Bádog szitakötő

 

 

 

 

A történet

Mint aki kiment, rázárta az ajtót,
s a kulcsot elveszítette.
Kívül is bent már végérvényesen.
Le-föl, előbb a lakatoshoz,
aztán, mert minden elutazott,
vállal neki, baltával neki,
be mindenáron – hova is?
Hiszen már ott sem, sohasem.
A fogkeféje ugyanaz.
A műfoga még ugyanaz.
De a szekrénye már titokban.
Kabátjának is mindegy, majdnem új.
S minthogy szó nélkül kimehet,
megáll a tárgyak idejében.

 

 

 

Ki megy haza?

Már olyan mély az éjszaka,
hogy legaljáról fölhallatszik
a kopogó cipő jaja.
Ki megy haza?
Legalább ordítana.
Hogy ne férjen el bennem,
hogy tudja: maga maradt
a hálóval fedett veremben,
hogy semmi sincs már, csak a hang,
a félrevert harang
szívverése a paplan alatt.
Lassít, szaporáz, megakad.
Hallott valamit? Csak a gödröt
kerüli ki? Kopog.
Mígnem egy feneketlen kútban
dobognak mind a csillagok.

 

 

 

Bádog szitakötő

Ahogy bezörög félelmetes
bádog csápjaival s megáll,
s borotvát vesz elő, s elmosolyodik,
ahogy a hómezőt begyűri
kabátod és nyakad közé,
és közben hallgat, mintha élne,
ahogy a habbal, a habbal, a habbal
elbódít s lassan bekebelez,
emberi lesz,
már érzékszerveid
mozgatják zörgő csápjait,
már nem tudod, hogy te, vagy ő,
ki feszíti a lassú kést,
mért fogy a hab, hol ütközik
az utolsó szakáll –
leül benned, elmosogatja
szerszámait, és elrugaszkodsz,
fényesen, mint egy bádog
szitakötő.

 

 

 

Úgy mégy el

Hol kezdődött az árulás,
a történetek Janus-arca?
Hol a jeltelen keresztutak, ahonnan
bármerre indulsz, oda sohasem?
A mézes darazsak, a szavak
veszett méhek között, a királynő
műanyag bilibe szüli
a se-méheket-se-darazsakat.
Végül semmi sem ugyanaz,
az érkezésnek háta van,
a jelenlét csak maszkabál,
és úgy mégy el, ha itt maradsz.

 

 

 

Mintha üzenne

Július, a kiürült díszdoboz
fönnakadt egy fán, virít,
mintha igazi virág volna,
mintha valami dolga volna
a képzelet nélküli
novemberi kompozícióban,
mintha ő tartaná a fát,
ő fogná össze gombként ezt az
odamázolt tragédiát,
folt a zsákját, gödör a partját,
halál az életet, mintha
üzenne vele valaki, amikor
majdnem beszakad a világ.

 

 

 

A félelem futamaiból

Gyémánt és diófalevél
villámlik a vak pillanat
hiába állok üvege előtt
megkarcolva a délután
fut benne csupaseb anyám
mintha láncon futna a rab
átfeszül rajtam megakad
merevedünk ijedt szoborrá
s mint akire égbolt zuhan rá
várunk utolsó ítéletet
pedig még el sem végeztetett.

 

 

 

Életed árán

Megkapaszkodni valamiben,
megfoghatóban, elhihetőben,
annyira csak,
hogy egymáshoz feszülő ujjaid
visszaszóljanak,
bőröd villáma szíven üssön:
még, még te vagy,
benne, de te! hogy körülötted
megperdüljön, mert megakad,
megzavarodik: mégse lenne
tökéletes a folyamat?
hogy a tölcsérből felüvöltsön
a protestáló pillanat,
a halandó különvaló,
aki elhitte, hogy szabad, –
annyira csak,
hogy életed árán megjegyezze
halálodat.

 

 

 

Ahogy a tópart

Lezuhanva is fölfelé,
feszülni a tizedik körre,
várni, míg koppan, befúródni
vele a töltés oldalába.
Hinni, hogy úgyis újra kezdi,
hinni, hogy nem is hagyja abba,
tested mágnesét kigyűrűztetni
megint arra a fehér lapra.
Araszolva, hogy el ne vétsük.
Ahogy a tópart kivirágzik,
s vízből a halak fölsajognak, –
hogy mozdulatod emléke mögül
kisétálhasson Antigoné
halott fivérét eltemetni.

 

 

 

A rost beszél

A héja alá, a ricsaja alá,
káprázata és bilincse alá,
megtagadva a sínt,
a kiskanállal adagolt halált,
meg a bőrödben ébredő,
lélegzetedben fészkelő,
perceid kicövekelő
nagy elringató masinát.
Oda, ahol a rost beszél,
pucér csillagok csendjét fújja
lassú szél,
ahonnan, míg fölér,
elhajlik mindén lényeg ujja.
Ott történik meg nélküled,
ami veled.

 

 

 

Lennék örömén a lakat

Rajtam az is csak átfolyik,
ami magától fönnakad.
Belesimultam az anyag
barázdáiba, mint a víz.
Vitt fölfelé három napig
napnál melegebb kábulat,
de csak a köd lett vastagabb,
s néhány fűszál sejt valamit.
Néhány fűszál ágaskodik,
finom rács lesz a köd alatt.
Kerül mögéje pici nap,
lobog belőle kicsi hit.
Lennék örömén a lakat,
de rajta éppúgy átfolyik.

 

 

 

Démoszthenész első búcsúlevele

Búcsúzom a szavaktól, kiköpöm
a nyelvemet emelő kavicsot,
színjátszó lepkék odúja: szám,
legyen, mi volt: csupán garat,
nyelvem, az ideges madár
elég majd fészkén, magtalanul,
szótáraim, színes luftballonok,
hazaszállnak a felhők közé,
szemem fogja csak őket, szemem
anyám arcával tükröz rájuk,
de mint a levegő… szelük mögül
világlik ki a csillag, a távolodó
oá-zó gyerek, aki semmit
nem ért, csak ordít, dadog,
öt érzékkel egy arcra figyel,
kézzel fogható szavakra figyel,
szájba rakható szavakra figyel,
a szó egyetlen szavára figyel…
búcsúzom tőle is… visszaperelni
semmit nem lehet, Philipposz
erősebb, mint a szó, Zeuszi
jelekre függeszti szemét.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]