Ágakból gyökér

1979–1982

 

 

 

 

Nehezebb részem

 

 

 

 

Megírjuk a szép, régi verseket

Beszakadnak a lassú tölgyesek,
mint egy vezércikk, magányos a táj,
erdő mélyéről nézem az eget,
sorok között is süllyed a határ,
belátható lesz, minden, ami fáj,
megírjuk a szép, régi verseket,
s míg a lap alján köröz a madár,
sírni vagy lőni egyaránt lehet,
de éjjel apróhirdetéseket,
csillagokat nyit fölénk a homály,
költemény lesz, hogy csodák nincsenek,
aki nem csügged, az hazatalál,
s hogy a temetőkapun is az áll,
nem fejeződött be, csak vége lett.

 

 

 

Udvara nő

Végül csupán a betegek,
becsapottak, árvák maradnak,
körülülik az életet,
mint ünnepre terített asztalt,
kínálják egymást, kóstolgatnak,
hinnének még, de nincs kinek,
kivágódik néha egy ablak,
végigfut rajtad a hideg,
megkérdezik, mi van veled,
s leülsz, mint akit beavattak,
minden sebed lüktetni kezd,
de azt válaszolod, hogy jól vagy,
és udvara nő minden szónak,
hogy elférjen a sok kereszt.

 

 

 

Vízszintesedem

Vízszintesedem. Ha megállok,
leülnék inkább, ha leültem,
feküdnék, mintha nehéz zsákok
lapulnának a sejtjeimben,
ha fekszem mélyen, mint az Isten,
összefoglalva a világot,
szétterülnék, mint fény a vízben,
haldoklóban a dobbanások,
ha kinyújtózva eltalálok
valami partig, ami nincsen,
feszülnék, mint befagyott álmok,
minden víznél vízszintesebben,
s ha egy csillag megakad bennem,
tetőtől talpig kiviláglok.

 

 

 

Keletre néz

A legmélyén nincsen határ,
minden örökké körbejár,
és csak az isten lába fáj.
A legmélyén nincs ispotály,
mert akkor is megy, ha megáll,
és nem gyógyul meg soha már.
A legmélyén nincsen halál,
minden égtáj nyugatra száll,
és minden nyugat egy madár.
A legmélyén is asszony áll,
kezében gyertya és fonál,
keletre néz és sírdogál.

 

 

 

Bezártam ajtót, ablakot

Félek, mert már nem szeretek,
létezem csak, mint a kövek.
Egy bombához több a közöm,
mint ahhoz, ki visszaköszön.
Befelé nézek, mint a fa,
ha nincs lombja, nincs madara.
Jó órám is farkasverem,
kapni akarok, adni nem.
Mindörökké magam vagyok,
mint te, aki elolvasod.
Mennék feléd, jönnél ide,
de nem mozdul meg senki se.
Körbeér a történelem,
forog tovább a félelem.
Bezártam ajtót, ablakot,
nem hiányzom, ha meghalok.
Megölelnek az elemek,
mert megint minden lehetek.
És elindulok, mint a vak,
hogy újra megtaláljalak.

 

 

 

Sírvers, 1980

Jöttek-mentek idegenek
utolsó szalmaszálon is.
Megálltak csöppet, nagy sisakjuk
kupoláján fölkelt a hold.
Azt hittük, együtt még lehet,
kapaszkodtunk a víz alatt.
Csizmájuk talpa eltakarta,
de itt is, ott is buborék.
Kondult a világ, mint a kút.
Fölszóltunk rájuk: emberek!
Cingár szavunk a partot verte,
ők meg fújták a magukét.
Arcuk volt és üres kezük.
Azután minden elmerült.
Ők feküsznek alul, köpenyben,
fölöttünk törött szalmaszál.

 

 

 

Sírni szeretnénk, mint az emberek

Majd megjöttök, hogy melegedjetek,
levetitek a fagyos maskarát,
nem firtatjátok többé, ki a szebb,
ki a gonoszabb, ki az ostobább,
a legnagyobb bűnös is megbocsát,
és nem érti, hogy mitől van meleg,
állati szag tölti be a szobát,
sírni szeretnénk, mint az emberek,
majd megtaláljuk, ami elveszett,
mert mindenki elveszti önmagát,
végtelenben dobogó egyszeregy,
folyamatos lesz megint a világ,
majd nézzük egymást, mint a katonák,
akik túlélték, amit nem lehet.

 

 

 

Amikor Bárdosi Németh Jánost eltemettük

Már majdnem ott, legbelül néha
már-már fölötte, sőt, megélve,
képzeletben, a heuréka
túlsó oldalát is, mivégre
készülünk folyvást vereségre,
ha akkor is valami célba?
mért szalad el a győztes béke,
ha megmarad az örök téma?
te, ki vagy már beszélő néma,
jelezd, kinek a hitelére
zuhog a hökkent maradékra
a mindig-majdnem jégverése,
mondd, mért foszlik széjjel a vége,
ha helyén az utolsó tégla?

 

 

 

Megmarad minden, ami elszivárog

Alázat tartja össze a világot,
kényszerű meder zuhanó folyót,
megmarad minden, ami elszivárog,
kipusztulnak buta ragadozók,
így döntöttem, mert keresem a szót
a történetre, hogy egyszer fölállok
kijátszani a gravitációt,
miként Heródest a háromkirályok,
én nem tudom, hogy ki, miben hibázott,
de bennem földig hajolnak a jók,
fölemelik a betlehemi jászolt,
s ott van alatta minden, ami volt,
tükrözöm őket, mint napot a hold,
és elfogyok, mert árnyékukba járok.

 

 

 

Nehezebb részem

Aki laktam leginkább bennem,
körözök már folyvást fölöttem,
olyan gyorsan dobog a szárnyam,
hihetném, hogy végleg kiszálltam,
látom magam önmagam nélkül,
ahogy a tér időmhöz békül,
s fordul-térül a föld alattam,
életnél is alacsonyabban,
térül-fordul valami rendbe,
mintha a rend a lényeg lenne,
s akit nézek, nehezebb részem,
tartózkodna a közelében,
fogna hosszabb-rövidebb száron,
akkor is, ha oda az álom,
mintha tudná, mi látszik onnan,
vele ahol sohase voltam,
s menne elöl, szemben a nappal,
hogy legyen majd, ki megvigasztal.

 

 

 

És elköveti újra a bűnt

Fáj a szemem, ködbe a betűk,
vesznek a formák egyformába,
koponyám alján érzem a tűt,
amely testem útjait járja,
döcög a vers is, s mintha az űrt
utánozná tétova lába,
aki érti ezt, megmenekült,
harag nélkül néz a világra,
áll magában a rendbe kövült
létben, mintha valakit várna,
tenyerében az összeszűkült
mindenség sajgó szakadása,
és elköveti újra a bűnt,
hogy a törvényt megmagyarázza.

 

 

 

Az idegenvezető szövegeiből

 

 

 

 

Az idegenvezető bemutatkozik

Bizony, uram, a mi kis városunkban
ködösek a reggelek, emiatt
sokáig tart a hajnal, messzire
elhallatszik, ha korán kel valaki,
tehát találhat magyarázatot
álmatlanságunkra éppúgy, mint álmainkra
vagy költőinkre, akik eképpen
arra vágynak csak, uram,
hogy mielőbb nyugdíjba mehessenek,
sőt, találhat magyarázatot
kurváinkra is, akik viszont
nem akarnak nyugdíjba menni, mert úgymond,
disznót hizlalnak a papok,
és mennyországról prédikálnak a városatyák,
holott, uram, a mi kis városunkban
déltájban akkora a fényesség,
mintha meztelen női segget
sütne a nap,
mondjuk, egy lepedőn, miközben,
igen, miközben
rárajzolja valaki Európát, Amerikát,
s alulra talán Japánt, Ausztráliát,
minthogy a többi már rajta van,
csak nem látszik a nagy világosságtól,
vagyis, uram, a mi kis városunkban
délután is folytatódik a reggel,
megérkezik a postás a több napos
expressz-levelekkel és hírekkel,
csönget a szódás,
végigcsörömpöl az utcán
a kukásautó,
és a gépírónő leüti
a mai dátumot, minekutána gyorsan
buszra, vonatra, kocsiba ülnek
a munkások, a parasztok, a katonák és a
hivatalnokok,
hogy elkezdjék a bővített újratermelést
a zárt kertekben és a
nyitott kérdésekben, napestig,
pedig, uram, a mi kis városunkban
este sötét van, óvatosan
becsukódnak a pontos válaszok, és a
közvilágításról több szó esik,
mint a holnapi napról,
amikor
minden benne lesz az újságokban megint,
s ebben, uram, meg is nyugodhatnánk, amíg
összebújik a nemzett (igen, két t-vel), hogy,
mondjuk, nemezzen (így!), ami
kemény törvény inkább, mint tiltakozás,
hiszen ha csak
ezt a földet tekintjük, akkor is
mozog tovább a libikóka
estétől reggelig, uram.

 

 

 

Az idegenvezető a főtérre ér

Nézze, uram, én akár versben is
elmondhatom, hiszen már annyiszor,
de így sem, úgy sem érthető,
csak állnak itt a köpködőn
naponta, miközben
megint vesztett a csapat,
s nem kapni tökmagot,
nézik a csodás seggeket,
mintha a döntő ütközet
nem történt volna meg,
s nyerhettek volna, ha,
pedig az ott a harcban elesett
polgárok névsora,
és egyre több a lapos mellű nő,
holott ők még az anyatejjel
szívták magukba, istenem,
mindig a múlt,
bár ismerek
egy hároméves srácot, aki,
ha egy szép női feneket lát,
odaszalad és, hogy is mondjam, rávág,
mi őbenne bízunk, uram,
és ennek már nagy hagyománya van,
tehát mondhatom versben is,
ha valamit nem értene,
nem biztos, hogy igaz,
de úgyis megismétlem, vegyük
példának a lengyelnadrágot,
tudja-e,
mi az?
s mért lett divat
itt is, a mi kis városunkban,
ezerkilencszázharminckilencben,
s mért jártak bocskaiban,
akik ma farmerban, uram?
látja, ez az,
vagy például a török bugyogót
mért nem viselték Marcaliban
és Kolozsváron,
mármint a magyarok?
ámbár ez után még
kutatnom kell, mindent
kellene tudnom, soha
ennyi idegen, soha
ilyen kevés idő, uram,
amikor ezt a városházát
Ferenc József is avathatta volna,
s még mindig hasonlít a Burgra,
de más furcsaság is
bőven akad,
nézi-e a gyönyörű lábakat?
villognak, mint a radarantennák,
jelzik a repülőket, a pacsirtát,
s a szülőszobák padlója alá rejtett
kilövőhelyeket,
még a szárnyasrakétákat is, uram,
ha ezt fölfogja, ördöge van,
de megsértem,
higgye el, magam is
abból élek, hogy nem értem,
csak nézem,
csak állok itt a köpködőn,
naponta, miközben
megint vesztett a csapat,
s nem kapni tökmagot,
egyébként ezt a katedrálist,
ezt is István király,
igen, igen, a kölni dóm,
csakhogy ki tudja?
a lóhere alakú szentély
keletről származott
a Rajna vidékére is,
és ahol az a nő
lehajol most, szépívű tomporánál
valamennyi kő
legalább ezeréves,
ennyit még, uram, az egészhez.

 

 

 

Az idegenvezető a bizalmába fogad

Ez itt, uram, a Nagy Városi Fék,
vagyis az N.V.F., köztünk maradjon:
nem működik,
de ugyanúgy megy minden
nélküle is,
semmi okunk szomorúságra,
vagy nagy vidámságra, uram,
hiszen a mi kis városunkban
mindenki részt vesz
az Építs Magadba Féket mozgalomban,
s az É.M.F. ugyebár
olyan, mintha sokezer N.V.F.-et
nyomna valaki, olyan
mint a mezei futás cél nélkül,
vagy például a doni visszavonulás
vég nélkül,
de talán
ne menjünk olyan messzire, talán
képzeljen el egy hasjövésmenést,
amikor
eredmény semmi már, de futni kell,
s a klozettal a seggén alszik el,
és azt álmodja, ez is megesett
valakivel, hogy maga a klozett,
itt láthatná az építők nevét,
de befelé van fordítva, ugye,
ki tudhatja?
lehet, uram, hogy az ön öregapja,
az is rajta van, hiszen,
hiszen, hiszen, hiszen
említette, hogy a monarchia
területén élt a família,
hol is?
no, ne haragudjon,
semmi közöm
hozzá, és ön nem ezért,
de hadd legyen ennyi örömöm,
hisz látom, hogy önben is ott a fék,
még az is meglehet,
hogy az ön öregapja
az én
öreganyámmal szeretkezett,
vagy fordítva, uram,
esetleg itt, talán
ahol az N.V.F. pedálja van,
és akkor állt meg,
ki tudja?
az a jó,
hogy csak a tábla belső falán
vannak nevek,
mindig eljár a szám,
még annyit, hogy néha, titokban
a Nagy Városi Féket
felülvizsgálják, uram,
s talán meg is nyomják,
de erről semmi
hivatalos hír nincsen,
csak azért említem,
mert már a belső fék sem
működik,
mégis
ugyanúgy megy minden.

 

 

 

Az idegenvezető magánügyei

Este, uram, a mi kis városunk
kitüremlik a széleken,
megkel, mint a kenyér,
talán a tévétől, talán
a három deka élesztőtől, amit
a kukába vág valaki
vacsora után,
mert megnyúlt, beszáradt, vagy
véletlenül összemarkolja
a parízer és a kocka-
sajt papírjával,
netán azt akarja játszani,
hogy, mondjuk, Iránnal,
Mozambikkal meg Nicaraguával
szárnyal,
miközben átalussza
a főműsort megint,
s fogalma sincs
arról, hogy mi történik
a szomszéd házban,
nem érzi, hogy
a Kárpát-medence jelű szakajtóból
kilóg a lába,
s mindegy, hogy álma
vagy ébrenléte igazi,
akkor is szárny viszi,
ha mostanában hajnali
háromkor vagy három után néhány
perccel, de legkésőbb fél négykor
minden éjjel fölébred, méghozzá arra,
hogy nagyon feszül, sőt,
néha fáj már a húgyhólyagja,
s hiába fordul át, mondjuk,
a másik oldalára,
halaszthatatlanul ki kell mennie
a dolgára,
s tudja, uram, aki a további
részleteket nem ismeri,
s laikus, mint én, azt gondolja, hogy
ez a megfázás, az öregedés jele, és
nem álom vagy élesztő következménye,
hiszen eleddig nem kellett neki,
s ha igen, azt elfelejtette
vagy kompenzálta reggelig,
mindenesetre nem kotyogta el
másoknak, akik
legtöbbször maguk is, hiszen
tükör már minden porcikánk, uram,
s mostanában mindannyian
a szokásosnál több gyógyszert, óvszert,
élesztőt és sört fogyasztunk este,
hogy figyelhessünk a hírekre,
meg arra, amikor azt mondják,
hogy nem rólunk van szó,
de borzasztó
hiba volna, ha összekevernénk
a húgyhólyag meg a szakajtó
ügyét,
és azt hinnénk, hogy az ezért,
vagy megfordítva, uram,
hiszen mindennek törvénye van,
bár a történelem
önfegyelem
kérdése is,
és aki az ágyba vizel,
általában beteg,
hallgatjuk hát a híreket,
onnan a széleken,
akkor is, ha már nincs adás,
így később fekszünk le, s talán
elmarad a hajnali
szaladás,
alhatunk reggelig, ahogy
más nemzetek,
habár nem ezt
akartam mondani,
uram,
és ön
meglepődhet megint, meglepetést
színlelhet, hogy jön
ide, ami
trójai faló?
ezt kérdem magam is, talán
világosabb lesz
a mondanivaló.

 

 

 

Az idegenvezető elbúcsúzik

Nos, fönt vagyunk a mi kis városunk
legmagasabb pontján, uram,
innen szép minden,
ha távcsöve van,
nehogy elővegye,
tobzódjon csak a szem a
nagy büdös semmiben,
vagyis a végtelenben, uram,
arra van a jövő,
mondhatnám, ugyanaz,
mint amikor a távcsövet
fordítva emeli szeméhez,
s nem hiszi el a messzeséget,
mert már rég belelépett
abba, amit érez,
és mégis futni kezd,
az ott a Béka-hegy vagy Béka-segg,
legalábbis
mi így csúfoljuk, hiszen
a szomszéd város csúcsa,
valamivel
magasabb, mint a miénk, de hát
ők élnek alatta, uram,
egyébként a lakosság apraja-nagyja
emelte azt is, mint tudja,
alföld itt minden,
igazi csúcsot
senki se látott még,
s valószínű, hogy nincsen,
aki ide
följut és lenéz
a nagy büdös semmibe,
az nem élt hiába, uram,
legalábbis így gondolják sokan,
pedig lentről a csúcs
állandó ködbe’ van,
s innen se látni pontosan,
hogy lent mi van,
merész
párhuzamosok hozzák-viszik,
hogy is mondjam, tán az időt
onnan ide, innen oda, uram,
s állítólag a végtelenben
találkoznak, tehát
még a ködnek is értelme van,
de már megint mellébeszélek,
látja ott lent
azt a nagy fényességet?
mint a szakadék, vagy a
meztelen női test, olyan,
az a mi tengerünk, uram,
folyamatosan utána töltjük,
merthogy párolog,
hiába
fedtük be műanyaggal,
s kötöttük rá a csatornára,
köteles mindenki
naponta egy pohár vizet,
vagy egyéb folyadékot
belé-engedni,
és mégis zátonyra fut
néhány hajó,
az volna jó,
ha a napsugár még kisebb szögben
érne bennünket,
és befagyna,
akkor talán elnevezhetnénk
Közép-Európai-Jeges-tengernek,
vagy valami hasonlónak, uram,
az idegenforgalom miatt,
s hogy tudjuk a nevét mindannyian,
mit mondjak még?
nagyon csodálkozom,
hogy olyan szótalan,
s láthatja, magam is
rossz formában vagyok, uram,
sajnálom, hogy a saját útikönyvét
otthon felejtette, tehát
nézzen jól a lába alá,
ha leereszkedik,
mert az a sok kis pörsenés,
ami lefelé ködbe vész,
közelről mind csúcs,
és megcsúszik, ha belelép.

 

 

 

Az idegenvezető levele

Kedves uram, ezerkilencszáznyolcvan
szeptember ötödikén, miután
elutazott, talán
nyári időszámítás szerint déli
tizenkettőkor, s talán
Pécs város főterén,
Hunyadi János szobrától alig
néhány méterre, a zebrán,
a zebra túlsó végén, abban a
pillanatban, mikor a
villogó zöld megpirosodik,
s kettőt kell lépni gyorsan,
hogy megint
a járdán legyen az ember, tehát
szaporáz már, érzi, hogy hibát
követett el, amikor mégis
elindult, de nem akkorát,
hogy valaki felelősségre
vonhassa, hiszen
mindenkivel megesett már ilyen,
s az autóknak az ezred- vagy század-
másodperc semmi sem,
egyszóval ama sávban, ahol
a „még igen” s a „már nem” állnak,
s hitbizománya van a halálnak,
kis híján elütött egy taxi,
és itt abba lehetne hagyni,
de hogy mégsem,
elkezdtünk ordítozni,
„menj az anyádba, te állat”,
„te hülye bunkó”,
s hasonló
képes mondatok szálltak,
melyek az ihlet mámorában
születnek csak,
míg ránk nem dudáltak,
akik menni
akartak, hisz semmi
különös nem történt, rendőr
nem jött oda,
s már-már a járdán álltam,
úgyszólván kiléptem
a versből, miközben
a járműveknek megint zöld lett,
s megkondult a déli harangszó,
mintha fölöttem harangoznának,
s Hunyadi gyülevész parasztjai,
magyarok, délszlávok, románok,
s a többi hungarusok
ordítoznának,
mert a forgalom, vagy ahogy
itt mondják: a történelem
kereke elakadt,
s mire jó ez? menjünk a mellék-
utcába, ahol van tér,
van idő, és nyugodtan
agyonverhetjük egymást, ha tudjuk,
tehát a taxi elindult,
én fölszívódtam,
és önnek bevallom,
hogy rettenetesen betojtam,
mert mi lett volna, ha,
mondjuk, ön velem van,
és hallgatva a csevegést,
beszáll a buliba,
minthacsak véletlenül, minthacsak
emberileg, nem a
közép-európai vagy a
nándorfehérvári tanulság miatt,
de kicsit elfogultan, kicsit
sajogva folyton a múlt
sebeitől, kicsit
érdekelten még akkor is, ha ön
sok mindenre másként emlékezik,
vagy éppen azért, hiszen
valamennyire ismerem,
néhány nap elég volt, hogy tudjam,
eljött volna velem,
azaz velünk a mellék-
utcába, ahol van tér,
van idő, és nyugodtan
agyonverhetjük egymást, sőt, nyomban
agyon is vertük volna, így most
örülök, hogy már vonaton volt,
és ezúttal megúsztuk elevenen,
fogadja őszinte üdvözletem.

 

 

 

Éltük a szép, boldog jövőt

 

 

 

 

Most mintha titkon lehajolna

Az elejtett szál ideje
és belelép a szakadékba
most mintha titkon lehajolna
matatna a naptár mögött
holott lehajol matat négykézlábra
ereszkedik a szeme felhő
vagyis erősen hazudik
mert hiszi még hogy megtalálja
és addig? volt már példa rá
évtizedek múltán derült ki
vagy sohase miért zuhant le
tévedt el tört ki hagyta abba
hogy mindig akik maguk is
ők is ketrecben háziállat
belülről néznek befelé
mért szólnának ha ugyanazt
elkövetik fölkel a nap
lenyugszik itt is éjjel is
egy ujjnyira az ujjaiktól
már-már kezükben van amíg
járnak-kelnek mintha kezükben
perc óra nap esztendő évek
két centi az idő mikor
és többé senki nem találja.

 

 

 

A „nagy bumm”

Amikor megint előmászott,
elnéztem a tetűt, ahogy
megmozdította a világot,
és rendületlen dolgozott.
Jött-ment, csípett és vakarózott,
mintha a bőrén valami
elindult volna, mert a dolgot
ott sem lehet halasztani.
S az a valami, az is mintha
mászkálna rajta valami,
ijedten figyelt oda-vissza:
rajta is volna valami?
S azon onnan, sőt, azon onnan
minden, amin még valami,
megfeszültek egy mozdulatban,
a tetűket kiirtani.
S ím odalenn, hol nincs már semmi,
csupán a „nagy bumm” közepe,
elkezd valami mocorogni,
és megindul visszafele.

 

 

 

A játék vége

Mert ide tették akadéknak,
ő mondaná meg a keréknek,
hogy mi a jó út, és mi végett
hasadjon ketté a kerékagy?
hogy három nap se több mint két nap,
ha egy a vége a mesének,
s elviselni a vereséget
miért könnyebb, ha nyomorék vagy?
ő, aki holnap benned él csak,
mint abroncsba szorult idézet,
mint stigmája a múló résznek,
amelyet egy pillanat szétcsap,
ő játszaná el az egészet,
veled? a „boldog maradéknak”?

 

 

 

Elhinnéd-e?

Ha ők volnának az egészségesek,
a gátlástalanok, hazudozók,
az izompacsirták, henteslegények,
a nem pofázók, nem álmodozók,
ha az önjelölt fegyverhordozók,
a grafománok, a mindig beképzelt
úrifiúk, a profi seggnyalók,
a csak nyelvükben élő gyászvitézek,
ha ők, akik a tudott mindenséget
úgy ölelik, mint alkalmi lotyót,
akit útjukba fektetett a végzet,
hogy feledjenek mindent, ami volt,
ha ők, a jövőt elkupeckodók,
elhinnéd-e, hogy nem lesz végítélet?

 

 

 

A mezei futás díját irigyli

Megosztoznak a díjakon,
összefolynak a mélyedésben,
ragyognak, mint az ürülékem,
mulandók, mint a hatalom,
macska leszek, betakarom,
nehogy valaki belelépjen,
akkor se, ha egyedül érzem,
hogy büdösödik a napon,
hisz akármilyen nagy halom,
fordulat lesz csak a mesében:
feszítettek az árnyékszéken,
mint első kocsis a bakon,
mert azon onnan semmi nyom,
és azon innen semmi érdem.

 

 

 

Vatta-dugdosók

S jönnek a vatta-dugdosók
trombitákkal, lánctalpasokkal,
tele lesz a város, a ház,
a csont, a velő, a here,
a forgókon, akár a szikra,
pattannak át,
jönnek a zaj, a baj után,
ragyognak, mint a szivárvány,
mint egy diktátor nyilatkozatai,
körbejárnak, mint a hülyét,
nem akarnak erőszakot,
bíznak benne, hogy önmagamtól,
hogy elkérem és összegyűröm,
és bedugom, hiszen
rólam van szó, ugye,
értem történik minden, vasárnapi
ebédjüket hagyták ott, mikor
ordítottam, hogy nem bírom, hát
ne gondoljam, hogy nekik ez
népünnepély, ők ugyanazt
szenvedik el, bizony,
szedjem csak össze bűntudatom,
s dugjam be szépen, vissza az anyámba
úgyse megyek, mindenütt ez van, itt most
rendnek kell lenni, mert
szél ellen minek, és
ez még igazi vatta, de amit
holnap hoznak, kóc, s előbb-utóbb
a rongyot is kinevezik, hát,
ne játsszam meg magam, bajba hozom
őket is, akik
a dolgukat teszik,
és nézzek csak a fülükbe, ott
ugyanaz van, bizony,
nem ám, hogy nem bírom,
hogy zárják el, hogy kapcsolják ki,
hogy megbolondulok, satöbbi,
csöndben kell megdögölni,
s hol van az még?
tessék!
először szépen bal fülünkbe,
aztán lassan a jobb fülünkbe,
látja?
mennyivel emberibb,
ha maga csinálja.

 

 

 

Minden megtörténik

Minden megtörténik megint, mintha
mindig abba a folyóba,
ugyanabba a szarba lépnénk,
nem változik, csupán a mélység,
vagy csak a mélység képzete,
s a mese,
hogy aki nem lép megelőzik,
így lesz özönvíz
kicsi köpésből,
győzelem véres vereségből,
a szó,
a szó, ami folyik,
áll benne az ember,
zabál, szaporodik,
emlékezik,
hogy volt valami jó,
valahol, valamikor,
álmodozik,
hogy lesz valami jó,
valahol, valamikor,
s minden megtörténik megint, mintha
mindig abba a folyóba,
ugyanabba a szarba lépnénk…

 

 

 

Megközelítések

Minden porcikám, mint fonál
eleven végén kannibál,
eszi a másikat, s a jobb
az lesz, amelyik jóllakott,
míg éhes száj, éhes falat,
fonálig eszem magamat.
*
Tudom, hogy itt a horgomon,
és előbb-utóbb elkapom,
de még, még vele körözök
egy-élet-egy-halál között,
hadd higgye, aki idenéz,
hogy rajta múlik az egész.
*
A világvége elmaradt,
rímbe szállnak a madarak,
rács mögé, sűrű kalickába,
s akinek tovább nő a szárnya,
nem érti a történetet,
mért maradt el, ha vége lett?

 

 

 

Amikor a hegynek megindult

Pákolitz Istvánnak

 
Minthogy ebben a szűkülő szorosban
visszafelé lehetetlen, sőt, maholnap
már-már előre is, így pihenőre,
bölcselkedésre, s egyéb kerülőre
nemcsak alkalom, okunk is akadna,
hisz ráadásul se jobbra, se balra,
se fölfelé, se lefelé, azaz, ha
jól meggondoljuk, végképp befalazva
magunkba és az örökös huzatba,
s miközben talán ördögi kacajra
készülődünk, hiszen okunk akadhat,
méltó arra is, s ha így, hát miért ne,
mért ne üljünk be, mint tyúk az ülőre,
ha van egy ajtó, valahol egy ablak,
amit becsukhatunk, valahol egy nagy
szélárnyékban még helyreigazodhat
ez-az, ha a gyorsuló pillanatban
megkapaszkodunk, mint rabok a falban,
mintha mi tartanánk, s minthogy e dőre
csónakban is csoroghatnak utánunk,
szinte szédelegtem a Tímár utca
szűkületében, már-már a Kossuth tér
búgócsigájában, mikor a cifra
kavargásból kipattant, mint a szikra,
a költő, aki egy nagy esernyőbe
kapaszkodva lépegetett előre,
peckesen, mintha se jobbra, se balra,
se fölfelé, se lefelé haladna,
csupán kilépett a Rákóczi útra,
átment, majd a Bercsényi utca kurta
végét megjárva, jött a Tímár utca
torkán át, s mikor megállt a Kossuth tér
szélén, ott először balra, a Hal tér
irányába, majd jobbra, a Fürdő utca
felé nézett, és az áruház sarka
mellett eltűnt, ha jól emlékszem, szürke
csíkos öltönyt, fehér inget, és madzag-
nyakkendőt viselt, engem észre sem vett,
de többen látták, amikor a hegynek
megindult, azaz a Széchenyi térig
fölcikázott a Bem utcán, ezt félig
értettem csak, mert rendszerint nem erre
jött-ment, amikor a Széchenyi térre,
otthonról, a Rákóczi útról, inkább
a Bercsényi utcán, majd a Munkácsy,
sőt, a Gábor, a Perczel, a Kazinczy,
a Kossuth utcán járt a Jelenkorba,
általában, de legalábbis vissza,
hát eltűnődtem, most vajon miért a
Bem utca felé, de hirtelen mintha
tartoznék neki valamivel, mintha
hatvan nyakkendőjéből egyet vissza
kellene adnom, vagy mintha mégiscsak
észrevett volna, s csak azért is játszik,
megfordult bennem, ugyanarra átment,
s megállt előttem: hát te mire vársz itt?

 

 

 

Összegyűlik benne a fény

A hetvenéves Takáts Gyulának

 
Amikor majdnem körbeért,
és tudja már, hogy vége nincs,
leül a szélső fa alá,
hogy saruját megigazítsa.
A fűszálon is nap ragyog,
a vízen is arany bilincs,
és minden folyik, mint a perc,
egyenletesen oda-vissza.
És minden elem ide néz,
mintha ő volna a kilincs,
holott maga is ki-be jár,
mint rab madárból a kalicka.
S mert kívül gyakran elidőz,
kihordja lassan, ami kincs,
s összegyűlik benne a fény,
a végtelen megtartó titka.
S tündököl, mikor körbeér,
nincsen terhe, árnyéka sincs,
és ha úgy látszik, hogy megáll,
minden ajtaja tárva-nyitva.

 

 

 

Éltük a szép, boldog jövőt

Minthogy maholnap vége lesz,
ez volt mégis a te időd,
olajozottan járt a föld,
röpítette az életet,
az erősek a szépeket,
a szépek a nagyon erőst
s egymást ölelték, aki ölt,
megölhették a többiek,
a gyenge szépen élhetett,
a gyáva megerősödött,
a szorgalmasnak szárnya nőtt,
a lusta is írt verseket,
begyógyult minden régi seb,
éltük a szép, boldog jövőt.

 

 

 

Ím, itt, leghátul, legelöl

 

 

 

 

Hóból a lábnyom

Akkor szabadna verset írni,
ha nem lehet már verset írni,
nyüszítve, mint az Isten öccse
mert jobb világhoz volna kedve,
szaladva, mint a sebzett állat,
neki a vadász puskájának,
lerogyva, mint a győztes ember,
tele a kétes győzelemmel,
mintha feltöltött folyó medre
nézne a könnyező egekre,
mintha az ég lakott föld volna,
s a föld ennek a halott holdja,
mintha örökké kő zuhogna
a világnál is mélyebb kútba,
el se fogyna, és meg se telne,
de mindig erre törekedne,
mintha akkor se verset írna,
csak nézne a fehér papírra,
amíg, mint a hóból a lábnyom,
vers sajog át a valóságon.

 

 

 

Alkalmi vers József Attila hetvenötödik születésnapjára

 

1

Tudom, uram, hogy figyel engem,
fölösleges hát hazudoznom,
verset írok, hogy ünnepeljem,
mintha nem volna semmi dolgom,
mintha ülnénk a Duna-parton,
ugyanabban a történetben,
s jönne az a szép régi asszony,
hogy lássuk egymást mind a ketten,
holott, uram, ön mint az Isten,
mozdulatlanul áll a gangon,
ideje van, hogy ítélkezzen,
golyó, amit lyukba gurítson,
de egyetlen báránya sincsen,
akit helyettem föláldozzon.
 

2

Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
hiszen „úgy is” apám lehetne,
apám meg önné lesz maholnap,
és áll a világ megint egybe,
fiam, aki maga is egyke,
talán több lovon lovagolhat,
s megérkezik a történetbe,
mint önbe az az első csillag,
habár most tél van, bevonultak
a csillagok a hóesésbe
forognak látható hatalmak,
és drága kincs az ön reménye,
a legnagyobb, mit apa adhat
ráadásul a szép mesére.
 

3

Anyámmal egy napon születtek,
anyám kilencszáztizenhatban
„így is” része a történetnek,
sétálgatok az ünnepnapban,
jáspiskorona kobakomban,
és mintha azt az első verset
írnám, amit ön tizenhatban,
vagyok megint őszinte gyermek,
és anyám, aki hatvannégy lett,
azt mondja, nem élt soha jobban,
csak azt szeretné még, a kuglert,
ami naponta távolabb van,
s mint akit a mindenség vert meg,
sírok egy törött kirakatban.
 

4

Míg idenéz hamvadt hajamra,
kialszanak a kartotékok,
de mintha öröklét havazna,
kés marad bennem, ami kés volt,
s úgy szelem át a szakadékot,
mint föld felé zuhanó alma,
akinek az utolsó légyott
a történet legszebb kalandja,
hisz akaratlan visszaadja
a cím nélküli borítékot,
készül az új születésnapra,
mert folytatni kell, ami szép volt,
és úgy ragyog rá az ön arca,
mint tükörre az esti égbolt.

 

 

 

Születésnapi páros

Ma lettem kerek negyvenöt,
most éppen magamhoz jövök,
csöngetek, mintha valaki
meg akarna köszönteni,
belépek, és szemben velem
ott állok, majdnem meztelen,
kerülgetem a szavakat,
és nézzük egymást, mint a vak,
de mint a látó asszonyok,
tudjuk rólam, amit tudok,
s azt kérdezi, miért kerek,
hiszen nem hetven, hetvenegy,
s minthogy nincs válasz, felröhög,
negyvenöt, persze, negyvenöt,
egyszóval, élünk, öregem,
közepesen, közepesen,
s hogy nem haltunk meg annyiszor,
lassan mindegy lesz, hogy mikor,
lehettünk volna, volna, ha,
de már rák, szívbaj, reuma,
és sokan még az ötvenet,
azt sem, vagy csak, ahogy lehet,
s méghogy mi voltunk a gyerek
negyvenötben, tízévesek,
s mi voltunk, voltunk, mint a nap,
húszévesen az új kalap,
és hogy az is történelem,
amit harminckét évesen
megéltünk, hogy szerény legyek,
csak nevetek, csak nevetek,
hiszen, mint a köztesbabot,
kapálnak a harmincasok,
s úgy néznek ránk az öregek,
mintha mi volnánk a gyerek,
mintha mi volnánk még ma is,
akit anyuka ágyba visz,
aki mesével alszik el,
s álmában néha bevizel,
késleltetett koraöreg,
mért nem vagy hetven, hetvenegy,
vagy tizenöt vagy huszonöt,
hogy szabad légy, ha megjövök,
és tudd, hogy éppen annyi vagy,
amennyit megfog a fogad,
hogy negyvenöt, ha negyvenöt,
és rég benőtt a köldököd,
és néha kihagy a szíved,
de semmi sincsen nélküled,
és felelős vagy, minthacsak
te szülted volna önmagad,
még akkor is, ha dől a fal,
s több az ember, mint a magyar,
még akkor is, ha azt hiszed,
hogy nem tartozol senkinek,
és toporzékolsz, mint a rab,
ha kiengeded magadat.

 

 

 

Berajzolunk egy pici almafát

Bartók Béla emlékének

 
A gyökér hallgat, dolgozik,
köp a plecsnire, nem akar
levél lenni, sem virág,
fogja a vizet, sót, vasat,
küldi fölfelé, hogy menjen
a világ,
fönn minden emberi,
keresi, öli önmagát,
más lenne folyvást,
gyökér soha,
bár ezt nem mondja ki,
sőt, fejtetőre áll,
rokkát ültet virágcserépbe,
öntözgeti,
és várja, hogy kihajt,
s mivel a hazug büntetése
nem az,
hogy nem hisznek neki,
hanem, hogy ő nem hisz másnak,
elhíreszteli
hogy már a rokka is becsapja,
pedig ő különb, mint nagyapja,
és hallja a gyökér,
hogy kívül a kerítésen,
neki húzzák a szerenádot,
és várják, hogy világot
gyújtson, jelezve,
hogy meghallotta, s el van telve
örömmel,
hát kérem, álljunk meg a rímmel,
van, ugye, a gyökér,
alatta, belül, legközelebb
a léthez,
első forrásból tudja,
ha zenélnek,
és van, aki lement,
mert emlékezett a zenére,
és alázattal végigjárta,
s kötötte lovát
almafához,
hogy megfordult a fa,
lett a gyökérből korona,
az ágakból gyökér,
s van, hogy azóta
a semmi semmit ér,
tehát a gyökér nem jelez,
furakszik még mélyebbre
hitér, tiszta vízér,
s mi történik, uram,
itt fönn, az 1981-ben
érvényes címerekben,
ha a csönd az egyetlen,
ami zenél?
berajzolunk egy pici almafát,
gyökérrel fölfelé.

 

 

 

Az angyal fölszólalása

Martyn Ferenc: Lovas, karddal című képére

 
Itt megállj! ide nem szól
igazolvány, itt a csontokat
homok födi, nyílnak-csukódnak,
ha átmégy rajtuk, nincsenek,
ha megfognád őket,
itt ribanckodás a lét,
a mozdulat a fény minden színét
kihasítja belőled, ha maradsz,
itt a szó, mint a sokk,
fölépíti benned a hülyét,
és vigyorogsz, nehogy a föld
lecsússzon válladról, ha fordul,
itt a fejed is láb lesz, szaladsz,
hogy a kerítés másik oldalára
írhasd: szabad vagyok,
itt a félelem
borostyánba zárt kígyó,
csúszkál szíved fölött, és
rámutatnak, ha elfelejted,
itt a szerkezet, mint a rend modellje
foglal magába,
s ha kételkednél, megcsikordul,
itt lejt a pálya,
nehézkedés visz mindent
egy táguló völgy garatjába,
itt nem lehetsz az, aki vagy,
mert mindenkin álca,
innen ne a farsangi bálba,
hanem hátra, hátra,
a barom orrába feszített
karikába,
bele a megtartó magányba,
passzusok alá, csontok alá,
a halál alá, te gyáva,
ha emlékszel még az irányra,
s elhiszed, hogy nem vagy
örökre bezárva.

 

 

 

Elmenni kevés, itt maradni sok

Nemes Nagy Ágnesnek

 
Mint a szemét a föld lágy részein,
összegyűlnek a hülyeségeim.
Forgolódom, hogy ne süsse a nap,
de árnyékból is föltámad a szag.
Ami állat volt bennem valaha,
kifeszül rám a végleges ruha.
Boldog lehetnék, mint a többiek,
de kerülgettem csak a ketrecet.
Kintről befelé, bentről kifele,
odaát sem szólt szebben a zene.
Építettem a végtelen falat,
és álmodoztam, mint aki szabad.
Mindig behorpadt az ég valahol,
én elhittem, hogy jön az egy akol.
Szerettem volna szeretteimet,
de nem hagytam, hogy megszeressenek.
Elfogadott az erősebb csapat,
s nem tartottam be a szabályokat.
Megközelített egy nő, egy gyerek,
de kiderült, hogy csodák nincsenek.
Tágul tovább a világegyetem,
nehéz lettem, mint szamár a hegyen.
Lábamnak égig ér a gyökere,
kocsimnak nincsen ki a kereke.
Elmenni kevés, itt maradni sok,
emberré az tesz, ha megszólalok.
Egyedül vagyok, ez végső szavam,
mint akinek még egy tölténye van.
És annyi joga újra kezdeni,
hogy önmagát is agyonlőheti.

 

 

 

Ím, itt, leghátul, legelöl

Ím, itt, az utolsó vonat
legutolsó kocsijának a
hátsó peronján, többnyire
hátrafelé figyelve, hiszen
előre, innen, nemigen lát a szem,
oldalról meg minden
visszaforog ide,
ím, itt, hol elszalad a
lábam alól a föld,
s ha megáll, megállok,
ahol kimozdíthatnám
helyéből a világot,
ha magamat kimozdítanám, tehát
szilárd pontján a létnek,
s bizonytalanságban mégis, mivel
nem tudhatom, hogy a hátam mögött,
vagyis elöl milyen,
ami idepörög,
s hogy aki a következő vonat
elején állna,
látná-e, amit én látok,
s mit látnék én, ha egyszer
tolatna a vonat,
ahol semmi sem ugyanaz,
ami nem én,
s már én sem vagyok az,
mint a vers elején,
ím, itt, azon a helyen, ahol
egy villanással ezelőtt
álltam még, s csupán
átsiklott agyamon,
hogy a vészfék meghúzásához,
ha lenne erőm,
van-e jogom,
míg az emberiséggel utazom,
ha látom a nyomon,
hogy baj van,
s megállítható-e a vonat,
ha nagy a sebesség a kanyarban,
mikor a többiek,
mint a lovak a zabban,
úgyszólván boldogok,
s tán én is az vagyok
hátulról nézve,
tehát itt, ahol egy a vége
így is meg úgy is, s igazán
senkit sem zavar, hogy
mért nézek a jövő után,
s hiszem vagy sem, hogy e helyen
áll majd az is, aki
a vers végén leszek,
s betöltöm-e a szerepet,
ha be a helyet,
ahol mindenki menetirányban,
és aki háttal, az is
tekergeti folyton a nyakát,
hogy legalább oldalról lássa,
amit a többi lát,
a bolond tekinget csak hátra,
meg aki fél,
hogy fölismerte magában
a bűnözőt,
de nem találja,
hát ugyanoda néz, ha hátra,
ím, itt, leghátul, legelöl,
ahol lassabban kel a nap,
s előbb lenyugszik, amíg
megy a vonat,
ahol az emberiség és én, mint
kettéhasadt tudat
vagyunk csak egy csomag,
s a fű, a fa, a hal, a kő
példázza sorsomat,
és mint a tűz, a víz, a levegő,
vagyok szabad,
én, az anyag,
ha abbahagyom most,
mondjuk, a verset, mert a vonat
belőlem kiszakad, –
ne csapjátok be magatokat.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]