Várkonyi Nándor koszorújára
Bot acélból, hát leszúródtál |
vatta-időben, vatta-pusztán. |
Megfeszültél, hogy el ne fújja |
legyen lobogó, legyen boglya |
kék eget metsző hegyoldalban |
fehérebb, mint a papiros. |
S repítetted, mert virágoztál, |
Fönnakadtak mind, gyűrűződtek, |
oszlopaid közt tollászkodtak, |
beszédülve a fészekmélybe |
eszméltek föl, acél, acél. |
De te csak néztél, mosolyogtál, |
Te voltál? Nem te? Száll a boglya, |
Beethoven kísér. Csönd. Acél |
vonít a fehér éjszakában. |
|