Babits-koszorú
tetején a csorgó kupakkal, |
a tátikába szorult angyal, |
|
a helyzet, melyben semmi „ám”, |
minthogy eredendően kancsal, |
a hajsza váltott mobilokkal |
|
de úgy is versenyt a gonosszal, |
a megterített nyári asztal, |
|
ez a „fentebb” házam-hazám |
miért szökik, ha nem marasztal? |
|
|
Ijedt kis ember, „férfinő”, |
hogyan lehetnék, aki voltam, |
lábamhoz kötözött folyóban |
|
ha nem létezik, csak a múltban, |
meddig hátrálhatok gyanútlan, |
ha a szárnyam árnyéka nő, |
|
kimondom, s máris levegő, |
ami közös emlék a szóban, |
mi akad meg a galambokban, |
ha lezuhannak, mint a kő, |
|
a nagy titok értelme hol van? |
|
|
Fut Jónás, futna Sziszüphosz, |
az maibb, ez derűsebb képlet, |
ha századszor a csúcsra érek, |
már a szikla is én vagyok, |
|
tudom, hogy visszagurulok, |
de esik velem, ami részlet, |
s megtalálni a mindenséget |
annyi lesz, hogy elakadok, |
|
vagyis örömre nincsen ok, |
csak fölemel, amit megértek, |
s a szégyennél nagyobb az élet, |
|
ha bajt kívánok Ninivének. |
|
|
s béke van, de nincsen bocsánat, |
talál-e mentséget magának, |
|
léte fölött kering a század, |
|
egyek vagyunk s mindenki más, |
védekezhet-e, ha nem támad, |
|
éget, mint beteget a láz, |
koszorúja Babits Mihálynak. |
|
|
|
|