Folyosóban

 

 

 

 

Vaskorszak

A készülődés évszaka
átfordult itt a tél
itt a vaskorszak álmaim
vasakká nehezedtek
páncélingben a szerelem
a sóhajnak is súlya van
itt a mérlegek ideje
kilogramm-idő pénz-idő
kicsavarta csillagait
mérjem magamat hozzá
sajgó kék virágaival
fölcicomáz naponta
ifjúságom országait
térképéről letörli
építsek egyetlen hazát
saját erőből talajára.

 

 

 

Egymás örömére

Mi közöm a tizenöt éve
eleresztett luftballon-arcok
rajzaihoz, levegőjéhez?
Tiszta vagyok, mint a tavaszi ég,
az emlékek géppuskatüze
bevérez.
Nem voltam rosszabb nálatok,
ha kő repült, azt mondtam: madár,
tavasszal azt:
kezdődik a fák felvonulása.
Nem vagyok különb nálatok:
fiamnak szólítom a jövőt,
pénzt gyűjtök
főbérleti lakásra.
De idegeim börtönudvara
emlékezik az ifjúságra:
falon behajló zöld faág,
világvevő antenna volt,
alkalom a megaláztatásra.
A bor dagálya hiába emel,
azt az ágat nem érem el,
nem is akarom.
Fejetek fölött mesefák,
ahány talaj, annyi világ,
kis- és nagyhatalom.
Szétpukkadt műanyag-fejek
szárán nőtt férfi-fejek,
idegen világok képviselői
ülünk e fordított értekezleten.
Egymás örömére kellene emlékeznünk,
de a magaméra sem tudok.

 

 

 

Folyosóban

Végigment rajta a kaszálógép,
hosszában, toronyiránt.
Kétoldalt szálkás folyosófal,
lényege új határai.
Közelről: elszánt függőlegesek,
tétova görbék, áthúzások,
rémület, fürj-utak.
A dombról: párhuzamosok,
az emberarcú táj.
Eljött
a szélső füvek ideje,
el a határőr nedveké,
a gyökereké, magvaké.
Eljött a kaszálógép.
Ez az egyszer-volt-hol-nem-volt tavasz,
ez is már múzeumban.
Rárajzolok egy halálfejet,
s elindulok a réti folyosóban.

 

 

 

Ceruzarajz

Mozsárszárú, nehéz csizmában
áll egy ember a tábla szélén.
Nyakában kopott bőrtarisznya,
üvegnyak figyel ki belőle.
Kezét kupakként ráhelyezte,
ott tartja a kapanyél végén,
nem támaszkodik rá, csak éppen
megakasztja, hogy el ne dőljön.
Nyugodt, akár a bevetett föld,
szürke, miként az ég s a fák.
Vehetném kettétört fatörzsnek,
s letört ágának a kapát.
Arcán a ráncok vonulása
a messzi dombok folytatása,
bajsza és karja beleolvad
a nyírfaágak hajlásába,
szeme a zúgó autókra
figyelő páros jelzőlámpa.
Ködöz a finom őszi eső
a tájra és a kalapjára.
Mintha cseppekké bomlott volna
a konok örökkévalóság.

 

 

 

Sárga őszi vers

Ezek a szalmafényű,
törtszárú délutánok
úgy borulnak a tájra,
mint nagy sárga virágok.
Magházaik kinyíló
zsúfoltságából sárga
kukorica tömődik
szekerek derekába.
Sárga a dűlőútra
hintázó falevél is,
égő krumpliszár sárga
bokrába fúj a szél is.
A nap egy óceánba
hajított sárgadinnye.
Arany mosoly gyűrűzik
öcsém égszín szemére.
Szedtem egy kosár almát,
most itt ülök és nézem,
hogyan osztozik bőre
a sárga mindenségen.
És hallgatom apámat,
ki talpig aranyporban
megáll, s azon törődik,
hogy ősszel mennyi gond van.

 

 

 

Nagyanyám

Aszaltszilva arcú,
görbült nagyanyám,
decemberi varjú
vén gesztenyefán,
hócsillagos télben
lelsz-e még magot?
Látsz-e hulló égen
néha szép napot?
Lelkedet a vállad
azért tartja csak,
hogy a vesző vágyak
arra hulljanak?
Vagy fel tudsz még szállni,
ha a föld nehéz?
Szemed csendje nyári
mezőket idéz:
Búzavirág-fényű
reggelek tüzét,
érett zizzenésű
élet örömét,
szikár nagyapámat
friss tarló fölött,
derekán a nyárnak,
aki megszökött.
De messziről jöttél
dűlőutakon.
Elmaradt négy testvér,
egy tucat rokon.
És most itt kucorgol
eres küszöbön,
ajkad imát mormol,
lesed, hátha jön
nagyapa a csöndből
hulló égen át,
ellopni a földről
árva asszonyát.

 

 

 

Halottak napja

Halottak napja: visszapillantó tükör,
vizsgája szemnek, emberségnek,
akiket te mutatsz,
azok már nem előznek.
Sebességük fűszálak élein,
porszemeken cikázik,
arcuk
csontok roncsaiban ázik.
Mértanuk pontjai között
a közúti szabályok
érvénytelenek,
életünkre igazolások.
Meghívás nélkül jelen vannak
kanyarokban, mozdulatokban,
tekintetük, mint jelzőlámpa
bennünk villan.
Tükörbe nézünk, megalázkodunk,
mindnyájan fehér bárányok vagyunk,
virágot hintünk az útra,
fejünkre hamut,
miközben őket ünnepeljük,
azaz magunkat ünnepeljük,
hisz nincsen visszaút.
Krizantémok a temetői buszon,
fejem körül virágok,
glória, mennyei kalap,
harmattal áldott.
Fehér lobogókkal a város
kiözönlik a kapukon.
Mindenki megadta magát,
nem villog szurony.
Csak az évek, a nyavalyák
szűkülő sorfala vigyáz,
dércsípte árnyékuk felett
siránkoznak a fák,
megállók vasa, csonka keresztek
tükörképe szalad.
Arcom mögött a tejút mozdulását,
köszöntöm halottaimat.
Nagyanyámat, Katona Juliannát,
s a másikat, Farkas Katalint.
Friss fakereszt ablaka mögül
nagybátyám még némán visszaint.
Aztán újra a sejtek szava.
Ülök a buszban, térdemen fiam.
Körben a téboly tűzkarikái.
Halottak napja van.

 

 

 

Nagyatád

Nagyatád, parkod gesztenyefáit
mássza, gyertyákat gyújtogat
klorofill-zászlós évszakom.
Helyhez kötött, akár a fürdőd,
akár a csöndes Kossuth-szobor
a legnagyobb magyar terén.
Amit elhoztam, már hat erdő
dohányszín szőnyegét feszíti,
mása nincs, folyton változik.
Akárcsak te, Árpádkori neved
acélkék sátora alatt.
Megszüntet, mégis megőriz.
Jövevény voltam, forgott velem
a henészi búcsú hintája,
pattogott díszes céllövölde.
De a munkának szárnya volt,
egymásra talált alatta
célpont és céllövő.
Hat évemet hat borítékban
elrejtettem a Rinya-parton, –
aki kíváncsi, megtalálja.
Az elsőben az Ezüst Kancsó,
a temető, a Zrínyi utca,
és talán egy lány rajza van.
A másodikban egy tanár,
egy borbély, egy szeneskocsis
és házinéni címe áll.
A harmadikban semmi sincs.
A negyedikben hanglemez
nevetéssel, vízcsobogással,
és egy tyúkfarmnyi kotkodács.
Az ötödikben bekeretezve
egy könyv, egy oklevél, egy férfi.
Küldje el, aki megtalálja.
A hatodikban üzenet,
hogy hat évet hat borítékban
elrejtettem a Rinya-parton,
de ebből egy szó sem igaz.
Ami igaz: az ifjúság,
a billegő kövek a Kossuth utcán,
a történelem plakátjai a tornyok,
s a gyárkémények csúcsára kifeszítve,
az ismerős arcok fényképalbuma,
az ismeretlen új házak sora,
a vásárok, polgárok, iparosok,
a parasztok, Nagyatád szelleme,
az új nép, másfajta raj,
a szivárvány a város fölött,
és hogy a park gesztenyefáit
mássza, gyertyákat gyújtogat
klorofill-zászlós évszakom.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]