A hatvanéves Csorba Győzőnek
A szonett ezüst szelencéje illik |
metszett arcához, szabályhoz szabály. |
Illik? Sorvégen kinéz, föl-le jár, |
mint nyári vödör oldalán a friss víz. |
|
Kívül marad, ha belekényszerítik, |
s belül, ha a szem kívül rátalál, |
mégis egy-tömb, mint élet és halál, |
s jobbik részével e szavakban sincs itt. |
|
Keresi csak ízét-titkát a száj, |
ha vályúhoz tereli a szabály, |
és kotyvalék kortyai keserítik. |
|
Köszöntse fű, fény, vízszag, muskotály, |
a kerge élők mind, akik megértik, |
hogy ha amott van, akkor most miért itt. |
|
|
Kimondatlanul de tudhatóan |
az éhes testét sajgó testét |
a testben vergődő madárét |
|
Velük velük még ide kötve |
s mi van rajtuk kívül mi szó? |
a ragasztó? a légűr? a csomó? |
|
s arról kinek? a madaraknak? |
mentségül a többi bolondnak? |
|
Inkább a szem a fül az orr |
a nyelv a bőr a bőr bukását |
mundérban szárnnyal ő is ő is |
négymilliárd egy koccanását. |
|
|
|
„Csupán a vadszőlő pirosló |
Csorba Győző
|
Igen, a vadszőlő, a sereg, |
az elporzó zöld után vonuló |
magányos hadosztály vörös zászlói, igen, |
Prométheusz irodájában lepecsételt |
útlevelek!… alattuk, velük talán |
igazolható, hogy miféle ügyben, |
hogy mindvégig, hogy honnan, hová, |
velük talán még befelé is |
a halott, idegen határban… |
alattuk, velük nem reménytelen |
a tiszta hazatérés, van okunk |
értelmes ábraként csusszanni ki |
a hintázó zöld győzelmeihez, hiszen |
ránk tekintve tudják csak, mi volt itt, |
|
|
|