Garaczi húga*

Kathrin Röggla: Lekopni. Ford.: Rácz Erzsébet.
Budapest, 1999, József Attila Kör – Osiris.

Garaczi húga, legyen ez az irodalmi stempli, melyet – szigorúan ellenőrzötten – Kathrin Röggla, berlini illetőségű, salzburgi születésű (1971) szerzőre ütünk. Bár kinézésre inkább Kemény Istvánra (maradva a bevált, agresszív állítmánynál) üt. Egy colos berlini lány, vad humorérzékkel, műveltséggel, iróniával, nagy „nyelvi viszonnyal”. Olyan, mint egy lendületes napraforgó, ferdén ível fölfelé, elegánsan, groteszkül és vidáman. Vagy egy kardvirág. Vagy főleg akármi.

Röggla olyan, mintha JAK-tag volna, örökös tatai JAK-táboros, látjuk, ahogy ellobban a sötétben, s eltűnik, lekopik, lelép, elenyészik, nyoma vész, elillan a Hazai-Peer-Térey bermudaháromszögben. Egy másik könyv segítségét kérve: Fölszívódik, mint a vakbélműtét. Eltűnik, mint Kossuth a ködben. Világgá megy, mint a tót asszony pulykája. Illa berek, nádak, erek… Elnyeli a föld. Elszalad, mint a gyórói gombóc Cirákra, nem, ez túlzás. Szem elől vész. Elszáll, akár a harmat. Hűlt helye van. Híre-hamva sincs. Köd előtte, köd utána. Elmúlik, mint a nicki ember szűre. Elmarad, mint a Noé hollója. Lába kél. Bottal üthetem a nyomát.

Mondjuk így lehetne körbeírni csak a könyve címét. Vagyis értjük is, meg nem is. Egyfelől mintegy fölismerésszerűen vagy örömteli meglepetéssel vehetjük észre, hogy Röggla mennyire idetartozik. Ez a srég, cool, szemtelen humor, melyben egy nemzedék szarkasztikus képe rajzolódik föl (Röggla realista is, ha nem is rögtön egy Móricz Zsigmond), ismerős a kilencvenes évek magyar irodalmából, gonoszkodó derű, duma és költészet. Nem egy „nagy személyiség” szemléli a világot, hanem egy nem-tudom-ki-vagyok-nem-tudom-mit-akarok, és ez a természetes (adódó és nem akart) bizonytalanság és az erős tehetség ad egy határozott pillantást. Röggla, akár a lukácsi tükör: jobban látjuk benne a mi irodalmunkat is.

Ám másfelől idegen is ez a szöveg, szokatlanok az asszociációi, a szó- és mondatképzése, más a tárgyi világa, mások a közhelyei, mások a könyvei. A fordítónak, Rácz Erzsébetnek nem volt könnyű dolga: ebben az idegenségben kellett egy magyar szövegteret létrehoznia, például nem támaszkodhatott a nálunk nem létező Arno Schmidtre, akitől pedig Röggla akarva-akaratlan sokat tanult (nyelvkezelés, szövegformálás, történetmondás). Ismerős reflexek, egy ha nem is ismeretlen, de a miénkétől eltérő hagyományban: ebben áll a fordítás s egyáltalán a könyv nehézsége és izgalma.

Röggla, Rácz: zsák meg a foltja. (Még hozzájuk tartozik zsákként vagy foltként a most Bachmann-díjat kapott, berlini magyar új német írónő, Terézia Mora is. Kötete előkészületben. – Hirtelen három nő!)

 

Mondják, történelmi utáni idők krónikása ez a nemzedék, tv-generáció, a jóléti állam jóléti gyermekeinek jóléti problémái. Röggla azonban elsősorban költő, a beszélt nyelv, a nemzedéki nyelv leleményes átkomponálója. A hülyeség elleni harc poétája. Klasszikus szerep.

Nincsen semmi, lehet, de rosszkedv sincs. Nincsen morgás, duzzogás, zsémbelés, ógás-mógás. De föladva sincs semmi, semmi, ami van.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]