Borsos Miklós pécsi Babits-szobrára
Az a döfés a nyakba, hátulról, |
hogy beletörött, hogy kimetszhetetlen, |
s hogy ott áll mögötte, s legokosabb |
reá hagyatkozni, úgy moccanni, ahogy |
árnyéka mozdul, úgy húzódni a fa mögé, sarokba, |
úgy az emberek nézése mögé, |
hogy a nehezék, a test, a szigonyon, |
úgy hátrálni a nagy vizekig, hogy azt is |
mindenki szeme előtt, s tudni, hogy |
az eddigi nyom, az is becsapás, csak ide, |
csak a térre szaladt le, csak onnan |
látni, hogy mintha oda ment volna, miközben |
elromlott az összes igazolvány, a vének |
mind a fal felé, az ifjak |
gyanútlanok, a történelem |
gyámoltalanabb a kifordult esernyőnél, |
s a filozófiához és a fényképezéshez |
egykapus a játék, s labdaszedőnek |
megszégyenülve, s menthetetlenül |
lázadva végig, akkor is, ha csak |
az ijedt álarc útvesztőiben, ha csak |
szoborként, maga elé tartva a megadó, |
ártatlan ércet, s ha csak helyben |
szaladva folyvást, amíg erejéből |
telik s lehet, amíg mögötte |
kifújja magát, s úgy tesz mintha már |
|