A magyar színész külföldön

1966-ban az Egyesült Államokba látogató Illyés Gyula Szabó Sándor képét látta egy washingtoni műsorfüzetben. Találkozott vele magával is, s hazajövet elmondta róla, hogy angol nyelvű darabban, angolul játszik. „Jó lenne – mondta Gách Marianne-nak adott nyilatkozatában az író –, ha megmutatná egyszer már itthon is, hogyan forog a nyelve magyarul, hogyan játszana magyar színpadon.”

Tíz évvel később elterjedt a hír, hogy Szabó Sándor itthon van.

 

*

 

A leányfalusi kölcsönvilla kertjében, amelyet úgy csíkoz össze az augusztusi ősz, mint egy Ferenczy Károly-képen, ezen a kifejezésen morfondírozok. „Itthon van.” „Otthon van.” A különbséget nem lehet más nyelven kifejezni.

Négyen vagyunk a kertben. Nehéz megszokni, hogy Szabó Sándor ősz. Huszonkét évvel ezelőtt ott hagytuk abba, hogy barna fürtösen aládől a Cyrano színpadán egy erkélynek. Szabó Sándorné Bárczy Kató nem változott, az arca ugyanolyan nyitott és józan, mint azon a képen, ami a pesti színházi lapban utoljára megjelent; csak a tekintetében van valami nyugtalanság. Az asztal mellett ül Fiú: apró, ideges szürke kutya, minden országúti zajra fölkapja a fejét.

Idill. A beszélgetés nem idillikus. A téma fáj. Ez a téma mindenkinek fáj. Nem érdemes tapintatoskodni; nem lehet. Az írótól, aki Szabó Sándort Amerikában is látta, tudjuk, miért. „Mert növeli, ki elfödi a bajt.”

Egy színész elment, egy színész visszajött. Nem az egyetlen. Érzelmek és kommentárok nélkül, a puszta tényt kell beszéltetnünk. Szabó Sándor húsz évig volt színész Amerikában. Festőtől, muzsikustól eszembe sem jutna megkérdezni, hogyan csinálta. Színésztől megkérdezem. A színész éppúgy az anyanyelvéből táplálkozik, mint az író. Beckett, Ionesco, Joseph Conrad – néhány ragyogó kivétel. Nem tudom, a színészek közt hány ilyen kivétel van. A magyar színészek közt nem sok. Mit csinál a magyar színész külföldön?

– Azt kérdezi, miért mentem el? Először is érzékenységből. Sértődött voltam, sérült voltam. Több mint háromszázszor játszottam el a Cyranót, és nem kaptam meg a megillető színészi rangot. Igen, díjra gondolok, anyagi és erkölcsi megbecsülésre. De mire a Cyranóért díjat kaphattam volna, már a bántások egész sorozata volt felépítve, félreértés, mellőzés, vidéki játék. Nem bírtam. Olyan sebet kapott az önbizalmam, hogy elhatároztam: soha többé nem leszek színész. Amellett kíváncsi voltam. Szerettem volna külföldi színházakat látni, és akkoriban erre nem volt módom. És a gyerek elszökött tőlem biciklivel. Tizenegy éves volt. Azt üzente a bátyjával: apa, gyere utánam. Öt nap múlva találtam rá Bécsben. Visszajönni? A feleségem állandóan sírt. Elkapott a bizonytalanság, a tömeghisztéria. Nem tudtuk, mi lesz… Sokan megkérdezték azóta, miért mentem el.

– Bocsásson meg, én nem kérdeztem. Nem ezt kérdeztem. Hogyan lett odakinn színész? Meddig tartott az elhatározása, hogy otthagyja a pályát?

Bárczy Kató – akit szívesebben idézek így, a lánykori nevén, hiszen így emlékszem rá – hirtelen közbeszól.

– Sajnos, nem sokáig. Addig, amíg meg nem látta először Charles Laughtont színpadon. Amíg be nem ment Laughton öltözőjébe, le nem ült vele vacsorázni, amíg el nem kapta először a színházi levegő. Amíg rá nem érzett, hogy a színház mindenütt színház.

A hangban szemrehányás és büszkeség van. A színészfeleségé és a pályatársé.

– Amikor láttam, hogy a magyar emigrációba nem tudok belehelyezkedni, elhatároztam, hogy amerikai színész leszek – mondja Szabó Sándor. – Ha már az ember a hazáját elhagyta, próbáljon meg beilleszkedni másutt.

– Ha nem színész vagy, könnyebb lett volna a kezdés – mondja Bárczy Kató. – Így nagyon nehéz volt.

– Ajánlották nekem, hogy kezdjek más pályát. Egy ékszerész azt mondta, bolond vagy te, ez itt egy üzleti ország, az arany mindenütt arany, mit akarsz te a művészettel? Valaki be akart vinni a tőzsdére. De én makacsul színész akartam maradni, éreztem a kihívást: otthon voltam csak színész, vagy másutt is az vagyok?

– Színész lettél, és jött a létbizonytalanság.

– Jött; a feleségem dolgozott, amíg én tanultam. Aztán egy darabig nappal én is dolgoztam, és este játszottam.

– Amit a férjem keresett, elszórtuk, elköltöttük. Évekbe telt, amíg rájöttünk, hogy az amerikai színész nem költ, hanem befektet.

Egymás szavába vágnak.

– Sokat tanultam – mondja Szabó Sándor, és csillapítólag fogja a szürke kutya fejét. – Sokat szenvedtem. Hittem benne, hogy a színészi személyiség alakulásának feltételei mindenütt azonosak. Különbség csak a stílusban van. Az olaszok dobálják a kezüket-lábukat. A franciák dalolnak. Az angol játék olyan, mint a lapos futball. Nemzeti tulajdonságainkat nem tudjuk levetni.

– Hiszen éppen ez az. Mit csinált a magyar akcentusával?

– Szellemileg visszamaradott gyerekek iskolájában tanultam angolul. Ott tanultam a kiejtést, a fonetikát. Lee Strasberg meghívott a stúdiójába – ebből a híres stúdióból került ki Jack Nicholson, Marlon Brando. Sztanyiszlavszkij-módszerrel dolgoztak, bejártam az órákra, helyzetgyakorlatokat figyeltem: a dolgot megkönnyítette, hogy itthonról ismertem Sztanyiszlavszkijt. Aztán különös szerencse folytán meghívást kaptam egy nagy társulattól: játsszam el a Három nővér-ben Versinyint. Itt akcentussal játszhattam, mivel orosz darab. Kétszázötvenszer játszottam, másfél évig. Sikerem volt, a plakátra az én képemet tették, de a színészek tiltakoztak: ha a plakát megjelenik, leáll a játék. Az amerikai színészvilágban nagyon erős a harc. A színészek nem színházhoz, hanem darabra szerződnek.

Felugrik, bemegy a házba egy üveg sörért. Bárczy Katóhoz fordulok. Megelőz.

– Nehéz volt. Tíz évig állandó idegességben éltem. Állandó tudathasadásban. Folyton beugrottak a párhuzamok. „Ez a nő olyan, mint Dayka Margit.” „Laughton olyan, mint Csortos.” „Az öböl, mint a Balaton-part.”

– És most?

– Ugyanaz fordítva. A Balatonról eszembe jut a tenger.

– Igen, így van. Kevesen tudják. Az utat visszafelé is meg kell tenni.

Szabó Sándor közben megérkezett a sörrel.

– Évekig gátlásokkal küszködtem a színpadon. Egyszerre kellett figyelnem a játékra és az angol kiejtésre. Meg kellett tanulnom a színházi nyelvet, a szakmai zsargont. Hosszú idő telt el, míg könnyen ment. Egészen könnyen sose ment.

– Gondolja, hogy Angliában is színész lett volna?

– Soha. Ezért nem akartam odamenni. Németországról hallani se akartam, pedig beszélek németül. Azért választottam Amerikát, mert ott minden második embernek akcentusa van.

– Milyen színházakban játszott?

– A Broadwayn egymás után három színházban, a Los Angeles-i Music Centerben, a New York-i Lincoln Centerben, Minneapolisban Tyrone Guthrie színházában. Ez az utóbbi nemzeti színháznak számít, státusban vannak a színészek; harminc angol-kanadai volt és három amerikai, s a harmadik amerikai – én voltam… Shaw darabjában, a Misalliance-ban angol főhőst játszottam, angol akcentussal az amerikaiaknak – igaz, akkor már tizenhat éve kinn éltem. Játszottam az Oklahoma sztárjával, Celeste Holme-mal, aki belement, hogy az Amerikában kötelező „meghallgatás” helyett olvasópróbán mutatkozzam be neki. A Big Fish, Little Fish-t John Gielgud rendezésében mutattuk be. A Mezítláb a parkban főszerepével végigjártam Amerikát, kilencszáznál többször léptem fel benne Myrna Loy-jal. Játszottam Az Oppenheimer-ügy-ben. A Promise at Dawn-ban Elizabeth Bergnerrel próbáltam, de a premier előtt lemondta az előadást, mert nem bírta leküzdeni a német akcentust. Átvette tőle a szerepet – Darvas Lili…

– Miben játszott utoljára?

– Az Idiots’ Delight-ban, Jack Lemmonnal.

– Cyrano…?

– Volt az is. Ragueneau-t játszottam benne. Figyeltem a Cyranót alakító színészt. Jó volt. De a darab romantikáját nem tudták elkapni. Tudja, valahogy más kint a szellem. Hogy magyarázzam meg? Egyszer valakinek megmondtam, hogy a Cyranójának nincs szíve. Kirúgott. Odakint nincs véleménymondás. Nincs színpadi súgó! Tudta ezt? A színész nem kap semmiféle segítséget.

Újabb sörösüveg kerül az asztalra.

– Amerikában premier után mindenki hazamegy. Hazamegy és várja a reggeli lapot. Nincs véleménycsere, nem ülnek össze a színészek. Nem adják ki magukat. Félnek, a másik visszaél vele. Nem segítik egymást. Egy dublini vendégjátékon egyszer súgtam a partneremnek. Hatalmas röhögés, függöny. Te súgsz nekem? Megtanultad a szerepemet? Persze hogy megtanultam! Nekem az egész darabot tudnom kellett ahhoz, hogy boldoguljak!

– Sohasem éreztem Sándoron felszabadulást egy-egy premier után – mondja Bárczy Kató. – Valami üresség volt benne. Én se tudtam a játékát igazán élvezni. Állandóan éreztem azt az iszonyú koncentrációt.

Szabó Sándor ölében a kutya idegesen morog, fészkelődik.

– Fiú érzékeny kutya, minden ingerli. Megsínylette a rengeteg utazást. Volt, hogy tíz-tizenkét órát ültünk repülőgépen, a kutya sose tudta, hol van.

– Volt idejük társaságra? Barátokra?

– Jó barátom volt Anthony Burgess, Jack Lemmon, az igazgatóm: Michael Langham… Nyugaton az emberek zárkózottabbak. És ha most megkérdezi: ennyi siker után miért jöttem haza…

– De hiszen már válaszolt rá.

– Meg akarom próbálni, „hogyan forog a nyelvem magyarul”. Meg akarom próbálni, tudok-e még magyarul játszani, tudok-e még magyar színész lenni. Hogy megpróbálhassam, otthagytam a házamat, otthagytam a gyerekeimet…

– Hogyan fogadták itthon?

– Őszintén elmondtam: meg akarom próbálni, kellek-e még ennek az országnak. Azt mondták: próbáld meg. A kollégák nagyon kedvesen fogadtak. A fiatalok, akik nem emlékezhetnek rám, jönnek, szeretnek, megnéznek. Ez a legnagyobb ajándék. Várkonyi Zoltán, akinek a színházába tartozom, nagyon megkönnyítette a hazajövetelt. Az évad közepén A gondnok-ban, Harold Pinter darabjában fogok játszani.

 

*

 

A fiatal néző, aki nem emlékezhet Szabó Sándorra, azt sem tudja, hogy Rómeó volt, Lysander, Ádám és Laertes. Nem látta Cyrano-alakítását, amelyről évekig beszélt a közönség és vitáztak a kritikusok. Nem tudja, hogy a korabeli sajtó tanúsága szerint a művész ezt tartotta a legnehezebb szerepének; hogy Sőtér István szerint az „egyik legjelentősebb alakítása” volt; hogy Bóka Lászlónak nem tetszett; hogy Barabás Tibor „színész és szerep termékeny találkozásá”-ról beszélt; Hubay Miklós „a sokoldalú, szenvedélyes, életerős, renaissance embert” látta az alakításban, és Hubayt ezért a cikkéért 1953-ban „arisztokratizmus” címén névtelenül megtámadták; s a legtalálóbban talán Mátrai-Betegh Béla írta Szabó Sándor Cyranójáról, hogy „gondosan elemzett, előbb ízeire szedett, majd megvizsgáltan újra összerakott ábrázolás”, amelynek célja, hogy „a pózoknak élő komédiás mögül felnövessze a valóságos embert”.

Közben eltelt huszonkét év.

Áthidalhatja-e az idő szakadékát a kollektív emlékezet? Meddig tart egy emlék vérbősége?

Az évad végén Szabó Sándor A kikapós patikárius című nyári bohózat címszerepét játszotta a Városmajorban. Kellő fűszerrel és eleganciával; tökéletes magyarsággal, akcentus nélkül. A darab egyik jelenetében a csélcsap asszonykát játszó Galambos Erzsi ilyesfajta szavakkal fordult Szabó Sándorhoz: „Légy te Cyrano, és védjél meg!”

A nézőtéren végigfutott valami. Aztán itt is, ott is tapsolni kezdtek a széksorokban.