Egyik rímtől a másikig
Most akármit elkezdhetek, |
mert, mint a sejt, csak lüktetek, |
|
dobban bennem valami hit, |
|
valami mag, egy gondolat, |
mely úgy egész, hogy széthasad, |
|
tehát semmit sem kezdek el, |
|
csak folytatom, míg valami |
a ritmust nem döccenti ki, |
|
csak várom, mint Ezékiel, |
|
s kezdjem ott, hogy abbahagyom, |
ha egyszer nincs mit mondanom. |
|
|
Amikor nincs mit mondani, |
|
mintha édenkert bukna le, |
|
mintha egy állat lépne be, |
s nem tudná, miért jött ide, |
|
mintha csak annyit mondana, |
hogy neki nincsen több szava, |
|
próbálgatná, hogy leszakad, |
|
s amikor saját napja van, |
megszólalna, hogy dolga van. |
|
|
tudod, hogy nem választhatok, |
|
hadd higgyem, hogy szabad vagyok, |
|
add úgy, kérlek, mintha magam |
találnám ki, hogy adva van, |
|
ne kezdődjön el nélkülem, |
legyen végig az én ügyem, |
|
az a jó, ha benne veszek, |
|
jobb-e kívül, ha jobb belül, |
|
érezzem, ha süt rám a nap, |
|
add úgy, ahogy tőlem kapod, |
|
|
miért lesz könnyebb a teher? |
|
miért röpül, ha célja van, |
|
miért lesz a cél csak dolog, |
ha mindegy, hogy mit dolgozok? |
|
miért mondja, hogy dolgozik, |
|
mit szólnának az állatok, |
ha tudnák, hogy magam vagyok? |
|
hogy az a jó, ha jó neki? |
|
ha nélkülem is úgy forog? |
|
|
mért büntetne a szerkezet, |
|
ha mindegy, hogy mit akarok? |
|
mért növesztem szárnyaimat, |
ha nem leszek soha szabad, |
|
mért lesz a vers kétütemes, |
ha a rejtett ritmusba vesz? |
|
aki párzik csak és eszik? |
|
ha nem bízhat magába’ sem? |
|
|
Talán csak rosszul kérdezek, |
|
talán a létnek fölragyog, |
amit emberként nem tudok, |
|
megmondhatnák, hogy ki vagyok, |
|
talán egy sejtem tudja, hogy |
milyen távolság súlya fog, |
|
csak nekem jó, ha célja van, |
|
talán az ember nagyra tör, |
csak egyes embert vár gödör, |
|
talán az ember meg se hal, |
csak ha kipusztul majd a faj, |
|
|
Jön-megy bennem egy idegen, |
|
egyszer lényeg, másszor alak, |
|
nyelvbe, sorsba bebörtönöz, |
|
emberré tesz, járomba fog, |
őt látom, ha boldog vagyok, |
|
ő, kivel egy sosem leszek, |
de jobb híján benne hiszek, |
|
az ő szárnyát próbálgatom, |
ha a kétely a földre nyom. |
|
|
Kint és bent árnyék rácsai, |
|
mintha a földből állna ki, |
|
úgy áll, hogy lássam meg magam, |
|
úgy áll, hogy higgyem el neki, |
|
úgy áll, néha azt képzelem, |
hogy az árnyékot én vetem, |
|
mivé legyek, hogy ő legyek, |
|
mikor ő is csak én vagyok, |
közben meg ott a sok titok. |
|
|
Minden titok félig titok, |
s kettéhasad, ha rányitok, |
|
másik felét, ha döngetem, |
mintha szívem dobogna benn, |
|
szívemben meg, ha bent vagyok, |
visszhangzik az újabb titok, |
|
s mikor a vers ritmusba fog, |
két szó között mindent tudok, |
|
de minden szó a fele csak, |
|
s ami vagyok, az is fele a |
|
s mi a lényeg, minek fele, |
|
|
Kezdjük a végén: meghalok, |
holott meghalni nincsen ok, |
|
mert amit oknak vél az agy, |
|
s hogy a lét mélyén van-e ok, |
arról még annyit sem tudok, |
|
hát mért ne írjam versbe, hogy |
|
s miközben rajtam átfeszül, |
|
melyben minden ok benne van, |
amelyre nincsen több szavam. |
|
|
Aki meghal, s bennem lakik, |
|
mert nem lehet elmondani, |
|
nem értem, csak kidobogom, |
|
csak megérzem, ahogy velem, |
|
s halálomból születne meg, |
aki leszek, leszek, leszek, |
|
mintha egy sejt mozogna csak, |
|
amíg a fény el nem nyeli, |
|
|
nem kérdezi, hogy van-e hely, |
|
szabad-e, amit nem szabad, |
|
egy lesz vele és nekifog, |
|
de holtában sem adja fel, |
|
nem gondol rá, hogy vége lesz, |
|
annyi csak, mint a többiek, |
|
|
|
|