Fák felvonulása

1958–1971

 

 

 

 

Folyosóban

 

 

 

 

Vaskorszak

A készülődés évszaka
átfordult itt a tél
itt a vaskorszak álmaim
vasakká nehezedtek
páncélingben a szerelem
a sóhajnak is súlya van
itt a mérlegek ideje
kilogramm-idő pénz-idő
kicsavarta csillagait
mérjem magamat hozzá
sajgó kék virágaival
fölcicomáz naponta
ifjúságom országait
térképéről letörli
építsek egyetlen hazát
saját erőből talajára.

 

 

 

Egymás örömére

Mi közöm a tizenöt éve
eleresztett luftballon-arcok
rajzaihoz, levegőjéhez?
Tiszta vagyok, mint a tavaszi ég,
az emlékek géppuskatüze
bevérez.
Nem voltam rosszabb nálatok,
ha kő repült, azt mondtam: madár,
tavasszal azt:
kezdődik a fák felvonulása.
Nem vagyok különb nálatok:
fiamnak szólítom a jövőt,
pénzt gyűjtök
főbérleti lakásra.
De idegeim börtönudvara
emlékezik az ifjúságra:
falon behajló zöld faág,
világvevő antenna volt,
alkalom a megaláztatásra.
A bor dagálya hiába emel,
azt az ágat nem érem el,
nem is akarom.
Fejetek fölött mesefák,
ahány talaj, annyi világ,
kis- és nagyhatalom.
Szétpukkadt műanyag-fejek
szárán nőtt férfi-fejek,
idegen világok képviselői
ülünk e fordított értekezleten.
Egymás örömére kellene emlékeznünk,
de a magaméra sem tudok.

 

 

 

Folyosóban

Végigment rajta a kaszálógép,
hosszában, toronyiránt.
Kétoldalt szálkás folyosófal,
lényege új határai.
Közelről: elszánt függőlegesek,
tétova görbék, áthúzások,
rémület, fürj-utak.
A dombról: párhuzamosok,
az emberarcú táj.
Eljött
a szélső füvek ideje,
el a határőr nedveké,
a gyökereké, magvaké.
Eljött a kaszálógép.
Ez az egyszer-volt-hol-nem-volt tavasz,
ez is már múzeumban.
Rárajzolok egy halálfejet,
s elindulok a réti folyosóban.

 

 

 

Ceruzarajz

Mozsárszárú, nehéz csizmában
áll egy ember a tábla szélén.
Nyakában kopott bőrtarisznya,
üvegnyak figyel ki belőle.
Kezét kupakként ráhelyezte,
ott tartja a kapanyél végén,
nem támaszkodik rá, csak éppen
megakasztja, hogy el ne dőljön.
Nyugodt, akár a bevetett föld,
szürke, miként az ég s a fák.
Vehetném kettétört fatörzsnek,
s letört ágának a kapát.
Arcán a ráncok vonulása
a messzi dombok folytatása,
bajsza és karja beleolvad
a nyírfaágak hajlásába,
szeme a zúgó autókra
figyelő páros jelzőlámpa.
Ködöz a finom őszi eső
a tájra és a kalapjára.
Mintha cseppekké bomlott volna
a konok örökkévalóság.

 

 

 

Sárga őszi vers

Ezek a szalmafényű,
törtszárú délutánok
úgy borulnak a tájra,
mint nagy sárga virágok.
Magházaik kinyíló
zsúfoltságából sárga
kukorica tömődik
szekerek derekába.
Sárga a dűlőútra
hintázó falevél is,
égő krumpliszár sárga
bokrába fúj a szél is.
A nap egy óceánba
hajított sárgadinnye.
Arany mosoly gyűrűzik
öcsém égszín szemére.
Szedtem egy kosár almát,
most itt ülök és nézem,
hogyan osztozik bőre
a sárga mindenségen.
És hallgatom apámat,
ki talpig aranyporban
megáll, s azon törődik,
hogy ősszel mennyi gond van.

 

 

 

Nagyanyám

Aszaltszilva arcú,
görbült nagyanyám,
decemberi varjú
vén gesztenyefán,
hócsillagos télben
lelsz-e még magot?
Látsz-e hulló égen
néha szép napot?
Lelkedet a vállad
azért tartja csak,
hogy a vesző vágyak
arra hulljanak?
Vagy fel tudsz még szállni,
ha a föld nehéz?
Szemed csendje nyári
mezőket idéz:
Búzavirág-fényű
reggelek tüzét,
érett zizzenésű
élet örömét,
szikár nagyapámat
friss tarló fölött,
derekán a nyárnak,
aki megszökött.
De messziről jöttél
dűlőutakon.
Elmaradt négy testvér,
egy tucat rokon.
És most itt kucorgol
eres küszöbön,
ajkad imát mormol,
lesed, hátha jön
nagyapa a csöndből
hulló égen át,
ellopni a földről
árva asszonyát.

 

 

 

Halottak napja

Halottak napja: visszapillantó tükör,
vizsgája szemnek, emberségnek,
akiket te mutatsz,
azok már nem előznek.
Sebességük fűszálak élein,
porszemeken cikázik,
arcuk
csontok roncsaiban ázik.
Mértanuk pontjai között
a közúti szabályok
érvénytelenek,
életünkre igazolások.
Meghívás nélkül jelen vannak
kanyarokban, mozdulatokban,
tekintetük, mint jelzőlámpa
bennünk villan.
Tükörbe nézünk, megalázkodunk,
mindnyájan fehér bárányok vagyunk,
virágot hintünk az útra,
fejünkre hamut,
miközben őket ünnepeljük,
azaz magunkat ünnepeljük,
hisz nincsen visszaút.
Krizantémok a temetői buszon,
fejem körül virágok,
glória, mennyei kalap,
harmattal áldott.
Fehér lobogókkal a város
kiözönlik a kapukon.
Mindenki megadta magát,
nem villog szurony.
Csak az évek, a nyavalyák
szűkülő sorfala vigyáz,
dércsípte árnyékuk felett
siránkoznak a fák,
megállók vasa, csonka keresztek
tükörképe szalad.
Arcom mögött a tejút mozdulását,
köszöntöm halottaimat.
Nagyanyámat, Katona Juliannát,
s a másikat, Farkas Katalint.
Friss fakereszt ablaka mögül
nagybátyám még némán visszaint.
Aztán újra a sejtek szava.
Ülök a buszban, térdemen fiam.
Körben a téboly tűzkarikái.
Halottak napja van.

 

 

 

Nagyatád

Nagyatád, parkod gesztenyefáit
mássza, gyertyákat gyújtogat
klorofill-zászlós évszakom.
Helyhez kötött, akár a fürdőd,
akár a csöndes Kossuth-szobor
a legnagyobb magyar terén.
Amit elhoztam, már hat erdő
dohányszín szőnyegét feszíti,
mása nincs, folyton változik.
Akárcsak te, Árpádkori neved
acélkék sátora alatt.
Megszüntet, mégis megőriz.
Jövevény voltam, forgott velem
a henészi búcsú hintája,
pattogott díszes céllövölde.
De a munkának szárnya volt,
egymásra talált alatta
célpont és céllövő.
Hat évemet hat borítékban
elrejtettem a Rinya-parton, –
aki kíváncsi, megtalálja.
Az elsőben az Ezüst Kancsó,
a temető, a Zrínyi utca,
és talán egy lány rajza van.
A másodikban egy tanár,
egy borbély, egy szeneskocsis
és házinéni címe áll.
A harmadikban semmi sincs.
A negyedikben hanglemez
nevetéssel, vízcsobogással,
és egy tyúkfarmnyi kotkodács.
Az ötödikben bekeretezve
egy könyv, egy oklevél, egy férfi.
Küldje el, aki megtalálja.
A hatodikban üzenet,
hogy hat évet hat borítékban
elrejtettem a Rinya-parton,
de ebből egy szó sem igaz.
Ami igaz: az ifjúság,
a billegő kövek a Kossuth utcán,
a történelem plakátjai a tornyok,
s a gyárkémények csúcsára kifeszítve,
az ismerős arcok fényképalbuma,
az ismeretlen új házak sora,
a vásárok, polgárok, iparosok,
a parasztok, Nagyatád szelleme,
az új nép, másfajta raj,
a szivárvány a város fölött,
és hogy a park gesztenyefáit
mássza, gyertyákat gyújtogat
klorofill-zászlós évszakom.

 

 

 

Miközben

 

 

 

 

Első napok a városban

Minek jöttél? Senkise hívott!
Elegen vagyunk. Sziszegik
szemek kertjébe idomított
kígyók, megvadult idegek,
párologják idegen arcok
közönyös állóvizei, rekedt,
nem is létező hangosbemondó
repeszti vele az eget,
kipufogócsövek gomolygó
bűze böködi orrlyukadba,
lelkiismereted árvize
agyad gátjaira sodorja,
és bámulsz a tegnapi partra…
Minek jöttél? Senkise hívott!
Húsvétra gyűjtött álmaidra
ráül kotolni a valóság,
s költ majd arcodra rideg függönyt,
füledbe hangtompító vattát,
szeges ideget, könyököt,
vágynak meleg falusi estét,
jó szagú erdőt, üde zöld
sóskázó rétet, friss vizű gyerekkort…
Kakukkfiók! Kakukkfiók!
– ordítod majd, ha megpillantod.

 

 

 

Kórházi sorok

Megint a születés utáni,
a határszéli igazoltatás.
Innen a véres küszöbön,
sorompón, méltóságon,
mérlegre tesz a hatalom,
kicsomagoltat, megaláz.
Változtat vérré, vizeletté,
árulkodó anyaggá.
Isteneivel karnevált,
sisakos szemlét rendez,
higgyem, hogy nem választhatok,
itt minden engem választ,
higgyem, hogy nedveim komoly
tárgyakkal paroláznak,
higgyem, hogy nem árulnak el,
csak vámolnak, beírnak,
higgyem, hogy fogaim közül
kifakad a virágszál.
Ezért a puskás hajcihő,
emberségem bilincse,
ezért napoznak sejtjeim
kíváncsi szemek dombjain.
– Formaság, kérem, formaság.
Jövője érdekében.
Bélyegzők lövedékei
és atomok beszélnek.

 

 

 

Valami

Valami csendben
valami meglazul.
Egy tétova csavar,
egy görnyedő ereszték,
egy könnyelmű csomó.
A tárgyakat ne féltsd!
A gép még dolgozik,
a ház szolgál tovább,
megfeszül a kötél.
Bent sokkal nehezebb.
Az a legnehezebb,
az út a megállásig,
törésig, szakadásig.
Ép ésszel végigélni,
míg az anyag átrendeződik.

 

 

 

Savászana

Most eleresztem magamat.
Ernyedj el, kéz! Ernyedj el, test!
Ernyedj el, gondolat!
Úgy! Belül csend van és sötét.
Valahol a tarkóm alatt
eszmélni kezd egy régi rét.
Lejjebb, a lábaim körül
öreg parasztok szántanak.
Nagyon messze, nesztelenül.
Felül, felettem kék az ég.
Nem látom, de átengedi
a mindenség lélegzetét.
Közöttem ménes porzik át,
zene szól alig hallhatón.
És összeérnek fenn a fák.

 

 

 

Amíg

Szívdobbanásnyi ideig,
addig sem, csak amíg a szív
a nyomás és szívás között
„megáll”, amíg a tűszúrás
érzete eljut az agyig,
az ismeretlen sáv, a holtpont,
a köztes idő
karcán engedtem el,
kívül a tudatos világ
határán, választottaknak
derengő tartományban,
ahová ő se látott
akkor, csak berontott
csattogó patákkal,
fegyvert, sisakot villogtatva
nyomult utánam, hátráló után,
haddá sötétült országa előtt
hanyatt vágódni, szétterülni,
kardélű fűvé hegyesedni
kényszerített, megfeszült bennem,
mint atya a tékozló fiúban,
ki megadtam magam
szívdobbanásnyi ideig,
addig sem, csak amíg a szív
a nyomás és szívás között
„megáll”, amíg a tűszúrás
érzete eljut az agyig.

 

 

 

Innen

Kivágott az éjszaka katapultja,
megyek, szemembe süt a nap.
Hull a harmat, álmom hamuja.
Fátyolos tehénszem az ég.
Tejszagú legelők lengnek benne.
Mintha kolompszót hallanék.
A reggelekben van még áhítat.
Mint Árpád nomádjai az új hazát,
nézem a sátortetős házakat.
Ülnek a század senkiföldjén,
falun innen, városon innen,
két tartományból erősödvén.
Itt nem váltják meg a világot.
Csak megjöttek, berendezkednek
volt parasztok, volt proletárok.
Ez itt a negyedik nyaram.
Jó lenne tudni, mi az, amihez
egy albérlőnek joga van.

 

 

 

Kezet fogunk

Honnan ez a tehetetlenség?
Ez a kötőfékké fonódó
örökös körbejárás
homokvárak körül,
bronzérmek, -serlegek körül,
a nyomtató ló csillaga nélkül?
Lám, a növényi tisztaság
kihallotta a végtelenből
az irányt,
a pillanatot, amikor
a nap átkelt az egyenlítőn,
mandulafa, barackfa, aranyeső
kibontotta a lobogót.
Pécsett, az Árnyas utcán
nincs ház, csak friss-zöld vadgesztenyefák.
Beépítetlen házhelyek mögött
tűnt el az ifjúság.
Kőkupacok, meszesgödrök körül
sétál, aki lehettem volna.
Elér. Kezet fogunk.

 

 

 

Miközben

A piactér betonján
egy felfordított almásláda
és egy széttaposott sárgarépa
között állva
1969
március negyedikén este hatkor
meg kellene írnom a kettes számú
pontos verset az alkonyatról
miközben tél és nyár között
nappal és éjszaka között
munkahely és otthon között
miközben ég és föld között
a földhöz egyre közelebb
én a nagy szendvics közepe
elképzelem újra a várost
a hegy és nap fiát
választottamat
négyévi házasság után
túl az álmokon
a szerelem csecsebecséin
túl a csaláson csalatáson
egyedül újra annyira
hogy holtomig együtt maradhatunk
miközben egy az egyhez
elképzelem újra a várost
fején a százkilencven méteres
szilveszteri csákót
arcán a szürke körszakállt
mellén a kivilágított rendjeleket
tíz kilométeres karjait
a körbejárható szívet
a lüktető artériákkal
bennük sodródó magamat
százötvenezer sors között
annyira védtelenül
hogy elpusztíthatnám magam
1969
március negyedikén este hatkor
miközben
meg kellene írnom a kettes számú
pontos verset az alkonyatról.

 

 

 

Az ember összefogódzik

 

 

 

 

Mi marad meg?

Ruhaszárító kötelek,
zsíros edények mértanában
mi marad meg a szerelemből?
Ha majd foltozott álmainkat,
lelkünk minden fehérneműjét
idegeinkre teregetjük,
mi marad meg a szerelemből?
Ha majd külön kis lábasunkban
sütjük-főzzük ehetetlenre
régi vágyaink maradékát,
mi marad meg a szerelemből?
Ha majd a megszokott ruhákat
vesszük magunkra reggelente,
s meztelenséget látunk mégis,
hogyha egymás szemébe nézünk,
mi marad meg a szerelemből?
Ha majd ízetlen lesz az étel,
mert láthatatlan nyílvesszőkkel
átlózzuk be az asztal lapját,
mi marad meg a szerelemből?
Mi marad meg a szerelemből?

 

 

 

Tedd le a kést!

Torzsák közül, kezedben késsel
mutatsz rám. Védekezel.
Szemed mögött zuhog a zápor. Fázom.
Se házam, se fegyverem.
Ami volt, arcod meredélyén
szivárog. Puskaként tüzel.
Árnyékom lyukas kőkerítés
árnyéka. Cipelem.
Meghallgathatnál. Bűnös is mentheti
bőrét bírái előtt.
Késednek nincs nyele. Dobd el!
Nem érzed? Vérezel.
Ez a város északi része.
Kőbánya, katlanok. A zöld
repedésekbe fogódzik, tüntet.
Szövetségem se kell?
Ez már nem harc, önvédelem.
Hát ne ellenem! Megszökik
lábamon át a gyáva állat,
de a torzsa marad.
Nyugodj meg. Eddig se léggömb
emelt. Minden, ami van itt,
naptárunkból kapott nevet,
kezünk által szabad.
A torzsák is. Újra fejelni
csonkjukat nem lehet.
Halál árán sem. Tedd le a kést!
Szabadítsd meg magad.
A nap pénzről süt. Ahol
moha, ott a meleg.
Arra van dél. Tedd le a kést.
Nem védem magamat

 

 

 

Mi már

Mi már soha egy űrkabinban
soha együtt egy csigaház fölött
soha együtt lövészárokban mi már
nem öntözünk közös virágot
pedig itt áll Justitia
billeg a mérleg lebegünk
kidobált homokzsákok felett
egyikünk fölemelkedik
aztán fordítva így vagyunk
le-föl kinek van igaza?
ki tud a régi bajnokok
páncélingébe belenőni?
ki tud hamarább belefogyni?
nem lenne jobb saját gúnyánk?
nem a sziklát kellene inkább
közösen megmozdítani
amíg a nagy ívben kilőtt
tüzes golyó szét nem lapít?

 

 

 

Gyorsított eljárással

A borjakat is, a krumplit is,
a tornyot is, a bűnözőt is,
a szerelmet is, az életet is,
sietve,
sietve, szorításban,
határidő előtt.
Közben a félig kész ügyek,
a részletek földcsuszamlása,
a magyarázkodás mocsarai,
a beszakadt hitek.
Micsoda mágnes rabjai?
Ki maradt le?
Ki maradt le? Miről?

 

 

 

Most

Most kellene a szeretet,
most, hogy húga kiszenvedett,
ebben a kozmikus huzatban
az ókeresztény mozgalmi dallam,
egy kő, ahol egymásnak háttal,
park, szabadságos katonákkal,
egy melegítő kiskutya-orrlyuk,
most kellene egy bekötőút,
egy holdkomp, értekezlet, valami,
nem tudok hasonlítani.

 

 

 

Könnyedén

Könnyedén. Érinteni csak.
Elhúzni pikkelye felett.
Azt, hogy semmi sem ugyanaz,
magától tudja meg.
Tartani a mázsás vasat,
mintha ő tartaná.
Megszökni a siker elől,
egy tükröt hagyni rá.
Odaállni teste elé,
elkapni a golyót.
Mesélje egy életen át,
hogy szerencséje volt.
Közötte és a gyönyörű
megállói között
egy dobra figyelni, ahogy
a sejtek, a rögök.
Kimondani, úgy, mintha ő,
ahogy az ablakok
párája mondja az időt,
a hajnali fagyot.

 

 

 

Áprilisi fa

Befelé, mindig befelé,
a szem, mint bogár csápja,
mint ultrahang, gépiesen
jelez falat, fát, embert,
a fül, a szervek ághegye
vattába fúr, végérvényes
arcot vesz föl a város…
Befelé, mindig befelé,
hasadt sziklákra, kövületekre,
mamutnyomba lépő mamutra,
emberi hangú növényekre,
a fára, a falra, az arcra,
befelé, be a múzeumra…
És ez az áprilisi fa,
az egyszeri, a sose látott,
zöld ujjhegyeivel fölborítja,
helyrebillenti a világot.

 

 

 

Az ember összefogódzik

Az ember összefogódzik,
áll, mint a betonoszlop,
kerítés lesz, harci alakzat,
arcán golyók és csillagok jele.
Bebútorozza a világot
kölcsönnel, régi bútorokkal,
nyakkendőt köt és meg sem érzi
bőrén a kozmikus sugárzást.
Csinál magának történelmet,
homorú hátát nekidönti,
ágyékát jövőbe feszíti,
halálát is megmagyarázza.
Begyalogol az űr vizébe,
de ott is ugyanazt találja,
mint Akarattyán, Szodomában,
visszatér, megvacsorázik.
Csak a szomszéd hascsikarása
ébreszti rá, hogy egyedül van,
a csillagos ég áramtelepe
koponyájában bizsereg.
Átfordul másik oldalára,
tárgyait mondja, pántlikázza,
megsimogat egy állatot,
és holnap újra kezdi.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]