A történet
| Mint aki kiment, rázárta az ajtót, |
| s a kulcsot elveszítette. |
| Kívül is bent már végérvényesen. |
| Le-föl, előbb a lakatoshoz, |
| aztán, mert minden elutazott, |
| vállal neki, baltával neki, |
|
| Hiszen már ott sem, sohasem. |
|
| De a szekrénye már titokban. |
| Kabátjának is mindegy, majdnem új. |
|
| S minthogy szó nélkül kimehet, |
| megáll a tárgyak idejében. |
|
|
Ki megy haza?
| Már olyan mély az éjszaka, |
| hogy legaljáról fölhallatszik |
| Hogy ne férjen el bennem, |
| a hálóval fedett veremben, |
| hogy semmi sincs már, csak a hang, |
| szívverése a paplan alatt. |
| Lassít, szaporáz, megakad. |
| Hallott valamit? Csak a gödröt |
| Mígnem egy feneketlen kútban |
| dobognak mind a csillagok. |
|
Bádog szitakötő
| bádog csápjaival s megáll, |
| s borotvát vesz elő, s elmosolyodik, |
| és közben hallgat, mintha élne, |
| ahogy a habbal, a habbal, a habbal |
| elbódít s lassan bekebelez, |
| mozgatják zörgő csápjait, |
| már nem tudod, hogy te, vagy ő, |
| mért fogy a hab, hol ütközik |
| szerszámait, és elrugaszkodsz, |
|
Úgy mégy el
| Hol a jeltelen keresztutak, ahonnan |
| bármerre indulsz, oda sohasem? |
|
| A mézes darazsak, a szavak |
| veszett méhek között, a királynő |
| a se-méheket-se-darazsakat. |
|
| a jelenlét csak maszkabál, |
| és úgy mégy el, ha itt maradsz. |
|
|
Mintha üzenne
| Július, a kiürült díszdoboz |
| fönnakadt egy fán, virít, |
| mintha igazi virág volna, |
| mintha valami dolga volna |
| ő fogná össze gombként ezt az |
| folt a zsákját, gödör a partját, |
| üzenne vele valaki, amikor |
| majdnem beszakad a világ. |
|
A félelem futamaiból
| mintha láncon futna a rab |
| merevedünk ijedt szoborrá |
| s mint akire égbolt zuhan rá |
| pedig még el sem végeztetett. |
|
Életed árán
| Megkapaszkodni valamiben, |
| megfoghatóban, elhihetőben, |
| hogy egymáshoz feszülő ujjaid |
| bőröd villáma szíven üssön: |
| benne, de te! hogy körülötted |
| megperdüljön, mert megakad, |
| megzavarodik: mégse lenne |
| hogy a tölcsérből felüvöltsön |
| aki elhitte, hogy szabad, – |
| hogy életed árán megjegyezze |
|
Ahogy a tópart
| feszülni a tizedik körre, |
| várni, míg koppan, befúródni |
| Hinni, hogy úgyis újra kezdi, |
| hinni, hogy nem is hagyja abba, |
| tested mágnesét kigyűrűztetni |
| megint arra a fehér lapra. |
| Araszolva, hogy el ne vétsük. |
| Ahogy a tópart kivirágzik, |
| s vízből a halak fölsajognak, – |
| hogy mozdulatod emléke mögül |
| halott fivérét eltemetni. |
|
A rost beszél
| A héja alá, a ricsaja alá, |
| káprázata és bilincse alá, |
| a kiskanállal adagolt halált, |
|
| pucér csillagok csendjét fújja |
| elhajlik mindén lényeg ujja. |
|
| Ott történik meg nélküled, |
|
|
Lennék örömén a lakat
| Rajtam az is csak átfolyik, |
| de csak a köd lett vastagabb, |
| s néhány fűszál sejt valamit. |
| finom rács lesz a köd alatt. |
| de rajta éppúgy átfolyik. |
|
Démoszthenész első búcsúlevele
| Búcsúzom a szavaktól, kiköpöm |
| a nyelvemet emelő kavicsot, |
| színjátszó lepkék odúja: szám, |
| legyen, mi volt: csupán garat, |
| elég majd fészkén, magtalanul, |
| szótáraim, színes luftballonok, |
| hazaszállnak a felhők közé, |
| szemem fogja csak őket, szemem |
| anyám arcával tükröz rájuk, |
| de mint a levegő… szelük mögül |
| világlik ki a csillag, a távolodó |
| nem ért, csak ordít, dadog, |
| öt érzékkel egy arcra figyel, |
| kézzel fogható szavakra figyel, |
| szájba rakható szavakra figyel, |
| a szó egyetlen szavára figyel… |
| búcsúzom tőle is… visszaperelni |
| semmit nem lehet, Philipposz |
| erősebb, mint a szó, Zeuszi |
| jelekre függeszti szemét. |
|
|