Egymás örömére
eleresztett luftballon-arcok |
Tiszta vagyok, mint a tavaszi ég, |
Nem voltam rosszabb nálatok, |
ha kő repült, azt mondtam: madár, |
kezdődik a fák felvonulása. |
Nem vagyok különb nálatok: |
fiamnak szólítom a jövőt, |
alkalom a megaláztatásra. |
A bor dagálya hiába emel, |
ahány talaj, annyi világ, |
Szétpukkadt műanyag-fejek |
idegen világok képviselői |
ülünk e fordított értekezleten. |
Egymás örömére kellene emlékeznünk, |
|
Folyosóban
Végigment rajta a kaszálógép, |
Kétoldalt szálkás folyosófal, |
Közelről: elszánt függőlegesek, |
tétova görbék, áthúzások, |
|
Ez az egyszer-volt-hol-nem-volt tavasz, |
Rárajzolok egy halálfejet, |
s elindulok a réti folyosóban. |
|
|
Ceruzarajz
Mozsárszárú, nehéz csizmában |
áll egy ember a tábla szélén. |
Nyakában kopott bőrtarisznya, |
üvegnyak figyel ki belőle. |
Kezét kupakként ráhelyezte, |
ott tartja a kapanyél végén, |
nem támaszkodik rá, csak éppen |
megakasztja, hogy el ne dőljön. |
Nyugodt, akár a bevetett föld, |
szürke, miként az ég s a fák. |
Vehetném kettétört fatörzsnek, |
a messzi dombok folytatása, |
bajsza és karja beleolvad |
figyelő páros jelzőlámpa. |
Mintha cseppekké bomlott volna |
|
Sárga őszi vers
hogy ősszel mennyi gond van. |
|
|
Nagyanyám
Vagy fel tudsz még szállni, |
|
|
Halottak napja
Halottak napja: visszapillantó tükör, |
vizsgája szemnek, emberségnek, |
Sebességük fűszálak élein, |
Meghívás nélkül jelen vannak |
kanyarokban, mozdulatokban, |
tekintetük, mint jelzőlámpa |
Tükörbe nézünk, megalázkodunk, |
mindnyájan fehér bárányok vagyunk, |
miközben őket ünnepeljük, |
azaz magunkat ünnepeljük, |
Krizantémok a temetői buszon, |
Csak az évek, a nyavalyák |
dércsípte árnyékuk felett |
megállók vasa, csonka keresztek |
Arcom mögött a tejút mozdulását, |
Nagyanyámat, Katona Juliannát, |
s a másikat, Farkas Katalint. |
Friss fakereszt ablaka mögül |
nagybátyám még némán visszaint. |
Aztán újra a sejtek szava. |
Ülök a buszban, térdemen fiam. |
Körben a téboly tűzkarikái. |
|
Nagyatád
Nagyatád, parkod gesztenyefáit |
mássza, gyertyákat gyújtogat |
klorofill-zászlós évszakom. |
Helyhez kötött, akár a fürdőd, |
akár a csöndes Kossuth-szobor |
a legnagyobb magyar terén. |
Amit elhoztam, már hat erdő |
dohányszín szőnyegét feszíti, |
mása nincs, folyton változik. |
Akárcsak te, Árpádkori neved |
Megszüntet, mégis megőriz. |
Jövevény voltam, forgott velem |
pattogott díszes céllövölde. |
De a munkának szárnya volt, |
Hat évemet hat borítékban |
elrejtettem a Rinya-parton, – |
aki kíváncsi, megtalálja. |
Az elsőben az Ezüst Kancsó, |
és talán egy lány rajza van. |
egy borbély, egy szeneskocsis |
A harmadikban semmi sincs. |
nevetéssel, vízcsobogással, |
és egy tyúkfarmnyi kotkodács. |
egy könyv, egy oklevél, egy férfi. |
Küldje el, aki megtalálja. |
hogy hat évet hat borítékban |
elrejtettem a Rinya-parton, |
de ebből egy szó sem igaz. |
a billegő kövek a Kossuth utcán, |
a történelem plakátjai a tornyok, |
s a gyárkémények csúcsára kifeszítve, |
az ismerős arcok fényképalbuma, |
az ismeretlen új házak sora, |
a vásárok, polgárok, iparosok, |
a parasztok, Nagyatád szelleme, |
a szivárvány a város fölött, |
és hogy a park gesztenyefáit |
mássza, gyertyákat gyújtogat |
klorofill-zászlós évszakom. |
|
Első napok a városban
Minek jöttél? Senkise hívott! |
Elegen vagyunk. Sziszegik |
szemek kertjébe idomított |
kígyók, megvadult idegek, |
közönyös állóvizei, rekedt, |
nem is létező hangosbemondó |
és bámulsz a tegnapi partra… |
Minek jöttél? Senkise hívott! |
Húsvétra gyűjtött álmaidra |
s költ majd arcodra rideg függönyt, |
füledbe hangtompító vattát, |
vágynak meleg falusi estét, |
sóskázó rétet, friss vizű gyerekkort… |
– ordítod majd, ha megpillantod. |
|
Kórházi sorok
a határszéli igazoltatás. |
Változtat vérré, vizeletté, |
higgyem, hogy nem választhatok, |
itt minden engem választ, |
higgyem, hogy nedveim komoly |
higgyem, hogy nem árulnak el, |
higgyem, hogy fogaim közül |
kíváncsi szemek dombjain. |
– Formaság, kérem, formaság. |
|
Valami
míg az anyag átrendeződik. |
|
Savászana
Ernyedj el, kéz! Ernyedj el, test! |
|
Úgy! Belül csend van és sötét. |
eszmélni kezd egy régi rét. |
|
öreg parasztok szántanak. |
Nagyon messze, nesztelenül. |
|
Felül, felettem kék az ég. |
|
Közöttem ménes porzik át, |
zene szól alig hallhatón. |
És összeérnek fenn a fák. |
|
|
Amíg
addig sem, csak amíg a szív |
a nyomás és szívás között |
„megáll”, amíg a tűszúrás |
az ismeretlen sáv, a holtpont, |
fegyvert, sisakot villogtatva |
nyomult utánam, hátráló után, |
haddá sötétült országa előtt |
hanyatt vágódni, szétterülni, |
kényszerített, megfeszült bennem, |
mint atya a tékozló fiúban, |
addig sem, csak amíg a szív |
a nyomás és szívás között |
„megáll”, amíg a tűszúrás |
|
Innen
Kivágott az éjszaka katapultja, |
megyek, szemembe süt a nap. |
Hull a harmat, álmom hamuja. |
|
Fátyolos tehénszem az ég. |
Tejszagú legelők lengnek benne. |
Mintha kolompszót hallanék. |
|
A reggelekben van még áhítat. |
Mint Árpád nomádjai az új hazát, |
nézem a sátortetős házakat. |
|
Ülnek a század senkiföldjén, |
falun innen, városon innen, |
két tartományból erősödvén. |
|
Itt nem váltják meg a világot. |
Csak megjöttek, berendezkednek |
volt parasztok, volt proletárok. |
|
Ez itt a negyedik nyaram. |
Jó lenne tudni, mi az, amihez |
|
|
Kezet fogunk
Honnan ez a tehetetlenség? |
bronzérmek, -serlegek körül, |
a nyomtató ló csillaga nélkül? |
|
a nap átkelt az egyenlítőn, |
mandulafa, barackfa, aranyeső |
|
nincs ház, csak friss-zöld vadgesztenyefák. |
Beépítetlen házhelyek mögött |
Kőkupacok, meszesgödrök körül |
sétál, aki lehettem volna. |
|
|
Miközben
egy felfordított almásláda |
és egy széttaposott sárgarépa |
március negyedikén este hatkor |
meg kellene írnom a kettes számú |
pontos verset az alkonyatról |
miközben tél és nyár között |
munkahely és otthon között |
miközben ég és föld között |
én a nagy szendvics közepe |
túl a csaláson csalatáson |
hogy holtomig együtt maradhatunk |
fején a százkilencven méteres |
arcán a szürke körszakállt |
mellén a kivilágított rendjeleket |
százötvenezer sors között |
hogy elpusztíthatnám magam |
március negyedikén este hatkor |
meg kellene írnom a kettes számú |
pontos verset az alkonyatról. |
|
Mi marad meg?
zsíros edények mértanában |
mi marad meg a szerelemből? |
Ha majd foltozott álmainkat, |
lelkünk minden fehérneműjét |
mi marad meg a szerelemből? |
Ha majd külön kis lábasunkban |
sütjük-főzzük ehetetlenre |
mi marad meg a szerelemből? |
Ha majd a megszokott ruhákat |
vesszük magunkra reggelente, |
s meztelenséget látunk mégis, |
hogyha egymás szemébe nézünk, |
mi marad meg a szerelemből? |
Ha majd ízetlen lesz az étel, |
mert láthatatlan nyílvesszőkkel |
átlózzuk be az asztal lapját, |
mi marad meg a szerelemből? |
Mi marad meg a szerelemből? |
|
Tedd le a kést!
Torzsák közül, kezedben késsel |
Szemed mögött zuhog a zápor. Fázom. |
|
Ami volt, arcod meredélyén |
szivárog. Puskaként tüzel. |
Árnyékom lyukas kőkerítés |
|
Meghallgathatnál. Bűnös is mentheti |
Késednek nincs nyele. Dobd el! |
|
Kőbánya, katlanok. A zöld |
repedésekbe fogódzik, tüntet. |
|
Ez már nem harc, önvédelem. |
Hát ne ellenem! Megszökik |
lábamon át a gyáva állat, |
|
Nyugodj meg. Eddig se léggömb |
emelt. Minden, ami van itt, |
naptárunkból kapott nevet, |
|
A torzsák is. Újra fejelni |
Halál árán sem. Tedd le a kést! |
|
Arra van dél. Tedd le a kést. |
|
|
Mi már
Mi már soha egy űrkabinban |
soha együtt egy csigaház fölött |
soha együtt lövészárokban mi már |
nem öntözünk közös virágot |
kidobált homokzsákok felett |
aztán fordítva így vagyunk |
ki tud hamarább belefogyni? |
nem lenne jobb saját gúnyánk? |
nem a sziklát kellene inkább |
tüzes golyó szét nem lapít? |
|
Gyorsított eljárással
A borjakat is, a krumplit is, |
a tornyot is, a bűnözőt is, |
a szerelmet is, az életet is, |
Közben a félig kész ügyek, |
a részletek földcsuszamlása, |
a magyarázkodás mocsarai, |
|
Most
most, hogy húga kiszenvedett, |
ebben a kozmikus huzatban |
az ókeresztény mozgalmi dallam, |
egy kő, ahol egymásnak háttal, |
park, szabadságos katonákkal, |
egy melegítő kiskutya-orrlyuk, |
most kellene egy bekötőút, |
egy holdkomp, értekezlet, valami, |
|
Könnyedén
Könnyedén. Érinteni csak. |
Azt, hogy semmi sem ugyanaz, |
|
egy dobra figyelni, ahogy |
|
Kimondani, úgy, mintha ő, |
|
|
Áprilisi fa
a szem, mint bogár csápja, |
jelez falat, fát, embert, |
hasadt sziklákra, kövületekre, |
mamutnyomba lépő mamutra, |
a fára, a falra, az arcra, |
az egyszeri, a sose látott, |
zöld ujjhegyeivel fölborítja, |
helyrebillenti a világot. |
|
Az ember összefogódzik
kerítés lesz, harci alakzat, |
arcán golyók és csillagok jele. |
kölcsönnel, régi bútorokkal, |
nyakkendőt köt és meg sem érzi |
bőrén a kozmikus sugárzást. |
Csinál magának történelmet, |
halálát is megmagyarázza. |
de ott is ugyanazt találja, |
mint Akarattyán, Szodomában, |
visszatér, megvacsorázik. |
Csak a szomszéd hascsikarása |
ébreszti rá, hogy egyedül van, |
a csillagos ég áramtelepe |
tárgyait mondja, pántlikázza, |
|
Villanyvilágított fák Jajcéban
Csontváry képére
a Nagy Fekete Kutya háttal |
még eljátszik kicsit a házzal |
mögötte még mindent lehet |
szamara farkát megszorítja |
a Kutya mögött sikló népek |
megrökönyödve visszanéznek |
ez itt a se-nappal-se-éjjel |
és nem tudja hogy mihez kezdjen |
mihez kezdjen a két kezével |
se-folyó-se-út félhomályban |
csak ez a lány itt a csacsin |
villanyfényben között mögött |
mikor minden valószínűtlen |
és semmi sincs az útikönyvben |
arról hogy Jajcéban a fák |
hogy fák mögött a Nagy Kutyát |
hogy cölöppé kell merevedni |
ha elért elért Boszniába. |
|
Vízszintesen
háromszögei, kőpikkelyei, |
csipkézett hátú haltetemei |
Nem emlékeznek fára, földre, |
üveggé fagyott szemeikben |
Csak az utca gerince rángatódzik |
közöttünk, csapkodja szobámat, |
ahol a zöld, mint falusi búcsú |
nyüzsög a napfényes sarokban, |
díszhal a magány, faltól-falig |
Ki döfte be füstölgő szigonyát? |
Ki néz fölfelé madarakra, |
költőkre, fákra, repülőkre? |
Alma és asszony karnyújtásnyira. |
a jövő folyik át ereinken, |
bor a csapon, nedvesít, nem tüzel. |
mielőtt megfagy a szememben. |
|
Közeledem
A terített asztal kihívását |
elfogadni, de nem lakni jól. |
Szerinted ez a titka. (Minek is?) |
Talán a befejezetlen szerelemnek? |
Talán a teknősbékahús jó ízének? |
Szívom a negyvenedik cigarettát, |
közeledem mozdulatod bizsergő |
a hideg urnát mégis letakartad. |
|
Csak a széléig
megfordulhatsz százszor a nyújtón |
denevérként hajukba csíphetsz |
csak a széléig csak mellette |
ez villog az egyenletekben |
ebben nyugszik a nyújtó vége |
a csönd forrása itt fakad |
vérszegény hajszálgyökerek |
névjegyes bolygót ütögetnek |
el a széléig el mellette. |
|
Mindig a másik
Fojtjátok kátrányos tüdőbe |
vasalt nadrágban én is veletek |
mert minden halál behegedett |
langyos huzat jár lábujjhegyen |
vedlett keresztek redőiben |
nincs mit hát azt is megszokásból |
szétdarabolt sámánpalástból |
de hol a sámán? ami látszik |
kövezett út fölfordulásig |
tüskék menetoszlopa fölött |
paplan képében ring a zöld |
a halálra táncoltatott leány |
mindig a másik műsorban hiány |
írjuk? rendezzük? játsszuk a filmet? |
vagy nyalunk csak egy törött tükörnek? |
|
Csokonai
Csak meghajolva? kopogtatva? |
lüktetve az utakban mint a vér? |
csak a behunyt szem semmi ágán?
|
fejjel az Isten füvei között |
garabonciás hírbe keveredve? |
szaftos névnapok igriceként? |
álszent cirkuszok pántlikájaként? |
lábbal mindig a kilövőpályán |
csökött győztesek ünnepeit? |
ötven vagy száz forintokért |
jázminlugas-járvány idején? |
kisiklatott hajnal idején? |
mígnem a törzs szétroppan elröpül |
keringeni egy ország körül? |
megidézzék az érthetetlen |
|
Még házat épít, bíbelődik |
s ebéd után, mikor alusznak, |
|
|
És újra feltalálja
tüskéket állít, felettük kinéz, |
mert mindent visszamondanak, |
|
repülőt zúgat, fegyveres vitézt, |
|
fölszónokol nagy emelvény alól, |
|
a váza-mámort, a hívott halált, |
a friss víz csöndjén beködlő |
|
|
Most kellene
ernyője gombján szívem lüktet. |
|
és mindörökre itt maradni. |
|
harang nyelvével megkongatni, |
hogy megvagyunk még, jöjjenek, |
|
ernyője gombján szívem lüktet. |
|
|
Mint az anyag
elfogyasztott krumplis pogácsa. |
|
Mert szembenézni nincs erő. |
Csak idő van, csak zabálás van. |
Élvezkedünk, mint az anyag |
a soros bolygó ágyékában. |
|
|
Föl a hithez
az esővel kopogtatott igazolás, |
véres karamboljai, árulásai, |
megint a csizmákba parancsolt |
iránytűi a képzelet léggömbje felé, |
föl, föl ebből a talpig érő |
hogy alatta, mögötte, belül, |
megint a szombat esti fények |
diktatúráját vágyó tüntetések, |
hogy az utolsó vonattal valaki |
odafeküdni az asszonyok mellé, |
megint elszámolatlan forradalmaim |
bizsergése a krizantém alól, |
a másik síkból föltüremlő |
merőlegesek piros tárcsái: megállj! |
megint a lecsavart múzeumi |
megint jogom van, hogy hálás legyek |
mindenért, amiről nincs igazolás, |
csak a jó közérzet emléke, |
|
Nők, prágai nők
Ti, szőke, hosszú combú nők, |
megjöttetek ma is, befeszültök |
július merev hídjai közé, |
s robban a méla napraforgó, |
vak sörétjei fölsebeznek, |
menni kell, tenyeremben piros |
ártatlan falum százszorszépein, |
aggályokon, ostoba kerítéseken, |
Hát ki vagyok én, mi vagyok? |
láncaimmal, tört bulláimmal, |
zörgő kígyóbőrömmel, -bűvölőmmel, |
hátamon a csöpp lepkeszárnnyal, |
Husz János fehér galambjáért, |
Kossuth szűz-üres hálójáért, |
partra igézni legalább magamban |
kívánságot készséggel teljesítőt? |
csípőtök tenger-ringásában? |
Ott villog Prága halpikkelyes |
a templomok bójái között? |
Ott a boronás parasztház udvarán |
összekoccintott poharakban? |
Hát ki vagyok én, mi vagyok? |
ti, szőke, hosszú combú nők, |
hogy szemetekbe költöztem be |
átlátszó szárnyaimmal, s lerogyhatok, |
ti betipegtek meztelenül, |
júliusi hóban, elsötétített |
hordalékokon keresztül is, |
és a beszakadt történelem fölött |
ti ringattok át Európába? |
|
Őrültek a dagályban
Őrültek a dagályban, visszabeszélni |
csak a part tud, s mi pózainkkal |
fölsebeztük a tenger talpát, |
akkora éjszakát azóta se, |
olyan sarkantyús azóta se, |
fejem a behemót ácsolaton, |
az éj szaka janicsárkardján |
Várnától az Alföldig mered, |
arcod a szikkadt hazai kenyér |
kővé válik, befeszül hullámfogónak, |
hátán a pöttyös katicabogár |
elázott lelkünk, morajlik, |
mintha pálinka-ködben, lakodalomban, |
hogy velünk hál a menyasszony, velünk hál! |
mi csusszantjuk föl selyemingét, |
ha más vette el, akkor is! |
ha beledöglünk, akkor is! |
mert mi vagyunk a legkisebb fiú, |
és üres a tarisznyánk, és hiszünk |
útikönyvünkben: a mesében, |
akkora éjszakát azóta se, |
olyan sarkantyús azóta se, |
reggelre, mint a becsukott |
zsoltároskönyv, feküdt a tenger, |
s azt hitték, bolondozunk, |
mikor könnyezve ráborultál. |
|
Anyámmal járja
rétesek kocsonyák krumplik |
szerves és szervetlen ropja |
nem kérdi cirkusz vagy ország |
földgömb vagy tejút csak sorsom |
de otthon de otthon de otthon. |
|
Zöld pajzs alatt
Búzatáblát érintő délután |
és mint a lőtt nyíl vízszintese |
megkoppantja a szomszéd erdőt |
négy óra van május toronyiránt |
fölém húzom pajzsként a zöldet |
mondják itt szültek itt temettek |
jó legelő csak hasznosaknak! |
olvad a csontok kormozott hava |
hajt nyelvet zöld kerekeket |
őzek szemébe csapódó ágat |
hajtja a mese nélküli mesét |
Prokrusztész újabb szerkezetét |
ellenem? értem? itt vagyok |
állok felettük zöld pajzs alatt |
számolom a nyíl-koppanásokat |
mondom magamban mint imát |
őseim tatárt törököt itt. |
|
Mit tudnak ők?
Mindig, mindig csak ünneplőben, |
haptákban, hetykén, ijedten, |
képíró úr kedvére, kiveszőben, |
a hit kihulló tolla mentén |
halandó házi bálványokhoz, |
hogy legalább ne önkezükkel, |
hogy még a holnapi napig, |
mintha az utolsó tehén szemében |
de ott halálig tisztességben, |
hát kifordítva, kimerevítve, |
arról, hogy Isten szabadságon, |
addig terjedhet a mennyország, |
hogy ez is az, e lepkegyűjtemény, |
hogy önmaguk istentiszteletét |
tornyok maradék holdudvarán? |
Mit tudnak ők, maguk is benne |
arról, hogy mögötte mi volt? |
|
Talpig fehérben
Imádkoznak a szerencsétlenek |
igéznek kis Jézust kicsi pénzt |
maradék tyúkot csöpp vetést |
kéve zsuppot rozoga ágyba |
jólelkű hivatalnokot a tanácsba |
és azon túl is békességet |
nekem szerencsét egészséget |
mintha nem életre-halálra |
menne a játék boldogságra |
menne a marék bölcsességre |
hogy amíg mondják nincsen vége |
hogy addig nem fáj béke van |
addig mint testté vált ige |
s nézzük egymást talpig fehérben |
hóemberkék a napsütésben. |
|
Még te sem
csak a növény, a megbolondított, |
magánszorgalmú búzatábla, |
csak a legendák félhülye szentjei, |
csak az öntudatlanság határán, |
csak a mindenség nyugtalan ritmusára |
|
Hanyatt-falum
Szaporodnak az öregasszonyok, |
mint pisztoly csöve halántékomon, |
mint a kipusztult állatok. |
Anyám elküldte teste darabját |
mozdulatából kiáll a penge, |
élén: elárult gyerekkorom. |
|
A lépcsőig úszom
Lenyom a hó nélküli tél, ködben, |
visszahajlított idő-ív alatt |
a lépcsőig úszom, egy gyerek |
viszek neki téliszalámit, narancsot, |
meleg sugarat, jó hírt: meghalt |
a lekváros kenyér, zsíros kenyér, |
ne álljon ott, nyakig a félelemben |
nem hibázhatja el, hasonulni |
semmivel sem különb, az akol |
lehet a hangosan mekegőké, a világ |
nyakkendőt, apja cipője helyett |
divatos félcipőt, mehessen el |
egyszer az iskolabálba, legyen mire |
felkötnie a magányt, viszek neki |
zsebpénzt, legyen legény az alsoki |
kocsmában, tudja meg: van keze, lába, |
van ágyéka, van feje neki is, |
nem silányabb a másokénál, |
ne higgye azt, hogy – mert kivált – |
elúszhat a törvény fölött. |
|
Niklán
Előbb a tenger s hogy rajta vagyunk, |
aztán az ég beesett szeme alja: |
a part, valahol emlékeinkben, |
aztán az utolsó palackposta |
aztán a mindent kihajigálni |
tébolya, mert part kell, odaértünk, |
belógó hurkolt hajókötelek, |
aztán a csupasz árbocrúd iránya, |
aztán: minden út Niklára vezet. |
|
De úr Niklán Berzsenyi Dániel, |
s lesz szolga a sors, hogy beleremeg |
a tenger, sajog Magyarország, |
földübörögnek csillagrendszerek, |
ha Dániel úr, ujjai között |
megpörget egy diófalevelet, |
nincs alku, nincs haszontalan öröm, |
csak az van, ami végleg elveszett |
csak teremtő szép, lélek s szabad nép,
|
versbe nyügözött nincs-harmónia, |
az ujjak körül keringő világ. |
|
Uram, levonom fehér vitorlám
|
jöttem, e-földi tunguz-ivadék, |
kapaszkodom fekete szárnyaidba, |
dobbants, hasadjon ketté a sötét, |
csúszkáljanak a simák víz színén, |
Niklán a mérték mélység-magasság, |
emelkedik puszta virány fokáról, |
kínból, kő alól a másik ország, |
zászlóján írás: a nagy népeket
|
nem tenger, nem egyéb helyhezet, de |
ész, tiszta erkölcs, virtus alkotá.
|
|
|
Röpül egy király
Nagy Lászlónak
Mottó: Több is veszett Mohácsnál |
Hol veszett több? Hol? A fakír |
dárdákkal kivert priccsen mosolyog. |
A harakiri magánügy, az istenek |
nem válogatnak, keresztjük kereszt. |
Szélben a falevél madár lesz, |
de csak a földig száll, halott. |
Fű a ló patája alatt márvány, |
fölfoszforeszkál éjszakánként. |
Hol veszett több? Az elmulasztott |
számtanórákon? A seggnyaló |
ellenségeink mosolyognak? |
Az álarcos udvari bálokon, |
a mézpörgetés tingli-tanglijában? |
Hol veszett több, nemzetes uraim? |
A romantika csipkés bugyiban |
sétafikál, riszál. No de feleségnek? |
Címernek a tömegsír oszlopán? |
vásott kappanokból csipognak? |
Sors vagy butaság egyre megy. |
A köpülő asszony: a csoda |
nem az anyánk. Hát hol veszett több? |
A mentséggé gyűrt ütközetben, |
vagy a könnyező oltárok fölött |
összehajló kápolnavirágban, amelyik |
márványkőből is kiviolázik? |
|
Szememben röpül egy király, |
szárnya falevél, szívén dárda, |
teste kardvágta vörös kereszt, |
de röpül, röpül, nem magyarázza. |
|
|
Madárláb-könnyű ember
Madárláb-könnyű ember lépdel |
történelmemben, lecsapolatlan |
kezében Veronika-kendő, arcom nyoma |
holdvilágnál is fölismerhető. |
Asszony vagy férfi? Anyám? Apám? |
Ifjúságuk behúzott szárnyú, |
mégis röpülő mégis-angyala |
gyerekkorom vártemplomából? |
Szememet kantár ellenzője |
gyertyával hazavezet, megtörli |
Félelmem fehér lepedőiből |
nászágyat rögtönöz, áruló barát |
agancsáról leszed, nyavalyák |
lázában tiszta forrásvizet, |
piros almát, kedvemre hazát, |
ő hoz győzelmes nyírfaágat |
a halál lyukas palánkja elé. |
Mágneses pólust kibillentő |
asszonnyal vigasztal, önzésem ellen |
indiántollal, csatabárddal |
és befejezi ezt a verset. |
|
Levél egy pályatárshoz
Akár szomszédok is lehetnénk |
Szőkedencsen, nagyanyám falujában, |
innen a tőzeges legelőkön, |
onnan az ö-ző nyelvjáráson, |
a templom és a posta mellett, |
s nagyon közel a harangszóhoz, |
hogy legyen miről beszélgetnünk, |
ha sehonnan sem jön levél. |
vagy a kerten át diskurálnánk, |
én jobbára csak hallgatnálak, |
mint harminc éve nagyapámat, |
tüzet adnék és búcsúzáskor |
elkérném a jobbik kapádat. |
Vagy együtt mennénk a Berekbe |
tőzeget szedni, kendert nyűni, |
én vállamon a szerszámokkal |
s mielőtt tiéd visszaadnám, |
összekoccintanám enyémmel, |
hadd hallják meg, hogy veled jöttem, |
hogy nekem is van véleményem. |
De azután is rád figyelnék, |
mert tudom, hogy estére kelve |
a te kender-kupacaid dicsérnék |
szó közben az én kenderemre. |
Kalapod szélét égre bökve |
indulnál meg az alkonyatban, |
mennénk harangszó irányában, |
legutoljára, mint a pásztor, |
békák fölött, szó nélkül, hosszan. |
Mert ez lenne az én időm, |
a Berek patanyomaival kivert, |
kiterített nagy esti lélek, |
onnan az inak feszes íján, |
innen a lőtt szárnyú beszéden, |
|
Csak egyszer
egyszer csak egyszer legalább |
|
ha nem virrad ha letaszít |
|
Díszszemlére kész testetek |
|
Fületek dzsungel-mélyiből |
|
egyszer két szélütés között |
|
partján egyszer a reggeli |
|
Szemetekben az egyszeregy |
egyszer csak egyszer legalább |
|
|
Hátsó udvar
Csipeget itt, csipeget ott |
szagos mügét, zöld maszlagot, |
begyét kavics, gyöngyszem, kukac, |
viszi körbe, mintha dobot, |
finnyás tyúkok, pipik-pupák |
bámulják, mint a nagy bikát, |
s ha ő bika, üszők, tinók, |
barmok lesznek a hallgatók, |
kit-hogy kínoz begy-csikarás, |
kit-hogy dagaszt szagos kupac, |
müge, maszlag, kavics, kukac, |
|
s már öklelnek, már vonulnak, |
|
|
Kezdődik a mese
öt érzék fél szárnya: kezem |
akár a tegnapi bombázások, |
akár a kitöltött lottócédula |
út menti emlékmű, ki-kigyullad, |
magába zár egy korszakot. |
Föltérdepel egy cigarettavég, |
papucsban nyakkendős szavak, |
|
Azt mondja
Azt mondja, hogy a jellegtelen versek |
ideje jött el, nyár van, mint a macskák |
játszadoznak a költők, odatartják |
pár fityingért a lüktető tekercset. |
|
Tisztelet, persze, néhány kivételnek, |
akik követik háztetők parancsát, |
ha phallosukat… azaz, ha akarják, |
a nagyfenekű nappal ölelkeznek. |
|
Hanyattfekszik, lábujjal fölizgatja |
a rekettye, kecskerágitó, bodza, |
az útszéli kis bárcás bokrokat, |
|
kéjelegne, de hasára szúnyog száll, |
odacsap s megvan, meg a tragikus szál, |
mitől verse majd, elöl, földagad. |
|
|
Ne törjétek szét
Végképp tudom már, ő se lesz |
ötven év múlva, csak gyökér, |
gerincében egy nyilallás, |
zord pápasága könnyű szél, |
egyik szeméből macska lesz, |
másik szeméből konyhakés, |
mint negyedik parancsolat, |
csak egy műhold árnyéka lesz, |
szobra tövében két kamasz |
öleli majd, mit egykor ő, |
tetszhalott hangyák sírjai, |
könyvek nem őrzik szellemét, |
mert mint a huzatos szobán, |
csak átfújt rajt a tudomány, |
tekintélye tán tócsa lesz, |
s ha láttok árva porszemet, |
ne törjétek szét, szíve az. |
|
Ha egyszer
Ha egyszer (végül?) bebizonyosodna, |
hogy ezen a szeparált szemétdombon |
tojások fiasodtak, vagy néhány tanú |
(akárha hamis) eskü alatt |
állítaná, hogy azt a tyúkot |
látta erre sétafikálni, micsoda |
kapirgálás, szárnycsapkodás (viadal?) |
káricálás, kukorék, ganéeső, |
búcsújárás, búboltatás lehetne itt, |
apparátus vonulhatna föl ahelyett |
(ahelyett az egy helyett), aki |
|
Nem értette
Mikor a zsákot is kirázta, |
a hegytetőn már szétterült a hold. |
A torony árnyéka, mint az abroncs, |
őszinte bokrok, okos állatok, |
őrködők, alvók, élvezkedők, |
belül minden, és minden végleges. |
Állt az üres zsák és a hold előtt, |
s nem értette, hogy hol vétette el, |
hogy senkinek sem hiányzik, amit… |
Nézte saját árnyékát, emlékeit, |
levetett göncét, vasalt városát, |
és mint előbb a zsákot, hozzáfogott |
|
Acél vonít
Várkonyi Nándor koszorújára
Bot acélból, hát leszúródtál |
vatta-időben, vatta-pusztán. |
Megfeszültél, hogy el ne fújja |
legyen lobogó, legyen boglya |
kék eget metsző hegyoldalban |
fehérebb, mint a papiros. |
S repítetted, mert virágoztál, |
Fönnakadtak mind, gyűrűződtek, |
oszlopaid közt tollászkodtak, |
beszédülve a fészekmélybe |
eszméltek föl, acél, acél. |
De te csak néztél, mosolyogtál, |
Te voltál? Nem te? Száll a boglya, |
Beethoven kísér. Csönd. Acél |
vonít a fehér éjszakában. |
|
Triptichon
A hatvanéves Csorba Győzőnek
A szonett ezüst szelencéje illik |
metszett arcához, szabályhoz szabály. |
Illik? Sorvégen kinéz, föl-le jár, |
mint nyári vödör oldalán a friss víz. |
|
Kívül marad, ha belekényszerítik, |
s belül, ha a szem kívül rátalál, |
mégis egy-tömb, mint élet és halál, |
s jobbik részével e szavakban sincs itt. |
|
Keresi csak ízét-titkát a száj, |
ha vályúhoz tereli a szabály, |
és kotyvalék kortyai keserítik. |
|
Köszöntse fű, fény, vízszag, muskotály, |
a kerge élők mind, akik megértik, |
hogy ha amott van, akkor most miért itt. |
|
|
Kimondatlanul de tudhatóan |
az éhes testét sajgó testét |
a testben vergődő madárét |
|
Velük velük még ide kötve |
s mi van rajtuk kívül mi szó? |
a ragasztó? a légűr? a csomó? |
|
s arról kinek? a madaraknak? |
mentségül a többi bolondnak? |
|
Inkább a szem a fül az orr |
a nyelv a bőr a bőr bukását |
mundérban szárnnyal ő is ő is |
négymilliárd egy koccanását. |
|
|
|
„Csupán a vadszőlő pirosló |
Csorba Győző
|
Igen, a vadszőlő, a sereg, |
az elporzó zöld után vonuló |
magányos hadosztály vörös zászlói, igen, |
Prométheusz irodájában lepecsételt |
útlevelek!… alattuk, velük talán |
igazolható, hogy miféle ügyben, |
hogy mindvégig, hogy honnan, hová, |
velük talán még befelé is |
a halott, idegen határban… |
alattuk, velük nem reménytelen |
a tiszta hazatérés, van okunk |
értelmes ábraként csusszanni ki |
a hintázó zöld győzelmeihez, hiszen |
ránk tekintve tudják csak, mi volt itt, |
|
|
|
Cipőmből a tenger
két önjelölt szent ballonkabátban |
ott pusztult el a múlt idő |
nehezéknek láncolva glóriánkra |
|
Cipőmből a tenger visszabeszél |
én vagyok te vagy mi vagyunk |
Európa közepén holdvilágban |
nyálkás ernyőben ballonkabátban. |
|
|
Ez a nap
kábítószer-mosoly késen és késelésen |
ejtőernyős golyók suhognak |
szemben meredek öngyilkosokkal |
|
Honnan fordult ki ez a nap? |
melyik tejúti szalmaszálból? |
melyik fölpúpozott kosárból? |
emlékezetem miféle görög lugasából |
kukoricacsövek ideges ropogása |
aszaltalma-föld ráncai közé? |
|
Hisz folytonosan gyanús vagyok |
minden hír rám szól igazoltat |
beidéz fajom szerelmem hazám |
rám parancsol kegyetlen gyöngeség |
hogy mint a dió páncélsisakja |
feszüljek vagy összeroppanjak. |
|
Holott a lankák délutánja |
a se itt se ott lesiklópálya |
a kiküldetés negyvenen túlra |
mintha elájult lódarázsba |
szólhatna nagyobb bizalomról |
érkezhetne ebből a napból |
|
|
Könyörgés méltó keresztért
Kondor Béla: Pléh Krisztus című képére
Atyám nem férek a keresztre |
csak útban feléd összeesve |
csak repüléshez rugaszkodván |
vállamhoz szegve törött orcám |
csak hajlott térddel ájulóban |
ha már nem vagyok aki voltam. |
Atyám ne vígy a kísértésbe |
miért hagytál el mondd mi végre |
felkészültem kínra halálra |
vagyok országod hű királya |
mért növesztettél ekkorára |
ács fiát ácsok csúfságára? |
Tudom könnyebb volt fölcipelnem |
de ne dolgoztass magad ellen |
én keringek már minden fában |
hadd nyújtsam ki bennük a lábam |
nőjön nagyra ki vállal téged |
küldj rá erősebb ellenséget. |
Engem a hiány égbe röptet |
ők a nagy szárnnyal söprögetnek |
méricskélik szégyenem hosszát |
Pilátushoz mérik az embert |
jaj Atyám adj méltó keresztet! |
|
Petőfi
Mert virág nőtt ujja hegyén, |
vázába nem állítható. A kör |
szétrobban, ha ő a centrum. |
Tört abroncsok kunhalmát lelöki, |
ünnep képletéből faköpönyeges |
lélegzetemhez szeretőimet, |
legyek különb, legyek magam. |
Nem a szobor. Nézz a tükörbe! |
a világ fölé görbülő gerinc, |
az ingázás a múzeumlépcső |
nem a példa! csak mi beépült |
belőle, hogy már neve sincs, |
a fűszál, ahonnét naponta |
az örökös most vagy soha,
|
a tükör, ha belenézhetsz, |
nyitott tenyérrel ünnepelni? |
|
Uram
a becsúsztatott tiszta lap: |
És fenn a lassú, nagy madár. |
És a vásznon az uborkafa, |
most az egyszeregy pengéi közt. |
a részletek méltóságát tanulják. |
Nem vitaminpótló lóversenyek, |
könyvből merített ihletek, |
uborkafa árnyékos páholya. |
Fénykéve-fal töve a sivatagban, |
homok a hányás tejútrendszerén, |
körben a csend, elől a tiszta lap, |
|
Rémeim terhét
Téltemető, télike, sárga, |
tavasz kisujja, hegyet púpozó |
dédapám horpadt kalapjára, |
el-elfelejtett visszajelzés |
az űrbe küldött dadogásra, |
|
A sárgán innen sehol lábnyom, |
valakinek úgy jó, ha félek, |
valaki folyton beidézget, |
de szobájában nem találom, |
megfordulok, oson utánam, |
elém rakja, mit eldobáltam, |
|
Téltemető, télike, sárga, |
|
|
Ugyanaz
a nagy árverés nem neked szólt, |
a félelem tűzijátéka mögött |
begyulladt önbizalmak füstölögnek. |
|
Nem lett egyszerűbb semmi sem, |
a pókhálót vastüskék tartják, |
minden karcolás közelebb, |
minden bokorban Magyarország, |
akik a műsort végig ülik, |
két sóhaj között kiszámítják. |
|
Tiszta szárnyak a hó alatt, |
megnyúlt fák és megnyúlt idő, |
leng kétes érdemrendeken – |
|
Összecsuklottak a csodák, |
el a láncra vert kilométerek |
szemenkénti megkísértése, |
nyárfa csúcsán a pontos idő, |
|
Kél a zöld beszéd reggele, |
a hegyoldalak erdőt szólnak, |
erdő az erdő, zöld a zöld, |
fű csillagában kél a holnap, |
zöld öregek pillája mögül |
könyörtelen atomok szónokolnak. |
|
csavarszárnya fejed fölött, |
ha mondod, ez a te szavad, |
|
|
A megváltó zene
Furulyád néma világűrében, |
ahol most lyuk van, volt az éden. |
Végleg elveszett, mért tagadnád, |
zsebedben barna almacsutkák. |
Zeneszó helyett vízszintesen |
siklott az űrben minden isten, |
vasárnap volt, vasárnap délután. |
Árnyék villámlott át a furulyán, |
kivágódott egy ablak, így esett, |
mindig így esett, függőlegesek |
kései nyomán bezuhant a fény, |
és megvakultál, és nem volt remény, |
de akkor, mint az élet szelleme |
kiszökött, szólt a megváltó zene. |
|
Mese
És akkor beléptél szemembe, |
köpenyben, ahogy ott feküdtél. |
Jöttél magas kőfal tövében, |
jöttél parton, jöttél hegy élen. |
Megszűnt az évszak, talán a Sirius |
csillagképében mozdult valami, |
mélyén egy hajszálrepedés. |
Más időben, más viszonylatok |
valószínűtlen törvénye szerint |
vonult veled az univerzum |
Vonal, pont, körré rendeződött, |
köldökzsinórral nyaka körül |
lógott fölöttünk a világ. |
kényszerítve, hogy odanézzek |
és megszólalt az asztal, ajtó, |
kávéspohár, könyv, szemüveg, |
süket, süket, süket úr, zúgták |
Hol voltál, hol nem voltál, |
|
Aztán
Nem ejtettük ki a nevét, nehogy |
elrebbenjen, azaz: eszünkbe se jutott, |
hogy szóba is szorítható, |
hogy elrebbenhet, ha dió- |
héjként nem fogja össze szó, |
és elrebben, ha megnevezzük. |
Ült a jobbomon, ült a balodon, |
járt a balodon, járt a jobbomon, |
de mindig háttal, mint Júdás. |
Aztán átzuhant két szó között |
|
Profán vallomás
Mégiscsak otthon oszlopaidban, |
ajtó nélküli templomodban, |
fölemelt fejjel, mint a gyermek, |
mint az Istennel játszó szentek, |
akik festve az oltárképet |
gyakorta a tükörbe néztek, |
s elmentek bár, de ott maradtak, |
s ha visszatérnek, mosolyognak, – |
az Úr csak nézi, nézi őket, |
mily nagyszerűen sikerültek. |
|
Mindörökre
Beesett szemem világ gödre |
feltöltve fénnyel mindörökre. |
|
Egy fényképre
Tetten érni a folyamatot, |
mikor színén a lényeg átsajog, |
látni, láttatni, hogy élet, halál |
egy pillanat szarvhegyén dől vagy áll, |
hogy a világ teljesebb, mint amit |
szemünk jelez, képzeletünk vetít, |
kívülről, mégis benne! emberi |
korlátainkat szétfeszíteni – |
ragyogja, ami ki sem mondható, |
árnyék és fény keresztjén a való. |
|
Levél T-nek
Tervet évezredekre! de a munkát |
úgy végezni, mint halálraítéltek, |
akik még (vagy már) várják a kegyelmet, |
és jogukat (hitüket?) bizonyítják. |
|
Ezt motyogom, miközben három almát |
ennék egyszerre, (egyikük sem érett, |
kerek csak, mint az ünnepi beszédek, |
s keserű, mint a mulandó igazság). |
|
Emlékszel-e? agyonvertünk egy macskát, |
vertük a fához, zsákban, míg… csibéket |
(naponta négyet) lopott el… Így élek: |
|
vagyok a macska, vagyok az ítélet- |
végrehajtó, a fa, a lopott jószág, |
azon túl semmi, semmi „tudatosság”. |
|
|
Válaszoló
Mint béka, ha a kígyót megpillantja, |
mint ártatlan, az ítélet után, |
mint zabban meglepett idegen lovak, |
mint isten, aki lelkiismeretes. |
|
Mint a bennszülött, ha tudja, hogy az, |
mint légy az égszínű ablaküvegen, |
mint a szolgaként nőtt demokrata, |
mint a tisztességes, ha hazudik. |
|
Mint betyárból lett pandúr a bitón, |
mint a víz színén fönnmaradt tojás, |
mint vizes bor, gazdája asztalán, |
mint a hóhér a fizetésnapon. |
|
Mint hangya a Himalája alatt, |
mint rozsdafolt a börtönlakaton, |
mint az elhajló temetővirág, |
mint a konok, mulandó anyaöl. |
|
|
Örökké vonul
Akinek azt mondják: szabad vagy, |
s hiszi vagy nem, végül elindul, |
s túl a hit apró lépésein |
megzizzen, mert tarkója lőlap, |
az már örökké vonul bennem |
minden másnapi újság ellen. |
|
Forog tovább
Belülről is Szemüvegen is |
Valami fennsík Igen ha térben |
Vagy inkább cső Csőben süvítés |
De mégsem lehet beragasztani |
Az emberélet útjának felén túl |
|
készülődni valami szeniori |
mert fiaink a nagyapáikkal |
hogy a fa mögött itt az erdő |
hogy a szelet sosem a nagy fák |
vállalni a játékot mintha |
Krisztust követő nemzedék… |
|
Szétosztom a negyven halat |
Csodát ne várjatok A tenger |
végtelen égben folytatódik |
A nagy hal Lámpát hozzatok |
|
Megkarcol majd mert szárnya lesz |
percmutatójával az utókor |
És letörli És forog tovább |
|
|
Vaskonty a fején
Vaskonty a fején, korona, |
táncol, szívemen körbedobog. |
|
elhágy, babonáz, újra ölel. |
Paradicsomot játszik velem, |
|
fekete fák közt megjelenik. |
|
Táncolok szeges bilincsben, |
kinevet, holtig láncra kötöz. |
országon által nyargalászik. |
|
fele terhemmel ő szaporáz. |
Jobbjában az ígéret földje, |
|
Zászlómat a holdra kitűzöm, |
felkacag a föld kráterein. |
Kontya körül a mindenséggel |
táncol, szívemen körbedobog. |
|
Kötözi négymilliárd magam, |
elhágy, babonáz, újra ölel. |
Jobb keze a kontya körül, |
|
Sejtkoromban belészerettem, |
jobb keze nyoma homlokomon. |
Addig él, amíg én, halála az enyém, |
|
|
A történet
Mint aki kiment, rázárta az ajtót, |
s a kulcsot elveszítette. |
Kívül is bent már végérvényesen. |
Le-föl, előbb a lakatoshoz, |
aztán, mert minden elutazott, |
vállal neki, baltával neki, |
|
Hiszen már ott sem, sohasem. |
|
De a szekrénye már titokban. |
Kabátjának is mindegy, majdnem új. |
|
S minthogy szó nélkül kimehet, |
megáll a tárgyak idejében. |
|
|
Ki megy haza?
Már olyan mély az éjszaka, |
hogy legaljáról fölhallatszik |
Hogy ne férjen el bennem, |
a hálóval fedett veremben, |
hogy semmi sincs már, csak a hang, |
szívverése a paplan alatt. |
Lassít, szaporáz, megakad. |
Hallott valamit? Csak a gödröt |
Mígnem egy feneketlen kútban |
dobognak mind a csillagok. |
|
Bádog szitakötő
bádog csápjaival s megáll, |
s borotvát vesz elő, s elmosolyodik, |
és közben hallgat, mintha élne, |
ahogy a habbal, a habbal, a habbal |
elbódít s lassan bekebelez, |
mozgatják zörgő csápjait, |
már nem tudod, hogy te, vagy ő, |
mért fogy a hab, hol ütközik |
szerszámait, és elrugaszkodsz, |
|
Úgy mégy el
Hol a jeltelen keresztutak, ahonnan |
bármerre indulsz, oda sohasem? |
|
A mézes darazsak, a szavak |
veszett méhek között, a királynő |
a se-méheket-se-darazsakat. |
|
a jelenlét csak maszkabál, |
és úgy mégy el, ha itt maradsz. |
|
|
Mintha üzenne
Július, a kiürült díszdoboz |
fönnakadt egy fán, virít, |
mintha igazi virág volna, |
mintha valami dolga volna |
ő fogná össze gombként ezt az |
folt a zsákját, gödör a partját, |
üzenne vele valaki, amikor |
majdnem beszakad a világ. |
|
A félelem futamaiból
mintha láncon futna a rab |
merevedünk ijedt szoborrá |
s mint akire égbolt zuhan rá |
pedig még el sem végeztetett. |
|
Életed árán
Megkapaszkodni valamiben, |
megfoghatóban, elhihetőben, |
hogy egymáshoz feszülő ujjaid |
bőröd villáma szíven üssön: |
benne, de te! hogy körülötted |
megperdüljön, mert megakad, |
megzavarodik: mégse lenne |
hogy a tölcsérből felüvöltsön |
aki elhitte, hogy szabad, – |
hogy életed árán megjegyezze |
|
Ahogy a tópart
feszülni a tizedik körre, |
várni, míg koppan, befúródni |
Hinni, hogy úgyis újra kezdi, |
hinni, hogy nem is hagyja abba, |
tested mágnesét kigyűrűztetni |
megint arra a fehér lapra. |
Araszolva, hogy el ne vétsük. |
Ahogy a tópart kivirágzik, |
s vízből a halak fölsajognak, – |
hogy mozdulatod emléke mögül |
halott fivérét eltemetni. |
|
A rost beszél
A héja alá, a ricsaja alá, |
káprázata és bilincse alá, |
a kiskanállal adagolt halált, |
|
pucér csillagok csendjét fújja |
elhajlik mindén lényeg ujja. |
|
Ott történik meg nélküled, |
|
|
Lennék örömén a lakat
Rajtam az is csak átfolyik, |
de csak a köd lett vastagabb, |
s néhány fűszál sejt valamit. |
finom rács lesz a köd alatt. |
de rajta éppúgy átfolyik. |
|
Démoszthenész első búcsúlevele
Búcsúzom a szavaktól, kiköpöm |
a nyelvemet emelő kavicsot, |
színjátszó lepkék odúja: szám, |
legyen, mi volt: csupán garat, |
elég majd fészkén, magtalanul, |
szótáraim, színes luftballonok, |
hazaszállnak a felhők közé, |
szemem fogja csak őket, szemem |
anyám arcával tükröz rájuk, |
de mint a levegő… szelük mögül |
világlik ki a csillag, a távolodó |
nem ért, csak ordít, dadog, |
öt érzékkel egy arcra figyel, |
kézzel fogható szavakra figyel, |
szájba rakható szavakra figyel, |
a szó egyetlen szavára figyel… |
búcsúzom tőle is… visszaperelni |
semmit nem lehet, Philipposz |
erősebb, mint a szó, Zeuszi |
jelekre függeszti szemét. |
|
Dédapám, március
Ha elképzelem, hogy százötven éve |
dédapám, ki ezerkilencszázegyben, |
hatvannégy évesen abba halt bele, |
hogy megrúgta a ló, ha elképzelem, |
hogy százötven éve nem is élt még, |
s hozzá, hogy élnek száznegyvenkét |
éves öregek az újságokban, s ha |
mondjuk, Levédiából Etelközbe |
az a bizonyos ősünk már nem jön be, |
mert unja az örökös költözködést, |
s átszivárog délre, Abháziába, |
talán koccinthatnék is dédapámmal |
az újságokban ma, mikor március |
tizenötödike van, s elképzelem, |
hogy százötven éve nem is élt, akit |
őseim közül még így-úgy ismerek, |
hogy negyvennyolc márciusában gyerek, |
tizenegy éves sem volt, fiamnál is |
két évvel fiatalabb, s csak egy évvel |
idősebb, mint apám tizenkilencben, |
vagy mint ezerkilencszáznegyvenötben |
én, ki dédapám házában születtem, |
s így nemcsak génjeimben, de szememben, |
fülemben, orromban, bőrömben, minden |
érzékszervemben kitörölhetetlen |
üzenetével, ha most elképzelem, |
hogy százötven éve nem is élt még, |
s bizony csak nyolc év múlva ünnepelnénk |
akkor is, ha valami ország-világ- |
ra szóló tettet visz véghez mégis, mint |
gyerek, hisz volt már példa rá, ha mondjuk |
rálő Jellasicsra, aki ott vonult |
a közelben Pákozd felé, a rácok |
élén, nagyanyám nevezte rácoknak |
őket s gyalázatosoknak, ezt mindig |
hozzátette, ha szóba jöttek mégis, |
hisz ezerkilencszázharminckilencben, |
mikor a szabadkéményes, a füstös |
konyhánkat apámék átépítették, |
és elkezdődött a részleges világvég |
Európában, a padláson a rag |
alatt ott volt dédapám elütőttős |
puskája és pisztolya üzenetként, |
és ha elképzelem, hogy apám ekkor |
harmincéves volt, akárcsak dédapám |
ezernyolcszázhatvanhétben, egy évvel |
háza felépítése után, máris |
három halott, három élő gyerekkel, |
kiegyezésre nem hajlandó, űzött |
betyárokkal közösködve-komázva, |
s újabb vállalkozások közepében |
akkora lendülettel, mintha ezer |
év öklét akarná szétfeszíteni, |
építkezik, földet vesz, pereskedik, |
s ha sípujjú ingét feltűri, szalad, |
ki merre lát s ordít: „a Peti Csicsa |
lovat akar nyúzni, meneküljetek!”, |
Peti ragadványnevünk hivatalos |
papírjaira is rávezettetett, |
akkora lendülettel, hogy amikor |
felesége meghal, a gyászévet se |
győzi kivárni, és ha elképzelem, |
hogy mikor a második asszonyától |
tizedik gyerekeként megszületik |
nagyapám, az ötödik fiú és a |
harmadik István, aki végre életben |
marad, dédapám annyi idős, mint én |
most, ezerkilencszázhetvenkilencben, |
azaz benne a negyvennegyedikben, |
és annyira otthon Belső-Somogyban, |
hogy keresztkomának a kóci csárda, |
a környék immár egyetlen, utolsó |
betyárcsárdájának a legutolsó |
csaplárosát, Madarász Viktort hívja, |
aki bizonyára orgazda, helyi |
dualizmus fogójában maga is, |
másik törvényt szolgál, ha pandúrokkal, |
másikat, ha dédapámmal szól, akit |
fülnek küldtek a betyárok az erdő |
sűrűjéből, és ha elképzelem, hogy |
öcsém neve Madarász keresztapa |
miatt Viktor, s öcsém ezerkilencszáz- |
harminchétben, pontosan száz évvel |
később született, mint dédapám, s némely |
viszonylatokban száz év nem is számít, |
vagy azt, hogy nagyapámnak is, ki alig |
hét évvel Trianon után a hadi- |
fogságból hozott bajában pusztult el, |
volt egy öccse, kivel osztozkodáskor |
úgy összevesztek, hogy utódaik sem, |
sohasem békültek ki, látomásból |
és hírből ismertem csak, pedig ő az, |
akit ezerkilencszáznegyvenötben |
fegyveres katona kísért végig a |
falun, nyakában tábla, táblán szöveg: |
„Így jár, aki a pincébe, szobába |
betör, és a menyével rosszul bánik” |
mondania is kellett a szöveget, |
s ha elképzelem, hogy csupán a saját |
pincéjébe és szobájába tört be, |
mert a menye már onnan is kizárta, |
miután elveszített két háborút, |
s csak enni-inni akart, mint az állat, |
mentünk utánuk, gyerekek, ijedten, |
majd elszégyelltem magam, hazamentem |
hallgatni nagyanyámat, akinek jó |
alkalom volt ez a gyalázkodásra- |
átkozódásra dédapámig vissza, |
onnan ide, s nem értettem tajtékzó |
dühét, mert tőle, szemtanútól ezt-azt |
mégis megtudtam dédapámról, csakhogy |
ő két évvel ötvenhat után meghalt, |
így sok mindent mégsem, s máig sem tudom, |
hogy ki a nagyobb bűnös, az utódok |
közül kinek illene közeledni, |
felülvizsgálni, beismerni, s végre |
megbékélni, ha egyszer egymás mellett |
kell élni s múlttal együtt, míg március |
tizenötödike lesz, s elképzelem, |
hogy százötven éve nem is élt, akit |
őseim közül még így-úgy ismerek, |
hogy negyvennyolc márciusában gyerek, |
tizenegy éves sem volt, fiamnál is |
két évvel fiatalabb, és jobbágynak |
született, mikor Kossuthot börtönbe |
zárták és a Szózat megjelent, ezer- |
nyolcszázharminchétben, annyira közel |
szívemhez, hogy ha röptét elképzelem, |
összekeverem magamat vele, és |
azt hiszem, hogy ezerkilencszázegyben, |
hatvannégy évesen engem rúgott meg |
halálosan az a ló, azért nincsen |
befejezve mindmáig annyi minden. |
|
Talán az utolsó szó jogán, talán |
fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem |
átnyúl majd, hogy túl nemzedékek falán |
megkapaszkodjék valami közösben, |
ami személyes, el kell mondanom még, |
hogy dédapám és március ügyében, |
fellebbezések, perújrafelvétel |
és ítéletek oda-vissza közben |
sikerült végleg összekeverednem |
dédapámmal, aki kilencszázegyben |
véletlenül és dolgavégezetlen |
halt meg, azazhogy megmaradt helyettem, |
így esett, hogy ezerkilencszázötven- |
ötben, akik illetékes körökben |
gyűrt, sípujjú ingétől megijedtek, |
lefüggönyözött autóval jöttek |
értem is, betolattak a komora
|
ajtaja elé, de hogyha tükörnek |
kinevezhetjük, a függönyös üveg |
vert fényében már a pince ajtaja |
láthatta fölösleges önmagát, sőt, |
a kocsi vége a kiskonyha előtt, |
s talán az utolsó szó jogán, talán |
fiam jogán csak, ha egyszer mesélünk, |
és nem felejtünk, el kell mondanom, hogy |
nem ügyeltek a részletekre, a lök- |
hárító vonalában a kemence |
gubbasztott, mintha minden rendbe lenne, |
csupáncsak betolattak udvarunkba, |
s úgy jöttek, mintha már mennének vissza, |
háttal arcunknak, s háttal a történe- |
lemnek, azt játszva mégis, hogy előre, |
s ezúttal a mi udvarunkban, ahol |
személygépkocsi addig sohasem járt, |
s hihettük azt is, hogy csak hátrafelé |
képes bejönni, hiszen meglehetős |
emelkedő az, ma is legalább két |
méterrel magasabban áll a küszöb, |
mint az utca, de huszonnégy-huszonöt |
éve még nagyobb volt a szintkülönbség, |
bár az esővíz száztizenhárom év |
óta koptatja, hordja le az utca |
közepére az udvart, mintha vissza |
kellene állítani valami rég |
elveszített harmóniát, azaz ha |
jól meggondolom, dédapámhoz még |
hátrafelé se jöhettek volna be, |
s talán az utolsó szó jogán, talán |
fiam jogán csak, ha már belekezdtem, |
elmondanám még, hogy dédapám ezekben |
a ki-hogyan-jön-be-s-áll-meg ügyekben, |
már ezekben a puskapor szagáig |
elment, s ha ivott, a hegyről hazáig, |
holdvilágnál többször is agyonlőtte |
az árnyékát, mert nem ült föl mögéje, |
hát lehetett-e egészen véletlen, |
hogy hol álltak meg, mikor betolattak? |
vagy a helyzet, ahogy bejöttek hozzánk? |
hisz már ezerkilencszáznegyvenötben |
volt nekem puskám, s igaz, hogy nem a rag |
alatt őriztem, hanem jászol alatt, |
s igaz, hogy a tusa hiányzott, de még |
lőttünk vele, mielőtt beledobtuk |
a kenderáztatóba, valamiképp |
tudniuk kellett erről, mert ha mégis |
komolyan vették dolgukat, bármikor |
megeshetett, hogy előlép az egyen- |
félelem alól a nem várt valódi |
ellenség, aki kenderáztatói |
puskát is, ha más nincs, rendbe hozhat, és |
azonnal értelmet nyerhet az egész, |
s hogy ilyen viszonylagos helyzetekben, |
mondjuk, ezerkilencszázötvenötben |
mégis szerepet játszhat a véletlen, |
bizonyítja, hogy mint a bennszülöttek, |
kenyér és víz emlékével kezünkben |
mentünk eléjük, anyám és én, várva |
valamelyikük emberi szavára, |
nem is gondolva, nemhogy dédapámra, |
aki ekkor már évek óta ismét |
nem érzett mást, csak ezer év keresztjét, |
arra se, hogy miért és hova hátra? |
hiszen azért hűsöltem otthon éppen, |
mert mint legkisebb fiú a mesében, |
és a legelső a familiában, |
bejutottam mégis főiskolára, |
másodjára, s vélhettük, visszazökken, |
legalább alattam, a kerék, közben, |
a néhány töltény, mit ellövöldöztem |
magányosan, és ráadásul versben, |
dédapámé volt, akár az itélet, |
amit kimondtam, szabadon, azt hittem, |
nem kérdezhet rá senki, csak az Isten, |
és dédapám, ha egyszer márciusban |
összefutunk az első háborúban |
megölt magyarok emlékművénél a |
másodikban elpusztult magyarokra |
emlékezvén, meg a tizenkét pontra, |
de leginkább maradék önmagunkra, |
s talán az utolsó szó jogán, talán |
fiam jogán csak, ha már belekezdtem, |
el kell mondanom, hogy közös ügyemben |
ekkor történt, hogy összekeveredtem |
végleg dédapámmal, akivel ketten |
ezt-azt azóta mégis befejeztem, |
de sok mindent nem, hiába siettem, |
legalábbis így ítélem közelről, |
ha az említett otthoni küszöbről |
nézem, ahová akkor az apám, mint |
élő andráskereszt befeszült, és csak |
kemény fölszólításra maradt ép, s mert |
elmentünk velük, dédapám s én, mégcsak |
meg sem bilincseltek bennünket, szép nap |
sütött, de nem ért hozzám, mert a függöny |
eltakart, mintha sűrű zabosbükköny |
alján nyúl lennék, mintha dédapám, ki |
betyároknak vitt hírt, és fülöncsípték, |
hallgattam a homályos autóban, |
s később is, mert ha mégis megszólaltam, |
azok az urak akkor sem értették, |
mikor mindent elmondtam dédapámnak, |
és arra vártam, hogy végre betyárnak |
minősítenek, s valahol megtudják, |
hogy az unokát vagy dédöregapját |
tartják dutyiban, de kik elítéltek, |
ijedten azok is mellébeszéltek, |
s talán az utolsó szó jogán, talán |
fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem |
átnyúl, mondom, hogy összekeveredtem |
dédapámmal kilencszázötvenötben, |
és nem tudom, melyikünk bujdosott el, |
amikor mindketten kiszabadultunk, |
megint a rengetegbe, ki volt itten |
mégiscsak benne minden ütközetben, |
s ki lesz az, aki átnyúl majd fölöttem |
fiammal együtt, és mondjuk, százötven, |
vagy talán száznegyvenkét év múlva, hogy |
dédapám életkorát ne feledjem, |
tehát kétezer-egyszázhuszonegyben, |
talán március tizenötödikén, |
talán dédunokámmal és helyettem |
elmondhatja itt, hogy befejeztem? |
|
|
Vése fölött
Köszörűként forog Vése fölött, |
visít, remeg az augusztusi ég, |
kés röpül a versbe, holt malom zörög, |
kifordul a múltból az összes kerék. |
|
Koszorúba-körbe szédül a táj, |
felpörög, billen, leesik a szó, |
feszítenék féket, s gödör lesz a száj, |
szívemet tiporja minden forduló. |
|
Rákezdi a ház is, benne magunk, |
apám kezében földnehéz kanál, |
csikorog a mennybolt, megkapaszkodunk, |
de a köszörűkő csak jár, körbejár. |
|
Azt hittem, hogy pallón áll az idő? |
Alatta suhan lefelé, mi él? |
És örökké így lesz: becsobban a kő, |
s elsimul a hullám, mire partot ér? |
|
Azt hittem? Vékonyul falu, család. |
Suhanni: látszat. A palló: pedál. |
Ki tapossa? Meddig? Ez volt a világ, |
s úgy gyorsul most bennem, mint ami megáll. |
|
|
Kormos István
Fiam, valaki veled játszik |
|
Te, ki Győrött a nyakkendőmben, |
Niklán Divinyi Mehmed-ingben, |
de Párizsban is Berzsenyidben, |
hova szaladtál homokozni? |
|
alulról nézni, hogy a csorda |
Miklóson vagy Normandiában? |
|
megemelni, mint buborékot, |
értünk az elkurvult időben?
|
|
Mecsér, Udvarhely, Bretagne, Vése, |
minden rigó alá mi végre, |
ha nem játszik már veled senki? |
|
Gyöngyös vízen Nakonxipánba |
tart az utolsó szelíd bálna, |
miért ítéltél pusztulásra |
minden élőt egy zuhanással? |
|
Árva bátyám a nagy mesében |
sárkányod itt csücsül a széken, |
s nem tudom verssé varázsolni. |
|
|
1978. február 6.
Dübörög a föld, zokog a fa, |
Szólhat-e most más? Száguld haza |
vak lovon a huszadik század. |
|
Repedt égboltja lélekharang, |
állnak eleven kopjafának. |
|
Temetünk N. L., hűl a kozmosz, |
szökik a meleg a hideghez. |
Nyüzsög az anyag, ami fontos, |
ezután mindig kevesebb lesz. |
|
Sírodtól kezdve az a vátesz, |
ki visszafelé néz s harangoz. |
|
|
Nincsen veszély
Testedre nőtt rozsdás satu |
Rághatod, mint a fát a szú, |
nem lesz, csak magányos odu. |
|
Perceghetsz, mintha más baja |
ha senkinek sincs panasza, |
|
ragyognak, mint egy testület, |
de külön-külön mind süket. |
|
Díszes fejek homok alatt. |
Akarod, hogy meglássanak? |
Rejtsd el végképpen magadat, |
|
És sóhajtsd azt, hogy zöld a fa, |
nincsen veszély, van még csoda, |
megél magyar, megáll Buda, |
és nem halunk meg, nem, soha. |
|
|
Krakkói elégia
Egyszer majd ezt is elfelejted, |
végül minden a helyére kerül, |
a körgalléros hegyi faházak |
kotkodácsolva visszaszállnak |
anyád mélázó tyúkjai közé, |
Chocholow, a galambház-falu |
eldélibábozik Hortobágyra, |
s kipenderül belőle ünneplőben |
a juhnyájat terelő öregasszony, |
ki lencséd elől elszaladt, |
sebes pisztráng lesz Zakopane, |
és csak nézed majd Lillafüreden, |
nem tudod már, hogy sötét foltjai |
szelet siklató gorál kalapok, |
s a vers, amely a Szinvából zuhog, |
miért idéz egy fátyolos hegyet, |
megkondul majd a nyár, mint harang, |
emlékezik rá bőröd és füled, |
de elfelejted, hogy a pécsi dóm, |
vagy Zsigmond király harangja-e, |
csontjaidból a barna omnibusz |
kidöcög egyszer, megállítanád, |
de hol lesz Krakkó? szemben Arany János |
ül majd és nézi a fagyos Dunát, |
s ki néz vissza rá? talán a chocholowi, |
báránycsengőt áruló nénike? |
vagy az ötven tolnai magyar, ki tegnap |
a Wawelben márványként körbeállta |
Hedwig királynő nyughelyét? |
Vagy maga Hedwig-Jadwiga? |
Egyszer majd ezt is elfelejted. |
|
A jóslat kampóján
Illyés Gyulának
combhús, amely addig marad, |
míg el nem hordják mind dagadt |
szatyrokban, könyv meg sör alatt, |
apránként, mint a madarak |
egy vagy kétszáz év elszalad, |
s nem jut belőle jó falat |
gyerekének, hogy izmosabb |
legyen még magabiztosabb, |
aki úgy vesz el, mintha kap, |
és nem sír, és nem válogat, |
mert tudja, hogy itt ő a pap |
rombolni jöttek, halni csak. |
|
és lélek, egy maroknyi nép |
hosszú pallóján, hol kötél- |
táncosokat nyelt el a mély, |
fizetett mindig, mindenért, |
színt, friss vért, hitet, jó erényt |
hogy lett, akár a többi nép, |
feketék közt nem feketébb, |
jóslat kampóján is fehér, |
s az egy vagy két évszázadért |
vacoghat vele mind, ki él, |
ha fölfogja, hogy szakadék |
szélén ki áll, miféle vég |
szédít és kit, mekkora rész |
|
|
Ében-ország
Ady Endre emlékének
Kívül a fehér bizonyosság, |
belül ébenfa, ében-ország, |
kemény és nehéz, mint a végzet, |
földjein varjak legelésznek, |
lapozgatja a lövésrendet, |
de fegyver nem szól, hajtó nincsen, |
vadász sincs, csak a Nincsen-isten, |
szenes avartól kongó égig |
s lapoz a Herceg fürge ujja, |
varjú száll, ha a szeme rebben, |
ki gondolhatná nála szebben? |
ezeréves, süket vadonban, |
mikor ő, a Nincsen: a minden, |
s az ő rangja, hogy megsegítsen? |
Csak a Herceg papírja villog, |
mint egy tejúton túli csillag, |
leszegett feje mintha bolygó, |
lenne fényében körbe forgó, |
mintha ő lenne másik isten, |
a fehér Van, az anti-minden, |
a lövésrend nagy omegája, |
de nevét sehol nem találja, |
de templomának népe nincsen, |
fölépített temploma sincsen, |
csak van pokoli ellensége, |
kényszerítője istenségre, |
kényszerítője ravaszságra, |
magaslesre, lapozgatásra, |
jóra, tökélyre, Nincsen-isten |
arca mögé, hogy segíthessen, |
míg ében alól az a másik, |
egyetlen ország kiviláglik. |
|
Állsz egy üres lavórban
Onnan a plakátokon, palánkokon, |
s a látóhatár vándorló peremén, |
állsz egy üres lavórban, amit |
úgy nevezek most: emlékezet, |
állsz piros kis ingben, füstösen, |
hogy meg sem látnak, miközben halomra |
öldösik egymást érted, azaz: |
négymilliárd-féle képmásodért, amely |
„nem tud külsővé válni”, nem te vagy. |
Állsz egy üres lavórban, amit |
gyönyörű vagy és meztelen, |
tehát mulandó, elpusztítható, |
hullámzol lassan, mint a hold |
minden alkalmi gravitációban, |
s mikor annyira önmagad leszel, |
hogy önmagadról elfeledkezel, |
fölismer mind, és újra megfogan |
az időben a tér, a nincsben a van. |
|
Kockakövek
Megérint, bemér a béka szeme. |
Itt állok, pontosan szembe vele. |
Ugyanúgy félve s mérve a távot, |
magam is arra a hírre várok. |
Hogy talán megfordul, eloldalog, |
amiről naponta többet tudok. |
|
Jelet ad a kavargó ősköd, |
jönnek a félig ismerősök, |
a mintha és a mi-lett-volna |
elefántjából minden bolha. |
Nem kérdeznek, belém se marnak, |
csak behavaznak, odafagynak. |
|
Annyi mindenről lemaradva, |
hogy lassacskán belenyugodva |
hagyatkozom a pillanatra, |
mint apám szokott a lovakra |
sötétben, rossz utakon, tudva: |
gyeplő, korbács bajt csak fokozna. |
|
Ez a meg-nem-írt-versek könyve, |
itt nyugosznak a remekművek, |
az elvetéltek, kikapartak. |
Ez lehetne a tiszta ablak, |
|
Mert minden vers alkalmi vers, |
alkalmat benne ne keress. |
Magadban van, ha megtalálod. |
De amikor csak varjú károg, |
és azt hiszik: pacsirta szól, |
nagy bűn rejtőzik valahol. |
|
Ha nem fog már se cél, se part, |
a ritmus talán összetart, |
valaki megint visszaszól, |
s fölkél belőlem, mint tojás |
|
|
„Csirkegyár? Versgyár? Egyremegy. |
Valami végképp elveszett, |
a rugóvá tekert világból.” – |
Szólt fiához a csordapásztor, |
midőn a gyerek jóllakott, |
s megint kezdte a csillagot. |
|
Tudván, hogy kellenek hegyek, |
mondá az úr: ez itt a hegy. |
S mert becsmérelték némelyek, |
És elment. Hívták más ügyek. |
Nos, azóta: ez itt a hegy. |
|
Zabálhat, turkálhat, kifuthat, |
a disznó belakta az ólat. |
Otthon van. Úgy néz a világra |
lassacskán, mint aki csinálta. |
Ha az a nagy lelke nem volna, |
moslékba bele se szagolna. |
|
Ó, hogy riszálnak, riszoválnak. |
Grófi udvarból? Cselédházak |
„meg-kell-maradni!”-boltíve alól? |
Honnan? Ami itt ki-araszol, |
az eredmény hánytató. Semmi! |
Érdemes ezért? Megmaradni? |
|
Felkötöd magad? Kit érdekel? |
Magával van elfoglalva, el- |
telve mind. Talán több lesz a hely? |
kedhet mégis a jobb? Akivel |
összefognál, ha már nem leszel? |
|
A természetüknél fogva jók, |
elfogynak ők is. Csupa volt, |
s lehetett-volna a világ. |
Hát ne hidd, hogy egy szabad ág, |
egy jó nagybácsi, vagy az isten |
csak úgy, magadért megsegítsen. |
|
|
A tanítványok szétszéledtek, |
és elkezdődött a költészet, |
a dal, a dal a mennyországról, |
az istenről, isten fiáról… |
és ahogy mentek, mendegéltek, |
egy nagy sötét erdőbe értek. |
|
Kondult a gyomor, megfordult a kés, |
főműsor lett az esti etetés. |
Amaz a múltját, emez álmait, |
mézes emlőt szopott a harmadik. |
A gazda állt az udvar közepén, |
és dudorászott: az ám a legény… |
|
„Ahol hatalom, ott az erkölcs” |
– nézett rám, s az asztalra vágott. |
„Nem krisztusok, okoskodások, |
a fog tartotta meg a világot, |
és az ököl.” S mert azt hitte, bölcs, |
hogy bölcs és jó, hozzátette: „Tölts!” |
|
„Én nem versenyzek” – szólt a szikla, |
és befeküdt a szélárnyékba. |
zúgott az „öld meg” s az „előre”. |
Megtaposva, magára hagyva |
azt hitte később, hogy túlélte. |
|
Aki felkötötte a kolompot, |
ne csináljon másokból bolondot, |
kolompoljon! Biztatott nagymama. |
És nyargaltam a mezőről haza, |
csikócsengő nyakamban, utánam |
egy ország, azaz: öcsém és árnyam. |
|
Majd pontosan fölmérik azt is, |
mi volt az élet, mi a praxis. |
Hol sikerült, és mi lett volna, |
ha gyakrabban megyek pokolba. |
S ha mene, tekel és ufárszin : |
velük együtt ülök a sámlin.
|
|
|
Mi mindig mindent elsietünk, |
mi nagyon közelre megyünk. |
Van egy emlékünk: Európa, |
van egy álmunk: a jelenünk, |
van egy-két halálos rögeszménk… |
Úgy késünk el, mintha sietnénk. |
|
Könnyű befogni menekülőt: |
kapjon türelmet, teret, időt. |
Fussa ki magát! Vigye a hit, |
vagy a félelem, el nem szökik. |
Nincsen több utca, csak ez a jó, |
|
Ments meg Uram az okosoktól, |
mindig mindent jobban tudóktól, |
s ha leejtesz egy almacsutkát, |
intézkedj, hogy eltakarítsák, |
mert mint bagót, fogukra rakják, |
és nyálukban csúszkál az ország. |
|
a lehetségesnek, s nincsen aki |
Kolumbuszként, Macedóniai |
Nagy Sándorként nemcsak fölismeri, |
de oda üti, kettőbe szeli: |
világokat mer kimozdítani? |
|
Talán a sportban még lehet, |
azt mutatják, ami a jobb, |
és talán akkor, ott dől el, |
hogy miért, és hogy mennyivel. |
|
Az enyém benned, tiéd másban, |
és ami mégsem, az is számtan. |
Hát ne tékozold el magad, |
ha a tükörben nem te vagy. |
|
|
Ő mindig valamit valamiért. |
Hogyan értené meg, hogy miért, |
miért mászom meg újra a hegyet, |
ha úgyis le, ha belegebedek. |
„Nincs ott fönn semmi!” – Nincsen. Tudom. |
De lent sincs. S ezt is közben. Az úton. |
|
csak: hogy sebeit mutogassa. |
Amikor magát ködbe rejti, |
büntetni akar, növekedni. |
Amikor van csak úgy-se-így-se, |
közönséges zsarnok az ipse. |
|
bepárásodik minden ablak. |
Se ki, se be nem látni, pontos |
csak a homály lesz. Önmagukhoz |
méregetnek mind, zsák a foltját |
keresi, király a bolondját. |
|
Mikor lenyúltam magamért, |
és eldöntöttem, mindegy volt már. |
Magyarázgattam később. Lejjebb. |
Tudnom kellene, merre menjek |
most, az utolsó keresztútnál. |
Vízszintesen már. Semmiért. |
|
Mert annyi mindent kellene |
tennem, hogy nincsen eleje, |
se vége, csupán súlya, fodra: |
bele se kezdek. Mint a kobra, |
|
Közben, hatos sorokban vége |
annak is, ami mintha béke |
lett volna lassan, Európa |
ágyások, sírok közé útnak, |
hogy legyen hely a háborúknak. |
|
|
Csak képzelgés? csak gyötrelem? |
vezet keresztül, s mintha egy |
kősziklát vinnék, görnyedek |
a pattanásnyi föld felett, |
mert lüktet, s egyre nehezebb? |
|
„Ha ez a növény megszólalna, |
ha…” – kanyarog a régi nóta |
föl, föl a végtelen toronyba, |
mintha szédült kutya tutulna |
kút mélyéről a teliholdra. |
|
fut velem országos halálom |
dolgukat értő fenyők alatt. |
S az asszony is, ki pohár vizet ad: |
akár a fák. Fenséges cáfolat. |
|
Mélyül a múltam, mintha gödör, |
világ születik a semmiből. |
Hátrálok benne: süket vakond, |
s jövőm lesz megint minden, mi volt. |
Minden, mi lassan körbe forog, |
s őriz, ha egyszer megfordulok. |
|
Fiú, itt még kell öregedni, |
ötről a hatra létrán menni. |
Úgy szólni, mintha gyerek volnál, |
nem ugrálni a sorompónál. |
Úgy pusztulni, mint ki ráérne, |
s amit érdemel, az a bére. |
|
Mint a leeresztett halastó |
csillogok a távoli partra. |
A nap, mintha egy béka izzó |
S emelem medrem a halakra! |
|
|
|
Jónás tűnődése az utolsó leckéztetés után
ne fohászkodj, ne átkozz, |
|
|
A tűnődés folytatása
Ez lenne az eredmény negyvenévi, |
vagy majdnem negyvenévi megfeszült, |
mondhatnám, „harc után”? mikor a régi |
mértékkel mérve minden teljesült, |
|
s nem követtem el közben semmi bűnt |
szándékosan, bár folyton vezekelni |
kellett valamiért, ez az idült |
bűntudat? vagy ez a látványos semmi |
|
körbe-körbe? ahonnan kirepülni |
nincsen esély? ahol minden bedűlt |
fal mögött ott egy másik? ez a halni |
|
serkentő céltalanság? ez a hűlt |
forgás egy álom körül? vagy a talmi |
öröm, hogy azt mondhatnám, „sikerült”? |
|
|
Hallom, hogy indulsz
Én, aki a költészet közlegénye |
vagyok és maradok mindörökre, |
sem vitézség, sem hadiszerencse |
nem röptetett föl, nem lökött az élre, |
|
azazhogy nem születtem vezérségre, |
és alkalom vagy kényszer se törte |
kettőbe pályám, tehát előre |
haladok, mint egy se hossza, se vége |
|
akaratnak? láncnak? seregnek? része, |
aki tudom már, hogy van előbbre, |
van hátrább, de mindig körbe-körbe, |
|
így nincs igazi ok pöffeszkedésre, |
miért ne húzódnék a sor szélére, |
ha hallom, hogy indulsz „legelőre”? |
|
|
Bűn és büntetés
Ha nem vétem el, mondjuk, „emberileg” |
annyiszor, vagy ha nincs hozzá finom |
mérlegem, nincs a Code Napoléon |
törvényeinél sokkal kegyetlenebb |
|
jogszabályom, hogy meg is büntessenek, |
sőt, ha a büntetést azért kapom, |
amiért jár, és nem bűntudatom |
tényéért, mivelhogy nincs már senkinek, |
|
ha nem akarnám, hogy megszeressenek |
mégis, nem lesném minden alkalom |
csírájában egy elsüllyedt malom |
|
tervrajzát és Ilmarinent, képetek |
égne-e? lennétek tökéletesek, |
avagy bűntelenek, mint a majom? |
|
|
A szobatiszta állat
Ha nem ijednék meg minden idegen |
helyzetben újra meg újra, mintha |
hirtelen s egyszerre mindent vissza |
kellene adnom, de üres a kezem, |
|
ha nem zuhannék be a történelem, |
vagy a törzsfejlődés alamizsna- |
vermébe folyton, amikor ritka |
választásokat kínál föl a jelen |
|
ha úgy állnék meg alkalmi helyemen, |
hogy nem látszana ki a kalitka |
belőlem, csupán a szobatiszta |
|
állat, ki úrrá lett a természeten, |
vagy legalábbis azt hiszi, senkisem |
lenne nagyokos? zsarnok? fasiszta? |
|
|
A béka és a létra
Ha ez a fölfújódott kecskebéka |
nem képzelné magát nagy ökörnek, |
s nem volna tényleg ökör, ha fölmegy |
benne valami, vérnyomás? rakéta? |
|
vagy csak a belek fürge buboréka? |
azaz, ha mások tartanák többnek, |
mint ami, és ő azért ökörnek |
önmagát, mert elhitte nekik néha, |
|
följutott volna-e, mondjuk, a létra |
azon fokára, ahol tükörnek |
nyoma sincs, mert ökör az ökörnek |
|
ő-ökörségét szóval tanúsítja, |
ahol egy közönséges kecskebéka |
szemtanú híján csúnyán „lebőghet”? |
|
|
Alattad a délkör
Ha nem érezném meg egy rezzenésből, |
hogy fölösleges lettem, leszaladt |
orrom előtt a roló, le a nap, |
kibuktam a görbülő mindenségből, |
|
ha mint aki folyvást zuhanva néz föl, |
nem látnám bűntelenül magamat, |
ahogy besétálok a pillanat |
kertjébe hiú jóhiszeműségből, |
|
ha megtanulnám végre, hogy miért öl |
minden, ami él, s úgy lennék szabad, |
hogy élvezem már mutatványodat, |
|
mert nem taszíthatsz ki a tévedésből |
megbillenne-e alattad a délkör? |
adnál-e országomért egy lovat? |
|
|
Gyermeki ruhám
Ha nem hagytam volna magam födetlen |
újra meg újra, sőt, ha ostobán |
nem fedtem volna föl, amikor bölcsen |
megúszhattam volna már, mint szamár, |
|
ha nem számolom, ami visszajár, |
és ügyesebben játszom, hogy miközben |
körülöttem senki sem az anyám, |
itt mindnyájan egy nagy családi körben, |
|
ha mímelem csupán, hogy több menetben |
nem védem magam, mert familián |
belüli ügy, csak látszólag kegyetlen, |
|
ha nem leplez le a vállalt hiány, |
jobban szeretnek, akiket szerettem? |
hordhatnám nyíltan gyermeki ruhám? |
|
|
Holdudvar
Most, hogy ezen a nem várt szezonvégi |
kiárusításon végre mindenki, |
vagy legalábbis a többség, vagy talán |
az, aki, mondjuk, az egész szezonban |
az előző szezonvég rongyaiban, |
s hogy meg ne sértsük, nem is bizonytalan |
esélyekkel titokban erre „spórolt”, |
megkaphatná, ami eddig divat volt, |
tehát drága, bár nem ért harminc-negyven |
százalékkal többet, csak azoknak, kik |
vágytak rá, de mégsem juthattak hozzá, |
s lettek lassacskán divat-gyalázókká, |
vagy közönségesen kimaradtak a |
korzókról, a templomokból, sehova |
nem jártak, ahol szerették volna, ha |
ott vannak mégis, hiszen nem a ruha |
teszi az embert, mondták nekik folyvást, |
de már hatalom, dicsőség és ország |
sem érdekelte őket, s nem véletlen, |
hogy csak saját gyártmányú értékekben |
hittek lassan, sőt, kételkedni kezdtek |
azokban is, mint emberek, hiszen, ha |
el akartak jutni, olyan szegények |
mégsem voltak, hogy így-úgy az egészhez |
valami közük ne lett volna, mégha |
nem is gyűjtöttek soha a divatra, |
s különösen nem arra, ami nem is |
divat már, s a következő szezonra |
még annyira sem lesz az, vagyis nekik |
nemhogy harminc vagy negyven százalékkal |
olcsóbban, de elképzelhető, hogy még |
ingyen se kell már, s marad a szezonvég |
mindent túlélő kupeceire és |
becsvágyó balekjeire az egész, |
egyszóval: érthető a tülekedés |
áruházban, korzókon, templomokban, |
két hétig, sőt, háromig-négyig, hiszen |
amíg mindenki megveszi, -mutatja, |
időt és teret igényel, magukra |
sem ismernek rá néha, s hogy melyiken |
van a leárazott gönc, és melyiken |
a teljes áron vásárolt, senki sem |
firtatja most még, összekeveredik |
átmenetileg minden, könnyű nekik, |
mondják, akik semmiféle divatra |
nem áldoznak már, és azt hiszik, babra |
megy a játék, merthogy, ami divat lesz, |
az sem való, legfeljebb a piacra, |
s míg így a maguk módján divatoznak, |
udvara nő a születő szezonnak, |
mely egyszerű holdudvar esetében |
a hold előtti vékony felhőréteg |
vízcseppjein történő fényelhajlás |
következménye, átmérője mindig |
a vízcseppek nagyságától függ, és más |
néven koszorújelenség, sőt, ha fel- |
hőre vagy ködre vetődő árnyképek |
körül keletkezik, akkor glória, |
így hívják a meteorológia |
szakemberei, akik néha a nép |
megfigyeléseit igazolva még |
esőt is jósolnak, habár az ilyen |
jelenségből legfeljebb harminc-negyven |
százalékos eséllyel következik |
időváltozás, vagy még annyival sem, |
csak megtörténik megint vízcseppekben, |
ami egyébként elkerülhetetlen |
most, hogy ezen a nem várt szezonvégi |
kiárusításon végre mindenki |
vagy legalábbis a többség, vagy talán |
az, aki, mondjuk, az egész szezonban, |
az előző szezonvég rongyaiban, |
s hogy meg ne sértsük, nem is bizonytalan |
esélyekkel titokban erre „spórolt”, |
megkaphatná, ami eddig divat volt. |
|
A harmadik napon
észreveszed megint magad, |
valami furcsa állatot látsz, |
Szemeddel néz, beszél helyetted, |
mint aki itt él ezer éve, |
|
rádöbbensz, hogy föltámadott |
benned egy idegen halott, |
vergődsz bőrödben, mint a rab, |
mert ő, akinek múltja nincsen, |
Megmosdatod, fölcicomázod, |
megijedsz és álmodsz helyette, |
|
mert nem szökhetsz meg önmagadból, |
s mert akkor is bekebelez, |
nem számít többé, mit akartál, |
Az maradsz már, ami kilátszik, |
csak kiszemelte, elfoglalta, |
|
|
Szavak a súgólyukból
A kontúrok, Hamlet, a kontúrok! |
A Szellem határtalan, örökkévaló, |
bennünk ölt testet, hiányaink |
mágnesezik ki a homályból, nem lesz |
különb, sem gyarlóbb, mint magunk. |
Próbákból és tapasztalatból |
gyanútól forma, tűztől a víz, |
kardodról mit se tud, kínjaid |
csak te látod bele, húzd körül |
Előbb a próbák! Köpenyed alatt |
férjen el minden, ami van. |
Vigyázz a részletekre! Claudius |
lenézte őket, azért bűnöző. |
Mindnyájan vétkesek vagyunk, |
hiszen előttünk, s megfutottunk. |
Bennünket jelölsz, ha elkülöníted |
pontosan, ami még te vagy. |
|
Megírjuk a szép, régi verseket
Beszakadnak a lassú tölgyesek, |
mint egy vezércikk, magányos a táj, |
erdő mélyéről nézem az eget, |
sorok között is süllyed a határ, |
|
belátható lesz, minden, ami fáj, |
megírjuk a szép, régi verseket, |
s míg a lap alján köröz a madár, |
sírni vagy lőni egyaránt lehet, |
|
de éjjel apróhirdetéseket, |
csillagokat nyit fölénk a homály, |
költemény lesz, hogy csodák nincsenek, |
aki nem csügged, az hazatalál, |
|
s hogy a temetőkapun is az áll, |
nem fejeződött be, csak vége lett. |
|
|
Udvara nő
becsapottak, árvák maradnak, |
mint ünnepre terített asztalt, |
|
kínálják egymást, kóstolgatnak, |
hinnének még, de nincs kinek, |
kivágódik néha egy ablak, |
|
megkérdezik, mi van veled, |
s leülsz, mint akit beavattak, |
minden sebed lüktetni kezd, |
de azt válaszolod, hogy jól vagy, |
|
és udvara nő minden szónak, |
hogy elférjen a sok kereszt. |
|
|
Vízszintesedem
Vízszintesedem. Ha megállok, |
leülnék inkább, ha leültem, |
feküdnék, mintha nehéz zsákok |
lapulnának a sejtjeimben, |
|
ha fekszem mélyen, mint az Isten, |
szétterülnék, mint fény a vízben, |
haldoklóban a dobbanások, |
|
valami partig, ami nincsen, |
feszülnék, mint befagyott álmok, |
minden víznél vízszintesebben, |
|
s ha egy csillag megakad bennem, |
tetőtől talpig kiviláglok. |
|
|
Keletre néz
A legmélyén nincsen határ, |
és csak az isten lába fáj. |
|
A legmélyén nincs ispotály, |
mert akkor is megy, ha megáll, |
és nem gyógyul meg soha már. |
|
A legmélyén nincsen halál, |
minden égtáj nyugatra száll, |
és minden nyugat egy madár. |
|
A legmélyén is asszony áll, |
kezében gyertya és fonál, |
|
|
Bezártam ajtót, ablakot
Félek, mert már nem szeretek, |
létezem csak, mint a kövek. |
|
Egy bombához több a közöm, |
mint ahhoz, ki visszaköszön. |
|
ha nincs lombja, nincs madara. |
|
Mennék feléd, jönnél ide, |
de nem mozdul meg senki se. |
|
nem hiányzom, ha meghalok. |
|
mert megint minden lehetek. |
|
És elindulok, mint a vak, |
|
|
Sírvers, 1980
Megálltak csöppet, nagy sisakjuk |
kupoláján fölkelt a hold. |
|
Azt hittük, együtt még lehet, |
kapaszkodtunk a víz alatt. |
Csizmájuk talpa eltakarta, |
de itt is, ott is buborék. |
|
Kondult a világ, mint a kút. |
Fölszóltunk rájuk: emberek! |
Cingár szavunk a partot verte, |
|
Arcuk volt és üres kezük. |
Ők feküsznek alul, köpenyben, |
fölöttünk törött szalmaszál. |
|
|
Sírni szeretnénk, mint az emberek
Majd megjöttök, hogy melegedjetek, |
levetitek a fagyos maskarát, |
nem firtatjátok többé, ki a szebb, |
ki a gonoszabb, ki az ostobább, |
|
a legnagyobb bűnös is megbocsát, |
és nem érti, hogy mitől van meleg, |
állati szag tölti be a szobát, |
sírni szeretnénk, mint az emberek, |
|
majd megtaláljuk, ami elveszett, |
mert mindenki elveszti önmagát, |
végtelenben dobogó egyszeregy, |
folyamatos lesz megint a világ, |
|
majd nézzük egymást, mint a katonák, |
akik túlélték, amit nem lehet. |
|
|
Amikor Bárdosi Németh Jánost eltemettük
Már majdnem ott, legbelül néha |
már-már fölötte, sőt, megélve, |
túlsó oldalát is, mivégre |
|
készülünk folyvást vereségre, |
ha akkor is valami célba? |
mért szalad el a győztes béke, |
ha megmarad az örök téma? |
|
te, ki vagy már beszélő néma, |
zuhog a hökkent maradékra |
a mindig-majdnem jégverése, |
|
mondd, mért foszlik széjjel a vége, |
ha helyén az utolsó tégla? |
|
|
Megmarad minden, ami elszivárog
Alázat tartja össze a világot, |
kényszerű meder zuhanó folyót, |
megmarad minden, ami elszivárog, |
kipusztulnak buta ragadozók, |
|
így döntöttem, mert keresem a szót |
a történetre, hogy egyszer fölállok |
kijátszani a gravitációt, |
miként Heródest a háromkirályok, |
|
én nem tudom, hogy ki, miben hibázott, |
de bennem földig hajolnak a jók, |
fölemelik a betlehemi jászolt, |
s ott van alatta minden, ami volt, |
|
tükrözöm őket, mint napot a hold, |
és elfogyok, mert árnyékukba járok. |
|
|
Nehezebb részem
Aki laktam leginkább bennem, |
körözök már folyvást fölöttem, |
|
olyan gyorsan dobog a szárnyam, |
hihetném, hogy végleg kiszálltam, |
|
látom magam önmagam nélkül, |
ahogy a tér időmhöz békül, |
|
s fordul-térül a föld alattam, |
életnél is alacsonyabban, |
|
térül-fordul valami rendbe, |
mintha a rend a lényeg lenne, |
|
s akit nézek, nehezebb részem, |
|
fogna hosszabb-rövidebb száron, |
akkor is, ha oda az álom, |
|
mintha tudná, mi látszik onnan, |
|
s menne elöl, szemben a nappal, |
hogy legyen majd, ki megvigasztal. |
|
|
És elköveti újra a bűnt
Fáj a szemem, ködbe a betűk, |
vesznek a formák egyformába, |
koponyám alján érzem a tűt, |
amely testem útjait járja, |
|
döcög a vers is, s mintha az űrt |
aki érti ezt, megmenekült, |
harag nélkül néz a világra, |
|
áll magában a rendbe kövült |
létben, mintha valakit várna, |
tenyerében az összeszűkült |
mindenség sajgó szakadása, |
|
hogy a törvényt megmagyarázza. |
|
|
Az idegenvezető szövegeiből
Az idegenvezető bemutatkozik
Bizony, uram, a mi kis városunkban |
ködösek a reggelek, emiatt |
sokáig tart a hajnal, messzire |
elhallatszik, ha korán kel valaki, |
tehát találhat magyarázatot |
álmatlanságunkra éppúgy, mint álmainkra |
vagy költőinkre, akik eképpen |
hogy mielőbb nyugdíjba mehessenek, |
sőt, találhat magyarázatot |
kurváinkra is, akik viszont |
nem akarnak nyugdíjba menni, mert úgymond, |
disznót hizlalnak a papok, |
és mennyországról prédikálnak a városatyák, |
holott, uram, a mi kis városunkban |
déltájban akkora a fényesség, |
mintha meztelen női segget |
mondjuk, egy lepedőn, miközben, |
rárajzolja valaki Európát, Amerikát, |
s alulra talán Japánt, Ausztráliát, |
minthogy a többi már rajta van, |
csak nem látszik a nagy világosságtól, |
vagyis, uram, a mi kis városunkban |
délután is folytatódik a reggel, |
megérkezik a postás a több napos |
expressz-levelekkel és hírekkel, |
a mai dátumot, minekutána gyorsan |
buszra, vonatra, kocsiba ülnek |
a munkások, a parasztok, a katonák és a |
hogy elkezdjék a bővített újratermelést |
nyitott kérdésekben, napestig, |
pedig, uram, a mi kis városunkban |
becsukódnak a pontos válaszok, és a |
közvilágításról több szó esik, |
minden benne lesz az újságokban megint, |
s ebben, uram, meg is nyugodhatnánk, amíg |
összebújik a nemzett (igen, két t-vel), hogy, |
mondjuk, nemezzen (így!), ami |
kemény törvény inkább, mint tiltakozás, |
ezt a földet tekintjük, akkor is |
|
Az idegenvezető a főtérre ér
Nézze, uram, én akár versben is |
elmondhatom, hiszen már annyiszor, |
de így sem, úgy sem érthető, |
csak állnak itt a köpködőn |
megint vesztett a csapat, |
pedig az ott a harcban elesett |
és egyre több a lapos mellű nő, |
holott ők még az anyatejjel |
szívták magukba, istenem, |
egy hároméves srácot, aki, |
ha egy szép női feneket lát, |
odaszalad és, hogy is mondjam, rávág, |
és ennek már nagy hagyománya van, |
tehát mondhatom versben is, |
de úgyis megismétlem, vegyük |
példának a lengyelnadrágot, |
itt is, a mi kis városunkban, |
ezerkilencszázharminckilencben, |
s mért jártak bocskaiban, |
vagy például a török bugyogót |
mért nem viselték Marcaliban |
Ferenc József is avathatta volna, |
s még mindig hasonlít a Burgra, |
nézi-e a gyönyörű lábakat? |
villognak, mint a radarantennák, |
jelzik a repülőket, a pacsirtát, |
s a szülőszobák padlója alá rejtett |
még a szárnyasrakétákat is, uram, |
ha ezt fölfogja, ördöge van, |
abból élek, hogy nem értem, |
csak állok itt a köpködőn, |
megint vesztett a csapat, |
egyébként ezt a katedrálist, |
lehajol most, szépívű tomporánál |
ennyit még, uram, az egészhez. |
|
Az idegenvezető a bizalmába fogad
Ez itt, uram, a Nagy Városi Fék, |
vagyis az N.V.F., köztünk maradjon: |
semmi okunk szomorúságra, |
vagy nagy vidámságra, uram, |
hiszen a mi kis városunkban |
az Építs Magadba Féket mozgalomban, |
olyan, mintha sokezer N.V.F.-et |
mint a mezei futás cél nélkül, |
vagy például a doni visszavonulás |
ne menjünk olyan messzire, talán |
képzeljen el egy hasjövésmenést, |
eredmény semmi már, de futni kell, |
s a klozettal a seggén alszik el, |
és azt álmodja, ez is megesett |
valakivel, hogy maga a klozett, |
itt láthatná az építők nevét, |
de befelé van fordítva, ugye, |
lehet, uram, hogy az ön öregapja, |
említette, hogy a monarchia |
de hadd legyen ennyi örömöm, |
hisz látom, hogy önben is ott a fék, |
öreganyámmal szeretkezett, |
ahol az N.V.F. pedálja van, |
hogy csak a tábla belső falán |
még annyit, hogy néha, titokban |
|
Az idegenvezető magánügyei
Este, uram, a mi kis városunk |
a három deka élesztőtől, amit |
mert megnyúlt, beszáradt, vagy |
netán azt akarja játszani, |
Mozambikkal meg Nicaraguával |
a Kárpát-medence jelű szakajtóból |
háromkor vagy három után néhány |
perccel, de legkésőbb fél négykor |
minden éjjel fölébred, méghozzá arra, |
néha fáj már a húgyhólyagja, |
s hiába fordul át, mondjuk, |
halaszthatatlanul ki kell mennie |
s tudja, uram, aki a további |
s laikus, mint én, azt gondolja, hogy |
ez a megfázás, az öregedés jele, és |
nem álom vagy élesztő következménye, |
hiszen eleddig nem kellett neki, |
s ha igen, azt elfelejtette |
vagy kompenzálta reggelig, |
mindenesetre nem kotyogta el |
legtöbbször maguk is, hiszen |
tükör már minden porcikánk, uram, |
a szokásosnál több gyógyszert, óvszert, |
élesztőt és sört fogyasztunk este, |
hogy figyelhessünk a hírekre, |
meg arra, amikor azt mondják, |
hiba volna, ha összekevernénk |
a húgyhólyag meg a szakajtó |
és azt hinnénk, hogy az ezért, |
hiszen mindennek törvénye van, |
hallgatjuk hát a híreket, |
akkor is, ha már nincs adás, |
így később fekszünk le, s talán |
meglepődhet megint, meglepetést |
ezt kérdem magam is, talán |
|
Az idegenvezető elbúcsúzik
Nos, fönt vagyunk a mi kis városunk |
legmagasabb pontján, uram, |
vagyis a végtelenben, uram, |
s nem hiszi el a messzeséget, |
az ott a Béka-hegy vagy Béka-segg, |
magasabb, mint a miénk, de hát |
egyébként a lakosság apraja-nagyja |
emelte azt is, mint tudja, |
s valószínű, hogy nincsen, |
legalábbis így gondolják sokan, |
s innen se látni pontosan, |
párhuzamosok hozzák-viszik, |
hogy is mondjam, tán az időt |
onnan ide, innen oda, uram, |
s állítólag a végtelenben |
még a ködnek is értelme van, |
de már megint mellébeszélek, |
meztelen női test, olyan, |
folyamatosan utána töltjük, |
s kötöttük rá a csatornára, |
ha a napsugár még kisebb szögben |
akkor talán elnevezhetnénk |
Közép-Európai-Jeges-tengernek, |
vagy valami hasonlónak, uram, |
s hogy tudjuk a nevét mindannyian, |
rossz formában vagyok, uram, |
sajnálom, hogy a saját útikönyvét |
mert az a sok kis pörsenés, |
és megcsúszik, ha belelép. |
|
Az idegenvezető levele
Kedves uram, ezerkilencszáznyolcvan |
szeptember ötödikén, miután |
nyári időszámítás szerint déli |
Hunyadi János szobrától alig |
néhány méterre, a zebrán, |
a zebra túlsó végén, abban a |
villogó zöld megpirosodik, |
s kettőt kell lépni gyorsan, |
a járdán legyen az ember, tehát |
szaporáz már, érzi, hogy hibát |
követett el, amikor mégis |
elindult, de nem akkorát, |
mindenkivel megesett már ilyen, |
s az autóknak az ezred- vagy század- |
egyszóval ama sávban, ahol |
a „még igen” s a „már nem” állnak, |
s hitbizománya van a halálnak, |
kis híján elütött egy taxi, |
és itt abba lehetne hagyni, |
„menj az anyádba, te állat”, |
melyek az ihlet mámorában |
különös nem történt, rendőr |
s már-már a járdán álltam, |
a járműveknek megint zöld lett, |
s megkondult a déli harangszó, |
mintha fölöttem harangoznának, |
s Hunyadi gyülevész parasztjai, |
magyarok, délszlávok, románok, |
mert a forgalom, vagy ahogy |
itt mondják: a történelem |
s mire jó ez? menjünk a mellék- |
agyonverhetjük egymást, ha tudjuk, |
hogy rettenetesen betojtam, |
és hallgatva a csevegést, |
minthacsak véletlenül, minthacsak |
nándorfehérvári tanulság miatt, |
de kicsit elfogultan, kicsit |
érdekelten még akkor is, ha ön |
sok mindenre másként emlékezik, |
néhány nap elég volt, hogy tudjam, |
agyonverhetjük egymást, sőt, nyomban |
agyon is vertük volna, így most |
örülök, hogy már vonaton volt, |
és ezúttal megúsztuk elevenen, |
fogadja őszinte üdvözletem. |
|
Éltük a szép, boldog jövőt
Most mintha titkon lehajolna
most mintha titkon lehajolna |
holott lehajol matat négykézlábra |
mert hiszi még hogy megtalálja |
és addig? volt már példa rá |
évtizedek múltán derült ki |
vagy sohase miért zuhant le |
tévedt el tört ki hagyta abba |
hogy mindig akik maguk is |
ők is ketrecben háziállat |
mért szólnának ha ugyanazt |
lenyugszik itt is éjjel is |
egy ujjnyira az ujjaiktól |
már-már kezükben van amíg |
járnak-kelnek mintha kezükben |
perc óra nap esztendő évek |
és többé senki nem találja. |
|
A „nagy bumm”
Amikor megint előmászott, |
és rendületlen dolgozott. |
|
Jött-ment, csípett és vakarózott, |
elindult volna, mert a dolgot |
ott sem lehet halasztani. |
|
S az a valami, az is mintha |
ijedten figyelt oda-vissza: |
|
S azon onnan, sőt, azon onnan |
megfeszültek egy mozdulatban, |
|
S ím odalenn, hol nincs már semmi, |
csupán a „nagy bumm” közepe, |
|
|
A játék vége
Mert ide tették akadéknak, |
ő mondaná meg a keréknek, |
hogy mi a jó út, és mi végett |
hasadjon ketté a kerékagy? |
|
hogy három nap se több mint két nap, |
miért könnyebb, ha nyomorék vagy? |
|
ő, aki holnap benned él csak, |
mint abroncsba szorult idézet, |
mint stigmája a múló résznek, |
amelyet egy pillanat szétcsap, |
|
ő játszaná el az egészet, |
veled? a „boldog maradéknak”? |
|
|
Elhinnéd-e?
Ha ők volnának az egészségesek, |
a gátlástalanok, hazudozók, |
az izompacsirták, henteslegények, |
a nem pofázók, nem álmodozók, |
|
ha az önjelölt fegyverhordozók, |
a grafománok, a mindig beképzelt |
úrifiúk, a profi seggnyalók, |
a csak nyelvükben élő gyászvitézek, |
|
ha ők, akik a tudott mindenséget |
úgy ölelik, mint alkalmi lotyót, |
akit útjukba fektetett a végzet, |
hogy feledjenek mindent, ami volt, |
|
ha ők, a jövőt elkupeckodók, |
elhinnéd-e, hogy nem lesz végítélet? |
|
|
A mezei futás díját irigyli
összefolynak a mélyedésben, |
ragyognak, mint az ürülékem, |
mulandók, mint a hatalom, |
|
macska leszek, betakarom, |
nehogy valaki belelépjen, |
akkor se, ha egyedül érzem, |
|
hisz akármilyen nagy halom, |
fordulat lesz csak a mesében: |
feszítettek az árnyékszéken, |
mint első kocsis a bakon, |
|
mert azon onnan semmi nyom, |
és azon innen semmi érdem. |
|
|
Vatta-dugdosók
S jönnek a vatta-dugdosók |
trombitákkal, lánctalpasokkal, |
tele lesz a város, a ház, |
a forgókon, akár a szikra, |
jönnek a zaj, a baj után, |
ragyognak, mint a szivárvány, |
mint egy diktátor nyilatkozatai, |
körbejárnak, mint a hülyét, |
bíznak benne, hogy önmagamtól, |
hogy elkérem és összegyűröm, |
értem történik minden, vasárnapi |
ebédjüket hagyták ott, mikor |
ordítottam, hogy nem bírom, hát |
ne gondoljam, hogy nekik ez |
szedjem csak össze bűntudatom, |
s dugjam be szépen, vissza az anyámba |
úgyse megyek, mindenütt ez van, itt most |
ez még igazi vatta, de amit |
holnap hoznak, kóc, s előbb-utóbb |
a rongyot is kinevezik, hát, |
ne játsszam meg magam, bajba hozom |
és nézzek csak a fülükbe, ott |
hogy zárják el, hogy kapcsolják ki, |
hogy megbolondulok, satöbbi, |
csöndben kell megdögölni, |
először szépen bal fülünkbe, |
aztán lassan a jobb fülünkbe, |
|
Minden megtörténik
Minden megtörténik megint, mintha |
ugyanabba a szarba lépnénk, |
nem változik, csupán a mélység, |
vagy csak a mélység képzete, |
hogy aki nem lép megelőzik, |
győzelem véres vereségből, |
s minden megtörténik megint, mintha |
ugyanabba a szarba lépnénk… |
|
Megközelítések
Minden porcikám, mint fonál |
az lesz, amelyik jóllakott, |
míg éhes száj, éhes falat, |
|
Tudom, hogy itt a horgomon, |
egy-élet-egy-halál között, |
hogy rajta múlik az egész. |
|
rímbe szállnak a madarak, |
rács mögé, sűrű kalickába, |
s akinek tovább nő a szárnya, |
mért maradt el, ha vége lett? |
|
|
Amikor a hegynek megindult
Pákolitz Istvánnak
Minthogy ebben a szűkülő szorosban |
visszafelé lehetetlen, sőt, maholnap |
már-már előre is, így pihenőre, |
bölcselkedésre, s egyéb kerülőre |
nemcsak alkalom, okunk is akadna, |
hisz ráadásul se jobbra, se balra, |
se fölfelé, se lefelé, azaz, ha |
jól meggondoljuk, végképp befalazva |
magunkba és az örökös huzatba, |
s miközben talán ördögi kacajra |
készülődünk, hiszen okunk akadhat, |
méltó arra is, s ha így, hát miért ne, |
mért ne üljünk be, mint tyúk az ülőre, |
ha van egy ajtó, valahol egy ablak, |
amit becsukhatunk, valahol egy nagy |
szélárnyékban még helyreigazodhat |
ez-az, ha a gyorsuló pillanatban |
megkapaszkodunk, mint rabok a falban, |
mintha mi tartanánk, s minthogy e dőre |
csónakban is csoroghatnak utánunk, |
szinte szédelegtem a Tímár utca |
szűkületében, már-már a Kossuth tér |
búgócsigájában, mikor a cifra |
kavargásból kipattant, mint a szikra, |
a költő, aki egy nagy esernyőbe |
kapaszkodva lépegetett előre, |
peckesen, mintha se jobbra, se balra, |
se fölfelé, se lefelé haladna, |
csupán kilépett a Rákóczi útra, |
átment, majd a Bercsényi utca kurta |
végét megjárva, jött a Tímár utca |
torkán át, s mikor megállt a Kossuth tér |
szélén, ott először balra, a Hal tér |
irányába, majd jobbra, a Fürdő utca |
felé nézett, és az áruház sarka |
mellett eltűnt, ha jól emlékszem, szürke |
csíkos öltönyt, fehér inget, és madzag- |
nyakkendőt viselt, engem észre sem vett, |
de többen látták, amikor a hegynek |
megindult, azaz a Széchenyi térig |
fölcikázott a Bem utcán, ezt félig |
értettem csak, mert rendszerint nem erre |
jött-ment, amikor a Széchenyi térre, |
otthonról, a Rákóczi útról, inkább |
a Bercsényi utcán, majd a Munkácsy, |
sőt, a Gábor, a Perczel, a Kazinczy, |
a Kossuth utcán járt a Jelenkorba, |
általában, de legalábbis vissza, |
hát eltűnődtem, most vajon miért a |
Bem utca felé, de hirtelen mintha |
tartoznék neki valamivel, mintha |
hatvan nyakkendőjéből egyet vissza |
kellene adnom, vagy mintha mégiscsak |
észrevett volna, s csak azért is játszik, |
megfordult bennem, ugyanarra átment, |
s megállt előttem: hát te mire vársz itt? |
|
Összegyűlik benne a fény
A hetvenéves Takáts Gyulának
és tudja már, hogy vége nincs, |
hogy saruját megigazítsa. |
|
A fűszálon is nap ragyog, |
a vízen is arany bilincs, |
és minden folyik, mint a perc, |
|
mintha ő volna a kilincs, |
holott maga is ki-be jár, |
mint rab madárból a kalicka. |
|
S mert kívül gyakran elidőz, |
kihordja lassan, ami kincs, |
s összegyűlik benne a fény, |
a végtelen megtartó titka. |
|
S tündököl, mikor körbeér, |
nincsen terhe, árnyéka sincs, |
és ha úgy látszik, hogy megáll, |
minden ajtaja tárva-nyitva. |
|
|
Éltük a szép, boldog jövőt
Minthogy maholnap vége lesz, |
|
s egymást ölelték, aki ölt, |
|
a gyenge szépen élhetett, |
a szorgalmasnak szárnya nőtt, |
|
begyógyult minden régi seb, |
éltük a szép, boldog jövőt. |
|
|
Ím, itt, leghátul, legelöl
Hóból a lábnyom
Akkor szabadna verset írni, |
ha nem lehet már verset írni, |
|
nyüszítve, mint az Isten öccse |
mert jobb világhoz volna kedve, |
|
szaladva, mint a sebzett állat, |
neki a vadász puskájának, |
|
lerogyva, mint a győztes ember, |
tele a kétes győzelemmel, |
|
mintha feltöltött folyó medre |
|
mintha az ég lakott föld volna, |
s a föld ennek a halott holdja, |
|
a világnál is mélyebb kútba, |
|
el se fogyna, és meg se telne, |
de mindig erre törekedne, |
|
mintha akkor se verset írna, |
csak nézne a fehér papírra, |
|
amíg, mint a hóból a lábnyom, |
vers sajog át a valóságon. |
|
|
Alkalmi vers József Attila hetvenötödik születésnapjára
Tudom, uram, hogy figyel engem, |
fölösleges hát hazudoznom, |
verset írok, hogy ünnepeljem, |
mintha nem volna semmi dolgom, |
|
mintha ülnénk a Duna-parton, |
ugyanabban a történetben, |
s jönne az a szép régi asszony,
|
hogy lássuk egymást mind a ketten, |
|
holott, uram, ön mint az Isten, |
mozdulatlanul áll a gangon, |
ideje van, hogy ítélkezzen, |
golyó, amit lyukba gurítson, |
|
de egyetlen báránya sincsen, |
akit helyettem föláldozzon. |
|
|
Kotyogok, mint elhagyott csolnak, |
hiszen „úgy is” apám lehetne, |
apám meg önné lesz maholnap, |
és áll a világ megint egybe, |
|
talán több lovon lovagolhat, |
s megérkezik a történetbe, |
mint önbe az az első csillag,
|
|
habár most tél van, bevonultak |
forognak látható hatalmak,
|
és drága kincs az ön reménye, |
|
a legnagyobb, mit apa adhat |
|
|
Anyámmal egy napon születtek, |
anyám kilencszáztizenhatban |
„így is” része a történetnek, |
sétálgatok az ünnepnapban, |
|
és mintha azt az első verset |
írnám, amit ön tizenhatban, |
vagyok megint őszinte gyermek, |
|
és anyám, aki hatvannégy lett, |
azt mondja, nem élt soha jobban, |
csak azt szeretné még, a kuglert,
|
ami naponta távolabb van, |
|
s mint akit a mindenség vert meg, |
sírok egy törött kirakatban. |
|
|
Míg idenéz hamvadt hajamra, |
de mintha öröklét havazna, |
kés marad bennem, ami kés volt,
|
|
s úgy szelem át a szakadékot, |
mint föld felé zuhanó alma, |
a történet legszebb kalandja, |
|
hisz akaratlan visszaadja
|
készül az új születésnapra, |
mert folytatni kell, ami szép volt, |
|
és úgy ragyog rá az ön arca, |
mint tükörre az esti égbolt. |
|
|
|
Születésnapi páros
Ma lettem kerek negyvenöt, |
most éppen magamhoz jövök, |
belépek, és szemben velem |
ott állok, majdnem meztelen, |
és nézzük egymást, mint a vak, |
de mint a látó asszonyok, |
tudjuk rólam, amit tudok, |
s azt kérdezi, miért kerek, |
hiszen nem hetven, hetvenegy, |
s minthogy nincs válasz, felröhög, |
negyvenöt, persze, negyvenöt, |
egyszóval, élünk, öregem, |
s hogy nem haltunk meg annyiszor, |
lassan mindegy lesz, hogy mikor, |
lehettünk volna, volna, ha, |
de már rák, szívbaj, reuma, |
azt sem, vagy csak, ahogy lehet, |
s méghogy mi voltunk a gyerek |
s mi voltunk, voltunk, mint a nap, |
és hogy az is történelem, |
megéltünk, hogy szerény legyek, |
csak nevetek, csak nevetek, |
hiszen, mint a köztesbabot, |
s úgy néznek ránk az öregek, |
mintha mi volnánk a gyerek, |
mintha mi volnánk még ma is, |
mért nem vagy hetven, hetvenegy, |
vagy tizenöt vagy huszonöt, |
hogy szabad légy, ha megjövök, |
és tudd, hogy éppen annyi vagy, |
hogy negyvenöt, ha negyvenöt, |
és rég benőtt a köldököd, |
de semmi sincsen nélküled, |
és felelős vagy, minthacsak |
te szülted volna önmagad, |
még akkor is, ha dől a fal, |
s több az ember, mint a magyar, |
még akkor is, ha azt hiszed, |
hogy nem tartozol senkinek, |
és toporzékolsz, mint a rab, |
|
Berajzolunk egy pici almafát
Bartók Béla emlékének
A gyökér hallgat, dolgozik, |
köp a plecsnire, nem akar |
fogja a vizet, sót, vasat, |
küldi fölfelé, hogy menjen |
rokkát ültet virágcserépbe, |
s mivel a hazug büntetése |
hanem, hogy ő nem hisz másnak, |
hogy már a rokka is becsapja, |
pedig ő különb, mint nagyapja, |
neki húzzák a szerenádot, |
hogy meghallotta, s el van telve |
hát kérem, álljunk meg a rímmel, |
alatta, belül, legközelebb |
mert emlékezett a zenére, |
tehát a gyökér nem jelez, |
berajzolunk egy pici almafát, |
|
Az angyal fölszólalása
Martyn Ferenc: Lovas, karddal című képére
Itt megállj! ide nem szól |
igazolvány, itt a csontokat |
homok födi, nyílnak-csukódnak, |
ha átmégy rajtuk, nincsenek, |
a mozdulat a fény minden színét |
kihasítja belőled, ha maradsz, |
fölépíti benned a hülyét, |
és
vigyorogsz, nehogy a föld |
lecsússzon válladról, ha fordul, |
itt a fejed is
láb lesz, szaladsz, |
hogy a kerítés másik oldalára |
csúszkál
szíved fölött, és |
rámutatnak, ha elfelejted, |
itt a szerkezet, mint a rend
modellje |
s ha kételkednél, megcsikordul, |
egy táguló völgy garatjába, |
itt nem lehetsz az, aki vagy, |
innen
ne a farsangi bálba, |
bele a megtartó magányba, |
passzusok alá, csontok alá, |
ha emlékszel még az irányra, |
s
elhiszed, hogy nem vagy |
|
Elmenni kevés, itt maradni sok
Nemes Nagy Ágnesnek
Mint a szemét a föld lágy részein, |
összegyűlnek a hülyeségeim. |
|
Forgolódom, hogy ne süsse a nap, |
de árnyékból is föltámad a szag. |
|
Ami állat volt bennem valaha, |
kifeszül rám a végleges ruha. |
|
Boldog lehetnék, mint a többiek, |
de kerülgettem csak a ketrecet. |
|
Kintről befelé, bentről kifele, |
odaát sem szólt szebben a zene. |
|
Építettem a végtelen falat, |
és álmodoztam, mint aki szabad. |
|
Mindig behorpadt az ég valahol, |
én elhittem, hogy jön az egy akol. |
|
Szerettem volna szeretteimet, |
de nem hagytam, hogy megszeressenek. |
|
Elfogadott az erősebb csapat, |
s nem tartottam be a szabályokat. |
|
Megközelített egy nő, egy gyerek, |
de kiderült, hogy csodák nincsenek. |
|
Tágul tovább a világegyetem, |
nehéz lettem, mint szamár a hegyen. |
|
Lábamnak égig ér a gyökere, |
kocsimnak nincsen ki a kereke. |
|
Elmenni kevés, itt maradni sok, |
emberré az tesz, ha megszólalok. |
|
Egyedül vagyok, ez végső szavam, |
mint akinek még egy tölténye van. |
|
És annyi joga újra kezdeni, |
hogy önmagát is agyonlőheti. |
|
|
Ím, itt, leghátul, legelöl
hátsó peronján, többnyire |
hátrafelé figyelve, hiszen |
előre, innen, nemigen lát a szem, |
ha magamat kimozdítanám, tehát |
szilárd pontján a létnek, |
s bizonytalanságban mégis, mivel |
nem tudhatom, hogy a hátam mögött, |
s hogy aki a következő vonat |
s mit látnék én, ha egyszer |
ím, itt, azon a helyen, ahol |
hogy a vészfék meghúzásához, |
míg az emberiséggel utazom, |
s megállítható-e a vonat, |
ha nagy a sebesség a kanyarban, |
tehát itt, ahol egy a vége |
így is meg úgy is, s igazán |
s hiszem vagy sem, hogy e helyen |
ahol mindenki menetirányban, |
tekergeti folyton a nyakát, |
hogy legalább oldalról lássa, |
a bolond tekinget csak hátra, |
hát ugyanoda néz, ha hátra, |
ím, itt, leghátul, legelöl, |
ahol lassabban kel a nap, |
ahol az emberiség és én, mint |
s a fű, a fa, a hal, a kő |
és mint a tűz, a víz, a levegő, |
mondjuk, a verset, mert a vonat |
ne csapjátok be magatokat. |
|
Hozhatja galamb
Békétlenül magaddal, tehát |
haragban a világgal, miközben |
elmenekülnél toronyiránt, |
s megbotlasz minden kőben, |
mit vársz? Miféle megegyezést? |
Kitől a méltányos igazságot? |
Hallgass és készülődj! Ami nincs, |
nem csomagolható árulásba. |
Örök álom rajtad a bilincs, |
Hozhatja galamb. Ha rá figyelsz, |
a vesztes győzelmet is megéled. |
Kihajt, mint fejfa tövén a vers, |
|
Mi a fontosabb?
|
Én mindig azt festem, amit élek |
Egry József
|
Mi a fontosabb? megfelelni |
mintha én volnék, ahogy messzi |
s árkon-bokron át oda menni? |
|
Mi a fontosabb? kapkolódva |
minden ember önmaga foglya, |
s néz, mintha most megfogta volna? |
|
Mi a fontosabb? ami éppen |
átfolyik rajtam, mintha a |
lét vize folyna a mesében, |
s emlék csak, amikor megérzem? |
|
Mi a fontosabb? elsimulni |
hogy aki szándékosan hull ki, |
s bentről se tudjon visszabújni? |
|
Mi a fontosabb? ami nincsen, |
ott ficánkol minden kilincsen, |
míg le nem nyomja valaki, |
s eltűnődik, hogy mibe higgyen? |
|
Mi a fontosabb? élni mélyen |
mint szent Kristóf a parti fényben, |
s elmerülni, hogy odaérjen? |
|
|
|
Talán a kérdezés
Talán a mimika, a gesztusok, |
a fa mozdulatai a szélben |
ölelés, evés, a nem-én-vagyok |
beteljesülése a jelenlétben. |
|
Talán a szó-magömlés homályos |
a habverő nyelv mögötti álom, |
gyulladásában keringő város, |
a kulcsát-soha-meg-nem-találom. |
|
Talán a határtalan öntudat |
a tétova sajgás vállalása, |
s a holnapután-is-fölkel-a-nap |
fogantyúján az elmúlás árnya. |
|
Talán a kérdezés holtomiglan, |
ki-be dobáló ember esélye, |
a mégsem-véletlen-hogy-itt-voltam |
verset is beszegő libegése. |
|
|
Mint akik tetten értek
A félelem, hogy elkövettem, |
vagy elkövethettem volna, hiszen |
úgy néznek rám, hogy elkövettem, |
legalábbis az én szememben |
úgy látszanak, mint akik tetten |
értek, és rejtély, hogy miért nem |
talán, ahogy most őket nézem, |
ahogy fölém hajolnak mélyen, |
ahogy bekerítenek a sorvégen, |
talán csak emlék, egyik génem |
hajította föl a repedésen, |
hogy tegyem a helyére szépen, |
álmai mellé, dobjam a többi érem |
az igazság messzebbre érjen? |
|
Hiába megyünk el
A zuhanás a korláttal együtt, |
a tetővel együtt, s a test alá |
légpárnát nyomó kényszerűség, |
a mindenség tökéletes mozdulatai, |
s az oda-vissza ijedelem, ahogy |
megráng az ég, s a fényességben |
rálátni a szárnyra, a dörrenés |
vasajtaja, a sötét, mikor |
átjön valaki ismerkedni, s marad, hiába |
megyünk el, zárjuk be kívülről, hiába |
dobjuk vissza a kulcsot, mikor |
a fénytörés a gerincre csak átmeneti |
mentség, s tudni lehet, hogy a tető is |
közmegegyezés szerint esik, mikor |
kiosztva már minden szerep, s a csecsemő |
esendőségével és bizalmával egy állat |
markolja a korlátot, s ordít, mikor |
emberhez méltó csak a csönd, |
a vállalt repedés lehetne, csak az ütközés |
helyéig való távolság folytonos |
becslése, a sebesség megállapítása, |
a fölborított kisszék visszabillentése |
a levelek bedobása, a kéz megfelelő |
vérellátásának segítése az ujjak |
váltakozó mozgatásával, s effélék, mikor |
mint eseményt néznek a többiek, s csupán |
a fák hajladoznak tehetetlen. |
|
Babits-koszorú
tetején a csorgó kupakkal, |
a tátikába szorult angyal, |
|
a helyzet, melyben semmi „ám”, |
minthogy eredendően kancsal, |
a hajsza váltott mobilokkal |
|
de úgy is versenyt a gonosszal, |
a megterített nyári asztal, |
|
ez a „fentebb” házam-hazám |
miért szökik, ha nem marasztal? |
|
|
Ijedt kis ember, „férfinő”, |
hogyan lehetnék, aki voltam, |
lábamhoz kötözött folyóban |
|
ha nem létezik, csak a múltban, |
meddig hátrálhatok gyanútlan, |
ha a szárnyam árnyéka nő, |
|
kimondom, s máris levegő, |
ami közös emlék a szóban, |
mi akad meg a galambokban, |
ha lezuhannak, mint a kő, |
|
a nagy titok értelme hol van? |
|
|
Fut Jónás, futna Sziszüphosz, |
az maibb, ez derűsebb képlet, |
ha századszor a csúcsra érek, |
már a szikla is én vagyok, |
|
tudom, hogy visszagurulok, |
de esik velem, ami részlet, |
s megtalálni a mindenséget |
annyi lesz, hogy elakadok, |
|
vagyis örömre nincsen ok, |
csak fölemel, amit megértek, |
s a szégyennél nagyobb az élet, |
|
ha bajt kívánok Ninivének. |
|
|
s béke van, de nincsen bocsánat, |
talál-e mentséget magának, |
|
léte fölött kering a század, |
|
egyek vagyunk s mindenki más, |
védekezhet-e, ha nem támad, |
|
éget, mint beteget a láz, |
koszorúja Babits Mihálynak. |
|
|
|
Ártatlan érc
Borsos Miklós pécsi Babits-szobrára
Az a döfés a nyakba, hátulról, |
hogy beletörött, hogy kimetszhetetlen, |
s hogy ott áll mögötte, s legokosabb |
reá hagyatkozni, úgy moccanni, ahogy |
árnyéka mozdul, úgy húzódni a fa mögé, sarokba, |
úgy az emberek nézése mögé, |
hogy a nehezék, a test, a szigonyon, |
úgy hátrálni a nagy vizekig, hogy azt is |
mindenki szeme előtt, s tudni, hogy |
az eddigi nyom, az is becsapás, csak ide, |
csak a térre szaladt le, csak onnan |
látni, hogy mintha oda ment volna, miközben |
elromlott az összes igazolvány, a vének |
mind a fal felé, az ifjak |
gyanútlanok, a történelem |
gyámoltalanabb a kifordult esernyőnél, |
s a filozófiához és a fényképezéshez |
egykapus a játék, s labdaszedőnek |
megszégyenülve, s menthetetlenül |
lázadva végig, akkor is, ha csak |
az ijedt álarc útvesztőiben, ha csak |
szoborként, maga elé tartva a megadó, |
ártatlan ércet, s ha csak helyben |
szaladva folyvást, amíg erejéből |
telik s lehet, amíg mögötte |
kifújja magát, s úgy tesz mintha már |
|
Ki mondja meg neki?
Beszélni a beszédért? Lobogó |
pántlikákat kötni a szélre? |
Vibrál belőle a se rossz, se jó, |
mintha végtelen tarló égne. |
|
Tehet-e róla? A szájtáti nép |
áll a füstben nagy tűzcsapókkal. |
Emlékezik, hogy volt valami szép, |
s kár kötözködni bolondokkal. |
|
Hová igyekszik? A lába előtt |
keskeny árok, benne az árnya. |
Nem lépheti át, csak a levegőt |
izgatja föl, terrorizálja. |
|
Azt hiszi, ő a nap, magamagát |
égeti el, miközben lángol? |
Szelíden földre térdel a világ |
a bejegyzett tüzektől távol. |
|
Ki mondja meg neki? Milyen idő |
csavar fület füle helyére? |
Körös-körül már ropog a tető, |
esik mindjárt szegény fejére. |
|
Kinek játssza, hogy korlátlan a tér |
s ami körbejár, bolond óra? |
Zárt végtelenjében mind odaér, |
ahol mintha már ott is volna. |
|
Úgy nézd, ahogy a szálló füst alól |
az ijedt állat téged nézne. |
Ahogy a teljesség is kihajol, |
|
|
Egyik rímtől a másikig
Most akármit elkezdhetek, |
mert, mint a sejt, csak lüktetek, |
|
dobban bennem valami hit, |
|
valami mag, egy gondolat, |
mely úgy egész, hogy széthasad, |
|
tehát semmit sem kezdek el, |
|
csak folytatom, míg valami |
a ritmust nem döccenti ki, |
|
csak várom, mint Ezékiel, |
|
s kezdjem ott, hogy abbahagyom, |
ha egyszer nincs mit mondanom. |
|
|
Amikor nincs mit mondani, |
|
mintha édenkert bukna le, |
|
mintha egy állat lépne be, |
s nem tudná, miért jött ide, |
|
mintha csak annyit mondana, |
hogy neki nincsen több szava, |
|
próbálgatná, hogy leszakad, |
|
s amikor saját napja van, |
megszólalna, hogy dolga van. |
|
|
tudod, hogy nem választhatok, |
|
hadd higgyem, hogy szabad vagyok, |
|
add úgy, kérlek, mintha magam |
találnám ki, hogy adva van, |
|
ne kezdődjön el nélkülem, |
legyen végig az én ügyem, |
|
az a jó, ha benne veszek, |
|
jobb-e kívül, ha jobb belül, |
|
érezzem, ha süt rám a nap, |
|
add úgy, ahogy tőlem kapod, |
|
|
miért lesz könnyebb a teher? |
|
miért röpül, ha célja van, |
|
miért lesz a cél csak dolog, |
ha mindegy, hogy mit dolgozok? |
|
miért mondja, hogy dolgozik, |
|
mit szólnának az állatok, |
ha tudnák, hogy magam vagyok? |
|
hogy az a jó, ha jó neki? |
|
ha nélkülem is úgy forog? |
|
|
mért büntetne a szerkezet, |
|
ha mindegy, hogy mit akarok? |
|
mért növesztem szárnyaimat, |
ha nem leszek soha szabad, |
|
mért lesz a vers kétütemes, |
ha a rejtett ritmusba vesz? |
|
aki párzik csak és eszik? |
|
ha nem bízhat magába’ sem? |
|
|
Talán csak rosszul kérdezek, |
|
talán a létnek fölragyog, |
amit emberként nem tudok, |
|
megmondhatnák, hogy ki vagyok, |
|
talán egy sejtem tudja, hogy |
milyen távolság súlya fog, |
|
csak nekem jó, ha célja van, |
|
talán az ember nagyra tör, |
csak egyes embert vár gödör, |
|
talán az ember meg se hal, |
csak ha kipusztul majd a faj, |
|
|
Jön-megy bennem egy idegen, |
|
egyszer lényeg, másszor alak, |
|
nyelvbe, sorsba bebörtönöz, |
|
emberré tesz, járomba fog, |
őt látom, ha boldog vagyok, |
|
ő, kivel egy sosem leszek, |
de jobb híján benne hiszek, |
|
az ő szárnyát próbálgatom, |
ha a kétely a földre nyom. |
|
|
Kint és bent árnyék rácsai, |
|
mintha a földből állna ki, |
|
úgy áll, hogy lássam meg magam, |
|
úgy áll, hogy higgyem el neki, |
|
úgy áll, néha azt képzelem, |
hogy az árnyékot én vetem, |
|
mivé legyek, hogy ő legyek, |
|
mikor ő is csak én vagyok, |
közben meg ott a sok titok. |
|
|
Minden titok félig titok, |
s kettéhasad, ha rányitok, |
|
másik felét, ha döngetem, |
mintha szívem dobogna benn, |
|
szívemben meg, ha bent vagyok, |
visszhangzik az újabb titok, |
|
s mikor a vers ritmusba fog, |
két szó között mindent tudok, |
|
de minden szó a fele csak, |
|
s ami vagyok, az is fele a |
|
s mi a lényeg, minek fele, |
|
|
Kezdjük a végén: meghalok, |
holott meghalni nincsen ok, |
|
mert amit oknak vél az agy, |
|
s hogy a lét mélyén van-e ok, |
arról még annyit sem tudok, |
|
hát mért ne írjam versbe, hogy |
|
s miközben rajtam átfeszül, |
|
melyben minden ok benne van, |
amelyre nincsen több szavam. |
|
|
Aki meghal, s bennem lakik, |
|
mert nem lehet elmondani, |
|
nem értem, csak kidobogom, |
|
csak megérzem, ahogy velem, |
|
s halálomból születne meg, |
aki leszek, leszek, leszek, |
|
mintha egy sejt mozogna csak, |
|
amíg a fény el nem nyeli, |
|
|
nem kérdezi, hogy van-e hely, |
|
szabad-e, amit nem szabad, |
|
egy lesz vele és nekifog, |
|
de holtában sem adja fel, |
|
nem gondol rá, hogy vége lesz, |
|
annyi csak, mint a többiek, |
|
|
|
|