Nincsen veszély

Testedre nőtt rozsdás satu
a keserű, a szomorú.
Rághatod, mint a fát a szú,
nem lesz, csak magányos odu.
Perceghetsz, mintha más baja
ijesztene, szorítana,
ha senkinek sincs panasza,
hamisan szól a muzsika.
Kifényesítve a fülek,
a szemekben ebédszünet,
ragyognak, mint egy testület,
de külön-külön mind süket.
Díszes fejek homok alatt.
Akarod, hogy meglássanak?
Rejtsd el végképpen magadat,
legyél nekik a sivatag.
És sóhajtsd azt, hogy zöld a fa,
nincsen veszély, van még csoda,
megél magyar, megáll Buda,
és nem halunk meg, nem, soha.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]