Tizenhét kitömött hattyúk

– fontoskodás –

Mottó: Sok-sok játék, sok életrajz-írói mimika, pátoszt lelohasztó öngúny kell ide – amennyi csak lehetséges! Ezért is kapta az elbeszélő humanista felesége az Ölhafen Helén nevet.

Thomas Mann

 

(Munkabeszámoló arról, hogy s mint lett Csokonai Lili Tizenhét hattyúk című könyve.) Hogy megosszam zavaromat (l. tárgyias alcím), amely az ilyen „regény regénye” fajtájú írás esetében elfogja az embert és így, mert el akarok, eltekinthessek tőle, föllapoztam rögtön a Dr. Faustus keletkezésé-t.

Megállapítom: a helyzet (a könyvé, az olvasóé, az enyém) gyökeresen más.

Pedig majdnem még imitálni is tudnám a szerkezetet, mert vannak, igaz, kevés és összevissza följegyzéseim a megírás idejéből, kell még hozzá az öreg T. M. nyafogó betegeskedése, ebből a nyafogást kapásból szállítom, illetve éppen nem kapásból, merthogy futballozás közben súlyos(!) izomszakadást szenvedtem volt, barátaim a megmondhatói, hogy milyen leleményesen (és jaj hosszan és magamat ismételve) siratom a játékot meg a játszót. Rinya, így mondják ezt magyarul. Személyes kiválóságunkat nagyvonalú áttétellel tükröző hírek a végét járó háborúról – ennek, logikailag, nyilván a most dúló béke felelne meg, ennek megjelenítésére azonban egy ilyen mégiscsak „másodrendű frissességű” koncepció nem vállalkozhat.

 

Egy följegyzés följegyzése: Thomas Mannban van valami Thomas Mann-parafrázisszerű. (Heinrichre jobban figyelni.)

 

Nem akarok bizonyítani semmit, mutatni mégis a véletlen szerepét, vagy még inkább a lényegtélenét, azokat a kicsi erőket, melyek egy induló írást terelnek, s melyek számomra is főleg így, utólag láthatók. Ez az én érdekeltségem itt. A nagy erőkről meg persze kussolok.

 

1984 szeptemberében kaptam J.-től, akivel akkor egy értékes magánkönyvtárban bóklásztam, s ahelyett hogy a könyvek hatására a szellemi szférákba emelkedtünk volna, koszosan, érzéki örömmel forgattuk: éppen a könyveket, egy ménkű nagy s ronda füzetet. (Kis magyar ember, ahogy szórakozik a, egy mondatszerkezettel…) A fedele valahogy műanyagos lehetett, így ragacsos, szinte cuppant, puha se, kemény se, vinni túl nehéz, írni meg… írni nem is lehetett bele, kinyitván derült ki: kockás. Azonnal megszerettem. A szép beírást később, már az érzelmek dőltén, fedeztem föl, nem az vett le a lábamról: „Estorás uramnak, nékem igen jó-akaró barátom Uramnak dedicalom, eme tabula rasátskát, írja reá gondolmányait, eszének s pennájának futamattyát ne titkollya el tőllünk.”

 

Még eznap, már nem tudom honnét, a következőket írtam, másoltam a füzetbe:

„szüzességről: a melly tyukmony egyszer megtörik, nintsen olly kováts, ki azt összve-tudná forrasztani” – – – „orno: cifrázom, ékesítem, szépítem, csinosítom, ficserézem, piperézem – hogyan! illendőképen, kiesen, csudálatosan, méltóságosan, kevélyen, illetlenül, jelesen, felségesen, szépen, gazdagon” – – – „Die Logik ist zwar unerschütterlich, aber einem Menschen, der leben will, kann sie nicht widerstehen. (Kafka: Der Prozess)”

 

„1984. okt. 9.: Terv: 1. Mányoky Lili: 17 db. »haiku«-novella – Tinódi Lili? Csokonai?” – Ez a legelső nyom. A bejegyzéseim olykor tárgyszerűek, terveket tartalmaznak a századvég szorgalmatos eltöltéséről, olykor lelkesek vagy levertek, szóval indulatosak: mintha közös volna bennük, hogy egy idő után (azaz másnap) már nehezen érthetők. De mikor leírom, értem még, és később is olykor-olykor értek valamit rajta, itt például, hogy mi a „haiku”-novella. Le tudnám rajzolni.

 

(A haiku 17 szótag, ismerem majd föl 85 nyarán.)

 

Ugyanezen az oldalon, ettől mintegy függetlenül ez áll: „XVI. (?) század, »dokumentum«, szerelmesregény, – levelek?”

 

Mányoky Lili, az édesanyám neve. Gondoltam, így neki ajándékozom ezt a leendő könyvet (is). De úgy rémlik (ó a sunyi állat!), ettől megrettentem, ettől a közvetlenségtől. Minthogy akkoriban Csokonairól akartam egy „életrajzot” írni (végül Csáthról írtam), jutottam el a Csokonai névig. A Csokonai Lillája nem volt az eszemben.

 

„Cím (?): Az író arcképe kölyökmacska korából, vagy: Esti Kornélia kalandjai”

 

„Mindenképp Nemes Nagynak ajánlani. Nézni megint a 64 hattyút.” Akkor talán innét származik a hattyú szó.

 

Október végéig erre a dupla oldalra a következők kerültek föl (lényegében minden, szerkezet, hang, rejtezkedés, csak épp nem volt még, aki tudja, hogy ez: minden, lényegében):

„Rilke, 204: Erről a nevedről (mely az emberek közt forog) gondold, hogy most már rossz ez is, és vesd csak le szépen. Végy föl egy másikat, csak Isten szólíthasson az éjszakából. S jól rejtsd el mindenki elől.”

„Hangütés: Meghalt a nagybátyám, aki elvette a szüzességemet. Haláláig, tehát múlt szerdáig gyűlöltem; magamtól is odaadtam volna. A temetés – szakszerű leírás, ő-zés.”

„Valaminek a végére (a 17.-nek?): A 17 prímszám. És elmondta, mi a prímszám. Az, amelyik csak önmagával és eggyel osztható. Arról, hogy szeret-e, és ha igen, ha nem, mit csináljak az életemmel, nem beszélt.”

 

Az év vége és a következő eleje a Bevezetés… sok és kevéssé hatékony munkával járó lassú, nehéz befejezésével telt (l. Otthon). Fejben kellett egy könyvet kitalálni, egy könyv pofáját, képeket kerestem, fotóztattam, ment az idő.

 

A tavaszt végigtopogtam, a följegyzések szerint kész formák után kajtatott szerző.

„Április 17: Leveleket annyjához? – Édesanyám, ne aggódj értem, jól vagyok. A férfi, akivel élek, szeret.”

 

„De hogyan tanulok meg régi-magyarul?” (Nehezen. E. P. megjegyzése.)

 

„május 3: 17 rész durván egymás mellé ragasztva, kép, idézet, szöveg. – De klasszikus célkitűzések: elérni, hogy híradás legyen (egy életről – amely egyszerre laza és éles); elemi tények, egyszerű történet.”

 

Elemi tények, egyszerű történet – rossz elgondolni, mi volna, ha a bonyolultat még akarnám is. Vagy ha férfi volnék a talpamon, akkor ezt fölvállalnám? Férfi a talpán, legény a gáton – de micsoda az íróasztalnál? Itt vagyok.

 

„május 5: Curriculum vitae?” Mondták, hogy ez giccs. Hogy egy szándékoltan giccses eseménysor van „összeszikráztatva” ezzel az archaikus, létező-nemlétező nyelvvel. – Eszembe nem jutott, hogy ez giccs volna, merthát, szerintem, az épp a földolgozás függvénye. „Amúgy” szinte minden az, diák megöl öregasszonyt, majd hosszasan zajzlizik – pimf történetkék ezek, élni, meghalni…

 

„Hány jelenetből áll a Woyzeck? Hattyúk is annyi?”

„17·4=68 oldal

  17·5=85         Kafka-címeket adni”

 

„Újra láttam Buñuel Tristanáját: ahogy a szűz, ártatlan lányból kemény szívű, gyűlölettel feltöltött nő lett – aki ott kopog.”

 

Júniussal megszaporodtak a lelkesítő fölszólítások. Pl.: „Nyár végéig végigdöngetni!” – Ez a végigdöngetni a hosszabb írások legkényesebb pontja, mert azt jelentené, hogy „gyorsan” végigírni valamit, hogy kiderüljön, mi is az, ami van. De nálam az, hogy mi is van, nagyon is szavak függvénye, ami ellentmond a gyorsaságnak. Következésképp semmire se jó megalkuvások születnek, trehányul és lassan írok ilyenkor, rosszul érezve közben magamat, joggal.

 

„Nem csinálok titkot abból, hogy ez regény. Az, hogy mi a regény, tudja mind két fél: főként titok. Mányoky Lili vagyok, 1963. VI. 16-án születtem.”

 

„június 7: Én, Csokonai Lili löttem ez világra 1965. 9. 17.”

 

„Mindenekelőtt: részletesen leírni CsL életét, azaz azt a valóságot, amelyből a Hattyúk lesznek. Ez a szokásosnál eggyel több áttétel. Mit nyerünk cserébe? Egy nőt? (Ha-ha.)” – Olyan ponton álltam – álmodozások kora –, ahonnét többfelé lehetett indulni. Egyre erősödött CsL „valóságossága”, az, hogy mint tőlem függetlenre gondoljak. Fölépíteni egy személyt, életrajzzal, élettörténettel, életművel (Pessoa!) – ez vala itt a dilemma. Például elgondoltam, fejben, egy levelezést közöttünk („Kedves EP, nem mutatkozom be, a küldött kéziratból pontosan tudhatja, ki vagyok. Ebben az értelemben megbízható, földhöz ragadt realista. Elég nehezen és nehézkesen élek.”), amit majd iktatnék az „ő” önéletírásához. Így azonban nem tudtam kordában tartani a (leendő) eseményeket (megint: a teljesség és korlátosság!), ez a levél-váltás túl messzire ment (volna), oda, ahonnét nincs híradás, nem azért, mert ott oly szörnyűségek vagy gyönyörűségek történnek, hanem mert aki ott van, azt ez, a híradás, nem érdekli. Aki szent vagy boldog, az nem irka-firkál; talán.

Lett volna egy egyenes út, proszpekt, mely a kiindulópont és a lassan rögzülő keserves és keserű események miatt logikusan vezetett volna az öngyilkossághoz, CsL, élt: 1965-1986. Halála nem lett volna ellenemre, föltételezve pláne egy gazdag hagyatékot (levelek, töredékek, egy nagy-regény(!))… De éreztem itt valami erőszakosságot, az ötlet uralmát, hogy akkor túlontúl ennek a fikciónak rendelődnek alá a dolgok. Hogy elburjánzik. A döntést halogattam, „még végig kellett előbb döngetni”.

Mintha minden könyvem írásakor előjőne ez az aránytalan pillanat, 1974-ben örökkön örökké Fancsikó és Pinta történeteket akartam írni, azután, hogy mi volna, ha folyamatosan aktualizálnám a Termelési-regényt, majd pedig, hogy talán nem kéne lezárni a Bevezetés… amúgy is nyitott tükörrendszerét. Most meg ez a hagyaték. A nagyravágyás megható pillanatai ezek. (Szakmailag pedig hihetetlenül naivak. Ó, a szakember.)

 

„apa, anya, férfi, gyerek, gyerek el, baleset, férfi el, üres az ég, csak az Isten lakja” „se előre nem bírok nézni, se hátra” „WS: A teljesség felé 102 rész. 6 · 17 =102! → ???” „Takarításról Jutkát kérdezni. (Nádas?)” „A haiku 17 szótag!” „Archaikus passzusok, nagyobb betűkből?” „20 éves. Ez mit jelent? Vad tömbök! Reflexek!! – Férfiak? Férfitörténetek? Decameron?”

 

„Féltékenységtöredék. – Féltékenyek voltak egymásra. Mindig annak hittem, akivel utoljára beszéltem. Ennek szemében amannak legrosszabb verzióját láttam, és viszont. Mindkettőnek igaza volt… Itt három vesztes van: én meg ez a két férfi.” A címhattyú később lett, elébb címtörténet, majd címtöredék.

 

„B.-val hosszas, jó beszélgetés egy iszonyúan siralmas, lepusztult, sör- és hányásszagú, többszörösen kelet-európai kocsma salétromos falánál: miről? – a fényről természetesen. Brazíliáról – az érzéki lét, mely szemben állna az európaival (okosság, hatalmi viszonyok, ameddig a szem ellát).”

 

„Zazie, Lolita, Árvácska, Nem vagyok én apáca”, „Tönkre tenni! Erdélyi Szótörténeti Tár! »ragyavert ember«”, „Smink-ről G-t. Görszékről Sanyiékat, de tapintatosan!” „CsL lapszéli jegyzetei külön? – Filológiai apparátust? Kvázi szöveggondozás, mintha valódi régi szöveg volna?”

 

„Szerepjátszás, függelék, filológia, ál-kritikai kiadás, szerkesztői megjegyzések: hol marad itt az egyszerű történet?!”

 

„Legyen végre látható!”

 

„Szenvedély + higgadt leírás + szürrealizmus: Hajnóczy húga. – Kinek nem húga ez már?!” „CsL: az esztétikai létezés.” „A 17.-t kopogó, maiban tartani?”

 

Vagy-vagy. „EP: Dehát én nem vagyok.

CsL: Vagyok! vagyok! vagyok!” (Ezt pirossal aláhúztam. 85 nyarán volt épp egy kósza piros filcem.”)

 

Könnyebbségként adódott, hogy nem kellett ügyelnem arra, férfi ír nőként, nem arra gondolok, hogy áthágtam volna (osztályom után?) nemem korlátait, hanem hogy erre, a fikció természetének megfelelően, nem kellett reflektálnom. (Ami az áthágást illeti, ki így, ki úgy vélekedett. Hogy ti. ilyent csak férfi írhat, „ahogy azt Móricka elképzeli”, illetve hogy a továbbiakban akkor nőíróként tartanak számon. Egy szép hasonlatot is hallottam: mint egy dél-amerikai duó, ahol a felső szólamot énekli a férfi, az alsót a nő.)

 

„Vagy mégis így: EP: CsL: 17 Rövid előszó, hogy hogy jutott a kézirat hozzám, és egy utószó (kontra!): hosszabban, nyugodtan, mesélve: egy rémületes találkozás és a lány halála. – Nem!!!”

 

Szeptemberre úgymond rendelkezésemre állt egy semmilyen tekintetben sem megfelelő anyag, strukturálatlan és lanyha, egy tulajdonságát kivéve: hogy volt. Én már tehát tudtam, miről van szó, „most már csak bele kell gebedni”, ahogy mondani szokás, és remélni, hogy nem csak az lesz benne, amit belétettünk.

 

Csáth kifejezésével, némi „karriermunka” után (Die Hilfsverben des Herzens, Residenz Verlag, Frankfurti Könyvvásár) október 21-én kezdtem el az átírást, 35 oldallal lettem kész, amikor mintegy 3 hónapra föl kellett függesztenem ezt, egy másik munka kedvéért, amivel nem számoltam, pedig kellett volna, a mértékével nem voltam tisztában, pedig kellett volna.

 

Közben: „okt. 26, negyed egy: Rajk telefonja Bódy haláláról. Lecsapom. – Magyar európai szerettem volna lenni.

 

A kitömött fattyú. – November: és csak jöttek, csak jöttek, mint a fekete dobosok, a fuvarosok, a fehér hattyúk, „szüntelen valón, elképesztő mázsákban, hullt, hullt” – a nyomdai levonat, a Bevezetésé. És megkezdődött egy elképesztő robot, amin, itt, így, az utolsó pillanatban, és ezt egyszerűen méltánytalannak találtam, gallyra mehetett, megint egyszer, 7 év munkája. Merthát hiába eszeltem én ki tőlem telhetően szépen és pontosan mindent – a fejemben: de most itt a valóság, a könyv, illetve éppenhogy nincs itt, a tükör van itt, ennyiszer-ennyi, a papírminőség van itt, ezt bírja a nyomda, azt hajlandó, ennyi a határidő, annyi a pénz, és így tovább, korlát korlát hátán. Objektíve, azt hiszem, semmi esélyünk nem volt.

De a körülmények meg a szocialista nagyvállalatok, az álnokok, nem számoltak egy valakivel… nem, most kivételesen nem rólam volna szó, Vámos Ildikóval nem számoltak, a kötet műszaki szerkesztőjével, aki megszállottként, napi 10-12 órákban tette, nem a dolgát, annál sokkal többet, vitte a levonatkazlakat haza, én meg ültem vele a konyhában, néztem, ahogy vágdos és ragasztgat (tördel), és hoztam életbevágó döntéseket percek alatt („kimarad”, „vágja felibe”, „hozok mást”, „nincs”, „van”), annyit, mint életemben soha, mintha bizony egy felnőtt férfi volnék, amilyen a regényekben van.

Még így is többször látszott kecses építményünk összeomlani, szerencsénk is volt. Például az, hogy a kilátástalanság szakszerű belátása sosem egyszerre tört ránk.

Mert teszem azt mikor már negyednapja ragasztgattunk éjjel kettőig, és semmilyen szövegemnek semmilyen értelme se volt – tökéletes vizuális irodalommá lettem –, csak sortáv és pagina, és éjszaka nyomdai szakkifejezésekkel álmodtam már buján, s a pohár Calvadost cicero-ra mértem („Tőccsön, fiam, 3 cicerót abból az almapárlatból.”), ha ekkor egyszerre kiderült, hogy egy fattyúsor miatt, ami nem tudom már, micsoda, csak azt, hogy magára adó tipográfus nem tűrheti, hogy tehát visszamenőleg három kész oldalt le kell szaggatni(!), és „egy-sorokat alávágni”, akkor én már mindenre hajlandó lettem volna, lelkem üdvét egy kitömött fattyúért, teljes közönnyel húztam volna ki mondatokat A szív segédigéiből vagy töltöttem volna föl tipográfiai szempontok szerint Népszabadság-törmelékkel a Fuharosokat – nos, ilyenkor ő csöndesen dolgozott tovább, áruló utasításaimat egyszerűen elszabotálta, „nem mintha valaki is észre venné, de legalább a saját hülyeségeihez ragaszkodjon”. „Mi van? – csúfolódott, ha rászorultam – oldalak telnek-múlnak, és sehol egy marginália, minden érthető, még egy nyamvadt lábjegyzet se? Ha nem vigyáz, még rendes író lesz magából!”

Vagy leggyöngébb pontomon támadva, mesélni kezdett egy olasz étteremről, hogy a testvérével járt egyszer Imolában, és hogy az a tökély maga, az az étterem. No, no, mondtam fölényesen, mint akinek ebben az ügyben nem tudnak újat mondani.

De mikor elmondta a menüt, pontosabban, amikor kiderült, hogy a közbülső két fogás közt citrom-sörbetet adtak föl, akkor már világossá vált, hogy ez egy valóban fain kocsma lehet. Attól kezdve Imola egyre növekedett, s lett számomra a fény e kilátástalan éjszakákban, hogy majd ha „véget ér e kín”, akkor én oda elmegyek a babámmal, konkrétan a feleségemmel, és ott fogom „leenni ezt a könyvet”, az ünnep ígérete lett, s a reményé, hogy készen leszünk, és jól.

Viszont ha ő tört le, mondjuk egy elkószált 12,5 cic-es marginália sor üldözése közben, hirtelen az ölébe engedte a kezét, hosszú ideig nem szólt, és azután csak annyit: „nem”, ti. nem, Péter, ez nem fog menni, ebből soha nem lesz könyv, nem, nem, nem, akkor én láttam – lévén vak – áttekinthetőknek az előttünk álló föladatokat, „ugyan, angyalom, a nehezén túl vagyunk, van még ez az 500 vagy 600 oldal formalitás. Meg a sikerélmény.” „Ha csak úgy nem”, és révülten, a munka szipósai, a ragasztó után nyúltunk.

 

Március 7-én vettem föl az elejtett hattyú-tetemet. Közben fontos dolgok történtek. Megtudtam – utánajártam –, hogy az imolai San Domenico Olaszország, mit Olaszország! Itália egyik legjobb étterme. Gian-Luigi Morininek sikerült 18 pontot kapnia a természetesen frankomán és szigorú Gault-Millau éttermi-kalauztól. A konyhában Valentino mester szavatolja a világ tökéletességét (francia iskoláiból elegendő ha kettőt említünk: Troisgros és Verge), egy Új Konyhára alapozódó természetes olaszkonyha – ami, bizony, kevés helyen hiteles.

Ezt nevezem én biztató jelnek, egy ilyen éttermet, és hogy így rátaláltunk, én meg a műszaki szerkesztő.

 

Mielőtt elmentünk volna valóban Imolába – ahol beszámoltam Morini úrnak az elmúlt évről, éttermének a magyar irodalomban betöltött szerepéről, ő meg: térült-fordult –, tehát mielőtt még eljutottam volna jelentős sörbet-emig, május 2-án készen lettem a Hattyúk második leírásával.

 

A június ődöngve elszállt (foci-VB, Mexico).

 

Úgy éreztem, nincs már sok dolgom. A szerkezet tiszta, ahol nem, az javítható, majd még kicsit beleolvasok Pázmányba és környékére (P±E), inkább csak a biztonság kedvéért.

 

A megjelenés, a külsők, formáit akartam rögzíteni. Ez nem volt egyszerű, mert semmit nem lehetett előre tudni, vagy legalábbis én nem tudtam semmit.

(Gyorsan közbevetem, hogy itt nem arra a kérdésre igyekszem válaszolni, hogy mi értelme van, volt ennek. Mert ez ugyanaz a kérdés, mi értelme van regényt írni, s akinek ez épp valóságos kérdés, az épp nem is tud rá válaszolni. Erre a kérdésre akkor lehet reményteli választ adni, ha csak úgy fecserészünk, jókedvünkben.)

Elvileg, egy ideig, itt is csak az történt, mint máskor: kerestem azt a nézőpontot, ahonnét a legszabadabban írható le választott tárgyam. A szabadság szóra ebben az országban, mintha gyomron vágnának, görcsösen a politika korlátai jutnak az eszünkbe, nagyon helyesen. (Sok diadalt itt nem könyvelhetünk el. Fontos dolognak tartom azonban a kudarcok bevallását, azt, hogy az ilyen esetben ez a pont, ahol állunk, ahonnét nézünk, tartalmazza ezt a csődöt, önnön csődjét. Hogy ne állíthassuk magunkról, hogy rendesen, azaz teljesen beszélünk, amikor a korlátozottan lehetségest mondjuk csak. Ez olykor ugyan nem kevés, mégis, legalább magunkat nem kéne hülyíteni.)

Egy regény útjában a politikai korlát azonban csak egy az ezer és ezer közt, van a tehetség korlátja, a személyiségé, a nyelvé, a kézművességé, ezer, ezer.

Itt is megvolt ez a toporgás, míg lassan „kiadta magát”: most akkor így, ez a nyelv, ez a nézés, ez adja nekem a legtöbb teret. Igen, de mikor itt készen lettem, és ott állt: CsL: 17, akkor, alig képesen szólva, nem volt hová írnom a nevem. Érdektelenné és lehetetlenné vált. Nem tartozott oda. Vagy én, vagy ő.

 

Pessoa és Ajar széke közt kushadtam, pad alatt. Mert az sem volt igaz, hogy találtam volna magamban egy „másik személyt”, akit jól el lehetne különíteni az „eddigitől”, de az sem volt igaz, hogy ez csakis rejtezkedés volna, bújócska.

 

Legelsőbben azonban egy áldozat kellett, hogy egyáltalán fönnáll-e a gyakorlatban a lehetőség. Egzisztencia-bizonyíték, hogy legyen egy valaki a világon, aki elhiszi, hogy Csokonai Lili: létezik.

Az esélyem abban állt, hogy a „dolog” nem válik föladvánnyá. Mert mint föladvány, találjuk ki, melyik szemüveges, hosszú hajú magyar írta – könnyű. Én nem is tettem a szövegben ez ellen, mert részint nehezebb volt a dolgom, mással voltam elfoglalva, részint nem is érdekelt, közben. Amikor az első ki ez a nő? – kérdés elhangzott az ÉS-megjelenés után, akkor már napjaim meg voltak számlálva.

De hát, gondoltam, miért is merülne föl kétség a személy valódisága felől?

Magasra tettem a mércét, B.-t szemeltem ki, és elkezdtem valószerűsíteni. Július 15-én föladtam a címemre egy borítékot, hogy legyen egy pecsétes borítékom, aztán legépeltem 10 oldal amolyan mustrát, és írtam EP-hez egy levelet, elég frech-et, „nem azért küldöm ezt önnek, hogy mondaná meg, jó-e vagy sem, hanem hogy, ha ön is így látja, segítsen megjelenni, mert én nem ismerek senkit”.

Hogy B. gyanakvását elaltassam (tereljem), beletettem egy róla szóló rövid passzust is, magamról tudom, hogy 20 éves nők célozgatásai milyen kuszaságot teremtenek. Arról írt CsL a levélben, hogy Flaubert miatt el kellett olvasnia B. könyvét, amely „eléggé fantasztikus” volt (akinek ennyi sunyiság nem elég, azt érje gáncs és olvassa tovább), és hogy ő, CsL, B.-t csak úgy tudja maga elé képzelni, „mint B. Bálintot – bajusszal! szablyával!”, és hogy ott olvasott rólam, és ezért nézte meg a könyveim, mert amúgy „eszébe se jutott volna”, ez az oka, hogy nekem küldte a kéziratát.

Most ütött vissza a musterkind-ség, hogy még soha nem hamisítottam, nem voltam rászorulva, aláírást, sokáig próbálgattam, rászorulva. Megjött a boríték is, beállítottam hát a relikviákkal B.-hoz, nézd, mit kaptam!, igyekeztem inkább szótlanul feldúltnak mutatkozni, és kerülni a szavakat, a minősítést főleg – a jóízlés egy morzsája még megmaradt bennem.

Sose jó nézni valakit, aki épp „vonatkozót” olvas, most különösen félve vártam a hatást. B. látható örömmel tette le az írást. Hogy akkor találtunk valakit, hogy többen vagyunk eztán, talán. Ekkor – el! morzsa el! –, szó nélkül, magamra mutattam vigyorogva. Hosszan kitartottam a mozdulatot, hogy meg lehessen érteni, én, én, én, csak én. – Ezt a visszamutatást aztán még 3-szor játszottam el, egy ripacs följegyzéseiből, a legjobb pillanatok közé tartozik, én még ekkora össze-visszaságot arcokon nem láttam, az öröm, a csalódás, a zavar, a megértés, a félreértés, az ellenkezés és helyeslés, az elismerés és elutasítás: egyben. – Evvel megvolnánk.

 

Megint egyszer kiderült, hogy nincsenek csak-technikai problémák, hogy minden, ami megoldandó, az lényeges, nem kézügyesség kérdése semmi sose. Gondolhattam volna, hogy Pázmányba nem lehet csak úgy belenézegetni, „a biztonság kedvéért” különösen nem.

Megmakacsolta magát, gondolom, a nyelv. Egy nem-létező nyelv sok gonddal jár. Ismét a szokásos dilemma: a meddig, mikor lesz teljes, mikor bővül csak valami már, és nem gazdagszik? Hány szót tanuljak még, mikor mondhatom: tudom, megtanultam, amikor az sincs definiálva, hogy mit tudni… Ó, tartalom és forma egysége, légy átkozott hetedíziglen.

 

Július: szókeresés. (Párbeszéd ebből az időből: Hová siet? Megyek haza archaizálni. – Tényleg: mintha kapálni.) Sokáig bíztam a 3. leírás elkerülhetőségében. Augusztus 12-én fogtam ehhez hozzá, folyamatosan félreismerve a nehézségeket: hetekig mindennap okszerűen tudtam, hogy legföljebb 3-4 nap munka van még hátra.

Sok egyforma följegyzés szól erről az időről, nem közlöm híven őket, láthatóan nagy erővel sajnáltatott szegény, dolgos szerző, aki újra meg újra úgy érezte, teljesítőképessége határán van („és például ha most még rá is nézne valaki, sírva fakadna”).

 

Szeptember 14-én – az őszi verőn? –, délután ötkor írtam le az utolsó szavakat: Soli Deo Gloria: in summa: Se előre nem bírok nézni, se hátra. (üres hely hagyva)

Majd egy foszladozó Arany-kötettel az ölemben kiültem a napfénytől tele kertbe, és vélhetően rosszacska, korai Arany-zsengéket olvasgattam, amelyek nagyon tetszettek. Néztem kicsit a kertet is, a körtefát meg a füvet, mintha közöm volna a természethez. Fáradt voltam, akár egy igásló.

Ott üldögélve vártam volna, hogy történnék még velem valami más is – konkrétan: legyek boldog egy pillanatra, legyek kevély és önhitt, szóval egy kis eufóriát akartam inkasszálni (mint kintlévőséget) – de mert erre hiába vártam, beértem az elgyötörtség jó, tompa érzésével.

 

De hátra volt még a fekete leves. Hétfőre virradó éjjel arra riadtam – hírhedten jó alvó vagyok –, hogy tökéletesen elhibázott, amit csináltam, hogy egy szem jó sincs benne. Ezt azonnal ellenőrizni kellett, a füzeteimhez osontam, lapozgatni kezdtem benne, és tényleg, semmi, de semmi jót nem találtam, ott hajnali négyig. Aztán az ágyban feküdtem mozdulatlanul soká a plafont nézve, és akkor talán a mennyezetre verődő árnyékok kicsi mozgásában, víziószerűen, megláttam minden rosszat magamban, ellenségeimnek, rosszakaróimnak, vagy nagyvonalúbban, az engemet semmire se becsülőknek adva megfontoltan és mindenben igazat.

 

A reggelt hessegetéssel kezdtem, rövid ideig remélve, hogy csak álmodtam (még úgy is elegendő büntetésnek éreztem), de az íróasztalra vetett oldalpillantás mutatta az éjjeli garázdálkodás nyomait.

Föl se öltözve, se mosakodva, azonnal nekiláttam, olvasni kezdtem, én, Csokonai Lili löttem, és így tovább, körülbelül öt oldalanként javítottam egy-egy szót, kihúztam, beírtam, közben folyamatosan, keveset, de mégis könnyebbülve, néha kitámolyogva a konyhába „törni valamit”, emberi szóra nem válaszolva, vissza, késő estélig, hogy a végén mégiscsak legyen valami elégedettség bennem, bizony a kőművesé, hogy akkor ez mégiscsak meg van csinálva, akinek meg nem tetszik, az írjon jobbat! (E pökhendiségtől természetesen elhatárolom magamat.)

 

Akkor hát volna egy kéziratunk, melyre más név íratott, nem a miénk.

 

Erről eszembe jut Jeopardy – írja Babits –, Cecil M. Jeopardy, a mély és különös ausztráliai író, aki Karinthy lakásán született meg hajdan, egy fiatal, vitákkal izzó téli esten. Ha jól emlékszem, „hárman valának együtt”, Karinthy, Kosztolányi és én. Mi adtunk életet a nagy Jeopardynak. Ez már őszintén teremtés volt: három író teremtett egy negyediket, aki mind a háromtól különbözött volna; új alak, új név a literatúrában. Micsoda ösztön viheti az írót, hogy kilépjen önmagából, és megpróbáljon más íróvá lenni? Talán saját elvetélt lehetőségeit akarja kiélni így: hisz mindannyian többek vagyunk, s minden íróban sok más író él azon az egyen kívül, akit az élet és körülmények kialakulni engedtek. Talán az egész kritikai irodalmat ilyenféle ösztön hozta létre: megsokasodni, mássá lenni, azaz beleélni magunkat más írók lelkébe, megismerni titkaikat, utánzás, paródia egyazon lelki szükséglet szüleménye; s a pastiche egyidős az irodalommal. Talán ez szülte már az Ószövetség apokrif könyveit is.

De mindez még nem elégíti ki mindig az író telhetetlenségét. Nem elég neki újraélni magában oly írók lelkét és titkait, akik már előtte éltek és írtak e földön. Olykor egészen újat szeretne próbálni: kit nem izgatott már a gondolat, hosszú írói működés után, álnév alatt újrakezdeni, ismeretlenül s egészen más stílban új műformákkal és bukfencekkel, amiket saját nevében már önnön múltja sem engedne meg neki? Vagy kimenni külföldre és angol író lenni: aki csak úgy viszonylana a szegény magyarhoz, mint pille a hernyóhoz?

 

De ennél kevesebb is: gunyoros tréfa, áprilisjáratás, hadjárat az irodalmi sznobok ellen. Elgondolni, hogy pók, ülök a szobámban, és lesem egy „idegen” könyv kalandos sorsát, ez felettébb regényesnek(!) tetszett, kényelmesnek, szerénynek és hiúnak egyszerre. Jónak.

Elgondolni például a káröröm köreit, azaz hogy mondjuk egy ideológiailag elszánt férfiú fölfedezné ebben a törékeny lánykában a… hirtelen nem is tudom, mi szokott hiányozni nekik, szóval, hogy lehetne Lili az irodalompolitika favoritja, de csak úgy en passant, nahát ezt persze nagyon élveztem volna ezen legszebb örömben bőven turkálva.

Fájdalom, ebből nem lett semmi. Akkor már inkább az ellenkezőjéből. Van, aki mindezt egészen másképp látja, és bosszankodva jegyezte meg, hogy mi szükség volt egy ilyen „három hétig tartó ócska misztifikációra”, mely még a könyvet vagy annak értékeit is elfödte.

Ez az ingerültség bennem is ingerültséget kelt. Mért födne ez bármit is el? Már azt sem értem, mért bosszantó. Vagy jó, ezt értem. Végül is ez lóvátevés is, ha még ezt valaki nívótlannak ítéli, ez már elég a bosszankodáshoz. De hát akkor tekintsen el tőle!!!

Na igen. Mert ehhez az kell, hogy a könyv erre elegendő indok legyen. A bosszankodónak tehát kevés a könyv. Itt van akkor az én ingerültségem kutyája elásva. Mert – mulatságos ezt látni – én ugyan úton-útfélen mondogatom a szeretetteljes kritizálás fontosságát, hogy a többé-kevésbé egyféle alapról indulók legyenek így szigorúak egymáshoz, hogy mennyire nem tesz jót az irodalomnak, ha – noha oka van erre – csak nyájként melegedve összebújik, mégis, ha én vagyok a kritika tárgya, ha olyan valakinek vannak „most” fenntartásai, aki „amúgy” böcsül, rögtön finoman fölhúzom az orrom.

Illetve, ez az igazság, egyszerűen nem értem, hogy egyáltalán hogyan is lehetséges ez. Tehát konkrétan: hogy aki jónak tartja pl. A szív segédigéit, az miképpen tud kifogást találni itt. De tud. Úgy van ez, ahogy sejtettük: miként a hódítás terepe, akként a csalódáskeltésé is: kimeríthetetlen; minden könyvemhez tudok így példát, embert mondani, a váratlan győzelemre és a váratlan kudarcra.

Noha tudom, tudni vélem, hogy vet föl kérdéseket ez a könyv – mondjuk, hogy mit jelent az álnév, ha tulajdonképpen valódi nevünk is ál? azaz „hány teteme vagyon” egy szerzőnek? mit jelent itt ez a nyelv és a nyelvhez való „erős” viszony? nem következik-e az efféle zárt és „bravúros” (jellegét, nem értékét tekintve) konstrukciókból valami más is, olyan, amit maga a szöveg nem akart? –, olyan kérdések, melyeket talán minden könyvem esetében föl lehet tenni (és nekem biztos föl is kell, merthogy minden kérdést föl kell tennem), de most azt gondoltam – hübrisz, hübrisz –, hogy ezt majd később! holnap! előbb tessék örülni! Mért nem lehet valamit rendesen fogadni?! Mit nyafognak ezek már megint?! Hát mit akarnak még?! Így dühöngött invenciózusan a humanista elbeszélő, amiből nemcsak az önértékelés hiányának diadalát olvashatjuk ki, hanem, Hölgyeim s Uraim, azt is, hogy a művész mily érzékeny és otromba szerkezet, valamint hogy ő is ember, valahol. Ez meg kompenzálás.

 

A háttér csalitjában álló kivagyi, ám ismeretlen szerző – ennek a vágynak ellentmondott az a nagy türelmetlenség, amely nem is volt, hanem dúlt bennem, türelmetlenség, hogy mások is lássák, magyarán, hogy jelenjék meg. Illetve ennél még több: hogy legyek túl rajta, azaz kasszírozhatnám be végre, nem az örömet, nem a diadalt, hanem: a nyugalmat. (Klasszikus hülyeség, mondhatom. De mindig újra reméli az ember.)

Mindezt már lehetne következetlenségnek is nevezni, mert ebből következően az, hogy úgymond az utcáról jőve, ismeretlen kezdőként adjam be a kéziratot, s várjam, mennyit kereng a könyvkiadás útvesztőiben (sokat kereng), ez mint kultúrkritika vagy állapotkritika, nem tudott érdekelni. Túl sokat és túl sok verítékkel dolgoztam, hogy időt ajándékozhattam volna e botrányos hatásfokú kultúrsiló mammonjának vagy mijének. Úgyis minden oda van ajándékozva, nem tehetvén mást (semmi sincs meg, szólhatna egy Ottlik-parafrázis), mindent igen, de többet már igazán nem.

Ezért jó Magvetőm, lektor, irodalmi vezető, igazgató, beavattatott. (Sok érdekes részproblémát kellett megoldani. Például nem látszott ajánlatosnak szerződést kötni – a szivárgás miatt, aztán az sem volt biztos, hogy egy ilyen senki, elsőkötetes nímand, csak azért, mert legalábbis érdekes könyvet írt, és a könyvhét a kortárs magyar irodalom ünnepe, rákerül-e a könyvheti listára. A példányszám meg mért lenne magas? – Innét is látszik, ha látni akarjuk, évek során mennyi kiváltság ragadt ránk. Kiváltság, amely valójában elemi jog volna.)

 

Október–novemberben még történt valami, ami alapvetően meghatározta a könyv leendő és akkor még homályba burkolódzó sorsát.

Részint ez a homály, részint az említett türelmetlenség, részint pedig a bizonytalanság – mert ismét nagyon nem láttam, mibe bonyolódom bele, és rosszindulatú kérdésekkel bombáztam magam, már megint minek ez, és így tovább, egy szó mint száz: elment a kedvem, márpedig egy ilyen-hez kedv kell, nem okvetlenül jókedv vagy vidámság, de kedv, az kell, és ez a mostani irodalmi közeg nem egészen erre való, nincsen benne semmi, de tényleg semmi, ami segítő volna, egy szikrányi sincs, fikarcnyi sincs, legjobb esetben békében hagy, egyedül; deprimáló és maszatos, ahol komolynak és rosszkedvűen harciasnak illik lenni, illetve nem is így, nem is az illés, inkább a lehet, az, hogy nem is nagyon lehet mást csinálni, és ez a kiszolgáltatottság az, ami azután nagy erővel kérdőjelezi meg az ember egész tevékenységét, kinek, minek is ez? miért írunk regényeket? mert tudunk?, meg az a gyanúm, meg is ijedtem egy kicsit, mert errefelé annyira – oly hevesen – nem tudják (és természetesen ezt még le is tagadják), mi a játék, azt hiszik, hülyéskedés (hinni, fiacskám, a templomban kell, játszani meg a p…csöddel a porban), azt hiszik, jó dili (Lili!), azt hiszik, vicc, azt hiszik, korlátozás, azt hiszik, infantilis, azt hiszik, gyerekes, azt hiszik, a játék nem tudja, hogy van nem-játék is (mennyivel kevésbé van ez fordítva!); a játékban semmi „csak” nincs, mert nem meghatározható, mert minden pillanatban újradefiniálja magát…

Szóval egy tőről, a félelem tövéről fakadt homály, türelmetlenség és bizonytalanság vitt föl egy fátyolos estén B.-hez, ez most egy egészen másik B., akit még W. S.-éktől ismerek, lassan 15 éve, s akinek közben föl-le vitte az Isten a dolgát, s lévén az ÉS főszerkesztője, módjában állt segítenie. Mert látni akartam, hogy mi fog történni. Azonnal!

Betoppanván itt is eljátszottam a már szokásosnak nevezhető játékot az ismeretlen lánytól kapott kézirattal, aztán a magamra visszakanyarodó mutató ujj, a leleplezés, látva megint, hogy ez így egyszerre: sok. Sok, nem sok, a nagydarab ember homlokára irányoztam jó öreg 38-as Smith and Wessonomat, s így erőszakkal rávettem: mindenre. Még az általam írt bemutató szöveget is hajlandó volt a magáénak elismerni (igaz, ígéretemet bírja, hogy fölveheti az Összes Műveibe). Szerencséd, szóltam szigorúan, hogy öreganyádnak, jelesül Csokonai Lilinek szólítottál.

 

Őt is, akárcsak drága Kiadómat, erőnek erejével rávettem, tudván mily nehezükre esik, lennének szívesek hazudni, akár a vízfolyás. De még a szemük se csillogjon hamiskásan! Legyenek természetesek, mintha mindig ezt csinálnák. Segítségül megemlítettem, hogy leghatékonyabbnak a föladat pápista-bolsevik ölelkező felfogása tűnik, amit megérteni látszottak.

 

Mondhatnám nagyszájúan (a pörös száj!): egy ideig stílben tartottam a két intézményt.

 

November 21-én mutatta be az ÉS új fölfedezettjét. A bemutató írás a maga nemében gyöngyszem, érdemes rövid figyelmünkre. A címe megegyezett az Alföld 1974/6. számában lévő Bata-szöveg címével, amelyik szintén egy pályakezdőt bocsátott útjára. De ez csak mellesleg, kicsi motív, kit érdekelne rajtunk kívül…

A bemutató szerzője, nagyon hitelesen, érezhetően még szinte az olvasás sokkja, a fölfedezés izgalma alatt írta dolgozatocskáját, inkább ötöl-hatol, Wahrheit és Dichtung soha nem látott összehajlásáról beszél (szentigaz!), fölfedezettjét Nemes Nagy, Galgóczi (e helyt kérem a kolleginák nagyvonalú elnézését) és persze Psyche húgának mondja, ekképp artisztikusnak, plebejusnak és szabadnak – ami így együtt tán sok a jóból.

És hiába, olvashatjuk tovább az irodalmi hetilapban, foglya a nyelvnek (mint minden igaz író), itt nem látjuk azt a sok áttételt és stilizáltságot, amit manapság még a legjobbaknál is. Ezt a kétségtelen oldalvágást, mely az ún. új magyar prózát veszi célba, egyértelmű Bata-kritikaként érthetjük, lám, mire képes ez az ember, valamint egy mély (azaz nem triviális) szerénység kifejeződésének, gondoljunk a „még a legjobbaknál is” megfogalmazás férfias mértéktartására.

És aztán a valóban szép zárósorok, egy öregedő szerkesztő torokszorító vallomása (már-már szembenézése: önmagával): Egy lány a 80-as évek közepéből elkezdi mondani az életét. Az életünket. Reménykedjünk. (Egyébként ezt most, mostanság komolyan gondolom: hogy az életrajz: az önmagában reménytkeltő.)

 

Elszabadult a pokol. Ki ez?, ki ez a nő?, csivitelték minden irodalmi bokorból, és bukásom idő kérdése lett csupán; hiába állt B. és a Magvető igaz hősiességgel a vártán, hessegetve Rádiót, magánszemélyt, Nőtanácsot, Fiatalok Fórumát, olyan fokú érdeklődés keletkezett, mely nem nyerhetett kielégülést, és ennek nyomán pedig, hálószobatitok, a gyanakvás, mely sehol nem lelt nyugvást, se beigazolódással, se cáfolással.

 

Mégis ekkoriban volt az a rövid, fényes időszak, amikor az említettem csalit a klasszikus formában üzemelt.

Egyszer egy baráti társaságban leribancozták a lányt, ez rosszul esett, hogy ti. a Bata szeretője, az ezért nyomja. Pardon. Nem, ez nem igaz, nem is létezik, Bata írja Weöressel együtt. Aztán érdeklődéssel vártam, mikor ér össze a Kiadó pletyka-verziója, hogy nincs lába, és az ÉS-é, hogy van, és kettő.

 

Ekkortájt esett meg velünk az Írószövetségi Közgyűlés is, álmomba ne jöjjön elő. Ott a szünetekben többször is átélhettem az elvarázsolt béka derűjét és szabadságát – konkrétan a hallgatózás formájában. Egy alkalommal M. váratlanul azt kérdezte, nem te írtad?, de még mielőtt megneszülhettem volna, nagyot nevetett a tréfáján.

A legszebb talán a B. – egy harmadik – bácsival való eset, akit én nagyon szeretek és tisztelek, az a fajta olvasó és kritikus, aki már nincs, kihalt, irodalmi úriember, fahman és élvhajhász. (Megjegyzem, a fia ún. modern költő, és én egy ideig nem tudtam, hogy ez kettő, apa és fia, tehát az ügy nagyon is rendben volna, finom, kicsit konzervatív esszék Krúdyról és ugyanakkor vaduló szövegek; láttam, hogy ez: egy. De csak: egy család.) Izgatottan elkap ott a folyosón, hát mit szólsz ehhez, drágaságom… Mit szólnék, Laci bácsi, mindig ezt csinálják…, rögtön legyintve közbeszól, ugyan, ez?!, én arról a kis nőről beszélek. Melyikről?, kérdeztem pirulás nélkül. Mire az öreg fantasztikus áriába kezdett, ami oda futott ki, hogy neki az a véleménye, ez a lányka legalább úgy tud magyarul, mint én. Rettenetesen boldog voltam. Kijelentettem, hogy őt nyílván megtéveszti e kezdőcske női mivolta, elfogulttá teszi, amit ugyan megértek, de szakszerűségét kétlenem kell. Hogy várjam csak ki a végét, ő mindenesetre a fiatalságot fogja támogatni, amit én hevesen helyeseltem.

De aztán véget ért a szünet, s mi újra ott ültünk összeterelve, felelős, tárca nélküli magyar írók, minek, meg nem tudnám mondani.

 

A hiú ábránd, hogy rejtve maradhatok, a tavaszig kitartott. A könyvhetet megelőző gépies érdeklődés azonban ismét ráirányította a figyelmet a Magvető kínálatának e homályos pontjára. Ehhez jött még, hogy a könyv előbb készen lett, tehát szakmabeli vagy akinek van „beetetett” könyvesboltosa, az még a könyvhét előtt hozzájuthatott.

Ismét föllángolt a találgatási kedv, s a kör szűkült – a nyakam körül. Ekkor, már nem is számolom, hanyadszor, megint egyszer „elúrhodott rajtam a kétség”, attól tartva, hogy kisded játékaimra azonnal fény derül, hogy kiderül, még mielőtt a könyv létezne, és akkor mindez tényleg csak kiadói belügy maradt volna, néhány kultúrhírlapíró bosszantása 87 tavaszán.

Csakhát akkor észrevettem – amit tudnom kellett volna kelet-európai rutinból –, hogy mit jelent a „kiderül”. Hogy az kevés, hogy úgymond mindenki tudja. Az semmi. Mert nyilvánosság híján ez nem tud összegeződni, nem tudják egymást támogatni. Ha senki, ki szólhatna, nem szól, a kiadó se, én se erősítem meg e föltételezéseket (cáfolni is csak olyan furcsán), akkor ez a töredék kétely kezd el élni, ez a már-már figyelmen kívül hagyható egy százalék fog számítani, ez kezd növekedni.

Többször leolvashattam arcokról a bizonytalanság e váratlan térhódítását – miután a biztosnak hitt beismerés helyett, most már nyugodtan, előadtam valamely álnok verziómat („Igen, én írtam. Ezt is, meg az Ebéd a kastélybant is.” „Hát most erre mit mondjak, édes öregem?! Mit gondolsz, a Fancsikó és Pintát ki írta?!” „Nézze. Ha nem én írtam, azt mondom, nem én írtam; ha én írtam, azt kell mondanom, nem én írtam; ha most azt mondom, nem én írtam, akkor csalódott és sértődött, látom.”), és mint az árnyék települt az arcokra a tanácstalanság, a talán.

 

Volt persze – mindig van! –, akit nem lehetett átverni, rutinos magyart.

 

A könyvhét idejére eltűntem; de úgy láttam, látom, hogy megtörtént, amit akartam, működött a bizonytalanság, nem maradt az én ilyen-amolyan ötletem, hanem testet öltött ez a kétértelműség, a „billegő létezés”, hogy akkor tehát lett a könyvnek története, ami persze csak akkor érdekes, ha van: a könyv.

 

Június elején még tiszta vizet öntöttem a pohárba, elmondtam, ki kicsoda. Egyszer még márciusban egy lány (szép lány) azt mondta, nagyon reméli, hogy nem én írtam ezt a könyvet. Remélem én is, mondtam alamuszin. Erre emlékezve ajánlottam itt, hogy – ha lehet, amit nem tudok – a továbbiakban, ez ügyben mégis tekintsünk el tőlem, borítsunk rám fátylat, maradjon meg „nekünk” ez a tündöklő, vagány, és kiszámíthatatlan 20 éves, szépséges nő…

 

Mankóul képzeletünknek, van róla egy fotó a borítón. A borítót Ölhafen Helén tervezte, és a fénykép is róla készült, húsz esztendővel ezelőtt. Ilyennek képzelem Csokonai Lilit.

Nekem ez a kép amúgy furcsán, vagy inkább váratlanul: személytelen, nem valakit ábrázol, nem a barátomat vagy a szeretőmet, nem is a feleségemet, nem a társamat, hanem valami jel inkább, figyelmeztetés és emlékeztető, mint Karinthy fiatalembere, aki számon kéri a vágyainkat, álmainkat, terveinket, és emlékeztet, hogy mire, az egészre, szegődtünk; emlékeztet a „szeplőtelen fényű kezdet”-re és a „fényes kudarcok”-ra. (De ennek azt hiszem, nincs köze magához a könyvhöz.)

 

A történetnek itt lassan vége van. „Keletkezésének regénye véget ért. Földi élete most kezdődött.” Még hátra volt az áldomás, a mulatschag.

Abból a többször emlegetett, számomra létfontosságú fikcióból kiindulva, hogy a kiadó egy kiadó, melynek én a szerzője – elegáns, törékeny vízió, noha természetesen reáliákon nyugszik –, szükségesnek véltem örömemnek és köszönetemnek jelét adni.

Pezsgőzést rendeltem el (Henkell Trocken), miközben a kiadót (Fraunhoffer, Hegedős, Jovánovics, Zsámboki) szerzői nívódíjban részesítettem (a díj ez a mondat volt, nem kis ajándék egy magamfajtától).

Jól elvoltunk, a „bentiek” is elmesélték az ő anekdotáikat – ahogy pl. álruhás egyének, elváltoztatott hangon, rendszerint Vinkó fedőnéven ki akarták belőlük szedni az igazságot, de belőlük azt nem lehetett –, aztán elfogyott a pezsgő, utólagosan aláírtam a szerződést, kicsit tán többet fecsegtem, mint kellett volna, az öröm szokásos velejárója, és persze eltekintettem a stilizációtól is.

 

A Ház előtt lent, a Vörösmarty téren, Ölhafen Helén odanyilatkozott, ennénk a közeli D. étteremben rántott borjúlábat. Tehát, kurzív, arrivált Szerző, miután kiadója egyik kedvenceként pezsgővel ünnepelte országos könyvsikerét, szép asszonyával egy jó nevű, belvárosi étteremben költi el dús ebédjét.

Ilyen mondatokat lehet leírni, és nincs ember, aki beleköthetne. Én ez és ez vagyok, és ez és ez történgetik velem, lám.

 

A pieds de veau frits, kövér, erős állatból, mindközönségesen rántott borjúláb, távolról tán biztosnak tetszik, miként megannyi építménye az emberi hitnek, szellemnek, gondolkodásnak, s csak közelről, testközelből, bontván a könnyű rántott héjazatot, tudjuk meg, mi vár ránk, izmoknak, inaknak rémült és érzéki remegése, akárha egy belső detonáció után volnánk, s jövünk rá hirtelen, hol is élünk. – A reálisan létező konyha! – Ínyesmester ontológiája. – Szabadságjogok és kaporszósz! – Szocializmus mű-csonttal. – Proletárdiktatúra a pommes frites fényében. – És persze a Bulgakov megénekelte másodrendű frissességű lazacok meg az obligát emberarcú gulyás! – – – –

 

Ekkor ott a téren hirtelen fáradtan, üresen, háborogva, tehetetlenül mégiscsak arra kellett gondolnom, hogy ki is volnék én, és mi történik itt velem. (üres hely hagyva)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]