Petőfi és jakobinusai

A forradalmi napló 1848. március 17-i dátummal rögzítette az azóta sokat idézett, de most sem mellőzhető vallomást: „Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez az új evangyelioma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit.”

Már ez az első mondat is akkora nyomatékkal állít alapvető, meghatározó, a költő egész gondolkodására fényt árasztó tételeket, hogy érdemes közelebbről, szinte szavanként megvizsgálni. Az első, természetszerű kérdés a mondat első szavaihoz kapcsolódik: mit jelent az, hogy „évek óta”?

E sorok írója szerint Petőfi utalása az 1845–48 közötti évekre vonatkozik. Természetesen ez nagyon is vitatható elhatárolás. Vannak, akik Petőfi francia forradalmi stúdiumainak kezdetét korábbra keltezik, s elsősorban A királyok ellen című költeményre hivatkoznak. Csakis ezen az alapon vélhette már Ferenczi Zoltán, hogy Petőfinek „a francia forradalom története már ekkor (ti. 1844-ben, F. S.) kedves olvasmánya lesz”. A királyok ellen azonban eszmeileg és formailag annyira elüt a többi 1844-es verstől, hogy a Petőfi-kutatók többsége sajtóhibának vagy emlékezethibának tartja a költemény keltezését – teljes joggal.¹ Magának a költeménynek megírásához egyébként forradalmárnak kell lenni, de nem kell feltétlenül a forradalom történetét is buzgón tanulmányozni. Azt a meglehetősen ismert tényt, hogy Lajosnak a bárd „lecsapott nyakára”, történeti tanulmányok nélkül is tudta mindenki.

Helyesebb tehát egyszerűen annyit mondanunk, hogy jelenlegi életrajzi adataink szerint semmi sem szól amellett, hogy Petőfi már 1844-ben elmélyülten foglalkozott volna a francia revolúcióval. Erre abban a hányatott esztendőben nem is lett volna módja; amikor az év második felében végre nyugodtabb körülmények közé kerül, minden idejét a segédszerkesztés és a rendkívüli ütemű költői termelés foglalja le.

Mások arra hajlanak, hogy 1846 tavaszára időzítsék Petőfinek a forradalom iránti komolyabb érdeklődését, mivelhogy annak az esztendőnek májusában jelent meg a Levél Várady Antalhoz. Csakugyan, e verssel indul el Petőfi igazi forradalmi költészete. Új irodalomtudományunk általában ezt az időzítést fogadta el. Nemrégiben Lukácsy Sándor sokoldalú érveléssel 1846 április–májusában jelölte meg Petői forradalmi stúdiumainak kezdetét: „…ez év tavaszán került a kezébe egy erre alkalmas könyv; ezt – talán már áprilisi, szalkszentmártoni magányában – buzgón kezdte olvasni, (…) s egyszersmind elhatározta stúdiumai folytatását; evégből Pálffy Albert társaságában Dömsödre költözött; az olvasást valószínűleg itt fejezte be, s az olvasottakban korábbi töprengéseire választ, lelke sebeire orvosságot talált…”²

Lukácsy rá is mutatott arra a könyvre, amely ilyen hatással lehetett Petőfire: Étienne Cabet Histoire populaire de la Révolution française (A francia forradalom népszerű története) című könyvéről van szó.

Mint ismeretes, Petőfi jegyzeteket készített a francia forradalom kronológiájáról, amolyan időrendi táblázatot, hasonlót azokhoz, amelyek ma is találhatók több történeti mű végén. Lukácsy kimutatta, hogy e jegyzetek Cabet könyve alapján készültek. Felfedezése több szempontból is jelentős: 1. végre kezünkben van egy olyan forradalomtörténet, amelyet a költő nemcsak lapozgatott, hanem minden bizonnyal komolyan tanulmányozott; 2. ráadásul ez olyan mű, amely – mint Lukácsy joggal hangsúlyozza – forradalmasító hatást gyakorolhatott Petőfire; 3. több nyomós érve szól amellett is, hogy épp e könyvet olvasta a költő 1846 áprilisában és májusában. A második és harmadik pont alá sorolt megállapításokon lehet vitatkozni, de meddő akadékoskodás volna továbbra is kétségbe vonni, hogy Petőfi forradalmi kronológiája csakugyan tükrözi Cabet művének használatát.

Épp Lukácsy eredményei alapján azonban további kérdések merülnek fel. A tőle vett idézetben aláhúztam azokat az igéket, amelyek szerint Petőfi 1846 április–májusában kezdte olvasni, illetve fejezte be Cabet művének tanulmányozását. Hogy Cabet különben hatalmas, négykötetes művét csakugyan ekkor kezdte el, lehetséges, de azt jelenti-e ez, hogy magának a francia forradalomnak tanulmányozása is ekkor és ezzel vette kezdetét? Lukácsy tanulmányából igenlő választ kapunk erre a kérdésre is. Érvei szerint a költő francia nyelvismerete „1846-tól kezdve tette lehetővé, hogy a forradalom történetével komolyabban foglalkozzék; ez év tavaszán került a kezébe egy erre alkalmas könyv…” (ti. Cabet műve); s a könyvből készített jegyzetek „a kezdő tanuló érdeklődésére és igényére vallanak”.

A fejtegetés meggyőzően hangzik. Petőfi-képünk elmélyítése érdekében mégis meg kell kockáztatnom azt a feltevésemet, hogy költőnk korábban is, 1846 áprilisa előtt is, legvalószínűbben 1845–46 telén már érdemleges forradalomtörténeti stúdiumokat folytatott. Egy későbbre tervezett részletesebb elemzés előlegeként álljon itt néhány megjegyzés:

Lukácsy egyik lábjegyzetében hívja fel a figyelmet egy érdekes apróságra: „Cabet – az első kiadásban – következetesen Rolland-t ír; Petőfi kijavítja!” Vagyis: a két l helyett egyet ír. Az ügy csekély jelentőségűnek látszik, de belőlem mégis kivált egy kérdést: honnan tudta Petőfi, hogy Roland miniszter nevét miként kell írni? Ha kezdő tanulóként első francia forradalomtörténetét tartja kezében, magától értetődően kellene követnie Cabet hibás ortográfiáját. Petőfi Chénier nevét is helyesen jegyezte le, eltérően Cabet-tól, aki Chenier-t írt.

Ha elfogadjuk, hogy Petőfi francia nyelvismerete 1844–45-ben nem volt elég a klasszikus forradalomtörténetek eredeti kiadásainak tanulmányozásához,³ magától értetődőnek kell tartanunk, hogy elsősorban Mignet magyarul épp 1845-ben kiadott munkája lehetett Petőfi első érdemleges olvasmánya a francia forradalomról. Lukácsy megvizsgálta ezt az eshetőséget is, de ezúttal nem a rá jellemző határozottsággal foglalt állást. Aláhúzásaimmal emelem ki azokat a szavakat, amelyek mintegy elárulják ingadozását:

„Bár semmi kimutatható nyomát nem látom Petőfi életművében Mignet ismeretének, kézenfekvő mégis, hogy nem hiányozhatott olvasmányai közül, s talán éppen ez a könyv (…) volt az első forradalomtörténeti stúdiuma (…). Ezt az valószínűsíthetné, ha Petőfi jegyzeteinek terminológiája megegyeznék Mignet fordításáéval. Egyezés azonban csak ritkán fordul elő (convent, girondista). Petőfi többnyire meghagyta franciának a szakkifejezéseket, s ez inkább arra vall, hogy a jegyzetek készítését nem előzte meg magyar nyelvű forradalomtörténeti olvasmány.”⁴

Olvassuk el az aláhúzott szavakat, s látjuk, hogy maga Lukácsy is bizonytalan álláspontjában. Attól kell tartatunk, hogy az érvek nem annyira a tényekből, mint inkább egy előre kialakított feltételezésből erednek.

Petőfi forradalmi kronológiájában csakugyan sok a francia terminológia. De megvallom őszintén, nem világos számomra, miért következne ebből a tényből az a tanulság, hogy „a jegyzetek készítését nem előzte meg” magyar nyelvű forradalomtörténet? Költőnk a jegyzeteket – ez vitathatatlan – francia mű alapján szerkesztette, mégpedig Cabet alapján (még ha közben, erre itt nem térhetünk ki, más könyvek is megfordultak kezén). Az a természetes, hogy a forradalom történetének tanulmányozója, aki nyilvánvalóan saját használatra rögzíti ismereteit, minél több meghatározást hagy meg az eredeti nyelven, hiszen saját iskolázása a cél, nem fordításokra készül. Ugyanezért Petőfi több alkalommal kiírt magának francia mondatokat is, nem azért, mintha nem talált volna megfelelő magyar szavakat tolmácsolásukra, hanem ellenkezőleg, azért, hogy eredetiben rögzítse a forradalom néhány különösen nevezetes mondatát!

A jegyzetelés céljából egyenesen épp az következik, hogy Petőfi csak ott magyarított, ahol erre feltétlenül szüksége volt. Azt, hogy az alkotmányozó gyűlés véget ért, rögzíthette magának így: „Az assemblée constituante vége.” De a girondiak kivégzését már csak úgy jegyezhette fel, ha magyar megfelelőt talál a Gironde párthíveinek nevére. A francia Girondins-ből esetleg azért lett girondisták, mert az épp nemrégen megjelent magyar nyelvű francia forradalomtörténet, a Mignet-é, ezt a – magyartalan – terminológiát használja, az is lehet, hogy a költő Eötvös Karthausi-jának ugyanilyen terminológiájára emlékezett. Egy biztos: amennyiben Petőfi több fogalmat nem fordított magyarra, ez önmagában nem bizonyítja, még csak nem is valószínűsíti azt, hogy Cabet előtt nem voltak magyar nyelvű forradalomtörténeti olvasmányai.

Nehéz is volna elképzelni, hogy épp egy alkatánál, meggyőződésénél fogva lázadó fiatalember ne olvasta volna el az első olyan magyarul megjelentetett forradalomtörténetet, amely nem ellenforradalmi rágalmakat halmoz össze, hanem a forradalom alapvető elfogadását igazolja.

De ha Petőfi már 1846 áprilisa előtt megismerkedett a forradalom történetének alapvonásaival, miként lehetséges az, hogy épp ekkor, az 1846-os tavaszt közvetlenül megelőző időszakban születnek a Felhők versei? Csak úgy lehetséges e két tény között összhangot teremteni, ha megszabadulunk bizonyos gondolati sémáktól, s ha Petőfi fejlődését az eddiginél kicsit bonyolultabbnak fogjuk fel.

Jelenleg, mondjuk, tankönyvi egyszerűsítésben, úgy fest Petőfi eszmei kibontakozása, hogy előbb „válságba” kerül (pontosan eddig még senki által meg nem határozott okok miatt), majd francia forradalmi vagy utópista szocialista olvasmányainak hatása alatt hirtelen forradalmárrá „gyógyul”. Hangsúlyaim kicsit karikíroznak, de bárki ellenőrizheti, hogy a tudományosan jelenleg elfogadott álláspont „végső elemzésben” idáig egyszerűsödik.

A Felhők korszakához vezető sokrétű okok hálózatát itt nem elemezhetem, a legjobb eddigi tanulmányok különben is tartalmazzák a szóba jöhető tényezőket, egy kivételével, s ez épp a francia forradalom történetének hatása… A forradalomtörténetek legtermészetesebb eszmei befolyása ugyanis az, hogy az események szörnyűségeivel, a vérözönnel, a vérpad felé zötyögő kordék véget nem érő menetével felkavarja, kétségbeejti, sőt elborzaszthatja az érzékeny és gondolkodó olvasót – ha forradalmi meggyőződése még nem szilárdult meg. Anélkül, hogy paradoxonokat akarnék gyártani, azt kell mondanom, hogy a forradalom története csak annak a meggyőződését szilárdítja még forradalmibbá, aki már előzőleg is forradalmár volt! Egy kialakuló, útját kereső, vívódó lelket egy időre vagy akár végérvényesen is eltaszíthat a forradalmi cselekvéstől a forradalmak históriája!

Állításom tapasztalatilag ellenőrizhető, kortársaink és a múlt szereplőinek kikérdezésével vagy irataik ilyen vizsgálatával. Elég talán utalnom arra, hogy Schiller vagy Alfieri pályáján micsoda törést okozott a francia forradalom riasztó belviszályairól érkező véres hírek sorozata. Nem szabad azt hinnünk, hogy az az ember, aki alkatánál, érdekeinél és műveltségénél fogva a reformok híve, épp a forradalmi törvényszék működésének megismerésétől forradalmárrá válhat, valószínűbb az ellenkezője, az ugyanis, hogy még a reformoktól is elmegy a kedve, mint erre oly sok példát idézhetnénk.

Petőfit már 1845-ben is a forradalmiság felé vonzották-sodorták körülményei, érdekei, tapasztalatai, ilyen ösztönzéseket kapott hazája és népe helyzetéből, saját létfeltételeiből is. De még nem volt meggyőződéses forradalmár. A Várady Antalhoz írott verses levélben mint tudatos forradalmár áhíthatta a tisztító vérözönt, de amikor még csak készülődött forradalmi hivatására, amikor még csak vívódott a reá váró forradalmár sorssal, elborzaszthatta a forradalmakkal járó pusztulás, és szomorúan kérdezhette, nem is annyira a földet, hanem önmagát: miért iszik „annyi könnyet s annyi vért” a föld? (Mit ettél, föld…) A Levél szent rajongással hirdeti meg, hogy a vérözön megtisztítja a világot a szennytől, de a Felhők költője még nem tudja, lemosható-e „az emberiségnek szennye”.

A fenti két idézet is sugallja már a tételt, amelyet úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a forradalmár Petőfi ugyanazokkal a kérdésekkel vívódik, mint a Felhők költője, csak válaszai különböznek: előbb kétségbeesettek, kételkedők, reménytelenek, később bizakodók, hittel teliek vagy éppen rajongók.

Mielőtt azonban levonnánk mindebből a tanulságot, futólag tekintsük át a Felhők verseit. Ha nyers prózára tesszük át a Felhők kérdéseit, azonnal kiderül, milyen gyakran s milyen egyértelműen kapcsolódnak ezek a kérdések olyan problémákhoz, amelyek jellegzetesen történelmiek, történetbölcseletiek, a história tanulmányozásáról tanúskodnak: Mi a dicsőség? Mi a bölcsek sorsa „hajdan és most”? Egy helyre jut a hóhér és áldozata? Mindig is ilyen gonosz volt az emberiség? Miért rágalmazzák kicsinyeknek a szárnyas, az óriás lelkeket? Végzet az, hogy az igaz ember elpusztul, a gaz diadalmaskodik? A megváltóknak csakugyan kereszt jár? És így tovább. Nem hiszem, hogy bizonygatni kellene: ezek a kérdések nagyon is természetesen vetődhetnek fel például a francia forradalom történetének tanulmányozójában is – ha nincs minderre eleve kész forradalmi válasza!

Visszatérve Mignet-re, az ő forradalomtörténete bőven sugallhatott ilyen gondolatokat egy még kiforratlan fiatal léleknek. Mignet ugyanis elfogadja a forradalmat mint új korszakhoz, nagy haladáshoz vezető tényt, hőseit nem gyalázza, az ellenforradalmat nem akarja igazolni – de ő maga nem forradalmár, csak szükséges rosszat lát a forradalom viharában. A forradalom mintegy természeti törvény hatása alatt végzi a maga ingamozgását, egyik irányú kilendülését szükségképpen követi az ellenkező mozgás, s közben az emberek milliói, a vezetők százai feláldoztatnak, s pusztulnak, egyforma hősiességgel mind az egyik, mind a másik oldalon. Mignet nemcsak idézi Vergniaud híres tételét, mely szerint a forradalom Saturnus istenként felfalja a saját gyermekeit, hanem mintegy igazolja is e „prófétai szavakat”. Olyan korszak volt ez, mondja, amelyben mindenki „bizonyossággal előre láthatta a saját végét”.⁵

Egy ilyen forradalomtörténetet olvasva, amelyből a hősök szükségszerű pusztulásának bizonyossága árad, egy lázadó hajlamú fiatalembernek, kivált ha Petőfi-méretű lelki érzékenység jellemzi, elkerülhetetlenül a saját sorsára is kell gondolnia. Pontosan úgy, ahogy Petőfi gondolt e négysoros remekében:

 

Vajon mi ér? vajon mi történik velem? Sejtek, s e sejtelem, ez olyan rettentő! Úgy rángatózik, úgy ugrándozik szivem, Miként a porban a levágott emberfő.

 

„Íme a szabadság első apostolának jutalma!” – kiált fel Camille Desmoulins az ordító tömegben, a végzetes szekéren, amely Mignet leírásában magának a forradalmár sorsának végzetes jelképévé válik. Ezeket olvasva nem természetes-e, hogy a költőnek is számot kellett vetnie sorsával: mi lesz, ha nemcsak álmában akarja „tördelni” a „rabnemzetek bilincsét”? Csak kereszt lehet a jutalma, mint írja a hasonló című versben, mert a kereszt illeti a megváltókat…

Petőfi már ekkor is nagyobb költő annál, semmint hogy üres játékból kerülne a fentebb idézett négysoros végére, mintegy poénul, „a levágott emberfő”. A Vajon mi ér?, az Igazság, alszol, Az Álom és a Kereszt négy oldalról is ugyanazt feszegeti – a forradalmárra váró végzetet méri fel magának a költő.

S hogy pusztulnia kell az igaznak, az még a kevesebb. De hogy értelmetlenül kell pusztulnia, mert a világ úgysem megy előre, az mindennél kínzóbb gondolat.

Mignet elvszerűen nem fejtett ki ilyen eszméket. De könyvének végkicsengése mégiscsak az, hogy majdnem fél századdal a nagy forradalom után, annyi forradalmár feláldoztatása után Franciaország kettős szükségletét még mindig nem elégítették ki: nincs valóságos politikai szabadsága és anyagi jóléte. A monarchikus rendszer kiváltotta a forradalmat, de az csak újabb monarchiához, Napóleon császárságához vezetett, majd elkövetkezett a restauráció – e körforgást látva a költőnek (miként Eötvös regényhősének, Gusztávnak) törvényszerűen kell eljutnia a haladás kétségbeesett tagadásához:

 

Látám a jónak örökös bukását, S a rossznak örök diadalmait. – – – – – – – – – – – – Tudom, hogy így volt ezredév előtt s hogy Ezred múltán is ekképp lenni fog…

 

A Mért vagyok én még a világon kezdetű versből idéztünk, amely a Felhők-nek mintegy gondolati záródarabja, a „sötét eszmék hollóserege” felett tartott szemle végső tanulságait mondja ki. A költemény feltűnően kerüli a nemzeti problematikát, általában ítél a világról, ezzel is bizonyítva, hogy alkotója nem országgyűlési sikertelenségek és hasonló fajsúlyú ügyek felett siránkozik, hanem az emberi történelem keserű ellentmondásai ragadják a kétségbeesésre.

Ez a történelem egy másik verse szerint is „gyász dolgokat” beszél, „mik fölforgathatnák a szív s ész tengelyét”. E gyász dolgokat nemcsak, sőt nem elsősorban a nemzeti történelem, hanem az egyetemes história s ezen belül is mindenekelőtt a nagy francia forradalom története sugallhatta.

Ebből a kétségbeesésből csak egy olyan világnézet emelhette ki a költőt, amely a jövő felől világítja meg a múltat, a könny- és vérözönt értelmessé teszi egy készülő jövendő szempontjából. Teljesen egyetértek Lukácsy Sándorral abban, hogy Cabet forradalomtörténete is ilyen világnézetet sugároz. Cabet mint kommunista próféta azzal tudhatta Petőfi számára vonzóvá tenni a forradalmat, hogy szükséges láncszemként bekapcsolta azt az emberiség kommunista jövőjéért vívott harcok sorozatába.

„…Még eddig tökéletes köztársaság nem létezett. De »még jőni fog, és jőni kell«…” – olvashatjuk Vasvári egyik jegyzetében.⁶ E tömör hitvallásban kettős tétel rejtőzik: először az, hogy addig még egyetlen köztársaság sem volt az „igazi”, tehát a nagy francia forradalom köztársasága sem, másodszor az a bizakodás, hogy eljő majd az igazi, s ezt Cabet szavaival másutt jellemezte is Vasvári. Az a szellemi fejlődés, amely e pár sorból kibontható, a Petőfiéhez hasonló: tartalmazza a korábbi forradalmak kritikáját és az új forradalmak ígéretét.

A forradalom tanulmányozásának e szakaszosságát vélem kiolvasni magának Petőfinek elöljáróban idézett naplójából is, amely úgy kezdődik, hogy „évek óta” mindennapi kenyere a francia forradalom, s úgy folytatódik, hogy „több mint egy év óta” írja forradalmi költeményeit.

A két meghatározást csak pár sor választja el egymástól. Vagy feltételezzük, hogy Petőfi ugyanazon az oldalon merő emlékezethibából kétféleképpen határolja el ugyanazt, vagy – ami valószínűbb – szokása szerint pontosan fogalmaz, és nem ugyanarról beszél: először arról szól, hogy mióta tanulmányozza a francia forradalmat („évek óta”), másodszor arról, hogy mióta lett forradalmár („több mint egy év óta”)! Számokra átírva ez azt jelenti, hogy Petőfi már a Lukácsy Sándor által sokoldalúan megrajzolt fordulat előtt is megismerkedett a forradalom történetével, tehát már 1845-ben, vagy komolyabban 1845–46 telén, de ekkor még nem vált jakobinus forradalmárrá, sőt eleinte sok minden riaszthatta magában a francia revolúcióban és a forradalmári sorsban is. A forradalom története „első olvasásban” nem csökkenthette szorongását és kételyeit, ellenkezőleg, felfokozhatta azokat – megnyugvást és biztató választ csak olyan forradalomtörténettől kaphatott, amely a polgári forradalmak ellentmondásaira a kommunisztikus jövő felől próbált kiegyenlítő feleletet adni. Ez történhetett meg azon a sorsfordító 1846-os tavaszon, igen valószínűen Cabet műve jóvoltából vagy még más könyvekéből is.

Ez a levezetés – elismerem – fölöttébb vázlatos és jórészt csupán feltevés. De szükséges feltevés, ha nem akarjuk a költőt olyan szajkóvá lefokozni, aki gondolkodás nélkül sajátít el jelszavakat. Értelmezésemben a Felhők időszaka nem valamilyen beteges válság, hanem egy olyan előrevivő, építő vívódásnak a tükröződése, amely az adott viszonyok között, a polgári forradalmak ellentmondásainak leplezetlen megnyilvánulása után szinte törvényszerű volt! Más úton és némileg talán más szóhasználattal érvelve, de ugyanoda jut el ez a levezetés, amire Sőtér István immár csaknem egy évtizede rámutatott: „Ez a forradalmiság olyan érzésállapotból születik majd, melynek tépettségéhez, dúlt fájdalmasságához az egész emberiség szenvedéseinek átélése is hozzájárul. Petőfi forradalmisága – a »világfájdalom« érzéseit váltja fel, és mintegy belőlük bontakozik ki.”⁷

A félreértések elkerülése végett szeretném hangsúlyozni, hogy vázlatom éppen nem az 1846-os tavaszi fordulat rendkívüli jelentőségét akarja csökkenteni. Ellenkezőleg, a szellemi „előjáték” megrajzolásával is hangsúlyozni kívánom, hogy – a politika felől nézve – csak egy Cabet-szerű program vezethette ki Petőfit a Felhők-ben kifejezésre jutó, önemésztő belső küzdelemből,⁸ magát ezt a vívódást azonban pozitívabban fogom fel (költőileg is értékesebbnek tartom), mint általában szokás. Ez a vívódás mintegy előzetesen is hitelesíti Petőfi forradalmiságát, amelyért ő eszmei-erkölcsi küzdelmekben szenvedett meg, majd amikor kivívta magának ezt a forradalmi meggyőződést, volt ereje ahhoz, hogy tettekkel is megpecsételje elveit.

Bárhogy volt is, azon nem lehet vitatkozni, hogy ekkor vagy akkor, ilyen vagy olyan könyvekből Petőfi megismerkedett a francia forradalmak történetével, s e találkozás döntő lett forradalmi világnézetének kialakulása szempontjából. De mi az oka annak, hogy az 1846-os fordulat után, a tudatos forradalmiság világnézetének kimunkálása után is Petőfi oly nagy buzgalommal merült el a világ új evangéliumában?

Mert hogy elmerült, azt nemcsak saját naplójának idézett szavai, egyéb jelek is vitathatatlanná teszik. Rendelkezésünkre áll egy saját kezűleg írt könyvjegyzéke, amely több – valószínűleg megvásárlás céljából kiszemelt – mű címét tartalmazza. Köztük sok a francia forradalom történetéhez kapcsolódó írás, egy kivételével azonban csupa részletekbe hatoló mű, főleg memoárjellegű könyvről van szó. Vagyis Petőfi a jegyzék összeállításakor túl volt a forradalomtörténet összefoglaló alkotásain, s immár az egyes szereplők iránt érdeklődött. Nem ismerjük a lista összeállításához felhasznált választékot, ezért messzemenő következtetéseket nem szabad megkockáztatni, de annyit talán érdemes megjegyezni, hogy a memoárok (és álmemoárok) szerzői, illetve hősei, az egy Mirabeau kivételével, a Gironde és a Hegypárt harcának főszereplői: Brissot, Condorcet, Mme Roland, illetve Desmoulins (két művel is), Carnot, Barère és Robespierre.

A Hegypárt iránti különleges és persze természetes érdeklődést olvashatjuk ki lefoglalt könyveinek jegyzékéből is: itt találjuk a Petőfi Sándor kincse beírással ékesített kötetet, az Esprit de la Révolution-t, amely még nem a hegypárti Saint-Justöt mutatja ugyan, de a költő megbecsülésére méltó, és kivált Esquiros Histoire des Montagnards-ját.

Ez a foglalási jegyzőkönyv természetesen nem tartalmazza Petőfi teljes könyvtárát, a számunkra itt fontos könyvek közül hiányzik valami, méghozzá nem akármi: Lamartine Histoire des Girondins-je, amely Jókai szerint Petőfi könyvtárának egyik dísze volt. Mivel a költő nem szobadísznek használta a könyveket, látatlanban bizonyosra lehetett volna venni, hogy el is olvasta Lamartine nyolc kötetét. Ennek ellenére több mint száz éven át csak Havas Adolf vette magának a fáradságot, hogy „Petőfi-szempontból” belelapozzon A girondiak történeté-be. Talált is egy-két olyan utalást a költő műveiben, amelyek e könyv ismeretéről tanúskodnak. (Többet is lehet még találni!) Legújabban pedig Lukácsy Sándor nem is egyes utalások eredetét lelte meg Lamartine-nál, hanem egy egész Petőfi-vers, a Beaurepaire alapeszméjét.⁹

Mignet, Cabet, Lamartine, Esquiros – a nagy összefoglaló művek listáját kiegészíthetjük Thiers nevével és könyvével is. Amikor Petőfi 1848-ban könyvei egy részét elárvereztette, és a pénzt a haza védelmére ajánlotta fel, az erről beszámoló újsághírben bukkan elő Thiers Histoire du consulat-ja. Ez a cím a hatalmas, húszkötetes könyvre, A konzulátus és a császárság történeté-re utal, amely a tízkötetes forradalomtörténet folytatása, s 1845–1862 között jelent meg. Amiből megállapítható, hogy a költő birtokában csak az első kötetek lehettek még meg. Feltételezhető viszont, hogy ha már megszerezte a folytatást, a forradalomtörténet is meglehetett neki, vagy legalábbis belelapozgatott.

Nem tudunk semmit arról, hozzájutott-e a fentebb említett vásárlási lista legnagyobb tételéhez, Buchez és Roux Histoire parlementaire-jéhez. E negyvenkötetes kolosszushoz, amely Eötvös József könyvtárában megvolt (s ma is megtalálható), valószínűleg Cabet csinált kedvet Petőfinek, sűrűn idézi Histoire populaire-jében.

Szóról szóra el kell tehát hinnünk Petőfinek, hogy 1848 előtt éveken át rendkívüli vonzalommal viseltetett a francia forradalom története iránt, még világnézeti fordulata után is, hiszen Lamartine műve például 1847-ben jelent meg.

Arról, hogy mi vezette a márciusi fiatalokat Lamartine iránti rajongásukban, fennmaradt egy anekdotikusan hangzó, ám a lényegben nagyon is hihető történet. Pulszky Ferenc, miután felsorolja, hogy Lajos Fülöp korának írói közül kiket kedvelt az ifjúság, így folytatja visszaemlékezéseit:

„Az újabb nemzedékből mindenki olvasta e könyvet, melyet a forradalom szelleme átrezeg, s melyben az író mámora elkábítja az olvasót; ily munkát csak forradalmak előestéjén lehet írni, ilyenek készítik elő a forradalmakat. Deák haragudott miatta, hűvös felfogása nem szerette a szenvedélyek felkorbácsolását, restellte, hogy Lamartine-t oly mohón olvassák, s mértéken túl megbecsülik.

»Bele élitek magatokat ezen időkbe – így szólt ismételve –, mindegyiktök választ magának egy kedvenc hőst a francia forradalom tragédiájának szereplői közül, s azt hiszi, hogy a szerepet el is fogja játszhatni. Lamartine Girondistái veszedelmes egy olvasmány, sem nem történelem, sem nem regény, de nem is Biblia, minőt ti csináltok belőle.«”¹⁰

Deáknak alighanem igaza volt abban, hogy A girondiak története „sem nem történelem, sem nem regény”, inkább mind a kettő együtt. S az is tény, hogy a mű százhuszonöt évvel ezelőtti csillogását gyors fakulás követte. Ma már azonban okunk van arra, hogy ismét nagyobb becsben tartsuk: Európa-szerte hatással volt az 1848-at közvetlenül megelőző szellemi mozgalmakra, s nem érdemtelenül. Ma is tiszteletre méltó értéke, hogy remek portrékat ad a forradalom szereplőiről, s ezzel akarva-akaratlanul csakugyan hozzájárulhatott ahhoz, hogy a forradalmasodó ifjak belőle keressék ki a maguknak megfelelő szerepeket.¹¹

Hogy egy ilyen szerepre – nem a szó Horváth János-i értelmében – Petőfi is készült, nem kell bizonygatni, ő maga vallotta meg, így például Halhatlan a lélek… című versében, amelyben mintegy Desmoulins lelkébe költözteti át magát. Amiből viszont az is levonható, hogy Petőfi a forradalom történetét alkalmazandó tananyagnak tartotta. Ha első forradalmi olvasmányai még szorongásokat és kételyeket ébreszthettek benne, később, az 1846 tavaszával kezdődő szakaszban jórészt ezekre a leckékre épült forradalmi világnézete, hogy még később – ezt nevezném forradalmi iskolázódása harmadik szakaszának – már határozottan készüljön is arra, hogy a tanultakat átvigye az életbe! Petőfinél (és Vasvárinál) a forradalom történetének tanulmányozása félreérthetetlenül a forradalomcsinálás vágyával is összefügg.

A márciusi ifjúság egyik szellemi befolyásolója, Ludwig Börne meg is fogalmazta ezt elvileg. Amikor Thiers forradalomtörténetének első két kötete megjelent, Börne sietett üdvözölni a könyvet, nem éppen tudományos érdemei miatt, sőt azokat kétségbe vonta, hanem ezzel a nagyon tanulságos záróérveléssel: „…a francia forradalomról szóló új könyvek egyáltalán nem haszontalanok, még ha nem is vetnek új fényt a régi homályra – mert régi fényt vetnek az új homályra, és megtanítanak bennünket arra, hogyan alkalmazzuk értelmesen a forradalom tapasztalatait.”¹²

Golo Mann a francia forradalomról írva felhívta a figyelmet arra, hogy 1789 előtt a forradalom későbbi vezetői általában nem mutattak különleges lázadó erényeket (tegyük hozzá, néhány kivételtől eltekintve): békés ügyvédekként, kolostori nevelőkként engedelmesen alkalmazkodtak az ancien régime törvényeihez. A hivatásos forradalmár típusa ismeretlen volt 1789 előtt.

Az 1848-as forradalmakat megelőző években viszont Európának már több országában működtek olyan értelmiségiek, akik a különböző kommunista, szocialista, radikális, plebejus demokrata pártok és mozgalmak tagjaiként a fennálló rend megdöntését tervezgették. Ők az előfutárai a hivatásos forradalmár ama típusának, amely két felkelés között, „békében” is az új forradalom előkészítésén dolgozik, s amely a XIX. század második felének új történelmi szereplője lesz. Kétségtelen, hogy Petőfi ennek a típusnak korai magyar előképét testesíti meg.

Petőfi persze nem Lamartine könyvét tartotta a bibliájának, hanem magát a forradalomtörténetet – amin semmiképpen sem érthetett csak egy, hanem több könyvet – az új evangélium-nak. Ezt a fogalmat azonban esetleg épp Lamartine művéből tanulhatta. Roland miniszternek a királyhoz intézett híres levelében (amelyet Thiers szerint a Gironde lelke, Madame Roland fogalmazott) fordul elő az a mondat: „A Jogok Nyilatkozata politikai evangélium lett, és a francia alkotmány vallás, amelyért a nép kész meghalni is.” A Thiers-től idézett kitétel Lamartine-nál lazább, de hatásosabb fogalmazásban olvasható: régi magyar fordításban így: „A jogok kinyilatkoztatása lőn az új evangeliom. Ezután a szabadság a nép vallása.”¹³

Petőfi persze másutt is olvashatott erről, de mindenesetre magának a forradalomnak a történetéhez nyúlik vissza a naplójából idézett „új evangyeliom” és 1848 című híres versének szentenciája: „Egy vallás van a földön: szabadság!”

Az a mód azonban, ahogyan Lamartine a Roland-levél egész históriáját kezeli, mintegy gyáva véteknek minősítve a gyenge király megtámadását, kétségtelenné teszi önmagában is, hogy Petőfi nem lehetett A girondiak történeté-nek feltétlen rajongója: A királyok ellen szerzője pontosan felismerhette Lamartine érzelmes forradalmiságának felemásságát. Anélkül, hogy erre bármilyen bizonyítékom volna, vagy egyáltalán lehetne, bizonyosra veszem, hogy amikor 1847 végén vagy talán 1847–48 fordulóján befejezte A girondiak olvasását, Cabet-n is iskolázódott forradalmisága sok részletkérdésben megütközhetett Lamartine felfogásával.

Mégis, van valami Lamartine művében, ami a forradalom egyetlen más történetében sem érzékelhető ennyire (legfeljebb Michelet későbbi, nagy munkájában), s ez nem más, mint a nyelv költői ereje és ellenállhatatlan pátosza. Lamartine történetfilozófiája ködös és nehezen rendszerezhető, de épp ezért kiválóan alkalmas volt arra, hogy a forradalmat ne – mint legtöbbször szokták – egyik vagy másik párt szemszögéből fogja fel, hanem a girondiak iránt táplált rokonszenve ellenére mintegy „pártok feletti”, általános lelkesültséggel. A pátosz olykor épp a logikai ellentmondás elleplezésére szolgál, de ennek ellenére vagy éppen ezért minden logikusan elfogult érvelésnél hatásosabb, egy magasabb nézőpont illúzióját kelti, sőt ezt a nézőpontot bizonyos korlátok között valóságosan is érvényesíti.

Mindent egybevetve, Lamartine műve némileg csakugyan a szent könyvekre emlékeztet. Cabet-nak Robespierre a forradalom lelke, s aki a Megvesztegethetetlennel szembekerült, hamar kiátkoztatik Cabet által – ha kell, egy kis jámbor hamisítás árán is. Lamartine-nál mindenkinek megvannak a maga vétkei, de a csak rá jellemző erényei is, amelyek mártírrá teszik: „Mirabeau villáma, Vergniaud emelkedettsége, Danton merészsége, Marat dühe, Roland-né lelkesültsége, Charlotte Corday bosszúja, Robespierre utópiája, Saint-Just rajongása a forradalomnak.”

Petőfi, tudjuk, becsülte a Megvesztegethetetlent, természetesen az ő képét is ott tartotta szobája falán. S egy alkalommal pedig – igaz csak implicite, magával a forradalommal azonosította Robespierre-t, amikor így írt: „…én azt vallom, amit vallott a nagy francia forradalom: »vannak a státusban hasznos emberek, de szükségesek nincsenek«.”

„A nagy forradalom” ezt az elvet Robespierre szájával fejezte ki, aki – épp Lamartine-nél olvashatta Petőfi! – így beszélt: „Néhány ember hasznos, de senki sem szükséges.” (Quelques hommes sont utiles, aucun n’est nécessaire.¹⁴)

Petőfinek Robespierre iránti tiszteletét csak fokozhatták a francia jakobinusnak azok a vonásai, amelyekről még az antirobespierre-iánus irodalom is elismerőleg írt, s amelyeket Lamartine könyve egy kitűnő portréban sűrít: önkéntes és önérzetes szegénysége, megvesztegethetetlensége, hajthatatlansága, amellyel minden hivatalt elutasít, a képviselőséget kivéve – csupa olyan tulajdonság, amely Petőfi jellemében is fellelhető, és költőnknek rokonszenves lehetett. (Nem tudjuk persze, és aligha fogjuk valaha is megtudni, hogy mennyire érzékelte a jakobinus triumvirátus vezetőjének riasztó politikai vonásait.)

Robespierre kultuszát Petőfi mindenesetre össze tudta egyeztetni Robespierre ellenfeleinek méltó megbecsülésével is. Jókai szerint ugyanis nemcsak a Megvesztegethetetlen képe lógott ott közös lakásuk falán, hanem a Robespierre által nem is titkolt ellenszenvvel kezelt Marat-é is, Madame Roland-é is, sőt – Corday Saroltáé is! E sajátos listát bizonyára nem szabad egyetlen szemponttal magyaráznunk, de itt csupán annyit hangsúlyoznék, hogy e képsor teljes eszmei összhangban van Lamartine fentebb idézett névsorával, amely szintén tartalmazza Robespierre és Marat mellett Roland-né és Corday nevét!

S már csak ezért is okunk van azt hinni, hogy Petőfi egyetérthetett azzal a fejtegetéssel is, amely a fenti névsort követte, s amely kétségtelenül a forradalom emelkedett felfogásáról tanúskodik:

„Az egyén ártatlan vagy vétkes, megható vagy gyűlöletes, áldozat vagy hóhér. De a tett nagy, és az eszme az eszközök fölé emelkedik. Öt év után a forradalom nem egyéb egy nagy temetőnél. Minden áldozat sírjára van írva egy szó, mely őt jellemzi. Az egyikre: bölcsészet, a másikra: ékesszólás, a harmadikra: lángész, erre: bátorság, arra: vétek, amarra: erény. De valamennyire együttesen fel van írva: Meghalt a jövőért az emberiségnek napszámosa.”

Petőfinek nem kellett Lamartine tanítása ahhoz, hogy a Felhők vért szomjazó és borzadva szemlélt földjétől eljusson az új vérözön követeléséig. De felfogásában megerősíthette a girondiak történetének zárótanulsága, amely nyíltan biztat egy új forradalomra: „Egy nemzetnek siratnia kell halottait, és ne találjon vigasztalást, ha csak egyetlen ember feje is igaztalanul feláldoztatott: de ne sajnálja vérét, midőn azért folyt, hogy kicsíráztassa az örök igazságot. Az eszmék emberi vérben növekednek.”

Világos, különösebb elemzés nélkül is, hogy a vérontásnak mint kénytelen, elszomorító rossznak ez a lamartine-i felfogása különbözik Petőfi korábbi forradalmi verseinek rajongással emlegetett vérözönétől. De meggyőződésem szerint nagyon is közel áll a költő 1848-as megnyilatkozásaihoz. Éppen ezért, befejezésül, pusztán emlékeztetőül idézzünk fel néhány idevágó gondolatot Petőfi műveiből:

 

 

1848 (április): „…Meglehet, hogy vér folyt volna, de ti vérontás nélkül akartok átalakulni? isten segítsen, hanem semmi sem lesz belőle. A földnek, hogy termékeny és virító legyen, koronként vérre is szüksége van, és ha idején nem itatjuk meg, később, midőn nagyon megszomjazik, majd két annyit követel.”

1848 (május): „Átalakulásunk mindenesetre vérbe fog kerülni, arról szó sincs; azon kell hát lennünk, hogy minél kevesebb vérbe kerüljön, s erre a legcélszerűbb eszköz az új eszmét lassanként, apródonként terjeszteni, megkedveltetni. Jaj nekünk, ha egyszerre berohan ajtóstul! akkor nem lesz kenyerünk, mert a vérfolyamok elmossák vetéseinket!”

 

Hogy a továbbiakban miként alakult még a költő felfogása ebben a kérdésben (s hogy egyáltalán: miként tudta alkalmazni a francia viszonyoktól annyira elütő magyar feltételek közepette forradalomtörténeti tanulságait), külön tanulmányt igényelne. Itt csak annyit lehet és kell hangsúlyoznunk, hogy az idézetekből egyértelmű fejlődés olvasható ki: a Felhők idején a vérontástól való természetes visszariadás és elborzadás uralkodik, a Levél és Az ítélet soraiból a hirtelen meghódított forradalmi világnézet ujjongásával, a csak-azért-sem-riadok-vissza szándékoltan gáttalan hevességével buzog a vérözön iránti vágyakozás, hogy a forradalmi naplóban és az első 48-as cikkekben mindezt felváltsa az érett forradalmár megfontolt belátása, amely nemhogy vérözönt, de már vérfolyamokat sem kíván, azon fáradozik, hogy az átalakulás „minél kevesebb vérbe kerüljön”.

1846 elejétől 1848 tavaszáig, alig két év alatt tette meg ezt az eszmei utat Petőfi. Az utolsónak idézett nyilatkozatban kétségtelenül taktikai megfontolások is érvényesülnek, de merem állítani, hogy nemcsak erről van szó, hanem sokkal többről: a költő e két esztendő alatt igazi forradalmárrá nőtt, aki nem riad vissza a vértől, de nem is áhítozza a vérontást, s nem taktikából, hanem az áldozatok csökkentése érdekében, emberi belátásból azon fáradozik, hogy az átalakulás „minél kevesebb vérbe kerüljön”. Nem rajta múlt, hogy az ellenforradalmi lázadás iszonyú logikája mégis a tömeges vérontást követelte meg. Nem a költő akarta ezt, belső harcokban és önemésztő vívódásokban kimunkált forradalmi világnézete példás egységbe tudta fogni az emberiesség elvét és a szabadságharcos erélyét.