Dédapám, március
Ha elképzelem, hogy százötven éve |
dédapám, ki ezerkilencszázegyben, |
hatvannégy évesen abba halt bele, |
hogy megrúgta a ló, ha elképzelem, |
hogy százötven éve nem is élt még, |
s hozzá, hogy élnek száznegyvenkét |
éves öregek az újságokban, s ha |
mondjuk, Levédiából Etelközbe |
az a bizonyos ősünk már nem jön be, |
mert unja az örökös költözködést, |
s átszivárog délre, Abháziába, |
talán koccinthatnék is dédapámmal |
az újságokban ma, mikor március |
tizenötödike van, s elképzelem, |
hogy százötven éve nem is élt, akit |
őseim közül még így-úgy ismerek, |
hogy negyvennyolc márciusában gyerek, |
tizenegy éves sem volt, fiamnál is |
két évvel fiatalabb, s csak egy évvel |
idősebb, mint apám tizenkilencben, |
vagy mint ezerkilencszáznegyvenötben |
én, ki dédapám házában születtem, |
s így nemcsak génjeimben, de szememben, |
fülemben, orromban, bőrömben, minden |
érzékszervemben kitörölhetetlen |
üzenetével, ha most elképzelem, |
hogy százötven éve nem is élt még, |
s bizony csak nyolc év múlva ünnepelnénk |
akkor is, ha valami ország-világ- |
ra szóló tettet visz véghez mégis, mint |
gyerek, hisz volt már példa rá, ha mondjuk |
rálő Jellasicsra, aki ott vonult |
a közelben Pákozd felé, a rácok |
élén, nagyanyám nevezte rácoknak |
őket s gyalázatosoknak, ezt mindig |
hozzátette, ha szóba jöttek mégis, |
hisz ezerkilencszázharminckilencben, |
mikor a szabadkéményes, a füstös |
konyhánkat apámék átépítették, |
és elkezdődött a részleges világvég |
Európában, a padláson a rag |
alatt ott volt dédapám elütőttős |
puskája és pisztolya üzenetként, |
és ha elképzelem, hogy apám ekkor |
harmincéves volt, akárcsak dédapám |
ezernyolcszázhatvanhétben, egy évvel |
háza felépítése után, máris |
három halott, három élő gyerekkel, |
kiegyezésre nem hajlandó, űzött |
betyárokkal közösködve-komázva, |
s újabb vállalkozások közepében |
akkora lendülettel, mintha ezer |
év öklét akarná szétfeszíteni, |
építkezik, földet vesz, pereskedik, |
s ha sípujjú ingét feltűri, szalad, |
ki merre lát s ordít: „a Peti Csicsa |
lovat akar nyúzni, meneküljetek!”, |
Peti ragadványnevünk hivatalos |
papírjaira is rávezettetett, |
akkora lendülettel, hogy amikor |
felesége meghal, a gyászévet se |
győzi kivárni, és ha elképzelem, |
hogy mikor a második asszonyától |
tizedik gyerekeként megszületik |
nagyapám, az ötödik fiú és a |
harmadik István, aki végre életben |
marad, dédapám annyi idős, mint én |
most, ezerkilencszázhetvenkilencben, |
azaz benne a negyvennegyedikben, |
és annyira otthon Belső-Somogyban, |
hogy keresztkomának a kóci csárda, |
a környék immár egyetlen, utolsó |
betyárcsárdájának a legutolsó |
csaplárosát, Madarász Viktort hívja, |
aki bizonyára orgazda, helyi |
dualizmus fogójában maga is, |
másik törvényt szolgál, ha pandúrokkal, |
másikat, ha dédapámmal szól, akit |
fülnek küldtek a betyárok az erdő |
sűrűjéből, és ha elképzelem, hogy |
öcsém neve Madarász keresztapa |
miatt Viktor, s öcsém ezerkilencszáz- |
harminchétben, pontosan száz évvel |
később született, mint dédapám, s némely |
viszonylatokban száz év nem is számít, |
vagy azt, hogy nagyapámnak is, ki alig |
hét évvel Trianon után a hadi- |
fogságból hozott bajában pusztult el, |
volt egy öccse, kivel osztozkodáskor |
úgy összevesztek, hogy utódaik sem, |
sohasem békültek ki, látomásból |
és hírből ismertem csak, pedig ő az, |
akit ezerkilencszáznegyvenötben |
fegyveres katona kísért végig a |
falun, nyakában tábla, táblán szöveg: |
„Így jár, aki a pincébe, szobába |
betör, és a menyével rosszul bánik” |
mondania is kellett a szöveget, |
s ha elképzelem, hogy csupán a saját |
pincéjébe és szobájába tört be, |
mert a menye már onnan is kizárta, |
miután elveszített két háborút, |
s csak enni-inni akart, mint az állat, |
mentünk utánuk, gyerekek, ijedten, |
majd elszégyelltem magam, hazamentem |
hallgatni nagyanyámat, akinek jó |
alkalom volt ez a gyalázkodásra- |
átkozódásra dédapámig vissza, |
onnan ide, s nem értettem tajtékzó |
dühét, mert tőle, szemtanútól ezt-azt |
mégis megtudtam dédapámról, csakhogy |
ő két évvel ötvenhat után meghalt, |
így sok mindent mégsem, s máig sem tudom, |
hogy ki a nagyobb bűnös, az utódok |
közül kinek illene közeledni, |
felülvizsgálni, beismerni, s végre |
megbékélni, ha egyszer egymás mellett |
kell élni s múlttal együtt, míg március |
tizenötödike lesz, s elképzelem, |
hogy százötven éve nem is élt, akit |
őseim közül még így-úgy ismerek, |
hogy negyvennyolc márciusában gyerek, |
tizenegy éves sem volt, fiamnál is |
két évvel fiatalabb, és jobbágynak |
született, mikor Kossuthot börtönbe |
zárták és a Szózat megjelent, ezer- |
nyolcszázharminchétben, annyira közel |
szívemhez, hogy ha röptét elképzelem, |
összekeverem magamat vele, és |
azt hiszem, hogy ezerkilencszázegyben, |
hatvannégy évesen engem rúgott meg |
halálosan az a ló, azért nincsen |
befejezve mindmáig annyi minden. |
|
Talán az utolsó szó jogán, talán |
fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem |
átnyúl majd, hogy túl nemzedékek falán |
megkapaszkodjék valami közösben, |
ami személyes, el kell mondanom még, |
hogy dédapám és március ügyében, |
fellebbezések, perújrafelvétel |
és ítéletek oda-vissza közben |
sikerült végleg összekeverednem |
dédapámmal, aki kilencszázegyben |
véletlenül és dolgavégezetlen |
halt meg, azazhogy megmaradt helyettem, |
így esett, hogy ezerkilencszázötven- |
ötben, akik illetékes körökben |
gyűrt, sípujjú ingétől megijedtek, |
lefüggönyözött autóval jöttek |
értem is, betolattak a komora
|
ajtaja elé, de hogyha tükörnek |
kinevezhetjük, a függönyös üveg |
vert fényében már a pince ajtaja |
láthatta fölösleges önmagát, sőt, |
a kocsi vége a kiskonyha előtt, |
s talán az utolsó szó jogán, talán |
fiam jogán csak, ha egyszer mesélünk, |
és nem felejtünk, el kell mondanom, hogy |
nem ügyeltek a részletekre, a lök- |
hárító vonalában a kemence |
gubbasztott, mintha minden rendbe lenne, |
csupáncsak betolattak udvarunkba, |
s úgy jöttek, mintha már mennének vissza, |
háttal arcunknak, s háttal a történe- |
lemnek, azt játszva mégis, hogy előre, |
s ezúttal a mi udvarunkban, ahol |
személygépkocsi addig sohasem járt, |
s hihettük azt is, hogy csak hátrafelé |
képes bejönni, hiszen meglehetős |
emelkedő az, ma is legalább két |
méterrel magasabban áll a küszöb, |
mint az utca, de huszonnégy-huszonöt |
éve még nagyobb volt a szintkülönbség, |
bár az esővíz száztizenhárom év |
óta koptatja, hordja le az utca |
közepére az udvart, mintha vissza |
kellene állítani valami rég |
elveszített harmóniát, azaz ha |
jól meggondolom, dédapámhoz még |
hátrafelé se jöhettek volna be, |
s talán az utolsó szó jogán, talán |
fiam jogán csak, ha már belekezdtem, |
elmondanám még, hogy dédapám ezekben |
a ki-hogyan-jön-be-s-áll-meg ügyekben, |
már ezekben a puskapor szagáig |
elment, s ha ivott, a hegyről hazáig, |
holdvilágnál többször is agyonlőtte |
az árnyékát, mert nem ült föl mögéje, |
hát lehetett-e egészen véletlen, |
hogy hol álltak meg, mikor betolattak? |
vagy a helyzet, ahogy bejöttek hozzánk? |
hisz már ezerkilencszáznegyvenötben |
volt nekem puskám, s igaz, hogy nem a rag |
alatt őriztem, hanem jászol alatt, |
s igaz, hogy a tusa hiányzott, de még |
lőttünk vele, mielőtt beledobtuk |
a kenderáztatóba, valamiképp |
tudniuk kellett erről, mert ha mégis |
komolyan vették dolgukat, bármikor |
megeshetett, hogy előlép az egyen- |
félelem alól a nem várt valódi |
ellenség, aki kenderáztatói |
puskát is, ha más nincs, rendbe hozhat, és |
azonnal értelmet nyerhet az egész, |
s hogy ilyen viszonylagos helyzetekben, |
mondjuk, ezerkilencszázötvenötben |
mégis szerepet játszhat a véletlen, |
bizonyítja, hogy mint a bennszülöttek, |
kenyér és víz emlékével kezünkben |
mentünk eléjük, anyám és én, várva |
valamelyikük emberi szavára, |
nem is gondolva, nemhogy dédapámra, |
aki ekkor már évek óta ismét |
nem érzett mást, csak ezer év keresztjét, |
arra se, hogy miért és hova hátra? |
hiszen azért hűsöltem otthon éppen, |
mert mint legkisebb fiú a mesében, |
és a legelső a familiában, |
bejutottam mégis főiskolára, |
másodjára, s vélhettük, visszazökken, |
legalább alattam, a kerék, közben, |
a néhány töltény, mit ellövöldöztem |
magányosan, és ráadásul versben, |
dédapámé volt, akár az itélet, |
amit kimondtam, szabadon, azt hittem, |
nem kérdezhet rá senki, csak az Isten, |
és dédapám, ha egyszer márciusban |
összefutunk az első háborúban |
megölt magyarok emlékművénél a |
másodikban elpusztult magyarokra |
emlékezvén, meg a tizenkét pontra, |
de leginkább maradék önmagunkra, |
s talán az utolsó szó jogán, talán |
fiam jogán csak, ha már belekezdtem, |
el kell mondanom, hogy közös ügyemben |
ekkor történt, hogy összekeveredtem |
végleg dédapámmal, akivel ketten |
ezt-azt azóta mégis befejeztem, |
de sok mindent nem, hiába siettem, |
legalábbis így ítélem közelről, |
ha az említett otthoni küszöbről |
nézem, ahová akkor az apám, mint |
élő andráskereszt befeszült, és csak |
kemény fölszólításra maradt ép, s mert |
elmentünk velük, dédapám s én, mégcsak |
meg sem bilincseltek bennünket, szép nap |
sütött, de nem ért hozzám, mert a függöny |
eltakart, mintha sűrű zabosbükköny |
alján nyúl lennék, mintha dédapám, ki |
betyároknak vitt hírt, és fülöncsípték, |
hallgattam a homályos autóban, |
s később is, mert ha mégis megszólaltam, |
azok az urak akkor sem értették, |
mikor mindent elmondtam dédapámnak, |
és arra vártam, hogy végre betyárnak |
minősítenek, s valahol megtudják, |
hogy az unokát vagy dédöregapját |
tartják dutyiban, de kik elítéltek, |
ijedten azok is mellébeszéltek, |
s talán az utolsó szó jogán, talán |
fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem |
átnyúl, mondom, hogy összekeveredtem |
dédapámmal kilencszázötvenötben, |
és nem tudom, melyikünk bujdosott el, |
amikor mindketten kiszabadultunk, |
megint a rengetegbe, ki volt itten |
mégiscsak benne minden ütközetben, |
s ki lesz az, aki átnyúl majd fölöttem |
fiammal együtt, és mondjuk, százötven, |
vagy talán száznegyvenkét év múlva, hogy |
dédapám életkorát ne feledjem, |
tehát kétezer-egyszázhuszonegyben, |
talán március tizenötödikén, |
talán dédunokámmal és helyettem |
elmondhatja itt, hogy befejeztem? |
|
|
|