Ceruzarajz

Mozsárszárú, nehéz csizmában
áll egy ember a tábla szélén.
Nyakában kopott bőrtarisznya,
üvegnyak figyel ki belőle.
Kezét kupakként ráhelyezte,
ott tartja a kapanyél végén,
nem támaszkodik rá, csak éppen
megakasztja, hogy el ne dőljön.
Nyugodt, akár a bevetett föld,
szürke, miként az ég s a fák.
Vehetném kettétört fatörzsnek,
s letört ágának a kapát.
Arcán a ráncok vonulása
a messzi dombok folytatása,
bajsza és karja beleolvad
a nyírfaágak hajlásába,
szeme a zúgó autókra
figyelő páros jelzőlámpa.
Ködöz a finom őszi eső
a tájra és a kalapjára.
Mintha cseppekké bomlott volna
a konok örökkévalóság.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]