Vése fölött
Köszörűként forog Vése fölött, |
visít, remeg az augusztusi ég, |
kés röpül a versbe, holt malom zörög, |
kifordul a múltból az összes kerék. |
|
Koszorúba-körbe szédül a táj, |
felpörög, billen, leesik a szó, |
feszítenék féket, s gödör lesz a száj, |
szívemet tiporja minden forduló. |
|
Rákezdi a ház is, benne magunk, |
apám kezében földnehéz kanál, |
csikorog a mennybolt, megkapaszkodunk, |
de a köszörűkő csak jár, körbejár. |
|
Azt hittem, hogy pallón áll az idő? |
Alatta suhan lefelé, mi él? |
És örökké így lesz: becsobban a kő, |
s elsimul a hullám, mire partot ér? |
|
Azt hittem? Vékonyul falu, család. |
Suhanni: látszat. A palló: pedál. |
Ki tapossa? Meddig? Ez volt a világ, |
s úgy gyorsul most bennem, mint ami megáll. |
|
|
Kormos István
Fiam, valaki veled játszik |
|
Te, ki Győrött a nyakkendőmben, |
Niklán Divinyi Mehmed-ingben, |
de Párizsban is Berzsenyidben, |
hova szaladtál homokozni? |
|
alulról nézni, hogy a csorda |
Miklóson vagy Normandiában? |
|
megemelni, mint buborékot, |
értünk az elkurvult időben?
|
|
Mecsér, Udvarhely, Bretagne, Vése, |
minden rigó alá mi végre, |
ha nem játszik már veled senki? |
|
Gyöngyös vízen Nakonxipánba |
tart az utolsó szelíd bálna, |
miért ítéltél pusztulásra |
minden élőt egy zuhanással? |
|
Árva bátyám a nagy mesében |
sárkányod itt csücsül a széken, |
s nem tudom verssé varázsolni. |
|
|
1978. február 6.
Dübörög a föld, zokog a fa, |
Szólhat-e most más? Száguld haza |
vak lovon a huszadik század. |
|
Repedt égboltja lélekharang, |
állnak eleven kopjafának. |
|
Temetünk N. L., hűl a kozmosz, |
szökik a meleg a hideghez. |
Nyüzsög az anyag, ami fontos, |
ezután mindig kevesebb lesz. |
|
Sírodtól kezdve az a vátesz, |
ki visszafelé néz s harangoz. |
|
|
Nincsen veszély
Testedre nőtt rozsdás satu |
Rághatod, mint a fát a szú, |
nem lesz, csak magányos odu. |
|
Perceghetsz, mintha más baja |
ha senkinek sincs panasza, |
|
ragyognak, mint egy testület, |
de külön-külön mind süket. |
|
Díszes fejek homok alatt. |
Akarod, hogy meglássanak? |
Rejtsd el végképpen magadat, |
|
És sóhajtsd azt, hogy zöld a fa, |
nincsen veszély, van még csoda, |
megél magyar, megáll Buda, |
és nem halunk meg, nem, soha. |
|
|
Krakkói elégia
Egyszer majd ezt is elfelejted, |
végül minden a helyére kerül, |
a körgalléros hegyi faházak |
kotkodácsolva visszaszállnak |
anyád mélázó tyúkjai közé, |
Chocholow, a galambház-falu |
eldélibábozik Hortobágyra, |
s kipenderül belőle ünneplőben |
a juhnyájat terelő öregasszony, |
ki lencséd elől elszaladt, |
sebes pisztráng lesz Zakopane, |
és csak nézed majd Lillafüreden, |
nem tudod már, hogy sötét foltjai |
szelet siklató gorál kalapok, |
s a vers, amely a Szinvából zuhog, |
miért idéz egy fátyolos hegyet, |
megkondul majd a nyár, mint harang, |
emlékezik rá bőröd és füled, |
de elfelejted, hogy a pécsi dóm, |
vagy Zsigmond király harangja-e, |
csontjaidból a barna omnibusz |
kidöcög egyszer, megállítanád, |
de hol lesz Krakkó? szemben Arany János |
ül majd és nézi a fagyos Dunát, |
s ki néz vissza rá? talán a chocholowi, |
báránycsengőt áruló nénike? |
vagy az ötven tolnai magyar, ki tegnap |
a Wawelben márványként körbeállta |
Hedwig királynő nyughelyét? |
Vagy maga Hedwig-Jadwiga? |
Egyszer majd ezt is elfelejted. |
|
A jóslat kampóján
Illyés Gyulának
combhús, amely addig marad, |
míg el nem hordják mind dagadt |
szatyrokban, könyv meg sör alatt, |
apránként, mint a madarak |
egy vagy kétszáz év elszalad, |
s nem jut belőle jó falat |
gyerekének, hogy izmosabb |
legyen még magabiztosabb, |
aki úgy vesz el, mintha kap, |
és nem sír, és nem válogat, |
mert tudja, hogy itt ő a pap |
rombolni jöttek, halni csak. |
|
és lélek, egy maroknyi nép |
hosszú pallóján, hol kötél- |
táncosokat nyelt el a mély, |
fizetett mindig, mindenért, |
színt, friss vért, hitet, jó erényt |
hogy lett, akár a többi nép, |
feketék közt nem feketébb, |
jóslat kampóján is fehér, |
s az egy vagy két évszázadért |
vacoghat vele mind, ki él, |
ha fölfogja, hogy szakadék |
szélén ki áll, miféle vég |
szédít és kit, mekkora rész |
|
|
Ében-ország
Ady Endre emlékének
Kívül a fehér bizonyosság, |
belül ébenfa, ében-ország, |
kemény és nehéz, mint a végzet, |
földjein varjak legelésznek, |
lapozgatja a lövésrendet, |
de fegyver nem szól, hajtó nincsen, |
vadász sincs, csak a Nincsen-isten, |
szenes avartól kongó égig |
s lapoz a Herceg fürge ujja, |
varjú száll, ha a szeme rebben, |
ki gondolhatná nála szebben? |
ezeréves, süket vadonban, |
mikor ő, a Nincsen: a minden, |
s az ő rangja, hogy megsegítsen? |
Csak a Herceg papírja villog, |
mint egy tejúton túli csillag, |
leszegett feje mintha bolygó, |
lenne fényében körbe forgó, |
mintha ő lenne másik isten, |
a fehér Van, az anti-minden, |
a lövésrend nagy omegája, |
de nevét sehol nem találja, |
de templomának népe nincsen, |
fölépített temploma sincsen, |
csak van pokoli ellensége, |
kényszerítője istenségre, |
kényszerítője ravaszságra, |
magaslesre, lapozgatásra, |
jóra, tökélyre, Nincsen-isten |
arca mögé, hogy segíthessen, |
míg ében alól az a másik, |
egyetlen ország kiviláglik. |
|
Állsz egy üres lavórban
Onnan a plakátokon, palánkokon, |
s a látóhatár vándorló peremén, |
állsz egy üres lavórban, amit |
úgy nevezek most: emlékezet, |
állsz piros kis ingben, füstösen, |
hogy meg sem látnak, miközben halomra |
öldösik egymást érted, azaz: |
négymilliárd-féle képmásodért, amely |
„nem tud külsővé válni”, nem te vagy. |
Állsz egy üres lavórban, amit |
gyönyörű vagy és meztelen, |
tehát mulandó, elpusztítható, |
hullámzol lassan, mint a hold |
minden alkalmi gravitációban, |
s mikor annyira önmagad leszel, |
hogy önmagadról elfeledkezel, |
fölismer mind, és újra megfogan |
az időben a tér, a nincsben a van. |
|
|