Aranykor

A remény
Kábítószerekkel élt
Reménytelenség lett belőle
Piros vér
Fekete száműzetés
Aztán a spanyol halál
Aztán semmi
Aztán turistaforgalom
 

Gilbert Trolliet:

Wait and see 1936–1966

 

 

 

Aranykor…?

A kérdőjelet az olvasó függeszti hozzá a címhez.

Aranykor – a mi korunk?

S eszébe jutnak az ellenérvek. Esetleg eszébe jut a maga élete mint legnyomósabb ellenérv. Vagy eszébe jut azoknak az élete-halála, akik ebben a könyvben szerepelnek. (Ki számlálja össze? Hány öngyilkosság, hány erőszakos halál, mennyi börtönév és mennyi emigrációban eltöltött évtized gyűlt össze csak ebben a könyvben is, s micsoda iszonytató – és mindig reménytelen – küzdelmek rákkal, bénasággal!)

Aranykor?

Az olvasó gyanakodni kezd. Talán holmi finom, lappangó iróniát kell keresnie ebben a címben. (Vagy holmi otromba manifeszt hódolatot?) Hiszen az aranykor vagy messze mögöttünk van, ahogy a mítoszok mondják, vagy messze előttünk, ahogy Platóntól kezdve költők, filozófusok hirdették. De a jelen mindig a meg nem elégedés lázában ég. S a történelem folyamán igazán ritkán szakadt föl a fausti óhaj, hogy maradj még, pillanat – eljött az aranykor…

Büszke vagyok rá, hogy ott lehettem egyszer egy aranykornak – ha nem is a születésénél – a keresztelőjén. Egy olyan pillanatban, amelyben ez a szó sugárzóan érvényes volt, meggyőzően és teljes értékűen csengett. Rendkívüli pillanat volt ez, egyike azoknak, amelyekhez csillag vezeti a jóakaratú embereket. Bár éppen nem aranykorra valló pillanat… (De mint drámaíró, jól tudom: a szituáció adja meg az elhangzó szó becsét.) A szituáció: egy betegszobáé. A beteg, a nagybeteg – évek óta az – a karosszékében ül.

Most csillogó szemmel. És bal kezének egy mozdulatával némán rámutat az Aranykorra.

Az akkor még neve nincs Aranykor ugyanis ott állt az asztalon. Akár kézzel is foghatóan annak, aki tamáskodnék e csoda láttán.

Ez a kézzelfogható Aranykor egy kis agyagvázlat volt, egy faágon kapaszkodó vagy faágat hajlító gyerek szobra. Megszólalásig az az Aranykor volt, amelyikről Vergilius beszélt. S kontrasztként mellette a szobrász bénán csüngő, elfehéredett jobb keze, leszakított, holt faág.

A szobor keresztelési szertartása az volt, hogy felolvastam fölötte Vergilius IV. eklogáját. Így nyerte el a Kisfiú örökre az Aranykor nevet. Ez volt Ferenczy Béni első szoborműve, amit – évek óta tartó bénaságában – bal kézzel mintázott. Ez is hozzájárult, persze, hogy olyan hiteles Aranykor lett ez az Aranykor. Hogy tudtuk róla: a nemlétnek milyen mélységeiből bukkant elő.

S egy tökéletes megfogalmazás evidenciájával.

Azt hiszem, nem kell most már magyaráznom, sem magam mentegetni, hogy miért adhattam e könyvnek – amelyben a Ferenczy Bénié mellett más sorsok és tragédiák is vannak, s az ő bal kézzel mintázott szobra mellett még más emberfeletti eredmények és még más biztató üzenetek is –, hogy miért adhattam ennek az egész könyvnek az Aranykor nevet.

 

*

 

… forgószélben próbáltam állni helyemen.

József Attila

 

A forgószél Danténál egy egész éneken át fúj. Viszi, sodorja azokat, akik – finoman így mondja bűnüket – az értelmet alárendelték a szenvedélynek. A szenvedélyes szeretőket.

 

Pokol-forgó-tölcsér, megállni nem mer,
 
az árnyakat sodorja, hajtja körbe,
 
lélek-hadat forgat, egymáshoz üt-ver.
Közelegnek az orkánban pörögve,
 
hangzik sikoltásuk, keserves ének …
 

(Weöres Sándor fordítása)

 

Minden látomása közt ez volt Danténak a legszívszorítóbb látomása. Közben is majd elájul a döbbenettől vagy a részvéttől, a végén el is ájul, majdnem belehal. Pedig Dante tulajdonképpen jól bírja a poklot. Igaz, hogy csak rövid vizitben van ott, s nem ítélettel, halhatatlanság-fogytiglan. (Ez, persze, nem jelent sokat: a tapasztalat szerint a részvétlátogatók rosszabbul szokták viselni az emóciókat, mint a részvétre szorulók.)

Ez a szélfútta nép közel áll hozzá. (Közte van két legrokonszenvesebb hőse is: Paolo és Francesca.) Közel? Miért? Mert szeretők? Persze – de talán másért is. Bűnhődésük módjában van valami, ami a költők (művészek) sorsára emlékeztet. Pihenés nélküli röptük, sodortatásuk, szétszóratásuk … Hogy ki vannak szolgáltatva maguknál nagyobb erőknek … Hogy tárggyá válhatnak – ők, a legszuverénebbek … Hogy egy szélroham bármelyik pillanatban nyomtalanul kirepítheti őket a képből …

Hány ilyen raj, hány ilyen generáció küszködött már ebben a közép-európai léghuzatban is!

 

Mint seregély-rajt röpíti szárnya
 
hidegben szétterült sűrű csapatban,
 
oly sors jut itt a sok fekete árnyra.
Ide s tova sodródnak forgatagban,
 
reményük semmiben sincs soha többet,
 
se nyugvásban, se csöppnyi bódulatban.
Mint síró darvak légben menetelnek …

 

Ez a sorsuk a rossz csillag alatt kirajzó nemzedékeknek is. A szél, amely szétszórja sorainkat, átfúhat rajtunk is – hogy a végén ne csak egymástól, de mi magunktól is elsodródjunk – elidegenedjünk …

A felejtés szele.

 

*

 

Október utolsó napján, Rómában Lengyel Menyhérthez voltam híva vacsorára. Perczel Zita volt még ott, csak ő kiment a konyhába kisütni a húst. Én meg – fejemben egy pohár vörös bornak, de sokkal inkább e találkozások valószínűtlenségének a mámorával – a házigazda oly szabatos, árnyalt, ízes mondatait figyeltem, elragadtatással. – Kár, hogy nincs egy magnó velem – gondoltam. A Nyugat legelső korszakának – Fenyő Miksa mellett – utolsó élő tanúja bámulatra (számomra irigylésre is) méltó eleganciával anekdotázott. Az íróasztala fölött az egyik polcon, ezt is nézem közben, magyar könyvek. Kötésükről is könnyen megismerni őket, az első világháború előtti és utáni kiadványok. Negyven-ötven-hatvan évvel ezelőtti kiadványok. – Ez mind az ön könyve? – Pesten, a barátaim, ha antikváriumokban rábukkannak, megveszik és elküldik. Már ilyen sor van belőlük. – Aztán nevetni kezd, s mint az élet különös, vénségünkre tartogatott tréfáját közli: – Egyetlen betűre sem emlékszem. Pedig én írtam őket. Hiába … – És szabatos, árnyalt, ízes mondatokban részletezi, hogy mennyire nem emlékszik már a régi könyveire, színdarabjaira.

Egymás után üti fel a könyveket: – Nem emlékszem … Nem emlékszem.

Mint megannyi diadalt, úgy mondja: – Nem emlékszem. – Szinte derűsen: – Nem emlékszem.

Olyan, mint aki valami tehertől szabadult meg. Nem is volt kicsi teher. Minden író ismeri, több-kevesebb szégyennel cipeli is haláláig: önmagunkat számon tartani.

De, úgy látszik, kilencven évünk után még talán ezt is el lehet tenni. Ha így van, érdemes Matuzsálemnek lenni. Ilyen bölcs Matuzsálemnek.

De a másik teher marad. Ez alól nincs felmentés. A kortársakat számon tartani. Kilencvenkét évesen is kigyúlva beszél a szerkesztőtársakról a Pesti Napló-nál és Bródyról és Bartókról és Greta Garbóról, mindenkiről.

 

*

 

Persze, a régi iskola. Ady szinte minden kortársáról írt. Kosztolányi majdnem mindről, kedvenceihez vissza-visszatérve, Babitsról kilencszer is, Karinthyról nyolcszor; Szomoryról ötször, Tóth Árpádról négyszer … Ez akkor volt, amikor a szakmák és a szakmai szövetségek se választották széjjel a művészeket. Emlékszem egy Nyugat-számra, amelyben az Ady-versek mellett Bartók Allegro barbaró-ja van, fakszimilében, a következő lapokon meg Kernstok-rajzok … S mögötte, persze, barátságok, állandó kávéházi együttlétek, viták és egy közös fronthoz tartozás tudata.

S ma? Nem panaszkodhatunk.

Juhász Ferenc valami imponálóan konok és heroikus receptivitással áldoz hónapról hónapra mások művészete előtt – egy oldalnyi prózában, azok szuverén világát bevetítve a maga szuverén világába. Mint egykor Ferenczy Béni, akinek érmeiről napfény és dicsőség villant barátaira … Somlyó Talizmánjai és tanulmányai … Csoóri, aki szintén szenvedélyesen portretíroz, és szintén vissza-visszatér kedvenc modelljeihez, Veres Péterhez, Tornai Józsefhez, és aki felfedezőként ír olyan festőkről, mint Orosz János és Németh József … Illés Endre a gellérthegyi éjszakák csöndjében – a valamikor ott székelő varázslómester örököseként – rendszeresen idéz élőket, holtakat. A kritikusi kard tartja a rendet köztük, és az író a maga vérével itatja – hogy szóra bírhassa őket. Ezért lehet könyveiben a magyar irodalom képe – vigasztalóan és változatlanul – olyan, mint amilyen egy igazi nagy irodalomé lenni szokott … És Vas István, akinek nyomába csak tallózni ér már az irodalomtörténész, az irodalomkritikus – írjon Kassákról, Szentkuthyról, Hajnal Annáról vagy a határokon túl élő magyar költőkről … És Rónay György kritikusi – szinte szemleírói – szolgálata, évtizedeken át, pótolni azt, ami más kritikákból annyiszor kimaradt: az érzékenységet az igazi írói szándékokra …

Példaképeim is voltak ők.

Abban a kitartó figyelemben, hogy meglássuk az égbolton kirajzolódni – a szellem magasabb rendű biológiai egységének jelképeként – a generációnk plejádját, V betűjét, melynek magunk is tagjai lehettünk.

 

H. M.

 

1971, karácsony

 

 

 

Irodalom

 

 

 

 

József Attila

1945. május elsején – nem egészen egy hónappal azután, hogy az utolsó német csapat is kitakarodott Magyarország földjéről – Budapest utcáin, az ünneplő tömeg feje fölött, a zászlók között megjelent egy ifjú, bajuszos férfi arcképe. Talán először történt meg, hogy – mint régebben a szenteket vagy az Istenfiát s egy újabb szokás szerint a politikusokat – egy költőt emeljenek így vállra „in effigie”. A kép ugyanis egy költő képe volt. József Attiláé.1

Ha elevenen jelent volna meg ezen a május elsején, akkor is fiatal lett volna, alig negyvenéves. Pedig már milyen régóta halott volt! A háború felé menő esztendők küszöbén, 1937 decemberében halt meg. Belépett a mozgó vasúti kocsik közé. Akkor úgy mondták: elborult elmével. Akkor is éreztük, azóta pedig annál inkább, hogy éppen mindnyájunkénál lucidusabb elméje (amely már addig is minden emberi teherbírást meghaladó felismerésekre kényszerítette, könyörtelenül) választatta vele a történelem elkövetkező esztendői helyett a vasúti síneket és éles vonatkerekeket, azon a kis Balaton melléki állomáson.

Ha a felszabadulás napján megjelenik arcképe a tömeg vállain: ez nem csupán jelkép. Ez következik abból, ahogy élt, ahogy írt. Számított is rá, hogy így lesz. De nem holmi posztumusz elégtételként számított erre, apoteózisként – dehogyis! Mint a világ legtermészetesebb dolgát közli, hogy haza fog térni azok közé, akikkel életében együtt volt.

 

Szeretnek majd, ha eljövök,
Szeretnek majd, mert közöttük voltam,
együtt jártuk a széles utcát,
zápor előtt velük loholtam.
Az apákkal és az anyákkal,
akik ráncaim tervét hordják;
fiúkkal – s lányokkal, kik munka
után a mellüket kibontják.

 

Nemcsak itt néz vissza az életére úgy, hogy a versbe becsúszik a múlt idő, a befejezett múlt. Ilyenkor a versek óhatatlanul epitáfiumszerűek lesznek. József Attilánál is, másoknál is. Könyörtelen summázatok. Egyik beköszöntő versét, melynek címéül a maga nevét írta föl, tehát nyilvánvalóan sírfelirat-játékként írott versét, ezzel fejezi be: „országos volt a pusztulásban, no de hát ne búsuljatok”.

Egy évvel Garcia Lorca halála után, és egy évvel München előtt, József Attila halálát mi sem tudjuk másként látni, mint a történelmi katasztrófa részének – országosnak a pusztulásban. De nem is csak a dátumok miatt …

A költő legalapvetőbb – s egyik legnehezebben közölhető – élménye éppen az volt, hogy az ő személyes élete, valamint a történelem és a kozmosz „szinkronban van”. Nem holmi individuális gőg vagy misztikus elhivatottság volt az alapja ebbeli hitének. Éppen nem! Hanem az, hogy ő a legtöbbet szenvedett osztálynak egyik legtöbbet szenvedett és igen tudatos tagja, s ez a szenvedés lesz az alapja a forradalomnak, a történelem jobbra fordulásának. Benne is fordul jobbra a történelem: az ő kínjain, az ő anyasiratásán, az ő szerelmi esengésein is.

 

Közeledik az én időm. Ha már
ennyi a kín, világot vált valóra –
én nem csalódom – minden szervem óra,
mely csillagokhoz igazítva jár.

 

Halála ezért lehetett történelmünk része, mint ahogy felemeltetése is az lett. A mozdulat képe, és a szó, hogy őt majd „felemlik” egyszer, állandóan vissza-visszatér költészetében, mint reményeinek teljessége. Egyik utolsó versében így ír költőbarátjához:

 

Lásd, öt és fél kilósnak szült anyám,
de elviselte. Azért kell kivárnom,
ki innen vesz föl s elvisel magán,
hogy szabad lélek legyen a világon.

 

1945. május elsején a tömeg fölé felröppenő óriás arcképén ennek a reményének beteljesülését látjuk. Ki is lehetett volna az ő anyja egy másodszori újjászületésben, ha nem a tömeg? Ez tudta őt a sínekről felemelni, csak ez tudhatta őt másodszorra is kihordani, hogy csakugyan – ahogy mondja – szabad lélek legyen a világon. Az a tömeg, amely attól oly erős, hogy egyszerre jelenvaló benne a két oly rokon princípium: az anya és az anyag.

József Attila írta róla:

 

A tömeg
járó erdő rengeteg,
ha megáll, vér a gyökere.
Termőföld talpa, tenyere.

 

Csak ennek a tömegnek volt ereje hozzá, hogy a történelmet megváltoztassa. Költője sorsában is.

Országos volt a pusztulásban?

De országos volt az újjászületésben is.

 

1

… mint vasúti sínekre hullt sugár,

fogalmaimon úgy szaladt át arcod világossága.

 

József Attilának a világról való félelmetesen tiszta képe – a félelmetes és a felemelő nála éppúgy összeforrt, mint a nagy tragikusoknál –, e félelmetes-felemelő világkép egy imperatívuszt írt elő neki: mutassa is föl, amit lát, még érthetőbben, még világosabban. Ez az a feladat, amelyet oly elszántan, magakínzó szenvedéllyel vállalt, amit hirdet és követel ars poeticájában is, amit lobogójára tűz, jelszóként: „az értelemig és tovább!”

Ugyanakkor a feladatot, joggal, elviselhetetlenül nehéznek érzi, s magát is gyengének hozzá – kiváltképp gyengének úgy, ahogy élete végén élt: egyedül. Lám, az emberiség kötelezi őt erre a feladatra, de a kétmilliárd ember közül – akkoriban még csak ennyien voltunk földlakók, vagy csak ennyit számláltak belőlünk össze – neki nem akadt harminckét éves korára egyetlen társa sem. Farkasszemet nézni a világ értelmével, és az ezzel járó kifejezési kötelesség egyfelől, erejének esendősége, sorsának rossz auspiciuma és sikoltó magányossága másfelől így jelentkezik, ilyen – tovább, könyörtelenül egyre tovább! – hiperluciditással egyik utolsó versében. (S ami talán a legmeglepőbb: szerelmes versében.)

 

Már két milliárd ember kötöz itt,
hogy belőlem hű állatuk legyen.
De világuktól délre költözik
a szép jóság s a szelíd érzelem.
Mindenségüket tartani a fénybe,
mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
már nem tudom, megadom magam kényre,
ha nem segítesz nekem, szerelem.

 

A feladat világos: az emberiségnek az emberiségről világos képet adni. Hogy ezt tenni bírja, kell a szerelem. Ehhez kéne egy társ. Így figyeljük a következő szakaszokban udvarlását. Hasonlatokat mond el annak, aki után eseng, szerelmi vágyára:

 

Úgy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
kik daccal s tehetetlenül remegnek,
mert kínjukból jövőnk nem született meg,
munka, szabadság, kenyér s jószavak.

 

Talán felesleges is mondanunk, hogy a költő személyes sorsa abban is egyezett a dolgos tömegekével, hogy a felsorolt javaknak szintén híjával volt, a maga személyében is. Verse végén pedig megint csak visszatér ahhoz a képhez, amely megragadta figyelmünket az oly tömör és oly sokdimenziójú első strófában, s ez a sürgető kép: az átvilágított társadalom képe, az értelmes és világos képlet a világról. (Ne felejtsük el, most legkevésbé, hogy egy hasonlatot olvasunk, a költő szerelmi vágyának a hőfokára. Nem akarom, hogy az olvasó itt beleszédüljön József Attila gondolatainak körforgásába, de azért érdemes megfigyelni, hogy verse végén, immár egy új szférában, hogyan kanyarodik vissza oda, ahonnét indult: megint arról van szó, hogy az emberiségnek kell az értelem fénye – de itt már ő maga lesz az emberiség, és szerelmese pedig: a fény. A vonatkozások rendszere, amely ebben a költeményében is föltárul, olyan mint egy dantei Paradiso, kézbe fogható kristálygömb méretben.)

 

Úgy kellesz …
Mint minta, mint az erény a szegénybe,
s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe,
mely igazodni magára mutat.

 

Ez a sürgető igénnyel jelentkező kép, mint feladat, mint hivatás, lám, átüt mindenen, bármiről szóljon a költő. Arra volt ítélve, arra ítélte magát, hogy az értelemnek, a tisztánlátásnak ama fokára jusson el, amelyet ép ésszel már csak nehezen bír el az emberi elme.

Szomjazta az abszolút világosságot, s ugyanakkor a gyakran visszatérő hasonlata az értelemre, a fényre: hegyes kések, karmok …

És mindenekelőtt a maga ellen forduló fegyvert látja bennük. Ha az elviselhetetlenre példát akar mondani, ezt mondja: „mert mi lenne, mi történhetne, ha mindig magunkba marna az értelem iszonyú karma?”

Amit köznapian „éles fénynek” mondunk, neki alapvető élménye volt, mohón kívánta és szenvedett tőle:

 

Óh csillagok, ti! Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül,
hányszor lelkembe vagytok szúrva –
(itt csak meghalni sikerül).

 

De még talán revelálóbb ugyanennek a szakasznak a Töredékek közt található változata:

 

Köröskörül vastőrökül
voltak a rozsdás, éles durva
csillagok a lelkembe szúrva
s mint önvérében a vad terül
reszkettem az éjben kinyúlva.

 

S vajon azok a röntgensugarak, amelyeket Thomas Mannhoz írott versében emleget (és megint csak mint feladatot emleget!), nem ezeket a testet-lelket átütő fénysugarakat-tőrsugarakat idézik-e? Mintha egy fényekkel átnyilazott Szent Sebestyén volna az alapélménye:

 

Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt az estén.

 

Hogy a fény és az értelem együttjáró, páros fogalom, régóta ismeretes. Az már kevésbé szokott párosítás, amellyel József Attila a megismerést a hideghez, a télhez kapcsolja: „Fogalmad úgy világít, mint ott kinn a nyers tél …” De az is kiderül a sok télről-hidegről szóló verséből, hogy a könyörtelen hideg azért válhatik a könyörtelen megismerés szinonimájává, mert a hideg, a tél volt életében mindig a legkönyörtelenebb valóság. A tél revelálta a fegyverkezést, a betegséget, a halált …

 

Bankárok és tábornokok
ideje ez, jelen idő,
ez a kovácsolt hideg,
e villanó, e kés-idő.
A csördülő ég vasban áll.
Ez a fagy átszúr, döf tüdőt,
rongy mögött meztelen kebelt –
köszörűn sikoltó idő.

 

Másutt:

 

Óh égbolt csontos tisztasága
éhen halottak fagyossága.

 

Másutt:

 

Fegyverben réved fönn a téli ég,
remény a menny …

 

Ezeket a példákat – könnyen szaporítható példák – azért soroljuk föl, hogy lássák: a fény, az értelem nem holmi absztrakt sugárzás József Attilánál; nagyon is – és szó szerint – húsba vágó, csontig hatoló élmény. Úgy is mondhatjuk: a proletár élettapasztalata ez.

A megismerés fájdalmához legfájdalmasabb emlékeit hívja hasonlatul, tanúságul. Amit mi intellektualitásnak nevezünk, nagyon is élményből fakad, kollektív élményből.

Hogy képet kapjunk a létnek és a lét megfejtésének erről a költői szintéziséről (ahol a lét: proletárélet, de a lét megfejtése már: egyetemes érvényű), József Attilától vegyünk egy képet. Ezt:

 

Kis, nyurga füst virágzik hold előtt,
Ezüsttel köt meg old, hajlong, ledől.
Áttetszel rajta, égi hűvösség.
Sokat szenvedtem, hát sovány vagyok,
elszállok, mint a köznapi bajok,
áttetszel rajtam, égi hűvösség.

 

Azt mondtuk, hogy a tiszta égboltú tél azért válhatik a megismerés szinonimájává József Attilánál, mert előbb a proletárlét valóságát jelentette: az éhhalált, a tüdőbajt, a bankárok és tábornokok hatalmát.

Gondolom, eléggé ismerős már nekünk József Attila jelképeinek dialektikája, hogy ne lepődjünk meg azon, ha az eljövendő valóság is úgy ragyog fel neki, mint a téli ég.

 

Ily gyorsan betelik nyaram!
Ördögszekéren jár a szél –
csattan a menny és megvillan,
elvtársaim: a kaszaél.

 

És amikor a cenzúra orrát megbökte ez a túlságosan „kipoentírozott” kaszaél a vers végén, József Attila átfordította a verset a maga jelképi nyelvére, és elmondta ugyanazt – ilyenformán:

 

Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél –
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

 

Nincs igazuk azoknak, akik ebben a változatban csak a megalkuvást, a vers értelmének meghamisítását látják. Ha tudomásul vesszük, hogy mit jelent József Attila szótárában az a szó, hogy tél – hogy mennyire nagy „atomsúlyú” szó ez –, akkor a második változatot éppen úgy tudjuk értékelni, mint az elsőt. Különösen, ha tudjuk: mi helyett áll ott a tünde fényű tél. Nem két versről van szó – egy forradalmiról és egy tájleíróról –, hanem egyetlen versről, amelynek egyik változata rejtjelesen fejeződik be. A tél, amely mindeddig a könyörtelen valóságot és a könyörtelen megismerést egyszerre jelentette, itt nem ellenségesen jelenik meg, hanem – kivételesen – elragadóan, rokonian: „kék, tünde fénnyel”. Éppen olyan késidő, vagy ha tetszik: kaszaél-idő, mint általában a tél, de ez már nem a bankárok ideje. Jövő idő.

A jövő idő fényei! Ezekről külön kéne szólni!

Utódjáról – ha lesz, ha volna! – ezt ígéri szerelmesének:

 

ki őriz belőlünk egy foszlányt,
mint nap fényéből a Tejút.

 

Dantét említettük az előbb. Talán nála olvad össze ilyen bonyolult és ilyen világos kristálygeometriában a fény, a tudás és a szerelem élménye.

Talán nem illenék be a végső Flóra-versek közé az efféle Beatrice-vers, a József Attila-versek közé ez a dantei?

 

Óh, mivé lettem, mikor elmerülve
Beatricére néztem, s mégse láttam,
pedig (köröttem ezer fény derülve)
mellette voltam, s a boldog világban.

(Par. XXV.)

 

Vagy talán nem jellegzetesen József Attila-asszociáció az is, hogy a legelvontabb látomás mellé hasonlatul a dolgozó ember konkrét tapasztalata kerül?

 

És mint a munkás, ha izomzatának
munkája folytán napról napra érzi,
s mindég örül, ha új ereje támad:
akként éreztem akkor én, hogy égi
keringésemnek íve nőtt az éggel,
látva, csodám, hogy fényét megtetézi.

(Par. XVIII.)

 

De hadd idézzük melléje mindjárt a megfelelő szakaszt József Attilából:

 

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.

 

És ki írta ezt? Mert József Attila is írhatta volna:

 

Odafönn fényük van az örömöknek,
mint lent a földön mosolyuk …

(Par. IX.)

 

Viszont József Attila látomása a Sasról, kinek „az egyik szárnya lelkem, a másik szárnya Flóra”, éppen odaillik Danténak sasos-Beatricés látomásai közé.

Nem filológiai párhuzamosságokat akarunk ácsolni. A világért sem! Csupán példákat keresünk ahhoz a feltételezésünkhöz, hogy József Attila költészetében – a proletárlét talaján, XX. századi tudattal – megint megvalósult a világképnek egy olyan szintézise, Summája, amilyenhez, más talajon, Dante jutott el. Figyeljük meg a másikba-való-behatolásnak nagy szerelmi megismerési élményét József Attilánál. Az asszonyi testbe való behatolás-megismerés élménye ez – a mennybe szállás eksztázisával. S danteien éppúgy egyszerre erotikus és egyszerre intellektuális eksztázis ez.

 

Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben …
–– –– –– –– –– –– –– –– ––
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe! …

 

József Attilánál – látjuk – a megismerés egyrészt a szerelmi beteljesülés felé mutat (a megismerésnek efféle értelme már a bibliai nyelvből ismerős) – másfelől pedig: a társadalom átalakítása s az azt követő harmonikus emberi együttlét felé. (Ez az aspektusa pedig a forradalom filozófusaiból ismerős.)

A polgári társadalom szemében a megismerésnek mind ez a két „beteljesülése” bűnös és büntetésre méltó. Szinte már szándékában is. Hogyne tudná ezt az a költő, akit tizenkilenc éves korában már perbe fogtak vallásgyalázás címen, verséért, melynek címe volt: Lázadó Krisztus. Akit az értelem, a fény megszállottjaként jellemeztünk, jól tudja:

 

S a megdühödt vak látnivélőt büntet,
pedig még fényt nem látott senki se.

 

A külső tilalomhoz, amivel a polgári társadalom illeti a dolgok valóságos megismerését (ez sem kicsiség), járul a belső szorongás is. Azé az utazóé, aki az ismertből az ismeretlenbe megy, a gyereké, aki otthonról mostohák közé kerül. A létnek és a megismerésnek ez a kettős-egy világa – mint a lent és fent, mint a tenger és égbolt, mint a meleg és hideg, mint a dzsungel és társadalom, mint az anya- és férfi-princípium – gyakran visszatér verseiben:

 

Már régesrég rájöttem én,
kétéltű vagyok, mint a béka …
Tengerem ölelő karok
meleg homályú, lágy világa
Egem az ésszel fölfogott
emberiség világossága.

 

Nem puszta dualizmus ez, hanem minőségi, fokozati különbség. A fejlődés dobja őt előre, föl! a meleg homályból a világosságra. És ő vállalja is ezt a törvényt, elszántan. Ha százszor úgy is érzi – mint láttuk –, hogy ez önkínzó kényszerűség, magakaszabolás, felvállalt Szent Sebestyén-sors. Amikor panaszkodik, József Attila így panaszkodik: „nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszom”.

Világos eléggé, micsodák ezek a kések. De az egyre tovább, az értelemig és tovább lendülete valami különleges, magaélesített hiper-késekhez juttatja. Költészete eszközeihez.

 

Mikor születtem, a kezemben kés volt –
 
azt mondják, ez költemény.
Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt;
 
embernek születtem én.

 

A kés, a kín, a fény, az értelem: költészetében együtt járó fogalmak. És mégis: senki nálánál jobban nem akarta, nem akarhatta a teljes, a mindentudó luciditást. Az ősi, az Isten ellen való lázadása mítoszát is át- meg átéli a Tudásban. A Tudásban, amit kivív s amit terjeszt. Azt a sort, amelyet az imént idéztünk – „nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszom” –, így folytatja, bűntudattal és heccelődő kihívással, magával az Istennel pörölve, lázadó Ádámként vagy még inkább Prométheuszként:

 

Gyúlékony vagyok, s mint a nap
oly lángot lobbantottam — vedd el!
Ordíts reám, hogy nem szabad!
Csapj a kezemre mennyköveddel.

 

A sikoltás ismerős. Hányszor kiált fel így a költő, halott anyja után: „nem hallod, mama? Szólj rám!” Egyik legutolsó sora is egy ilyen sikoly, nem is vers, csak ennyi: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj, kész ez a vers is!”

Végsőkig feszítve magát, a halál előtti rettenet sikoltásai ezek – gyereksikoltások. A mindentudás nemcsak bűntudatot jelent, hanem – József Attila lényének és költészetének egyik legsajátosabb mozzanatához értünk el ezzel – gyermeki ártatlanságot is.

Az Istennel pörlekedő versének következő szakasza, lám, már így szól:

 

És verje bosszúd vagy kegyed
belém: a bűntelenség vétek!
Hisz hogy ily ártatlan legyek,
az a pokolnál jobban éget.

 

S a megismeréssel, a lázadással kezdődő gondolatsor végén, íme, felsajog halála előtti verseinek egyre gyakoribb élménye: a részvét maga iránt. Férfias, elszánt, fehér izzású intellektualitása mellett – és ezzel egyáltalán nem ellentétben – a reménytelen szerelem, a szellemi összeroppanás és a halál fenyegetése alatt felmutatja önnön fizikai valóját, szinte gyermeki, siratni való törékenységében.

Ecce puer!

Mentségül-e vagy áldozatra?

 

2

Csodagyereknek tartottak,

pedig csak árva voltam.

(Curriculum vitae.)

 

A lázadó Prométheuszt idéztük az előbb? A program stimmel, a kép nem. Egy gyermek csinálja végig a titán szerepét.

 

Égitesten a lábam:
elindulok az istenek
ellen – a szívem nem remeg –
könnyű, fehér ruhában.

 

Öngyilkosságához ezt is figyelembe kell vennünk – a gyermeki dacot. És életéhez is. És szerelmeihez is – ezt a bűnös-bűntelen agresszivitást. Hiszen a lázadás, a pusztítás és a magapusztítás: mind egy tőről fakad. S velük, persze, az önfeláldozás is. A gyereklélekben különösen, a primitív dacból. A maga semmi voltát – hogy nem veszik komolyan, felnőttszámba – cáfolja meg a gyermekharag azzal, hogy kárt tud tenni, akár magában is. Ez a primitív mechanizmus támad föl bennünk is, ha semmibe vesznek. Ennek ösztökélését érzi a meg nem hallgatott szerelmes. Ezért döfte a szívébe a kést Bárczy Benő is Arany balladájában. Bebizonyítja, hogy ki ő – múlt időben. Hogy méltó a szeretetre – amikor már késő. Ez lesz a kétségbeesett József Attila ultima ratió-ja is szerelméhez. Ezzel zsarolná viszontszerelemre.

 

Én úgy szeretlek, mint a gyermek
s épp olyan kegyetlen vagyok:
hol fényben fürdesz, azt a termet
elsötétítem – meghalok.

 

Másik szerelmes versének ilyen vallomás a címe: Gyermekké tettél. A harmadikban a rászakadó szerelmi vágyat ekképp kezdi el ecsetelni, hogy aztán hosszan folytassa:

 

Mint a mezőn a kisfiút, ha
eléri a vihar
s nincs tanya, anya, hova futna …

 

Ki is tenné igazibban gyermekké, ha nem az Anya, aki verseiben minduntalan föltámad? Szerelmese mögül is majd mindig az Anya int neki. „Szeretlek, mint anyját a gyermek” – mondja az Ódá-ban.

 

Másutt:

 

Kedveském, ha két szelid karod átölel,
mintha édes holt anyukám öléből
lassú lelkem, a lágy, még ma se lépve ki,
mind csak aludna a gyors világban.

 

A példákat, hogy a szerelemben szeretni való gyereknek érzi magát – árva gyereknek! –, lehetne bőséggel tovább sorolni.

De térjünk vissza oda, hogy gyereknek érzi magát a lázadásban is – amikor „az istenek ellen” indul. Különös szeretetvágy mozdítja képzeletét az agresszív tervekre, képzelődésekre. De ez a szeretetvágy már nem asszony szerelméért, nem is anyai szeretetért eseng, hanem egy apáért.

Különös, dupla paradoxon!

Az apátlan gyerek, aki arról álmodik, hogy apja ellen lázad. S csak azért, hogy utána megtapasztalja az atyai fenyítést és megbocsátást.

 

Mint gyermek, aki bosszút esküdött
és felgyújtotta az apai házat …

 

József Áron, aki három évvel fia születése után, a jobb megélhetés reményében elhagyta családját, s valamerre kivándorolt, s örökre eltűnt, nem is sejthette, micsoda űrt hagyott hátra. Úgy hiányzott otthon a fiának, hogy az égbolt is üres lett ettől. Isten-verseiből nagyon is József Áron-képű Isten tekint felénk.

Nincsen apám, se anyám című kötetében (figyelik a címet?) ilyesmiket ír:

 

Hogyha golyóznak a gyerekek,
az isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
golyóját ő lyukba gurítja.

 

Másikban:

 

––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.
––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elmesélnék.

 

És nem ugyanazt az idilli apaszerepet, istenszerepet szánja-e Thomas Mann-nak, amint találkozik vele Budapesten? – a meseszó is ott van:

 

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
(így nem szökik rá hirtelen az éj)
s míg kis szíve nagyot szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
így kérünk …

 

S az óhajok közt, hogy miről is meséljen, ott szerepel a fő óhaj – külön még mesébe is transzponálva a mesélő jelenlétének a ténye! –, annyira nem győz vele betelni:

 

mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt.

 

Nemcsak Thomas Mann, mások is helyet kapnak az árva gyerek üres mennyországában: egy régi költő, mint Arany János („vén, vagyonos atyánk”), egy-két idősebb kortárs költő, a legkedvesebbek közül, mint például Kosztolányi („testvérünk voltál és lettél apánk”). S úgy vélem, Sigmund Freud iránt is érzett ilyen fiúi vonzalmat, erre vall Freud nyolcvanadik születésnapjára írott verse („nemz millió fiat”), amelyben szinte kihívó bravúrral mutatja, hogy milyen lepkekönnyedséggel emlegeti ő dalformában a pszichoanalízis és a metafizika gondolatait, s talán erre vall – ebbeli csalódására, hogy a Freud-szakállú József Áron sem emelte fel őt –, igen, talán erre vall az a talányos szakasz is a halála előtt írt egyik költői számvetéséből:

 

Atyát hívtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalízisben.

 

Az idilli apa képét később felváltja a haragvó apa képe. Hányszor és mily hiába próbálta idézni, maga mellé bűvölni a kedves és erős férfit. Így is jó! Felébred benne a dac, és ezentúl más módszerekhez fog folyamodni.

 

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

 

Lábra áll, és agresszív lesz. De erről az agresszivitásról mindjárt kiderül, hogy csak arra szolgál: kényszerítse előlépni a nemlétből az Apát. A Gondviselőt. Az Istent. Az agresszivitás a végső kísérlet, provokáció, hogy ne tudjon az Apa tovább rejtőzködni, hirtelen haragjában lépjen elő, üssön rá, s ezzel bizonyítsa be, hogy – van.

Prométheuszt idéztük az előbb? Lázadó, árva Prométheusz! Ellopja a tüzet, felgyújtja a világot, hogy kikényszerítse a rejtőzködő Zeuszt a felhők közül, akárhonnan! Amerikából, ahová állítólag elment, és ahonnan azóta se jött hír felőle. Ez a teljesebb értelme annak a versnek is, amelyből az előző fejezet végén idéztünk – esengés életjelért:

 

Ordits reám, hogy nem szabad!
Csapj a kezemre mennyköveddel.

 

Bűnöket kiabál, bűntudatát lengeti, hogy előcsalogassa a Büntetőt. (Mintha ő is pontosan ismerte volna az isteneknek és a hatalmasoknak azt az ínyencségét, amelyről Sartre ír A legyek-ben, hogy nem tudnak ellenállni a bűn és a bűntudat illatának!) De József Attilánál ez ravasz, gyerekesen ravasz csel, mert ő csak azt lesi, hogy a Nemlétből haragosan előlépő Istennek vagy Apának vagy Anyának a mellére odavesse magát – ártatlanul.

Azt a versét, amelynek elején az apai ház felgyújtásáról beszél, később így folytatja:

 

Világot hamvasztottam el szivemben
és nincs jó szó, mely megrikasson engem,
kuporogva csak várom a csodát,
hogy jöjjön el már az, ki megbocsát …

 

Ki ez a bűntelen-bűnös?

Ki volna, ki lehetne más, mint az agresszív árva gyerek. Mi mindent nem hajlandó magára vállalni? Még azt is, hogy ő tette, hogy árva lett. Ugye, ismerik az örömtelen gyerekkor mithomániáját? Tessék egy példa rá:

 

Elmondom: Öltem. Nem tudom
 
kit, talán az apám –
elnéztem, amint vére folyt
 
egy alvadt éjszakán.
Késsel szúrtam. Nem színezem …

 

Hazudja, hogy öl, hogy gyújtogat, ígéri, hogy megöli magát – meg is teszi –, csak hogy figyeljenek rá, hogy szeressék. „Sokkolja” a világot, létező és nem létező szeretteit, és sokkot vár tőlük. A dialógus már azon a szinten folyik, ahol agresszióra agresszió, riadalomra riadalom, sokkra sokk a válasz.

A tragédia utolsó felvonása ez.

 

Ijessz meg engem, Istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.

 

És a nemlétre csak a nemlét lehet a válasz. Vad kártyás, ezzel fogja felülütni az Isten hiányát.

 

Meghalni lélekzetemet
fojtom vissza, ha nem versz bottal
és úgy nézek farkasszemet,
emberarcú, a hiányoddal!

 

… A magát halálra szánt Fiú az Atya helyén csak a Semmit látja. A halálrászántság is, a látomás is félelmetesen ismerős. Gérard de Nerval versében fedezi fel Jézus, immár az Olajfák hegyén, hogy Isten nincs. Ezt látja:

 

En cherchant l’oeil de Dieu, je n’ai vu qu’un orbite
Vaste et noir et sans fond, d’où la nuit qui l’habite
Rayonne sur le monde et épaissit toujours;
Un arc-en-ciel étrange entoure ce puit sombre,
Seuil de l’ancien chaos dont le néant est l’ombre,
Spirale, engloutissant les Mondes et les Jours!

 

Nagyon érdemes volna itt megállni, s megkeresni az egyéb egyezéseket József Attila és Gérard de Nerval költészete, betegsége és halála között. De ez egy másik tanulmány tárgya lehet. A gondolatmenetünk során eljutottunk oda, ahol már nem lehet megállni, kitérőt csinálni.

A végső kimenetel pillanata ez, a végső felismerésé. Mindegy, hogy melyikőjüktől idézzük. Nervaltól?

 

Le dieu manque à l’autel où je suis la victime …
József Attilától?
Most azt sajnálom (s azt is lenyelem)
hogy nincs isten, ki gondoljon kinomra …

 

A pillanat félelmetesen ismerős. Nem is csak Nervaltól, s nem is csak az Olajfák hegyéről, ahol az üres és közönyös ég alatt üres és közönyös volt a föld is: aludtak a tanítványok. Máshonnét is ismerős. Izsák viszi a rőzsét a hegyre, s megy utána apja a taglóval, Iphigeneiát az aulisi táborban körülállják a türelmetlen görögök és mirmidonok, nincs már útja más, csak az oltár felé, apja elfordul, s ő a karon ülő Oresztészt csókolja, hogy valami emberi meleget érezzen, mielőtt áldozatra megy. De lám, Iphigeneia is kivívta, épp a halálban, Akhillész szerelmét, Hellász hódolatát …

A halál: az utolsó „adu”. Talán vele létezésre lehet zsarolni az eltűnt Apát, és szeretetre a többieket, a kortársakat.

 

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

 

Nem lehet megindultság nélkül olvasni ezt a verset, egyetlen sorát sem, úgy szakad fel belőle a gyereksikoly.

 

Tudod, szivem mily kisgyerek –
ne viszonozd a tagadásom …

 

Aki a szerelemben, majd a lázadásban annyira gyereknek érezte magát, most még inkább annak érezheti, a halálban. Minden gyermekké válása megannyi kísérlet is volt: hátha sikerül egyszer nem árva gyerekké lennie. Ez a végső kísérlete. Oly törékenynek becézi magát, hogy törékenysége szinte kínálkozik, hogy megtöressék késélek és vonatkerekek alatt.

Mi válthatná meg?

A gyöngédség, a részvét, egyedül.

Ha még időben érkezik …

 

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szivvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

 

Nem lehet eldönteni, hogy egy efféle áldozat, az önfeláldozás, mennyire értelmes vagy mennyire értelmetlen. Mit lássunk Petőfi halálában? Hogy mennyi verstől fosztott meg, amelyeket még megírhatott,volna, ha hallgat az okosabbakra, s nem megy el harcolni, amikor a háború már nyilvánvalóan elveszett? Vagy azt lássuk-e benne, hogy ő is, ő is igazán „országos volt a pusztulásban”, és a katasztrófa tüze, amelyben a költő élete ellobbant, segített költészetét az evidencia fényébe állítani? És mit lássunk a Byronéban? És a Garcia Lorcáéban? És a Radnótiéban?

Ha a költőhalál beolvad a történelembe, s jelképessé lesz, már éppoly nehéz gondolatban is megváltoztatni ezt az isten tudja, mennyi véletlenségből adódó tényt, éppoly nehéz másképp elgondolni, mint egy vers utolsó sorát.

Hadd idézzük most az efféle Jelkép kettős értékűségére József Attilának egy korai, szinte gyermekfővel írott szonettjét. A címe: Részeg a síneken. (Szeretnénk remélni, hogy ez holmi fordított Kasszandra-jóslat volt, amely csak minket borzongat meg, s amely a költőt nem kísértette.) A síneken fekvő ember fölött kigyúl a két szó: anya – fiatal …

 

Jobb ökle, mint a talpfa, olyan kemény,
úgy alszik, mint rég anyja meleg ölén.
Ruhája rongyos. Még fiatal; legény.
A Nap se kél, az ég hamuszínre tört.
Egy részeg ember fekszik a síneken
és messziről, lassan, dübörög a föld.

 

A közeledő Végzet s útjában az Ifjú Áldozat: éppúgy jelentheti a legértelmetlenebb halált a vonatkerekek alatt, mint ahogy jelentheti a földrengést, a tektonikus változást. Az alapjaiban megújuló világot.

Ez is benne van a versben.

Napfogyatkozási világítás. Országos pusztulás …

Korai vers. Hiányzik még belőle a túlerővel való párbaj halálos bravúrja. A fények és kardok látomása. Mintha még az egész pusztulás elintézhető volna az öntudatlanság fokán. Altatással. Talán még meg lehet úszni ezt az amúgy is rövid életet a mindent megismerés próbatétele nélkül.

Irigylésre méltó öntudatlanságban.

Tizenöt év múlva, egy kis balatoni állomás közelében, a közeledő vonat hangját hallva, a költő a sínekre fekszik. Semmi sem történt. Másnap kiderül, hogy pár száz méterrel odébb egy legelésző tehén a vonat elé tévedt, s ezért állt meg a vonat. Izsák helyett a bárány, Iphigeneia helyett a nőstényszarvas … A kép, a költő felkel a sínekről, szinte mitikus.

Pár nap múlva belép egy mozgó vonat vagonjai közé. Nem adott többé sanszot semmilyen istennek, hogy megmentse őt.

 

3

… harmóniát.

 

Beszéltünk az intellektualizmusáról – és a lényeget nem mondtuk el.

Beszéltünk szülők után esengő árvagyerekségéről – és a lényeg itt is hiányzik.

Lázadásáról, a megismerésben és a halálban – de ez is híjával maradt valaminek …

Meg kell tehát végre is ismerkednünk azzal a – jobb szó híján mondjuk így – dimenzióval, amely úgy hozzátartozik költészetéhez, mint a dolgokhoz a tér, az idő. És ez: az emberiség története, amelyről lényegében szó van akkor is, ha a legszemélyesebb szenvedéseiről van szó, s akkor is, ha a legelvontabb eszméiről van szó.

A szenvedés, az értelem erőfeszítései, az áldozat? Érette vannak.

 

Óh, emberiség, kit törött anyám
szenvedni szaporított és nem értett!
Nem rettenek születni újra érted,
te két milliárd párosult magány!

 

Idilljei? Hátukba vágva az újsághírek kései, és vérzenek együtt az aznapi történelemmel:

 

Boldog vagyok: gyermek a lelkem;
Flóra szeret. S lám álnokul,
meztelen, szép szerelmünk ellen
tankkal, vasakkal fölvonul
az ember alja.

 

Metafizikája? Ilyen homokzsákokkal repül – vagy ilyen szárnyakkal?

 

S bár hűvös, örökkévaló
dolgok közt muszáj őgyelegnem,
a palánkok közt szárnyaló
munkát nem lehet elfelednem.

 

Viszont ahonnan legkilátástalanabbnak tűnik az élet, a nyomor külvárosában, ez a költő horizontja:

 

Itt, hol a máskor oly híg ég alatt
szikárló tűzfalak
magányán a nyomor egykedvű csendje
fenyegetően és esengve
föloldja lassan a tömény
bánatot a tünődők szivén
s elkeveri milliókéval.
Az egész emberi
világ itt készül …

 

És amikor az anyja emlékét idézi, ahogy az egyik verse végén, egy hasonlattal fellebbenti az égre, a másik anyaverse végén, egy pillanatra, ugyanilyen hatalmas fordulattal nőteti fel monumentálisra az emlékezés apróságaiból összerakosgatott anyaképet, és ezt a váratlan-óriás mementót odaállítja a történelembe, a proletariátus elé. (Nagyon kevésszer használja ezt a szót József Attila, itt igen.) Majd, mintha mi sem történt volna, befejezi a verset, ahogy kezdte, az apró emlékek mozaikrakásával. Látszólag semmi különbség sincs a vers kezdete és befejező szakasza között. Csak éppen az, hogy az utolsó előtti, a proletárokhoz szóló versszak jóvoltából a legutolsó szakasz már másik dimenzióban van, ahol egy tiszta kötény emléke, egy postás váratlan köszönése is úgy hat, hogy érdemes lesz érte a barikádra menni. (Barikádra? Ilyen tűnő és köznapi emlékekért? Csakis. Ő írta: „Véred csak azért ontsd ki, amiért sírni tudsz.”)

Az anyavers legelső és utolsó két szakaszát idézzük:

 

A bögrét két kezébe fogta,
úgy estefelé egy vasárnap
csöndesen elmosolyodott
s ült egy kicsit a félhomályban – –
––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
Látom, megáll a vasalóval.
Törékeny termetét a tőke
megtörte, mindig keskenyebb lett –
gondoljátok meg, proletárok –
A mosástól kicsit meggörnyedt,
én nem tudtam, hogy ifjú asszony,
álmában tiszta kötényt hordott,
a postás olyankor köszönt néki – –

 

Nem volt még, tudomásom szerint, forradalmi költő, aki versei végső kicsengésében olyan fájdalmas hitelességgel s annyiszor írt volna a boldogságról, a békéről, a megengesztelődésről, a harmóniáról, mint József Attila.

Ugye, milyen feledhetetlenek voltak azok a csillagok, azok a vastőrök, amelyekről két változatban is írt, mert nem győzte írni, hogy lelkébe szúrva hogy szenvedi őket! Nos, hát ez a százfájdalmú verse a világ szenvedéséről és az ezzel lüktető maga szenvedéséről (hiszen e versnek már a címe is a tehetetlen állati kín iszonyatát idézi, első személyben: A költő hasztalan vonit) – íme, így fejeződik be:

 

S mégis bízom …
––  ––  ––  ––
Majd a szabadság békessége
is eljön, fínomul a kín –
minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.

 

Vagy az a másik verse, amelyik – gondolom – éppoly emlékezetes képpel a maga szerveinek és a csillagoknak „szinkronjáról” szólott, lám, szintén így fejeződik be a külső-belső világ ihletett praestabilita harmóniája után e történelmi harmónia ígéretével:

 

Majd a kiontott vértócsa fakó lesz
s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt,
majd játszunk békés állatok gyanánt
és emlékezni s meghalni is jó lesz.

 

Ez az a harmónia, amelyet verseiben élő és élettelen egyaránt áhít:

 

 
Itt a lelkek
egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt
oly üresen várnak, mint ahogy a telkek
köröskörül mélán és komorlón
álmodoznak gyors zsibongást szövő
magas házakról …

 

Mint már eddig annyi nagy magyar költő: József Attila is megírja a maga versét a Dunáról. S miként a többieké, az ő verse is történelmi eszmélkedés. A Duna, amely annyi háborút látott a partjain (egy régi költőnk ezért „honom könnyé”-nek nevezte a folyót), József Attila számára bizonyság lesz a háborúk értelmetlenségére. A költő hitet tesz az egyetemesség mellett. De ez az egyetemesség nem holmi absztrakció. Ellenkezőleg. Az adott történelmi konfliktusok teljességének az állapota, a hiánytalanul megélt konfliktusoké, ami biztosítéka lehet – egyedül – e konfliktusok feloldásának.

 

A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzetség, mely egymásra tör.
––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel –

 

A világ vagyok – azonosulni a világ minden bajával, s azután – magamagában, mint valami egyenletben – megoldani őket. Megoldani a világot. Ez az ő rendkívül személyes és rendkívül egyetemes programja. „S ha világ a számadásom” – írja valahol. Másutt pedig: „Én világot, míg más családi házat örökölt …” Így tudjuk, hogy mire céloz, mikor ilyesmit ír: „énvelem a hűség van jelen az üres űrben tántorgó világon”.

Az üres űrben a csak azért is személyes felelősségnek ez a koncepciója, úgy látszik, nem áll távol attól az egzisztencialista humanizmustól, amely pár év múlva, a háború utolsó és a béke első éveiben, Sartre fogalmazásában oly elterjedtté lesz majd.

Amiben gyökeresen különbözik tőle, az maga a gyökere. József Attilánál a proletár gyerekkor az alap. Ez az alapja mindennek. Legfélelmetesebb gyermekemlékei, sírásai, a külvárosi nyomorúság, az árvaság lesz életre szóló fegyvere, kincse, a felismerés fényességéhez olaja, a jövőhöz szezámtárulj varázsszava.

Gyerekkorában fát lopott a pályaudvaron, s menekült a rakodómunkások elől? Így éleszti ezt az emlékét a teljes átélés hőfokáig:

 

… Úgy érzem, mintha félnék,
menekülnék, hasáb a vállamon.
A kisgyerek, ki voltam, mégis él még.

 

És íme, a felizzított gyermekkori emlék parazsán fellobog a hivatás:

 

Tőletek féltem, kemény emberek,
ti fadobálók, akiket csodáltam?
Most mint lopott fát, viszlek titeket
ez otthontalan, csupa-csősz világban.

 

Hogy mi az emberiség, azt József Attila gyerekkorának proletár élettapasztalatából érti, s hogy mi az a sokat emlegetett költői elkötelezettség, ahhoz viszont a kínok kötelékei adják neki a konkrét élményt.

Elkötelezettség? – íme:

 

Már két milliárd ember kötöz itt …

 

Elkötelezettség? – íme:

 

A kínhoz kötnek kemény kötelek,
be vagyok fonva minden oldalon
és nem lelem a csomót, amelyet
egy rántással meg kéne oldanom …

 

Aki így abszolutizálja szenvedését, az meg van győződve róla, hogy magát megoldva, az emberiség szenvedéseit is – ugyanazzal a rántással – megoldhatja.

A világ egyenlete benne vár megoldásra …

És ha nincs megoldás, mi lesz a megoldás?

A gordiuszi csomó, a megoldhatatlan, emlékezhetünk, brutális ötletre inspirálta Nagy Sándort. Aki pedig magát – és magában a világ problémáit – ennyire gordiuszi csomónak tekinti, mint József Attila, vajon nem jut-e kísértésbe, hogy karddal vágja ketté, aminek megoldatlanságát elviselni már nem tudja tovább?

Önnönmagát?

Ha szenvedésekkel teli életét úgy építette föl, mint lépcsőt a jövő felé, feltehetjük, hogy halálában sem hagyta őt el ebbeli hite. Az, amelyet Ars poeticá-ja utolsó szakaszaiban hirdet, vagy – ugyanolyan diadalmasan – e töredékében:

 

Én utánam repes a hűség.
Én értem sír, kit esz a rák.
Énbennem öleli meg hősét
az újnak készülő világ.

 

És itt válik el ismét József Attila szabadságkoncepciója az egzisztencializmusétól. Ő magát és tetteit nem modellnek szánja a többi ember számára, hanem egyszerűen – pars pro toto – magát tekinti az emberiségnek.

Az oly jó polgári nevelőnői etikával szemben, amelynél jobbat Sartre se tud („cselekedj úgy, hogy cselekvésed a többieknek mintául szolgáljon”), József Attila etikájának az alapja az a felismerés, hogy a proletariátus „helyt áll az emberiségért az örök talajon”. Innen csak egy lépés, hogy magát – joggal – azonosítva a proletariátussal, személyes ügyének érezze ezt a helytállást az emberiségért. Még egy lépés: az emberiséget beállítva a világmindenség összefüggései közé, s máris leírhatja:

 

s mint világ visszája bolyog
bennem a lélek …

 

Nem győz betelni a külső-belső világ paralelizmusának, egységének az élményével. Játékos-ujjongó ritmusban közli:

 

Én a széken, az a földön
és a Föld a Nap alatt,
a naprendszer meg a börtön
csillagzatokkal halad –
mindenség a semmiségbe,
mint fordítva, bennem épp e
gondolat …

 

Diadalmasan fedezi fel újra meg újra a lét és a tudat összefüggéseit. Egyik versében benső szenvedéseire a külső magyarázatot, másikban a kívül-belül egyszerre leselkedő halált. Egy boldogabbikban pedig a kívül-belül egyszerre jelentkező kifejezési készséget, a tudatalattinak és az univerzumnak egyidejű – és nyilván egyértelmű – megszólalását, amiért (mint ritka varázslatért) szerelmesének hálás:

 

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra birtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.

 

Ugyanabban a versében, amelyben az emberiségért helytálló proletariátusról szólt, szól továbbá az emberiség értelmes jövőjéről. Vagy a magáéról? Egyre megy – vagy legalábbis párhuzamosan megy.

 

Míg megvilágosúl gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent …

 

És ugyancsak ebben a versében mondja ki, utolsó szóként, azt, hogy „harmóniát”, s ez megint egyszerre jelenti a külső és a belső világ harmóniáját. (Vajon miféle új klasszikus kor, miféle klasszikus művészet igézetében merte József Attila ezt a szót feltámasztani?)

 

A költő …
––  ––  ––  ––  ––  ––
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.

 

Csak a legutolsó verseiben merül fel a kétely, hogy a „szinkronban” hiba van, s ő talán belepusztul a konfliktusokba, mielőtt még harmóniává érnének benne és a világban. Ama december 3-a előtt írott utolsó verse végén ezt írja – búcsúleveleként olvashatjuk:

 

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél
annak, ki tűzhelyet, családot
már végképp másoknak remél.

 

József Attila többször is megírta, hogy mit jelent az ő olvasójának lenni. (A „Lidi nénémnek …” kezdetű mellett, azt hiszem, ez az egyetlen verse, amelyben mellére üt: ki vagyok én?) Jelenti: a bonyolult világ könnyű birtokbavételét, s azt is, hogy aki rákap az ilyen József Attila-i nagyot eszméltető költészetre, az már kevésnek tartja a más fajtájú lírát. Így írta meg ezt:

 

Ha lelked, logikád,
mint patak köveken,
csevegve folyik át
dolgokon, egeken –
ver az ér, visz az ár,
eszmélhetsz nagyot:
nem kell más verse már,
költő én vagyok!

 

Az új téma, amit József Attila hozott: a való világ, hiánytalanul, rendben, teljes összefüggésében. Az igazságért jótáll a költői hangja, amely akkor a legnyugodtabb lejtésű, amikor a legnagyobb összefüggéseket kulcsolja egymásba. Kora Magyarországában ami csak szorongathatta s ami csak felemelhette az emberi öntudatot – megjelenik versében, dalformában, a kifejezés közvetlenségének evidenciájával. Figyeljük meg például az Emlék című versében, hogy a legreálisabb emlékek sora után, a legutolsó szakaszban milyen magától értődő természetességgel siklik át a jóéjszakátról a nincstelenséget jelző „jószágra”, a jószágról a világmindenséget bíró jussunkra, erről pedig a világ teljes harmóniájára:

 

S jóéjszakát szólt a szalma,
Jószágaink cirpelgettek
s jószágunk volt a föld, az ég,
a tücsköknek a csillagok felelgettek.

 

Sok verse önmagában is olyan teljes, hogy szinte koordináta-rendszerben mutatja: hol az ember helye ebben a XX. századi mindenségben. Ahol töredékesebb a kép, ott is villant egy-egy olyan, eddig nem sejtett vonatkozást, amelyből, szinte puszta geometriával, tovább lehet rajzolni az ösztönök és a termelési erők és a fizikai világkép nagy összefüggését. Körülbelül úgy, ahogy egy görög templom arányait fel lehet rajzolni maradék két oszlopa nyomán.

„Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek – Az emberiségért valamit!” Ez a Petőfinél megdobbanó nagy szándék emeli József Attilát is. Tanítása itt született meg, Magyarországon, de mondanivalója egyetemes, világos és meggyőző szava minden nép fiának eligazítója lehet.

Jelen lehettem néhány találkozásnál, idegen költők és a József Attila-kötet között. Minden egyes esetben a felfedezés izgalmával olvasták a verseit. Nem az oly ismert udvariassági gesztus volt ez, a koldust is megszégyenítő elismerő bólogatás. Nem. Úgy olvasták, ahogy annak idején Baudelaire olvasta Poe verseit: lám, ez az idegen költő eljutott oda, ahová én törekedtem. (Egyikük – André Prudhommeaux – József Attiláról szóló tanulmányában idézi ezt a baudelaire-i példát.)

Egy másik francia költő pedig, egy ilyen ismerkedés után, nemsokára új verseit azzal mutatta: nézze, ezekben, azt hiszem, van valami az önök Attilájából …

Ha a költészetnek olyan kevéssé kéne tolmács, mint a muzsikának, meggyőződésem, hogy ma már úgy élnének a világ népei József Attila költészetével, mint Bartók muzsikájával.

Nemsokára hetvenéves lehetne. Nem érte meg az emberiség dolgainak elrendeződését. Akik szeretnénk a rend és a harmónia korszakának legalább a küszöbére eljutni, most különösen figyeljünk szavára.

Verseinek oly egyszerű és természetes lejtésű dalformája némi ízelítőt ad arról a harmóniáról, amelyben egyszer a világ ellentétei is felolvadhatnak.

József Attila csak egy harmadot élt ebből a századból. A Ferenc József-i aranyidőt, amikor a magyarok százezerszám vándoroltak ki (így a költő apja is), a világháborút s a felfegyverkező fasizmus két évtizedét.

De most, a század utolsó harmada felé menve, egyre több szaváról vesszük észre, hogy lelkének egyik felével már ezekben az évtizedekben élt. A mi korunkban. Akár arról is, hogy ő olyan rendet akar, amelyikben játszani is lehet. Akár arról, hogy utódai már a művelhető csillagokba fognak átröpülni.

 

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret …

 

Így írta.

A történelem, amely halála óta annyi új dologra tanított minket, nagyon jó glosszákat szolgáltat József Attila költészetéhez is.

Minél többet és minél intenzívebben élünk ebben a században, annál jobban ismerhetjük és szerethetjük őt.

 

1963

 

 

 

József Attila-napló

És felvillant téged egy kártyalap,

tegnap meg a sakktáblán láttalak,

e könyvből meg felrepül most neved –

s az ég felettem fellegtelenebb.

(Horváth Imre: a „Sárga Ház”-ciklusból.)

 

A Wawel hegyén

(1963. június)

Ez az ország sokszor nem volt meg a térképen, de itt, Nagy Kázmér székesegyházának a kriptájában, a halottak mindig a lengyel nemzeti nagylétet hirdették, mereven, konokul, tömegtüntetésben. Itt vannak a Jagellók, a Potockiak, a Szobieszkyek, a szabadság védszentjei: Poniatowsky József és Kosciuszko Tádé, és itt van ezüstkoporsójában a mennyei patrónus is: Szent Szaniszló. És vörös márvány síremlék alatt itt nyugszik a nagy király: Báthory István.

A ráccsal elzárt kápolna előtt a magyarok mindig megállanak. Egy perccel tovább is, mint a többi látogató. Előttünk is járhattak itt magyar honfitársak. Friss koszorú, piros-fehér-zöld szalaggal.

„A szegedi József Attila Egyetem diákjai …”

No, melyik a nagyobbik magyar karrier? Az Opos nemzetségből királyságra jutni Lengyelben vagy a vagányok félig lúdtalpú Attilájából – Csin-bin! – Egyetemmé lenni, Alma Materré?

Mert ide már így tették le a szegedi diákok – a József Attila Egyetem nevével – koszorújukat.

 

Lidi nénémnek öccse itt,
Batu khán pesti rokona …

 

Olyan magától értődő természetességgel fest itt József Attila neve e királyságig feltört oligarcha sírján, mintha egy másik fejedelemé, egy felséges rokoné volna.

Egy világhódító II. Attiláé.

 

Hejh burzsoá! hejh proletár! –

 

De miféle szerénység ez is? Mondjuk csak hozzá bátran: hejh szentek és hejh lengyel királyok –

 

én, József Attila itt vagyok!
 

Az eksztázis képe

(1963)

Mindig különösképp szerettem az Óda végén a „hajnali részegség” eksztázisát, a halálnak és az újjongó megdicsőülésnek az élményét a kelő Nappal szemben, a legszemléletesebb képet arra, hogy a költő „magán kívül van” – a szíve legalábbis:

 

… Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.

 

Hölderlint olvasva, feltűnik a hajnali elragadtatásnak ugyanez a képe. A kiszakadó szívvel. Panthea és Empedoklész találkozásánál.

„És mikor lelkem frissült örömben először bontakozott a sokáig nélkülözött világba, s szemem fiatal kíváncsisággal itta a napfényt … Ó, mint hajnali felhő, úgy úszott szívem a fenséges, édes fény felé …” (Hajnal Gábor fordítása.)

Különben Empedoklész épp annak a hiánytalanul teljes természetnek a megtestesülése, amely József Attilának itt revelálódik, az Ódá-ban:

 

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong –
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

 

Közhely már, hogy az Ódá-ban mennyire materialista képeken gyullad az eksztázis. S vajon Empedoklész elragadó (szicíliaiakat és Hölderlint egyaránt elragadó) lénye nem egy materialista filozófián gyullad ki?

„A semmiből nem lehet semmi, és ami van, el nem enyészik.”

 

San Diego erőd, Acapulco mellett

(1963. december 3.)

Nagyon szeretem azt a filmet, amit ma este vetítenek. A hosszútávfutó magányossága. Odahaza már láttam, még a nyáron, a szinkrongyár hűvösvölgyi műtermében. Jólesik itt viszontlátni. Szinte hazai emlékként támad fel a vásznon az angol külváros és a ligetes táj. Ebből a Csendes-óceán-parti trópusi éjszakából minden, ami Európa, már a szülőföld igézetével hat. Üzenet hát ez is a szűkebbik hazából. Hogy is mondták régebben? Az óhazából.

Különben is, nagyon szép film!

Olyasmiről szól, hogy nehéz szívvel nem lehet befutni a célba, még a csodafutónak sem.

Pedig itt van a pálya előtte, és itt a nagy esély: most lehetne visszafutnia a számkivetettségéből a társadalomba. A célszalag mögött biztató mosollyal, vasárnapi ünneplőben ott ül Anglia, és zeneszóval várja a győztest. De a hosszútávfutó az apja halálára emlékszik, az otthoni nyomorúságra, a tüdőbajra, az anyja pofonjára, és az utolsó pillanatban, a cél előtt kiáll a versenyből. Lehúzták az emlékek. Letört. Nem bírt felejteni …

József Attilára kell gondolnom, az ő sorsára.

József Attila sorsa, persze, sokkalta nagyobb ennél, de a bánata neki is ebből az anyagból volt.

Amikor a futó fiú váratlanul megtorpant pár méternyire a célszalag előtt, oldalában a kordont feszítő, biztató-gyalázó nézőközönséggel, úgy állt ott, kissé megriadva és magát mégis mindenre elszántan, szelíd mosollyal (amely felért egy hadüzenettel), hogy azokat a setét eperleveleket is vélte az ember látni, ahogy a vállára hullanak …

Mint a Bánat című versben.

Nemcsak azért, mert éppen futásról és megtorpanásról szól ez a vers is. Nemcsak azért, mert ebben is benne van: futtam, mint a szarvasok, és mert benne van: varázsüttön megállok … Hanem mindennél inkább azért, mert az is benne van: famardosó farkasok űznek vala szívemben.

Ezért nem fut be abba a világba, ahol a dicsőség, a jobb sors, az igazgató mosolya várja, ahol jól nevelt gimnazista úrifiúk vannak és jótékonysági hölgyek, s a falon az angol királyné képe. Ott volt az orra előtt mindez, az övé volt, már csak egy lépést kellett volna tennie. De ezt már nem tette meg.

(Petőfi is eszembe jutott közben, akinek utolsó pillanatát Ady látta meg igazán: megáll a kukoricás előtt, ahol még elrejtőzhetnék. Ez a kukoricás az élet és a társadalom, ez a kiegyezés. Nem, inkább kívül maradni ezen és meghalni …)

Lám, a legendás szarvassá lett fiú csupán egyik fele volt a költő mítoszának, utána jött még a metamorfózis vége: a farkassá lett csodafiúszarvas.

Hogy is van? Hogy is mondja egy másik versében József Attila? Hogy ki is a felnőtt? – Akinek szívében nincs ott apja-anyja …

Az övében bizony ott voltak – sírköves, dűlöngő temetők.

Amikor a színésznek gratulálunk, mondom neki, hogy van egy magyar vers, amely éppen ilyesmiről szól.

– Ki írta?

Mondom. S azt is, hogy már nem él.

– Ó … Régen halt meg?

– Nem. Ma van huszonhat éve.

 

A kor szelleme

(1964)

Edgar Morin kitűnő könyvének a címe ez. Ezt olvasom. Ahol a játék fontosságáról ír, nem lehet József Attilára nem gondolni: „Egyedül egy játszani engedő civilizáció volna képes ártalmatlanul levezetni az iszonyatos vágyat az elfojtott önérvényesítés kirobbantására.”

Azt hiszem, csakugyan József Attila kapcsolta újra össze, amit a nagyképűség régen elválasztott egymástól: a politikát, a történelmet, a rendet és a gyerek igényét bennünk, a játszhatnékot …

Nemcsak a híres nagy versének befejező soraira gondolok. Ott ez a kis töredék is –

 

Világokat igazgatok:
üveggolyókkal játszom.
Nem szeretnek a gazdagok:
árva gyermeknek látszom.

 

Így tudja, így vallja: gyerekkori játszókedve éppúgy feledhetetlen momentum a jövő számára, mint akár a gyerekkori szenvedése.

 

„Tüzet viszek –– nem látjátok?”

(1965)

Semmi sem fejezi ki jobban, hogy „megszállottak” vagyunk, egy eszmétől, egy hivatástól – mint ez a népdalsorocska. („Megszállottak” – mint az apostolok a szentlélektől.)

Hiszen benne van még az az oly aktuális figyelmeztetés is a világ számára, hogy vegye észre végre ezt a megszállottságot, ezt a prométheuszkodást, és becsülje már meg a tüzet vivőket.

Semmi sem fejezi ki jobban …?

De.

Baudelaire, egyik látomásában a kimérájukat cipelő emberekről. („Mindegyik egy-egy Kimérát vitt a hátán; nyomhatott annyit, mint egy zsák liszt vagy szén, vagy mint egy római gyalogos felszerelése …”)

És József Attila, midőn arról ír, hogy gyerekkori félelmének és bámulatának tárgyát most felvállalja.

„Mint lopott fát.”

Ez a hivatás képe. A lopott fával vinni együtt a fadobálókat is, az egész világot is.

Csodálatos és mélyen igaz ez a metamorfózis: a gyerekkori emlék nő fölénkbe, mint hivatásunk útjára kormányzó lelkiismeretünk. Vagy ha tetszik: felsőbb énünk.

 

Tőletek féltem, kemény emberek,
ti fadobálók, akiket csodáltam?
Most mint lopott fát, viszlek titeket
ez otthontalan, csupa-csősz világban.

 

Meleget visz haza?

Vagy fényt az emberiségnek?

Pontosan úgy, ahogy a népdal mondja: „Tüzet viszek …”

 

 

 

Gulyás Pál

Akinek verseit most várja mérték,

az már a föld mélyében hallgat.

Mért nem hallgatta élve a Föld léptét?

Mért nem csinált csendjéből forradalmat?

 

A halála tízéves évfordulójára megjelent – tudtommal egyetlen – cikknek a címe könyörtelen volt: Akit elfeledtünk. Tegyük hozzá – ha még könyörtelenebbnek látszik is –: a feledés és a közöny nem halála után borított fátyolt Gulyás Pál nevére és műveire. Életében is ez volt az osztályrésze. Nem önkínzó átok, hanem önkínzó számvetés volt az, amit így írt meg:

 

Tegyetek hármas koporsóba:
a hallgatás, csend és közöny
hármas börtöne boruljon rám
s nyeljen el a vízözön!

 

Ma inkább azt látjuk, hogy – ha lassacskán is – egyre enged a közöny körülötte: szaporodnak olvasói, támadnak új hívei.

Magam is ezek közül való vagyok. S ezt most azért is mondom meg itt bevezetőben, mert ez az egyetlen jogcímem arra, hogy írjak róla. Hisz nyilvánvaló, hogy írni róla elsősorban azoknak lenne tiszte, akik személyesen ismerték, és verseskönyveiből előrajzolódó költői arcát eleven emlékkel színezhetnék és korrigálhatnák. Én életében nem ismertem meg, csak halála után lettem olvasójává. S így növekedő hatására, népszerűségére is eleven példa. Egy a sok közül. Ez az írás pedig legyen épp annak bizonyítéka, hogy a barátok gyűrűjén már átcsapott költői híre, s hogy költészete áramának nem leszünk rossz vezetői mi: kortársain túli, most következő generációk.

Hiszen számára mégiscsak bennünk kezdődik az utókor.

 

Elfogult olvasója vagyok, és elfogultan is akarok írni róla. Erre nem kell semmiféle mentség, legfeljebb az álobjektívek szemében. Nagyobb baj az, hogy a szeretet elfogultsága, a lelkesedés szárnyakat ad ugyan az érzéseknek, de gátolja a kifejezés pontosságát és folyamatosságát. Az írói kifejezés ugyanis legtöbbször kifullad, ha a lelkesedéssel lépést akar tartani, s könnyen szuperlativusz-pufogatás lesz belőle.

Ezt, persze, szeretném elkerülni.

Az anyag elmélyült ismerete is – bizonyos mértéken túl – inkább gátja a kifejezésnek. Ez nem holmi paradoxon. Mélyebb vizsgálat során, az anyagban elmerülve, előbb-utóbb eljut a vizsgáló oda, hogy – Csokonaival szólva – elmondhatja: „Még több mélységeknek mélyére találok.” Gulyás költészetének különben is van irracionális hínárosa és mélybe csalogató dallama. Nagyszerű élmény át- meg átérezni a költő szédületeit, látomásait és eksztázisát, de az ilyen élményeket nehéz szavakba foglalni. Hogy folytassuk a Csokonai-idézetet, ez már az az állapot lenne, amelyben „lát és habzik az ész, a szív fél és óhajt …”

Ez pedig nem kritikaíróhoz illő lelkiállapot.

Ehhez hasonló nehézség még az is, hogy Gulyás költészetének kedvelőjét, ha beszél vagy ír róla, előbb-utóbb elfogja az a vágy, hogy igazságot szolgáltasson a költőnek. Itt pedig megint olyan distancia választja el azt a helyet, ahová Gulyást az irodalmi közvélemény sorozza, attól a megbecsült helytől, ahol mi őt látni szeretnénk, hogy ezt áthidalni nehéz; az evidencia élménye gyakran kapkodóvá teszi az igazság bizonyítását. Nincs nehezebb, mint fényes nappal megfontolt szóval bizonyítani, hogy süt a nap.

Márpedig Gulyásról nem lehet írni, anélkül hogy ez ne legyen egyúttal kísérlet is évtizedek óta elnapolt és ezzel megpecsételt pörének újrafölvételére, elbagatellizált jelentőségének elismertetésére.

Róla szólva, fenyeget a konfúzusság, a rendszertelenség veszélye. Hagyatéka is épp eléggé rendezetlen, hogy aki minden művét olvasni akarja, eltévedjen. Sajnos, arról le kellett mondanom, hogy a kényelmesebb megoldást választva, időrendben vegyem sorra verseit, és így pályájának egyes szakaszai szerint jellemezzem költészetét. Műveinek az eddigi gyűjteményes kiadása, amelyből megismertem (Az Alföld csendjében), bár ígéri, de nem tartja be az időrendet, úgyhogy költői fejlődésének egyes szakaszairól nem alakult ki bennem világos kép. (Két és fél megjelent s három meg nem jelent kötetének anyaga van ebben kapkodó rostálás után összeömlesztve.) Kéziratos hagyatéka is töméntelen s nehezen áttekinthető. A versek időrendbe szedése csak a most következő válogatásban kezdődött meg, de nem olyan könnyű otthonosan tájékozódni a kéziratoknak ebben az új rendjében. Sőt, éppen most látjuk csak, kronológiailag tisztába téve, hogy milyen nehéz Gulyás költészetének egymás után következő tételeit elhatárolni, mert egész költészetén végigvonulnak a vissza-visszatérő Leitmotivok. Mintha maga a költő is azt akarta volna, hogy versei úgy összekeveredjenek, mint a Sibylla könyvei. Így életművének tagoltsága – különösen 1934 után, tehát utolsó tíz esztendejében – minden rendszerezés ellenére is csak kevéssé szembetűnő. Inkább egyetlen áramnak látszik, egyetlen örvénylő áramnak, amelynek éppen csillapíthatatlan mozgása vall valamilyen nyugtalanságról, egy mindhalálig fel nem oldott feszültségről. Hogy mi volt ez? – azt csupán „körülírta” műveivel. Ezért az a sok variáns, az a néhány folyton visszatérő, más-más fekvésben újra próbált motívum meg az egyes szerencsés, sokat ígérő kifejezéseknek bűvszóvá válása: hol naiv, hol meg telibe találó jelképrendszere. Ezért észlelhető Gulyás költészetében egyszerre valami szabadon áradó s ugyanakkor valami rögeszmésen kötött jelleg.

Meglehet, hogy más kritikusok és olvasók jobban kiolvassák majd költészetének mintáiból a történelmi alapszövetet, s lehet, hogy az eszméknek kristálytiszta rendjét fogják megpillantani ott, ahol mi még csak valami alakra törő s rendkívül vonzó kavargást látunk.

Hadd idézzek most itt egy szakaszt egy korai verséből (A művész tervei), mert úgy érzem, arról beszél itt, amiről mi: költészetének megfoghatatlanságáról. A lombokról ír, mint annyiszor:

 

Olyan művészi volt a rajz,
mint ércbe vésett álom,
s a szél ezer rajzot kavart
keresztül a határon.
Itt és ott sárga lámpaként
nagy sárga lombok égtek,
temetői lámpájaként
a porladó művésznek,
akit egy gondolat a mély
homok csöndjébe vitt,
s a szél táncolva szórja szét
itthagyott terveit.

 

Valóban ilyen az öröksége. Olvasása közben mindig adódik egy-egy szerencsés, teljes fényű pillanat, amelyben nemcsak a részletszépségek, hanem egész költészetének arányai és összefüggései is hirtelen felsejlenek. Ilyen pillanatok reményében írok most Gulyás Pálról, meg-megállva olyan szakaszainál, melyekből ütésszerűen kihallani véltem szívdobbanásait.

Kérem hozzá az olvasó türelmét.

 

 

 

 

Ki tud aludni most? Csupa vér

az egész föld! Testvéri harcra

készül mindenki …

1934. augusztus 17.

péntek hajnalban.

 

Húszéves se volt, mire az első világháborúnak vége lett. S meghalt, még mielőtt a másodiknak vége lett volna. Élete: eleven példa rá, hogy milyen eszeveszettség, mekkora őrület poétának lenni Magyarországon, ahol Csokonai idejében ez még csupán bolondság volt. Életrajza nem kevésbé megrendítő, mint a Juhász Gyuláé, a József Attiláé vagy a Radnótié. Költészete is egy kétségbeesett élet dokumentuma, baljós dobszókíséret a korhoz, megsemmisítő vád.

S nem is csupán ott, ahol költészete a csúcson, az előbb említett költőkkel egy magasságban jár.

Hiszen aránytalanságaiban, töredékességében, gondolatainak lidércnyomásos elnehezedésében még jobban fokozódik, még szívszorítóbbá válik költészetének vádoló ereje. Versei mondanivalójához – amikor már minden kép kevés – odadobja nyomatéknak a maga keserves életét. Amiről a tréfa is mindig olyan keserűre fordul:

 

Itt kódorgok, mint egy limlom,
hideg templom a Nagytemplom,
be van az ilyenkor zárva,
magas vár a püspök vára.
Megyek, merre lábam kullog,
lógatom a kapukulcsot,
mindegy nekem észak és dél,
fütyül felettem a szélvész.
Mért nem fultam meg a kompnál,
mint szépnagyapám, a jobbágy?
Pottyantam volna az árba
Vele együtt a Tiszába!
Vele együtt barmostul,
szekerestül, lovastul!

 

Egyéni tragédiája akkor ilyen tréfás-keserű, amikor debreceni keretben villantja fel. Ott valóban fel se nőhet tragédiává. Csak groteszk túlzásai vallanak az iszonyat méreteiről:

 

Itt élek én Debrecenben,
ebben a porrengetegben,
ez a város régen meghalt,
maradt utána egy aszfalt,
maradt egy-két disznótora,
egy-két kövér professzora …
––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
Hát én itten mit csináljak?
Olvasszak hasamból hájat?
Sovány vagyok én pecérnek,
sovány vagyok bőregérnek …
––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
Tudom nem ér ez egy krajcárt,
szőr vagyok, poszthúmusz hajszál,
Tisza Kálmán pocsolyáján,
Csokonai kocsonyáján.

 

Itt, ebben a debreceni környezetben, önvallomása mindig: öngyilkoló irónia. Még egy példát erre:

 

Egész életem potya volt,
múzsám mezítláb kutyagolt,
vasútra csak ritkán ültem,
professzorékra fütyültem …
––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
Nem kell az én csontomra mész,
megesz a föld, mohácsi vész,
ott majd megmászom a holdat,
fejfámon macskák danolnak.
Potya voltam, potyán halok,
úgy megyek az égbe gyalog,
a vén dajkám potyán vett meg,
a papok potyán temetnek.

 

De menten vége minden öniróniának és akasztófahumornak, amint túllép Debrecenen, s országos keretben, népe költőjeként vall magáról. Ilyenkor őt is úgy láthatjuk, igazibb mivoltában, mint aki szintén „országos volt a pusztulásban”.

A franciák azt mondják az önfeláldozóan munkás lelkekről, hogy mindkét végén égetik a gyertyát. Így emésztődött Gulyás Pál is. Szörnyű sorvadozásából fennmaradt fényképeit nézve: illusztrációkat látunk költeményeihez, jobban mondva: költői képei önarcképek is, megannyi Veronika kendője. Figyeljük meg: milyen képre fordítja le azt az újsághírt, hogy Rómában Gömbös hozzákötötte az ország szekerét a fasiszta „tengely”-hez? A vére elfolyatott áldozatnak a képe ez, Gulyás Pál fényképe ez s egyszersmind a háború vágóhídjára szánt országé:

 

Nem tudok aludni, a villanyt lesrófolom, a felsrófolom.
Az éj sem tud elaltatni, ez a földöntúli hatalom.
Az jár eszemben, hogy a vér, mely itt forog testembe zárva,
nem az enyém, nincs is már bennem, ott van valahol egy tartályba,
fent egy toronyban… És alatta fegyveres őrszemek cirkálnak
ha száz lépésre közelítsz, töltött csővel elibed állnak,
kérik a jelszót és jelhangot, azonossági lapot kérnek,
hasztalanul mutogatod, hogy az a vér fent a te véred.
Hosszú alagútak vezetnek a toronyból a föld alatt,
viszik a vért a levegőben csattogó ércmadarak,
viszik Rómába és Berlinbe síneken sikló motorok,
kilencmillió ember vére éjjel-nappal száll és forog!

 

Ennek az 1936. április 3-i éjszakáról keltezett látomásnak döbbenetes méreteit később a valóság igazolta. Aki ezt így tudta átélni, az elégett ebben a látomásban, és kiégett, mint Cassandra a hiábavaló jóslataiban.

De itt még nincs vége a versnek. Az előző képet ódai ünnepélyességgel ismételgeti, szinte litániát mond a miniszterelnökhöz, és azután – no, még egy gyilkos célzás Mussolinire! – az eredeti képet úgy fordítja át, hogy azzal pofájába vágjon a címzettnek, de akkorát és úgy, ahogy az egy ligeti hamiskártyásnak vagy egy élelmiszer-manipulánsnak kijár:

 

Ó te Magyarország sáfárja, hazánk első minisztere,
kilencmillió ember vérét a sors kezedbe tette le!
Kilencmillió ember vére gőzöli be napod és éjed,
kilencmillió ember vérét te kevered és te cseréled!
––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
Gondoltad-é, midőn vitt a gőz apokaliptikus lova
s ott állt melletted mint egy bálvány Róma feltámadt démona,
gondoltad-é, midőn a vak Történelem rádtérdepelt:
kilencmillió ember vérét milyen kannákba mérted el?

 

Két év múlva, pontosabban: 1938. szeptember 15-én, csütörtök délelőtt tíz órakor, amikor a rádió bemondja, hogy „Anglia miniszterelnöke ma reggel repülőgépre szállt Németország felé” – Gulyás megint verset ír. A történelmi pillanatot a vers mottójában jelzi ilyen pontosan. A vers címe: Most repül! A verset azért idézem, mert megint csak azt igazolja, ami szerintem oly mélységesen jellemző Gulyás költészetére: testén érzi a rossz, a közép-európai történelmet, mint a vámpirt … Valahogy úgy érzi, hogy testének, családjának, az országnak és Európának együtt egyetlen vérköre van, és a bárhol meginduló vérontástól elpusztul ő is. Körülbelül így is történt. Külső seb nélkül – így mondják – elfogyott a vére 44 tavaszán, mint azoké az áldozatoké, akik rafinált gyilkosok keze alatt csak hallják a vércsöpögést, s ettől lassan meghalnak.

De lássuk a verset. Kevésbé képszerű már a látomás és jóval idegesebb. Szinte villámfénnyel sistereg fel itt az a szédítő-vakító-őrjítő evidencia, hogy egy a világ és egy a végzet is generációkon át.

 

Most repül a levegőben,
veri a nagy üres Semmit,
viszi hátán Európát,
viszi hátán Ázsiát,
viszi hátán a jövendőt,
kisfiamnak kisfiát …
Ó Istenem, a csontvázam
van már meg csak, csak azt látom,
nincs árnyékom már, a kőre
üres szemmel bámulok …
Most repül a levegőben,
a levegő hogy zuhog!
––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
Most repül a levegőben,
az egész világ holt térkép,
nincs határa semminek,
a határokat széttépték,
összevissza ődöng minden
az emberek véresek,
mindenkiből ömlik a vér,
a vér mindent ellepett.

 

S utána – mint elégetett Sibylla-könyv – még néhány kipontozott sor.

A halkan percegő rémület öblösen visszhangzott föl Gulyás költészetéből. Mintha egész szervezete erre lett volna ráhangolva, hogy elcsitított félelmeknek legyen hangszórójává. A maga pusztulására a világét rímeltette, a világ pusztulására a magáét. Helyszíni jelentése a két világháború közéből így olyan igaz és olyan megrázó, mint egy magát is halálraítéltnek tudó orvos naplója egy önfeledten sugárfertőzésbe hullott városból. Egy személyben hordozza a kollektív betegséget és a kollektív betegséget felfogó tudást is. Gulyás hangja – valljuk be – valóban elviselhetetlen volt, elviselhetetlen, különösen azoknak, akik bíztak benne, hogy különbékét lehet azért kötni a végzettel, mert elvégre is nem eszik olyan forrón a kását, s mert még sohase volt úgy, hogy valahogy ne lett volna … És ilyesmikben bízni eléggé emberi dolog. De Gulyás jóslatai éppoly kevéssé voltak „emberiek”, mint ahogy nem volt emberi az a valóság sem, amely később igazolta jóslatait. Magából kikelve és magába kuporodva ő csak mondta és mondta a magáét, soha ki nem fogyó látomásait a megsemmisülésről. Mindig az utolsó sikoltás jogán. Hadd idézzünk egyik ilyen, már címében is programszerű verséből: „Megsemmisülve – egy üldözési mániás naplójából”.

 

Meg akartok fojtani, föld alá
akartok taposni, már látom,
hogy úszok tűnő délibáb gyanánt
keresztül a zúgó pusztákon,
megsemmisülve, mint ahogy beolvad
a szivárvány a felhők szomorú
ködébe, s mint ahogy széjjelpereg
az elhagyott halotti koszorú.
Testemről lemállik a hús, már csontom
novemberi faként nézi a múlt
ingó kártyavárát, .................................
––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
........................... én, mint a Semmi
árnyéktalan árnyéka lebegek.
Szél rohan át rajtam, mindenki átrohan
vázlatomon, hajóhadak
futnak át rajtam, tengeralattjárók
robbantják alattam a sugarat,
gyermekeim vére szökik magasra,
mint egy szökőkut, az ő gyászukat
lobogtatom, ők zokognak utánam,
keresik sírva az eltünt utat.
A föld várát tapogatják vakon,
kiszúrt szemmel, jajgatva Ödipusz
gyermekeiként, de jaj, vakok ők is,
szemükből a világosság kifut
s nem tér vissza többé, a végtelenség
csörömpöl fölöttük, a haragos
világűr csillagépítő állványa
tiporja szét őket, mint egy magot,
mint egy rossz magot, Káin lázadó
magvát – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

És így tovább. Barátai halála megint csak erre alkalom: apokaliptikus látomásra. Egy festő barátja fölött ilyen halotti beszédet tart, a lehető legzordabbat: művészetének halála és az emberiségé még hátravan. S amilyen zord, olyan esengő is, hogy amit prófétál, be ne teljesedjék.

 

Halott festő, képeid elperegnek, lágy színeit kiszívja majd a Nap,
tájaidat ujabb táj váltja fel, nevedre a felejtés bárdja csap,
közelegnek a Csend óriásai s közelg a Történelem: vérözön,
dühöngeni fog a moloch-idő, tiporni fog ezen a kis kövön …
Szineid lámpáját viszed magaddal! Ó könyörögj érettünk nagy gyerek!
Szólj a föld négy sarkán a négy angyalnak, tartsák erős kezekkel a szelet!
S szólj a hetedik angyalnak: pecsétjét ne törje még fel, a föld még puha,
nincs annyi bűn még … S ne födje a Napnak fényét még szőrből készült gyászruha!

 

Ezek a képek nem egyszerűen egy zaklatott idegrendszernek képzelgései, nem a rossz közérzet párái, nem holmi oktalan lidércnyomások. A bel- és külföldi miniszterelnökök utazgatására írott verseiből láthatjuk, rémülete rövidzárlatként jelentkezik, a sujtó rádióhírek ahogy átfutnak rajta. De épp csak átfutnak. Mert a konkrét történelmi alkalomból máris kinyílik a látomás. S akkor már nem a látott-hallott vagy revelált jelenség a fontos, már nem is az hat elsősorban a valóság erejével, hanem ezeknek láttán: a szorítás a szív körül.

Ebből a szívszorításból szakad ki aztán az átkozódás a nemzet vérének szétpancsolójára vagy a tehetetlenség a kipontozott sorokban, vagy éppen a kétségbeesett kapkodás valami könyörület után.

Erre is lássunk egy példát, erre a sajátos fohászkodásra, amely, persze, átok is ugyanakkor és a tehetetlenség bejelentése is. Egyik ilyen imádságba csukló verse az Itáliához.

Ennek a versének megindítója is valami rádióhír vagy szónoklat lehetett. Ettől válik hirtelen szívszorító valósággá Itália:

 

Eddig olyan volt csak, mint egy papírlap,
mint itt ez a papír az asztalon,
egy térkép volt, vonalak futkosása,
álmodtak a színek hallgatagon.
––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
Idáig csak egy kép volt, jelkép,
egy eszmei kiterjedés,
nem hallottam messzebbre hangját,
mint egy madárka énekét.
A könyv kalitkájába volt
eddig Itália bezárva. –
most jönnek az Appenninek,
mozdul a tengerek dagálya,
Szent Péternek boltozatától
megsemmisült kis almafám,
eltűnt szobám ..........................................

 

Mi lehetett ez a hír? Az abesszin háború híre? Mindegy. A lényeg az, hogy a csöppnyi debreceni biztonság széttört e hírre, a lényeges az, hogy „meghal Leonardo és Dante”. És így tovább fokozva:

 

Gép robog gép hátán tolongva,
gyujtogat és robbant a gép!
––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––  ––
Hallgasd, Milánó hogy morajlik!
Szinte táncol a fákon a levél,
reng a Nagytemplom kettős tornya …
Most emeli fel öklét a Vezér!
Szemének mit burkol homálya
és ökle mily halállal van tele?
Talpa alatt a föld megindul
s kinyílik az Alvilág krátere.

 

A történelmi katasztrófa képe úgy bomlik át abba a másikba, amely már az emberiség csődjét mutatja, mint Madáchnál. Ahogy ebben a csődben felismeri helyzetét, és hogy mégis tenni mozdul, az is szinte ádámi magány és csak azért is harc:

 

Itt állok az Alföld csendjébe zárva,
fölöttem a fagyasztó csillagok
pincéje ásít, az Ür száll fölöttem …
Ha nincs most egy lehellet, megfagyok!
Idáig úgy takart el, mint egy álcát
s a föld alá buktatott a sötét,
az éjszaka ájult gyermeke voltam,
követtem a forgó Föld tömegét …
De most itt állok a földet ledobva,
bár arcom még csupa homok,
két karomat a napfényre kitárom
s látom a levegőt, mint templomot.

 

A felismerés tárgya pedig valóban luciferi látomány:

 

Itt állok az Alföld csendjében,
nem ismerek embert, barátot,
s látom a nemzetek sorsát,
közelednek a látomások.

 

S ezek a „közeledő látomások” meglepő módon német módiak:

 

Most szúrja át Sigurd szívét
Högni nehéz, éles vasa
s most kukorékol a Föld belsejében
Hel éjfekete kakasa!

 

Ezeket a valóságtól elrugaszkodó látomásokat, hogy utolérte aztán a valóság pár év múlva! Igazak – és mégis mily valószínűtlenek. Hol volt ezeknek a gulyási látomásoknak a „talajuk”? Vagy mint bizonyos egzotikus fák, a levegőbe eresztették gyökereiket? Milyen valószínűtlen a természetrajzuk ezeknek a verseknek – Debrecenben, 1936–38-ban, próbáljuk csak elképzelni: beleágyazva egy vidéki város átlagközvéleményébe, minden egyébtől elszigetelve, a nyaranta balilláktól nyüzsgő városban Gulyás Pál két éven keresztül írja ezt a versét Itáliához, két éven keresztül csigázza magát, hogy kifejezze azt, amiért jobbik esetben csupán bolondnak, rosszabbikban bitangnak taksálják, azt, hogy Olaszországban feltámadt a nihil, az alvilág, az Antikrisztus.

A vers vége: ima. Szépségében Berzsenyi Fohászkodás-ához méltó szakasz ez. De – hogy továbbra is a madáchi fogalmaknál maradjunk – nem az Úrhoz száll, hanem inkább a Föld Szelleméhez. Hogy váltsa meg magát attól, ami a történelemben rossz, vagy semmisüljön meg. Tehát azért a végső vagy-vagyért szól ez az ima, amelyről ma már – itt, az atomkorban – tudjuk, hogy nagyon is lehetséges vagylagosság.

 

– Óh Hatalom, akinek nincs neve,
akit nem látni fűben és homokban,
aki a sírok küszöbe alatt
az élet ingáját hajtod titokban;
aki csak néha csengetsz fel az álom
legalsó emeletjéből, mikor
az éjszakának ránk esik hatalma
s a test az éjtszakával összeforr: –
hozd vissza a Teremtés első fényét,
a Föld forgásának első reményét,
a szélességek közt építs hidat,
feszítsd ki köztük szent átlóidat,
töröld el a dilúvium nyomát
döntsd meg a Történelem vak jogát
és az anyagnak új törvényt teremts,
győzze le a végest a Végtelen,
hadd lássam az ég fényét szabadon …
Vagy oltsd el a lámpákat, Hatalom!

 

Itáliához című versének párja lehetne a Nibelungi köd. (Adhatta volna azt a címet is neki, hogy „Germániához”.) Ennél megint Berzsenyit idézhetnénk, ezúttal mint példaképet a súlyos, kissé avítt mitológiai fegyverzetre. Persze, valamivel is nyíltabb beszéddel életveszélyes lett volna ez a vers 1936-ban, amikor megjelent a Válasz-ban. Így is félreérthetetlen volt már a címe is, az értelme is. A vége ennek is: ima a Megsemmisüléshez. Érdemes megfigyelnünk benne, hogy amikor csak mireánk, magyarokra csendíti ki versének értelmét, akkor se kisebb benne az egyetemesség igénye. Nem idéz külön végzetet nemzetének. A kilencmillió ember vére csak csepp az emberiség tengerében, s Gulyásnál mindig csak erről van szó: az oszthatatlan, egyetlen emberiségről, az élő és élettelen Természet testvéréről.

 

A terhes ég leszállt egész közel,
fejemet nyomják a fellegek,
a tornyoknak nem látom csúcsait,
ismét feltámadtak az óriások,
Thor jön az erdőből a kalapáccsal,
ömlik páncéljáról a vér,
a föld alatt Vulkánusz háborog,
a tengerből Fenrír üvölt, a farkas,
a Montblanc csupa vér, az Alpokon túl
Néró felgyujtotta a Lateránt,
csörömpölnek Trajánusz légiói,
az Óceánt hétszer körülcsavarja
a fájdalom Midgárd-kigyója s mindent
megfojt a nibelungi köd …
Ha tudsz még, pajtás, magyarul,
ragadj ásót-kapát kezedbe,
ásd el az utolsó magyar igét is
örökre! – Villámlanak a pólusok!
Borulj le homlokoddal, mondj imát
északnak, délnek, keletnek, nyugatnak
és kérd az isteni Megsemmisülést,
hogy fogadja be árva csontodat!

 

Azzal kezdtük ezt az előző fejezetet, hogy mennyire egy vérkör fut át a költőn és világán, hogy mennyire személyes és mennyire világtörténelmi egyszerre a lírája.

Az eddigi versek idézése során merültek volna már föl egyéb problémák is. Ne mellőzzük el továbbra is ezeket, vegyük számba inkább, mint keresztúton, a további tájékozódás lehetőségeit!

Az egyik ilyen továbbhaladásra csábító gondolatmenet elindulhat Gulyás költői nyelve és jelképrendszere felé. A másik úton azokat a képeket nézhetnénk végig, amelyeket a költő Magyarországról festett. A harmadik meg Gulyás világnézetét próbálhatná felderíteni …

Mindhárom út azzal kecsegtet, hogy költészetének sűrűjébe visz. Próbáljuk hát sorra valamennyit!

 

Költői nyelve

Nem ezt akartam, óh nem ezt a szót!

A szónak az apját, ükapját!

Hátra akartam futni, messze hátra …

De a szavaknak őse el van ásva.

 

Az „elásott szó” immár másodszor kerül elénkbe.

Másutt meg elásott mitológiai alakokról beszél, akik növényi léttel élnek tovább, s ír arról is, hogy „földbe kell magunkat ásni. Lassan sűllyedő testünkben egy új indulat zsigerje fog zsongani, agyunkban új velő”.

Gyakori kép ez Gulyásnál: a földbe, az éjbe temetkező forma lappangva tovább él, s ha mint forma széthull is, ereje megsokszorosul. Nem csoda tehát, hogy hitt a régi szavak, a mitológiai képek, az orfikus költészet varázserejében. Az egyszer már eltemetett kultúráknak szava végigment a halál és az újjászületés metamorfózisán, megjárta az élő és élettelen anyag határait, ismeri a bomlás és sarjadás pillanatait – s éppen ezért gazdagabb Gulyás szemében – minden más szónál. Így jelennek meg nála, a vulkáni hévvel és erővel feltörő kifejezések mellett, sokszor kritika nélkül, olyan mítikus jelképek is, amelyeknek sosem volt értelmük nálunk, vagy ha volt, már elpárolgott.

Itt azonban figyelembe kell vennünk, hogy Gulyás mondanivalója annyira meghaladta – és olyan sajátos ugrással haladta meg! – a korabeli és debreceni „körebeli” olvasóinak köztudatát, hogy a költőnek valóban törekednie kellett minél több eleven erejű pátoszt kicsikarni a szavakból. Minden eddigi hitből, amelyet okkal vagy oktalanul elevennek hisz, megpróbál oltógallyat venni költészetéhez, hogy ezáltal hittel teljesebb, azaz hitelesebb legyen.

Nem lenne nehéz egy Berzsenyi-pört akasztani a nyakába. Gulyásnál is vannak „gőztorlatok Alpesi”. De ennek a pörnek Berzsenyinél sem volt sok értelme. Különben is Gulyásnak kijutott efféle akadékoskodásból mind ez ideig. Inkább az „engesztelő szózat” van most soron, a Kölcsey-súlyú leszámolás a kritika mulasztásaival, a költőtársak közönyével. De Berzsenyit valóban ne felejtsük el Gulyásról szólva. Stílusukban és sorsukban is volt annyi megegyezés, hogy remélhetjük: egyik a másik titkához adhat kulcsot. Magányosak voltak és eksztázisra hajlamosak, és mindketten jobban hittek a mitológiában, mint az korukban szokás volt. (Egy kisebb, Berzsenyiről szóló versében Gulyás – úgy látszik – vállalja is Berzsenyivel a rokonságot.)

A magányosságnak nagy része van abban, hogy a költő hangja egyénien fejlődjék, önálló sarjadásra kapjon. S arra is nagy kísértő a magány, hogy a szónak, az igének erősebb csengést és nagyobb jelentőséget adjon, mint a valóságnak, amit a szó jelöl. Filozófiában ezt idealizmusnak mondjuk, de a költészetben – ahol a szó olyan sokat jelent – ez még csupán költészet.

Gulyás maga így ír erről a mítoszok felé csábító magányáról:

 

S a lámpa, a parányi lámpa
megvakította a szemem –
s olyan vagyok, mint vén Homérosz:
nem látok, csak emlékezem.
Emlékezem az ős tájakra,
melyekkel a lelkem tele –
forog az Ókeánosz habja,
süvölt Hádesz roppant szele!

 

Nem is csak a görög, hanem a germán, a finn mítoszokból, a román mitikus népmesékből és a keresztény szentek életéből is rajzanak be hősök és képek Gulyás verseibe. Ezek az ősi jelentéssel teljes, testes fogalmak ott segítik legjobban, ahol mondanivalója vitatható lenne, merész vagy paradoxonos. A szláv–magyar testvériségről írva, a merész ügy védelmében fellépteti Szent Cirillt és Szent Lászlót, sőt Petőfit is – aki különben Gulyás költészetében teljesen mitikus alakká válik. Babitscsal szembe a Kalevalá-t szegezi és a Kalevalá-hoz kulcsolt mitizált Adyt. A klasszikus apollói Csokonaival szemben pedig feltámaszt egy más elvű mítoszt, a népköltészetét és ennek élén egy másik, igazibb Csokonait. Krisztus és az Evangélium a régi világ pusztulására szolgál például: „Szétszakadt a betlehemi Krisztusnak óriás palástja, köddé vált a Hegyi Beszéd …” A germán mítoszok véres és vérengző alakjai – mint láttuk – a „Drang nach Osten” képviseletében tűnnek fel a látóhatáron.

Démonizált világ ez. Ahol még az élők is átalakulnak önmaguk ősképévé. Így jön Veres Péter a délibábból, így lesz pokoljáró alakká Oláh Gábor („sokszor hallom a temetői csöndben strázsáló lépteid zaját alul … Te jársz ott alattunk mágneses talppal, viszed fantom tested tótágasát”). S így nevezheti a költő jómagát is „hádeszi tanárnak”.

És vegyük számba még e mellé a nem kevésbé démonizált természettudományos és fiziológiai szótárt, a nem köznapi hőfokra fűtött fogalmakat, mint „atom”, „forma”, „éther”, „szubsztancia” vagy mint a sajátos értelmű, talán a halál véletlenszerűségét jelző „pillanat” stb. Néha mintha tudós-professzor Hatvani magyar-fausti nyelvét hallanánk. Érezni is gyakran, hogy nem komolyan, hanem diáktréfából keveri beszédébe a misztikus és tudákos szavakat. Különösen szatirikus versekben.

Igen, hajlik néha költészete a barokk túlterheltség felé, hajlik játékból a cirkalmas debreceniességre is, de ugyanakkor páratlanul biztos hangsúlyösztönnel tudja a népdal formáját is. (Lásd például A naptalan ház című versét!) A lényeges azonban az, hogy erre is, arra is az ő nyelve hajladozik. Ódában és pastiche-ben, népi ízű balladában és lírai pillanatképben egyaránt felismerhető csalhatatlanul a gulyási hangvétel, mondatfűzés, közérzet és filozófia.

Szemére vetni inkább csak azt lehetne, hogy verseiben sokszor nemcsak a tökéletes vagy találó, tehát érvényes kifejezést adja, hanem a harcot is a tökéletes kifejezésért, a mondanivaló megközelítésének sikertelenebb folyamatait is. Életműve nem remekbe szabott versek sora (van ilyen is benne jócskán!) – hanem folyton újuló kísérlet az egy-két lényeges mondanivaló teljes kifejtésére. Egy-egy gondolat, egy-egy szópár itt is, ott is feltűnik, ismételten, mintha helyüket keresnék a kontextusban, ahol teljes súlyukkal üthetnek. Ahol megtalálják helyüket: jó, ahol nem: ott kizörög az üresjárat. Nagyméretű versei közt éppen ezért ritka az olyan töretlen verse, amelynek sem anyagában, sem arányaiban nincs hiba. (Ilyen tökéletes, nagy ívelésű versének talán csak a Mozart idézésé-t és a Babitshoz szóló Búcsú a mestertől-t fogadhatom el. Mindkettő kompozíciójában érezhető egy versen kívüli ritmus és mérték is. A Mozartban a zene, a Búcsúban pedig az idő, az az öt esztendő, amely elvitte Babitsot, s közben felépítette ezt a verset.)

A távoli kultúrák jeleit és fényeit Gulyás – azt hiszem – azért is gyűjti olyan imádva, mert ezzel is erősödhetik legbensőbb élménye, az, hogy a világ egy. Ezek a halhatatlan jelképek, a kultúrák romolhatatlan elemei időben kötik-fércelik egybe ezt a korokra széthullni akaró világot. Egymásban élünk, megéledünk, elhalunk … Ellentétes ősi princípiumok ma bennünk új csatára kelnek … és így tovább. De mindez már a gulyási világnézet köreibe torkollik.

Az igének erről az időn átütő erejéről sokat írt s nagy apparátussal. De elmondta ezt egyszer nagyon egyszerűen is. Az a címe ennek a versnek, hogy Gyermekem a porban. Itt is nagy témái kerülnek össze jó szomszédságba: az elmúlás, a születés és már távoli kultúra hírnökeként: a dal. De nem az elme munkája hozta össze itt az asszociációt, hanem csak a véletlen tűnődés. Talán ezért is lett ilyen feledhetetlen:

 

Gyermekem a porban játszik némán a homokkal,
kis keze terhétől omlik a könnyű homok.
Most egy dal fut az ajkain át, mint tétova szellő,
dal, mely az édesanyám ajkairól lebegett.
Ezzel a dallal csalta le, szőtte be egykor az álmom,
pillangószárnyú hirtelen álmaimat,
ezzel a dallal zárta szemem … S most gyermekem ajkán
itt van a nóta megint: föl- s lebukó zuhatag!
Dal köti össze a századokat: porló nagyapákat
s hamvukon álmatagon játszadozó unokát.

 

Ez is egyik vezérlő eszméje lehetett Gulyásnak. A kultúra egysége és oszthatatlansága. Ez az eszme mindenesetre harmóniában van világképével, és sok mindent megmagyaráz, többek között nyelvének kedvelt mitikus idézeteit.

 

Hazájáról

Én nem tudok „népi” szóval

kiáltani: befalazták

Tiszadob ó-kapuját,

Debrecenbe láncolt a rabság.

Meghalt a szent világszabadság.

 

Nem volt politikai koncepciója, de utálkozásában és szeretetében olyan következetes volt, hogy az felér a leghatározottabb programmal.

A költészet érdekes paradoxona, hogy Gulyás látomásokra hajló gyúlékony képzelete milyen pontos műszer volt a társadalmi bajok mérésére, kora típusainak röntgenfényű fotografálására.

Minden további magyarázat helyett inkább egy meggyőző idézettel szolgálok. A Háló című versével, amely, ha akarom: panteista vízió, s ha akarom: megsemmisítő kritika és gúnyos halotti búcsúztató valamely egykorú közéleti típus fölött. Íme:

 

Nézd csak, mi lett a nyárfából!
Olyan mint egy rezgő háló:
nincsen lombja, levele,
átlátsz rajta százfele.
Úgy van a légre terítve,
mint egy finom áttört csipke.
Ilyen lesz e vastag bácsi,
holnap rajta is átlátni!
Aranylánca leesik,
potrohája beesik,
méltósága-rangja füst lesz,
nagy kondor haja ezüst lesz.
Hová lesz a hivatala,
zöldposztós íróasztala?
Hová lesz fekete frakkja,
koppanó kemény kalapja?
Leteszik a föld alá,
hol már várja a halál.
Ott sürög-forog magában
a sír sötét kamrájában.
De nem lesz a sír sötét:
föllobbantja mécsesét.
A két szem lesz mécsese,
a csont lesz szövétneke.
Égni fog a nagy test lassan,
mint egy folyton égő katlan.
De a lángnak vége lesz.
S csak egy nyom marad az éjben,
egy pecsét lesz ott szerényen,
egy tűnő rajz, puszta vázlat,
melyen általkukucskálhatsz,
mint ott fenn a rezgő hálón,
téli nyárfán, alva állón.

 

Szatírában szegény irodalmunknak külön baja, hogy a kritika is milyen botfülű a szatírára. Nem vette mindeddig észre az egyik legeredetibb szatirikus hangot, a Gulyás Pálét. A Rontó Pál naplójából című sorozatában olyan telibe találó szatírák vannak, mint például a vaskalapos professzort gúnyoló Naftalin-kabát című. Így szól ez a pokoli szellemességű vádirat a „keresztény kurzusnak” felszínen úszó tökfejei ellen:

 

Mit mások szereztek kínnal,
ő megszerzi naftalinnal:
egy hosszú zakót bemárt,
kész a naftalin-kabát.
A kabátot beíratja,
aztán doktorrá avatja,
ő csak bámul alatta
bölcsen, mint egy darab fa.
Egy nagy Szót elmormog sokszor,
így lesz irodalomdoktor,
otthon vállfára teszi,
szívből gratulál neki.
A többi jön pragmatice,
önként és automatice,
az ég felhős és azur,
kész a méltóságos úr.
Jönnek a halk tányérsapkák,
hozza kiki a kobakját,
ő megdorgálja Lenint,
szétszór egy pint naftalint.
A katedrán a verőfény
pápaszemén meghal önként,
jobban mondva: kiszalad,
otthagyja a négy falat.
Így ülnek ők mély homályban,
naftalinos borzadályban,
mindenki hajlong, idéz,
csattog a mohácsi vész,
háromszáz álgyú halált szór
Toldy Ferenc nadrágjából,
pusztít a pogány náció,
de győz a reformáció!
Ő is győz: zárja az órát,
és hazaviszi zakóját.

 

A debreceni városháza típusairól írott Három ember című, finoman veséző versét bízvást be lehetne tenni Móricz Rokonok-jába illusztrációnak, annyira találkoznak jellemzéseik. Akkor is született a vers: 1931-ben.

A Horthyék–Bethlenék sokat emlegetett s tapintattal neobarokknak nevezett parádés társadalmát egy másik versében Gulyás zseniális vetkőztetőként megfosztja ruháitól és kellékeitől, s egyfelől bemutatja a halálra vált, rozoga testet, másfelől a barokk parádé titkát: a kínos és szomorú ortopédiát. Kitűnő már a vers címe is – az egyre nagyobb pipájú és egyre kevesebb dohányú úri világnak ez a nélkülözhetetlen szava, a már mód nélküli rang beismerése, az a szó, mely maga a hódolatra váró, üres fikció, a nagy nesze-semmi-fogd-meg-jól – azaz: Tiszteletbeli.

 

Nálunk mindenki tiszteletbeli,
rendes címét senki sem viseli.
A doktor tiszteletbeli fődoktor,
a vadász tiszteletbeli lődoktor.
Én azt hiszem, itt minden csak mese,
nincs senkinek saját szervezete:
a fog pótfog, a szem műszem, a láb
koppanó tiszteletbeli faláb.
A pincér tiszteletbeli főpincér,
a cincér tiszteletbeli főcincér.
Nálunk mindenki retteg a kevéstől,
mindenki retteg az egyszerűségtől.
A kézre kesztyűt, a kesztyűre meg
egy újabb kesztyűt húz a tisztelet:
fejünkre védő sisakot teszünk,
tisztelettel mozgatjuk két kezünk,
páránk nincs, hangunk messziről szivárog,
úgy lépünk egymás közt, mint a búvárok.
Mi van kívül, érezni nem szabad,
a levegő barbár, barbár a Nap …
S ha majd tisztelettel rúgunk utolsót,
kapunk egy tiszteletbeli koporsót.

 

Ez a kép, a halál képe, ez kísérti, bármerre néz Magyarországon a költő. „Ez a város régen meghalt” – idéztük már egyik debreceni verséből. Az élet nem élet, hanem csak olyanforma karikatúrája az életnek, mint a hullának szakálla-körme növése. Így lesz belőle is „posztumusz hajszál”.

A halál nem „nagyszerű halál” – hol van az már? –, régen belefulladt a kicsinyességbe, a groteszkbe. Csak az utálatosság és gyűlölködés él túl mindent, ez fogja túlélni – így érzi – a költőt is. Ezzel az átokkal fején átkozza viszont a költő városa reprezentatív embereit:

 

Pukkadjatok fel, mint nagy lomha békák
glóriátok levétől iszapos
talárotokban! S dobjátok utánam
gyászkoszorú gyanánt az iszapot!

 

Társadalomkritikájában így olvad össze a kétségbeejtő tragikum és a nem kevésbé kétségbeejtő groteszk szatíra. Éppen ezért is emlékeztet sokszor Gogolra. Például Gyulai út című versében:

 

Egy havatlan decemberben
ott kóboroltam Gyulán.
Láttam egy-két ifjú embert,
szemükben „égett a láng”,
de nem tudták merre égjen,
égett iránytalanul.
Tisztviselők ranglétrája
a felhőknek volt támasztva
fölöttük s az égbe nyúlt.

 

… S azután találkozik még itt Gyulán, egy ingerült gróffal és egy csontvázzal. Emberhez méltó társaság? Igen, akad az is: az áradó Kőrös partján a fűzfák.

Hasonló tragikus fintorral ír Hajdúhadházról, ahol nem tudna jobb dolgot magának, mint ezt:

 

…lenni repdeső varju,
aki fent a fán károg,
ha jönnek a kakastollas
cérnakesztyűs zsandárok.

 

S e fölött az egyik háborúból alighogy kiláboló, s máris a másik felé bokázó Magyarország fölött ott szól az andalító és vészjósló esti trombitaszó. A groteszk képen át – a trombitáló katona „arca most labdává puffad, most hirtelen lelohad” – áttör a látomás, a valóság: a temető.

 

Óh mennyi anya siratja
e kürtszóra holt fiát
s a földben e trombitára
mennyi csontváz szalutál!
S mennyi anya fog még sírni!
Ez a kürthang a fátum,
úgy száll az élők fölött el,
mint valami fejfákon.
Harminc éve hallgatom már,
harminc tél, nyár tűnt tova,
s mindig ugyanaz a kürtszó,
ugyanaz a katona.
A halálnak trombitáját
hallom este kilenckor,
messze reng a hang s utána
megkondul a harangszó.

 

Mi az élet itt? Egy halottsiratóban leltárba szedi Gulyás egyik barátja életét. Tipikus élet, ez aztán az! Ez volt a summája – summája! –, inkább egy marék száraz homok, mert ez pereg így szét:

 

Életed szét van dobálva
összevissza: kémia,
induló tehervonatok,
kisfiad, Szibéria,
megfagyott fogoly halottak
tonnái, forradalmár
zászlók, tűz, vér, hétesztendő,
nirvánai csavargás,
Kolozsvár, Debrecen, könyörgés,
kérvények, embervadak
röheje, mély, gyászszakállas
taplószivü honfiak …

 

S mi jut a parasztnak ebben a világban? Kétszer is ír az országúton mulató és ácsorgó parasztokról.

 

A legények szemeiből
csendesen párolgott a lőre,
ott táncolt a mennyasszony is,
vitték Józsára esküvőre.
Ő ott nem lát hegyet és tengert,
neki a föld két szegelet:
Alsójózsából majd Felsőbe
s Felsőből Alsóba mehet.

 

Ez jut a parasztnak, ez a régi röghöz kötöttség, amikor pedig már sóvár lelkét vinnék vágyai messzebb. Ezt jelenthetné nekik az országút: belépést az országba, a magukéba – és ki a világba …

 

Az országútra kiállnak,
útjára a világnak,
vágynak az útra, a kőre,
vágynak menni előre.
–– –– –– –– –– –– –– ––
De jön a Csendnek az őre,
a Törvény őre mogorva,
visszaszorítja a porba,
árkok fenekére, avarba,
hogy a nép az Útat ne zavarja.
De mit tehet róla szegényke,
ha nincs már más menedéke?
A búza kalásza penész lett,
nem hallják a régi zenéket …

 

A szűkös élet határán csupa nagybetűs totem, csupa tilalomfa. És közben a vers – figyeljük csak zenéjét! – úgy dalol, mint a madár, lüktet benne a dal.

Gulyást a népiesek között szokták nyilvántartani. Azt hiszem, csupán azért, mert vidéken élt. Ha jelentkezik is nála a népies eszme: mindig mint drámai motívum jelentkezik, mint egy kötelék, mely a választás pillanatában a húsunkba belevág, tehát mint alkalom egy konfliktusra. Így például megírja, hogy a faluba, ahol paraszt ősei éltek, nincs visszaút: „befalazták Tiszadob ókapuját”.

Gulyás irányzata nem az, hogy vissza a népbe, hanem ki, a néppel együtt, a felvilágosodás és világszabadság felé – ha lehet. Mert a kétségbeesése legtöbbször azt mondja, nem lehet. De akkor se választ más irányt. Vagy ezt hirdeti, vagy ezt siratja. De mindig hű hozzá.

Ha remény villan fel benne, ez a remény:

 

 
… ássátok fel
keleten az elrejtett óriást,
aki a világszabadságért
egy évszázada elesett,
hozzátok vissza keletről Petőfit …
 
… Ő legyen a zászló,
a fölemelt jel és felleg …
Hozzátok vissza keletről a zászlót,
amelyben a nemzetek énekelnek.

 

És ha elhamvad benne a remény, mint erre egy évre, 1941-ben, akkor is ez a jelkép-Petőfi jelenik meg – halottan.

 

Mondjátok, mi hír Erdélyben?
– Erdélyben már hull a hó,
alatta fekszik Petőfi
s a szakállas Bem apó.
A zászló a hó alatt van …

 

Az bizonyos, hogy Gulyás csak az olyan művészi formában hitt, amelyben a nép lelke is felvisszhangzik, s amely a természettől nem idegen. Ennek a felismerésnek jegyében fordul el Babitstól, s ezt írja meg mintaképéről, Csokonairól, egyik csodálatos szépségű versében (Csokonai fuvolája):

 

S bár lant csillog kezébe most,
antik lant, apollói bátor –
a nádastól zeng a szobor,
attól a régi fuvolától!
 
… Köddé változott
és elgurult a fuvolája,
s ott sír mégis a lant mögött
a fuvola, ott sír az éjben,
csak süketek vagytok, vakok,
csak a formán csüngtök kevélyen.

 

Erre példakép előtte Csokonai: a szintézisre a népi és a klasszikus kultúra között. S innen már csak egy lépés a másik szintézis: a panteista áhítattal felfogott természet és a történelem között. (Lásd Mozart idézése, amelyben Mozart mellé rendkívül finoman idézi Csokonait is, Diószegi Sárának nevével.)

Szinte megszállottja volt az egyetemesség eszméjének. S ezt a népekre is értette. Amikor legjobban szembefordították valamelyik szomszédjával a magyart, Gulyás rendszerint megírja „alkalmi” költeményét a testvéri csókról, a találkozóról, nemzetek fölötti eszmék jegyében.

Kassa kapui előtt című versében írja – felidézve „Petőfi csókját, Stefan Petrovics s Maria Hruz bolyongó, hontalan, országutakon kóborló fiának csókját”:

 

Ezt a csókot emelem a magasba,
Sylvester csókját, az apostolok
csókját: e csókban két nép lelke ég
s ez az egy csók minden népek felett
ott száll … Legyen minden magyar apostol,
csak úgy magyar, hogyha a végtelen
világ szelleme fú át rajta, másként
üres váz, Gólem, rút Gessler-kalap …

 

Sokszor fellengősek ezek az eszmék, pátosza nemegyszer épp valami kifejezési zavarnak a takarója, de igyekezete mindig helyes: ledobni minden nacionalista elfogultságot. Nem volt iránytűje, de a hazai szorongatásból nosztalgiája jó irányba lendült.

Hányadán volt a magyarsággal?

Utolsó adalékul hozzá, s egyúttal átvezetőül a következő fejezethez, egy részletet idézzünk fel Ady szobra elé című verséből. Akad ebben is épp elég a „fellengős eszmék nyomorúságából”, de milyen biztos egyensúly dolgozik benne, éppen a legnagyobb nacionalista felfordulás küszöbén, 1939 februárjában:

 

Nincs a népekben külön Isten,
egy Isten trónol a világ
rónáin, ő tesz az időnek
hátára nyerget és igát.
Jaj annak, aki megtagadja
a világ élő szövetét
s külön Istent állít magának,
börtöne lesz a vaksötét
cháosz és a haragos égbolt,
melyben a bosszú holdjai
száguldanak …
 

Minden: egy

Szeress mindenkit! Minden: egy!

Mindenkiből egy vér szivárog,

egy ritmus táncára remeg

ország, világ, tenger és város.

 

Juhász Ferenc figyelmeztetett arra, hogy itt a kulcs Gulyás költészetéhez. S nem is csak a Gulyáséhoz. A modern költészetnek egy egész tartományához. A létezés egységének élménye valóban uralkodó gondolat Gulyás igen sok versében, s ahol nem fogalmazza meg, ott is föl-földereng.

Biztatására leírom itt ezt Gulyásról én is, mert olyan igaznak találom felismerését, hogy enélkül éppen a leglényegesebbről nem beszélnénk. Ennek a felismerésnek fényében egyszeriben plasztikussá, elevenné válik a költőről a kép. (Szinte úgy, ahogy Rajzpróba című versében írja apja arcának megelevenedését.)

Ez az élmény – a minden: egy élménye – mint egy hirtelenül megtáguló horizont, Gulyásnál legtöbbször szívszorongató és döbbenetes érzést kelt, de ugyanakkor emelkedett és magasztos érzések is járnak vele. A halálfélelemben pedig ez a legerősebb vigasztalása.

Mert persze, hogy a halál félelmében fogant ez az élmény, és a halál ellen. Gulyás költészetére nagyon igaz az a régi mondás, hogy aligha filozofálna az ember, ha halál nem volna. Ihlete nagyon sokszor gyullad ki efféle riadalomban s máris ilyen ámulatra:

 

Mielőtt visszahívsz a mélybe,
tárulj ki, termő rejtelem!

 

Első önálló kötetének címadó verse is a sírokon növő virágok banális képét fokozza látomássá: „misztikus ünnepi asztallá”.

Családja tagjai – mint a mesében – beleköltöznek a fákba, virágokba, vagy azonosulnak a Nappal, a Földdel …

 

Mondjátok meg: hol van édesanyám?
Tegnap elmentem a holt nyárfa mellett –
s olyan szomorúan nézett reám
lombjával, hogy rögtön zokogni kellett …
mondjátok meg, hol van édesanyám?

 

Másutt meg – miként az ősi cseremisz népdal, mely a nyílótulipán-arcú Napban az anyát látja:

 

Ismeritek a lassan elmerülő
Napot, anyánkat, édes jó anyánkat?

 

S már kapcsolódik is tovább a kép, a Nap-anya képe a Föld-anyáéval:

 

Midőn egyszer lement és zord homály lett,
ledobtam a nyomára testemet.
Már fent az ormokon hűs szél süvöltött,
de még a föld meleg volt, ábrándos és meleg.

 

Ez – ha tetszik – az anya halála után a temetői föld, melyen átérzik a holt szíve melege, de – ha úgy tetszik – csupán a lebukó Nap után a napmeleget visszasugárzó talaj. Így is, úgy is pontosan stimmel a kép. Mind a két értelme egyszerre és azonos intenzitással szól, s így lesz a föld ebben a költeményben azzá, ami a mítoszban: áldott méhű, kegyes anyává, a termés istennőjévé.

Kozmikus látókör és odaadó figyelem, ez kell ahhoz, hogy megnyíljon a költőnek a termő rejtelem:

 

A Föld, a Nap, s a Viz frigye most szövi
a halhatatlanság üde láncait:
most száll ki bűvölő kezükből
párja után repeső madárka,
parányi szárnyát bontogató bogár
egy harmatos fű hajladozó hegyén,
s a fák ködébe visszaringó
gyermeki őz szeme tiszta fénye.

 

Egyik versében leírja, hogy az erdőből hazahoz két kis makkot, s otthon cserépbe ülteti. Mi történt? A mindennapos csoda:

 

… két új levél szilárd alakja
táncolt a szűk cserép felett.
Ketten táncoltak egy ütemre,
két vad csapongó lepkeként,
s fölöttük a csalogató Nap
pengette arany hangszerét.

 

Így lesz felemelő, így lesz himnuszt zendítő az élmény: egyetlen összefüggő varázsgyűrűben élünk. Gulyás filozófiája, hogy ne féljünk tőle, adjuk át magunkat a körforgás hullámainak. Az utolsó Ige című aforisztikus summázásában írja:

 

Mentse meg egymást mindenki a földön! Az eső mentse meg a magot,
s legyen boldog a mag, ha belőle az akác feltámadott!
Mentsen meg az akác a haláltól, ha tél van és a Nap lemegyen,
s lehellje beléd szintjátszó lelkét sugárzó-melegen!
Te is ments meg engem a Semmitől: csak egy forró napot adj
s tested forgó tündérkastélyából nyisd ki felém az ablakokat!

 

Ez az élet-halált összefogó panteizmus filozófiának nem új, de spontán életérzésnek, költői élménynek azért mindig új lehet. Néha mintha a debreceni füvészkör hangját vinné tovább és figyelmes természetszeretetét.

Így elmélkedik a kályhában égő akácfa fölött:

 

még tavaly lombot fakasztott
és virágokat nevelt,
lelke édes illatáért
langyos esti szél epedt
s tőle csurranó pohárt kért
fent a fürge méhsereg.
Rajta folyt a föld az égbe,
mint a víz a kúton át,
s rajta látott fényt a föld, e
titkos alagúton át.

 

Másutt is egészen nyíltan Csokonai szellemében és Csokonai zenéjére békíti össze a halál gondolatát az életörömmel. Így kezdi a Költők tavasza című himnuszát:

 

Hány költő írt már a Napról,
hány költő nézte a Holdat,
hány üzent a szép tavaszról,
hány poéta, ki elporladt!
Én is nemsokára porrá
válok, mint egy kődarab
dőlök végig bús szoborrá
az egyhangú föld alatt.
Evoe, eltűnik a hó!
Jön a fű a föld alól!
Piroslik a szép mályva!
Ég a tavasz lámpája!
Csapjuk össze tenyerünket,
holnap szabadok leszünk,
felhő verdesi fejünket,
a felhők közt repdesünk!

 

És most külön és hosszan kéne beszélni a fákról, amiknek igézete alól nem szabadulhat fel soha Gulyás. Az újulás és a halál, a szerelem és a minden-mindegy, a gyermek és az apa-anya képe mind előtűnik nála a fák alkalmából. Utoljára Paál Lászlót babonázták meg így a fák, a lombok:

 

… és úgy húzza lelkemet
a zöld anyag közömbös csillogása,
mint egy titokzatos, zöld mágnes.

 

Mintha a fákban vált volna legjobban érzékelhetővé mindaz, amit felismert a természetben, ámulatra méltó tanulságot, titkot – mintha az egész költészet és minden egyes költemény egy zöld faággal kezdődnék, mint a román népdalok: a „frunza verdé”-vel –, mintha megismerésre és ihletre csak az ő lombjuk adhatna sugalmat – így ápolja, imádja, oltja, neveli verseiben a fák képét és emlékét.

Ha voltak neki antik jósokat idéző hangjai, sibyllai révületei – a lombsusogásból jósló Pythiával tarthatott rokonságot, annyi szent. Beleszédül az ember Gulyás fákról szóló verseibe. De hátha épp ezt az élményét akarta közölni: a szédületet? Hiszen ő is a fák varázslata alatt élt:

 

Olyan lázasan ragyog a lomb
árnyékos mély szeme!
Oly mély, hogy szinte tántorogva
tekintek már bele.

 

(Emmanuel Lochac egysoros versére – talán így fordíthatnám: „A legmegejtőbb fantomok a fák fantomjai” – rárímel Gulyás Pál majd mindegyik verse.)

De a társadalomban társtalanul maradott ember hiába menekül a természethez. Tartós idillben nem lehet része, az „atra cura” követi, megbántott lelke éppúgy riadozik, szíve éppúgy szorong, mint Debrecenben vagy a történelem kutyaszorítójában. A csillagos ég nemcsak felemel, rá is ülhet lelkünkre. A természet körforgását morzsoló malomként érzi magán, aki már megtörten tekint szét a mindenségben. Ádám csillagközi útja éppoly reménytelen, mint vegetálása az elárvult Földön, mint magánya volt a falanszterben. Gulyás panteisztikus örömeinek visszája: a mindenséghez mért magánya. S ennek képei pedig szinte logikusan fejlenek ki debreceni elhagyatottságának képeiből:

 

Az én révületem a levegő
tengernyomása, az ég ballada-
torlaszai, a Föld jégsarkai
között futó szelek filmszallaga.
Ez itt az alföldi bús pusztaság,
nincs semmi már, csak puszta két karom,
mégis enyém lesz az egész világ
forgása, e folyton forgó malom,
mihelyt két árva karomat kitárom,
mihelyt összecsapom két tenyerem …
Itt fekszik két szál karomon a tenger
s úgy ringatózik, mint egy mérlegen.

 

A természet nem adhat menedékjogot. Nem adott Vörösmartynak, nem adott József Attilának, Szabó Lőrincnek, Juhásznak. Nem adott Gulyásnak sem. Hiába esengett hozzá, hiába dicsérte. Csak egy nagyobb színpadot adott, ahol emberi végzetdrámáját tovább játszhatta. A Debrecenben kezdődő dráma ez, a Debrecenbe láncolt Prométheusz drámája, amelyhez a Mindenség csak olyan díszlet, mint – Berlinben, színházban láttam így – Faust mennyországa, amely német tájban, a város kapuja előtt, egy dombon áll.

… És a létezés varázsgyűrűjéből circulus vitiosus lesz, és a természet tündéri metamorfózisai csak arra lesznek jók, hogy a költő lidércfényként lássa fellobbanni az alakuló anyagon az öntudatot, a szerelmet, a halálfélelmet.

Itt vagyunk a jellegzetes világháborúk közti látomásoknál. De Magyarország, a kontinens már csak ugródeszka, föl, a kozmikus képek közé, ahol az elemek a statiszták, mint Lear király körül a viharban a „gondolatnál gyorsabb kéntüzek”.

 

Dermedten járnak a testek az utcán,
két lábuk, mint két ércmankó kopog.
Mintha sírboltból szállna fel a hang,
egy befalazott kripta üregéből.
Mindenki jár-kél-fut önnön halálán
a cél után, mely a sírból világít.
Csak egy imádság kellene, szelíd
éjféli imádság, ajkunk helyett
csak egy akácnak levele mozogna,
de nincs levél, az élet megfagyott …
Ennek a fagynak nem lesz soha vége,
jég-ibolyát fog szülni április,
a május jég-gyöngyvirágot terem,
jég lesz a nyár s az augusztusi égből
a Nap tüze csörömpölve bukik le!
A bosszú és a gyűlölet fagya
lobog ki az emberek jégszeméből,
az anya megátkozza gyermekét,
s a gyermek anyját sírba kergeti!
Más pályát választ az űrben a Föld,
ellipszisét otthagyva más Napot,
egy üstökösnek a hiperboláján
rohan az ég borzalmai felé …

 

Így bomlik fel végül a „minden: egy” mégis ama kettős világra, ahol is a Jó és a Gonosz harcának óriás árnyai jelennek meg a költő derűs és kétségbeesett hangulataiban. Mert a költő a történelem konfliktusait legtöbbször úgy éli át, hogy felépíti magában a világ értelmét, és azután összerombolja, azután megint felépíti, azután megint összerombolja, azután megint felépíti …

 

Nem ismerem életét annyira, hogy sértődéseinek, csalódásainak sorát elszámláljam. Ennek már úgyis csak az Isten lehet a tudója …

De egy-egy konfliktusa úgy világít ki a verseiből, hogy drámát lehetne írni belőle. Ilyen hevülete, ilyen jellemeket metsző fénybe borító haragja van a Gulyás-Babits konfliktusnak.

1928-ban Gulyás Pál hódol Babits előtt. A Misztikus ünnepi asztal című kötete végén egy verset intéz hozzá. Szép, komoly vers ez, egy szép és sokat ígérő kötetben – Dantéhoz hasonlítja benne Gulyás Babitsot. (S micsoda hatalmas rím lesz itt Dante piedesztálja: „emberiség-lemente”.) A versforma is bók: terzina.

 

Emlékszem még, mily dermesztő hidegben
láttalak legutóbb: egy óriási
sírkert volt Magyarország, s a kietlen
fojtó ködön át nem tudtunk kiáltni,
az ágyuk torka szivünknek meredt, –
inkább szerettük volna a halált mi.
Ekkor láttam meg két komoly szemed:
alkony volt, zord emberiség-lemente,
melynek úgy álltál romjai felett,
mint a Pokol égő bástyáin Dante.

 

Nem tudom, Babits mit szólt hozzá, gondolom, semmit, mert amikor öt-hat év múlva megszólalt, úgy tett, mint aki csak akkor veszi észre, hogy Gulyás egyáltalán a világon van.

A Tékozló című új Gulyás-kötetről írt Babits bírálatot. A bírálat veleje az volt, hogy Gulyás tetszelegve tocsog valami debreceni egzotikumban, és azt se igen tudja Európáról, hogy eszik vagy isszák.

Ha már érzem itt a drámát, itt a feladat is: próbálom „átélni” Babitsot. Brissagóban ül – onnan keltezte kritikáját, pálmák alól –, a kertben, ahonnan – házigazdája szerint – a világ egyik legszebb kilátása nyílik. Lába előtt a Lago Maggiore, mögötte a svájci Alpok havasai, és szemben már Olaszország, épp az a kis falu, ahol az édes Bernardino Luini született … Milyen valószínűtlenül távoli, mennyire nem is igaz innét egy debreceni költőnek panasza arról, hogy költő és hogy debreceni. Nagy lehetett a kísértés, hogy onnét, Brissagóból, ahonnan mint egy páholyból lehet bekönyökölni Itáliába, a jó sors kegyeltjeinek ezen a nemzetközi találkozóhelyén, elhárítsa magától azt, ami az otthoni nyomorúságra emlékeztette.

De mégis! Van, amit a legnagyobb rosszindulattal és a legnagyobb jóindulattal sem tudok átélni. Nézem a Tékozló kötetet, igyekszem Babits szemével olvasni. Mindjárt az első versben: „Mint az olajfa hajló derekán levelek rügye támad/ s bontakozó rügyüket lengeti lágyan a szél:/ úgy nyílt emberi formám szét …” stb.

De hiszen ez és az effajta sorok nem lehettek idegenek Babitstól! S tovább: „ily különös képlet voltam, burkolt ige, melyet Pythiaként rebegett titkon a hű szerelem …”

Hogy nem vette észre Babits a hozzá oly közel álló gulyási hangokat? Az eksztázisba csapó intellektuális élményeket? A címadó versben, ahogy a ribizlibokrot leírja:

 

Óh mondd, hova tűn
a régi kesergés?
Mindenfelül int
örömarccal a termés:
Sárgán, pirosan
ezer pici földgömb,
nézd, – mámorosan
a Földből előjön!
S mint mappa vidékén
a délköröket,
úgy látod e gömbön
a halk ereket.
Ezer pici gömb
így néz föl a Napba,
héj-ablakain
átcsillog a magja …

 

Voltaképp Gulyás közel áll Babitshoz. Mindkettejük költészetében megnyílik az az örvény, amely szédítő, ha belenézel a közepébe, de mulatságos is, hogy a peremén milyen kitartóan táncolnak az olvasmányok bűvszavai. Igaz, hogy Babits költészetéről ez a hab akkor már javában letisztulóban volt, amikor Gulyás Pál jelentkezett. Vagy éppen az feszélyezte volna Babitsot, hogy Gulyás a maga meghaladott stílustörekvéseire emlékeztette? Csak találgatni lehet, hogy honnan támadhatott ez az idegenség két olyan költő között, akik formában oly sokszor voltak hasonlatosak, s akik megegyezhettek volna, ha másban nem, legalábbis közös Dantéért rajongásukban?

Az is lehet, hogy a kötetben programszerűnek – végzetszerűnek – bemutatott Csokonai–Gulyás párhuzam hívta ki maga ellen a lappangó Kazinczyt.

Nem tudom. Gulyás később egy megrázó versciklust szentel kettejük konfliktusának. (Búcsú a mestertől.) Először is magyarázza újabb jelentkezését – a háborútól félelmében, Európa védelmében nyújtja kezét.

 

Bocsánat, Mester, hogy kopogtatok
ismét! Pirúlok! Szégyen fojtogatja
a torkomat. Születtem volna bár
soha-napján! Lennék bár bódult nagy fa,
mint így soványan, csontig, koponyáig
lefogyva, tört szemekkel és beteg
szívvel, árkok csúszós partján botolva
batyuzni kétes költeményeket.
De mit tegyek? Egy hajcsár áll mögöttem
és dörömbölni kell, ha betörik
Szent Péter templomának boltozatja
és fél-Európát rommá lövik …

 

A program, amit Babitsnak kínál, persze, kéretlenül és persze, elfogadhatatlanul: vissza a természethez, a mítoszokhoz, az elfelejtett Adyhoz.

Gulyásnak nagyon igaza van abban, hogy Babits eltávolodott Adytól és mindattól, amire Ady rokonian idézhető. Másrészt Gulyás is eltávolodott Adytól, mert nem látott benne mást holmi mítikus ős-Kajánnál. Ilyenformán mindkettejükre rávallanak ezek a sorok, Gulyás Pál ezután következő, megint csak perelő hangú versének sorai. (Úgy látszik, előző versére választ várt Babitstól, s hogy hiába várta, hat hét múlva adresszálta hozzá ezt az újabb verset, Utolsó szó címen.)

 

Te elfutottál a világ
zajától a dodonai
csendbe, s feléd súgta utolsó
igéjét Vipunen–Ady …
Hol vannak öntött szavaid,
szavak, kik egyre olvadóbbak?
Ki tett a kőnél Niobébbá?
S ki tette, hogy mint egy kivert Kain
futok üres szívvel, kerget a puszta,
s a porban úsznak látomásaim …

 

S azután még egy kis vers, 1941. augusztus 6-i dátummal.

A régi tanács első fele lámcsak bevált. Babits halott. Immár nincs akadálya, hogy megtapasztalhassa Gulyás igazát a „stirb und werde” lehetőségeiről:

 

Most megtudod majd lent, ki volt barátod,
kinek esküje volt forró s hideg:
ha majd a régi esküket lerázod,
ha új ered nő lent és új szived.

 

Kettejük perét azért idéztem részletesebben, mert Babits elutasító állásfoglalása nagy hatással volt Gulyás sorsára, s talán nem tévedek, ha úgy vélem, hogy még ma is hat.

Vidéken maradottsága, a vidéki költőt tetemesebben érő igazságtalanságok is hozzájárultak ahhoz, hogy érzékenyebben reagáljon minden ellentétre, amely közte és Babits vagy más sikeres fővárosi költő között adódott. S a sértett emberek gyilkosan lényegre tapintó pillantásaival kapta el pályatársainak legjellemzőbb vonásait, és legrejtettebb hajlandóságukra csap rá egy-egy jelzőjével.

De nem kevésbé lucidus jellemlátó a lelkes, baráti versekben. Móricz, Kerényi Károly, Veres Péter, Németh László páratlan elevenséggel élnek verseiben. Mert nem csak mindennapi mozdulatukat vázolja föl, hanem azt is, ahogy a történelem mozdul bennük, a magyar történelem.

Például:

 

Veres Péter betoppant,
csizmája nagyot koppant …
… Messziről jött, délelőtt,
hozta a friss levegőt,
hozta kintről a fagyot,
hozta a csendőrszagot.
Veres Péter van ezer,
tízezer és százezer:
jönnek a délibábból,
hortobágyi határból …
Itt egy pálca, kettőt ints,
Veres Péter van és nincs!
Háromszor ints: elpusztul,
szekerestül, falvastul!
Hisz még meg se született,
félig árnyék, félig test,
az éjszaka árnyéka,
a kelő Nap játéka …
Mért szülessen meg, mire,
a fekete semmire?

 

Akiket nem ismert, azoknak a soraiból is olyan dermesztő biztonsággal olvasta ki sorsukat, mint egy hivatásos léleklátó. Egy korai Radnóti-kötetre ezt írta feleletül vagy talán – ma már így látjuk – jóslatul inkább: „S rántsd le magaddal Dugovicsként versed végső hasonlatát!”

Kortársairól írva, legtöbbször nyíltan magára is fordítja a szót. Nincsen ebben semmi kivetnivaló. Természetes, hogy a költő versenytársának érzi kora többi költőjét, hogy elhatárolja magát tőlük, vagy épp szövetséget köt velük, hogy egyáltalán szemmel tartja őket, hogy eredményeik láttán felébred benne is a becsvágy vagy éppen a magatehetetlenség érzése. Méri magát hozzájuk, és mérkőzik velük.

Nincsen ebben semmi kivetnivaló. Madarat tolláról, költőt versenytársairól …

Gulyás meglepő tisztán látja, kitől mi választja el, s kivel mi köti össze. Így vallja mindig testvérének Németh Lászlót. (Vajon nem Németh László Kertmagyarországának fái, lombjai integetnek olyan búsan, olyan megejtően Gulyás Pál verseiben?) Nemcsak eszméikben azok, sorsukban is.

 

Barátom lásd, a csapda kész,
itt vagyunk ketten a veremben.

 

… Hogy aztán homályos célzásokban gazdag átkot szórjon a kettejüket verembe ejtő írótársaságra. Gondosan részletezi, milyen legyen a végítélet ezen az irodalmi világon. A jó átkozódók tudnak csak így átkozódni: parttalan dühvel és apróbb részletekre is kiterjeszkedve. Akárcsak Shakespeare hősei:

 

… törjenek össze a Föld tükrei,
melyekben kendőznek az aktorok,
a folyamok tükre mind törjön össze,
az Óceán tükre hasadjon ketté, –
egész világ csal és színészkedik,
az ősi bűn szűz maszkot ölt magára,
Petőfi-maszkot húznak a pumák
ábrázatukra, – nyíltság, egyenesség
talmi fényét hazudják a világnak
süket fülébe …

 

Az irodalmi harc így köröz föl nála oda, ahol a lét és nemlét harcává válik, lelkiismereti harccá, melyben üdvössége a tét.

Haragjaival és rajongó szeretetével, esengésével és utálkozásaival eleve kimérte helyét a két háború közti irodalomban – mint bátor halandók leendő sírjukat.

Ironikus sírversében értetlen kritikusainak sommás ítéletét mondja ki, előlegezve, a maga fejére – „népiesek” másodrangú csillaga:

 

Én vagyok Németh László holdja,
Veres Péter, Sinka heroldja.
Nincs fényem, általuk pislantok.
Fogadjatok be, óh sirhantok!

 

Karnyóné komikus sirámaiból ismerős ez az irónia. Ott tört össze így nevetve egy poétaszív.

 

… faveat mihi crypta.

 

1944 kora tavaszán Asconában jártam, a Lago Maggiore partján, nem messzire attól a brissagói villától, ahol Babits emlékezetes kritikáját írta annak idején Gulyásról.

Itt, Asconában egy délutánt tölthettem el Kerényi Károly házában. A táj és a történelmi pillanat, a beszélgetésnek nem egy fordulata, s magának a házigazdának személye – akit addig csak katedrán láttam – feledhetetlennek látszó emlékként maradt meg bennem. Nagy intenzitása volt annak a pár órának …

A beszélgetés során Kerényi egy hazulról jött levelezőlapot tett elém. Vers volt rajta. Felolvasta. Gulyás Pál verses üzenete volt ez – amit akkor még nem tudtam – halálos ágyáról. Ebben a baráti tolmácsolásban Gulyás Pál sorsa és költészete – amelyről addig szintén édeskeveset tudtam, de most, ahogy ebbe a végbúcsúba tördelve elénkbe tárult – megrendítően hatott. Talán része volt benne annak is, hogy ez a délután már amúgy is felajzotta fogékonyságunkat a nagy érzésekre és eszmékre. Legválságosabb pillanatait élte odahaza az ország.

A levelezőlap egyes soraira ma is emlékszem, a felolvasó sajátos, kissé recitáló hangsúlyaival hallom:

 

Nincs itt eszme, nincs itt való,
csak hull a hó, csak hull a hó.

 

Azután egy latinul írt vers töredékére is emlékszem. Azt hiszem, a „scripta” szóra rímelt ez a sor: … faveat mihi crypta.

Mindenesetre valami olyasmi, hogy legyen nekem könnyű a föld – vagy: kegyelmezzen nekem a sír.

Hamar esteledett, és az estével az Alpokról lejött a tél. Odabent a házban előkerült az Alföld csendjében kötete. Egymás után olvasta fel házigazdám kedvelt, nagy verseit: az Isten követjé-t, a Búcsú a mestertől-t.

Hogy ma csak elfogultan tudok írni Gulyásról, annak részint ez az emlék is oka. Verseinek akkor felém csapó heve azóta sem hűlt ki.

És ma, ebben a békésebb korban is fel tudják idézni versei azt a tragikus életérzést, amelyről a legtragédiátlanabb korban sem szabad elfeledkeznünk.

1956. augusztus

 

 

 

Emlékezések Gulyás Pálra

 

A világ és a virágok

Gulyás Pál nevét, címét a legelső Válasz borítólapján ismertem meg. Micsoda pléiade névsora kívül (Buday, Féja, Fülep, Illyés, Juhász Géza), s belül a szerkesztő neve és címe: Gulyás Pál, Debrecen, Burgundia utca 1. Micsoda erős kezű kocsis lakik ott – gondoltam –, aki gyeplőszáron tart egy ilyen csillagrajt, s hová röpíthetik a lelkünket s a hazát ezzel a Válasz-szekérrel! – S éppen tíz év múlva, midőn a reménybeli égi utasok összetört tagokkal a mélyben hevertek, 1944 októberében, akkor láttam megint Gulyás Pál nevét és címét azokon a levelezőlapokon, amelyeket Kerényi Károlynak eregetett Asconába, s amelyeket hamarosan a gyászjelentése követett.

Nem emlékszem, hogy e két időpont között, ahová neki élete utolsó tíz esztendeje esett, nekem pedig szellemi fejlődésem kezdete, első szakasza, valaha is találkoztam volna vele vagy akár nevével, írásával – legalábbis úgy nem, hogy e találkozás megragadott volna. Holott akkoriban sokat és odaadóan olvastam, s több se kellett volna a könnyen lobbanó érdeklődésnek, mint ezek a Gulyás Pál-versek, amelyekben a legvonzóbb és legmegejtőbb költői tárgyakra lelhetett az olvasó: egy vidéki magányban megtört szívre, egy rossz államrendet felrobbantani kész puskaporos hordóra és a Bölcsek Kövére, amelyben benne van a mindenség titka.

Miből fakadt Gulyás Pál tragédiája? Mármint a mellőzöttsége, s hogy máig oly kevesen ismerik?

Egyik ok – gondolom – az volt, hogy az egyensúly, a realizmus és a nyelvi klasszicizmus jegyeiben fejlődő irodalmunkban naivnak és túlzottnak hatott Gulyás végletes fájdalma, miniszterelnököket fenyegető és világvéget prófétáló haragja és egyetemességre célzó filozófiai igénye.

Ezt a magyar irodalomban mindig idegen (pedig mily gyakori!) fausti lelket Gulyás Pálban Linné természetbölcselete szelídíti – a debreceni füvészkör öröksége. Körülbelül úgy, mint ebben a kis töredékben:

 

Ott ültem a szobámban és a könyvek
prizmáin át forgattam a világot.
Az udvaron édes petuniák
tárták ki lányságuk titokzatos
álmát a láthatatlan szellemeknek.

 

A költőt, akit életében nem ismertem, így képzeltem el: a világ egységének és a kerti virágoknak páros igézetében …

Debrecenben, a Burgundia utca 1. szám alatt.

 

Madách maszkjában

Gulyás Pál nagyon szép tanulmányban áldoz Madáchnak. Haláluk ez idei évfordulója valószínűleg meghozza majd ennek a kiváló Madách-elemzésnek az újraközlését. Itt most ennek az elemzésnek azok a pillanatai érdekelnek csak, amelyekben a Madách-portré önvallomásnak hat.

Azt hiszem, Gulyásnak ez a legobjektívebb önvallomása.

Vonzalmát Madáchhoz feltehetően az fűti, hogy felismerte: éppoly elátkozottan vidéki költő ő Debrecenben, mint Madách volt Sztregován. S e felismerés másik fele, hogy éppoly lobogó vágy élhetett Madách szívében is, mint az övében, hogy felérje, amit így hív: a világstílust.

„Madách műve – túl a színpadi rendezések látványosságain –: a magyarság jelentékeny erőfeszítése a világstílus felé. Erre az életen át elrejtőző álomra, erre a számítás nélküli, befele fordult, »vidéki« emberiségre ismét szüksége van irodalmunknak.”

Micsoda könyörtelenséggel látja és fogalmazza is meg Madách fátumát (mai szóval: korlátait). És micsoda pokolköröket járhatott meg maga is, Gulyás Pál is, hogy ilyen tapasztalatokkal (vagy ilyen reményekkel?) írjon a költő megváltásáról, mennybemeneteléről, a sikerült Műről:

„Mágikus súly és dilettáns szóömlés különös keverékei ezek a drámák. Alkotó állapota sűrű ködéből rángatja a drámai sablonokat, hogy hősei monológjaiban kifújja szentenciákba préselt életérzéseit, míg végre a hegeli dialektika s egy végzetes év megváltja – látszólag – örök műkedvelőségétől.”

A megváltáshoz még egyéb is kell – kellett volna – Madáchnak is, neki is. A nagy kortársak figyelme, elismerése.

Ennek hiánya miatt kesereg és vádaskodik annyi versében. Például így – ilyen megváltatlanul:

 

Mikor veszed már észre fényem,
melyet nem e világról hoztam?
Meddig járok még köztetek
magányosan és kárhozottan?

 

És Madách nevében pedig így:

„Másfél évtized alatt eszmeileg óriásit szökik előre, távlatai kiszélesednek, de visszamarad és lerántja kezdő éveinek epigonizmusa, egy kifejezési angolkór, amelyet egyéni és hazai körülmények – s mint látni fogjuk, nem utolsósorban Arany János is – csak állandósítanak.”

Madách maszkja mögött Gulyás, Aranyé mögött pedig Babits.

De ez most messzire vezetne …

 

Razglednicái

Ahogy távolodik az időben, nemcsak költészetének fénye nőttön nő, de még inkább: az adósságunk iránta.

Sem egyiket elemezni, sem másikat törleszteni nincs itt terünk.

Aki annyit beszélt az eltemetett szóról, mintha húsz évvel ezelőtt csakugyan magával vitte volna szép verseinek csodáit is, a már megírtakét is, a föld alá. Gyerekes daccal, mert életében nem figyeltek rá illő módon.

Vajon nem a maga sírjabeli haragját, panaszát írta-e meg jó előre?

 

Ha ő most hirtelen felkelne,
úgy sírna, mint a zuhatag,
megátkozná a zugó fákat,
átkozná a madarakat …

 

Jóslatai, félelmei sorra betelnek rajta.

Ilyen életveszélyes pálya a költőké.

Hiszen a szelíd angyalokat is felidézte ő. Emelkedett lélekkel halt meg. Végső pillanatáig írta üzeneteit. Ezek közül olvashattam én is néhányat Svájcban.

A legutolsók családjához szólnak. Húsvéti üdvözlések. Ilyen békével (magának a pogányság békéjét vindikálva) és ilyen öntudattal búcsúzott övéitől, hazájától:

 

Legyen boldog húsvét-ünnepetek,
találja meg Krisztust a lelketek.
S hadd járjam én egyedül, hallgatag
a szent eleusisi utakat.
*
… Én Parzival fényébe öltözöm
és széttöröm alföldi börtönöm.
*
Most támasztotta fel a Hármas Isten
a sír mélységéből vérző fiát,
hogy mindnyájunknak bukásán segítsen;
ha egy kiált, most millió kiált.
*
Kiáltok, ím, a milliók nevében:
Holnapra örökre jöjjön fel a Nap,
szép sugarát ne érje soha szégyen
s a holt is örvendjen a föld alatt!

 

Halála küszöbén írta első, igazán boldog sorait. Most húsz esztendeje.

1964

 

Lantok és fuvolák

Az ötvenes években Ferenczy Béni finom vésői alatt egy sorozat költőképmás született. A legbensőségesebbnek tekintett műfajban: érmeken. S megannyi elvonuló, magányosságkedvelő vagy magányosságra ítélt költő képmása. Bessenyeié, Berzsenyié, Aranyé, Kölcseyé, Virág Benedeké s utoljára azé, akinek a vidéki lét leginkább börtön volt, s egy életen át szenvedett siralomház: Gulyás Pálé.

Mi vonzotta Ferenczy Bénit ezekhez a múlt félhomályában álló költőkhöz? Ifjúságának olvasmányélményei aligha. Hogy mit olvastak Nagybányán a Ferenczy gyerekek, azt épp az ő emlékezéseiből tudjuk. Kicsit szeszélyes válogatásban az egész világirodalmat, de a fenti költők közül csak Aranyt. Később mikor is találkozhatott velük, épp ezekkel, hosszú vándorévei során, Párizs és Moszkva között? Amikor én, még később, Genfben megismertem őt, a legmegragadóbb vonás benne, első pillanatban, épp a nemes értelemben vett világpolgárságé volt. Megjelenésének és szellemének eleganciája, fölényes nyelvtudása, otthonos és baráti emlékei Európa annyi fővárosából. Abban a nagyon nemzetközi jellegű városban is feltűnt és figyelmet keltett, mint a legjobb hagyományokat őrző európai világfi.

S aztán, hogy itthon találkozunk, lám, szinte csupa remetét mintáz. Odaadóan, testvéri rokonszenvvel.

Igaz, hogy az a Jászai Mari téri lakás is valamiféle remetelak volt akkoriban. Derűs, gazdag, virágos sziget, magasan a Duna fölött úszva, de ahol sem a megteremtett benső harmónia, sem a napról napra születő rajzok, kisbronzok, érmek nem feledtethették a lényeget: hogy számkivetésben él ott a XX. század egyik nagy szobrásza, s a szigetlakók mosolygó diszkréciója nem feledtethette azt sem, hogy – ha jól láttam – egzisztenciájuk alapja a művész feleségének pulóverkötögetése vagy szabása volt. (Még egy hivatalos magánlevélben is nekiszegezték a kérdőjelet, hogy egyáltalán szobrásznak tekinthető-e?)

Akkor csakugyan elégnek látszott erre a portrésorozatra magyarázatul: sorstársakat lelt a költőkben, lelki rokonokat. Ma már, amikor tanúi lehettünk, élete utolsó szakaszában, a nemlét partjairól visszatérő Ferenczy Béni művészete új mutációjának, ez az egykori költők felé fordulása is sokkal érdekesebbnek látszik, hiszen ez mintha már annak az 56 utáni stirb und werdé-nek volna a preludiuma. Perneczky Géza Ferenczyről írva felhívja a figyelmet a költők szerepére, akik segítettek őt kiszabadítani a reneszánsz szépség bűvöletéből – „de maga a szobrász akkor jutott legközelebb költőisteneihez, amikor azoknak lehetetlen vagabundságát, valami nem voltat megteremtő kísérletét vállalta magára”.

Hát igen …

Láttam, hogy ismerkedett meg Ferenczy Gulyás költészetével, hogy szerette meg, s mi ejtette meg őt leginkább benne. Tanulságos ez az út, nem is csak azért, mert Ferenczy Béni legbensőbb affinitásaiból és sorslehetőségeiből revelál valamit, hanem azért is, mert Gulyás költészetének a lényegéhez vezet; melynek központi témája – egyre inkább így érzem –: hogy válthatja meg magát Magyarországon egy művész, halállal vagy halált felérő önmegtagadással, önmegsemmisítéssel? Ahol is a megváltás a Természettel és az Egyetemességgel való új, érvényesebb szerződést ígéri …

Azok a versek, amelyeknek zenéje mellett a Gulyás-érem szándéka megfogant, s az érem elkészült, mind művészekhez szóló versek voltak, művészek posztumuszteljesebb életéről (Mozartéról, Csokonaiéról) vagy éppen egy költőnek posztumuszteljesebb életre való biztatásáról (Babitséról).

Ha a Gulyás-oeuvre-öt végiglapozzuk, különben is azt vesszük észre, hogy az élő barátokhoz vagy reménybeli barátokhoz szóló kötözködő versei mellett ezeknél sokkal nagyobb számban szólnak versei halottakhoz, de mint élőkhöz, az immár meglelt zavartalan dialógus lehetőségének az örömével.

Ilyenféle halálra, újjászületést ígérő halálra biztatja Babitsot. (Mint Szent Pál az első keresztényeket.) Talán csak azért, hogy az olyan hőn óhajtott testvéri dialógust megkezdhesse vele.

Amikor Gulyás Babitsot tetten érni véli klasszicizmusában, szinte szobrászként aposztrofálja:

 

tűzhelyeden szavak lombikja égett
s te mint a Kalevala bús kovácsa
aranyból kalapáltál feleséget.

 

Amit Gulyás hiányol: az orphikus alászállást egy Anteusénál mélyebb szintű és megsemmisítőbb érintkezésre az anyafölddel, bízva egy szó szerinti újjászületésben, amely már szinkronban lesz a hasonlóképpen megsemmisülő és újjászülető világgal. Íme, a gulyási tanács:

 

Meg kell rothadni, Mester, földbe kell
magunkat ásni. Lassan süllyedő
testünkben egy új indulat zsigerje
fog zsongani, agyunkban új velő.
Talpunk alatt ereszkedik a föld,
már húzza a holt fák hínárait,
egy új formát fú már a föld melegje
s olvasztja már a régi zárait.

 

A Csokonai-vers megint egy szobor idézése, önnön klasszicitásban dermedő szoboré, és a szoborhoz megváltásul egy orphikus-népi hangszer szava: a fuvoláé.

 

Emelje bár bálvány-kezét
apollói lanttal a mester,
egy fuvola kisérete
játszik az érc fölött az esttel:
az esti Holdnak csillagát
az a régi fuvola zárja
fátyolba …

 

Az a vers, amelyet úgy ismételgethettünk, fennszóval, mint egy kedves hanglemezt, Gulyásnak Mozartról szóló verse volt. Nemcsak témája, szerkezete is zenei. Egymástól elkülönülő zárt tételekben, visszatérő motívumokkal. A vers első két tétele: kísérletek Mozart feltámasztására. „A csillagok fénye söpörte s bedobták a meszes gödörbe.” Elébb a költő próbálkozik, prédikátoros-funerátoros imával, hogy innen felhozza, majd a zenekar a g-moll szimfóniába kezdve, kezdi a hatékonyabb költögetést. A várva várt és folyton retardált feltámadás végre itt van a harmadik tétel allegrójában:

 

Táncoljunk vigan, kereken karikázva, most száll le az égből
Wolfgang Amadeus Mozart, a zenélő isteni gyermek!
Egy delfin-felhő hátán közeleg, szivárvány sír a szeméből …

 

S ez a tétel fejeződik be váratlanul (milyen megindult felnevetés köszöntötte mindig ezt a fordulatot!), hogy megszólal egy magyar téma. Mozatra Csokonai. Valamiféle Erzsébet- és Mária-találkozás mintájára: az anyák kerülnek egymás mellé.

 

… de túl az osztrák hegyeken, túl a Lajtán, a Dunán s a Tiszán túl,
az Alföld mély szomorú völgyébe lehajlón –
nótákat csicseregve egy félénk kis búbos pacsirta:
Diószegi Sára tipeg a debreceni sáros fapallón.

 

S ettől kezdve, a gyermek Mozart életében (olvasás közben hogyne jutna a felolvasó eszébe a Ferenczy Károly-képek piros ruhás Bénije,) a művészet és a távoli nagyvárosok felfedezésének csodás pillanatain most már mindvégig átüt immár nemcsak az elmúlás fájdalma (egy ilyen géniuszé, egy ilyen kisfiúé, az élet királyáé), hanem külön nekünk szólóan, a magyar létezés fájdalma is, amely nem kevésbé szorongató, mint a bécsi temető csontkamrája.

A művészet kettős experienciájáról szóló tanítására, Gulyás Pál tanítására a formálás és a majdnem meghalás egyaránt való szükségességéről (amelyre itt mintha inkább volna alkalom), Ferenczy Béni nem maradt közömbös.

Erre nemcsak az érem a bizonyíték.

1969

 

 

 

Empedoklész és Ézsaiás

(Bevezetés egy nagyobb tanulmányhoz – Radnóti Miklós költészetének két pólusáról)

Nem tudok szembetűnőbben ellentétes jelképeket találni annak az ambivalenciának a jellemzésére, amely Radnótit pályája során, úgy érzem, egyre jobban kísértette és megejtette, mint az ókornak e két mitikus alakját, Empedoklészt és Ézsaiást – akiket különben éppen ő emelt nagyon is szembetűnő piedesztálokra, hiszen e két nevet két versének csattanójaként zengeti meg. Empedoklész neve is, Ézsaiás neve is egy-egy Radnóti-vers utolsó, nagy súlyú szavaként, s egyszersmind egy-egy végletes magatartásra megidézett hősi példaként jelenik meg. Az egyik mint a mosolyogva meghalni tudás hőse, és erre kapató példakép. A másik, a „rettentő szavak tudósa”, a megtestesült zordonság, harag, akitől a költő a „méltó átkot” tanulhatná …

Semmi sem volna egyszerűbb, mint Hellász és az Ószövetség két külön világát hátterül még odavetíteni e két név mögé. S láthatnánk, milyen utat járt meg a költő lelke rövid négy év alatt – vagy inkább a nagyon is hosszú négy év alatt, mert életének utolsó négy esztendeje volt az, amely elválasztja az Empedoklész idézését az Ézsaiás idézésétől. (Empedoklész dátuma: 1940, az Ézsaiásé: 1944. május 19.) A két verssel ilyenformán mérhető volna a költői világkép elkomorulása is.

De nemcsak a világtörténelemben jelent meg két külön törvényű világként Empedoklész és Ézsaiás világa – külön kultúrával, külön morállal, külön istenekkel –, hanem így jelenik meg Radnóti költészetében is. A két név: két pólus, s mindegyiknek kiterjedt szférája van. Majdnem azt merném megkockáztatni: mindegyik pólusnak Radnóti egész költészetére kiterjedő szférája van. Amivel csak azt mondom, hogy ezzel a két névvel lokalizálható kettősség nem egyszerűen költészetének két tartományát jelenti, hanem inkább költészetének minden mozzanatában, minden molekulájában kimutatható feszültséget jelent.

 

1

Empedoklész világa gyűlölet nélküli világ. „Ha nem volna gyűlölet a világban, a dolgok eggyé válnának, ahogy azt Empedoklész hirdeti” – írja Schopenhauer (Die Welt als Wille und Vorstellung.) A világnak erre a bontatlan egységére könnyűszerrel idézhetünk akár párhuzamos sorokat is Empedoklésztől és Radnótitól. S ami még érdekesebb: ez a világegység mindkettőjük számára mint személyesen átélt (vagy legalábbis átélhető) kaland jelentkezik. Empedoklész írja a Megtisztulások-ban: „Az istenek együttlétéből elcsavarogva, voltam fiú és voltam lány, voltam bokor és madár, voltam néma hal a tengerben.” (117. töredék.)

Radnótinak van pár sora, amely akár Empedoklész textusának parafrázisaként olvasható. (Bár a lét különböző formáinak a felöltése, a metamorfózisok korláttalan lehetősége Radnótinál nem mint múlt idejű élettapasztalat, hanem csak mint nosztalgia, mint „életremény” jelenik meg.)

 

Hegy lettem volna, vagy növény, madár …
vigasztaló, pillangó gondolat,
tűnő istenkedés.

 

A világ egysége itt tehát abban revelálódik, hogy a lét minden formája (valóban minden formája: ásványi, növényi, állati, eszmei, isteni – hegy, növény, madár, gondolat, istenkedés) adva van, adva lehetne vagy adva lehetett volna a költőnek, újra meg újra való újjászületés alkalmaként. Ámde revelálódik ez az egység abban is – egy másik versében –, hogy a végtelenben szétterülő vagy pláne táguló világból – úgy érzi a költő – mintha kiestek volna a távolságok. Más szóval, hogy a magunk dimenziója és a világ dimenziója voltaképpen egy. (Ez egyelőre egy félálom révületében lesz előtte világossá. S tegyük mindjárt hozzá: félálomban és szerelemben – aggodalmas szerelemben.)

 

… hiába mondod, messzi az!
 
Sanghai, vagy Guernica
szívemhez éppen oly közel,
 
mint rettegő kezed,
vagy arra fenn a Juppiter!

 

Mitől rándult így egybe a világ?

Miféle aktuális fájdalom emlékezteti hirtelen a költőt erre az egy-vérkeringésre, amely átjárja a létet? Nyilvánvalóan az, ami hasonló felismerésekre ébresztette ebben a korban József Attilát is: a következő világháborúk közeledése a távol-keleti és a spanyolországi előháborúkban. „Sanghai vagy Guernica.” E két helységnév szerepe nyilvánvaló. Ezeknek közelsége hoz közel mindent, Juppitert és a kedvese rettegő kezét.

Csakhogy, tudjuk, Radnótiban kezdettől fogva megvolt az affinitás a természet minden mozzanatának – mondjuk így – „testvéri” szemléletére. Nem állt távol tőle a halaknak és madaraknak prédikáló, naphimnuszt szerző Szent Ferenc, vagy mondjuk inkább: az a Szent Ferenc-i öröm, hogy fellelhetjük magunkat minden teremtményben. Fiatalkori verseiben uralkodik ez a bensőséges látásmód, a mikroegzisztencia felfedezése és idillje, egyminiatúra-festészet, amely arra volt hivatva, hogy bizonyítsa: a természet legkisebb jelenségében is ámulatra méltó. Ismerik erre a költői feladatra visszatekintő ars poeticáját. (A vers, amelyet már 1939-ben írt, egyesíti magában a mikrojelenségek megvallásáig menő igazmondás programját immár a tűzhalál fenyegető képével. Tehát – mondhatjuk úgy – egyesíti magában az empedoklészi filozófiát az empedoklészi sorssal.)

 

Költő vagyok, ki csak máglyára jó,
mert az igazra tanú.
Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó,
piros a vér és piros a pipacs.
És a pipacs szöszöske szára zöld.
Olyan, kit végül is megölnek,
mert maga sosem ölt.

 

(Engedjék meg, hogy – zárójelben – ezzel a verssel kapcsolatban megkockáztassak még egy értelmezést. Az oly szuggesztíven felidézett három szín: a magyar nemzeti színek. A piros, a fehér, a zöld. A költő, akinek soha életében egyetlen szava nem volt a nemzeti érzelmek és hiúságok legyezgetésére, itt mintha – már-már a hermetizmus szemérmességével – e három szín mellett is vallomást tenne. Ennek az értelmezésnek az abszurditását talán csökkenti, ha meggondoljuk, hogy ezek voltak azok a hónapok, amelyekben a törvényhozásban kezdték kérdésessé tenni a költőnek a nemzethez való tartozását …)

A létező világ testvéri megvallása és vállalása, legapróbb tényeiben is ujjongó leltárba vétele – ez a motívum végig visszhangzik Radnóti költészetén. A Pogány köszöntő-től, vagy még előbb, a Sirálysikoly-tól kezdve az utolsó Razglednicák-ig, amelyeknek egyikében megint a régi figyelemmel értesít arról a meglepő és izgalmas tényről, hogy „felhőt iszik … a fodros birkanyáj”. Ez az affinitása minden létezőhöz nemcsak arra képesíti a költőt, hogy pontosan leltárba tudja szedni a világ dolgait, hanem arra is, hogy kedve legyen bennük újjászületni, esetleg velük együtt meghalni. Amikor a Szabadságot ébresztené a költő, a természet egész kórusával együtt fújja a riadót.

 

Néma gyökér kiabálj, levelek kiabáljatok éles
hangon, tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot, hal!
rázd a sörényed, ló! bömbölj bika, ríjj patak ágya!

 

A József Attila-i „nagyon fáj”-kórusnak a párja ez. Az egy-a-világ vallása alapján. És az ő világáról is el lehet mondani, mint az empedoklésziről, hogy azért egy, mert nincs benne gyűlölet.

Pontosabban; ebben a szférájában nincs benne gyűlölet. Mert egy másik szférájában van.

De erről később.

Érdemes azonban máris egy pillantást vetnünk e két szféra érintkezési pontjaira. Mondjuk úgy, durván: ahol Empedoklész és Ézsaiás konfliktusba kerülnek. Sok ilyen pont van Radnóti költészetében. (Szerintem: költészetének minden pontja ettől a feszültségtől teljes.) Például:

 

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen:
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel …

 

A vers dátuma 1944. április 30. Tehát akkor vall a gyűlöletnélküliségről, a legutolsó hónapok vérlázító megszégyenítései és egyre szorongatóbb életveszedelmei között, amikor épp az ellenkezőjére volna oka. Akkor mért teszi? A versében azt mondja: alázatból. Valamiféle csak azért is alázatból.

De ezt a szakaszt inkább azért idéztem, hogy lássák: amikor a költő arról ír, hogy kihullott szívéből „a sok rejtett harag”, egyúttal szokásos, ámuló pillantását körülhordja az élet gazdagságán. Nyugodtan mondhatnánk: egy mosolygó Empedoklész pillantása ez, valahonnét, ahonnan belátja a teljes életet. Az Etna csúcsáról. A kráter pereméről.

Végtére is, Empedoklésznek legemlékezetesebb tette nem a szeretetre és harmóniára alapozott természetfilozófiája volt (amely különben is borzasztóan töredékesen maradt fenn, de hát tudjuk: „úgyis minden töredék”), hanem a halála. (Ennek is megvan ugyan a maga külön filozófiája, amely Freudot annyira izgatta, mert a maga „halálösztönének” filozófiai előképét vélte benne felfedezni.) Az, ahogy meghalt Empedoklész. Ez ragadta meg Radnótit is. És nem is csak a halál feledhetetlenül látványos mozzanata – az Etna kráterébe dobta magát Empedoklész –, hanem amit a halálában sem hagyott el: az Értelem és a Mosoly.

A saruit Empedoklész, tudjuk, ott hagyta a tűznek a partján. A mosolyát megőrizte a lángok közt is.

Empedoklész halála váratlan esélyként, új alternatívaként merül fel Radnóti előtt egy olyan töprengésében, amelyben már-már úgy vélte, csak visszafelé van út: a gyermekkorba vagy a bolondságba.

 

Talán ha gyermek lennék újra …
Vagy tán bolond lehetnék?

 

Mindez a két lehetőség nyilvánvalóan regresszív. Menekülés. De visszafelé. A felelőtlenségbe, a szelíd értelmetlenségbe egy olyan világból, amelyet ép ésszel elfogadni lehetetlen. S akkor, mintegy mellékdalban felmerül egy új alternatíva. Előre. A csak azért is értelemig. Előre a halálba.

 

És mégse hagyj el karcsu Ész!
 
ne éljek esztelen.
Ne hagyj el meggyalázott,
 
édes Értelem.
Ne hagyj el, hadd haljak merész
 
és tiszta, szép halált,
akár az Etna kráterébe hulló
 
mosolygó Empedoklész!

 

Az Értelem jelzője: édes. Ha nem mint jelző, hanem mint főnév jelenik meg, ő maga is nagybetűs szó lesz, és a költő hitvesét jelenti: ő az Édes. A költeményeket mintegy egymásra helyezve, figyeljük meg, hogy az empedoklészi konstellációnak (halál–tűz–értelem) vagy egy analóg konstellációja egy kevéssel későbbi versben (halál–tűz–szerető). S itt kísért az évszak is, a halálévszak: az ősz.

 

Ó, de te lobbanj föl az ősz, a halál fölé,
s emelj föl engem is Édes …

 

Azt hiszem, az Értelem-princípium és a Szerelem-princípium egymásba átjátszó voltára elég bizonyíték ez a hol jelzőként, hol személyként megjelenő „Édes”, de mindig a halál partjain.

A halál tűzpróbáját kiálló értelem, öntudat képe már ezeknél a verseknél jóval korábban, a háború előtt is megjelenik Radnóti költészetében. „Egünkre láng fut” – írja egy 1937-es versében. S így fejezi ezt be:

 

Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,
s te hószín öntudat, maradj velem:
tiszta szavam sose kormozza be
a barna füsttel égő félelem!

 

Mire majd eljut, pár év múlva az oly tisztán kinyíló képhez, Empedoklész a kráter szélén, az óhaja beteljesülni látszik: semmi nyoma szaván a félelem füstjének.

Álljunk meg egy percre, s próbáljuk számba venni, hogy mit jelentett, Radnótitól függetlenül is, Empedoklész oly talányos filozófiája és halála a modern szellem számára. Úgy látszik, Empedoklész izgatja a modern szellemet. A sor, gondolom, Hölderlinnel kezdődött. S Nietzschével folytatódott. (Nietzsche az, aki Empedoklészt jellemezve, a kettősséget annyira hangsúlyozza benne: „Orvos avagy mágus, poéta avagy rétor, isten avagy ember, tudós avagy művész, államférfi avagy pap, Püthagorasz avagy Démokritosz, ő e kettősségek között gomolyog. Benne ér véget a mítosz kora, a tragédiáé, az eksztázisé, de ugyanakkor benne születik meg a modern görög ember, a demokrata, a vitatkozó, a racionalista, az allegóriák alkotója, a természettudomány embere. Benne két század ütközik meg egymással …”) Franciaországban Georges Sand-t Empedoklész tűzhalála varázsával ragadta meg. Gaston Bachelard idézi Georges Sand-nak ezt a művét, az Histoire du Rêveur-t. S itt van, persze, maga Gaston Bachelard, aki csodálatos könyvében, a La psychoanalyse du feu-ben egy fejezetet szentel annak a jelenségnek, amit ő complexe d’Empédocle-nak nevez. Ami ebben a fejezetben most számunkra a legérdekesebb, az, hogy Bachelard is összeköti a tűzhalál kísértését a magas intellektualitással. S talán még az is, hogy az intellektualitás mellett hangsúlyozza a szolidaritást, a szolidaritást a világgal, ami felébred abban, aki szántszándékkal a tűzben keresi halálát. („La mort dans la flamme est la moins solitaire des morts. C’est vraiment une mort cosmique ou tout un univers s’anéantit avec le penseur.” Vajon nem itt van-e a magyarázat arra, hogy a máglyát, éppen a máglyát, annyian tudták könnyű szívvel választani?! Micsoda gyorsuló sodródással mennek például önként a máglya felé az albigens kathár-ok Illyés drámájában! S vajon a benzinnel magukat felgyújtók nem egy olyan szolidaritást keresnek-e vagy remélnek megteremteni, amelyre az életben – úgy érzik – nincs mód?)

A költő, aki Empedoklésszel megállt a tűzhányó peremén, egy lángok látomásával párosuló tömeghalál képét csak nemrég írta le. A halálukban uniformizálódó lelkek iránt is testvéri részvéttel:

 

Lángok lobognak és kihúnynak lassan s mindörökre
 
katonák lelke száll most a fényes délkörökre;
egyforma lelkek! ó, mindegy, hogy ez vagy az ki volt, mi volt …

 

Akárhová néz: a halálba masírozók sorait látja. Csütörtök című versében az európai intelligencia jeles képviselőit. Ők is mennek meghalni. Hontalanok, idegenben vagy otthon öngyilkosok lesznek vagy megölik őket. S lám, hogy elmosódnak ők is a halálban! Fényes nevek voltak, s a versben már csak monogramjukkal szerepelnek. Ki kicsoda? Róluk is elmondhatjuk: „egyforma lelkek! ó, mindegy, hogy ez vagy az ki volt, mi volt”. Mintha csak erdőben, a fák kérgén olvasnánk ezeket a monogramokat. P. R. és J. M. és T. …

(Engedjenek meg megint egy zárójelet, ezúttal egy személyes emléknek. Párizsban, pár évvel ezelőtt, egy szombat délelőtt azon vitatkoztunk G. L. lakásán, hogy ebben a Radnóti-versben szereplő T. – akiről annyit tudunk, hogy „New Yorkban egy kis szállodában hurkot kötött nyakára” – vajon Ernst Toller lehetett-e. Akkoriban mutatták be vagy újították föl Párizsban Toller egyik darabját. Ez adta az indítást a vitához. S miközben a házigazda a tőle megszokott eréllyel cáfolta a Tollerrel való azonosítást, és apróra elemezte a verset, amelyet mindenkinél jobban ismert és szeretett – hiszen még nemrég egy fordításkampányt is szervezett e vers köré – egyetlen rezignált vagy keserű hangsúllyal vagy akár csak egyetlen később – két nap múlva – megvilágosodó célzással el nem árulta volna, hogy már ő is fölvetette magának a kérdést: „ki annyi éve bolyg hazátlan, tovább bolyonghat-é?”)

Hogy a légi és tengeri csaták tüzében ellobbanó katonák lelkei mellett, és hogy az otthontalanul bolyongó európai értelmiség szétszórt, omló falanxa mellett igézte-e Radnóti szemét valami más is – kérdés. (A táborokra gondolok, amiknek elképzelhetetlen iszonyatát sikerült a németeknek akkoriban még eltitkolniok, de amiknek képe – nem is túlságosan áttételesen – a húszas évektől kezdve már megjelentek az olyan vizionáriusok műveiben, mint amilyenek Kafka, Füst Milán és Farkas István voltak.)

Bachelard azt írja, hogy a máglyák látása beleoltja az emberbe az „Empedoklész-komplexumot”. Mennyi máglya visszfénylik a Radnóti látomásaiban! Még ki sem gyújtotta a rossz történelem a máglyáit (vagy ha kigyújtotta, rejtve égette), Radnóti szeme már megbabonázottan bámul feléjük. Az ősz színeiben is majdnem mindig a tűz és a vér színeit véli felismerni. „Piros láng és lomb int” – írja, oly fiatalon, amikor megérti az ősz hívását. S egy következő őszön:

 

Várak és fűszálak perzselődnek,
vadul rohanó halál szele kél,
délben a füst és pernye közt vakon
röppen a fölriadt szárnyasegér.
Világíts, távol égő tartomány!

 

A tűz és a vér színeit az őszben? Igen, de a halál színeit is. Az ősz és a tűz, az ősz és a halál könnyen asszociálják egymást a Radnóti-versekben. Mintha mindig is sejtené, hogy ősszel esik majd az ő halála is. Ezért írhatja: „Hány súlyos őszt és hány halált, halálok vad sorát értem meg eddig én!” Novemberben ölték meg, öt évvel azelőtt azt írja a Naptár-ban novemberről:

 

Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a halottak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hallatja rám;
félek? Nem is félek talán.

 

Mint egy előre megírt razglednica.

S hadd idézzük itt ezt a másik versét is:

 

Már arrafelé is őszül, ahol
a szabadság zászlai hullanak
lobogó vér fut parázs avarra …

 

Hispánia. Igen. S Garcia Lorca – akinek a meggyilkolása olyan mementó lett számára, hogy nem is tud emlékétől többé szabadulni – is úgy jelenik meg az Első Eclogá-ban, mintha tűzbe veszett volna:

 

S jó ha a szél a parázst kotorászva
tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának.

 

Gondoljuk csak el: effelé máglyák és tüzek visszfénye játszik Empedoklész arcán. Hogy tud akkor mosolyogni? Olybá veszi talán, hogy beletartozik az esztendő őszi ciklusába az, hogy a Föld, az Anyaföld, felnyíló, izzó méhébe visszahívja gyermekeit? … S akkor ennek a hívásnak már nehéz is ellenállni. Ilyen őszi máglyán tűnnek el az Oziriszok, a Tammuzok, az Attiszok, az Adoniszok … Hogy visszajöjjenek tavasszal.

Az Empedoklészt idéző vers mellé hadd tegyem most oda a Papírszeletek közül ezt a kis négysorost:

 

Engedj meghalnom, Édes!
És gyújts majd nagy tüzet, éhes
lángokkal égess meg! égess!
Engedj meghalnom, Édes!

 

A szerelemnek és a halálnak az a közelsége, amely folyton ott játszik a Radnóti-versekben, szinte természetes, hogy feltámasztja a tűz képét, mert az az egyikkel is, másikkal is rokonítható. Radnótinak nemcsak a halálba, hanem onnan haza, szerelméhez is tűzön át visz az út. Levél a hitveshez című versében írja:

 

 
… bíbor parázson,
ha kell zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek …

 

S hogy az empedoklészi kép teljes legyen, ezt a versét így fejezi be:

 

 
… s mint egy hűvös hullám:
a 2 × 2 józansága hull rám.
 

2

A rossz közérzet egyik jellemzője, hogy nehezen megfogható. Mondhatni: ködként ül a lelkeken. Efféle tárgytalan, kontúrtalan és oktalan (vagy legalábbis annak látszó) rossz közérzet érezhetően terjeng a világban a második világháború óta.

Többféle magyarázat született a rossz közérzet eredetére. Ezek között volt egy, amelyik kezdettől fogva kínálkozott magyarázatul, de túl brutális lett volna tudomásul venni. A rossz közérzet ugyanis még mindig ezerszer kellemesebb, mint a megfejtése. Mert a rossz közérzet mélyén – ezt kellett volna bevallani – a bűntudat lappangott.

Nem, nem a gyilkosok bűntudata.

Csupán a túlélőké.

De ez se kellemes.

Közismert Sieyès abbé mondása a forradalom után, amikor megkérdezték: „Mit csinált főtisztelendőséged a történelmi időkben?”

„Túléltem.”

A válasz, az egykori, szinte dicsekedő. A túlélés mint remek sportteljesítmény jelenik meg, szerencsés végű kaland, sikeres embercsempészet a halál sorompói között. Sieyès abbénak bizonyára melegen gratuláltak hozzá.

Ez a gratuláció korunkban elmarad. A modern Sieyès abbéknak aligha van kedvük hozzá, hogy szerencsefiként ünnepeltessék magukat. Inkább valami szorongásról vallanak.

Íme, az egyik legjobban megfogalmazott vallomás Saul Bellow regényéből:

„Mi megúsztuk, túléltük a dolgokat, életben maradtunk, s holmi haladáselméletek se hangzanak hitelesen a mi szánkból, hiszen nagyon jól ismerjük mindennek az árát. Nagy megrázkódtatás ráismerni, hogy életben maradottak vagyunk. Amikor ráeszmél az ember, hogy ekként kiválasztott, úgy érzi, hogy nyomban sírva fakad …”

Hogy az efféle rossz közérzet mennyire nem lohad a múló idővel, sőt, mintha folyton jobban rágna a lélekben, mérhetjük Arany János versein, amelyeket Petőfi halálának kerek évfordulóira írt. Nem halaványabb, inkább egyre véresebb kísértet az, akiről „harminc év múlva” írhatja Arany: „álmaimat gyakran látogatod most is”. S mindjárt felvethető egy másik kérdés is, akár Petőfivel, akár Radnótival kapcsolatban: vajon ez a bűntudat fogékonyabbá teszi-e a túlélő kortársakat a költő életművének befogadására? Módosítja-e az esztétikai élményt?

E kérdés: szónoki kérdés. A modern művészet legjobbjainak sikere Kafkától vagy akár a Kierkegaard- és Dosztojevszkij-újrakiadásoktól Beckettig, azon alapszik, hogy a mai olvasó nem annyira élőnek, mint inkább túlélőnek, vagy ahogy Bellow mondja: „kiválasztottnak” érzi magát. Mintha ama „bor a feledésre”, amelyért Babits az első világháború vége felé fohászkodott, a második világháború után kevésnek vagy gyöngének bizonyult volna a feltámadó emlékekkel szemben. Még a jóléti társadalom mindennapi diadalérzete sem hozta meg a felejtést a „kiválasztottnak”. Ahogy Bellow írja: „Amikor a halottak elvonulnak előtte, utánuk akar kiáltani, ők azonban eltűnnek az arcok, a lelkek fekete fellegeiben. Füstfelhőben szállnak el a megsemmisítő kamrák kéményeiből, s itt hagyják az embert a történelmi siker vakító fényében – a Nyugat technikai sikereinek fényében.”

A túlélő számára ez élet relatív élet lesz, „túlélet”. A befejezett életekkel szemben: esetleges folytatás. Mondhatjuk úgy is, hogy az élet lesz a kivételes állapot. (Innét a bellow-i azonosítás: élek, tehát kiválasztott vagyok.) S hogy ezzel a kivételezettséggel ne hívja ki a sorsot: a túlélő igyekszik az élet értelmetlenségét bizonyítani. Az élet abszurditását. Gondoljunk Sartre Oresztész-drámájában arra a jelenetre, amelyben az élők, a túlélők, várják a halottaik látogatását. S nem győzik bizonygatni, hogy nekik rosszabb, mint a halottaiknak.

Mintha a modern művészet egyik törekvése volna, hogy a lét és a nemlét fölcserélhető érték legyen. (Kimerítő háborúk után, úgy látszik, bekövetkezhetik a lét értékelésében ez a viszonylagosság. A Trójai nők bevezető jelenetében, amikor az istenek elhagyják a felégetett Tróját: Poszeidon és Athéne ugyanolyan boldogtalan-szerencsétleneknek deklarálják a most győztesen grasszáló görögöket, mint a legyilkolt vagy rabságra hurcolt trójaiakat.)

Az élők és holtak lidérces találkozásáról Radnóti is ír feledhetetlen sorokat.

 

Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában
és beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen,
távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.

 

Az olvasó egy pillanatig szinte zavarban van. Ki mondja ezt, kiről? Az élő költő a halott barátokról? Vagy a halálra szánt költő azokról, akik majd túlélik őt? A vers dátuma szerint éppen úgy indokolt lehet ez is, az is. (Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben. 1944. augusztus 17.) Persze, világos: egyelőre az élő beszél a halottakról. Ők jelennek meg, olyan váratlanul, tünékenyen, ragaszkodóan, ahogy a halott Jézust látták megjelenni asztaluknál a tanítványok és a kertben a szent asszonyok …

(Hadd mondhassam el itt – ellenpéldaként: Jézus feltámadását én nem nagyon értettem. Nem a tényt, annál semmi sem természetesebb, mint hogy a halott felkel, és tanítványaitól enni kér. A rációját nem értettem. Feltámad, de nem mond több példabeszédet, maga már nem támaszt föl senkit, nem gyógyít … Akkor mire való volt még az a posztumusz negyven nap? Talán csakis arra való, hogy az apostoloknak ne kellessen úgy érezni magukat, hogy ők: túlélők? Lehet, hogy Jézus így akarta megkímélni őket ettől az akarat-elsorvasztó, rossz közérzettől?)

A másik kép – hogy mi ülünk betolakodó vendégként a holtak asztalánál – csak olyanformán játszhatott velünk, mint ahogy az állomáson rostokoló vonatban ülők a másik sínpáron mozduló vonat láttán néha egy pillanatra azt hiszik: ők indultak el. A szerepeknek ez a reverzibilitása nagyon is hozzájárult a modern szellem érzékenységéhez és abszurdra hajló világnézetéhez. Végső soron csakugyan mindegy, vagy mindegy lesz, hogy egy asztalnál ülve ki volt a vendég és ki a házigazda…

1970

 

 

 

Károlyi Mihály, a drámaíró

 

1

Azt hiszem, ma már senkit sem lep meg, ha egy remekmű – látszólag paradox módon – egy amatőr hagyatékából kerül elő. Mint Lampedusa herceg kéziratai, mint Csontváry vásznai, mint Kavafisz versei … (Mielőtt vitatkozni kezdenénk azon, hogy mi is az amatőrség – mondjuk inkább úgy: olyanokra gondolok, akiket a brancsban nem tartottak számon, vagy ha igen – valahol a margón túl.) S visszamenőleg is! A modern szellem mennyi outsider-t emel fénybe mint elődöt. Sade márki, Kierkegaard, Proust, a vámos Rousseau, Antonin Artaud, Le Corbusier – és a többiek … Abban mind megegyeznek, hogy nem fogadták el az érvényesülés adott játékszabályait – ki fölényesen, ki sértődötten, ki meg praktikusan azért, mert úgy vélte, hogy így odaadóbban nevelheti művét a jövőnek. Volt, aki úgy érezte, túl későn kezdi a művészi pályát, volt, aki félt a nyilvánosságtól, volt, akit bizonytalanná tett küszködése az autodidaktaság hátrányaival – amelyekről pedig már hányszor kiderült, hogy előnyül is szolgálhatnak.

S nálunk is, száz év után, vajon nem az a költő került-e egyik legkiemelkedőbb helyre a megvallott modern elődök prezidiumában – Berzsenyi Dániel, Füst Milántól és Németh Lászlótól vezettetve –, aki legkevésbé tudott beleilleszkedni kora eleven, fejlődő írói társas életébe, s akinek műve az elfogadott ízléstörvényektől elszakadva jött létre – mintha az irodalom valami méhen kívüli terhességgel hordta volna ki?

Mintha azok a bizonyos paradox evangéliumi tanácsok nagyon is érvényesek volnának a modern szellem protokolljában: a magukat megalázók felmagasztaltatásáról, a hivatottak és a választottak számarányáról, sőt, még az is, amelyik az együgyűek boldogságáról szól.

Ferenczy Béni utolsó, törött lelkű korszakának tapogatózásai rajzban és agyagban – hogy a tudatnak ősvilági mélyeiből megint a felszínre jusson – az előző, tökéletes formák boldog derűjében sütkérező korszakát is – visszamenőleg – súlyosabbá és figyelemre méltóbbá teszik.

Őt az agyvelőnek egy ostoba balesete tette tíz évre outsider-ré.

Másokat a sorsuk vagy a történelem.

Mint például az emigrációjának első évtizedében drámát író Károlyi Mihályt.

Talán nem érdektelen kísérlet: e paradoxiákban megpróbálni tetten érni a törvényt, a fejlődés törvényét, amely az efféle paradoxiákkal bizonyára a túlzott szellemi endogámia kárhozata ellen védekezik.

 

Drámairodalmunk klasszikus alkotásai – ellentétben más népek reprezentatív drámai oeuvre-jével – jórészt úgy jöttek létre, hogy nem élvezhették egy intenzív színházi kultúra kedvező légkörét. Távol a színháztól.

Hozzátehetjük: rendszerint még történelmünknek is mostoha korszakában.

Mire számíthatott a három részre szabdalt országban a Magyar Elektrá-t író Bornemisza? És kortársai, köztük a Balassi Menyhárt árultatásáról pamfletdrámát író Névtelen? Legföljebb arra, hogy a külföldi városokban – Bécsben, Padovában – tanuló magyar diákok eljátsszák majd, maguk közt, a maguk épülésére. Mire számíthatott Somogyban a drámát író Csokonai? Ő is még mindig csak diákokra, a maga diákjaira. És Katona mire számíthatott – fiókjában a Bánk bán-nal? Vörösmarty – fiókjában a Csongor-ral? Madách – a Tragédiá-val? (Nem lehet elégszer ismételni, ha fel akarjuk mérni teljes mélységében azt a sorsot, sorsot, bizony, és nem holmi pechszériát, hogy a három klasszikus drámánkat nem láthatták íróik színpadon. Holott virágzott a színházi kultúra Magyarországon.)

És Teleki László, az életében négy előadást megért Kegyenc-ével? Számíthatott-e rá, hogy színpadot, közönséget és figyelmet kap, ha egyre újabb tragédiákban gyűrűző életét megpróbálja továbbra is kitalált drámákkal kiszondázni, értelmezni, kifuttatni, megkoronázni?

És tudjuk, milyen kispolgári szellemtől eltelt színházvezetők értelmetlenségén véreztek el Móricz nemzetidráma-teremtő tervei, és Karinthynak a két háború közti nonszensz-Magyarországon bőven csírázó prae-abszurd drámakísérletei.

 

Kritikusoknak is híjával lévén, legtöbbször maguk a drámaírók fogalmazták meg tendenciáik védelmében a dramaturgiai eszméiket is.

Csoda-e, hogy Magyarországon épp a legjobb drámai művek egy kissé torzóként hatnak? De tegyük hozzá, ez néha nem is baj. A tökéletesre csiszolt drámáknál nemegyszer izgalmasabb az, amelynek kevésbé kifejtett részletei alkalmat adnak találgatásra, egymástól eltérő interpretációra. (Különösen most, amikor a rendezői interpretációnak – és az ebben rejlő filozófiai és politikai átértelmezéseknek és beleérzéseknek – egyre nagyobb a jelentősége a világ színpadjain.)

Drámában a torzó, az amorf, a rusztikusság – bizonyos méreten és igényen fölül – a nagyság természetes kísérője lehet, és ezért nem zavaró. (Más egy törött porcelán figura és más a milói Vénusz.) Ezek az említett drámai művek jórészt híjával voltak az eleven színházi világ ihlető-formáló-polírozó hatásának, de így talán még elementárisabban szólhatott belőlük, aminek kifejezésére születtek: a szorongás, az elkeseredés és a lázadás hangja.

Nem színházban, nem színház tövében fogantak ezek a drámák, hanem csak a színház igézetében. Reménybeli, jövőbeli színház igézetében.

Talán egyetlen olyan mélypontja volt a magyar történelemnek, ahonnét nem szakadt fel az országos gond egy nemzeti dráma formájában vagy félig formáltságában. Az első világháborút, a forradalmak bukását követő másfél évtized volt ez a meddő időszak. 1919-től, amikor Barta Lajos Sötét ház-át bemutatták, tartott ez az 1935–36-os szezonig, amikor is szinte egyidőben születik meg Erdélyben a Budai Nagy Antal, Zürichben a Tiszazug és idehaza a Villámfénynél.

Bizonyára nem volna nehéz elméletet faragni, hogy ebben a csakugyan istenverte másfél évtizedben miért nem született magyar nyelven sorskérdéseket felszínre sodró dráma. Semmi sem kényelmesebb, mint szükségszerűnek mondani a meglevő dolgok létét és a hiányzó dolgok nemlétét.

Holott, a magyar drámák sajátos rendhagyó természetének az ismeretében nagyon is esedékesnek látszott itt, a húszas évek közepén egy új, a korra és a bukásokra élesen reagáló tragédia.

A magyar nemzeti drámák sorozatának ez a hiányzó láncszeme előkerült. A húszas években esedékes drámai vallomás.

Károlyi Mihály írta Londonban 1927 elején.

Az egykorú sajtó beszámol erről az eseményről: a száműzött Károlyi drámát ír. Interjú is jelenik meg Károlyival a pozsonyi Reggel című lapban. Károlyi elmondja a darabja eszméit, és hangsúlyozza: nem kulcsdrámát ír – amit könnyen feltételeznének egy tollat ragadó emigráns politikusról.

Károlyiné így emlékszik vissza a darab születésére:

„Ravelszki … Ez a név visszaidézi fájdalmas élénkséggel a húszas évek nyugtalan, tapasztalatokban dús és keserű klímáját. Párizst, az emigránsok Rive Gauche-át, a gesztenyefákkal szegélyezett boulevard Raspailt, az alacsony házunkat a belső udvaron, az alkóv-ággyal, amelyet egy kopott bársonyfüggöny választott el az ebédlőtől, a nagy stúdióval, ahol messze az éjszakában vitattuk Ravelszki drámáját …”

Majd így folytatja:

„A darab megírásához teljes nyugalomra volt szüksége. Háromszobás lakásunk a gyermekekkel és a háztartás nehézségeivel, nem volt alkalmas arra, hogy dolgozzék. Elment Londonba, hogy ott egy olcsó penzióban csendben megírhassa.”

Hogy Károlyi a drámaírás idejére családjától messzire költözik, azzal az előnnyel jár, hogy a Párizs és London közt sűrűn járó levelekből ma is nyomon követhetjük a dráma kialakulását, Károlyi írói töprengéseit, felvillanó variációit a megoldásokra. Ezt a levelezést olvasva lehetetlen nem gondolni rá, hogy a különféle kémszolgálatok és postai cenzúrák mennyit vesződhettek a levelek megfejtésével, hiszen egy Károlyi-méretű forradalmár leveleiben nyilván fedőneveknek vélték a darab hőseinek neveit. És a drámai fordulatok! Gyilkossági előkészület, titkos nyomda, hatalomátvétel, illegális hazatérés, leleplezés a külföldi sajtóban stb. Az író gyakran kér tanácsot Párizsban maradt feleségétől: X-szel vagy Y-nal mit csináljon, hagyja-e életben vagy sem?

De a londoni és párizsi színházi emberek – ha eljutott hozzájuk a dráma vagy a dráma híre – se juthattak sokkal közelebb a mű lényegéhez. Az első világháborút követő évtizedben nagyon kevesen lehettek, különösen a győztes antantfővárosokban, akik a szórakoztató színház mindent elsöprő sikerei mellett elképzelhetőnek tarthattak egy olyan drámát, melynek alapkérdése: milyen eszközöket vehet igénybe egy forradalmi párt a hatalom megszerzése érdekében?

A darab kézirata is elsüllyedt, s csak most, az utóbbi években került elő s kezdett cirkulálni. 1967-ben jelentős részleteket közölt belőle az Új Írás.

Amikor a kéziratot először olvastam, úgy éreztem, olyan élményben van részem, amilyet Móricz Zsigmond írt le, amikor a negyedfélszázados lappangás után felbukkant Magyar Elektrá-t kézbe kapta.

 

2

A dráma alapgondolata pirandellói.

Egy emberről szól, aki vállalja, hogy úgy éljen, mintha meghalt volna. S fűzzük mindjárt hozzá a tragikus-katartikus befejezést: a hősnek tényleg meg kell halnia, hogy az eszméi élhessenek. (Ez a halált valló élet és ez az életet kényszerítő halál eszünkbe juttatja Chamfort mondását – aminek Károlyi drámája megerősítése is, cáfolata is: „Le théatre tragique a le grand inconvénient moral de mettre trop d’importance à la vie et à la mort.”)

A lét-nemléttel való dupla játék Károlyi Mihálynál azonban nem metafizikai vagy mélylélektani érdekességként merül fel, hanem egy nagyon is politikai dráma magjaként.

A dráma hőse Ravelszki, aki életében a nemlét látszatát választja, eredetileg egy forradalmi párt vezére. (A párt itt inkább a forradalmi mozgalmak absztrakciója. Olyanfajta általánosító történelmi jelzés, amilyenhez Az ember tragédiája szoktatott minket. Ravelszki maga is: az általános értelemben vett forradalmár. Ha Vázsonyi Vilmos 1918-ban azt mondta Károlyiról, hogy egyszerre akarja eljátszani Lvov herceg, Kerenszkij és Lenin szerepét, az bizonyára nem volt igaz, de Ravelszkiről már sokkal inkább elmondható volna ez a bon mot.)

Pártja a forradalom kirobbantására készül. A reakciós kormány (félelmében, s a maga szempontjából is oktalanul) meg akarja gyilkoltatni Ravelszkit. Alkalom is van rá, Ravelszki titkos tárgyalásra utazik éppen a szomszédos ország forradalmáraival.

A merénylet megtörténik, s a fővárosban elterjed Ravelszki halálának a híre. Ez idő előtt kirobbantja a felkelést. A gyilkosok kormánya megrendül, s Ravelszki pártja már a hatalomátvétel küszöbén van. Ekkor érkezik vissza a sebesült Ravelszki, ugyanolyan titokban (nehogy újabb merényletnek tegye ki magát), ahogy elment. Megérkezik a fővárosba, amely őt gyászolja, s most söpri épp el a gyilkosok kormányát … Az ő halála kellett, hogy győzzön a forradalom. Csakhogy Ravelszki él – bár ezt alig tudja valaki. Ebben a helyzetben kéri meg pártjának a vezetősége, hogy – a forradalom győzelméért – tegyen úgy, mintha meghalt volna. Tűnjön el, örökre. Ravelszki, nehéz tusakodás után, vállalja ezt, mint pártjának járó áldozatot. Álnéven emigrációba megy, azzal a tudattal, hogy maradék életében soha nem adhat magáról életjelet.

Károlyi Mihály életének ismeretében lehetetlen meg nem érezni ebben az extrém drámai helyzetben a költői áttételét a maga nagyon is személyes sorsának: állampolgárságától, birtokaitól megfosztva, száműzve él – az akkori szójárás szerint „polgári halottként”. A vad pirandellói ötletnek itt van a személyessors-hitelessége.

Ravelszki emigrációjának a rajza mint egy csúfondáros-ironikus scherzo-tétel illeszkedik be a dráma közepébe. A humornak a forrása itt az a mélyen emberi felismerés, hogy a honvágy egyformán gyötri vagy gyötörheti a forradalmárt és az ellenforradalmárt. (Ebben a képben bizonyára bőven merített Károlyi a maga emigrációs élményeiből, s itt áttételre sem igen lehetett szükség.) Groteszk és eszelős világ az emigránsoké, az élet margóján, a dantei Purgatóriumnak egy változata. (Dante is emigráns volt!) Itt éli Ravelszki álnéven, súlytalanul és nehéz szívvel a maga inkognitó-létét.

Nem bírja ki. A honvágy, az aggodalom, a száműzöttek irracionalitása hazahajtja Ravelszkit. Újabb inkognitó. Itthon ez, persze, elviselhetetlenebb. (Hogy a cselekménynek ebben a fordulatában az emigráns Károlyi milyen álmai transzponálódhattak?!)

Otthon a rossz sejtelmek mind beigazolódtak. Pártja, miközben az ő mártírnevével takarózik, szegre akasztotta a forradalmi programot. Az árulással együtt növekszik a mesterséges Ravelszki-kultusz. Minden Ravelszkiről van elnevezve. Épp hazaérkezésekor avatják például az új Ravelszki-mauzóleumot. Ravelszki úgy érzi: ez a sarokköve az egész hazug rendszernek. Meg akar jelenni önnön dísztemetésén. Egykori elvbarátai felkészültek erre (nyomában vannak, sejtik, hogy otthon lappang): elterjesztik, hogy az elmekórházból megszökött egy szegény beteg, aki Ravelszkinek képzeli magát …

Marcona ápolók razziáznak, hogy elhurcolják, aki kiejti: „Én vagyok Ravelszki!”

A dráma itt, a végkifejlet küszöbén arról is szól: vajon milyen sors várna a tiszteletre méltó nagy halottakra, ha feltámadnának.

Ravelszki úgy jelenik meg az ő nevében felépült világban, mint az önmagát mindig túlélő Ádám. Émelyegve, csalódottan, tettre készen.

Korunk színházáról akik írnak, egyre többször emlegetik azt a szót, hogy rítus, rituálé. Ez egyszerre jelenti a színpadon folyó cselekmény előírt szertartásosságát, valamint azt, hogy ez a cselekmény voltaképpen áldozati cselekmény – vagy legalábbis egy áldozati cselekménynek jelképes utánjátszása. Ez a ritualitás éppúgy megvan Csurka István vadul ünnepélyes és halálba sodró színpadi kártyajátékában, mint ahogy megvan Peter Weiss darabjaiban, de még az olyan aktuális-közéleti darabban is, mint az Eljött a tavasz, amely formájában voltaképpen egy halottak ünnepe, s legföljebb azt sajnáljuk, hogy még következetesebben nem az.

Ilyen szorongatóan ismerős ősi rítus a Károlyi-drámában a mauzóleum-avatás, a halott nélküli halottünnep, amely mégis halálos áldozatba torkollik.

Ravelszkit egy előre elkészített üres hely várja egy elmekórházban, ahol – nincs kétség – az ápoltak éppoly közönséges beosztott börtönőrei, mint az ápolók és az orvosok. Félelmetes hely és helyzet, ámde Ravelszki is most válik igazán félelmetessé. Aki eddig vállalta a ráosztott áldozatot, most kicsikarja az igazit, a végsőt. „Rákényszerítelek, hogy másodszor megölj” – mondja utódjának a hatalomban. Most látszik csak, hogy az elégtételnek micsoda szenvedélye gyűlik fel abban, aki képes volt a személyiségéről lemondani. (Ez lemondásban több annál, mint amiről a keserűség filozófusa, Cioran beszél: „Méfiez vous de ceux qui tournent le dos à l’amour, a l’ambition, à la société. Ils se vengeront d’y avoir renoncé.” Óvakodjatok azoktól, akik hátat fordítanak a szerelemnek, becsvágynak, társadalomnak. Meg fogják bosszulni magukat, mert lemondtak ezekről.)

Mi volt Ravelszki tragikus vétsége?

Hogy egy szent cél érdekében ő is belement a Nagy Hazugságba. Ő is hazudta, hogy ő nincs. Ami ezt a tettét drámailag és erkölcsileg különösen izgalmassá teszi: saját személyes érdekei ellen szól a Hazugság. Belement, mert elhitethette magával, hogy erkölcsösen jár el, hisz áldozatot hoz. „Ha az ember habozik két út között, azt kell választania, amelyik nehezebb” – ez volt Ravelszki tragikus álokoskodása, amellyel az emigrációba, a névtelenségbe, a deperszonifikálódásba ment.

Talán meglepő, hogy az emelkedett szellemű hősiességnek ezt a próbáját (mely méltó volna arra, hogy a legszigorúbb római moralisták maximái sorába illesztessék) álokoskodásnak – még ha tragikus álokoskodásnak is – nevezem. Hát van-e megnyugtatóbb biztosíték az erény győzelmére, mint az önzetlenség – minden keresztútnál a nehezebbik út választása? Úgy látszik: nincs.

Csakhogy a dráma könyörtelen logikája nemegyszer kérdésessé teszi azt, ami különben a mindennapi élet legmegalapozottabb igazságának látszik. Így a Ravelszki-dráma az abszolút önzetlenség pátoszát.

Ilyenkor a drámaíró már saját húsába vág. Az áligazságok leleplezését másokon is elvégezheti, az alapos igazságok kritikáját inkább csak saját magán. Ezekben a pillanatokban lesz a tragédia szuverénné (függetlenné az erkölcsi kódextől is), és lesz egyszersmind az író bőrét vásárra vivően (bőrét és élete értelmét!) – a legszemélyesebben hitelessé.

A nehezebb út választása nem adhatott fölmentést Ravelszkinek. Ez az erkölcsi reflexeinkkel már alig-alig igazolható tanulság süt ki végül is a drámából.

A drámaíró Károlyi ezzel saját magán jut túl – nem az előítéletein, amelyeket élete pályáján amúgy is sorra elhagyott, hanem saját maga legjobb felén. Hisz nem róla írták és írhatták-e legtökéletesebb jellemzésül, hogy sohasem választotta a kisebb ellenállás irányát? „Egyszer kellett volna csak … a kisebb ellenállás irányát választania, élete egyik fontos fordulópontján, a sok közül, hogy pályája – az ő nevével, múltjával, vagyonával, családi és társadalmi kapcsolataival … egész másként alakuljon.” (Litván György: Egy kivételes jellem próbatételei.)

Bármilyen sajnálatosnak látszik is, de néhány igazi tragédia alapján, így a ravelszki alapján is, azt kell mondanunk, hogy ez a műfaj – bizonyos pontot elérve – már nem való többé arra, hogy gyakorlati erkölcsi iránytűül szolgáljon. Mondjuk úgy: a lét-nemlétnek északi sarkpontját elérve …

Csakhogy ezt nagyon kevés utazó és nagyon kevés tragikus hős érte el.

 

3

„… Jóllehet az iateknek szeb

voltaert sokat hozza attam, es

mas modon rendeltem, kit mind

azon altal neki tulajdonitok,

mert az oe akaratiat koeuettem.”

Bornemisza Péter – Szophoklész átdolgozásáról

 

A politikust, és bármilyen más foglalkozású embert is, bizonyos gyanúperrel nézzük, ha drámaírásra adja a fejét. Sülhet-e ki ebből más, mint dilettantizmus? Erre a kérdésre válaszolva figyelembe kell vennünk, hogy a drámában a tehetség nem ott van jelen, ahol a legszembetűnőbb. Azaz, a dráma nyelvi és szerkezeti texturájában.

Minden korszakban van két tucat drámaíró, aki szellemes helyzeteket tud kitalálni, és elfogadható vagy akár briliáns dialógusokat ír, és a művek tíz év múlva menthetetlenül kifakulnak. (Fogadni mernék, hogy az 1926–27-es szezon londoni, párizsi és budapesti sikerei közül ma semmi vagy majdnem semmi sem érvényes.) Viszont minden korszakból számon tarthatunk két-három drámát, amely, ha ügyetlenül is, de nagy és eredeti drámai gondolatra épül. Károlyi Mihály drámájában én ezt tartom elsősorban, egyedül figyelemre méltónak: az erőteljes, merész és személyi hitellel teljes drámai gondolatot. (De a drámairodalomban is, végső soron, ez szokott számítani. A drámai gondolat. Ennek a hitele, ennek az aktualitása, ennek a fajsúlya, eredetisége.)

A drámai mű életereje nem a tökéletes, nec varietur formában van. (Némely klasszikus vagy klasszicista drámánál – ebben is …)

Ezek olyan igazságok, amelyeket épp a magyar irodalomban kéne a legkevésbé bizonygatni. Mint a bevezetőből láttuk: itt számos jelentős dráma született, amelynek szerzője nem érhette meg, hogy jelen legyen műve színpadi kialakulásánál. Csoda-e akkor, hogy olyan sok jelentős drámánk van, amely restaurálásra, retouche-ra szorul? A Magyar Elektrá-t Móricz igyekszik kecsegtetőbbé tenni Hevesi számára. Az ember tragédiájá-t Arany gondozza, a Mózes-t Keresztury. A Tempefői-t Benedek András fejezi be. A Czillei és a Hunyadiak esetében a vita végül is az átdolgozás szükségét igazolta. A Móricz-drámák egykorú kényszerbefejezése helyett az utókor kegyelettel igyekszik helyreállítani az író intenciója szerinti véget. Illyés újjáírja a Kegyenc-et. Füst Milán és Sarkadi posztumusz drámáinál pedig (a Catullus, az Oszlopos Simeon) elkelt volna egy kis retusáló gond.

Nagy művek ezek. És nagyságukból semmit sem von le az, ha akár teljesen új formába menekítették is át legeredetibb részüket: a drámai gondolatot.

Ahogy én is megtettem a Ravelszkivel. Ezzel a hűtlenség látszatába keverő hűséges szolgálattal próbáltam kifejezni bámulatomat Károlyi műve iránt.

 

Nemrégiben Gyergyai Albert emelte fel tekintélyes szavát a drámák betűjének védelmében. Drámaíró vagyok, szívből igazat adok neki.

A drámaátírást minden író csak az irodalom legszigorúbb parancsa ellenére csinálhatja. Mint a katona azt a haditettet, amely után főbe lövik őt, vagy Mária Terézia-rendet kap.

 

4

Az egykori pozsonyi riporter, aki nyilatkozatra kérte a drámaíró Károlyit, tudta: maga a tény is rendkívül érdekes. Hogy az emigráns Károlyi drámát ír. S tegyük hozzá, nemcsak a politikai rovatban szenzáció ez, hanem a színháziban is.

Gondoljuk csak végig: Shakespeare óta a drámák legizgalmasabb motívuma a hatalom. A küzdelem a hatalomért. Schiller óta mindinkább: a küzdelem a hatalommal. Nem is szokott jó drámaíró lenni, aki tájékozatlan a hatalom mechanizmusában és lélektanában. A magyar dráma fejlődésének egyik nehézsége volt, hogy a félgyarmati sorsú ország nemigen adott témát az igazi hatalomért folyó harc köréből. De a hatalom gyakorlásáról sem igen lehetett élménye magyar írónak. Teleki Lászlónak talán, pláne, ha később kezdett volna drámát írni.

Öt-hat évvel Európa és Magyarország legmegrázóbb forradalmai után születik egy dráma, amely elejétől végig a forradalmároknak a hatalomért folytatott harcáról szól, s ezen belül arról a világtörténelmi kihatású dilemmáról, hogy szabad volt-e bármilyen eszközzel szolgálni egy hatalomátvétel célját. S aki a drámát írta: a világháborút viselő központi hatalmak legnyakasabb ellenzéki politikusa, majd népvezér, majd államfő, majd száműzött.

A drámája azonban semmi esetre sem párbeszédben közölt önéletrajz, hanem önálló központi gondolati rendszer, amely a maga sajátos műfaji törvényei szerint újrarendezi, „újramodellezi” a szeme előtt (vagy a keze alatt) összekuszálódott világot. A dráma, az igazi dráma, műfajánál fogva, nemcsak számvetés, hanem program is.

Károlyi drámája egyszerre adja a meghamisított forradalom szatíráját, és egy életre-halálra vállalt ideálképet az igazi, a tiszta, a népi forradalomról.

Mindkét irányban némi romantikus túlsággal. A szatírája majdnem burleszk, a forradalmi ideálkép majdnem naiv. (A harmadik irányban is megvan a romantikus túlság: a temetői és az elmekórházi képek vadul makábris színeiben. Persze, csak a színpadi előzményekhez és konvenciókhoz képest mondhatjuk ezeket a színeket erőseknek és nem a történeti tapasztalatokhoz képest.) Hogy a forradalom eszményítve van a drámában – természetes. Az őszirózsás forradalom emlékével a szívében írta Károlyi. S melyik elveszett paradicsom fájhat fel nagyobb nosztalgiával? S tudjuk azt is: a nosztalgia megbocsátható hamisítása, hogy rajongásunk tárgyát az ártatlanság korának világításába helyezi vissza. A forradalom eszméje ezért jelenhetik meg Károlyi drámájában XIX. századi, szűzi szépségében újjászületve. Valahogy úgy, ahogy az ifjú Kropotkin herceg álmodott róla a Péter–Pál-erődben. Vagy ahogy Petőfi Apostola.

Hátrább lépett az időben? De ez nem jelenti azt, hogy tőlünk is távolabb került.

S van, ahol nagyon is előrelépett. A veszedelem, amitől Károlyi a forradalmat félti, amit drámájában fenyegető tragikumként föléje borít: olyan viharfelhő, amely a darab írásakor még fel se jött a horizontra. Vele a XX. század még csak azután esedékes.

Nem is csoda, hogy a londoni színházi emberek nem tudtak mit kezdeni a drámával. Persze, egy meglett ember első színdarabírói kísérlete. De a gyakorlatlan kézre valló formánál talán még jobban zavarhatta őket a zseniálisan megragadott lényeg: hogy miféle belső elvérzések fenyegethetik a forradalmi eszmét. Ennek a konfliktusnak mindkét oldala távol esett tőlük. Az is, amit a szerző féltett, az is, amitől félt. Károlyiné leírja, hogyan süllyedt el annak idején a kézirat. A visszautasítás indokai nagyon hitelesen csengenek. Bornirtságukban van valami történelmi hitelesség. (Kevesebb bornirtság a nyugat-európai köztudatban – bizonyára megnehezítette volna Hitlernek az útját.)

„Amikor végre elkészültünk a darabbal, vagyis az én angol fordításommal, férjem londoni színházi ismerőseinek megmutatta, akik azonban kifogásolták, hogy a nézőközönség először is nem szeret politikai darabokat, és hogy a történet nem bír meggyőző erővel, mert kormányok nem gyilkoltatnak politikusokat, saját pártjukhoz tartozókat nem tűntetnek el, hogy Ravelszki nem halhat meg, hogy happy-endingre van szükség.”

Egy dráma, amely ennyire szemben állt kora követelményeivel, csak egy outsider-é lehetett. A brancsbeli írók jobban meg tudják válogatni, hogy mivel érdemes szemben állniok.

Óhatatlanul felmerül azonban az a kérdés is, hogy az írói outsider-ség mellé nem járul-e valami politikai „donquijotizmus” – például a minden hamisságtól és hazugságtól mentes párt- és államvezetés hirdetésében. A rutinpolitikusok nyilvánvalóan naiv baleknak tartják azt a Ravelszkit, aki Jézus és Lincoln tanulmányozását elébe helyezi a Machiavelliénak.

Jó, rendben van: vegyük Ravelszki eleven kortársait, a Versailles és München közötti legsikeresebb karrierpolitikusokat, Clemenceau-tól Chamberlainig. Van-e egy is, aki harminc év múlva meg tud győzni a maga – vagy módszerei – igazságáról? Mondhatja-e ma valaki is – kezet a szívre! –, hogy Ravelszkikkel az élén rosszabbra fordulhatott volna Európa sorsa?

Rosszabbra? Nehezen.

Jobbra? Miért ne?

Félreértés ne essék: eszembe se jut feltételezni, hogy Ravelszki a szerző önarcképe lett volna, hogy Ravelszki-maszkban Károlyit lássam. Azt sokkal inkább el tudom képzelni, hogy a dráma hathatott inkább Károlyira, s a megtalált-megélt drámahőst hagyta úrrá lenni további életén. További rendkívüli erkölcsi fejlődésének útját mintha egy Ravelszki-modell határozta volna meg. (Ebben szerepe lehetett annak is, hogy a darab nem került színpadra. Ilyenkor az író, valami bűntudatos felelősséggel, fiahordóként hordja tovább a meglett drámát, és magát adja oda hőseinek – ágálni – színpadul.)

Ezért van az, hogy úgy láthatjuk: Károlyinak nem is annyira drámaírás előtti, mint inkább azutáni életét tükrözi a darab, hogy arról a sorsáról szól benne, amely a dráma születésének pillanatában még inkább csak esedékes volt a jövő kezéből. Ennek a drámának evidenciájáért írója történelmi tapasztalataival fájdalmasan fizetett. Tapasztalataival és előérzeteivel. S az írásműben felvázolt kísérletet továbbvitte – kontrollként? – az életében.

Segítette-e őt későbbi életében, a nagy döntések pillanataiban, a drámaírás során megismert katarzis?

Azt hiszem: igen. Ravelszki súgott neki. Ezért volt olyan végzetesen fontos Károlyinak, hogy az ő Ravelszkijét semmiféle happy-end-igény meg ne hamisíthassa. „A fontos a jövő kor számára, hogy volt egy Ravelszki, aki elveiért mindent fel tudott áldozni, még az életét is.” Így jelenti Károlyi a dráma elkészültét feleségének írott levelében. („Útban Pietersfield felé. Szombat du. 2-kor. 1927. febr. 12.”)

 

Valószínűnek tartom, hogy Károlyi Mihály drámájáról, mihelyt közelebbről megismerkedik vele a magyar kritika – nagyon sok érdekes dolgot fognak feltárni. Azt eleve bizonyosra veszem, hogy a helye – gondolati súlyánál és személyes átéltségénél fogva – ott van a magyar nemzeti drámák sorában.

De ne legyünk szerények!

Amennyire ismerem az európai drámairodalmat, csak a negyvenes évektől kezd felmerülni a forradalmárerkölcsnek efféle drámai problematikája. S éppen a marxizmus vonzásával tusakodó egzisztencialistáknál. (Camus: Les justes, Sartre: Les mains sales.)

De van egy alapvető különbség!

Károlyi nem azt a külső nézőpontot választja, ahonnét megtört polgári-humanista szívvel rosszallhatja, hogy a forradalom nem válogatós az eszközökben – hanem éppen a legbensőbb nézőpontot: egy mindenkinél tisztább forradalmár lelkiismerete felől, ahol is lezajlik a hazugság drámája, és az ezért adandó elégtételé.

Ma, amikor a fiatalság szerte a világon újra abban a – ha tetszik: naiv – tisztaságban óhajtja látni a haladás eszméit, ahogy Petőfi Apostola látta; amikor nagyszerű és tragikus Ravelszkiket volt már módunk az életben is megismerni; amikor az optimizmusunk talán nem olyan törékeny, hogy csakis happy endet tudjon elviselni: senki sem tekintheti többé Károlyi Mihály Ravelszki-drámáját outsider irodalomnak. Ellenkezőleg: pontosan effajta drámák – a politika és a filozófia kérdéseit a lét-nemlét síkján naiv igazságkereső hittel felvető drámák – segítik mostanában az emberiséget a kátyúból kijutni.

1970

 

 

 

Heltai sírjánál

Ebben az ünnepségben van valami abszurdum. Heltai, akinek a századik születésnapját ünnepeljük itt, a fiatalságot jelentette a magyar irodalomban. Pontosabban, Schöpflin szavával: a „megbotránkoztató” fiatalságot. Mondhatjuk tehát: az abszolút fiatalságot. Mi volt megbotránkoztató ebben a fiatalságban, amely – a jelek szerint – Heltainál haláláig tartott? Továbbra is Schöpflin pontos szavával: „Haragudtunk rá, mert arra kényszerített, hogy módosítsuk azt a romantikus, retorikával teli képet, melyet akkor mi, a kilencvenes évek legelejének ifjai a költőkről alkottunk magunknak.” Igen, Heltai felléptével nem is egyszerűen egy fiatal költő, hanem maga az ifjúság – természeti jelenségként – tört be az irodalmunkba. (A kifejezés, ifjúság mint jelenség, „phénomène jeunesse”, a franciáknál jött divatba – 1968 májusa óta.) Olyannyira az abszolút ifjúság, hogy szinte alakváltó, mint a kalandra induló olimposzi istenek vagy mint István, a költő az Egy fillér-ben. „A világfi, a gamin, a diák, a trubadúr …” Ilyen felsorolással jellemzi Schöpflin az ifjú Heltai sokoldalú egyéniségét. Én jóval később ismertem meg őt, de a világfiság, gaminség, diákosság, trubadúrság kategóriái akkor is érvényesek voltak rá.

Ezt a kezdetben megbotránkoztató és kezdettől végéig tündéri fiatalságot próbáljuk ma itt mi a százéveseknek kijáró ünneplésben részesíteni. Ez az, amiben – ismétlem – van valami abszurdum.

Azt hiszem, mindenki érzi, aki itt van és aki ismeri őt, hogy ellentét van – ráadásul – az ünneplés módja és az ünnepelt természete között.

Ezt ő maga is érezte, Heltai. Előre érezte. Emlékezéseinek könyvéhez, a Panteon-hoz írott előszavában világosan megmondja: mennyire nem szereti a temetői parádét. Ugyanitt megírta azt is, hogy mit tehetünk a holtakért. Mégis. A felesleges parádék helyett. S mindjárt kiderül, hogy Heltai e tekintetben nem szerény, hanem nagyon is igényes volt. „Azonosítsuk magunkat velük” – mondta. A halottainkkal. Meg, hogy a síremlékük előtt beszéljünk többet magunkról, mint róluk. Meg, hogy egy kicsit temetkezzünk melléjük.

Úgy is mondhatjuk, hogy a gyászban nem ismert megalkuvást. A gyászban sem.

Ezért is oly nehéz feladat nekünk ideállni – holmi centenáris ceremóniára.

Száz év! Ez a száz év, akármilyen valószínűtlen: igaz. Utolsó hírt róla, betegségéből, úgy emlékszem, Juhász Ferenctől hallottam, aki akkoriban fölkereste. Mintha csak most lett volna! Arany János utolsó útjáról pedig, az Akadémia előcsarnokából, ide, a Kerepesi temetőbe: Heltai Jenő emlékezéseiben olvashatunk. Hogy mi mindenre telt ebből a nagyívű életből! Gyárfás Miklós egy szép cikkében – ugyancsak ezzel a száz évvel játszva – kiszámította, hogy milyen természetesen ülhetett volna együtt Heltai akár Petőfi Sándorral is. Igaza van, hiszen ennek a találkozásnak csak az a vérlázító nonszensz az akadálya, hogy Petőfit megölték – s ezt amúgy is oly nehezen lehetett valóságnak elfogadni, hogy a népképzelet kétségbeesve termelte az ál-Petőfiket. A valóság tehát az, hogy találkozhatott volna Petőfi és Heltai. És találkoztak is. Perdöntő bizonyítékok is vannak erre: a János vitéz dalai. Hol találkoztak? Játsszunk tovább! Ha Petőfi a szabadságharc végén csakugyan Párizsba ment, ahogy tervezte volt, akkor – mivel nem jött haza a kiegyezéskor – azt hiszem, ott találkoztak. Talán akkor, amikor az öreg Jókai is ott volt – az öreg, szerelmes, kicsúfolt Jókai, akinek egy párizsi ebédjéről olyan megragadóan szép képet rajzol Heltai Jenő. Egy pletykaéhes, hálátlan nemzettel szemben elégtételt adva a nagy öreg írónak …

Ezek után – azt hiszem – el is jutottunk oda, amiről itt beszélni szeretnék, ha csak pár szót is. (Hiszen nem lehet feladatom, hogy pótoljam, itt pótoljam, amit az irodalomtörténet eddig elmulasztott.)

Heltai Jenő – a magyar irodalom egységében.

Engedjék meg, hogy egy személyes emlékkel kezdjem. Heltai Jenővel – Heltai Jenőékkel – Genfben találkoztam először, a háború után. Én már régebben kint éltem, s egy szerencsés akció eredményeképp sikerült a háború végén sok-sok magyar írót, művészt oda meghívatni. A legjobbakat. Mégis akadt valaki, egy korán disszidált újságíró, aki ezeknek a magyar íróknak rossz hírét költötte. Heltainak fülébe jutott a rágalom, és a maga – akkor láttam, mennyire elismert – nemzetközi nevével és tekintélyével kiállt a magyar irodalom becsületéért. Imponáló, lenyűgözően szép gesztussal.

Régen úgy tekintették a magyar nemességet, mint ami egy és oszthatatlan – una eademque nobilitas. Nos, hát valami ehhez hasonló egy és oszthatatlan magyar irodalom nevében emelte ott föl a szavát Heltai.

Ezt a szerepet máskor is vállalta. Ha kellett. A napokban – erre az emlékezésre készülve – átolvastam a majd ötvenéves magyar Pen Club régi jegyzőkönyveit, azokból az időkből, amelyekben Heltai a magyar Pen Club alelnöke, majd elnöke volt. (Az alapításától kezdve volt az alelnöke. Amikor 1923 májusában Galsworthy Pestre jött a Pen apostolaként: elsőnek Heltait kereste föl. S a felszabadulás után lett elnöke.) Ezekből a jegyzőkönyvekből, az 1932-es évben, kibontakozott Heltainak egy nagyarányú diplomáciai akciója, amellyel lehetővé tette, hogy Berzeviczy és Herczeg Ferenc egyfelől – Babits Mihály, Móricz és Kosztolányi másfelől – vállalja az együttműködést az 1932-es Budapesten tartott nemzetközi nagy Pen Kongresszus idejére. Hogy itt megint a magyar irodalom becsületéről, rangjáról, híréről volt szó, mondanom se kell.

Tragikus, ironikus, paradox jelenség, hogy őt magát viszont, Heltai Jenőt sokszor kettőbe vágva látjuk. (S ez még mindig jobb, mint amikor szelleméből, életművéből, betöltött szerepéből csak a felét mutatják nekünk.)

Amikor két évvel ezelőtt a magyar Pen Clubban Heltai-matinét rendeztünk, a műsornak az volt a címe: „A másik Heltai.” Az egyik Heltaival szemben a másik. A dalszövegek költője helyett az Álmokháza írója … Erre akkor még, úgy látszik, szükség is volt. A közvéleményben a Heltairól élő kép korántsem volt teljesnek mondható. S ezt a teljességet az irodalomtörténet sem törekedett felderíteni. Én magam egy Gyergyai tanulmánykötetben olvastam először olyan méltatást Heltairól, amely nem csupán új színnel, hanem – hogy így mondjam – egy új dimenzióval gazdagította róla a képet.

Ma már azonban eljutottunk oda, hogy a vagy-vagyok helyett, az egyik vagy másik Heltai helyett, az egyetlen és sokdimenziójú Heltairól beszélhessünk, aki épp ilyen mivoltában egyik legérdekesebb egyénisége az irodalmunknak. Az Álmokházá-val kapcsolatban van, aki Kafkát emlegeti, van, aki Robbe-Grillet-t, Fellinit. Én úgy találom, hogy ha szóról szóra lefilmeznék: Bergman vehetné be oeuvre-jébe. Könnyű ezt most már így – jó negyven évvel a megjelenés után – felfedezni. De nem Bergman vagy Robbe-Grillet, hanem Heltai oeuvre-jébe beleilleszteni: ez a feladat. Nehéz, de halaszthatatlan.

S nem csupán Heltainak tartozunk vele. Magunknak is. A magyar irodalomnak. A fénytörés, amely megkettőzve mutatta sokáig néhány írónkat, így Heltait is, arra vall, hogy itt az irodalomban van valami nem szükségszerű törés.

Ez a centenárium – bármily fájdalmas – a distanciát is mutatja, amellyel távolodunk. Használjuk fel arra, hogy jobban együtt lássuk, ami egybetartozik – hogy lássuk a fáktól az erdőt. Például azt, hogy Pest humora és a Székelyföld humora, ha nagy írók viszik színpadra – egy Heltai, egy Tamási –, mily rokon egymással …

Az irodalom egysége – térben? Időben is …

Egy mosolyt engedjünk meg magunknak. Itt, Heltai sírjánál. Itt lehet … Egy bölcs, derűs, magyar meseírótól idézek, aki így vall ars poeticájában: „Senkinek e munkámmal nem akartam ártani. Senkit nem akartam bosszantani, senkit is megkisebbíteni …”

Igen, ez Heltai. Heltai Gáspár írta ezt, négyszáz évvel ezelőtt. Az a Heltai, aki szervesen beletartozott a nemzeti sorskérdésektől dúlt, hitvitától hangos, európai humanizmussal versenyt szóló XVI. századi magyar irodalomba.

Akárcsak a XX. századiba a mi Heltaink.

A nagy és oszthatatlan művével köztünk élő Heltai Jenő sírjára hadd tehessem le a nagy és megoszthatatlan magyar irodalom – az una eademque litteratura – koszorúját.

1971

 

 

 

Barta Lajos

Nincsenek öreg hősei. A novelláiban, regényeiben elmesélt életútjain feltűnik ugyan itt-ott egy napra kitett vénasszony, zöld tilangléval bekötözött arccal (Pusztai történet), vagy egy harákoló nyugdíjas családfő, akinek házizsarnokságát szerelemért lázadozó lányok, reménytelenül feltörekvő fiak nyögik (A Macska-zugban, Örvény) – de ezeket az öregeket mindig a fiatalok szemével írta meg, holmi riasztó út menti bálványoknak, akik között a fiatalságnak át kell törnie magát – mint folyónak a szoroson –, hogy teljesebb, tágabb égbolt alá kijusson, ha tud.

Barta Lajos úgy lépett a magyar írók pátriárkai korába, hogy képzelete játékaival nem készítette elő magának az öregség világát. Sohasem volt benne hajlandóság erre. Nem csoda, hogy Barta Lajos mellett alig ismerek még öregembert, akin annyira idegen maszknak tűnjék a hófehér haj, akin annyira idegen szerepnek lássék az öregség. Félszázadra – a Nyugat megalapítása elé – nyúlnak vissza irodalmi emlékei, s ennél is régebbre a gyerekkori emlékei arról, hogyan tört rá a kapitalizmus a Duna–Dráva szögének megáporodott parasztvilágára. Lelkének nem hunyó fiatal tüzétől forrók ma is ezek az emlékek. A fiatalság ritka próbája ez is: a múltat az egykori szenvedély hőfokán megőrizni.

Az eszmék és a jellemek töretlenségét akkor becsülhetjük legjobban, ha azt a csapdát vagy szakadékot is látjuk, amelyben el kellett volna veszniök. Barta Lajos eszmeileg töretlen életpályája a valóságban egy hegyomláson visz keresztül. A Tanácsköztársaság bukása volt ez a hegyomlás és utána az az egész negyedszázad, amelyet Bartának emigrációban kellett eltöltenie, napi gondokban fulladozva.

Barta körülbelül egyidőben indul Móricz Zsigmonddal. Bátorságra, tehetségre méltó versenytársként. Az élmények gazdagságában is – ahogy két-három naponként írja novelláit – bírja lélegzettel a versenyt. A Dél-Baranyából hozott emlékek éppen úgy kiterebélyesednek Barta keze alatt országos jelképekké, mint Móricz felső-tiszai történetei. A kritika is ezt fedezi fel benne: az éles, teljességre törekvő társadalomkritikust. Egyik korai novellájáról írta Schöpflin, a Mátyás király lovagjai-ról: „A vidéki magyar élet egész sereg betegségét diagnosztizálja benne az író: az intelligenciának önző, a néptől értetlenül és érzéketlenül elfordult életét, a nagy uradalmak helyzetét a kisbirtokos néppel szemben: az állami törvények rosszaságát kihasználva, kibújnak a közterhek és közkötelességek alól, formailag teljesítik kötelezettségeiket, de hogy ennek valami látszata legyen, azzal nem törődnek, a frázis uralmát az emberek lelke felett, a szigorú morális megítélés álarca alatt vigyorgó immoralitást.”

Első novelláskötetének (Az élet arca) megjelenésekor Ady is Móricz Zsigmond és Kaffka Margit mellett jelöli ki Barta helyét. „Pompás könyv e pompátlanul szomorú időkben, s minden művészete mellett olyan aktuális (nehogy Barta zokon vegye), mint egy jó vezércikk … Nagyon hihető és a kétségbeesés napjaiban reményeket adó könyv a Barta Lajos könyve, szinte cselekvés, a legderekabbakból való.”

A forradalom előtti Barta-novellák két nagy motívuma: a kapitalizmus megjelenése vidéken s a szocializmus megjelenése vidéken. Egy dunai átkelőhelyen a fellendülő forgalom fellendíti egy öreg zsidó házaspár boltját – így írja le –: „Nem gondoltak akkor arra, hogy ez az üzlet majd úgy elhatalmasodik, úgy föléjük kerekedik, és mint a rossz gyermek az elaggott szülőket, ostor alatt tartja őket … Ott ült a jó üzlet, mint egy császár, mely fölényesen fogadja a pulpitus mögött adófizető vazallusait, kiket egy füstölgő gép szállít magas színe elé, kiknek zsebéből kiszedi a garasokat …” (A jó üzlet, 1911.) A kapitalizmusnak ez a vészterhes, gólemszerű megjelenése Bartának kezdettől fogva állandóan visszatérő élménye, témája.

Az ipari kapitalizmus kialakulásának képeivel együtt jelenik meg Bartánál – ami ezzel valóban szervesen együtt járt – a szocializmus terjedésének képe. Ezért jelentős annyira Az ige terjedése című füzete. S ebben különösképp fel szeretném hívni a figyelmet a magyar lírai prózának arra a kis gyöngyszemére, amelynek címe: A kékruhás ember. Szárnyaló, himnikus prózai költemény ez arról – két oldal az egész! –, hogy megjelenik a városból egy munkás a faluban, kijavítja az elromlott gépeket, szocialistának vallja magát és „az egész hervadt falu földerül, mert kapuról kapura jár benne a vidám békesség”.

Az imperializmus elmélyülő válsága, amely a világháborúban kataklizmaszerűen tárult fel, állandóan felveti Barta számára az emberi és írói felelősség kérdését. Háborús novelláinak legjobbjai (Afrika, A zöld ember) igen személyes hangú novellák. Tárgyuk: az író szembekerül a férjük veszített asszonyokkal, és mit tud mondani nekik? Mit tud tenni érettük?

Két parasztasszony utazik Füzesabony és Kálkápolna között. Hírekért voltak Egerben, hogy megtudjanak valamit hadifogoly férjeikről. Ők úgy tudják, a férjeiket vitték „Áfrikába” – a többi utas szemében ez a két tudatlan nő a legsötétebb Afrika … „Benn a durva paraszttestben, az izzadt, ráncos bőr alatt, a csontokban, a puha belső részekben, a porhanyós velőben, él az érző, gyötört és vonagló ember. És fölnéz az ember a szemnek közepén a fekete kútból. Kinéz onnan, és kérdez erről a világról. Most azt kérdezi alázatosan és reszketve: – Talán mégis meg tudná nekünk az úr mondani: merre van az az Áfrika?”

Ez a nép szeméből sugárzó, szinte megválaszolhatatlan kérdés kínozza és hajtja Bartát ezekben az években. Egy 1918-as novellájában – hasonló a szituáció – így vall arról, hogy az egymásra utalt népet és írót egyaránt tönkreteszi a háború. A nagy feladatok szorongatása közt teszi fel magának a kérdést:

„– Miért nem teljesítetted jobban a kötelességedet?”

„– Mert magam is csak éppen hogy élek. Nem tudok versenyt futni a nehézségekkel. Még szemlélődni sem tudok! A kor visszhangját, az események reflexeit el kell temetnem magamba, és örökre elvesznek számomra. Leestem már a saját magaslatomról. Megfulladok a néma fájdalmaktól! Csatatér nélkül is meghalok. Nem élek, csak lassan pusztulok.”

Kétségbeesése – hogy írói képességeivel nem éri fel a tennivalókat – nem az erőtlenség, hanem az erő jele volt. A háborús években páratlan lendülettel fejlődött Barta művészete.

 

És itt – ha mégoly röviden is – különösen kiemelve kell szólanunk Barta Lajos drámaírói pályájáról, amely az 1910-es években bontakozott ki.

Első drámáját, az 1911-ben bemutatott Parasztok-at Petőfi szavaival üdvözölte a kritika: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék.” Ez volt az első színpadról elhangzó támadás a nagybirtok rendszere ellen. A drámát a nagybirtokosok egyesületének, az OMGÉ-nek közbelépésére a második előadás után levették a Népszínház műsoráról.

Megint azt látjuk, hogy Barta és Móricz küzdelme öszszefonódik: a magyar nemzeti dráma, a népdráma megteremtéséért. Egy Móricz-bemutatóról írott cikkében világosan megfogalmazza Barta a feladat nagyságát, politikai jelentőségét: „A népszínmű meghalt, a szociális népdráma még nem jöhet, mert a pesti színházak pénztára nem bírja el sem Budapest közönyét, sem ideges irtózatát a népmélység megrendítő tüneményeivel szemben. És az ilyen érdeklődést nehezen lehet tenyészteni, mert igazi élete annak van, ami az életből ered. Hiszen ez a közöny és irtózás világosan mutatja éppen azt, amit politikánk is mutat, hogy a nép a maga hatalmas életével kívül esik nálunk az életen.”

A kísérleti színpadoknak a tőke hatalmától valamennyire függetlenebb terepén Barta ekkor már bemutatta a Tavaszi mámor című népdrámáját.

A Vígszínház mutatja be (1916) Szerelem című darabját, melyben – ma megerősíthetjük a korabeli kritika megállapítását – a Csehov-drámák ábrázoló módszerét igyekszik Barta átültetni hozzánk. Ugyanebben az évben mutatja be a Nemzeti Színház a Zsuzsi-t, egyik legpompásabb humorú parasztvígjátékunkat, mely méltó párja Móricz ekkoriban írt Pacsirtaszó-jának. S ugyancsak a Nemzeti játssza el 1919 januárjában a kapitalisztikus fejlődés külső-belső akadályainak átfogó drámai ábrázolását, az Örvény-t, amely – valószínűleg a téma gondolati túlterheltsége miatt – művészileg egyenetlenebb mű az előbbieknél.

Barta drámaírói fejlődését nem is ez mutatja, hanem az asztalfiókjában a forradalomra váró Sötét ház című nagy egyfelvonásos. Ha előbb Csehovot, itt most Gorkijt kell említenünk. Az Éjjeli menedékhely a nyilvánvaló mintakép. Ennek atmoszférájából indul el a dráma. Az éjjeli menedékhelytől a forradalom csak egy lépés, s ezt a lépést mutatja be Barta a Sötét ház-ban. Félórás cselekmény: az elején csupa lehullott egzisztencia, kritikai kép a polgárság képmutató demokratizmusáról és valóságos népgyűlöletéről, s a végén – a cselekmény természetes menete szerint – az Internacionálét éneklik. Itt használja föl legjobban Barta a dráma műfaj adta lehetőségeit, hogy emberi jellemek fejlődésében a történelem forradalmi változását megmutassa.

Ez volt az az út, amelyen Barta elért oda, hogy a Tanácsköztársaság idején elsőnek vihessen a színpadra a forradalmi eseményekkel egy ütemre írott, új darabot. 1919 májusában Budapest három legnagyobb színháza egyszerre játssza Barta Forradalom című darabját, amely a Vörös Hadseregbe lépő proletárifjúságról szól.

Az írói fejlődésnek erről a csúcsáról mérhetjük legjobban, hogy mit jelenthetett egy író pályáján az a törés, amelyet a megbicsaklott történelem hozott. Bartának az emigrációt.

Másrészt új lehetőségeket is jelentett az emigráció. A Tanácsköztársaság idején kibontakozott drámaírói tehetségének idegenben is színpadot adott a szolidaritás. A berlini Proletarisches Theater (a később híressé lett Piscator színháza volt ez) megnyitó darabját Barta írta, Oroszország napja volt a címe. Később, Pozsonyban, a keze alatt fejlődő fiatal munkásszínjátszók számára dramatizálja Gorkij Anyá-ját.

 

Távol a magyar néptől nehéz a magyar író sorsa. Bartát éppen akkor érte az elszakadás, amikor a legjobb úton volt afelé, hogy kissé mitikus látásmódja konkrétabbá váljék. A messzeségből azonban a valóság közvetlen színei és vonásai mosódnak össze legelőször. Ez az oka annak, hogy Barta ábrázoló módszere az emigráció hosszú évtizedei alatt lényegében nem fejlődött. Nem tudta többé elvetni a század elejének stílusromantikáját.

Igen, ebben a stílusban, de ebben döbbenetes hatású novellákat ír az emigrációban, mint amilyen például Az anya-gép.

Csehszlovákiában írja Barta nagyobb szabású elbeszélő műveit: A gyár, A múlt, A Mars-repülő. Ez a csehszlovákiai magyar irodalom, amelynek Barta ekkoriban feleségével együtt egyik legagilisabb képviselője, nemcsak a csehszlovák és a magyar nép közeledését szolgálta, hanem ablak volt ez a hazai magyar irodalomnak is, errefelől vehetett frissebb lélegzetet. Ekkoriban jön vissza Móricz Zsigmond a szlovenszkói Sarlósok eszméivel eltelve, hogy itthon mindjárt vesztegzárt parancsoljanak köré. Ekkoriban írja hűségesen Illyés Gyula beszámolóit a pozsonyi Írók Kiadóvállalata könyveiről, Egri Viktoréról, Szucsich Máriáéról és Barta Lajoséról. (Azóta idehaza is megjelent Barta Lajos Gyár című regénye, a magyar ipari kapitalizmus kialakulásának első nagyszabású ábrázolása. S vajon nem elgondolkoztató-e, hogy ha ennek a műnek alaposabb kritikai elemzését olvasni akarjuk, akkor vissza kell mennünk a Nyugat 1928-as évfolyamához, ahol Illyés cikke található?) Barta regényét Illyés úgy könyveli el, mint rég várt, tanulságos magyar választ a szocialista tartalom – nemzeti forma nagy kérdésére.

Azóta is adósok vagyunk Bartának – és önmagunknak is – azzal, amit Illyés feladatul tűzött ki a kritikának: elemezni Barta sajátos, szuggesztív stílusát.

 

A kommerciális drámaiparunk legnagyobb tündöklése, azaz drámairodalmunk legnagyobb nyomora idején a Nyugat ankétot rendezett a magyar drámaírás válságáról. A mellébeszélésnek vége-hossza nincs sorában egy szép és messze világító mondáson akadt meg a szemem. Barta Lajosé volt:

„Az irodalom a nemzet egészsége.”

Ezt tartotta a legfontosabbnak az emigrációjából hazaüzenni. Intő figyelmeztetés is volt ebben a mondásban – írók, odahaza, így vigyázzatok –, de van ebben önvallomás is. Ritkán fejezték ki szebben, hogy mire tartsa magát az író. És ritka írónak lehet az irodalomról ilyen magas véleménye – tegyük hozzá: olyan nyugodt lelkiismerettel –, mint Barta Lajosnak.

1955

 

 

 

Egy olasz nyelvű Illyés-kötet margójára

 

Itt éltem

Vajon a királynők költészetében van-e valami hasonlóság? Navarrai Margit, Stuart Mária és Carmen Sylva verseiben kiütközik-e az az élmény, amit csak a trónon lehetett megszerezni? Nem tudom. S a katonacsaládból származó költők vajon egy kalap alá vehetők-e? Van-e például közös vonás Vigny, Schiller, Lenau és Hugo lírájában? S akad-e közös vonás akkor is, ha a század végi katonafiakat – Rilkét és Rimbaud-t is – hozzájuk soroljuk? A jogvégzett drámaírók már mintha jobban felismerhetők volnának, erősen érvelő párbeszédeikről: Corneille, Osztrovszkij, Katona József. A papi otthont és a teológiát sem nehéz észrevenni Tennyson vagy Carlyle, Jean Paul vagy Lessing, Hölderlin vagy Arghezi művein.

De, azt hiszem, az otthon emléke vagy jelenléte sehol sem olyan szembeszökő, nem olyan átütő erejű, mint a földművelők költőfiainak alkotásaiban. Gondoljunk Hésziodosz, Vergilius, Burns, Whitman verseire. Vagy éppen az Illyés Gyuláéira.

A huszonhárom éves Burns anyajuhsirató verse mellé (The Death and Dying Words of Poor Mailie) testvérdarabként volna állítható a szintén huszon-egynéhány éves Illyés Gyula versének részlete:

 

Két karomban halt meg
Egy kis borjú hajdan,
Bús fejét ringató részvét
Él most is karomban.
Sose feledem már
Végső pillantását.
Megismertem mi a szótlan
Tiszta szomoruság.

 

Ám itt, ezekben a sorokban is szinte észrevétlenül megjelenik egy motívum – itt halkan, másutt dacosan vagy éppen tombolva –, s ez az Illyés Gyulára oly jellemző motívum mindig arra utal, hogy az emlék több az emléknél. Az emlék: útravaló, program. Sőt, néha: ars poetica.

Amint ennek a fiatalkori versnek a további szakaszaiban vallja:

 

Álmodok, beszélek
S szivem körülállja
Kerek szemmel nagyapámnak
Hétszázhúsz birkája
Ludakkal vitáztam,
Lovakkal beszéltem,
Szépérzésem ott finomult
Tehénkefélésben.

 

Milyen tréfásan mondja. De vigyázz! Soha nem lehet tudni, hogy melyik kedves-szelíd emléke tapad egy véres-komorhoz. S az idilli tájon, a bukolikus stílus többezer éves hagyományai szerint legelésző emlékjuhok egyszerre csak rálépnek egy emlékaknára: s robban szét minden, fekete szén az ég is. Tele van a múltja szelíd juhokkal és lappangó aknákkal. A látott és elszenvedett régi megaláztatások keserve robban ezekben.

Az idill és a düh nála sokszor párosul. „Nyomomban szelíd borju lépked fürgén, így láthattok engem, jövök a dombok közt …” Ezzel kezdi egyik korai versét. Hogy átkozódással fejezze be, emlékezve a XVI. századi parasztforradalom legendás hősére, Dózsára, akit tüzes trónon megégettek és vitézeivel megetettek. Ez is emlék … S ki mondaná, hogy nem olyan személyes, mint a gyerekkoré?

 

A kémény füstjében Dózsa György sercegő bőrére emlékezik orrom,
Mintha haraptam volna belőle, gyomrom felkavarog, köpésem vitriol,
Ha isten segít, megláthatjátok még fekete marását.

 

Ebből az egyszerre szelíd és dacos emlékezésből van sodorva a hűség köteléke. „Zsellérek hű fia vagyok én, az vagyok, sose szégyenlettem, bennem forr örökre, mit emiatt nyeltem …”

Ez a sor Itt éltem című verséből való.

Egyik legismertebb versének pedig a címe: Nem menekülhetsz!

Ez a két verscím egymás mellett olvasva megadja a költő sorsát.

 

A megbízhatóság és a forradalom

„A költő megbízhatóságát keressük, s ez a megbízhatóság csodálatos szerepet játszik az esztétikai elbírálásban is.”

Ilyenforma Illyés ars poeticája.

A lírai hitel nála majdnem olyan szigorú követelmény, mint régebben volt az eposzi hitel.

Csakhogy az ő hősi eposza: jövő idejű volt. Arma virumque – kezdte írni a verseit, egy fiatalon elképzelt, kiszínezett honfoglalásról, mikor is a puszták népe majd nemzetté lesz. Ez volt az ő Aeneise.

Csakhogy akkor írta, amikor még el se kezdődött Trója ostroma.

Minden fiatalkori művében ott ragyog, játszik – szivárvány- vagy füstszínben – a régóta esedékes hősköltemény, a forradalom. Olyan magabiztosan mondta el: hogy lesz, mint lesz, mintha csupa látott, megvolt dologról beszélt volna.

A bizonyosság epikus nyugalmat sugallt neki, mikor a jövőről szólt. Akkor igazán. S a jövő mindig belejátszik a költészetébe.

Illyés realizmusa mögött mindig ott egy kis adag irrealitás is: az álom, a cél, a remény, amely fényt vet a valóságra. A legobjektívabbnak látszó realizmus sem születhetik meg a szubjektív elszántság, a szándék nélkül.

Ez a transzcendencia – mely a jövőre irányul – teszi Illyés megfigyeléseit, leírásait olyan megbízhatóakká.

 

Remény a légben

A téli bombázásban elpusztult tornyokat, tetőket, kéményeket keresik a tavasszal megjött madarak.

 

Sose fogom
feledni a kéményt, amely
két gólya emlékezetéből épült újra fel!

 

A 45-ös pusztulásban ez a látvány emeli föl a költő szívét. A madarak röpte, amely körülrajzolja a hiányzó kéményt. Ez már „újjáépítés”.

Ezt a versét kell felidéznünk, hogy felmérjük keserűségét a budai Vár romjain, az emberek amnéziáján – akik, lám, feledékenyebbek, mint a madarak:

 

Mert nem az a baj, hogy a Vár ledöntve,
de az: hová lett álombeli váza,
a lényege, mely rakóit fűtötte?

 

S mennyi versét kellene még felidéznünk ahhoz, hogy megértsük azt a derűs rezignációt, örömet is, amit a költő érez, mikor gyerekkora pusztáján a citerázó öregek helyett a rádiót hallja, a dzsesszt.

Vagy nem az emberek álma az, amely ebben a zenében is újraépül? Az összeomlott ősi tűzhely kéménye helyett immár ez a másik?

 

Engem nem bánt. A szerecsen
panasz is átjár a szivemen.
Ő istenük is istenem.
 

A Janus-arc

A magyar irodalomban maradandónak látszott az az ellentét, amit – először – a XIX. század két nagy költőjében láttunk megtestesülni. Petőfiben és Aranyban. (Akik – mondanunk se kell – a legjobb barátok voltak.) Finoman elemezte azt a polaritást már a mi századunk elején Babits Mihály, aki a maga bőrén érezhette a végzetszerű kategorizálást, mert úgy látszott, hogy a múlt századi Petőfi–Arany ellentétpár folytatódik tovább egy XX. századi Ady–Babits ellentétpárban. Így írt Babits: „… a két költő összehasonlításánál nem annyira költészetük, mint emberi egyéniségük a mértékadó. E két nagy egyéniség oly hatalmas és végletes két szemben álló típusa a magyar léleknek, hogy valamelyikét mindenikünk közel állónak érezheti a maga kedélyeihez, s e rokonságérzet adja meg irodalmi ítélkezéseink öntudatlan alapját. Így lőn nálunk az esztétika bizonyos fokig vérmérséklet kérdése; a flegmatikusok és a melankolikusok különváltak a szangvinikusoktól és kolerikusoktól, öregek a fiataloktól s (mert a politika is többnyire vérmérséklet dolga) a nyugodtabb haladás hívei a függetlenségiektől és szocialistáktól … Van aztán a kontraverziának egy sokkal rejtettebb, s még sokkal fontosabb formája is. A kérdés e formában az lesz: mi a költészet lényeges értéke? A tűz – feleli az egyik párt –, új tüzek és új lobogások, mennél újszerűbb egyéniségnek mennél szabadabb, mennél korlátlanabb, mennél pongyolább kifejezése. A művészet – mondja a másik párt – művészi világítás, művészi vers és nyelv, tanulmány, arisztokratikus érzések és ízlés, s formák, művészi formák.”

Mi sem volna egyszerűbb, mint ezt a Petőfi–Arany párhuzamot, ezt a későbbi Ady–Babits párhuzamot folytatni egy József Attila–Illyés párhuzammal.

Csakhogy Illyés egyszerre Arany János-i és petőfies, flegmatikus és szangvinikus, melankolikus és kolerikus.

Akik felületesen ismerik, de a felületesen szerzett Illyés-képhez ragaszkodnak, gyakran azt hiszik, hogy becsapta őket …

Pedig csak az történt, hogy Arany Jánossal találkoznak, amikor Petőfit várták. Vagy megfordítva.

 

Mint ki szívébe tőrt kapott…

Ez az egyik hasonlata Illyésnek a zene születésére. A sok közül az egyik.

Az utóbbi időben többször írt a zenéről. De mintha a zenének éppen nem a harmóniája vonzaná, hanem az a szabadsága, hogy szétrughatja – újrateremtésre! – a harmóniát. Erről szólt hatalmas Bartók verse.

S mintha éppen ezzel a versével törtek volna gátat, először igazán indulatai. Mintha ez a verse nyitotta volna meg a tért az „Új versek”-nek, melyek között egyre több fúrja be magát elviselhetetlen fájdalmaktól hajtva, azokba az egekbe, amelyeknek neve éppúgy lehet Magányosság, mint ahogy Mindenség. Talán a zene „tárgytalansága” adott alkalmat, hogy végre felejtse az emlékek csitító képeit, gyerekkorának szelíd öregjeit, s hogy a maga közelítő öregkori éveinek költészetét már csupán a lét és nemlét, a kárhozat és az üdvösség kérdéseinek szentelje, mintha ő volna most ama mesebeli, halhatatlanságra vágyó Királyfi, aki feldobatta magát a csillagokig, s most kétfelé cibálja őt egy kerítés fölött a Halál meg a Halhatatlanság Királynéja.

Az emlékek világából a végső igen-nemek világába nemcsak a zene viszi el.

A dráma is.

Egyidegű szárny volt valaha ez a kettő: a zene meg a dráma. Ma sem mozdulhat úgy az egyik, hogy a másik is vele ne ránduljon.

Nemrégiben, 1962. december közepén, Kodály nyolcvanadik születésnapján, ünnepség volt szülővárosában, Kecskeméten. Illyés is fellépett a színpadra, köszöntő verset olvasott fel. Úgy vettem észre, ez a verse is azok közé a versei közé tartozott, amelyek egyetlen mohó és lankadatlan mondat spirálisával emelkednek feljebb és feljebb mindaddig, amíg meggyőző realitássá válik a versben feltáruló meghökkentő kép. Itt az, hogy a zene mesterének vezénylőpálcája: vasvessző, amellyel megveri a temetőt, és felriasztja a halottakat. Ahogy mondta a verset, tompa, indulatos hangján, felidézte ihletét, melyben a vers íródott. Hogy csigázta magát is a költő, hogy még ennek a köszöntőnek a formáját is kitágítsa akkorára, hogy beleférjen egyre nagyobb horizontú, teljes világa. Ennél alább már – úgy látszik – nem adja.

Ott kezdtem csak érteni, hogy az a sokat emlegetett költői „vallomás” miféle inkvizíciós gyötrelmeken fakadt vallomás is lehet. E versének hallatán, s látva a költő robusztus alakját a színpadon, a rivalda és a reflektorok fényében, arra kellett gondolnom, hogy ezeket az új verseket már nem is annyira a lírikus Illyés írja, hanem a drámaíró Illyés.

Annak idején Illyés vette észre, hogy Szabó Lőrinc sok verse úgy hat, mint holmi Shakespeare-monológ.

Az új Illyés-versek pedig egyre inkább egy nem szűnő párbeszéd töredékeiként hatnak, miket a vitaszenvedély mértéktelenül felnövelt. E köré a zenéről vagy egyébről szóló Illyés-versek köré gondolatban felrajzolhatjuk azokat a vallomásra késztető drámai szituációkat, amelyekben a hősök nem tehetnek egyebet, mint hogy ilyen kép-, érv- és szógörgetegekben tusáznak egymással.

 

Név és jel

Összegyűjtött verseinek elsejében, melynek címe Jel, Illyés a szívébe kapó lángról beszél.

Vissza-visszatérő hőse a magyar parasztforradalmak legnagyobb s jelképes alakja: Dózsa, akit tényleg „tűzzel-vassal” pusztítottak el.

De legutóbbi verseiben is tűzben égő fiatalságára emlékezik, s hogy ez a tűz azóta sem alszik el:

 

Lobogok egyre. Ropog már a csont,
forr velőm, homálylik szemem világa.
Összecsapott rég fölöttem a máglya.
S nem jő az angyal.

 

Vagy egy másik versében, melynek címe: Önarckép:

 

Hogy megszikkadt; hogy meginasodott.
Hogy megmunkálta megint a magány!
Alig van hús megvéknyult ajakán.
Csak a szeme, – még mohóbban lobog!

 

Fiatalsága-öregsége egyazon tűzben lobog, s ezért süt belőle – megjelenéséből, szavából, mozdulataiból – ma is a fiatalság. Mi ajzotta fel őt így? És miféle életprogramra?

De hiszen Illyés nevében visel egy megragadó sorsot. A neve Illés prófétáét idézi fülünkbe, s a tüzes szekeret, mely jön érte. Mi figyelmeztetheti a gyereket hamarébb a hivatására, mint a tulajdon neve – pláne, ha véletlenül csakugyan legendás ez a név? Hiszen a név maga is hívó szó, az első hívó szó, s ez lehet lelkesítő, lehet szégyellni való …

Gondoltunk-e rá, hogy milyen sors felé tereljük a gyereket, már azzal is, hogy nevén szólítjuk?

József Attilának, amikor a lelencben elvették tőle a nevét (a diadalmas hun király nevét!), és Pistának szólították, összetört a szíve.

Az Illés név nálunk nem is annyira a Prófétát, hanem a Költőt s a Költő-sorsot idézi. Ady óta csakis ezt.

1965

 

 

 

Az eposz eleje és vége

 

Az erdő

(1970. december vége.)

D. nagybeteg. Mindenki tudja. Ő talán nem – mondják. Vagy mégis?

Karácsonykor megjelent az ÉS-ben egy szép és nagy verse. Arról, hogy a halál megfogant benne és terebélyesedik. Ugyanazzal a heurisztikus örömmel, amellyel az élet jelenségeinek a felfedezéseiről szólt, szól most erről. Tökéletes a formula, csakugyan, amellyel sikerült tetten érnie magában a halált. Fordított egyet a dantei képen: ezúttal nem ő jutott egy sötét erdőbe, hanem egy sötét erdő jutott őbelé. S ez most benne és belőle él, növekszik … Igen, a rák.

D. mindig szerette a gondolat paradox játékait, a jelenséget kifordítani, mint egy zsebet, hátha lapul még benne valami rejtett értelem. Most csak a mozdulat a régi játékos. Eredménye, a látomás, új és lélegzetállító. Dante alvilágba csalogató erdeje lesz a rák képe. Az erdő – ez a Danténál is a halált idéző erdő – belénk lokalizálva. Miniatürizálva. És mégis őrzi a dimenziót. A halál – bennünk is – rengeteg. Félelmes, persze, és csalogató is. Egy új eposz kezdődik vele. Pokoljárás. Úttalanság és biztató ösvény, meredek fel és le, csillag a hegygerinc fölött, sötét völgy, égő szemű ragadozók …

A karácsonyi vers az invokáció most ehhez az új Odüsszeiá-hoz.

S a hőse az lesz, aki a színtere is.

 

Keresztényerények

(1971. július 27.)

Csak a hangjáról ismertem meg.

Az a régi volt. Mindig is ilyen határozott, a felismert igazság evidenciájával csengő, s pontosan célba találó volt a szava – ha közben kört kör után írtak is le a mondatai a végére tartogatott csattanójukig. Mindig öröm volt hallani. Hallani? Nézni is, mert látványnak is szép volt, ahogy a közlés örömében kigyúlva eregette ezeket a lasszószerű mondatait, amelyek beszéd közben – újabb effektus – még virágba is borultak. Mintha a fogalmazás neki valami örökös tavaszünnep volna, még itt, a kórházi szobában is, ahol most házigazdai udvariassággal fogad.

A természet újjászületésének meg-megújuló ceremóniája ez, az Ige által …

Erről ismertem rá, hiszen régen is rendszerint így láttam őt – saját szavai pillanatonként kivirágzó lugasában.

Mi, nehézkesebb szavúak, néha azt hittük, bűvészkedik talán, s a kabátujjából sodorja kifelé szerpentin mondatait. De a legtöbbször elfogadtuk csodának, mint amilyen az volt, amikor Dionüszosz hajóján az árbocot és köteleket befutotta a szőlővessző. (S vajon nem éppen ennek a folyton virágot lépő istennek a csodái voltak azok, amelyekben leginkább kételkedni mertek a kicsinyhitűek, holmi ázsiai rutinvarázslatot gyanítva mögöttük? Meg is bűnhődtek aztán! Miként erről a Bacchánsnők-ből – Devecseri fordításában – értesülhettünk.)

Az ágy szélén egy ismeretlen ember ült velem szemben, aki Devecseri Gábor hangján beszélt. (Ványoló vésőkkel dolgozott itt a betegség, egy gramm húst sem hagyott ezen az arcon.) De aztán, hogy elvette érzékeny szeme elől a kezét – függönyökön át is kápráztatóan sütött az erős, nyári nap –, a tekintete persze hogy ő volt. Ahhoz nem fért hozzá a pusztulás.

Régen meg kellett volna már látogatnom. Mi tartott eddig vissza? Talán, hogy tudtam, közel a vég? Vagy mert úgy gondoltam, hogy felesleges vagyok? Hiszen úgy hírlett, hogy a barátság megteremtette megint az örökös ünnepet körülötte …

Azt a vidám pásztori ünnepet, amelynek központja Devecseri volt, én régen is csak úgy néztem, mint egy szép képet. Vágyakozva, de menthetetlenül a kereten kívül maradva. Olyan volt ez a kép, mintha Watteau festette volna: Indulás Cythéra szigete felé … Kosztolányit idézték a párok. S valahonnan Mozart zenéje szólt. A bokrokban priapuszok álltak. Szobrok vagy igaziak? Azt se tudtam.

Megint újabb csoda volt, hallottam, a kórházban sikerült megteremteni ennek a gondtalan behajózásnak a hangulatát.

A szobaszámot elfelejtettem. Majd arról a kis Watteau-csoportról megismerem, mely ott fog tolongani. De ezúttal üres volt ajtaja előtt a folyosó.

Talán az is visszatartott a látogatástól, hogy valamikor régen cikket írtam ellene. S tudvalevő, hogy nehezen tudunk megbocsátani annak, akit egyszer megsértettünk. De erről később soha nem beszéltünk. A legutóbbi verseskötetéből adott egy példányt az utcán. (Az első köteteit is – emlékszem – az utcán dedikálta. A Catullus miatt be is kellett vonulnunk egy kapu alá, sok munka volt vele, amíg minden kicenzúrázott sort beírt, az összes kanszeretőt meg a pórul járt szegény Viktorokat. A teljesnek ígérkező Catullus ugyanis áldozata lett a háborús készülődésnek. A katonai cenzúrán prüd tiszti asszonyok dolgoztak, akik az ország harci szellemét fehér irodalommal vélték leginkább ápolni.)

… Most üzent, hogy meglátogathatnám.

Pillanatok alatt megvan a téma, amely mindkettőnket foglalkoztat mostanában. Én a múlt hetekben jegyzeteltem végig Euripidész Ciklopsz-át. (– „Ne haragudj, Gabi, ezt én már így mondom, Ciklopsznak, megszoktam.” – „Felőlem mondhatod Oidipuszt is akár Ödönnek, csak akkor Meneláoszt mondd Manónak, hogy legyen valami egység.”) S neki meg ugyanez a szatírjáték lesz a következő fordítanivalója.

Úgy látszik, ez az eddig félredobott darab most még divatba talál jönni.

– Major is hivatkozott rá a cikkében – mondja Klári.

Mivel lehetne együtt eljátszani? Szóba kerül az Alkésztisz. – „Közel áll hozzá, hiszen ezt játszották is szatírdrámaként.” – „Épp ez szól ellene. Ki hallott két szatírdrámát egy rakáson?” – Az érvet és az ellenérvet is Devecseri mondta. S aztán az újabb javaslatot is. – „A Héraklész illenék hozzá.” Mondom, hogy a Móricz-hősökből tör ki néha így a vérengző őrület, mint itt Héraklészből … Erre a Szegény emberek-et kezdi idézni, szinte sorról sorra.

Közben az egyik asszociációja átszökik egy másik készülő művére. A regényre, mert azt tervez. Diktálni kezd Klárinak. Közben visszaszól:

– Ne haragudj, nem akarom elfelejteni … Jár az agyam, mint a motolla.

Ez volt az egyetlen mondat, amely a beteg panaszaként hangzott: látod, erre vagyok ítélve, jár az agyam, mint a motolla.

Amíg diktál, egy fiatalkori verse jár az eszemben. Valamikor betéve tudtam. Most is sikerül magamban nagyjából végigmondani. Egészen addig, hogy:

 

… Rövidebb az időm, mint vélném,
Ha kérdőn hajol majd fölébem,
Mit sugok a halál fülébe?

 

Ferenczy Béni tíz éven át néma volt a halála előtt. Sarkadi Imre írógépén, a befűzött papíron félbeszakadt az utolsó mondat. Byron kétségbeesve erőlködött, hogy egy életbevágó üzenetet átadjon az inasának, Fletchernek. Az nagyothallott vagy mi baja volt, de nem értette meg. Byron sírt, mondta még egyszer. Fletcher csak a fejét rázta.

Itt most győzött a szellem a pusztuláson.

Elégtételt kéne éreznem. Hisz oly ritka győzelem ez. Hiába. Tele vagyok szkepszissel. Hogy hátha ez is éppoly hiábavaló, mint a némaság?

Aztán dedikálta egy könyvét. Megígértette, hogy írok róla. – Csak egy jegyzetet – mondta. Aztán megcsókoltuk egymást.

Ha emlékezetem jótékonyan nem csal, úgy rémlik, nem sok embert bántottam meg írásban. (Legalábbis, nem publikáltam, ha ilyesmit írtam.) Kettőt bizonyosan. Haláluk előtt mindketten magukhoz hívtak, utolsó baráti beszélgetésre. A legkeresztényibb erényekből tőlük, kettőjüktől kaptam leckét, végbúcsújukban, Garától és Devecseritől.

 

… A kapu előtt az autóbuszra vártam. Akkor eszembe jutott, hogy milyen gyenge lehet. Klári, ahogy mellette ült, néha átfogta a derekánál. Elhanyatlott volna talán?

De a szavakból rögtönzött színes-szőttes baldachin alatt olyanok voltak, olyan kedvesek és derűsek, mint szarkofágokon az etruszk házaspárok.

Már hányadszor írom le azt a szót, hogy derű? Félreérthető. Mit mondjak helyette?

A latinnak van szava erre a méltóságteljes derűre: serenitas.

 

 

 

Egy év után

„Hubay Miklós baráti szeretettől izzó felszólalása igen magasra tette Sarkadi művét.”

(Magyar Nemzet, szept. 23.)

 

Ha van is purgatórium, gondolom, eléggé néptelen lehet manapság. Az egyháznak ezzel a középutas kreációjával távolról sem volt olyan sikere, mint a mennyországgal és a pokollal. Legelsőnek ez ment ki a divatból a túlvilági szenzációk közül. Úgy tudom, a hitvédelem se fektet már bele semmi propagandát.

Ez a valamikor oly sűrűn lakott dantei táj ma oly képet nyújthat, mint egy csődbe ment angolpark.

Csak az íróknak kell még haláluk után egy efféle akadályversenyt végigjárniok. Mert van egy olyan elképzelés, mely szerint az író életművét nem a feledés Poklának, avagy az „ifjú szívekben élek” Mennyországának kell fogadnia, hanem a kritika Tisztítótüzének. Ott válik el a jó a rossztól, az ocsú a búzától, a negatív a pozitívtól, a kor hibája az íróétól, s e hagyományos „szekatúra” eredményeképp: ott válik el az író önmagától, s lesz az egy-íróból két-író, az egyik, aki a kárhozatra megy, a másik a tankönyvekbe, iskolai olvasmánynak.

Bizonyára vannak már korszerűbb értékelési rendszerek is.

De addig a dantei csigázásokkal szembe hadd szegezzük a dantei módszert, amellyel mégis ki lehet menteni innét a lelkeket:

 

Mert nem csorbul az Itélet hatalma,
 
ha tűz-szeretet perc alatt megadja,
 
miért itt hosszan kell évelni halva.

 

Ez a fuoco d’amor, babitsi szóval: tűz-szeretet, nem fogja csorbítani az irodalomban sem az Ítélet hatalmát …

1962

 

 

 

Sarkadi

 

1

Tíz év után

1971. április

Alig telt el három hónap az új évtizedből, amidőn egy áprilisi délelőttnek a hírei félreérthetetlen, éles cezúrával belevágtak az időbe. És utána hiába szorítottuk össze a szemünket, tudtuk, hogy belenéztünk egy olyan eseménybe, amelynek sűrűsége felér a jelképekével. Számomra attól a pillanattól számítódik ez az évtized, mert abban a pillanatban benne volt – mint egy drámai expozícióban – mindaz, ami azóta foglalkoztatott. S mondhatnám azt is – úgy, mint egy Sarkadi-dráma hősnője mondja az utolsó felvonásban –, hogy attól a pillanattól számítom felnőtt koromat.

Még kora tavasz volt, s szinte nyáriasan jó, meleg idő. Egész délelőtt a XIII. kerületben járkáltam Kassákkal. Motívumokat kerestünk egy filmhez – jobban mondva: tereket kerestünk. Ebben a hosszú, délelőtti bolyongásban tanultam meg, hogy a konstruktivista festészet mit is jelentett Kassáknak. Ott a gyárak és a régi bérházak között. Lázba hozta őt egy-egy udvar mélysége, egy üres gang, amelyen majd végigjöhet valaki („de még jobb lesz, ha üresen hagyják, mondja meg az operatőrnek, ezen a gangon nem kell semmilyen mozgást mutatni”), felhívta a figyelmünket a szürke házfalak megismétlődésében rejlő ritmusokra, a vasúti töltésekre, a salakhegyekre – egy-egy ujjmozdulattal úgy vágta ki a világból ezeket a számára szinte kész kompozíciókat, ahogy a szobrász jelölgette meg a carrarai hegyekben a márványtömböket, fejtésre és elszállításra. Vagy hogy annál a művészetnél maradjunk, amelyről ott szó volt, a filmnél, az volt az érzésem, hogy talán, mellékesen, a film avantgárdjában is része volt neki, hogy talán azt is ő csinálta fiatalon (miért is ne?), hiszen olyan szuverénül, olyan otthonosan, olyan teremtő fölénnyel rakta helyükre a környező tér erővonalait … Közben Gagarinról beszélgettünk, aki előző nap járt elsőnek az űrben, s én elsütöttem neki is – ezúttal tréfás hódolattal tehettem – azt a felfedezést, hogy Kassák egykor oly legendás költői képe a fejünk fölött elrepülő nikkel szamovárról most a szputnyikokban képszerűen megvalósulni látszik, azok is olyan szamovárformák. – „Inkább medúzaformák” – mondta. De másra tért át, ami, úgy látszik, jobban érdekelte; arról beszélt, hogy egy jó prózai művet olvasott előző nap az új Kortárs-ban, Sarkadi Gyává-ját. Szeretett számon tartani minden felbukkanó értéket; mindig szerkesztő maradt. Én még nem olvastam. Hallgattam. Aztán megint a terekről beszéltünk, hogy régen miért kellett perspektíva a festészetben, s hogy ma miért nem kell. A holland enteriőr képekről beszéltünk, ahol az egyik szobából átlátunk a másik szobába, az egyik zárt térből a másik zárt térbe; a barokk festők kozmikus képeiről; így aztán megint Gagarinról is …

A belvárosba visszatérve, az Astoria előtt hallottam, hogy Sarkadi éjszaka szörnyethalt.

 

S ha az ember úgy képzeli, hogy repülni is tud, akkor már csakugyan szép a világ.

(Az egyik novella vége, 1959-ből)

 

1961. április 12-én este a budapesti Rádióban többen nyilatkoztak a nap eseményéről, Gagarin űrrepüléséről. Többek közt Sarkadi Imre is.

Alig pár óra múlva, éjfél felé, a belvárosi Bécsi utca egyik sarokháza előtt a rendőr holtan találta őt, a testére olyan szorosan rácsavarodott az esőkabát, mint múmiára a pólya. Közben odafönt, a ház legelső emeletén, a világos, nyitott műteremablak mögött vidám barátok szólongatták őt, nyitogatták a szekrényajtókat, mert nem értették, hová tűnhetett az indulófélben levő társaságból, hiszen csak a sapkájáért ment vissza a lépcsőházból a műterembe, vagy talán azért, hogy még valami érvet mondjon a házigazdának – aki különben közben le is feküdt –, valami döntő érvet az egész este húzódó vitájukhoz.

Miféle „esprit d’escalier” volt ez?

Miféle érvelés, amely az életét dobja az igazság serpenyőjébe? És vajon miféle igazság tetszett érdemesnek erre az áldozatra?

Vagy egy rosszul sikerült játék eredménye volt ez a szörnyű zuhanás, az ablakpárkányon egyensúlyozó fölénybe belecsúszott gikszer? (De az akrobata vajon nem vetné-e le az esőkabátját, mielőtt szaltózni kezd fent a kupolában? S vajon kinek támadhat kedve virtuskodni tanúk és nézők nélkül? Egy üres szobában kinek is parádézott volna Sarkadi halálmegvető mutatvánnyal az ablakpárkányon?)

Vagy talán nem is kell más magyarázatot keresni, mint a szokottat, hiszen emögött úgyis minden elfér: a hirtelen elborult elmét, s ennek parancsoló sugalmát, amely elég erős ahhoz, hogy oktalanul is a mélybe taszítson egy embert? (A „Hídavatás”-ból is tudhatjuk, hogy milyen oktalanok tudnak lenni az efféle végzetes tettek okai …)

Vagy ne is elborult – hanem esetleg épp a hirtelen lucidus – elme sugalmát keressük? (Valami efféle luciditást – a kortársaktól és az egész kortárs emberiségtől való elémelyedésnek azt a pillanatát –, amelyet egy Sarkadi-drámában így ecsetelnek: „mikor Lavoisier fejét levágták, körülnézett a szájtátókon, s azt mondta: biz’isten, nem sajnálom ezeket itthagyni”. Fűzzük-e hozzá, hogy a színházi közönség felnevet, amikor ezt a mondatot hallja a darabban? A szellem megvesztegethetetlen világosságát honorálja ez a nevetés, s azt, hogy a színházi közönség tetten éri magában ama túlélni nem érdemes párizsit.)

Lám, ilyen esendő az ember!

Ennyiféle módon esendő.

Mert ennyiféle módon lehet megmagyarázni, megindokolni, elfogadhatóvá tenni a legképtelenebb halált is.

A magyarázatok a gyászban még tovább szaporodnak. Amiben a barátok a véletlenek egyszeri és pokoli összejátszását látták – amin ha egy ellenvéletlen túlsegíti őt, utána nyugodtan élhetett volna ezer évet is –, abban egyes pályatársak felismerni vélték a szükségszerűséget. Mintha el se tudták volna őt képzelni negyvenegy-negyvenkét évesnek … (Érdekes, hogy az öregek milyen természetesnek tartják a fiatalok halálát, körülbelül éppoly természetesnek, mint a fiatalok az öregekét. Csak a kortársak szíve riad és tiltakozik, ezekért is, azokért is.) Mások erkölcsi leckéikhez találták meg az igazolást: látjátok, feleim, így jár, aki hagyja elszaporodni negatív hőseit. A sorsanalízis ismerői az epileptoid karaktert emlegették, mert ez leli örömét a mélység és a magasság kalandjaiban – örömét, s lám, néha a halálát is. (Hogy Sarkadi nem szeretett széles úton egyedül keresztülmenni? Egy bizonyítékkal több, hogy a tér volt az igazi eleme.) Akik az életkorát nézték (halála évében töltötte volna be a negyvenedik esztendejét), és a vele egykorúak sorsát, úgy látták, hogy utolérte őt e sokat szenvedett és legjobban megritkított generáció nemezise. Vagy talán nem ezt a nemzedéket nevezik nálunk, lassanként talán már hivatalosan is, meszesgödör-nemzedéknek? (Csak nálunk? Épp abban az időben, amelyről most itt szólunk, 1961 elején, Heinrich Böll egy interjúban ezt mondja – Baránszky Jób László fordításában idézem –: „Kedves érve némely kritikusoknak, s bizonyos kaján színezettel folyton ismételgetik, hogy a mi korosztályunk irodalmi vetése milyen ritka. Ez az érv – jobban szemügyre véve – egyszerűen disznóság. Bocsánatot kérek a disznóktól. De ha utánanéz ön a Statisztikai Hivatal kézikönyvében, mennyien maradtak életben az én korosztályomból vagy a tizennégy és huszonhárom között születettekéből, nem talál szavakat, hogy ezt a vaddisznó butaságú érvelést jellemezze – s most a vaddisznóktól kérek bocsánatot … Nos, egyszóval kevesen voltunk, s ez nem könnyítette meg a dolgunkat. A stílus az egymáshoz való surlódásból is származik, s hosszú ideig szó sem volt semmiféle ilyen surlódásról, s nem volt hosszú ideig semmiféle úgynevezett visszhang sem.” A német író vallomásával egybehangzó a német kiadóké is. Márai idéz, szintén a 60-as évek elején írott Napló-jában, egy hamburgi kiadót, aki úgy sír, mintha Böll dühére akarna rászolgálni, siratja az „öregek” elmenő nagy nemzedékét, s ezt a hiányosat, amelyik nem képes az előző nyomába lépni. „Egy nemzedék eltűnt, és nem érkezett a helyébe újabb szellemi nemzedék … Csak tehetségek vannak … Művek, a szó igazi értelmében, alig … A háborús kiesés most már teljes.”

Folytassuk?

Voltak, akik precedensként a szintén negyvenévesen öngyilkos Cesare Pavese sorsát idézték, aki szintén a nagy sikerei küszöbén torpant meg … Erre az elméletre ráadásul én meg a kitűnő francia mélylélektanász, dr. R. Laforgue tanulmányát is idézhetném (Psychopathologie de l’Échec), aki a bukást, a bukhatnámot, a sikeres emberek természetes és erős kísértéseként tárgyalja, példának hozva fel még Napóleont is, aki, szerinte, körülbelül negyvenéves korától következetesen engedelmeskedett a minden józan észnek ellene szóló önpusztító impulzusoknak. De idézhetném Sarkadit is, aki az egyik novellájában géptani pontossággal lerajzolja ezt a sikert bukásra fordító mechanizmust. A hétköznapiság alapsémájára lecsupált história egy bizonyos Kovács Lajosról, akinek ötös találata van, és felakasztja magát. „A zsebében megtalálták a takarékkönyvet, még hétszázezer volt rajta. Talán több is.”

Ennyit a sikerből kikacsintó lidérceinkről.

Bár azoknak is igazuk lehet, akik épp az ellenkezőjét mondják: ha Sarkadi csakugyan szántszándékkal dobta el magától az életet (vagy inkább: dobta el magát az élettől), ebben az évek óta tartó sikertelenségeibe és meghajszoltságába belefáradt ember dacos vagy szomorúan beleegyező gesztusát kell látnunk. („Nesze nektek!”, vagy „legyen meg hát, amit akartok”.) Dramaturgi állásából elbocsátva, segédmunkásként dolgozott, s fiókjában gyűltek az előadás fokozódó reménytelenségével írott drámái. Halála óta ezek közül négyet láthattunk. (Hat-hét drámája közül – ezek szerint – csak kettőnek érte meg a bemutatóját. Ez még Magyarországon is rossz arány.) Mert mi is a sikertelenség? Hadd idézzek erre egy passzust korunk kiváló filozófusától, Jean Lacroix-tól, aki könyvet írt a bukásról. (L’échec, Paris, 1964.) „Bukásokat elviselni, ez azt jelenti, hogy részesei leszünk a Semminek … A sikertelenségre ítélt lény olyan lény, akinek leállítják az expanzióját, s akinek az értéke kérdésessé tétetett azzal, hogy nincs módja a saját szintjét elérni: több-kevesebb hatékonysággal az életszeretetet teszik így benne kérdésessé, ezt törik meg, ezt cáfolják meg benne. S mindezt a többiek szeme láttára … Minden sikertelenség, a legfelszínesebb is, együtt jár a társadalmi jogfosztottsággal, s ez pedig az ön-érték felmorzsolásával.”

Folytassuk? Mit is hoztak még fel magyarázatul?

Az alkoholt, persze. Ez is lehetett sok mindennek oka. S az okozata is. Sarkadi sokat ivott, ha nem is olyan sokat, mint amennyit ezt emlegetik. Mindenesetre: kihívóan ivott, egyre fényesebb szellemével tüntetve. Úgy ivott, ahogy Szókratész kérdezett rontva és nevelve Athén fijait, úgy ivott, mint aki az abszolút igazságra szomjazik. „Igyunk arra, hogy biztosan el fogsz zülleni. Ez is vigasztaló ilyen fiatal korban s ilyen rohadt korszakban. Legalább az emberrel történik valami, nem olyan unalmas, mintha semmi sem történne.” Egy 44-ben játszódó novellájának a hőse mondja ezt, aki ifjú ivócimboráját közben arra is megtanítja, hogy hogy kell hidegvérrel elvágni egy német katona torkát, s hogy kell lezserül, épp az alezredes kocsiján, lelépni a hadseregből.

Találós kérdést adott fel nekünk – túlélőknek – rejtélyes halálával, s azóta is keressük a kulcsot hozzá, a megfejtést. Még az a babonás remény is hajt, hogy ezt megfejtve, nagyobb dolgokat is meg fogunk érteni. Más szóval, hogy nemcsak Sarkadi titokkal teljes életére remélhetünk választ, hanem a magunkéra is, amely nem kevésbé van tele titokkal. (Amit tíz évvel ezelőtt koporsója mellett mondtam, érvényesnek érzem, sokszorosan beigazoltnak – elnézést, hogy magamat idézem, de most ez is kell a szembesítéshez –: „Utolsó percének kérdőjele belénk tört, ezt a fullánkot nem is tudjuk már kioperálni. Bízzunk benne, hogy ez az új ismeretlen, amellyel kibővült a nekünk feladott egyenlet, hogy ez az új és kínzó ismeretlen is segít majd minket a világ jobb megértéséhez, mert a világot az érti meg igazán, aki ki tudja iktatni belőle az értelmetlen halál hibaforrásait.”) A talány megfejtéséért sokszor fordultunk műveihez, főként az utolsó évek jórészt posztumusz műveihez. S mint afféle szilveszteri ólomöntőknek, nem esett nehezünkre bármelyik mondatában felismerni a Jóslatot, a megfejtett Jelet.

Bizonyos, hogy utolsó művei tele vannak egy részegítő „stirb und werde” kísértéseivel … Szinte csak találomra ütöm fel a drámakötetét – íme: „Megszereztem az élettől mindent, ami szép és jó volt. Mi van még? Ugyanennek az ismétlődése. Arra már nem vagyok kíváncsi. A halál akkor már érdekesebb.” Persze a választ is el kell olvasni rá, mert ebben is ott van Sarkadi, az óhajtása legalábbis, hogy neki ezt feleljék: „A halál csak az élőnek érdekes, a halottnak nem.” Az apa mondja ezt a darabban a fiának. Egy ilyen apa keblén kisírhatja magából minden keserűségét bármelyik tékozló fiú …

És 1961. április 12-én vajon ki mit mondhatott neki, akivel találkozott, vagy telefonon beszélt?

 

2

Sperlonga, 1971. október 11

(Részlet egy naplóból)

Fél kettőkor ébredtem föl az első álmomból. Visszagondolva a részleteire: jó hosszú lehetett. Ha elkezdtem volna mesélni, azon frissiben: talán egy órát is mesélhettem volna, talán két órát is; annyi minden történt benne. S nem zavarodott össze akkor sem, amikor próbálgattam magamban összerakni, hogy is volt … Szóval ritka világos, valószerű álom volt. Főbb eseményeit még most is el tudom mondani.

Érdekes volt maga az épület is, az álom színtere. Az egyik szárnyában valamiféle családi születésnap folyt, a másik szárnyában pedig bál volt, egy londoni lányismerősöm is itt volt a bálban. Középütt volt S. lakása, ahol tulajdonképpen minden történt. Én úgy kerültem oda, hogy lakás nélkül lévén, nála szálltam meg. De azért is ott voltam, hogy ha jönnek érte (kik? hát akik el akarják vinni), mondjam, hogy nincs otthon, hogy nem hajlandó a kezükre adni magát … És csakugyan jöttek. Ketten voltak. (Úgy emlékszem az arcukra még most is, hogy azt hiszem, bármikor fel tudnám ismerni őket.) És elkezdődött egy végeérhetetlen beszélgetés; természetesen belőlem akarták kiszedni, hogy S. hol lehet. Pedig nekem se mondta meg.

Ekkor ébredtem föl. Valószínűtlenül meleg volt. (Ez annál különösebb, mert az esték már nagyon hűvösek voltak, lefekvéskor a szomszéd ágy takaróját is magamra terítettem.) A tenger ütemesen dörgött az ablakom alatt. Úgy látszik, valami déli szél indult. A távolban villámlott. Ilyenkor láthatóvá lett a horizonton Circe hatalmas sziklájának sötét tömege.

Ahogy felébredtem, tudtam, jó volt felébredni. Ez egyike azoknak az éjszakáknak, amelyeken könnyen a semmibe csúszhatunk át. A halál szele legyintget itt engem alvás közben. Ezért látok efféle riasztó mozit álmomban. Jó, hogy felébredtem, mielőtt még azzal a két alakkal elmentem volna. Mert azok egész biztosan elvittek volna engem. S. helyett.

Megvárom, amíg kitör a vihar. Közben érzem, álmos vagyok, jól is esett volna visszaszédülni az álomba, de addig már nem alszom el – ezt tettem föl magamban. Hamar itt lesz már a vihar, dörgés is hallatszott néha. Bántott az is egy kicsit, hogy tudtam, azok ketten most várnak rám, nem is mondtam nekik, hova megyek, csak egyszerűen fölébredtem … Várjanak. Az olasz nyelvtan ott van mellettem, más könyvem nincs is itt, azt olvasgattam hát egy jó órán át.

A vihar nem tört ki, csak eleredt a csendes, meleg eső. Érdekes módon, az eső ellenére, Terracina lámpái az öböl túlsó feléről jobban idelátszottak, mint máskor. Kövér fények; szinte lüktettek.

Fél háromkor – a szememet már alig tudtam nyitva tartani – végre eloltom a lámpát.

Az álmom – a hosszú szünet ellenére – pontosan ott folytatódott, ahol fél kettő tájt abbamaradt. Csak az tűnt el belőle, hogy életveszélyben vagyok. A személyes szorongás megszűnt. Világos, hogy miért – S. fog meghalni, de nem ölik meg, egy meghűlés viszi el. Megmenteni azért sem lehet, mondják, mert egyszer már meghalt, s ez most csak egy olyan ráadás volt az életre. (Többször fölmerült analógiaként Jézus negyven napja a földön, feltámadása után, az is egy olyan illanó élet volt, jelenések sora inkább, mint élet …) Miközben segítettem intézni a hivatalos ügyeket – nem volt könnyű, s egyáltalán az álomnak ez a része korántsem volt olyan áttekinthető, mint az első fele –, pontosan tudtam, hogy megint sikerült magam kihúznom valamiből …

Még egyet, ami lényeges. Az együttlét S.-sel jó érzéssel töltött el, pontosan olyan jó volt a társaságában lenni, mint egykor az életben.

 

Olyan későn ébredtem, hogy a reggeli idejét is majdnem elkéstem.

A nap sütött, lehetett menni fürdeni. Megint egy nap ráadás a nyárra.

Messze kint, a szabad tengeren egy kis hajó ment északnak, szinte egyenest Circe óriás sziklabirodalma felé. Erről a vitorlásról eszembe jutott S., és róla ez az egész hosszú, kétfelvonásos álom. A tengerbe benyúló földnyelv szikláin felmásztam, fel egész a szaracén kalózok várához, ahonnét messzire ellátni jobbra-balra, s itt az egyik fal tövében megtelepedve, hozzáfogtam lejegyezni ezt, már ami az álomból még rekonstruálható volt. A jegyzet fölé odaírtam az Arany János verse elejéről, amire emlékeztem: „rég sir fedez … nem nyughatol ott is”.

 

1971. december eleje

Sarkadiról írva elővettem ezt az olaszországi jegyzetet. De előkerült egy másik is a papírok közül, amit tíz évvel ezelőtt írtam, közvetlenül a haláleset után. Szintén egy álomról szól. Mondtam is róla valamit a gyászbeszédben, de csak egy szót. A különös csak az, hogy a tíz év óta már némileg elsárgult papíron majdnem szóról szóra ugyanazt olvashatom, mint amit pár héttel ezelőtt Sperlongában leírtam … Ugyanaz a szorongás, ugyanaz az igyekezet a megmentésére, ugyanaz a tehetetlenség.

Pár hónappal ezelőtt, egy Sarkadi emlékének szentelt ünnepségen, Domokos Mátyás kérdéseket intézett hozzánk, akik ott szerepeltünk. Az egyik kérdését válaszolatlanul hagytam, vagy csak sután dadogtam valamit feleletül. Azt kérdezte: mit jelent ennek a generációnak Sarkadi halála?

Valami olyasmit akartam volna mondani, hogy ez olyasmit jelent, mintha megtizedelésen estünk volna át; nem voltunk soha valami sokan, egynek ki kellett hullni a sorból. A többi kilenc úgy ment tovább, azzal az érzéssel, hogy a fekete golyót bármelyikünk húzhatta volna … Lehet ezt generációs szolidaritásnak, de lehet bűntudatnak is nevezni.

Ez a két ikerálom ugyanezt mondja. Ezért szolgáltattam most ki őket. Válaszul arra a kérdésre, amely – ebből is látszik – elevent érintett.

 

3

Kész mű gyakran elzárkózik az utódok elől, rövidebb az élete, mint a befejezetlennek, mely tártan fogadja a változó lelkületű jövőt.

Cs. Szabó László

 

Azok közül a hiedelmek közül, amelyek részint már életében, részint halála után kerekedtek, az egyik az, hogy életműve csonkán maradt; töredék.

Kezdjük azzal, hogy Sarkadi életműve ma mindenesetre jóval nagyobb, mint a halála pillanatában volt. Az elmúlt tíz évben megjelent új művei révén Sarkadi továbbra is markáns alakja, vitákat kavaró újítója maradt irodalmunknak. Hogy mást ne mondjunk: az Oszlopos Simeon a modern dráma történetében mérföldkövet jelentett; a jelentőségét még ma sem látjuk igazából; ez a posztumusz dráma voltaképpen preludium: azokat az életérzéseket mutatja be – ráadásul épp a genezisüket –, amely életérzéseknek az analízise szerte a világon ma van divatban. A kontesztáló fiatalság, a hippi mozgalom által felvetett – nemcsak rájuk korlátozódó – életérzések ezek. (Osborne Dühös fiataljai-hoz képest nem pár évvel, egy korszakkal van előbbre az Oszlopos Simeon. Az még a legszabályosabb XIX. század, ez a XX. harmadik harmada.) Mi az, amivel Sarkadi hozzájárul e jelenségek analíziséhez? Azzal, hogy felveti az önként felvállalt Rossznak – mint a berendezkedett és az örökségül kapott Rosszal szemben való talán hatékony állásfoglalásnak – a lehetőségét. (Elismerve ennek az állásfoglalásnak mégoly paradox és kétségbeesetten szomorú jellegét.) A Rossz – éppoly nagybetűvel, mint egykor Baudelaire-nél – gyakran és hangsúlyosan megjelenik Sarkadi Imre posztumusz írásaiban. (Bár az is figyelemre méltó, hogy a korai írásaiban is.) A Rosszal szemben elfoglalandó új álláspontot – gondolom – az tette elsősorban időszerűvé, hogy – be kell vallanunk – kellő szellemi felkészülés nélkül ért minket e században a Rossz már-már irracionális méretű jelentkezése, és fenyeget is további jelentkezési lehetősége. Sarkadi – ez igaz – éppen nem afféle hithirdető módjára áll szemben a Rosszal, aki élesen támadva és élesen elhatárolva magát a Gonosztól – mint ez annyiszor kiderült –, könnyen és szinte mulatságosan védtelenné is válhatik vele szemben … Sarkadi szembenállása inkább ahhoz az orvoséhoz hasonlít, aki magába oltja a legvadabb betegségeket, s így tanulmányozza ki a természetüket. És ha beléjük pusztul, akkor is a vizsgálódás és a felismerés örömével.

Mellékes, nem mellékes? – Sarkadi viselte először a világifjúság mai egyenruháját. Először, és akkor még egyedül. Farmernadrág, magas nyakú pulóver, fagombos zeke, szandál, kötött sapka … Pár év óta ez a divat. Van, ahol butikokban árulják már – méregdrágán –, mint műrongyot. Néhol – ahol az ifjúság kontesztál – színvallás is ez. Hogy viselőik alkalomadtán készek a barikádra menni, vagy alkalom nem adtán hajlandók passzív rezisztenciába süppedni.

Nem, nem volt mellékes, hogy ő is ezt viselte, akkor magányosan, némelyek szemében excentrikusan. Ez az öltözet illett személyes dolgait mindig semmibe vevő emberszeretetéhez, közönyéhez az anyagi javakat illetően, életmódjának derűs, szent és klasszikus értelemben – azaz Szent Ferenc-i és diogéneszi értelemben cinikus egyszerűségéhez.

De nemcsak a posztumusz művek okozhatnak meglepetést, hanem – új szemmel újra olvasva – a régen ismertek is.

Itt van az egyik legelső novellája – a Szépirodalmi Kiadó új Kiskönyvtár kötetében a nyitó novella – a Kőmíves Kelemen. 1947-ben írta. Tudhattuk-e akkor, hogy miről szól ez – akkor, amikor a Nagy Építés és az Éneklő Holnap elválaszthatatlanul egyet jelentett? Sejtettük-e akkor, hogy a kőművesek elkövethetik a gyilkosság bűnét az építés során – szívük és akaratuk ellenére, s mint a novellából kiderül: még csak nem is az építés érdekében? Itt már feltűnik a Rossznak a megtestesítője, Boldizsár – sátán, kispolgár? – a későbbi mitikus Sarkadi-jelképnek, a Gömbfejűnek a prefigurációja. Az egyre hallgatagabb kőművesek közt ő az, aki folyton beszél … „Beszélni meg nem lehetett, csak Boldizsár mert, az ördög, a pokolfajzat, s a szavára úgy rezzentünk mindig össze, mintha a templomban káromkodna valaki … s hallgatott minden: a kő is, az asszony is benne, meg az emberek is, akik közé rakták. S tudtam, hogy már nincs mit beszélni erről – nekünk csak az építés maradt meg, nem a szó és a munka meg a félelem –, és úgy éreztük, hogy saját húsunk, csontunk van a várba berakva.”

Hogy milyen érzékenység volt Sarkadiban a jövő problémáira – s nem is csak az akkoriban már küszöbön álló jövő problémáira, mint az említett Kőmíves Kelemenben –, ám lássuk néhány „távprognózisát”. Amikor a mai közönség olyan felszabadult nevetéssel ismeri fel Csurka Döglött aknák-jának az alapszituációjában most futó éveink legröhögtetőbb paradoxonát – érdemes felidézni Sarkadi egyik régi-régi novelláját, melynek címe: Szilassy és Drashe. (Még 1947-ből.) „A háború óta Szilassy csak Drashétól félt” – kezdi Sarkadi. Szilassy, az egykori gyilkos fél attól, hogy Drashe most a gyilkosa lehet. Klasszikus eset. De van, ami túlmutat e novellában a felszabadulást közvetlenül követő éveken – van, ami már a Döglött aknák felé mutat –, s ez az, hogy Szilassy és Drashe, az egykori gyilkos és az egykori áldozat, egy esetleges szerepcsere lehetőségei és szorongásai közt szépen együtt iszogatnak egy kocsmában. A végén Sarkadinál is felrémlik már – mint most Csurkánál – a történelmi nonszensz (logikus?!) eshetősége: az egykori ellenségek cinkos összekacsintásában.

Arra a novellájára, amelyben Sarkadi leírja két esztergomi kispap jópofa teologizálását – debreceni létére igen nagy gusztussal írja le –, az ötvenes években bizonyára azt mondjuk (akár jobbról olvassuk, akár balról), hogy ez vicc, ez nem tipikus, két kispap így nem beszélhet – ilyen felszabadultan a természettudományról, a cölibátusról, a papi státus előnyeiről a népi demokráciában –, ilyen felszabadultan és ilyen magától értődő istenhittel … Ma viszont, a nagy zsinat után, s mióta az egyház maga is keresi és felveszi a dialógust minden rendű ellenfelével – ma csakugyan ez lett a modern papi stílus, világszerte.

Vagy nézzük meg azt az indulatot, amely a Tanyasi dúvad Zsuzsiját fűti. „Ökölbe szorult a keze, s jéghideg gyűlölettel gondolt vissza Ulveczkire, aki most megint a cselédtartó lett, s ő meg napszámos korának, a kezdeti évnek lázas indulatait érezte, a kiszolgáltatottságot, azt, hogy másnak mindent lehet, hogy miért van a gazdagoknak olyan könnyű életük – mind, mind az eszébe jutott, s toporzékolni szeretett volna dühében …” Ami Zsuzsit ilyen görcsbe rántja, az 1953-ban már abszurdnak látszó rémkép volt. Már és még. A mai novellahősöktől viszont éppen nem idegen ez a keserű, kérdező Zsuzsi-lelkiállapot. Ebben élnek. Például a Galgócziéi. S vajon nem efféle kérdésekkel zaklatott szívében menekül vidékről vissza Pestre Molnár Géza regény- és drámahőse, a Vasárnap mindig esik az eső igazságkereső újságírója? S az a másik újságíró, Csurka Szájhős-ében, nem ugyanilyen, nagyon is valós rémképekkel való váratlan találkozástól kap hisztériás némaságot és tehetetlenséget a tettre?

Ma azt olvasom az újságban, hogy a Szájhős-t – bemutatójakor – nem illett szeretni. Illett, nem illett: voltunk, akik szerettük. S vele együtt a tiszta élet szomjúságában begörcsölődő többi hőst, Sarkaditól és másoktól.

Hátra van még a tanulmányok, esszék, kritikák újraolvasása – majd kötetben megjelenésük alkalmából. (Ami, reméljük, nem várat sokat magára.) Emlékszem egy párizsi úti beszámolójára, 1956 tavaszán. (A Körhintá-t vitték akkor Cannes-ba.) Nem is annyira a beszámolójára emlékszem, mint inkább a mérges ellenérzésemre, amivel olvastam. Azon tűnődött Sarkadi, hogy mi lesz a nyugati nagyvárosokkal, ha az autóforgalom csak növekszik tovább, hogy hogy fogja ez megbénítani az emberi életet, megmérgezni a levegőt … Mit fáj ezért a Sarkadi feje? – gondoltam. – Így akarja talán javallani nekünk továbbra is a pezsgő élet hiányát, a sivár autótalanságot? Nem volt népszerű ez az úti beszámolója. Hiszen nem is sejthettük mi akkor, de mások se, hogy öt-tíz-tizenöt év múlva ez a nagyon sarkadista bölcselkedéssel előadott magándilemma a fogyasztói társadalom legnagyobb és legtöbbet tárgyalt problémái közé fog tartozni. (A múltkor, vacsora után, házigazdám kocsin vitt haza az Étoile mellől a Cité-szigetre. Alig pár perc alatt, az újonnan nyitott gyorsforgalmi utakon. Gratuláltam házigazdámnak, tudtam, hogy a városfejlesztés is az ő reszortjába tartozik. Szkeptikusan nyugtázta. A legjobb utak sem segítenek, sőt! Egy-egy ilyen útépítés után olyan lendületet vesz az autóforgalom, hogy rövid idő múlva már rosszabb a helyzet, mint előtte … Az volt az érzésem, hogy a nagyvárosi embert nyugaton semmi sem ösztönzi jobban kultúrpesszimizmusra és a dolgoknak alapjaiban való újragondolására, mint a közlekedési dugók és a benzingőz a levegőben …)

Kallódó Válasz-számokban el-elolvasom Sarkadi régi színikritikáit. Röviden, nyugodt hangon elmondott ítéletei a természetesség meggyőző erejével hatnak. Szikrája sincs benne a háború előtti drámakritika rossz, továbbélő hagyományának: a színháztól idegen, elméleti morfondírozásnak s a másiknak: a mindenáron való szellemesség és bennfentesség effektusaival ható zsurnalizmusnak.

 

A XIX. századi – a XX. századba is véget nem érni akaróan messzire benyújtózkodó, tudatunkban még ma is továbbtekergő XIX. századi – irodalomnak eszményképe volt a sorozatban mérhető (és eladható) írói életmű. Ez az, amit csupa nagy vagy akár aranyozott betűkkel is le lehetett írni: Az ÉLETMŰ.

Amit ma Sarkaditól olvashatunk – a posztumusz művekkel, a kiadásra váró tanulmányokkal és kritikákkal egyetemben is –, alig vagy édeskevéssé felel meg az efféle eszményképnek. S nem is fog megfelelni. Ne áltassuk magunkat, a csodák nem hosszú életűek: három napig tartanak. Sarkadi esetében tíz évig tartottak … Az árva íróasztalfiók lehetett csodásan (megdöbbentően) gazdag, de nem kimeríthetetlen. Új művek felbukkanására, meglepetésekre most már nemigen számíthatunk. (Vagy mégis? Az Elveszett paradicsom után, az Oszlopos Simeon után, a Próféta után, a Ház a város mellett után még mindig kerülhet elő ismeretlen dráma? A Sarkadi-emlékkiállításon fedeztem fel, az Irodalmi Múzeumban a Kőmíves Kelemen drámai formában írott változatát.)

Műveit tizenhárom év alatt írta meg. Mint József Attila, mint Csokonai. Mint Shelley, akivel lelke, sorsa mintha közelebbi rokonságba volna hozható … Ez a tizenhárom év valamivel hosszabb Petőfi költői pályájánál. Lám, csak költőket – prózaírókat alig tudnék sorstársakul idézni. Tizenhárom év irtó kevés egy prózaírónak. Az legtöbbször még ma is úgy vág neki a pályájának, mint egy maratoni futó. Hogy ő nem dőlhet ki. Pedig kidőlhet. Mint Kafka. Mint Saint-Exupéry. Mint Camus. Mint Sarkadi. S a többi negyven-negyven-egynéhány évesek, korunk irodalmának legszuggesztívebb árnyai.

Hallani vélem erre az ellenvetést, kérdés formájában, és szinte azt a nevetést is vélem hallani hozzá, amellyel Sarkadi Imre kísérte mindig játékosan kötekedő, töprengve bölcsködő kérdésfeltevéseit:

– Hát a huszonhét éves Petőfit persze hogy ledöfheti Segesvárnál egy kozák. Ő már halhatatlan volt. De ahhoz mit szólnál, ha Petőfi Segesvárnál ledöfött volna egy Tolsztoj nevű cári tisztecskét?

 

4

Úgy nézd a jelenségeket,
mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly
látja a fákat, bokrokat,
egy pillanattal a sortűz előtt.
(Kálnoky László)

 

Utolsó, befejezetlen novellájában Sarkadi leírja egy farkassal a találkozását valahol a Mátrában. Váratlan, szinte hihetetlen ez a találkozás. Már a farkas feltűnése is, ezen a szelíd és régen romantikája vesztett kis Magyarországon, utána a versenyfutás a farkassal, amely egyszerre szárnyaló repülés és szorongás – igen, van valami álomszerű ebben a versenyfutásban –, végül a farkas kivégzése … Fenyegetően valóságos ez a farkas, és ugyanakkor rejtélyes, lelkes jelenség, mint a legendák farkasai, sőt, valami morális jelkép hordozója is, és e tekintetben hasonlít ahhoz a farkashoz, amelyikkel Dante is találkozott a Pokolra leszálltában.

 

Ed una lupa, che di tutte brame
 
Sembiava carca, con la sua magrezza,
 
E molte gente fe’ gia viver grame.

 

Magyarul, Babits szép fordításában – ahol ugyan a „céda” jelző kissé egyoldalúan az erotikus vágyakra céloz csak, s feledteti, amire Dante inkább célzott, a pénzvágyat, a bírvágyat; s ahol az „annyi népnek vesztét” nem annyira a náció értelemben kell értenünk, mint inkább, egyszerűen úgy, hogy annyi ember veszte.

 

S egy nőstényfarkas, melynek vézna teste
 
terhesnek tűnt fel minden céda vággyal,
 
s ki miatt lőn már annyi népnek veszte.

 

A farkas démoni állat. Majd minden mítoszban feltűnik. A görögöknél az őrjöngés istennőjének, Lüsszának a nevében is feltehetően az a szó rejlik, hogy farkasszerű… S tudjuk, hogy Apollónban is, az oly elegáns és sugárzó Apollón természetében is van valami ősi farkasörökség, s ugyanakkor Apollón a farkasölő isten …

A Sarkadi-novellát – novellatöredéket – olvasva is úgy érezzük, az írónak több köze van ehhez a farkashoz, mint az, hogy nagy keservesen megöli.

Majdnem azt merném megkockáztatni, hogy a Farkaskaland végén a kimúlt és kinyúlt farkasban éppúgy a saját halál képét idézi fel Sarkadi, mint ahogy ezt megtette néhány más novellája végén, és az Oszlopos Simeon végén. A visszatérő motívumok között, Sarkadi írásaiban, a legmélyebbről fakadottnak – szakadottnak – ez látszik. Annak a reménye (félelme), hogy egy végső pillanatban abszolút objektivitással tekinthetünk vissza arra, aki voltunk.

A Memento című novellájából idézem:

„S ekkor hirtelen – öt másodperc telhetett el, hogy Klári itt hagyott – éreztem, hogy valami erő engem – nem engem, hanem a testemet – ki akar fordítani, mint egy kesztyűt. Jó lett volna az egészet kívülről szemlélni, de nem lehetett, mert benne voltam saját magamban, s most már csurgott rólam a veríték …” stb.

A hirtelen halál szorításában ez az a pontosan megfogalmazott vágy, amely később – a mindenségbe való kinyújtózkodásnak az élménye után, szóval egy-két tizedmásodperc múlva – be is teljesül; az a vágy, hogy „jó lett volna az egészet kívülről szemlélni”. „Kiáltani akartam, nem volt hangom. Kezem s lábam már rég nem volt. S ekkor, egy pillanat alatt sikerült, amire vágytam: kívül kerültem magamon. Megláttam, ahogy fekszem eldőlve a széken …” stb.

Lám, ennek a novellának a hőse is – pontosan úgy számol be a saját haláláról, már önmagán túllépve és még első személyben, mint az első nagy novella, a Szökevény hőse, aki elmondja, nyugodt, mesélő hangon egy napjának a történetét, így azt is, hogy őt hogy végezték ki.

Vagy mint az Oszlopos Simeon hőse, aki a mentők hordágyán így beszél. (Közbevetőleg: ő is a mindenséggel azonosulás élménye után jut el oda, hogy visszapillanthat magára.) „Magamat is látom … mert már megvan a sejtésem, ha nem is a felismerésem … hogy nem segítek a rosszon, ha tovább rontom … mert az aszkétaság korszaka … a késszúrással elmúlt … hát barátságosan nézem magamat … Ismerem ezt az arcot, sokszor találkoztam vele … a magára maradott emberek szomorú arca, gondjaimba bízatott, s immár senki se segít többé benne …”

Moszkvában, valamikor Moszkva mellett, a Megváltóról és Szent Andronikovról elnevezett kolostorban, ahol Rubljov élt és meghalt, s ahol most róla elnevezett múzeum van, az ikonok között van egy 1550-ből származó Keresztelő Szent János, tragikus, szomorú aszkéta, lábánál a hiú életet jelképező kiszáradt fa – amelynek tövére, az írás szerint, már a fejsze vettetett –, s a Szent egy tálon a saját fejét tartja.

Ez előtt a Szent János előtt értettem meg az Oszlopos Simeon hősének – aki különben szintén János névre hallgat – végső, talányos szavait. És azokat a novellákat is, amelyekben a hős elmondja utolsó napjának, utolsó órájának a történetét, az utolsó percig, s talán még azon túl is.

Ne kérdezzük, ha meghalt, hogy beszélhet. (Vagy talán nem is halt meg? De, biztos. Hisz ő mondja. Vagy az utolsó pillanat szubjektív tágasságába nemcsak a halálos pontos megfigyelés férhet be, a teljes számvetés, hanem erről a beszámoló is?)

Minden pontosan úgy történik, mint azon az ikonon, ahol Szent János, kezében tartva a fejét, elmondja a maga mártíriumát. Ahogy ő látta …

Mi a halál?

A Sarkadi-hősök így felelnek: – Magunkat meghalni látni.

S úgy érzem, a Farkaskaland is erről szól, az író útját oly testvérien és vérszomjasan követő vaddal, aki végül is kiadja páráját az író sílécei alatt …

Ezért nincs – ezért nem lehet – vége.

 

5

1972. április 14

 

(A Sarkadi emlékkiállításra odaadtam egy mári nyelvű színházi prospektust az Elveszett paradicsom-ról)

 

Befejezésül: egy emlék.

Nem az életéből – már az utóéletéből.

Tavaly ilyenkor, április közepén volt halálának a tízéves évfordulója. Alkalom tűnődésre. (Már tíz év? – amikor a jelenléte változatlanul, sőt fokozódóan eleven, hatékony, vitákra ingerlő? Még csak tíz év? – amikor annyi minden történt azóta, ha csak az űrutazásra is gondolunk, amelynek születési dátuma a mi tudatunkban most már örökre összeszövődött Sarkadi halálának dátumával?)

Sírját megkoszorúztuk.

Másnap Moszkvába utaztam, a magyar drámák bemutatójának a hetére. Valószínű, hogy ezek is közrejátszottak: mármint az évforduló, a felbolygatott kérdések, a tűnődés a sírnál, hogy még a Rubljov Múzeum ikonjain is a Sarkadi feladta talányokra kerestem – s véltem lelni – feleletet. De különben is, Moszkvával ismerkedve, minduntalan eszembe kellett hogy jussanak a régi beszélgetések Sarkadival.

Sarkadi sohasem járt a Szovjetunióban. Emlékszem mégis, mennyit emlegette. Meglepő volt a tájékozottsága, mint annyi mindenben. Részletekbe menő ismereteit főként egy nagynénjétől szerezte, aki 1919 óta élt Moszkvában, s valamikor az 50-es évek legelején jött haza, családostul. Őket faggatta ő sokat az orosz életről. Meg másokat is, biztosan. Amit aztán így megtudott, azt szívesen elmondta újra, magyarázva, kommentálva, hiányzó láncszemek után keresve – idegen életeket újraélni tudó tehetségével.

Azt már szinte el is felejtettem, hogy a Volga-menti rokon népek iránt is mennyire érdeklődött. Amikor ebben a tárgykörben írtam egy színdarabot, sokat beszélgettünk róluk. A legalaposabb kritikát is ő írta aztán róla. Ismerte az irodalmat Regulytól Zsiraiig. Gondolom, nem is kell külön mondanom, hogy az ilyen beszélgetések nem mentesek a nosztalgiától – ha én egyszer eljutnék közéjük …

A magyar dráma hetét ünnepélyes ebéddel fejeztük be a Művészek Házában. Sokan mondtak pohárköszöntőt. S felállt egy jól megtermett férfi, a mári köztársaságból jött, és Sarkadi Imréről kezdett beszélni. Arról, hogy az Elveszett paradicsom volt az első mű, az első írói híradás, amely mári nyelven, mári színpadon a rokoni magyarokról szólt. Míráról beszélt, a darab elragadó, fiatal hősnőjéről, aki Kolozsvárról jövet először kerül a magyarországi rokonok közé, s arról, hogy Míra szívével ismerkedtek meg ők is Magyarországgal.

Volt okom rá, nem is egy, hogy elszoruljon a torkom, amikor a felszólaló – maga sem minden megindultság nélkül – azt mondta: „Sarkadi Imre Elveszett paradicsom-a így lett nekünk, a mári – egykori cseremisz – népnek a megtalált paradicsom.”

Micsoda jó játék lett volna – tíz-egynéhány évvel ezelőtt, amikor fiókban rekedt drámáink fölött búslakodtunk – azt mondani: meglátod, még csuvasul meg cseremiszül is fogják ezt játszani, nemsokára, nem beszélve természetesen az elterjedtebb világnyelvekről …

 

 

 

Képzőművészet

 

 

 

 

Cédrusok a pesti ködben

Sötétszürke decemberi délután volt. A pesti szmog a Liget környékén különösen vastag tud lenni. A múzeum lépcsőjén egy sor ember állt. A sor még a járdán is folytatódott. Néha kijött pár ember a múzeumból, ilyenkor a sor megmozdult, mintha egy láncot hajtó fogaskereket kattantottak volna tovább – mindenki feljebb lépett egy lépcsőt. A sor uszálya valahol a Dózsa György útnál ért véget. Ez olyan volt, mintha leszakadt volna a sorról, nem haladt előre, inkább folyton hátrább tolult. Pedig csak az történt, hogy egyre többen álltak be itt a sor végére.

– Mi ez? Mi történik?

– Csontváry-kiállítás.

Majd három hónapot cikáztam külföldön. Tizenöt év után először jutottam ki, s a sors, úgy látszik, alkalmat akart adni rá, hogy sok mindent pótoljak. Olaszország, Franciaország, megint Olaszország s Amerika. Közben kétszer Amszterdam. De én is igyekeztem. Mohó voltam, mindent látni akartam, feldolgozni, megérteni. Amikor Rómában az első éjszaka kihívták hozzám a mentőket egy gyomormérgezés lázas tünetei miatt, a gyomromat hiába mosták ki, üres volt. Vagy napszúrás? De hisz aznap nem is sütött. Azt kellett végül is gyanítanom, hogy az a néhány tucatnyi templom, tér, palota, Bernini-kút, a két képtár s maga az igyekezet, hogy mindezt agnoszkáljam vagy örökre (ki tudja, mikor jöhetek vissza?), igen, most már örökre feledhetetlenül memorizáljam, ez ártott meg úgy, mintha mértéktelen lettem volna evésben vagy napozásban. Mohóságom később se csillapodott, legföljebb a szervezetem jobban elviselte. Még vagy nyolcvan ilyen nap. Az utolsóra a Rijksmuseum esett. Az utolsó előttire a piramisok és a Hold-templom Teotihuacánban …

Hogyne éreztem volna az országot, hazatérőben, fájdalmasan szegénynek, szerénynek – vagy ahogy mostanában rápirítani divatos lett: vidékiesnek? Nincs nekünk semmink, legföljebb az a bizonyos „szentelt fájdalom”.

Ámde az elfogyni nem akaró sor a Szépművészeti Múzeum lépcsőjén, s ami ezt a sort mágnesként odahúzta: mégis, másra vallott. Egy olyan erővonal rajzolódott ki, amilyenhez foghatót nem láttam sehol se az utamon. Vessünk csak számot. Tegnap, az Éjjeli őrjárat előtt, nem volt tolongás – persze, más az alkalmi kiállítás, és más a múzeum. Rivera, Siqueiros, Tamayo nagy freskói között teljesen egyedül bolyongtam a mexikói Palazo de las Bellas Artes csarnokaiban. Salvador Dali több emeletes zsiráfcsontváza előtt, a nemzetközi szálló forgatagában sem láttam megállni soha senkit. S Antibes-ban, a Picasso-múzeumot már nem is láthattam: becsukták, vége volt a fürdőszezonnak.

S odabent a múzeumban: ami Pestet így megmozdította, az erőtér magja, a rég látott Csontváry-vásznak.

Mint amikor a Tragédiá-ban megszólal a Föld Szelleme. A képtől képig sodródó néző úgy érzi: a teremtő erőkkel kerülhet most közvetlen kapcsolatba.

 

Ellenpróba.

A nagy párizsi magyar képzőművészeti kiállításon nem volt Csontváry. Igazi nagy siker volt. De …

– A középkoruk reveláció! A modern művészetük elvékonyodik, mint a hal farka – így reagáltak a kiállításra azok, akik ott találkoztak először a magyar festészettel. S magyarázták, hogy nem a kiállított képek kvalitásával van baj. Az összképpel. Mintha valami hiányoznék. „Olyan, mint egy szép nagy hal, amelyből kihúzták a gerincet.” (Mit akarnak folyton a halakkal?) Viszont voltak olyanok is, akik 58-ban látták a brüsszeli világkiállítást, s azon a XX. század európai festészetének legnagyobb dokumentumai közt a Tengerparti sétalovaglást, meg olyanok, akik emlékeztek a 40-es évek végén megrendezett párizsi kiállításra, a Musée d’Art Moderne-ben, s ott a tíz Csontváry-képre. Ezek tudták, hogy nekik mi hiányzik, s ugyanolyan nosztalgikusan keresték a Petit Palais-ban Csontváryt, ahogy Budapesten indult el feléje a főváros népe, a decemberi ködben.

Babona az, hogy Csontvárytól félteni kell a XX. század többi magyar mesterét. Ellenkezőleg. Csontváryt kiiktatva: egy dimenzió vész el a művészetünkből, és ennek híjával a többiek mélysége is tompul.

 

(Ez, persze, nem jelenti azt, hogy nem volna helyes, időszerű, sürgős és fölöttébb gazdaságos egy önálló Csontváry Galéria felépítése. Amint az mindenütt szokásos a nagy rendhagyók számára. Amilyen Rodin, Mestrovics, Picasso … Mikor az új nizzai polgármester, az ifjú Médecin Pesten járt, elmondta, hogy összevásárolt Chagalltól egy múzeumra való képet. „Megtérül pár év alatt. Idegenforgalomban. Különben is itt az ideje, hogy Nizzában ne csak öregek járjanak, hanem fiatalok is.” Azóta meg is csinálta.)

 

A múlt héten, az ITI-kongresszuson, a több százszemélyes kerekasztal-beszélgetésben az egyik magyar hozzászóló Bartókot említette: „mi, magyarok, Bartók példájából tudjuk …”

Már csattant is a közbeszólás:

– Hány évig nem játszották maguk a Mandarin-t?

Vigyázzunk! Nehogy hasonló szemrehányást érdemeljünk ki Csontváry ügyében.

Vastagon megkaphatjuk. Ha nem másoktól, majd a gyerekeinktől. S az még rosszabb lesz, mint az idegenek kötekedése.

Én mindig csak ámulni tudtam azon, hogy amikor Cimabue megfestette Madonnáját, a Santa Maria Novella számára 1267-ben, a képet azzal a tudattal vitték be a templomba, hogy ezzel a művészetnek egy új korszaka kezdődik. S úgy is volt.

Csontváry 1903-ban festette a Hortobágyot. 1904-ben a taorminai görög színházat, 1906-ban a Baalbeket. Ő is tudta – egyes-egyedül ő tudta, hogy ezekkel a vásznakkal a művészetnek új korszaka kezdődik.

De mire meghalt, 1919-ben, vajon ő is tudta-e még? Vagy akkorra meggyőzték-e őt a kacagó kollégák Japánban, a hümmögő rokonok, s végül a tíz évig tartó embertelen magány – amely olyan magány volt, hogy tanú sincs rá –, hogy tévedett, amikor pályája kezdetén úgy vélte hallani, hogy nagyobb lesz Raffaellónál?

Holott nem tévedett.

De amikor 1919. június 20-án – most ötven éve – a Szent János Kórházban csendesen agonizált, vajon hallotta-e megint a Hangot? S amikor pár nappal előtte a kórházba vitték, s utoljára látta műtermében az összegöngyölt vásznakat, vajon miből meríthette hitét, hogy ezek nem fognak nyomtalanul elpusztulni, kótyavetyére kerülni, zöldségkereskedőknek takaró ponyvául szolgálni?

Hisz nem volt senkije, de senkije.

S lehet, hogy a Hang is hallgatott.

 

Amikor a Fehérvári úton, a Hadik kávéházzal szomszédos épület tető alatti üres műtermében a fiatal Gerlóczy Gedeon rábukkant Csontváry hagyatékára – a Magányos cédrus göngyölődött ki a lába előtt –, a festő már pár hónapja halott volt.

Ősz volt. A magyar történelem talán legszomorúbb ősze. Antantkatonák cirkálnak az utcán.

Egy kis tábláskocsin vontatja haza a megszállott mérnök – szinte gyerek még – a vászongöngyölegeket. Megannyi üzenet a természet elpusztíthatatlan erőiről meg a nép erejéről, szívtépő fájdalmai között is, a Panaszfalnál …

Egy atommáglyában lehet annyi sugárzás, mint azokban az egymásra stószolt tekercsekben.

Az árverésről hozza. Nem kis csatából.

Egy társzekérnyi diadalmi zászló …

 

A képek tehát akkor is, és azóta is, nem egy vésztől megmenekültek. Legalábbis: a képek nagyja.

Nyilvánvaló, hogy ez nem elég. Hogy ettől még nem alhatunk nyugodtan.

A kérdés az:

Levontuk-e minden konzekvenciáját annak, hogy Csontvárynak fenntartott helye van (lenne, lehetne) a Géniuszok között?

1969

 

 

 

Farkas

Van egy nagy olasz-francia festő: Modigliani.

Van egy kiváló francia költő és művészeti író: André Salmon.

André Salmon könyvet írt Modiglianiról.

Magyarul is olvasható: lefordíttattuk, s kiadtuk. Sikere volt. Kiadtuk másodszorra is.

Más:

Van egy nagy magyar festő: Farkas István.

Van egy kiváló francia költő és művészeti író: André Salmon.

André Salmon könyvet írt Farkas Istvánról.

Ez a könyv csak franciául olvasható.

Mert ezt nem fordíttatjuk le. Nem adjuk ki. Egyszer sem.

 

Bevezetőjében írja, hogy ez a könyve bizonyára kevés ahhoz, hogy a világ nagy múzeumaiban ezentúl a legnagyobb mesterek közé akasszák Farkas István képeit. És sorolja is a múzeumokat, a Louvre-on kezdve és a budapesti Nemzeti Múzeumon végezve.

A budapesti Nemzeti Galériában ma már ott lóg két szép képe. Abban a teremben, ahol a legszebb Csontváryk, Gulácsyk, Nemes Lampérthok vannak.

 

Azt is írja André Salmon, hogy Farkas őt Rilkére emlékezteti. Másutt Apollinaire-t említi, a köznapiságot ahogy átemeli az álomba … Azután beszél Farkas látomásairól, ezekről az emberen túli látomásokról.

Ha most írná a könyvét Salmon, bizonyára említené Franz Kafkát is.

 

S persze, meg kellene írni Farkas Istvánt, a vezérigazgatót, aki a nyakába hullott óriáskiadói apparátust titokban arra kezdte használni, hogy népszerűsítse a modern magyar művészetet.

 

1941. április elején egy délelőtt a Tamás Galériában találkoztam vele. Képeket akasztott, kiállításra készült. A németek tankjai Pesten át vonultak Jugoszlávia felé. Teleki pisztolylövése még ott csengett a levegőben.

A szorongás, ami képeiből áradt, s az a merev csak azért is mosolya természetes harmóniában volt mindig. S ebbe beleillett most a mondata:

– Ha hozzányúlnak Magyarországhoz, az olyan, mintha engem ütnének.

Salmon szemében Farkas a legsajátosabb magyar festő. Fejtegeti is, miben áll a magyarsága. Vegyük tudomásul, hogy az idegen az ilyesmit jobban látja, mint mi. Az ő fejtegetéseihez hozzátehetném érvként azt a rajongást, odaadást, amelyet Farkas a magyar táj titkainak három mágusa iránt tanúsított. Mednyánszky, Egry, Barcsay iránt …

S másik érvként: a fenti emléket a Tamás Galériából. Azt a mondatot.

 

A mondat visszafelé fordítva is érvényes marad. Mármint ott, ahol Farkast, miután önként beállott az öregek és betegek csoportjába, ütni és hajtani kezdik a kivégzőhely felé.

1966

 

(1970. Pataky Dénes könyvét olvasva Farkas Istvánról.)

 

Salmon legtöbbször nem Farkasról beszélt, hanem a „cas Farkas”-ról. Ezt legszívesebben Farkas-tüneménynek fordítanám.

Mi volt ez?

Most mintha világosabb volna:

Hogy milyen sokféle megvalósulása lehet egyetlen emberi személyiségnek?

Vezérigazgató, bohém, tökéletes udvari ember, és kafkai magányok és tengermélyi, ember nélküli ősvilágok költője …

S háttérként mögötte milyen ordinárén kétszínű a világ!

Kecskeméten azok a csendőrtisztek vagonírozták be őt is, akiknek házias asszonyai odahaza most is éppen az Új Idők legújabb számát olvassák. S meggyes pitét sütnek az Új Idők receptkönyvéből.

Utolsó napjaiban leveleket ír Herczeg Ferencnek. A főrend, akit Wolfnerék pénze és propaganda-apparátusa emelt az írófejedelmi székbe, úgy látszik, nem tett vagy nem tehetett semmit.

„Mi van a nagy ígéretekkel? H. F. stb.”

Egy kecskeméti ember találta meg a mezőn ezt a levelet, s adta postára. Meg aztán volt egy munkásfiú is, aki hozta-vitte a leveleit. Amíg még Magyarországon volt …

 

 

 

Egy ismeretlen-ismerős szoborról

Így élt Petőfi Hatvany Lajos új könyvének borítólapját egy szép Petőfi-szobor fényképe díszíti.

Ismeretlen szobor. De olyan magától értődően Petőfi, annyira megfelel annak a képnek, amit a lelkünkben hordozunk róla, hogy fel se tűnik az ismeretlensége. Olyan, mint egy régi ismerős. Amikor először hallottunk Petőfi-verset, akkor rajzolódott ki bennünk ez az arc. Amikor először szavaltunk Petőfit, azóta ismerjük izmainkban ezt a mozdulatot.

Szép szobor. És olyan elemi erővel hiteles, mint egy Petőfi-vers.

Ferenczy Béni mintázta, jó pár évvel ezelőtt. De csak most került először nyilvánosság elé, közönség elé, ennek a Petőfi-könyvnek borítólapján. Ez most a szobor első „kiállítása” – első piedesztálja. Ez a borítólap. Mint egy eleven felkiáltójel, úgy áll a könyv címe mellett: Így élt Petőfi. Mintha bizonyságul állna ott ez a deli szoboralak, fizikai valójában is megidézve a költőt – bizonyságul arra, hogy ilyen volt Petőfi!

Mert valóban ilyen lehetett. Ilyen „haragos Petőfi”, ahogy ő maga is emlegetni szerette. Csak ilyen lehetett, legalábbis azokban a pillanataiban, amikor úgy felgyűlt benne az indulat, hogy ütni vagy írni tudott: a történelmi pillanatokban, az ihlet pillanataiban …

És ilyennek látta őt – „e darabos, e vad, e mennyeien nagyságos suhancot” –, ilyennek látta Ady is, amikor a maga Petőfi-képének igazságát megvédte a Petőfit szelídítő, a Petőfit kiadjusztáló írókkal és képírókkal szemben:

„Nincs egyetlen jó arcképe sem, de én látom az ő lázas, paraszti, sovány, fiatal arcát ébren és álmomban. És esküszöm, hogy jól látom, jobban, mint Jókai ibolyaszemei, s jobban, mint Barabás Miklós – önmagamnak. És nem is akarom, hogy mások helyén is lássam Petőfit, de azt el akarom mondani: hogyan látom én. Aranyos, csúnya, diákos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszinteség-Etna, mely örökösen ámíttatni szeret. Egy harag-Etna …”

És idézhetném tovább, végig a nem alkuvó Petőfiről írott oldalakat, a forradalmár Petőfinek első, méltó nagy arcképét.

És ma már idézhetünk mást is. A legobjektivebb Petőfi-arcmást, ami éppen mostanában tűnt elő a régi ködfoltos rézlemezről, Escher Károly műszerei és vegyszerei nyomán.

Meglepően ugyanaz a borús-haragos arc ez is, mint amilyennek Ady látta, mint amilyennek Ferenczy Béni megmintázta.

Nemes gondolat, telibe találó ötlet volt tehát Hatvany Lajos szép könyvét ennek a szobornak fényképével díszíteni. Sokkal szuggesztívebb a cím így, ezzel az összeszorított öklű és tárt szívű Petőfivel.

De álljunk meg egy pillanatra.

Mi az oka annak, hogy egyedül csak ezen a címlapon látható ez a szobor? Nem látható sem köztéren, sem valami szép előcsarnokban, és nem volt látható egyetlen kiállításon sem … A szobroknak talán mégis természetesebb, szokottabb megjelenési helyük van valami talapzaton, mint egy borítólapon. Persze, nem először történik meg, hogy egy kivételesen kifejező körvonalú szoborból díszítőelem lesz – de az a szobor előbb megvalósul bronzban vagy márványban.

Bizony, ki kellene hozni ezt a szobrot abból a föld alatti tömegsírból, ahová elkészülése után bekerült, ahonnan borítólapokon jár fel az árnya közénk. Ha ehhez zsűri kell – kérdezzék meg a magyar költőket: ráismernek-e benne a legkedvesebbik Petőfi-versük költőjére? A forradalmárra? Arra, aki nem alkuszik?

1955

 

Ferenczy Béni Petőfi-szobrát felállították Gyulán, az előtt az egykori megyeháza előtt, ahol a költő – Mezőberénybe, s onnan Segesvárra menet – utoljára vett részt a közügyekben.

1960

 

Amikor Ferenczy Béni mintázta a Petőfijét, mondogatta, hogy Milánóban volna a helye, az Ambrosiana udvarán, – a levonatok korrigálásában épp itt tartok, amikor hallom a hírt, hogy csakugyan oda fog kerülni, felállítják ott is.

1972. szeptember 3.

 

 

 

Aranykor

Ferenczy Béni hetvenéves. Amit műveiben vallott az emberről, e század legszebb üzenetei közé tartozik. Egyike ama ritka modern mestereknek, akik a XX. században nem a válságot, hanem az ember megújhódását látják; s egy új, klasszikus korszak derűs nyugalmát hirdeti művészetével, egyre meggyőzőbben. Tűnődő, pihenő, muzsikáló alakjai azt az embereszményt fogalmazzák meg, amely a szabadság fényében születik, s a külső-belső szorongatottság keserűségét már nem ismeri. Még kereszten függő Krisztusának arcáról sem a kín vagy az égre tekintő áhítat olvasható, hanem az emberekhez hajló figyelem és férfibölcsesség. Aktjainak tökéletes vonalaiból, portréinak tekintetéből az a harmónia árad, amely a világgal és önmagával tisztában levő ember vívmánya. Nagyszerű Haragos Petőfije – mely pár hónap óta végre bronzba öntve áll egy alföldi város terén, s ezzel messze hangzóan dicséri a helyi tanács tettre kész, jó ízlését is – csupán úgy lép ki többi békés alakja közül, mint aki ezeknek az értékeknek serpenyőjébe kardját s életét kész beledobni.

Aki ismeri Ferenczy Béni életpályáját, tisztelettel és csodálattal mérheti: mennyi baj s nehézség ellenére őrizte meg művészetében és egyéniségében ezt az egyensúlyt.

Igaz, hogy kivételes emberek körében nőtt fel. Apja, Ferenczy Károly, s a nagybányai családi kör varázsa, a művészi munkának ottan látott szent komolysága, egész életre szóló útravalót jelenthetett. Később pedig az a másik Géniusz lett életének kísérője (e néven valóban meg is örökítette egyik szobrán), aki művészetében a szépség örök mintája lett, s akit – mióta férjét pár éve az életbe visszahozta, ó, micsoda újraszületés volt ez! – a géniusz szóban rejlő életadó funkcióra emlékeztetve, még nyomatékosabban így nevezhetünk: Genius genitrix.

Ferenczy Béni ma megint rajzol, fest és mintáz. Hogy közben milyen mélységeket járt meg, nem szól róla. Hallgat. Hallgatásával csak nagyobb figyelemre int minket. S ezzel a figyelemmel nézve, új műveiből még megrázóbban és még meggyőzőbben szól hozzánk tanítása az élet szépségéről.

Legújabb műve az aranykort jelképező fiú, a vergiliusi pásztorénekekben rejlő jóslatot idézi, a fiatalsághoz szóló üdvözletet: „Az idő neked érik!”

 

Nézd, minden meginog, boltivei rengnek az ürnek,
Benne a föld és ég, meg a tengerek árja morajlik,
Nézd, ujjong a világ a jövendő korszak elébe!

 

Azt hiszem, ahogy haladunk előre a történelemben, egyre többet fog fel majd szívünk és szemünk Ferenczy Béni formáinak szépségéből, szellemének sugárzásából.

Eddigi és leendő műveiben még sok közölnivalót tartogat számunkra.

1960

 

 

 

Ahol a Nap hallgat

… la dove’l Sol tace.
Mentre ch’i’ rovinava in basso loco,
 
Dinanzi agli occhi mi si fu offerto
 
Chi per lungo silenzio parea fioco.
Quando i’vidi costui nel gran diserto,
 
Miserere di me gridai a lui,
 
Qual che tu sii, od ombra, od uomo certo.

 

Íme, ez volt az a völgy, s ez volt az a pillanat, amelyben feltűnt Dante előtt a Hosszan Hallgató alakja, az, akiben oly nehéz volt felismernie édes mesterét, a bőven ömlő verseknek hajdani kútfejét: Vergiliust.

A Pokol első énekében írja le Dante ezt a találkozót. Az első döbbenet után elfogja őt a szégyen: így elmosódhatik hát a legnagyszerűbb ember?

Pedig csakugyan, hogyan is ismerhette volna fel Dante, vagy akárki más, e hosszú hallgatástól berekedt félig-árnyék-félig-testben az aranykornak derűs és méltóságteljes költőjét, aki most tapasztalt vezetőként nyújthatja a kezét feléje és felénk, hogy végigkalauzoljon mindnyájunkat az emberi szenvedés mélységein? Hogyan és ki ismerhetné föl a néma fájdalom szobrában a művészt, aki valaha kedves pásztorokat és aranyos vitézeket mintázott nekünk? Ki ismerné föl Vergiliusban Vergiliust – a pokoljáróban az isteni gyermek hírnökét?

S mégis, mennyire igaza van Danténak, amikor a legharmonikusabb antik költőpályához odarajzolja ezt a valószínűtlen néma, alvilági folytatást. Most érzi csak az ember a teljességet, lám, ez a két távoli sors: egyetlen élet.

Azóta tudom én is, hogy az alkotó életöröm és a hosszú hallgatás valahogy csakugyan összetartozik, s hogy éppen ilyen dantei párosításban tartozik össze, amióta a leginkább vergiliusi világú modern művésznek, Ferenczy Béninek láttam életét átfordulni az alá az ég alá, ahol a Nap hallgat.

 

(Az alázatnak is van eksztázisa, az emberi szellem egy-egy tökéletes megnyilatkozása láttán szoktam is érezni. Így vagyok ezzel a Dante–Vergilius találkozással, nem tudok betelni vele, oly kimeríthetetlenül szép ez a hat és fél sor. Különben ezen nyugszik, mint gyémánttű hegyén, az Isteni Színjáték egész épülete. Minden sora a tömörítés csodája: „ahol a nap hallgat” – „rekedtnek tűnt fel hosszú némaságtól” – „Könyörülj meg rajtam, akárki vagy, igaz ember vagy árnyék”. A hallgató Nap valószínűtlen és mégis ismerősnek tűnő fényében – talán napfogyatkozások idején láttuk már ezt a fényt – álomszerűvé válik a találkozás, hogy százszoros realitással érezhessük benne, csakugyan, ahogy álomban szoktuk érezni az esengést a baráti álomalakhoz: maradj velünk … szólalj meg!)

 

Öt éve tart már Ferenczy Béni „hosszú némasága”.

Ez az a némaság, amit Krisztus – ha a földön járna – kézrátétellel meggyógyítana. Nem volna az se nagyobb csoda annál, ami öt esztendő óta folyik: a Szellem lenyűgöző, magányos küzdelme az elesett testtel, és győzelmei: a rajzok, az akvarellek, a szobrok. Nem akadt Krisztus, aki mondta volna neki, hogy kelj fel és járj, és nem akadt Illés próféta sem, aki egyszer testének hevével, delejével támasztotta életre a szegény asszony gyermekét. S úgy látszik, az orvostudomány se tudott sokkal többet tenni a semminél. De mindenható próféták és tudósok elbűvölve nézhetik ma, hogy mire volt képes az önerejére utalt Alkotó Szellem. A börtönévé lett testből üzen tovább, adja híreit.

A barátok – akik évek óta lesik a beszélgetést kísérő szemvillanásait meg azt, hogy igen-nemjei mellett bukik-e új szó ki a száján – gyógyulást emlegethetnek, joggal. Hiszen a legmélyebb völgyből, ahol a Nap hallgat, azzal a parancsnak alig-alig engedelmeskedő testtel, Ferenczy Béni feljutott megint a csúcsokig. Megmondani nem tudja, hogy mi fáj, de elevenen maradt bal kezével, lám, legutóbb is megmintázta az új Bartók-fejet, s erre írta rá mindazt a fájdalmat, amit az emberiség a XX. században átélt.

A beteg Ferenczy Béni gyógyulása így egyszerre tűnik mérhetetlennek és korlátozottnak – a szerint a mély paradoxon szerint, amelyet Laforgue doktor idéz Freud egyik legbizalmasabb vallomásaként: „A legtöbb, ami lehetséges, a neurotikus fájdalmak átalakítása emberi fájdalmakká, mert ezek az utóbbiak már meghaladják erőinket.”

Ferenczy Béni ennél még egy lépéssel tovább ment: formát ad ezeknek a fájdalmaknak, s mellettük már annak az örömnek is, hogy lám, formálni tudok …

Hisz tudvalevő, hogy a legtragikusabb vallomásban is ott van a sikerült kifejezés öröme.

Így tehát Ferenczy Béni elérkezett – ahogy Juhász Ferenc mondja – „a fogak közé harapott ceruza” korszakába. De ez is alkotó korszak. A művészettörténet most már ezt is számon fogja tartani.

 

Ferenczy Béni életének – művészetének – erről a korszakáról szeretnék szólani.

Legújabb alkotásairól.

Hiszen ezek dokumentumok is – és nem is csupán egy ember drámájáról szólnak.

Ki tudja? – talán az emberiségéről.

S ki tudja? – talán az élő anyagéról.

Hiszen maga is alig volt több tehetetlen anyagnál, amikor, mint az ifjú Michelangelo Pietàján a fiánál fiatalabb anya ölébe vette őt, aki Géniusza volt, hogy nem három napon, de három héten, három hónapon, három éven át hordozza, amíg visszaszáll az ólomtestbe a lélek.

De az út, amíg eljutott idáig!

Hogy a gyógyuló művész első rajzai atavisztikus mélységekből törtek föl, az most már bizonyos. S hogy ezek a mélyrétegek őriznek valamit az emberiség hajnalának sugárzásaiból, az is valószínű. A mozdulni tudó bal kéz alatt születő rajzok primitívsége nem csupán – vagy éppen nem! – a balog ügyetlenségé. A formákon túl a témák, a látomások idézik a diluviumot – mesebeli szörnyek nyüzsögnek a rajzlapokon: kutya-sárkányok, macska-sárkányok, madár-sárkányok, sárkány-sárkányok.

S közben fel-feltűnik a hatalmas asszony óriás képe, térdén a vézna férfigyermekkel …

 

Emlékezzünk csak vissza: a régi Ferenczy Béni mennyire nem bírta a torzat, a szörnyet. Még az afféle bájos monstrumot se, mint a sellő. Egy Zrínyi-könyvemben megtaláltam egy vázlatát – kölcsönben járhatott nála valamikor a kötet, s a rajzot benne felejtette. A Zrínyi-versek első bécsi kiadásának szép metszésű címlapját másolta le magának, gondolom: tervnek egy Zrínyi-plaketthoz. A képen a költő hadvezéri díszben, dagadó vitorlákkal szeldeli az Adria hullámait, s hajója előtt két hableány játszadozik a vízben. Ezt a képet firkantotta le pár vonással Ferenczy, csak éppen a sellők halfarkát hagyta el, s gusztusos emberszabású nőket rajzolt helyettük, akiknek alul-felül megvan mindenük.

Felejtsük el most, amit úgyse igen tartanak számon, pályájának elejéről fentmaradt néhány kubisztikus kísérletét. A „nagy korszak” szobrai, szóval a klasszikus Ferenczy-szobrok szinte megannyi normája a tökéletes emberi testnek. Kutatta már az anatómiában is a fiatalság jegyeit, a méreteknek legharmonikusabb arányait. Kedves kérkedéssel mutatta egyszer, hogy megtalálta a „fiatalság titkát” egyik atlétájának vékony derekú, súlyos végtagú, magasra rajzolt mellű arányaiban. S az asszonyi test vonalaiban hányszor, de hányszor találta meg a kinyilatkoztatást a természet harmóniájáról, a létezés önmagával megelégedett, komoly derűjéről, a testnek és léleknek megbonthatatlan egységéről … Nem rajzolt mosolygó arcokat, s mégis minden régi rajza, kisbronza mosolyog, a legtökéletesebb öröm világít át rajtuk: Mona Lisa mosolya.

De nemcsak a fiú- és asszonyábrázolásait, hanem még a másoknál csupán dundi gyermekbájak kifejezésére alkalmas puttókat is kinyíló szépség és szellem hordozóivá avatta.

Klasszikus művészetét – melyről itt most csak közbevetőleg szólunk, hogy kellőképp kiemelhessük új korszakának archaikusabb, telluri-orphikus jellegét –, egykori művészetét legjobban Paul Valéry szavaival jellemezhetjük: „A festészet jóvoltából úgy láthatjuk a dolgokat, mint akkor voltak, midőn egyszer szerelemmel szemlélték őket.” Valérynek ez a meghatározása – látjuk – magára a képzőművészetre vonatkozik. S ha egyik legjobb konkrét példának rá Ferenczy Béni művészetét idézhetjük, az csupán amellett szól, hogy Ferenczy életműve ebben az értelemben abszolút művészet.

A műveiből sugárzó tanítást megerősítette élete példája. Nem tudom, hogy a legnagyobbak közül ki – talán Szokratész, talán Leonardo – tudta egyéniségének varázsával, harmonikus életfilozófiájával úgy lebilincselni barátait, ahogy Ferenczy Béni tudta – és tudja ma is, hisz derűs bölcsességét ma még érettebbnek érezzük; s a vele való – még oly egyoldalúnak látszó – társalgás ma is gazdagít.

Abszolút pontosan és spontán működik ma is a valőrérzéke. Esztétikai ítélete megvesztegethetetlen. Ha rossz képet lát, milyen elutasítóan, váratlan-nyersen csattan száján a nem – hogy aztán mindjárt megtoldja egy hangos nevetéssel, mintegy kiengesztelésül a tagadásért, s ebben a nevetésben már egyszerre van benne, hogy ejnye, milyen haragos is tudtam lenni, s hogy ejnye, milyen rossz is tud lenni egy kép. Ezzel szemben az elismerésnek hosszú í-vel kezdődő i-igen-je, mikor is a nagy rábólintást hosszan követi még a néma fejrázás, jelezve, hogy minden szó kevés kifejezni a mű becsét, hogy aztán egy játékos-cinkos szemhunyorítással eleve bizalmassá téve a légkört, hirtelen magasra feltartsa tenyerét, mint egy evangélista, aki a megváltó mű születését hirdeti. S a bizonyításnak ez a merészen kecses épülete gyermekien tiszta nevetés kíséretében omlik össze, hangtalanul, mint egy kártyavár.

Civilizáltságának, humanizmusának egyik meglepő bizonyítéka, hogy – tapasztalatom szerint – soha senkit nem terhel egyetlen panaszszóval sem. Sem a fizikai rosszullét, sem a művészi önérzetét, egzisztenciáját ért sérelmek nem vitték és viszik rá. Azokban a nehéz években sem hallottam zokszavát, amikor nem taníthatott tovább a főiskolán, és nem kapott sokáig se nyugdíjat, se megrendelést. De még azt a mozdulatot se tette meg, hogy a tájékozatlanok elé letegye az első magyar (vagy a világon első) Lenin-érmet, a szovjet ötéves terv érmét, a Marx-portrékat. Még csak a fiókba se nyúlt be értük. Pedig akkoriban, az ennél jóval kevesebb érdem, ha dobra verték, milliós megrendeléseket fiadzott.

A barátai is csak mostanában látták meg ezeket, amióta megint kiállíthat.

Amíg ezt kivárta, mosolyogva, azzal töltötte éveit, hogy nem divatos írókat és induló költőket portretírozott – ő, az öreg mester. Micsoda elmélyedéssel csinálta ezeket az agyagba száradásra, gipszre ítélt fejeket. S hódolt közben a magyar irodalom egyéb elfeledettjeinek vagy félhomályba állítottjainak egy-egy plakettel: Berzsenyinek, Aranynak, Kölcseynek, Bessenyeinek, Virág Benedeknek. Halhatatlanságosztó gesztus is volt abban, hogy megcsinálta Gulyás, Karinthy, Hatvany, Németh László, Weöres, Pilinszky portréját. Így élt, mintázott és adakozott Ferenczy Béni a maga autonóm értéktáblái szerint.

Itt, ahol végre mint korunk egyik legtisztább tükörét mutathatjuk fel gyakorlati etikáját, hadd jegyezzem fel róla, mert feljegyzésre méltó: Ferenczy Béni a legnagyobb magyar szobrásznak nevezte Medgyessyt. A tett mértékéül pedig hadd idézhessem Blake-et: „A legfenségesebb cselekedet: másvalakit magad eleibe tenni.”

Ahogy művészetéhez – bár sugárzóan, tündökletesen jelen van benne Erósz – nem szolgáltat kulcsot a lélekelemzés semmilyen sperhakni-fogalma, éppúgy nem tudjuk visszavezetni személyiségének ragyogó erényeit semmiféle családi vagy lelki alapmotívumra. Megbonthatatlanul tiszta etikai jelenség. Együtt a szemérmessége és a nyíltsága, a szerénysége és a büszkesége.

Talán csakugyan a nagy, a szíve szerinti példakép lehetett ilyen: Leonardo.

Mekkora volt az a vérrög, amely ezt a harmóniát megzavarhatta?

S milyen látomások bestiáriumába taszította ocsúdó elméjét?

Meddig tarthatott – az ő ideje szerint meddig? –, amíg elhagyhatta maga mögött végképp azokat a nyomába szegődött sárkányokat?

Neki ez a menekülés a szörnyek elől bizonyára éppolyan hosszú volt, mint volt az emberiségnek.

De végre is túljutott rajtuk, otthagyta őket valahol a történelem hajnalán. Úgy látszik, a fejlődés útja egyénileg is arra van, amerre a természet egyszer már a fejlődést végigcsinálta. Az a létezés, amely Ferenczy régibb műveiben győzelmének örömünnepét ülte tökéletesnek érzett asszony- és fiútestjeiben, a gyógyulás alatt megint viaskodni kényszerült a formákért, a színekért s az ember újbóli megfogalmazásáért.

Ez az út messze van attól az egyenletes pályától, amelyen Ferenczy Béni betegsége előtt járt. A részvét és a szépség közül csak a részvét maradt meg útitársnak. Immár nem Platón és Leonardo a vezérlő csillagai, hanem Mózes meg Jób könyvei és Rembrandt.

Rajzaiból úgy látjuk, sokáig élt a pátriárkák bibliai korában. Ruhátlan Józsefek, koronás Jeroboámok és szakállas vének jelennek meg ekkoriban a mappájának lapjain.

Nagybányai visszaemlékezéseiből kitűnik, hogy gyermekkorának milyen feledhetetlen élménye volt a József és a Hegyi beszéd festése, mikor is előkelő barátok, festő kollégák és cigánymodellek együtt vonultak ki Ferenczy Károlynak ős-deli pátriárkai vezetése alatt a Zazar partjára, s maga a színes-jelmezes-félmeztelen kivonulás, ez az újnomád szent karaván, mely naphosszat néma mozdulatlanságba merülve idézett fel a történelem mélyéről egy-egy pillanatot, azt, hogy testvér testvért elad, meg hogy mi is a boldogság …

Talán ez az apjához fűződő emlék nyitott kaput azoknak a véneknek és fiúknak, akik új rajzain annyiszor megjelennek. Ezek a rajzok ugyanolyan varázslatosan idézik az emberiség emlékezetében szunnyadó pásztori világot, mint Thomas Mann József-regénye vagy mint egy utolérhetetlen versében Victor Hugo:

 

… Mindezek ideje az ősi ősidő.
Izráel törzseit akkor bírák vezették;
Orjások lábnyomát leste a meggyötört
Ember, sátraival bolyongva és a föld
Az özönviz nyomán lágy, iszamos, vizes még.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

 

A szétszóródott Ferenczy gyerekek úgy őrizték Nagybányát, mint a zsidók a diaszpórában Jeruzsálemet. Valaha ők istenközelben éltek – ez volt minden gondolatuk alján. Olvassuk csak el, bármelyik Ferenczy fiú emlékezéseiből, hogy sejlik elő s hogy támad föl az a varázsosan bensőséges világ, a Krisztus-arcú család- és törzsfővel, aki eladdig soha nem látott színű völgyek felé vezeti népét, az Anyával, aki fehér kalapban fest a kertben, s otthon Rousseau-t olvas gyerekeinek, a kisvárosnak soha nem romló emlékű hőseivel – a képkeretezőkkel, a modellekkel, a bányamérnökökkel –, akikhez mindhez fűződik valami kacagtató anekdota, s közben mindnyájan művészettörténeti adalékká lettek: ez az a múltba süllyedt ígéret földje, amelyen örökre ott lebeg a civilizált formák és a művészi munka szent komolysága, az állandó társas élet derűje, s mindenekelőtt ez volt az Iskola, a kor legmaradandóbb magyar vállalkozása.

Milyen kiváltság: ebben a környezetben gyerekeskedni, és készülődni a hivatásra. S milyen átok! Mi lesz abból, akinek bölcsőjét itt ringatják: Isten választott művésze vagy epigon? Az bizonyos, hogy a nagy művész gyermeke könnyebben boldogul, de annál nehezebben jut az üdvösséghez.

Réti István mondogatta, hogy a Ferenczy gyerekek azért olyan tökéletes művészek mindhárman, mert gyerekkorukban nem láttak giccset. De lám, a hibátlan ízlés, amelyhez nagyszerű technika is járult, Ferenczy Valért nem tudta kilendíteni apja árnyékából. Noéminak sikerült, de minő konok akarat, hangyaszorgalom, vég nélküli kontempláció és önmegtagadás kellett hozzá, hogy érvényes tartalmak hordozójává tegye azt a szecessziós dekorációt, amit örökül kapott.

Ha regényt írnék, bizonyára kísértene a Béni–Noémi ikerpár egymástól távolodó sorsának megrajzolása, amely végül is titokzatos egyezéseket mutat. Amíg Béni világfi volt, a legjobb értelemben volt az, mint kedves képén a „Gentiluomo inglese” – addig ikertestvére sündisznóállásként választotta magának az akaratos hallgatást, egy karthauzi mutizmusát. Egy regényíró tényleg eltűnődhetnék rajta, hogy Ferenczy Béninek is vajon miféle génekben hurcolt sorslehetősége volt a silentium vállalása, hogy egy belső sokkra épp ez a lappangó hajlandóság ugrott elő, s akit hatvanöt éven át nem tudott kiszakítani ezerszálú emberi kapcsolatai közül, azt egy fizikailag gyönge pillanatában megpróbálhatott az örök hallgatás cellájába zárni?

A regényíró azt mondaná: sorsában ez is Nagybánya volt.

 

Gloster: Nos hát, uram, ki vagy te?

Edgar: Szegény ember, bénává téve a sors

 
Csapásai által, a ki múlt s jelen
 
Keservek iskolájában tanúltam
 
Irgalmas lenni. Nyújts kezet …

(Vörösmarty Mihály fordítása)

 

Edgar ő, a szívben és lélekben valaha büszke Edgar („hajamat bodorítám, kesztyűt viseltem” – mondja magáról), de aki azóta sorsot és nevet cserélt, s ma úgy hívatja magát: Szegény Tamás. Lear király viharában ő az együgyűséget választotta menedékül.

A létezés zérus pontjára redukálja magát (láttára még az őrjöngő Lear is döbbenten kérdi: „nem több az ember, mint ez?”), s ő lesz az, aki egyes-egyedül igazságot tud tenni, és irgalmasságot tud cselekedni, és vigasztalást tud hozni egy mindezekben szűkölködő világba.

Lear király viharában ő a szivárvány.

 

A napokban, egy hivatalos helyiségben váratlanul szembetalálkoztam Ferenczy Béninek új Bartók-szobrával. A művek, ha egy időre szemünk elől veszítjük őket, közben tovább érnek bennünk, s viszontláttukra meglepődünk: mi mindent tudnak mondani. Hirtelen azt éreztem, hogy maga Ferenczy Béni néz rám, olyan önarckép-szubjektivitású ez a bronzfej. Ó, hová lett erről a régibb Bartók-rajzok és Bartók-plakettek nemes fölényű intellektusa? Azokon meglátszott, hogy modelljük a Szellemi Együttműködés Ligájának üléseire is járogatott humanista nagykövetként, ez az új Bartók–Ferenczy pedig olyan, mintha most jött volna egy koncentrációs táborból. Az Edgar volt, ez Szegény Tamás, aki mindazt végignézte, amit milliónyi üvegesedő szem utoljára magába fényképezett, és a kürtőn át a semmibe vitt. Ez a deportált-bartóki arccal ránk tekintő Ferenczy Béni végigélte nemcsak a sárkányokat, hanem a haláltáborokat is. Egy olyan Bartók, aki nem tudott elhajózni a tengerentúlra, egy olyan Ferenczy, aki nem talált rá Heléna klasszikus szépségére …

Pokolra szállt, hogy kalauzunk lehessen, kivezetőnk a pokolból. Vajon nem úgy szólítja-e őt Illyés is, mint Dante Vergiliust? Segítségért esengve hozzá: Vedi la bestia …!

 

Látod előttem milyen szörnyű vad van,
 
Védj tőle híres bölcs, mert szembeszállni …
 
Vérem remeg a puszta gondolatban!

 

Illyésnek is infernális tájon, világvégek, özönvizek fenyegetései között, a pusztában vándorló nép szorongásai között lobog fel Ferenczy Béninek szelíd-pásztori és Mózesként vezérlő, új emberfaj magját vető és bestiaszelídítő alakja. Vajon nem a dantei fohászkodás magyarra – és maira! – fordításának hat-e a Ferenczy Bénit szólító Illyés-vers harmadik része?

 

 
Segits, vezesd el
vad ösztöneinket is egyszer,
kik követnek épp úgy sereggel,
 
békéltető karámba,
naponti s örök éjszakára,
mindenség-szeliditő mester.

 

A türelmes olvasó talán észreveszi, hogy minden eddigi kép, a patriarkák kora és Shakespeare viharja, Bartók arca és az Illyés-idézet csupán arra szolgált, hogy megannyi prizmaként közelébb vetítse az ősképet, amelyben minden továbbinak értelme benne van, s ez: a Hosszan Hallgató alakja a Megismerés mélységeinek kapujában.

 

A magyar művészetnek azt a csodálatosan gazdag, szinte renaissance-pazar korszakát, amely Nagybányától – szeretnénk hinni, hogy – máig is tart, egykor Budapesti Iskola névre akarták keresztelni. Lásd: Párizsi Iskola vagy még inkább: Athéni Iskola …

Ha egy Raffaello akadna, aki ezt megfestené! Milyen szép részlete volna az a csoport is, amelynek Ferenczy Béni ül a központjában. Hátul belátszanak Petőfi és Ady bronzszobrai, az előtérben Hatvany áll, magyarázó mozdulattal mutatva feléjük, miközben másik kezét a legfiatalabbak felé nyújtja. Mert igen nagy számban voltak mindig írók és költők, öregek és fiatalok Ferenczy Béni körül. Mi volt ez a sereglés? Testőrség? Triumfus? Ők pótolták talán azokat, akiknek jönniük kellett volna, s nem jöttek – a választottak a hivatalosakat? Vagy itt találták a legjobb atmoszférát? A mementót, hogy a hivatást nem lehet letenni mindhalálig?

Egyik írását azzal fejezte be, hogy példaképe Szókratész, aki a siralomházban zeneleckéket vett. „Élj az utolsó pillanatig!” – írta. Akkor még nem sejtette, hogy milyen nehéz feltételek mellett fogja ezt – s mily lenyűgözően – bizonyítani.

Műveivel argumentál.

Ezekre a művekre akartam itt felhívni a figyelmet. Hiszen a kortárs figyelem is regisztrálhatja, amit majd a művészettörténelem ilyen cím alatt fog megírni: Ferenczy Béni estéje. Megrázó és felemelő, gazdag fejezet lesz ez. (Feltehetően olyanféle, mint Liszt Ferenc estéje, amit Bartók és Szabolcsi Bence revelált az utókornak.)

Michelangelo, Liszt, Arany János – s folytathatnánk a sort. A kései korszak szemérmesen takargatott műveit a kortársak legtöbbször észre se vették. S már hányszor kiderült, hogy bizony ezek koronázzák az élet művét.

1961

 

 

 

Ülő nő a Horváth-kertben

Mióta itt ül, s az Alagútból kiérve a Krisztinába, egyszerre feltűnik baloldalt, a Horváth-kert fái közt, barátságosabb lett ez az eddig se barátságtalan negyed. Már úgy várom, hogy lássam, mint a hazatérő lesi az otthoni házból kivetődő lámpafényt. Mióta itt ül ez a szobor, az Alagútból kiérve máris otthonosabban érzi magát a környék lakója. Hiszen a szobor is mindig kigyulladó fényekkel fogadja. Reggeltől estig Rákos és a János-hegy között járó nap az ő vállán és térdein pihenteti és szikráztatja néhány sugarát. Formáinak tagoltsága, gazdagsága olyan meglepetéseket szolgáltat, mint egy jól csiszolt gyémánt. A mindig élő, csupa rejtett hajlatú, simára polírozott bronz még borult ég alatt is összegyűjti a szórt, opálos albedo-fényeket, és felparázsló tűzfészket rak belőlük az asszony feje körül.

Mi egyéb is volna a művész feladata? A Napra nem lehet nézni. Tükröző felületet tesz tehát a Nap és a szemünk közé, s a vad-vakító sugarakat a formákkal és a festékkel diadalmasan szétbontja, megszűri, szelídíti …

Most tavasszal jelent meg csak ez a szép bronzasszony a Horváth-kertben. Egész télen át el volt kerítve a kertnek ez a fele. A deszkapalánkon belestek a gyerekek, és azt mondták, hogy egy nő szaunázik a hóban. Amikor aztán lebontották körüle a kerítést, amely csakugyan úgy takarta addig, mint egy öltöző fala, kicsit idegenül érezhette magát a szokatlan helyen. Akkor még hiányzott a lába elől a víztükör, hogy nézze magát benne, mögötte kopár volt a kert, és a március végi emlékezetes sarki légtömegek süvöltöztek körülötte.

S volt némi fagy a pillantásokban is, amelyek először fogadták. Asszonyszobor kevés van Budapesten. Veres Pálné, igen, de ő tett is valamit, lányokat nevelt, aki Semmelweis lábainál ül, sokat szült … Ezek érdemes szobrok. De ez itt mit csinál? Csendes merengéssel néz maga elé. Mint akinek nincs egyéb dolga, csak az, hogy van. És ez derűvel tölti el.

A krisztinai templom és az Alagút között nagy a forgalom. Az arra járó emberek előbb meglepődtek, hogy ilyen váratlan emlékeztetőt kaptak: milyen szép is a meztelen emberi test. Biztosan akadtak, akik gyanakodva túl pogánynak nézték ezt a szobrot. Aphrodité? A drapéria alatta mintha a tengeri kagylót idézné. De Éva is lehet, a Paradicsomban ébredő Évának ama hosszú é hangokban kinyíló öröme: „Ah, élni, élni, mily édes, mi szép!”

Itt, a Krisztinában, inkább a paradicsomi mez keltett megütközést. Csak a környező fák hullatnak rája egy-egy levelet, s ők sem fügefalevelet.

A kerület tanácsának Híradója okos cikkben vitára is kelt azokkal, akik gyermekeik nevében megbotránkoztak az aktszobor megjelenésén a tisztes Krisztinában, s – gondolom – meg is győzte őket, hogy egyetlen korosztály szempontjából sem látszik szükségesnek bikinit húzni Ferenczy Béni szobrára – ahogy egy régi pápa tette Michelangelo aktjaival.

Tizenöt évvel ezelőtt, éppen Ferenczy Bénivel és Szőnyivel, Winterthurban jártam, hogy megnézzük ott a híres magángyűjteményeket. A nagyobbikba, amely a világ legelső képtáraival vetekszik, délutánra kaptunk belépő engedélyt, így délelőtt a kisebbik, de modern művekben gazdag Hahnloser-gyűjteményt néztük végig. Még a fürdőszobában is Renoir női fürödtek és napoztak szerteszéjjel …

Amikor vendéglátóink kikísértek, mondták, a legszebb még hátravan. S csakugyan, a februári kertben feltűnt előttünk Maillol Vénusza, furcsa kis hósapkával a fején. Soha nem felejtem el, milyen hirtelen felfakadó boldog nevetéssel, aztán meg milyen okos szavakkal üdvözölte, magyarázgatta ezt a szobrot Ferenczy Béni. A háziak is lenyűgözve hallgatták.

Engem elfogott a szomorú irigység. Lám, itt van ez a magyar szobrász, feléri Maillolt, és ki rendel nála, melyik város, melyik milliomos? Maga örömére csinálja csak kis bronzait, most is ott van egyik a kézitáskájában, Ifjú Atlétája – ki ismeri? S mily tiszta szívvel tud lelkesedni Maillol művén, aminőt neki bronzban, nagyban kiönteni mikor adatik?

És elfogott az a másik, személyesebb, önző irigység is. Azért jó dolga van a svájci milliomosnak, csak kisétál a kertjébe, s mindjárt egy ilyen csodás Vénusz mosolyog rá.

Most, mikor reggelente elolvasom itt a Horváth-kerti kőpadon a lapokat, mindig megengesztelődöm. Akár jó híreket olvasok, akár rosszakat. S irigykedésre sincs okom. Csak leballagok a Horváth-kertbe, a legszebb magyar Vénuszon legeltethetem szememet, és a habokban – ahonnét a Vénusz kikelt – kisfiam zúgatja piros-fehér elemes hajóját.

1964

 

 

 

Sellő a Legfőbb Hadúrban

Borsos Miklós sokáig tanárkodott az Iparművészeti Főiskolán. Ott volt a műterme is.

Nem sokkal a háború után jártam ott nála. Ha jól emlékszem, valami svájci meghívás vagy kiállítás ügyében. Látogatóban voltam még csak itthon.

Nem lehetett eléggé ámulni azon a változatos, pezsgő és tettre kész világon, ami a hazatérőt akkoriban fogadta. Csupa készülődéstől volt eleven az ország a rengeteg rom között. A régi és az új néha csodálatos figurákban keveredett össze. Egy meg-megpöcögtetett kaleidoszkóp pörgeti így elő a véletlen színes ábrákat.

A szobrászműterem közepén hatalmas mellszobor állt, szikrázó, porhó fehér carrarai márványból. Horthy Miklós mellszobra.

A földre téve is a vállunkig ért.

Valami nagy díszterem számára készülhetett. Mondta is Borsos, hogy honnan kerítette; a Kereskedelmi Kamarából-e vagy a Tiszti Kaszinóból, már nem tudom.

Fogalmunk sem volt, hogy ki faraghatta, nem is érdekelt, de nyilván azzal a szándékkal faragta, hogy a Legfőbb Hadurságot fogja kidomborítani az ábrázolt személyébén. Ezért főként a mellrészen jeleskedett, a kitüntetések terén. Szerető aprólékossággal volt kidolgozva a szobor mellén a nyakba függesztett Mária Terézia-rendtől kezdve valamennyi érem, kereszt, csillag és szalag. Hát még a vállrojtok!

Igazi, becsületes, békebeli giccs volt.

Súlyra is lehetett jó néhány mázsa.

Borsos Miklós simogató tekintettel járta körül.

– Gyönyörű, mi?

– Hát …

– Mindig vágytam egy ekkora márványra … Végre!

– Kissé már el van rontva, nem?

– Miért?

– Feje van, orra van, álla van, nyaka van … Mit lehet ezzel kezdeni?

– Ugyan! Rosszul látod! Ebben egy gyönyörű női akt van …

S egy mozdulattal szinte elhessentette a portréról az egykori kormányzói fiziognómiát, a rojtot-bojtot és csillagkereszteket, s két tenyerének mozgatásával, szinte áldó mozdulatokkal, elkezdte rajzolni a térben a márványban rejlő nőnek bársonysimaságú idomait.

Eddig csak ő láthatta. De most már mintázta is. Egyelőre véső nélkül. De annál nagyobb varázslatossággal, mert mozdulatai nyomán a Horthy-portré kezdte elveszíteni éles kontúrját, az arcvonások is elmosódtak, s már csak mint halavány holdudvar vették körül az alattuk szunnyadó formát, a kivésésre váró meztelen nőt.

Igen, a portré átlátszó lett, s Horthy Miklóson, mintegy üvegen át, be lehetett látni egy tökéletes asszonyi testnek paradicsomi csendéletére.

Ahogy egy jó bába látja és tapintja a magzatot az anyja hasában, úgy mutatta Borsos, röpködő tenyerekkel s érzékeny ujjakkal, hogy hogyan is fekszik ebben a különös márványméhben az az édes Nimfa vagy Sellő, akit majd hamarosan a világra fog segíteni onnan.

A legérdekesebb az volt, hogy a szobormagzat nem úgy feküdt, ahogy az ember várta volna. Hanem valahogy átlósan lebegett benne, fejjel lefelé. Mintha a Horthyba zárt nő egyáltalán nem is vetett volna számot azzal a nehézségi erővel, amelyet a több mázsás portré oly masszívan kifejezett. Ma úgy mondanám, hogy ez a női akt a súlytalanság állapotában volt a Kormányzó Úron belül. A külső szobor és a belső szobor egyes testrészei is ilyen átlósan feleltek meg egymásnak. Így például a Hadúr szája tájához, az oly prononszírozottan előreugró orr és áll közé, a szép Nimfa testének már nem is tudom, melyik ellenlábas táját álmodta oda a művész.

Volt valami nagyon is ahhoz az időhöz illő, pimaszul jókedvű tiszteletlenség és egészséges perverzió is abban, hogy épp a „keresztény-nemzeti” eszme letűnt jelképében, e mereven üres arc és összeszorított száj mögött, egy érdemrendkirakat mögött fedezzük fel ezeket a kihívó-kicsattanó, ingerlő formákat, a termékeny szépség jelképét.

Ilyen kerítésen át belesni egy fürdőző nőre!

Ezt a szép és ígéretes márványt nemsokára ki is fejtette márványbörtönéből Borsos Miklós.

(Most hallom, hogy nem is ez volt az egyetlen Horthy-portré, amely új szobrot hordott ki Borsosnak. A szép Kalapos Nője is, amelyet a nyári tihanyi kiállításán láthattunk, egykoron, még megszületése előtt, szintén őfőméltóságának egy márványbüsztjében lógott, fejjel lefelé. A kalapot a domború mellkas inspirálta.)

 

A műteremből kijövet, a sok rom között, a sok torz forma közt, ez a példa később is még sokszor megnevettetett és megvigasztalt.

Megtanultam, hogy nemcsak a szűz márványtömbökre érvényes, amit Michelangelo mondott híres szonettjében. Az elrontott anyagra is érvényes, a megnyomorított valóságra s akár egy népre is, amely évszázadokon át a lelkétől idegen arcot hordozott …

Úgy idézem, ahogy egy régi fordítás nyomán emlékszem erre a Michelangelo-versre:

 

A legjobb művész sem gondol ki olyat,
Mi a márványban benn ne rejlenék,
Csupán lehántja takaró mezét
A kéz …

 

Azóta is úgy nézek minden rossz szoborra: ennek vajon mi lakik a fejében?

Türelem. Majd elválik.

1962

 

 

 

Aki tanúskodott a halálnak haláláról

Bajvivás volt itt: az ifju Minden

Keresztüldöfte Titok-dárdával

Az én szivemben a Halál szivét …

 

Pár esztendővel ezelőtt egy dráma írása közben sokat járt az eszemben Adynak ez a pár sora. Megérni a halál halálát, ha belepusztul is az ember … Megérni és megírni. Hiszen a magyar irodalom is szinte ezzel a gondolattal kezdődik: „halalnec halalaal holz”. Tudom, hogy ezt úgy kell érteni, a bibliai nyelv sajátos felsőfokképzésével, mint épp a leghalálosabb halál fenyegetését, de én mindig azt reméltem, a magyar nyelv logikája szerint, hogy ez a kifejezés talán azt ígéri, hogy halálommal meghal a halál. Mert van ilyen, lehet ilyen.

Csokonai is tudta, hogy van ilyen. Hirdette ő is fiatalkori versében, halhatatlanság-hittel: „megholt a halál”. (Neki elhittem ezt, és mindig csak nevetni tudtam Kazinczy mérgén, aki a leveleiben nem győzi ócsárolni Csokonait épp ezért a soráért.)

Ez lett volna tehát a hősöm jutalma a halálban. Ez a katarzis a tragédiában. A halál halála.

Ismeretes, hogy intenzív munka során az ember hajlamos rá, hogy a maga munkájával rokon törekvéseket fedezzen fel szerte a világban. Így fedeztem fel a készülő drámám mellé egy készülő szobrot Vilt Tibor műtermében. Az Orvosi Kutatóintézet elé szánta ezt a fekvő szobrot, annak példázatául, hogy az ember, ha halandó is, széttépi a halál kígyóit. Laokoonnak végzete a kígyó, de immár a kígyónak is Laokoon.

Erre a szoborra illik csak igazán az az Ady-sor!

Egy fektében is tengerrengés-erővel mozduló alak. A rátekeredő kígyók gyűrűi közt fojtódik, és ismeretlen nagyságrendű energiák indukálódnak benne.

Agónia? Az. De hogy az agónia szó szerint harcot jelent, tusát, és még csak nem is haláltusát, ezt senki oly világosan nem fejezte ki, mint Vilt ebben a művében. (Filozófiában, igaz, Unamuno fejtegette ezt.)

Vilt szobra más műfajban és más levezetéssel, de megoldotta azt a problémát, amit a drámában feladtam magamnak. Azt hiszem, nemcsak drámaíró járhat így Vilt szobraival, hanem természettudós, muzsikus, költő, filmes vagy építész is. Szobrai olyan lényegre törők, mint megannyi képlet, amelybe bele van sűrítve számtalan kortársnak tapasztalata.

A képlet, ha tetszik, vissza is vezethető az élményre.

Valamilyen élményre.

A Kentaur-szobor esetleg visszavezethető annak a Kékgolyó utcában ostrom alatt látott katonának az emlékére, akit holtában belevágott a légnyomás egy lefaragott lócsontvázba –

a Figura székkel című kompozíció arra az istenhozzád mozdulatra, amelyet Szerb Antalról őrzött a szobrász, utolsó emlékként –

a különböző Bohócok a bohócmélaságnak arra a jelképére, amelyet Barrault alkotott meg a Szerelmek Városá-ban –

a fémszálakkal összekötözött Szorongó valami légópinceemlékre –

az Öngyilkos Kentaur a szobrász vallomása szerint visszavezethető arra a felismerésre, hogy itt az idő leszámolni a klasszicizmussal, mert kiveszett belőle a humanitás, s egyúttal arra az elszánásra, hogy keressünk új kifejezési formát az új humanitásnak –

és a Rácsok című dombormű, ha tetszik, visszavezethető a művésznek arra az élményére, hogy a budafoki Törley-kastély rácsait látta egyszer felsichtolva a fal mellett, s egy madár bujkált bennök …

De ugyanilyen érvényes élményt, emléket és élettapasztalatot százat is elő lehetne csalogatni minden egyes szoborról, türelmes faggatózással, lélekelemzéssel. És éppen ezért önmagában egyik élmény sem érvényes igazából.

Egy nagy élet áll jót, minden egyes esetben, a maga teljes valóságával, ezekért a leegyszerűsített szobrászi képletekért.

S épp ezért, mert oly nehezen nyomon követhető az élmény a szoborban, ezért izgatott: mi itt az átszámítási kulcs?

A múltkoriban hetekig játszották a Filmmúzeumban a Szerelmek Városá-t. Elmentem megnézni. Ezt a kulcsot kerestem.

Emlékeznek?

Barrault fehér ruhában ül az utcai színpadon, mint egy viaszbábu, mintha nem volna élő.

Apja, a kikiáltó, ingerült megvetéssel beszél róla. Bunkóval a fejére vág. A méla Pierrot-nak erre arca se rezdül. Bámul tovább. Nem él.

A közönség nevet. Mert tudja, hogy az ütés mégiscsak elevent ért, s hogy nagyon fájhatott. A közönség nevet, mert mi mást is csinálhatna abban az idegesítő felismerésében, hogy az élő és a nem élő határai így egybemosódnak.

Mi ez?

Fakírság? mélakór? vagy divatosabb szóval: közöny?

Mert ettől van az élet tele a halál kavernáival. Mint az ementáli sajt lyukakkal. Ha metszetet veszünk egy emberről: mindez menten kiderül róla. Hogy mennyi nemlét foglaltatik a létében. Mennyi szorongás-szuvasodás, mennyi közöny-akna, mennyi halálkráter.

Ennek a rák- és szörnyállam-rágta emberiségnek a szobrásza Vilt.

Szobrai mintha szó szerint vették volna a felszólítást: „hadd lássunk át magunkon!” – ha nem is mindig úgy, mint Hans Castorp Madame Chauchat testén … Bár sokszor majdnem úgy.

Máskor meg úgy, ahogy József Attila magamagán látott át:

 

Már rálépett a lábomra a tél
Bordáimat kiálló lécként hordom
és kócmadzagként lóg bennem a bél.

 

De úgy is, ahogy a semmi sodrától és huzataitól átjárt emberben – megint József Attila látomásához folyamodunk kifejező képért – felderengenek csillagképek és világok:

 

mint űrben égitest kering
a lelkemben hiányod.

 

Vilt Tibor szobraiban az az emberiség lép elénk, amelyet testi valójában átjárnak a sóvárgásnak, a közönynek a labirintus-csatornái, amely magában hordozza a halált, de magában hordozza a világmindenség képét és megfejtését is, amely minden élő egyedében ugyanazokból az elemekből épült fel, mint a csillagok …

Ez az az emberiség, amely olyan szenvedéllyel dobja át életét egyik nemzedékből a másikba, mintha megérni akarná a halál halálát.

Megérni, tetten érni és tanúskodni róla.

1966

Ui.

Jó néhány héttel ezelőtt a Tükör hasábjain cikket írtam Vilt Tibor szobrairól. Az alkalmat a székesfehérvári kiállítás adta, a belső indítékot az a felismerés, hogy ezekben a szobrokban a legszélsőségesebb vagy-vagy határára kidobott ember konfliktusai robbannak. Drámaíró vagyok, érdekelnek az efféle konfliktusok. Mint például a lét- és nemlétnek az a harca, amely mibennünk megy végbe, szakadatlanul és váltakozó hadiszerencsével, vagy az életnek és a halálnak a harca, amelyben a halál a szó legszorosabb értelmében aláaknázza az egészségünket vírusgócaival, kavernáival, s amelyben az élet mégis nem remélt diadalt arathat a tudomány révén – mert csakugyan erről szól Vilt szobra, amely az Orvosi Kutatóintézet elé készült. Máskor pedig megrázó dokumentumok ezek a szobrok (fenyegettetésünk nagyságával lépést tartani tudó, mellbevágó és felkorbácsoló hatású dokumentumok) a fasizmus ellen, a háború ellen, a közöny ellen …

Nem ért váratlanul, hogy a cikkre levelek érkeztek.

Meg kell mondanom azt is, hogy e levelek egy része – nagyobbik része – az első olvasásra zavarba ejtett. Mit tudjak válaszolni dr. Lózsai Jolán főorvosnak? – aki egyebek közt így írt:

„Ezeknek a szobroknak a közlése nemhogy helytelen, hanem egyenesen bűn volt. Két kis páciensemet, akik elolvasták a cikket, és megnézték a képeket, három-négy napig kellett különböző nyugtatókkal kezelni. Az egyik azt kérdezte: – Doktor bácsi, hát ilyen rondák vagyunk mi? – Alig tudtam megnyugtatni …” stb.

És ha az angyalok nyelvén tudnék szólani, találhatnék-e hatékony érvet Juhász László nevelőével szemben (Budapest, Celldömölki út 7.), aki szintén arról ír, hogy ez a művészet a jövő nemzedéket támadja egészségében? Íme:

„A lehető legnagyobb felháborodással írom meg levelem, és nagyon kérem Önöket, hogy a jövőben ilyen és ehhez hasonló anyagot ne közöljenek a lapjukban. Ok: tizenkét éves fiam és egy tizenhárom éves rokon kislány elolvasta a cikket, és két napon keresztül kínlódtak, vergődtek, nem aludtak. Félelmet, iszonyatot keltett bennük a szörnyű, valóságtól távol álló képek sorozata.”

S bizony, elég nehéz elkezdeni igazam – vagy vélt igazam – bizonyítását Gyuris llona szövőnővel szemben (Kistext), aki azt a kérdést teszi fel, hogy Vilt szobrai „szobrok-e egyáltalán?”.

Nemcsak az érvek brutális ereje zavart. Más is. A levelek stílusában valami zavarót éreztem. „… Hasonló anyagot ne közöljenek” – ez szerkesztőségi szóhasználat. A főorvos levelében az a kis dialógus a beteg gyerekkel. Elég sok jó és rossz dialógust olvastam már. Ez bizony nem jó dialógus. Hamisan cseng. És különben is, hogy szólíthatják a gyerekek dr. Lózsai Jolánt doktor bácsinak? Ennyire önkívületi állapotban volnának? Vagy a levélíró nem tudja magáról, hogy fiú-e vagy lány? Meg aztán: két gyerek rosszul lett a főorvos bácsi-néni levelében, ugyancsak két gyerek rosszul lesz a pedagógus levelében …

Elhatároztam, hogy megkeresem ezeket a művészeti vitába érvként párosával behajigált beteg gyerekeket, és megpróbálok a szemébe nézni levélíró szüleiknek, tanáruknak, orvosuknak.

Igen, tudom, ez zavart legjobban a levelekben: nem tudtam felidézni belőlük írójuk arcát, tekintetét …

Megkértem a Tükör szerkesztőségét: tudja meg a főorvos címét, és hogy a levélíró szövőnő melyik műszakban érhető el a Kistextben.

A válasz nem lepett meg, mégis megrendített.

– Ilyen nevű orvos Magyarországon nincs – mondják az Orvostovábbképzőben. – Ilyen nevű szövőnő a Kistextben nincs.

Jó, akkor látogassuk meg a pedagógust a Celldömölki úton.

– Celldömölki út Budapesten nincs.

Volt egy negyedik levél is. A többitől eltérően: barátságos hangú. Egy mérnök írta a Szabó Ilonka utca 7. szám alól.

A Bécsi kapu tér felől mentünk be a Tükör autóján a Szabó Ilonka utcába. A magas számok rendre fogytak. Valahol itt lesz: 11, 9 …

És egy üres telek.

Pontosan, mint egy krimiben.

S. Zs. a 9-es számú ház ablakán kihajló két gyereket kérdi: hol a hetes?

– Nincs hetes szám.

Közben én ott állok a háború óta üresen álló telek fölött, és az émelygésemen, a szorongásomon úgy érzem, egy szakadék peremén állok.

Az ütéseket, a kéznyújtást is fantomoktól kaptam. Én is, a szobrász is.

A közvélemény nevében.

 

Az ötödik levél még gorombább hangú volt, mint az előbbi gazdátlan négy levél. Írója egy valószínűtlenül magas házszámot adott meg a Bécsi úton. Jóval háromszáz fölött. Viszont ennek a levélnek az írója csakugyan ott volt a megadott címen. Maléth Mártonné, üzemi adminisztrátor.

A fantomok után egy eleven ember, akinek nem tetszenek a szobrok. Maléth Mártonné se tudhatta, hogy mért örülök annyira neki. Olyan goromba levél után, amilyet írt.

Az álláspontjából nem engedett. Viszont hajlandó volt másnap, vasárnap leutazni Székesfehérvárra, hogy szemtől szemben láthassa a szobrokat.

A kiállítás már csukva volt, a szobrok ládában. A Múzeum jóvoltában néhányat azért megnézhettünk.

Nem idéztem Maléthné leveléből, nem idézem azt se, amit a múzeumlátogatás után mondott. De azt hiszem, érdemes volt utánajárni mind az öt levélnek.

1966

 

 

 

Schaár Erzsébet szobraihoz

Tudvalevő, hogy a művészt mindig is emésztette az „örök kétely”. Az alakítással együtt jár a tépelődés, a maradandóság igényével pedig a por, hamu és múzeum képe. De a kétségeskedő alkotó körül régebben lábujjhegyen járt a társadalom. A munkája hiábavalóságát és sikertelenségét panaszló művészt olybá vette, mint a szülő nőt vagy a gyöngyöt izzadó kagylót. A társadalom rendületlenül hitt abban, hogy a műalkotások szaporodása és sokasodása a természet alapvető törvénye. Éppen csak az alkotónak volt joga kétségbe esnie, neki is csak pillanatokra: a tökéletes kifejezésért folytatott küzdelmében.

A kétség azóta közkincs lett. A társadalom egyik felének hangos bizalmatlansága idestova száz év óta leküzdhetetlen jelensége a művészeti életnek. Nem a közöny és nem az értetlenség az, amire célzok. Ezt valószínűleg minden korban ismerték a művészek. Hanem éppen arra az agresszív értetlenségre gondolok, amelyet először a modern művészet hívott ki maga ellen, s amely minden stítusra rálőcsölte a tanulságot: tilosba került. Kérdéseink között fel kell tehát vetnünk a művész társadalmi helyzete mellé a stílus társadalmi helyzetét is, mely – modern jelenség a művészetek történelmében! – ki van szolgáltatva egy részben mindig ingerült közvéleménynek. Az impresszionizmus, sőt, már a naturalizmus óta képzőművészetünk minden stílusára legalább egy évtizedig rásütötték a nevetségesség vádját. A bázeli múzeumban Lachkabinetnek nevezik a legújabb művészet alkotásait bemutató termet, nyilvánvalóan azért, mert a látogatók harsány röhögéssel veszik tudomásul Klee, Picasso és Salvador Dali világát. Ezek után, azt hiszem, be kell vallanunk, hogy a művészi önbizalom éppen úgy, mint az alkotás érvénye jelenleg komoly próbára van téve. A művésznek valamikor intim kétségei ma széles visszhangra leltek, és a zörejekből ítélve alig lehet néha különbséget tenni: egy alkotó problémáiról beszélnek-e itt vagy egy hasra esett ámokfutóról?

Nem csoda tehát, hogy a modern művészetben így minden stílus az érvényesség és érvénytelenség határán érzi magát, sőt: ha nem is a lét és nemlét, de legalábbis a lehetőség és lehetetlenség határán, mint maga a művész is a megújult örök kételyek között: a hivatásnak és a hiábavalóságnak a váltólázában. Ebből következik azután az is, hogy minden egyes művész irányával kapcsolatban felvetődik a művészet végső kérdése, a katekizmus kérdése: miért van műalkotás a világon?

Így azután a modern művészet minden egyes fordulata és változata fölé egy-egy újabb és rögtönzött szótárú esztétikai hit- és erkölcstan borul, csökevényes dogmákkal és terjengő miszticizmussal.

Mindebből kéretlen ráadásul az is következett, hogy a művészeti életben különös jelentőségre tett szert mindaz, ami alkalmas az ideológiainak nevezett, de csupáncsak szóbeli viták és elmélkedések további dagasztására. Ilyesmire célzott Jean Cassou is nemrégiben, amikor az elvont-elnemvont művészet vitájához véleményét kérték, és a kérdezőknek így felelt: ez nem művészeti, hanem zsurnalisztikai probléma.

Lassanként csak a rajz és a kisplasztika marad ki úgy-ahogy az elméleti vitákból, és marad a művészi munka csendes menedékének. Itt, az igényre jelentéktelenebb művek körében hiába keresne fejbetörő argumentumokat a művészi munkát drágálló, és ezért rosszalló polgári bőszültség, avagy a handabandázó hitvita. Különösen a kisplasztika az, ahol még tényleg zavartalanul érvényben maradhatott a szobor fogalmának első, homéroszi jelentése: αγαλμα = tetszetős tárgy.

Ezért van az, hogy mindig a legnagyobb örömmel és a legkevesebb szóval üdvözöljük képzőművészetünk e legbelterjesebb műfajának a gazdagodását. Hiszen ma már köztéri emlékműveink is csak a kisplasztika fokozott megbecsülésére tanítanak. Olyan műfaj ez, mint irodalomban a dalforma. Közvetlenségét éppen úgy nem lehet kétségbe vonni. Már csak azért sem, mert, mint dalt az élő népdal, a kisplasztikát a népművészet még ma is hitelesíti. Ugyanez az alakító kedv tölti be a kisplasztikai műtermi munkát, mint a pásztorfaragványt.

A modern kisplasztikának (a modem szó itt a willendorfi Vénuszig visszamenőleg érvényes) igen figyelemreméltó gazdagodását jelentik Schaár Erzsébet újabb művei. Ülő, fekvő és támaszkodó figuráiban a gyümölcsmódra telt és teljesedő természet szépségét és nyugalmát mutatja be. A „magába forduló tökéletesség” formái ezek. Meleg nyári fény veszi a szobrait ujjhegyre, sőt: a tenyerébe veszi, mint júliusban a barackot. Ismerős fény ez, melengető. Flórának, Pomonának és Pannóniai Mihály lágy húsú Ceresének mosolyából ismerős.

Maillol neve felidézhető itt, de ugyanakkor – ha kérdés formájában és ha szöges ellentétként is – elkerülhetetlen a másik név: Vilt Tiboré. Ezzel máris dramatizáltuk Schaár Erzsi művészetét. A helyzete drámai, mint volt Rodiné is, akinek két szobrászkodó festő adta fel annak idején a plasztikai vagy-vagy kérdését. Egyfelől Renoir, a test idomainak csendéletszerű rendjével – másfelől Daumier, az élőfa módjára teret beágazó, vertikális szenvedélyű plasztikájával. Rodin dilemmája ma is élő, a receptje, mellyel megoldotta, már nem. Schaár Erzsinél ez a dilemma igen tudatos. Tudatos, mint egy létkérdés. Képletesen szólva így hangzik: a zárt formájú gyümölcs megmaradhat-e gyümölcsnek, ha tudomásul veszi azt, ami helyét meghatározza: a tér fordulatait – ha tudomásul veszi maga körül az élőfát, amely szívós, görcsös hálójába fogja az érett és sűrített formákat … Nyíltan kérdezve, arról van szó, hogy Maillol formái megmaradhatnak-e Vilt Tibor tagolt terében? Erre a kérdésre, mely így vagy amúgy feladva modern szobrászatunknak általános kérdése, Schaár Erzsébet még adós a felelettel. Mint ahogy az egész modern szobrászat is adós. Ezt a kérdést jelképes tisztaságú módon vetette fel Schaár Erzsi egynéhány év előtti síremlékén: a fa ágai közt átröppen egy galamb. Ez a tudatosság és ez az érzékenység a művészjövő-fejlődését illetően – és nem győzöm ismételni: plasztikánk jövőfejlődését is illetően – igen megbízható.

Biztató, mert eddigi pályája is ritka töretlen és következetes. Első műveinek szinte lányszoba érzékenységéből megőrzött mindent, ami plasztikai értékű volt. Szinte aggódó figyelme van minden iránt, ami lélegzik. Az élőlények törékenységét és mulandóságát először Lehmbruck és Minne virágszáltestjeiben érzékelte. Párizsi útja után pedig portréinak formáira is kiül az a komolyság, az a Despiau-nál megismert serenitas, mely az élő és szobrászati szerkezetek benső törvényeinek tökéletes tudomásulvételéből ered.

1948

 

 

 

Déryné hold- és fáklyafényben

Schaár Erzsi műtermében, Budafokon.

A szobrászok műterme olyan, mint egy csatatér, ahol szünet nélkül folyik a küzdelem a Mulandóság és a Maradandóság között. Nedves leplek hideg kotlószárnyai alatt agyagvázlatok készülnek megszületni. A polcokon gipszfejek sorakoznak, a nemzet ismert nagyjai és leánykaportrék vegyest. A falon halotti maszk. Itt-ott torzók, letört karok és lábak, a törés helyén drót áll ki belőlük. Értelmetlen görcsben megmerevedett figurák – pedig csak lefektetett állószobrok. S a szomszédjához képest mindegyik szobor Gulliver, mert vagy nagyobbak, vagy kisebbek az arányai, mint a környezőké. Öklömnyi Herkules mellett esetleg óriás kisfiú … A legtöbb alak gipszből van, s ez a hideg, fénytelen és fehér anyag az élettelenséget leheli magából. Ezért van olyan különös, váróterem jellege az ilyen műtermeknek. Ez még csak az előszobája a maradandóságnak. A szobrász már meglelte a szép, érvényes, halhatatlanságra hivatott formákat, de ezek egyelőre még törékeny, porló gipszöntvényekbe vannak öltözve. Itt minden a jövő felé tekint. A gipszfigurák indulásukat várják a bronzöntő, a kőfaragó műhelyekbe, s onnét a következő századokba, talán évezredekbe, hogy csudálatosan épen maradva vagy töredékeikben (de akkor is konok kitartással) hírt adjanak rólunk, akit itt éltünk, 1963-ban …

Mintha egy rakétakilövő pályán volnánk. Ezek a szobrok is űrutasok lesznek: kilövik őket az Időbe.

Meddig fogják kísérni az emberiséget?

Minden szobor arra születik, hogy az emberiség elválhatatlan útitársa legyen. Ezek is itten. Mert a most születő szobrok igazi megrendelői nem mi vagyunk, hanem az unokáink és az ő unokáik. Ezek a szobrok is velük indulnak randevúzni. Ezért keres a szobrász időálló formákat a szobrainak, ezért hánt le róluk mindent, ami felesleges, ami esetleges. Mert csak a legtökéletesebb forma bírja ki azt az iszonyú ellenállást, amit az időben le kell győznie.

 

A műteremből lejövet, az utolsó autóbuszig talán még volna annyi idő, hogy a kertben megnézzük a Dérynét.

A Dérynét? Persze, szívesen.

Az éjszakai kerteknek, különösen ha ismeretlenek, van valami szorongató varázsuk. Lombok csapódnak szembe, váratlan lépcsők nyílnak lefelé, a vendéget karon ragadják s biztatják, hogy most lépjen egy nagyot … De a meglepetésektől nemcsak fél az ember, hanem reméli is őket. S egy holdfényes-árnyékos ligetben sok minden megtörténhetik, gondoljunk csak a Szentivánéji álom-ra vagy a Figaró házasságá-ra. Kicserélhetik az ember fejét szamárfejre, és kicserélhetik kedvesét a feleségére.

A meglepetés, a csoda, itt sem maradt el.

Ni, egy óriás!

Csak a feje és a válla látszott, fent, a fák koronái közt, a holdfényben. Hatalmas alakját csak sejtettük.

Melyik görög istennő, melyik múzsa lehet ez, hogy ilyen tiszteletet parancsoló, ilyen fenséges a megjelenése?

Házigazdánk összesodort egy ott heverő csomagolópapírt, meggyújtotta, s megvilágította vele a szobrot, körülbelül a térde magasságában.

– A Déryné!

Az. De hová lett a romantikus vitorlaként dagadó fátyol a válla mögül? hová lettek a szalagok, a csipkék, a röpikék és a negély és a bűbáj, a grüberli és a lokni? Amikor a Krisztinában állt egy szobra, az volt ilyenformán ifiasszonyos. De az a Déryné eltűnt a Horváth-kertből, felröppent a szomszédos cukrászda cégtáblájára. Csakugyan túl cukros volt. Szobornak.

Ez pedig itt igazi hősnő.

De vajon nem az volt-e Déryné csakugyan?

Most nem is a színpadi gesztusokról van szó, a patetikus szerepekről, a jövendő szabadságharcot intonáló dalokról – mert nem így szólott-e lantján Kolozsvárt, a bemutatkozásnál, Verseghy riadója, amelyet géniuszként, mellén Magyarország címerével, énekelt a Farkas utcai színházban?

De ha nem is ezt a jelmezes heroinát idézzük, akkor is hősnő volt. A magánéletében volt az. Tudta ő jól, hogy a magánélete érdemes leginkább megörökítésre. Az emlékirataiból így lép elő: egy asszony, aki – százharminc évvel ezelőtt! – megél a maga keresetéből, aki nem szorul rá, hogy eltartsák, aki a szerelemben egyenrangú partnere a férfinak, aki bátran – és sohasem könnyelműen – megy a vándorélet viszontagságai elé. Jókai, aki ismerte őt és pályatársait, ezért írhatta róluk ilyen hódoló elragadtatással:

 

Földön bolyongó csillagok!
Lángelmék, kiknek a fejük
A fellegek közt, lábuk sárban jár …
Rabok, kiknek az Isten szárnyakat
Adott, de a világ bilincseket.

 

Ennek a Dérynének a képe lobog most itt a nyári lombok közt, a formákat puhán kitapogató Hold és a füstölgő papírcsóva különös, kettős fényénél. Mint egy szép híd a romantikus ellentétek között. Föld és csillag, felhő és sár, szárny és bilincs …

Lábánál a lobogó lángtól perzselődnek a világoslila ernyős virágok. Szirmaikat felkapja a hőlégvonat, s körözve röpíti fel őket abba a másik régióba, ahol a holdfényben a merengő, komoly arc látszik.

 

… Másnap délután visszamentem Budafokra, hogy napfénynél ellenőrizzem a látomást. Mekkora a kert? S mekkora a szobor? Van-e ott szobor egyáltalán?

Ott volt. Valamivel kisebbnek látszott, mint éjszaka. Faragott gipszszobor. Most látom csak, a biedermeier kellékei is mind megvannak. Krinolin, igen, de a krinolinja itt szoborépítő elemmé vált, ebből nő ki, mint alapzatból, a szobor erőteljes, szinte paraszti dereka, s a meztelen test anatómiáját éreztető háta. Fején a kontyocska szintén funkciót tölt be: lezárja a szobrot. A lant, az is itt van, mellette függ egy állványon, erőteljes formájával megismétli az asszony alakját. És ez a nyugodt, teátrális mozdulata – kinyújtott jobbját a lantot tartó állványon pihenteti –, ez a gesztusa honnan olyan ismerős?

– Az egykorú fényképekről. Akkoriban ilyen állványok mellé rögzítették a fotografálandókat.

– Ha minden ilyen egykorú rajta, honnan van az, hogy ennyire jelképnek hat? Mintha a Múzsák egyike volna …

– Honnan? Talán: innen. Hogy itt faragtam a kertben, szabad ég alatt. S így nem műteremarányok közt alakult, hanem a természetben …

Itt, a kertben találta meg ez a Déryné szép, klasszikus arányait. S innen indul majd Miskolcra, ahol bronzba öntve a színház udvarán fog állni. Megy Miskolcra, ahol Déryné, Széppataki Róza annyi sikert aratott, ahol nyomorult öregségében emlékiratait körmölte, szédítő versenyfutásban a halállal, róva a sorokat …

Oda, ahol hetvenöt évesen utoljára színpadra lépett.

Lépett?

Úgy vitték fel, ölben.

Ott fog tehát állni most, ilyen fiatalon, jelképesen – mint a magyar színművészet Múzsája.

1963

 

 

 

Változandó, változatlan

Az elmúlt hetekben többször is kint jártam Budafokon, hogy alaposabban megismerkedjem Schaár Erzsi szép Déryné-szobrával. Írni is akartam róla.

A kertből, ahol ez a monumentális szobor készül, mindig felmentünk az emeleti műterembe. Ott is egy színésznő várt már.

Tolnay Klári, bronzban.

Minden szobor a mulandót akarja megragadni, de mégis, melyik szobrász gondolna rá, hogy a felhőt mintázza meg. A legváltozékonyabbat? Igen, az ifjú Bernini egyszer egy nimfát faragott, amint éppen babérfává változik, félig már az is, mert a lába gyökeret ver, az ujjai épp kileveleznek, de azért még szökik, szinte repül a teste a levegőben, még azért ebben a pillanatban ő Daphné, ő a legszebb lány az erdőn …

Az angyalok dicséretét érdemli:

 

Ki az örökké változandót,
S a változatlant egyesíted …

 

De gondolom, a szobrász is, aki vállalkozik rá, hogy színésznőt megmintázzon.

Például éppen Tolnay Klárit, akinek alakját ezer alakban őrzi az emlékezet.

Úgy nézzük, elámulva, ezt a bronzportrét, mint Tolnaynak egy váratlan, új szerepét. Az ezeregyediket. Persze, szokatlan tőle ez a némajáték, melyhez a gesztusok fölényes megvetése is járul ezúttal, de ki tudja, hátha így még többet mond el magáról s az emberről. Különös játéknak ígérkezik ez. Jutalomjátéknak, mely csak róla szól. A színpadon ő interpretálja az írót, művészetének eszközeivel. Ezen a forgatható állványon viszont őt interpretálja, őt kreálja a szobrász, a maga művészetének az eszközeivel. Csenddel és mozdulatlan formákkal.

Következik Tolnay Kári, Schaár Erzsi – ez az! szó szerint – alakításában.

A szobrász elfordítja a szobrot, hogy profilból lássuk, a bal arcát mutatja.

– Innen nézve olyan, mint egy régi zsonglőr vagy bohóc, csak szomorú …

Ki gondolta végig, de egyszer igazán, hogy akit a legjobb vígjátéki színésznők között könyveltek el, a legtragikusabb szerepeket milyen magától értődő természetességgel játssza? A szobor épp ezt a pillanatot választotta ki, amikor az égen együtt látszik a Hold, a Nap – merő jókedv és merő fájdalom.

– És most! Ezt a tekintetét biztosan ismeri. A legutóbbi szerepéből …

Igen, ahogy körbejárjuk, van a szobornak egy-egy pillanata, amelyet felismerünk, ebből vagy abból a darabból.

De hány olyan nagy szerepről szól ez a szobor, amelyet el se játszott Tolnay!

A sorsát summázza ez, és nem a pályáját, mely minden színésznél oly esetleges.

Sorsának és lehetőségeinek foglalatja ez.

Szereposztásnál a színház igazgatói irodájában, drámaírásnál az író asztalával szemközt, ki kéne tenni egy polcra ezt a szobrot. Szem előtt kell tartani, figyelni kell: mi telik még ki tőle? Ami eddig eljátszatlan, ami eddig megíratlan?

– Kétségbe voltam esve már – mondja a szobor alkotója –, ahányszor kijött hozzám ide, Budafokra, mindig más volt, egyszer ragyogó rózsaszín, máskor csípős, fáradt. Amit mintáztam róla, mindjárt megsemmisítettem. Ez így ment hónapokon át. Aztán egyszer, amikor nem is volt itt, megcsináltam ezt.

Melyik az a színikritikus, aki ilyen mélyen tárta volna föl, mi lakik egy színész szívében?

Bár kérdés, lehet-e, szabad-e egy színészt ennyire maszk nélkül meglesni?

Hátha Adynak van igaza?

 

Ki száz alakban százszor volt szabad
S minden arcához öltött más mezet,
Éljen és csaljon titokba-veszetten …

 

Hátha a színészek privilégiuma csakugyan ez:

 

Ragyogjatok meg, tévesztő szemek,
Édes, hazug méz, pergő, szép szavak
Csorogjatok tarkán, számítva, bátran,
Mindenki másnak mindig más legyek,
Változón szabad, gyürütlen, arátlan.

 

Hiszen az olyan teljes színskálájú repertoárban, amilyen a Tolnayé, maga a színész is eltévedhet. Pontosan úgy, ahogy Ady írja a vers folytatásában:

 

Enszavaimmal csaljam meg magam,
Melyvoltom gondján törjem víg fejem …

 

Itt van talán a magyarázata, hogy a legtöbb színészportré egy-egy sikeres szerepet rögzít. Még „civilben” is azt. Nem is igen lehet mást csinálni. Mert, ugye, milyen furcsa volna, ha például egy fényképes riport, a színházi és az otthoni fotók mellett, a színész röntgenképét is közölné.

Schaár Erzsi szobra épp egy ilyen röntgenszobor.

De nem fecseg ki semmit. Mégse.

Mert – bár igaz – a jó portrészobor az ember teljes megfejtését adja. De – és ez is igaz – csak nagyon lassan ad ki a titkain.

Nemzedékek türelmes faggatózása kell hozzá.

Ugye, milyen keveset tudtunk meg eddig Nofretétéről, a naumburgi Utáról, Ferenczy Béni fájdalmas tekintetű, talán mosolyra nyíló szájú Géniuszáról …

Ilyen nyílt és ilyen hosszan hallgató szobor ez a Tolnay-portré is.

1964

 

 

 

Íme, az ember

Minden szobor azt mondja: íme, az ember!

A szobrászat nyelve szinte eszelősen és konokul csak erről beszél.

Az emberről, a maga meztelen valójában. Legszívesebben szó szerint erről: a meztelen emberi testről.

Íme, az ember!

Másról szólni nemigen tud. A virágokat, a tájakat, az anyagok színes szépségét hagyja a festőkre.

Még a drapériát is arra használja, hogy rajzolja vele a test formáját, a félig elrejtés kihívó-cinkos mosolyával. Íme, a győztes ember: a görög atléta, aki most fonja homloka köré olimpiai koszorúját, vagy a parittyás kölyök Dávidok hosszú sora, lábuk alatt Góliát fejével, vagy a márványhajóorról felszárnyaló Niké, aki úgy lobog, repül, hogy csakugyan ő maga lesz a győzelem zászlaja, angyala, istennője.

És íme, az ember, megelégedett testi tökéletességében – a habokból kikelő szerelemistennők, a görög és etruszk Apollók, a kába, jókedvű és kissé pohos Bacchusok. S íme, az ember, akinek szépségét nem rontja el sem a kínzatás, sem a halál: a drapériák közt hátrahanyatló Niobék, a haldokló gallusok, a nyílvesszőkkel spékelt, s akkor is elegáns Szent Sebestyének.

És íme, az ember, akit megtört a szenvedés! A feje körül tövis- vagy szögesdrótkoszorúval. Mivé lesz az ember, ha ráfeszítik a keresztbe ácsolt gerendákra, mint a denevért? Vagy mint a kassai székesegyház északi kapuján látható: a keresztre feszített lator összevissza marjult testéről a fej úgy nyaklik hátra, hogy a fenék helyére kerül. Vagy mint Vilt Tibor Halott Katonája, akit egy döglött ló gondosan lerágott bordái közé dobott a légnyomás. Íme, az ember – lócsontketrecben!

A szobrászat nagyon régóta figyelmeztet minket, és igen kitartóan, arra az iszonyatra is, ami történhetik az emberrel. Mert lappangó lehetőségként mindig ott kísértettek a történelemben az antik cirkuszok, a falkavadászatok a bennszülöttekre, az ókínai hóhérrafinériák, a dominikánusok máglyái és az embertelenség leghevesebb napfoltkitöréseként: századunk koncentrációs táborai.

Voltak, akik már „koncentrációs világról” kezdtek beszélni.

A jövő történelemkönyveiben ez külön fejezet lesz: milyen mélybe hullott az ember, mielőtt túlemelkedett volna a Föld vonzókörén?

Magyarázat nem lesz rá.

De kifejezni is nehéz.

Miféle szobor bírná kifejező erővel azt a pusztulást, amelyben az ember fogalma elvész, és csak a számok maradnak. A milliós számok. Egy számtenger.

Ha egy szobrász megnézi a német katonáknál talált amatőr fényképeket vagy Göbbels filmoperatőrjének felvételeit, amelyektől maga a propagandaminiszter is megrettent, s lemondott arról a tervéről, hogy háborús győzelmek híján efféle híradókkal tartsa ébren az ujjongó felsőbbrendűséget a fajban – ha egy művész ilyesmit lát, gondoltam, leteszi a vésőt, tollat vagy ecsetet: ezzel ő nem tud kifejezésben lépést tartani.

Most egy nálunk élő görög szobrász vállalkozott erre a feladatra, mégis. Emlékművet mintázott, hogy a mauthauseni tábor helyén ez is hirdesse azoknak nyomorúságát és nagyságát, akik húsz évvel ezelőtt ott éltek-haltak.

Tavaly ősszel megláthattam a készülő emlékművet, Pest határában, kukoricaföldek között, a tarlón.

A kukoricatáblák olyan mértani rendben sorakoztak, mintha barakkok közt jöttünk volna …

Íme, a Húsvét-szigetek titokzatos óriásbálványai! – ez volt az első gondolat, amikor az út kanyarulatánál váratlanul előtűnő emlékmű a közelítőnek megálljt parancsolt.

Micsoda fal ez? Micsoda testekből épült falanx? És micsoda testek? A daróc alatt feltárul a test, és a hús alatt feltárul a belső, a csont. Mintegy ablakon látni be az emberekbe.

Íme, megannyi ember, aki már annyira meztelen, hogy keresztüllátsz rajta.

Lear király érezte ezt a döbbenetet s ezt az alázatot, amidőn egy viharos éjszaka előbújt előtte a szalmából a meztelen Bolond Tamás, aki nem volt futóbolond, csak üldözött.

Hol vannak azok a szép, régi tirádák, hogy az embernél nincs csodálatosabb?

Lear király így beszélt – miközben a látvány ellenállhatatlanul hajtja immár őt is, hogy leredukálja magát az emberi létezésnek erre az abszolút nullpontjára –, részvétből, homályos bűntudatból? ki tudja?

„Nem több az ember, mint ez? Nézd meg őt jól: te nem tartozol a bogárnak selyemért, az állatnak bundáért, a juhnak gyapjúért s illatszerért a macskának. Te maga a lény vagy. A föl nem szerelt ember nem több, mint ilyen szegény meztelen villás állat, mint te vagy. Félre ezer toldalékokkal! Jertek, gomboljatok ki!”

Micsoda fal ez? Tömör és áttetsző! A lábak közt látszik a horizont. Majd ha helyére kerül, az osztrák Alpok hegyvonulata rajzolódik be a képbe. Ott majd autóút kanyarodik fel hozzá. Micsoda autóstop ez! Csontbrigád. Feltámad a földből a Duna-parti camping-re induló turista előtt …

Nem lehet tudni, mért integetnek. Feltartott kezük a megadás jele-e a gépfegyver előtt vagy éppen a győzelem V-je? mementó-e vagy a morituri te salutant? talán kitört a lázadás? vagy üdvözlik a felszabadítót?

Mindez együtt.

S mivel mindez egyszerre benne van: nyugtalanító és drámai.

Mint az a lét-nemlét, melynek jelképe lesz.

 

Ha az autóút szokott forgalmú, a statisztika törvényei szerint el fog néha hajtani előtte az is, aki kigondolta és igazgatta húsz éve az efféle táborokat. Annak mit mondhat ez az emberfal?

Jelky András kalandjai közt olvastam valamikor, hogy egy déltengeri szigeten töméntelen embercsontot talált, de egyetlen élő lelket sem. Ide csak lakomázni járogatnak át a szomszédos szigetekről az emberevők. De amikor legközelebb megint megjelentek csónakjaikon, megkötözött, új áldozataikkal: egy csontvázfronttal találták magukat szemben, s a csontvázak mögül Jelky András nyilazott rájuk.

Persze, a neokannibálok már nem olyan ijedősek, mint voltak Jelky pápuái.

 

Micsoda fal ez!

Számláld meg az alakokat. Kilencen vannak.

És mégis, milyen lebírhatatlan erőt képviselnek. Ők a tömeg.

Ez már a kompozíció csodája.

A több alakos emlékműveken vagy mozgásban vannak egymás felé a figurák, szaladnak, esetleg integetnek a főalak felé, mint az új Kossuth-szobron, vagy magányosan viseli mindegyik alak a maga egyéni sorsát, mint a régi Kossuth-emléken vagy ennek klasszikus mintaképén: Rodin szobrán, amely a Calais-i polgárok néven ismerős.

Makrisz Agamemnon szobra éppúgy szakított az illusztrációs történelem-magyarázó élőképpel, mint ahogy szakított a „párosult magány” ábrázolásával.

Egyetlen mitikus erejű, kollektív lényt fogalmazott meg, amelynek harminchat végtagja van.

Itt nincsenek főalakok és statiszták, és itt nincsenek izolált sorsok.

Ők a tömeg.

Hogy írja József Attila?

 

Kenyértésztaként dobódik,
hánykolódik, dagasztódik
a tömeg.
Tömény őssejt, püffeteg
tapogatóit kibontja,
nyúlik, válik amőbaként,
más dudorait bevonja.
Világ, bekap a tömeg!

 

Ez a szoborcsoport egyszerre utal a koncentrációs tábor masszába préselt passzív embersűrűjére, és arra a villanyosan feltöltött aktív emberiségre, amely egy tömegtüntetésen kirobban. A szobor ereje épp abban van, hogy az iszonyú sorsot és a sors ellenében a nagyszerű lázadást nem választja szét semmiféle didaktikus szándékkal, hanem elemi egységében adja ezt is, azt is.

Ma már tudjuk, hogy nem holmi hasonlat az, hogy a tömeg feltöltődik elektromossággal. Csakugyan feltöltődik, lemérhetően. És ezt látjuk kivillámlani itt a feltartott kezek fémgömbjein.

Vagy az atommag modelljét idézik talán ezek a gömbölyű öklök? És ez adja akkor ennek a kilenctestű tömbnek a megbonthatatlanságát – az atomok kapcsolódásának energiája?

Hiszen a csodálatos épp az, hogyha közel mégy a csoporthoz, azt látod: milyen levegős, napfényes folyosó van az alakok közt …

A művészeti szakértőknek érdemes lesz tanulmányozniuk, hogy a szobrász mesterségének milyen eszközeivel érte el, hogy kevés alakkal tömeget jelenít meg, hogy emberi formákkal tektonikus hatást kelt, hogy laza kompozícióval kompakt tömböt alkot.

A formák hasonlósága és egy-egy hajszálnyi különbsége …

A szinte zenei ritmusok …

Az ismétlésük, de más-más szögekből …

Mindez arra szolgál, hogy tolmácsolja a történelem legdöbbenetesebb ezrelékszámítását.

Azt mondják, hogy a varsói gettóban nem maradt meg hatszáz ember sem a hatszázezerből. S a kivégzőtáborokban se volt sokkal jobb az arány.

E mögött a kilenc alak mögött, a statisztika szerint, kilencezer halott van.

Ezt a tömeget érezteti ez a szobor.

Éppen ezért ezt a szobrot nemcsak ott kellene felállítani, ahová a deportáltak megérkeztek, hanem ott is, ahonnét elindultak.

Mikor a süttői márványbányában kifejtik az alaptömbjeit, s mikor az öntödében elkészül a kilenc bronzbálvány, egy ideig látható lesz az emlékmű Magyarországon is.

Azután különleges gépszállító kocsikon elindul nyugatra, azon az úton, ahol húsz éve az embereket hajtották …

1964

 

 

 

Két Árkádia között

(Vankóné, Dudás Juli)

Tisza Kálmán tarokkpartijának a képét nem valami kiváló festő festette, de a képet elfogadjuk hitelesnek, és senkinek se jutna eszébe olyasmire gyanakodni, hogy a festő a kívülálló tájékozatlanságával meghamisította a kormánypárti klub kártyaszobájának a karakterét. Ámde ugyanebből az időből Bihari, Aggházy, Deák-Ébner csárdajelenetei és aratóünnepségei láttán már jogos gyanúpörrel élünk a képeik hitelességét illetően – s csak mosolygunk.

Túl könnyű volna azt válaszolni, hogy ez, persze, a magyar századvégre jellemző, hisz ez következik a népet átverő huncut politikából. Meggondolkoztató ugyanis, hogy a művész és modelljei közötti távolság mintha máskor és másutt is hasonlóképpen jelentkeznék.

Nem érezzük a distanciát Benozzo Gozzoli és a Mediciek között. Sem Velazquez és az infánsok között. Sem Zichy Mihály és a pétervári udvar között. A városi élet jeleneteit festő művészek kompetenciáját is elfogadjuk, Carpaccio velencei kurtizánjaitól Toulouse–Lautrecig. Eszünkbe se jut feltételezni, hogy egy művész ne találja meg az utat abba a világba, amelyet ábrázolni kíván, ha mégoly távol született is tőle. Viszont nagyon sokszor érezzük a kibékíthetetlen távolságot a művész és modelljei között, mihelyt pásztorokat és szántóvető vagy táncoló parasztokat látunk a képen. Hol túlságosan heroizáltaknak találjuk őket, hol túlságosan rokokó bájúaknak, hol gúnyosan karikírozottaknak … Mintha festőjük, a falusi népéletet véve témául, máris lemondott volna a közvetlen élményről, s csakis valami ilyen-olyan irányban sugártörő, egykorú konvenciókon, és az éppen divatos pásztorjáték- vagy népszínműkliséken át látta volna azokat a falusiakat, akiket pedig feltehetően kitűnően ismert – sőt, esetleg közülük is eredt.

Mi az oka annak, hogy a falusi világot mindig is ily nehezen lehetett csak tetten érni?

Vegyük csak számba.

Néhány középkori illuminált könyvben tökéletesnek érezzük a falusi munka és a mulatságok ábrázolását.

Aztán Brueghelnél …

És aztán?

Talán csak a naiv festőknél?

 

Ezt a tűnődést öt évvel ezelőtt kezdtem, akkori naplójegyzeteimből frissítem most föl ezeket a kérdőjeleket. Akkor láttam először összegyűjtve naiv festőket a párizsi Musée d’Art Moderne kiállításán. A világ minden tájáról voltak ott képek. A paraszti naivokat jórészt jugoszlávok képviselték. De voltak románok, szlovákok is. Magyarországról volt-e ott valami? Úgy emlékszem, nem volt.

Most, Moldován Domokos Vankóné, Dudás Juliáról szóló filmje egy virágzó magyar naiv paraszti festészetet revelál. S ez a festészet, mint kirakós játékban a hiányzó kocka, úgy illeszkedik be abba a térképbe, amelynek egyik felét a párizsi kiállítás is megmutatta: megint kirajzolódik, mint annyiszor, a Dunatáj térképe. Vankóné, Dudás Juli galgamácsai festőasszony képei, már témáinál fogva is, valami olyasmiről szólnak, ami gyökerében köti össze az itt lakó népek életét.

 

Az ünnepekről

Ünnepet ülve újra meg újra bekapcsolódunk az élet lendületes forgásába: a temetés, a lakodalom, a szüret, a húsvét, a napforduló ünnepein. Erről a megújulásról szólnak Dudás Juli képei. Azt rögzítik, ami a legmaradandóbb volt, és ami most a legmúlandóbb: a népélet ceremóniáit, a mítoszaink még élő emlékét. Úgy is mondhatnánk, hogy a képeken átüt a prehistorikum.

Vajon mi az, ami egy serdülő parasztlánykát (mert Dudás Juli gyerekkora óta fest) eljegyzett nemcsak a festészettel, hanem egy meghatározott témavilággal? Nem felelhetünk mást, mint hogy feltehetően ugyanaz a megtartó erő, amely a közösségi élet ünnepi formáit a folklórban megőrizte, az igyekszik most az ő művészetében utoljára még megörökíteni magát – a festmények immár mozdulatlan maradandóságában.

Moldován Domokos filmje Dudás Juli színes képei mellé megmutatja, fekete-fehérben fotografálva, a képek motívumait: a még élő, a ki tudja még meddig élő galgamácsai ünnepeket. S halljuk hozzá a dalokat is.

Ha Moldován így azt akarta bizonyítani, hogy Dudás Juli képei egy tőről fakadnak az ünnepi örömmel és szertartással – meggyőzött minket.

Dimenziókban gazdag film!

A mindennap és az ünnep, az ünnep és a művészet fordulópontjairól, találkozásairól.

De arról is, hogy egy a Halál és a Kezdet.

Szól a filmen a halottas ének a mellé a régi kép mellé, amelyen Dudás Juli egy lánypajtása temetését rajzolta le. S a dal a halált nászként emlegeti … Aztán látjuk Dudás Julit a lánya lakodalmán. Itt meg úgy szól az egyik dal, mintha sirató volna.

Amikor ezen a lagzin a kamera számba veszi a leölt állatokat: mintha egy vidám, véres áldozat emlékét idézné. S micsoda diadalmi processzióban hozzák az asszonyok a tálakat! A mozdulatok a filmen, a színek a festett képeken hirdetik: kezdődhet az ünnep, mert együtt vannak megint az élet újrakezdésének a feltételei, hitben, kedvben, anyagiakban, most kell tehát azt az egyre csak megpihenni akaró öreg Teremtőt az élet újrateremtésére rábírni, s most kell magunknak is megújulni benne …

 

Az acapulcói El Presidente hotelben a felfüggesztett lépcső mellett felfutó falon nem győztem csodálni Salvador Dali óriás zsiráfcsontváz freskóját. És Mexico Cityben, bár nem laktam benne, arra jártamban betértem az El Prato hotelba, csak hogy láthassam odabent Diego Rivera hatalmas frízét, amely egyszerre volt a mexikói forradalom körképe és egy halottas ünnep. Ezekhez fogható az az élmény, amely a balatonfüredi Marina Szállóban fogadja a vendéget: Dudás Juli pannói.

Ez a naiv stílus, amely talán a tükrösök ábráiból indult el, kitűnően érvényesül a nagy méretekben. A Marina Szálló építészeinek kezdeményezését érdemes volna folytatni. Megörökíteni a magyar népi hagyományokat, Dudás Juli interpretálásában.

A mese állítólag akkor bővült ki a hősi próbatételekről szóló epizódokkal, amikor a beavatási misztériumok s velük a próbatétel-szertartások kezdtek kimenni a divatból, s így megszűnt a tilalom terjesztésüket illetően. Itt volna talán a pillanat – a még meglevő emlékek és a már megszűnő tilalomé, hogy a népi gyógyítás mozzanatait az örökítse meg, aki még közelről is láthatott ilyesmit. A modern orvostudomány és gyógyszertan nem tagadja meg azt az örökséget, amely a fák és füvek gyógyító erejét ismerő népi javasemberektől és tudós asszonyoktól származott ránk. (Vagy pláne, a régi indiánoktól.)

S hadd vessük fel újra, Moldován Domokos és Ortutay Gyula után, hogy külön múzeumban kéne gyűjteni a magyar naiv parasztfestők műveit. A magyarokét, és – csere révén, ha kerül – a nem magyarokét.

Gondoljunk a gyermekeinkre. Szavahihető futurológusok szerint, még egy röpke nemzedék, és az emberiség jó része szellemi tornával és művészkedéssel fogja agyonütni egyre több szabad idejét. Gondoljunk erre a naphosszat csak muzsikáló, színjátszó, filmező, festő, rajzoló – egyszóval árkádiai – emberiségre. Milyen hálás lesz ez nekünk, ha ügyelünk, hogy az az utolsó láncszem ne hulljon ki, amelyik az igazi Árkádiával még összeköthetné őket.

Az előttünk levő Árkádiának tartozunk a régivel.

Amelyikről Juhász Ferenc is (és éppen Dudás Juli képei alá) így írt: „A világ tele volt képíró asszonyokkal és faragó emberekkel, népballadákkal, dalokkal, teremtés- és halálmítoszokkal és népmesékkel. Vigyázzunk, hogy ki ne haljanak az éneklő népek, mert az ember hal ki velük.”

 

A filmen néha feltűnik Vankóné, Dudás Juli, amint fest vagy rajzol. Ezek a film legszebb pillanatai.

Művei a gyermekkorunk és mítoszaink távolságában vannak tőlünk. De a képíró asszony jelenléte mintha megfordítana kezünkben egy látcsövet. A távolságot közelségnek érezzük. Gyermekkorközelségnek. Mítoszközelségnek.

Valamelyik dél-franciaországi barlangban, a falra festett vadászjelenetek alatt, van egy lábnyom. Az Ősember lábnyoma. Valószínűleg az Ősművészé. Nincs az a csoportképből kitekintő renaissance önarckép, amelyik ilyen közvetlenül, ilyen megrendítően idézné a festő jelenlétét, mint ez az egyetlen lábnyom.

Így nézünk ezen a filmen a Naiv Festőasszonyra. Micsoda reveláció! A kortársunk.

1969

 

 

 

Színház

 

 

 

 

Pátriárka, avagy Don Juan?

Bevezetőül ahhoz a részhez, amelyben egy drámaíró színészekről ír

Minek érzi magát?

Mármint az író, akinek az íróasztaláról rajokban röppennek ki a színészt kereső, vérszomjas árnyak – a szerepek. Vagy más szóval téve fel a kérdést: szülői szeretet fűz-e minket, drámaírókat a kezünk alatt kikerekedő szerepekhez, avagy valamiféle Erósz–Platón és Freud Erósza?

S megint más, játékosabb szóval kérdezve: ha számba venni szeretném őket, darabjaim hőseit, hősnőit, figuráit – ugyanis kezdenek túl sokan lenni –, genealógushoz folyamodjam-e vagy egy Leporellóhoz?

Írtam eddig huszonnyolc vagy huszonkilenc drámát. Egy közülük egyszereplős. Akad köztük néhány kétszereplős. A többiekben mind több a szereplők száma. (A Szfinx három-, a Premier-ajándék négy-, a Magnificat öt-, az Ők tudják, mi a szerelem hat-, a Tüzet viszek hétszereplős, és így tovább a tizenhét szereplős Egy szerelem három éjszakájá-ig, amelynél van még jóval népesebb drámám is az asztalfiókban.)

Szerény becslés szerint is kétszáz körül van tehát azoknak a félig élő, félig árny vázalakoknak a száma, akik nekem köszönhetik ezt az árnyéklétet, s akik csak arra várnak, hogy egy színész testét és szellemét megkaparintsák, megszállják, a maguk képére átalakítsák, üdvösséggel hitegessék, meggyötörjék. Mert csak így tudnak élni egy szezont, két szezont. A szerepek. Micsoda paraziták!

Magam is megrettenek, ha végignézek rajtuk. S csakugyan nem tudom: gyerekeimnek tekintsem-e őket vagy szerelmes partnereimnek. Hiszen emlékszem, ha csak húszéves voltam, amikor öregembert írtam, hősöm iránt akkor sem fiúi, hanem már szülői gyöngédséggel viseltettem. (Ez a pátriárkai útja a szerzőségnek.) Ugyanakkor nem írhattam soha olyan szörnyeteget (ádáz házmesternét, paralitikus ezredest a C’est la guerre-ben, életfogytiglanos gyilkost a Zsenik iskolájá-ban, s Nérót, Agrippinát, Poppaeát), hogy ne emlékezném: éreztem testük forróságát …

Pátriárka vagy Don Juan?

Vagy mind a kettő?

Merthogy valami vérségi vagy szenvedélyteli kapcsolatban vagyok ezzel a kétszáz szereppel, az bizonyos. Ha akármelyikről elkezdeném mondani, hogy írás közben milyen emlékeket és vágyakat húztam ki velük a lelkem hínárosából – ez felérne egy mélyreható analízissel. A kétszáz közül majd mindegyik tud rólam valamit vagy mindent, és súlyos szavú tanú lehetne ellenem-mellettem (végül a pro és contra is egyre megy) az Ítéletnél.

Ez a bevezető.

Ahhoz, hogy megértsék: az sem bagatell, ami a drámaírót azokhoz az élő s már halott színészekhez fűzheti, akik szerepeit eljátszották.

Vajon Szabó Lőrincben nem az igazában soha meg nem szólaló (de Illyés szerint is mindig megszületni kész) drámaíró – vagy drámaíró-remény – tette-e eme vallomást, visszamenőleg, még a debreceni diákévekről, a Tücsökzene egyik legtitkosírásúbb versében?

 

 
Ha a Nemzetiben
új csillag tűnt fel, dobbant a szívem:
mint te, az is csak név volt, puszta név,
de hogy nem láttam, a tény épp elég
ürügy eggyé-álmodni teveled,
hiszen téged sem ismerhettelek …

 

Ne felejtsük el, hogy a drámaíró elsősorban szerepteremtőt jelent, tehát sok alakot egybeolvasztót, egyetlen alakot megsokszorozót. De mindjárt szereplőkeresőt is jelent. Színészben reménykedőt. Színész után epedőt.

Dante álmai Beatrice körül? Mi ez ahhoz képest, amilyen intenzíven idézgeti egy drámaíró annak a színésznek az alakját, akire valamelyik készülő szerepét ráruházni szeretné? Attól formálódik oly szépen a hős, hogy az írónak van kire gondolnia. Hogy aztán végül másnak adódik a szerep? Hát igen. Végül Dante se Portinari Beatricét vette feleségül, hanem a Donati lányt. Boldogan élt vele.

A szerepalkotás titkos mechanizmusába – bevallva-bevallatlanul – éppúgy bedolgoznak, akikkel életünkben konfliktusunk volt (szerelmi vagy még inkább hatalmi konfliktusunk), mint ahogy bedolgoznak a színészek, akiket elképzelünk – vagy el se képzelünk, de emlékezünk rájuk.

Azt hiszem, méltó lett volna akár egy Freud figyelmére is ez a szerepcsináló és szereplőkereső mechanizmus. S ki tudja? Talán azért sem ártana tisztázni a törvényeit, mert bizonyára itt vannak elrejtve a majdnem törvényszerűen jelentkező író-rendező konfliktusok – ha lappanganak: annál inkább konfliktusok – csírái.

(Csakugyan, mi mindennel nem foglalkoztak a pszichoanalitikusok. Miért épp ezzel nem? A francia Psyché című lapnak például nem a tárgya volt az analízis, hanem a módszere: mindenről szó volt benne, politikáról, közgazdaságról, divatról, konyhai receptekről, csak éppen a komplexusok meg a libidó magyarázta benne Adenauer politikáját éppúgy, mint a szeriális zenét, az ifjúság mozgalmait, a miniszoknyát – s a lap ínyesmestere nem felejtette el megemlíteni a thalasszikus regresszió szerepét a rák-koktél élvezésében … Nohát, ha egy pszichoanalitikusra bíznánk a rendező és az író viszonyának az elemzését, bizonyára kacagva érné tetten a szerző alapfóbiáját ama kifejezésben, amely sűrűn előfordul az írói panasz-szótárban: kiherélték a darabomat!)

Nem vagyok szakember, az elemzést el nem végezhetem – s különben is: egy beteg, nagybeteg, ne elemezze magát –, csak szeretném ezúttal felhívni az analízis leendő művelőinek figyelmét arra a komplexusokkal sűrűn benőtt pagonyra, ahol az író szövi a hálót, és a rendező ejti meg benne a színészt.

1971

 

 

 

Somlay

Hogy Árgyilus vagyok,
Miért titok, amig csak élek?
Ady

 

A Nemzeti Színház előtt nagy tömeg. A ravatalon Bajor. Megölte a férje. A beszédet Somlay Artúr mondja fölötte.

Aki látta őt ott közelről, vagy pár nap múlva a filmhíradóban, immár az ő feje fölött is gyaníthatott valami baljós csillagzatot.

Úgy állt ott, mint a menekülő ember, aki tudja, hogy vonzza a villámot magára. Telítve volt tragikus életérzéssel.

Nem sokkal azután, hogy elmondta a gyászbeszédet meggyilkolt partnernője koporsója fölött, a fátum, amelyet sorsában, sejtjeiben hordozott, betelt rajta is.

Hirtelen halt meg.

Ma már tudjuk, öngyilkos lett.

Ingerlékeny ember volt, hajlamos a bőszültségre. Mondhatni mindig. Pontosabban: valahányszor az emberi kicsinyesség jeleivel találkozott. Aki emlékezik rá, háborgásaira emlékezik elsősorban.

De a halálában csak annyi volt az indulatos elem, mint a római hősök emlékezetes gesztusaiban.

Meghalt, mert hirtelenjében nem talált más érvet …

Mint Mucius Scaevola, amikor tűzbe tette a kezét. Mint Brennus, amikor a mérleg serpenyőjébe dobta a karját.

Somlay az életét dobta az igazság serpenyőjébe.

Így merült alá.

Bajor, Somlay – micsoda Shakespeare-tragédiába illő menet indult el velük.

„Szent szörnyetegek”, mondja az ilyen színészekről a francia, s közben elfeledkezünk róla, hogy ők a legérzékenyebb emberek.

Aki emlékezik rá, nem is háborgásaira emlékezik elsősorban, nem! Hanem arra a megrendült alázatra, amellyel hódolni tudott a szépség, az egyszerűség és a gyermeki tisztaság előtt.

Talán ismerik fényképről azt a tekintetét a kis Emilivel …

Mondják, hogy kevéssel a halála előtt Juhász Ferencnek egy versét mondta el a rádióban. A felvétellel várni kellett, mert Somlay sírt. Miért sírt? Mert olyan szép volt a vers, azért.

Akik ma emlékeznek rá, ha szóba kerül, ezen vitatkoznak. Hogy mi volt benne az uralkodó?

– A bőszültség? … Az alázat!

– Az alázat? … A bőszültség!

 

Akik ma emlékeznek rá, már inkább csak élete utolsó esztendeiből tudnak eseteket idézni, első vagy másodkézből.

Hadd idézzük ide a két fiatalkori esetét. Egykori laptudósítók tollából.

A Pesti Napló 1907. október 24-i számában egy botrányról ír, Elmaradt főpróba címen.

„A Magyar Színházban ma délután furcsa ok miatt maradt el az este bemutatott Dorian Gray című dráma főpróbája. Tizenegy órára volt kitűzve a főpróba kezdete, a nézőtéren már összegyűltek a sajtó képviselői, de a főpróbát nem lehetett megkezdeni, mert hiányzott a főszereplő: Somlay Artúr, Dorian Gray személyesítője. Háromnegyed tizenkettő órakor szétnyílt a függöny, és megjelent a színpadon Beöthy László igazgató, aki bocsánatot kérve jelentette a főpróbára gyűlt kis közönségnek, hogy a főpróba elmarad, mert a főszereplő nem jött el. Azután maga igazolására felolvasta Somlay Artúr hozzá intézett levelét. Ebben a kétségtelenül egzaltált természetű fiatal színész bocsánatot kér az igazgatótól, és tudatja, hogy képtelennek érzi magát Dorian Gray nagy szerepét egy napon kétszer végigjátszani. És azért nem jön el a főpróbára, mert ha délelőtt játszik, este nem produkálhat olyat, amilyet akar. Erre a szerepre, írja aztán, mindenét felteszi, és ha ma este megbukik: főbe lövi magát.

A főpróba közönsége e különös kis levél meghallgatása után kissé bosszankodva távozott a nézőtérről, az igazgató pedig bizonyára színházi törvényszék elé állítja a kötelességmulasztó művészt.”

Kár, hogy nem maradt meg Somlay levele. Olyan lehetett, úgy képzelem, amilyenek Petőfi levelei …

A Pesti Napló nem hagyja sokáig kétségben olvasóit. Ugyanebben a számában közli, hogy Somlay nem lett öngyilkos. Az esti bemutatón a közönség melléje állt.

A kritika olvasása után senkinek sem lehet kétsége: Somlay csakugyan az életét tette fel erre az alakításra.

„A közönséget a dráma mindvégig érdekelte, a negyedik felvonásban pedig, a főszereplő játéka miatt, frappírozta, vagy talán helyesebb meghatározással: kihozta a sodrából. Itt ugyanis egy furcsa dolog történt. Dorian Gray személyesítője, Somlay Artúr ugyanis a közönség szeme láttára, a játékával döntötte el azt a régi vitát, mely akörül forog: át kell-e éreznie a színésznek azt, amit játszik vagy nem. Somlay kétségtelenül átérezte a Dorian Gray szörnyű érzéseit, és ebből rettenetes jelenet kerekedett: szinte önkívületben játszotta, toporzékolta és őrjöngte végig azt a szcénát, amikor Dorian leszúrja festő barátját. Nem ellenőrizhette többé magát, se hangját, se mozdulatain nem volt képes uralkodni, és megtörtént e valóságos paroxizmusban végigjátszott jelenetben, hogy úgy döntött fel egy égő gyertyákkal megrakott, sokkarú gyertyatartót, hogy a nézőtéren sokan felugráltak a helyükről, mert azt hitték, hogy tűz van a színpadon, és rögtön lángba borul minden. E felvonás után – mint mondják – a színész ájultan vágódott végig a kulisszák mögött. És úgy kellett fellocsolni. És a közönség csodálatosképpen melléje állott. A felvonás után tizenötször szólították a lámpák elé. Fenyegetését tehát, melyről más helyen szólunk, nem kell beváltania: életben maradhat, de – gyógyíttatnia kell magát.”

Másfél év múlva megint alkalmunk van a pesti lapokban egy Somlay-botrányról beszámolni. Megint főpróbán robbant.

A Pesti Napló 1909. április 30-i számából idézzük: Különös főpróba.

„A nézőtér ugyanis ma délelőtt, amikor egy új író: Balázs Béla Dr. Szélpál Margit című drámájának volt a főpróbája, harcos kedvű ifjú emberekkel és érdeklődő hölgyközönséggel telt meg, kétségtelenül az új író tisztelőinek seregeivel, mert hiszen eddig a Nemzeti Színház főpróbáin kizárólag a kritikusok és a színház tagjai lehettek jelen … A kissé hangosan élvező fiatal urak és hölgyek miatt a kritikusok egy színész részéről a nyílt színpadról rendreutasításban részesültek. A darab egyik úgynevezett nagy jeleneténél ugyanis az történt, hogy az egyik szereplő, Somlay Artúr a nézőtér felé fordulva, ingerülten lekiáltott: „Csendet kérek! Így már játszottam a Jardin de Paris-ban, de itt csendet kérek!” E színész már egyszer egy főpróbával kapcsolatosan bizonyos nevezetességre tett szert: erre a főpróbára maga helyett egy levelet küldött, amelyben öngyilkossággal fenyegetőzött. Mai szereplése bizonyára éppen olyan célzatú volt, mint a múltkori, pedig az ilyenfajta viselkedés mindig inkább komikus, mint érdekes. De hogy ehhez az újabb szerepléshez ismét alkalma nyílott Somlaynak, azért a Nemzeti Színház vezetősége a felelős.”

A Pesti Hírlap kritikusa még tovább megy. Kritikusi mivoltában érzi sértve magát, s mindjárt fizet is. Kritikával. Így:

„… különösen feltűnővé teszi ezt az incidenst az, hogy éppen olyan jelentéktelen színész merte ezt a hangot használni, mint Somlay, aki csak az igazgatóságnak és a sajtónak az elnézéséből lehet a Nemzeti Színház tagja.”

A sértett – és névtelen – kritikus következetes. Másnap is fizet. Hosszú cikkben méltatja a bemutatott darabot, a színészeket. Somlay nevét meg sem említi. Most már következetes. Tegnap megírta róla, hogy jelentéktelen színész, tehát Somlay többé nincs.

Még negyvenkét év!

Még kétszázötven főpróbája lesz ezután. Kétszázötven bemutató. Kétszázötven alakítás.

Kétszázötven olyan napja, amelyen tele lesznek az újságok a nevével, és nem lehet tudni, mit írnak róla. Milyen hozsannát. Milyen becsületsértést.

Esetleg megint azt, hogy gyógyíttassa magát.

Esetleg megint azt, hogy jelentéktelen.

Esetleg megint semmit.

És nem számít a fáradtság, és nem számít a történelem. 1924 szeptemberében megcsinálja, véghezviszi élete egyik legnagyobb alakítását, Edgárt, Strindberg Haláltánc-ában. S tíz nappal később már Tristan Bernard bohózatát kreálja. Címe: Csókolj meg! Egy hónap múlva paraszt-szerep egy Földes Imre-darabban … S ebben a szezonban még hat bemutató. Köztük egy Pirandello.

1944-ben öt bemutató. Az első feledhetetlen: A mi kis városunk. Ő a Rendező benne. Itt tűnik fel mellette Ruttkai Éva.

Még 44 decemberében is főpróba, még akkor is premier.

Így jön ki, csak így jöhet ki, a kétszázötven szerep kreálása.

Megannyi kihegyezett alkalom a teljes odaadásra, alázatra …

Megannyi alkalom a pisztolyt ragadó vagy egy felkapott székkel hadakozó bőszültségre.

Eme legelső botrányai és megleckéztetései után még negyvenkét évig bírta.

 

Ezek az oly ellentétes jellemvonások megférnek-e egy személyben?

A konvencionális karakterológia szerint: nem nagyon. A jellem azért jellem, hogy mindig a maga mesterségét folytassa.

Pedig semmi sem természetesebb annál, mint hogy az ember az ellenkezőjét csinálja annak, amit csinálni szokott. Különösen, ha eljut élete csúcsára.

A magyar széphistóriában Árgirus királyfi, amikor végre rálel a tündérkirálylányra, vajon mit csinál? Mit is csinálna? Felpofozza szép szerelmét – az ünnepi lakomán. Az Árgirus széphistóriájáról szóló nagy könyvében Kardos Tibor hosszan elemezgeti, nagyon okosan, ezt az „action gratuite”-et. Az efféle tisztító fenyítés – írja – még az antik mítoszokból ered.

A lényeges az, hogy akármilyen meglepő is a menyasszony felpofozása – s épp a lakodalomban –, mégis: „belefér” Árgirus hősszerelmes, tűrő és önfeláldozó természetébe. A tündérmátka is így érzi:

 

Mondá a szép leány: Árgire, szerelmem!
Most látom: gonoszból, hogy nem ütél engem,
ezzel nem kisebbül az én emberségem,
sőt inkább öregbül az én tisztességem.

 

A nász és pofon nemcsak a mitológiában jár együtt, Csurka István első novellájának a címe ez. Molnár darabját, a Liliom-ot is egy ilyen „váltás” teszi emlékezetessé: a gyöngédség, amely mindig csak ütni tud. A legszebb és a legpontosabb: József Attila pillanatképe a segítésre kész szeretetről, amikor tehetetlenségében megkísérti a brutalitás. A dalforma azt is mutatja, hogy nincs ebben semmi rendkívüli. Hogy igaza van Árgirus tündéri szerelmesének, amikor mentegeti és megbocsátja az ilyesmit:

 

Mért fekszel betegen?
Mi kéne? Két pofon?
Nyugalom, szerelem.
Szerelem, nyugalom.

 

Ez a vers József Attila utolsó versei közé tartozik. S hogy a „váltás” mélyén mi lappang, arról a vers fogalmazványa és ki nem adott variánsai vallanak.

Az itt idézett versszak egyik változata ugyanis így szólott:

 

Hogy nincsen istenem,
beh nagyon fájlalom!
Nyugodj most, szerelem,
szeress most, nyugalom.

 

Mert hogy a végtelen szeretet pusztításba csapjon át, ahhoz az a lappangó, ki nem adott felismerés is kell, hogy az isten (aki oly személyes isten volt, aki „istenem” volt) elveszett.

A hit még megvan, a gyermeki hit, de az isten már nincs meg.

S hogy ezt ne kelljen megvallani: marad a pofonígérgetés. A pusztító, az önpusztító brutalitás.

Azt mondják, őrült az, aki mindenét elveszíti, kivéve józan eszét … És kik lesznek öngyilkosok?

Leginkább azok, akik mindenüket elveszítik, kivéve a hitüket.

 

– Jaj de szép! Mint Árgirus királyfi!

Így kiáltott fel egy kisfiú valamelyk vidéki magyar város színházának a nézőterén – pontosan már nem is lehet tudni: Aradon, Kassán vagy Kolozsvárt –, amikor az ifjú Somlay első szerepében a színpadra kilépett.

Így ragadt rajta az Árgirus név. Így lett barátai számára, örökre – Árgyél.

Vállalta ezt a nevet, s azt hiszem, mindvégig sejtette, hogy a szépség igézetében bolyongó Árgirusban robbanó indulatok, pusztító energiák is vannak. Ezeket is vállalta.

Szép volt és brutális, mint Árgirus királyfi.

 

1

Somlay Artúr anyai részről olasz, apai részről angolszász származású volt.

Lehet, hogy a génjeibe oltva hozta magával a szélsőséges lelkivilágot, a hajlamot a meghasonlottságra. Hiszen, végtére is, a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán csapott össze benne.

De ugyanezekre a génekre, s bennük ugyanezekre a távoli tájakról összefutó örökségekre hivatkozhatunk akkor is, ha magyarázatot keresünk Somlay univerzalizmusára. Szerepeinek változatossága (az ember minden variánsa érdekelte őt a színpadon) éppúgy vall erre az univerzalizmusra, mint vonzódása az általános érvényű filozófiai eszmékhez.

Somlay Artúr Észak és Dél örökségével egyaránt megterhelt – de mondhatjuk: egyaránt megajándékozott – ember volt. Éppen úgy, mint e kettős örökségnek iskolapéldája, modern-mítoszi ősképe: Tonio Kröger.

Minősíti az esetét, persze, az is, hogy Somlay Magyarországon volt Tonio Kröger, s nem holmi Hanza-városban. Somlayban is felfedezhető volt, akárcsak Thomas Mann hősében, a szívtépő magány, a szomorú nosztalgia a szépség után és a lelkes reménység valami emberiséget átölelő szolidaritásban …

De e kettős örökség „gyúelegye” nála – a Tonio Kröger-i képleten túl – állandó robbanásokat is jelentett. Nosztalgia? de perlekedési szenvedély is a nosztalgia tárgyáért. Árgirusi felajzottság az abszolutumokra (szépségben, jóságban, becsületben), igen, de a megcsalatottság érzése is, hogy a Teljesség helyett mindig csak töredéket talál. (A fentebb említett bőszültsége majdnem mindig ebből fakadt: kielégíthetetlen abszolutum-igényéből. Próbákon, előadáson, amikor a partner lustasága, figyelmetlensége vagy tehetetlensége miatt lerobbant egy jelenete, amelyet ő eget verőnek szánt.)

Társtalanság? Alkotói magányosság? – igen, de Illés-szekéren.

Mindenesetre egy olyan Tonio Kröger volt, akinek a költője nem Rilke, hanem Ady.

 

„Ismerek mindent, ami magyar, és mindent, ami Európa” – írja emlékirataiban Somlay. Semmi sem volna egyszerűbb, mint ezt a büszke kijelentést átélt szerepeinek felsorolásával alátámasztani. A Sári bírótól Zsellyei Balogh Ábelig, Tiborctól Peturig, Horkay Feritől – igenis Horkay Feritől, mert ezzel kezdte pesti pályáját a Magyar Színházban, 1905-ben, s mindjárt botránnyal, mert azzal kezdte, hogy a kornak ezt a férfiideálját, ezt a divatos dzsentri bájgúnárt elég bátor volt ellenszenvesre játszani –, tehát a leleplezett Horkay Feritől az öreg Noszty Pálig … Hogy csak pályakezdő és legvégső magyar szerepeit említsem. S ugyanígy, az európai színképhez, e színkép valószínűtlenül széles skálájához, a pálya legelejéről: Dorian Gray és az Éjjeli menedékhely Pepelje – az utolsó esztendőkben pedig Sartre és Szimonov alakjai.

De ha ezt az oly nagy ívű európai színképet elemezzük, azt fogjuk látni, hogy Somlaynál különösen gazdag ennek az infravörös tartománya. Ahol azok a sugárzások hatnak, amelyeknek inkább a hevét érzékeli az ember, mintsem a ragyogását.

Ha a róla lelkesen író kritikák szövegét figyelmesen megnézzük, többnyire olyanfajta jelzőkre bukkanunk, amelyek geológiára, telluri erőkre, vulkanikus tevékenységre utalnak. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert volt egy legenda vele kapcsolatban, különösen a felszabadulás után, hogy ő a „humanista tudós” legrátermettebb alakítója. (Hány efféle filmet csinált!)

Csakhogy Somlaynak semmi köze a fennkölt eszmékben tetszelgő humanizmushoz. Indulatos humanista volt. Azok voltak a rossz szerepei – a becsapós szerepei –, amelyekben vagy humanistának kellett lennie, indulat nélkül, vagy indulatosnak kellett lennie, filozófia nélkül. Tévedés ne essék: Móricz és Gorkij hősei tele vannak filozófiával. Zsellyei Balogh Ábel! Jegor Bulicsov! Épp ezért lehettek ezek ugyanolyan nagy szerepei, mint másfelől a Valahol Európában zeneszerzője, akinek a humanista békeszózatait azért mégiscsak véncigányos indulat hevíti: egy afféle „lesz még egyszer ünnep a világon”-indulat.

Milyen figyelemreméltó különben, hogy az ifjú Somlayhoz írott versében Juhász Gyula már épp erre a vén cigány ünnep-reménységre utal. S később ez a Vörösmarty-vers lesz Somlay nagy, legreprezentatívabb előadói teljesítménye.

 

Pozsony és Kassa dómjának harangja
Zeng fönséges hangodban, Somlay.
És benne sírnak, ujjongva, zokogva
Tűnt századok magasztos álmai.
És benne búg a vajúdó jövendő,
Hogy lesz még egyszer ünneped, magyar …

 

Fiatalon Berend Ivánt játszotta Somlay egy némafilmben. Hogy ragyog, szinte átszellemül, látni valóan magára talál a föld mélyének elemi erői között! Itt van otthon. Ez az ő adekvát hőse, akit így jellemzett Jókai:

„Maga szolgálja magát. Nagyúr! Nem szorul senkire … Ez az ember egy nagy, és az emberiséggel jót tevő titok forrását kutatja: hogyan lehet szénbányák rémeit leküzdeni? Minő szerrel lehetne eloltani egy kigyulladt kőszénbánya pokoltárnáit? E titok üldözésében tölti el éjeit, ifjúsága, férfikora örömtelen éveit, lehet, hogy belebolondul, lehet, hogy belehal, de a tudás, amelyet keresett, megérdemelte, hogy belehaljon, beleőrüljön …”

A humanizmus és az indulat, a tudás és az őrültség, a békeszeretet és a bőszültség így gyűlt fel benne is, az élete múlásával egyre hatalmasabban. Tökéletesen illik rá Larochefoucauld megállapítása: „En vieillissant on devient toujours plus fou et plus sage.” (Ahogy öregszik az ember, úgy lesz egyre bolondabb és egyre bölcsebb.)

 

Első pillanatra meghökkentő, hogy a technika századában milyen kevés gondot fordítanak rá, hogy a nagy színészi alakítások tűnékeny csodáját megőrizzék az erre szolgáló technika révén. Somlay hangját és képét és mozdulatát is nagyon kevés magnó- és filmszalag őrzi. (Az utóbbiak ráadásul, sajnos, jórészt gyatra filmszerepekben.) Bár az is lehet, hogy talán jobb meg nem örökíteni a színész alakítását. Hiszen lehet, hogy művészetének lényegéhez tartozik az egyszerisége.

Hogy csak egyetlen adott pillanatban érvényes, mint a jóslatok …

Aki csak hanglemezről ismeri Ódry Árpád hangját, inkább komikusnak találja, mint lenyűgözőnek. S ha nem volnának múzeumi szempontok, a kegyelet azt diktálná, hogy dobjuk tűzre azokat a filmkockákat, amelyek Jászai Mari ágálását megőrizték. Hitelesen? Azzal a mechanikus hitelességgel, amely már indiszkréció.

Az idő üvegén át nézve: a színész művészete legtöbbször úgy hat, mintha táncolókat látnánk, anélkül hogy a zenét hallanánk melléje.

Talán jobb is megkímélni az eltűnt nagy színészeket attól, hogy gombnyomásra előjöjjenek, mint holmi keljfeljancsik, s hogy kénytelenek legyenek pontosan úgy végigcsinálni az alakításaikat, ahogy egyszer már megcsinálták.

Mert ha ma másként csinálhatnák, biztosan másként is csinálnák.

A gépies szellemidézés nemcsak a holt színészeket alázza meg, hanem minket, az indiszkrét szellemidézőket is.

A posztumusz közönség csupán voyeur.

Szabadulni vágyó lepkék, gombostűvel a múlt falára tűzve. És mi még azt hisszük, hogy a táncukban gyönyörködhetünk.

Van-e akkor módszer rögzíteni valamit is a színész alakításából – ha a leghitelesebbnek látszó magnó- és filmhitelesség is csak szégyen és becsapás?

Van. Az irodalom módszere. A jó kritikáé. Amelyik úgy írja le a színész alakítását, ahogy az abban a pillanatban hatott, amikor megszületett. Amelyik megőriz valamit az alakítás hevéből is.

Íme, egy példa erre! Kosztolányi Dezső kritikája Somlayról, Strindberg Haláltánc-ában, 1924. szeptember 17-ről:

„Külön kell szólnom Somlay Artúrról. Maga a maszkja is érdekes. Bozontos hajcsombókja oldalt és hátul kissé fehér, mintha penészes lenne vagy a sír salétroma csillogna rajta, s arca, melyen csak a gyűlölet vet lobbot, szinte foszforeszkál a rothadástól. Emellett még mindig erős, szívós, halhatatlan a rosszaságban. Ezt az alakot részletesen, aprólékosan rajzolta, anélkül hogy művészi munkája pepecseléssé válnék. Rágcsálja szivarját, kortyolja a grogot, motyog maga elé, vagy dörmög, mint a medve. Kezét olykor szívére nyomja, melynek koszorúerei elmeszesedtek, s ijedten tapogatja ütőerét. Egy támadó mozdulatából a katonát érzem ki, egy csüggedt lépéséből évek poshadt unalmát. Sohasem egyhangú, sohasem modoros, sohasem rikító. A nagy jelenetben, mikor karddal vagdalkozik, vagy aztán a halálos búcsúzáskor, mikor meggyújtja a gyertyákat, olyan kísérteties, hogy a mesék birodalma lehel rám, s eláll a lélegzetem. Sokszor kell elájulnia, öntudatát veszítve maga elé merednie vagy földre zuhannia. Ilyenkor is változatos, de nem ötlettel, hanem belső sugallattal éri el hatását, melyet kiaknáz, addig a mértékig, ameddig a művészet engedi, s nem feszíti túl, nem süllyeszti grand-guignoli színvonalra. Ez az írói munkával egyenrangú alkotása itthon és külföldön a legnagyobb színészek közé emeli őt, s a bírálat, melynek feladata a higgadt értékelés, ezúttal szívesen feledkezik meg a köteles tartózkodásról, és e sorokon át megindult üdvözletét küldi Somlay Artúrnak.”

A jó kritikus még az elmarasztaló kritikában is olyan jellemzést adhat a színészről, amelyik mindkettőjüknek csak becsületére válik. Kárpáti Aurél elégedetlen, mint a többi kritikustársa is, Somlay Hamletjével. (Erre még visszatérünk.) De éles kritikájában megadja, mellékesen, a szerepek mögötti Somlay egyik legjobban sikerült portréját.

„Mély intelligenciájú, széles skálájú, erős fantáziájú színész. Lénye legmélyén lobogó, lírai kedély, egész a szerencsétlenségig. Csupa hév és lángolás, minduntalan kirobbanó aktivitás. Romantikus hajlandóságai vannak, de mert művészi módszere az analízis, mindig reális, józan marad. Nincs benne semmi titokzatos …”

A jól megírt kritika olyan híven rögzíti a színész alakítását, hogy évtizedek múltán még módot adhat arra is, hogy a színész alakításának az értékeléséről a kritikussal magával vitatkozhassunk.

Ezt próbálom most megtenni a Somlay Hamletjét elmarasztaló kritikusokkal szemben. S közben hálámat fejezem ki nekik, hogy elmarasztaló kritikáikban azért híven és tárgyilagosan tanúskodtak Somlay alakításáról.

Az ő tanúskodásuk alapján vitatkozhatom velük.

 

2

Az egykorú tanúk nemegyszer igazi bukásról adnak hírt. Így például, egyöntetűen, a Hamlet bukásáról a Renaissance Színházban.

Rendezte (Hegedűs Tiborral) és a címszerepet játszotta Somlay.

„Elhibázott kísérlet” – írja kritikája végén a Pesti Napló-ban Kárpáti Aurél. (Bár hozzáfűzi mindjárt azt is, hogy „minden egyenetlensége ellenére szívesen néztük ezt a Hamlet-et, amely minduntalan ellentmondásra kényszerített”.)

„Ha azt kérdeznénk, Shakespeare Hamlet-jét adja-e ez az előadás, azt kellene felelnem, hogy nem.” Így summázza tanulmányméretű kritikáját Schöpflin a Nyugat-ban. (De ő is hozzáfűzi: „Vitázni lehet róla, de nem lehet eltagadni a nagy és mély benyomást, mellyel a színházból távoztunk.”)

„Ez a Hamlet nem Shakespeare-é” – írja Zsolt Béla a Világ-ban. (Az engesztelő mondat nála így hangzik: „Viszont, ha valakinek, akkor Somlaynak meg kell bocsátani ezt a sarkalatos tévedést, amely egyes motívumok magas rendű teljesítményén gyakran megtörik és ünnepies színházi pillanatokra emlékeztet.”)

Kosztolányi az egyetlen, aki – finom diplomáciával kívül marad a kárhoztatók kórusán, bár úgy tesz, mintha benne volna: „Somlay Artúr Hamletje külön tanulmányt igényelne. Ezúttal nincs elegendő terem, időm, hogy vitázzak vele, csak ismertetem alakítását.”

S ha ezek után elolvassuk az ismertetéseket, a legnagyobb meglepetésünkre kikerekedik belőlük a legmodernebb, a manapság általában érvényes Hamlet-koncepció. Az aktív Hamleté. S azé, aki – az eszmélkedés pillanataiban – bátran kilép a helsingőri díszletek közül, s hozzánk, a közönséghez fordul.

Be kár, hogy nem tapsolhatunk ma, mert ma szívünkből tapsolhatnánk, annak a Somlay-Hamletnek, akit Kárpáti így korholt:

„Az ő Hamletje az első pillanattól kezdve lobog a tettvágytól. Szinte büszkélkedik a vállaira szakadó feladat súlyával. Késlekedését csupán külső események összejátszása okozza. Olyan, mint egy vizsgálóbíró: mohó hévvel, szenvedélyes sietséggel gyűjti az adatokat Claudius ellen.”

Kárpáti „katasztrofálisnak” tartja ezt a Somlay-féle Hamlet-koncepciót, amelyet – az ő nyomán – úgy jellemezhetnénk, hogy Hamlet aktívan akarja a bizonyosságot, ahelyett hogy – Kárpáti szerint ez volna a helyes – passzívan akarná Claudiust megölni …

„Tetézte a bajt – írja Kárpáti – a nagy monológok kiszakítása a darabból. Ezeket Somlay, a színpad sötét előterébe kilépve, egyenesen a közönséghez fordulva mondta el …”

Zsolt Béla ugyanilyen meggondolásokkal veti el Somlay Hamletjét:

„Ez a Hamlet nem a minden cselekvés szkepticizmusába, passzivitásba, gyengeségbe belefullasztó lélek, hanem agresszív, dübörgő, sebzett vadkan. Somlay egészen halk, egészen szuggesztív hangokat is talál Hamlet vívódásának érzékeltetésére, de az akciókban, színpadi mozgásában nem érzékelteti a tétovázást, a tett elől való menekülés szükségét … Nem támolyog felszínen puhasággal, a vergődő ember bizonytalanságával végzete után, nem vonszolja maga után szomorúsága hosszú palástját: impulzív, haragos, sőt dühös: minden pillanatban ugrásra kész.”

Zsolt Béla kárhoztatja még, Somlay rendezésében, a végig nyitott színpadot, a színváltozások gyorsaságát („a gyorsaság, a filmszerűség, amelyre épp a Hamlet-ben van legkevésbé szükség”), valamint a „túlságba vitt leegyszerűsítést” és „a minden stilizálástól mentes felfogást”.

Ezekből a rosszalló megjegyzésekből úgy látszik: Somlay koncepciója szerves és következetes volt. Ezért olyan egységes és abszolút a kritika elutasító álláspontja is – hiszen ha bármit elfogadna Somlaytól, esetleg az egész koncepció igazolódhatik, s ki hallott akkoriban tettre kész, dinamikus Hamletről?

Ma szinte dicséretként hat valamennyi gáncs. A Schöpfliné is:

„Ami Hamletben férfiúi erő és felbuzdulás, azt csaknem mindig hiánytalanul kapjuk belőle, Hamlet keserű szarkazmusa és fölényes intelligenciája is teljesen érvényesül … Ahol azonban a jelenet Hamlet nőies vonásait hozza ki, ahol töprengése, határozatlansága kap szót, ott nem érezzük az igaz Hamletet.”

Schöpflin tanulmányából tudjuk meg azt is, hogy Somlay mint rendező, az egész dán királyi udvart olyannak mutatta be, amilyennek Hamlet láthatta. („A Hamlettel szemben álló alakok … mind nagyon élesre vannak beállítva, karikatúraszerű stilizálással.”)

Kosztolányi finom diplomáciája mögött, amellyel elhárította magától a vitát Somlay Hamletjével, úgy érezzük, titkolt s bevallhatatlan rokonszenv lappang. Objektív ismertetést ígér. De azt hiszem, megejtette őt Somlay. Íme:

„Szerinte a dán királyfi nem holmi nyápic, akaratgyönge jelenség. Legény ő a talpán, férfi a javából. Talán cselekedni is tudna, s tragédiája éppen az, hogy a körülmények összejátszása folytán nem cselekedhet. Ingerlékeny, érdes, harsogó. Nem színleli az őrültséget, hanem – ha nem is egészen őrült – közel van hozzá. Az ábrázoló művész alig él regényes eszközökkel. Ritkán lóbálja meg Hamlet fekete köpenyét, mely századok óta lengett vállán, egyszerű öltözékben áll elénk, daccal az ajkán, karddal az oldalán. Nem öleli köpenye homályos mélyébe barátait, mint Pethes Imre, aki ekkor óriássá nőtt, nem formálja körül vele Yorick koponyáját sem, mely általa feltámadt halottaiból. Magánbeszédeit a lámpák elé lépve mondja, a sötét nézőtér felé, szinte fülünkbe lehelve gondolatait. Itt megindító mozzanatai, elragadó lendületei vannak. Ihlete a színpadi-színházi jelenetben hág tetőpontra. Ebben a kitörésben felismerjük a léleklátó varázslót, ki pár mozdulatával többet megértet, mint sok-sok értekezés. A halál pillanatában pedig fönséges s képszerű …”

Amikor majdnem húsz évvel ezután, a Hamlet-be belebukás után, a 44-es évek elején, megismertem Somlayt, első találkozásunkon (kora tavaszi délelőtt, az első napozók között egy Duna-parti kávéház teraszán) az első szava Hamlet volt. Az az előadásra váró darab, mely összehozott vele – a második felvonás végén egy végbe nem vitt öngyilkossági szándékban csúcsosodott. A gyengeséget kell-e ebben megmutatni vagy az erőt? Ez volt ott, a kávéházi teraszon, nekünk is a feladott kérdés. – „Az is tett, ha nem ölök meg senkit, az is férfitett, ha nem ölöm meg magamat se – mondta akkor Somlay –, de ezt sokan nem értik meg.”

Tovább kísértette őt az aktív-Hamlet álma, az akciót elmulasztó és mégis cselekvő hős paradoxona.

 

3

A Nemzetiben még csak diákjeggyel voltam, negyven fillérért, és dühöngtem a Jézusfaragó ember álságain.

Somlayt pedig még nem láttam színpadon sem, de tudtam, hogy neki írom drámám főszerepét. S azt is, hogy a Nemzetiben fogja eljátszani.

Amikor aztán szereposztásra került sor a Nemzeti Színházban, az igazgató a társulat legnagyobb nevét mondta ki:

– Csortos.

Ilyen ajánlatra a szerző csak boldogan bólogathat. Tapasztalatlanságom mentheti, hogy nem ezt csináltam.

– Csortos biztosan jó lesz az első felvonásban, ahol a nyugalmazott kegyelmes urat kell eljátszani, sőt, valószínűleg jó lesz a másodikban, ahol összeroppan és öngyilkosságra készül, de nem fogja megcsinálni a harmadik felvonásra a száznyolcvan fokos fordulatot, amellyel átvedlik festett hajú, álifjú nyilasvezérré …

– Lehet. Rajnai?

– Rajnai a végét megcsinálja. De az elején, ahol bronzszobornak kéne lennie … Agyon fogja mozogni.

– Nincs más. Kit mondjak?

– Van. Somlay.

– Tudhatja jól, hogy Somlay több mint húsz éve nem játszik a Nemzeti Színházban. Egyszer tudtam őt áthozni, az Athéni Timon-ra.

Jó tanulóként feleltem:

– Biztos az érdekelte Somlayt, hogy Shakespeare két embert bújtatott bele Athéni Timon bőrébe.

– Lehet. Csakugyan érdekelte őt ez a kettős jellem.

Erre lecsaptam. Ahogy az adut szokás.

– Akkor tessék megmondani neki, hogy én pedig három embert bújtattam bele Isóf János bőrébe. Az én hősöm tripla jellem!

Másnap délelőtt telefonált a Nemzeti főtitkára, hogy Somlaynak még az este átküldték a darabot, el is olvasta, és vállalja benne a főszerepet. (Hozzá kell tennem, hogy egy ismeretlen ifjú író első darabját vállalta így, szezon legvégén, ráadásul minden jel szerint igen rövid életű, esetleg betiltásra is kerülő darabját.)

Mostanában, ehhez az emlékezéshez olvasgatva nyilatkozatait, kiderül, hogy még csak nem is szeszélyből csinálta. Mert sokáig azt hittem, hogy biztosan szeszélyből csinálta. De nem. Beleillett a terveibe. Hogy eleven drámairodalom legyen itt, éppen a színház színvonalának emelése végett.

Az irodalmat tekintette a színházi kultúra alapjának. Írásaiból idézem:

„Hát nem mondom, lehetne jobb is a pesti színház, de hidd el, csak akkor lehetne jobb, ha a mának irodalma volna. Miután azonban nincs, ezt, persze, a színház sínyli meg legjobban …” stb.

1942-ben és 43-ban újabb magyar drámák főszerepeit kreálta. Így a Nemzeti Színházban Márai Sándortól A kassai polgárok-at, a Vígszínházban Az atyai ház-at, Remenyik Zsigmond úttörő jelentőségű művét.

De efféle szép és merész úttöréseknek akkor már nemigen lehetett folytatása.

 

1954 őszén, egy lakáscsere tervével, a Mányoki úton jártam Somlay Artúr utolsó otthonában.

Az első emeleti hallból egy kis lépcső vezetett feljebb.

– Odafönt volt Árgyél szobája.

Miféle déjà-vu játszik itt velem?

Ezt a hallt, ezeket az oldalszobákat és ezt a hangsúlyosan középre tett kis zárt falépcsőt én már láttam, én leírtam, mondhatnám: én találtam ki, én terveztem …

Ez volt a Hősök nélkül díszlete. Így írtam meg, s így állította színpadra Jaschik Álmosné. Az ebédlőasztal is, lám, pontosan ott áll …

És az a kis falépcső.

Most itt van.

Úgy éreztem, el kell mondanom az özvegyének, hogy milyen véletlen egyezéseket fedeztem fel egy egykori színdarab díszlete és e között a lakás között.

– Én láttam Somlayt egy éppen ilyen díszletben játszani. Itt lent vacsorázott a darabbeli családja, ő elbúcsúzott, mondván, hogy reggel korán kel, és felment a szobájába. Egy éppen ilyen lépcsőn … De odafönt ezután olyan csend lett, hogy a hallban a család is megdermedt. Lánczy Margit játszotta a nővérét, Abonyi a sógort, Olty a kishúgát. És akkor jött az a jelenet, hogy senki sem mer fölmenni utána.

Mentségemre legyen: én csak az egykori darab felvonásvégét mondtam.

Mert nem tudtam, hogy a hallgatás, amely beburkolta Somlay pár évvel ezelőtti halála körülményeit, sokkal súlyosabb párhuzamot is rejteget az egykori színpadi felvonásvéghez, mint amit felfedezni véltem a színterek között.

 

És megint látni vélem őt a kis falépcső aljában, Jaschik Álmosné díszletei közt, feledhetetlen búcsúmozdulattal.

De most mintha Victor Hugo versét mondaná, azt a csodálatosat, amellyel az öreg költő öreg költőbarátjától búcsúzik.

Kinek a nevében mondja ezt Somlay? a Victor Hugóéban? a magáéban? az enyémben?

És ki az, aki örökre eltűnt a lépcső fordulóján?

Talán az is ő maga?

Egy nagy színészi pálya végső eredménye éppen az, hogy megszűnnek az efféle elkerítési lehetőségek. Hogy ki is az, aki mondja, és hogy kinek is mondja? A szó és a jelmez úgyis mindig csak kölcsönben van, és sokszor a személyiség is. És a sok kölcsönszöveg és kölcsönszerep után egyszer menthetetlenül világossá lesz, mint József Attila számára is, a felismerés: „A világ vagyok!”

Csak a szituációk állandók. Ők ismétlődnek változatlan sematikussággal. A szituációk, és azoknak alapelemei. Mint a Lépcsők a színpadon vagy a házakban, mint a Búcsúszavak a Lépcsők aljában, s mint ami felülről válaszol rájuk: a Csend.

 

Köszöntenek a sír küszöbén e szavak!
Ki leltél szépre már, keress most igazat.
A lépcsőn hágj fel. Ott a legfelső fokoknál
A mélység fekete hídboltja sejthető már;
A végső pillanat a végső fok. No menj!
Szállj, sas, neked való örvénnyel vár a menny;
Ott vár a nagyszerű, a teljes, a valódi.
Érzed a szirt szelét sötéten borzolódni,
És érzed az örök csoda szédületét.
Majd olimpuszodat mutatja fönn az ég
És a való csúcsán látod az ember árnyát,
Előtted Jób lebeg, s Homérosz képe száll át,
És Isten magasán meglátod Jehovát.
Menj, szellem! Nőjj, lebegj, nyisd szárnyad, szállj tovább!

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

 

Bajor és Somlay legutolsó párjelenetére utalva kezdtük ezt az emlékezést.

Amikor Bajort búcsúztatta Somlay.

A színpadon a Karenina Anná-ban játszottak együtt utoljára. Eljátszották híven, amit Tolsztoj megírt: a két embert, akik egymástól elszakadóban fogékonyak lesznek a világ minden szenvedésére.

A megcsalt Kareninben Somlay eljátszotta a menekülő embert. Igen, akit Tolsztoj megírt:

„Megérezte, hogy az emberek gyűlöletét nem fordíthatja el magáról, hisz ennek a gyűlöletnek nem az az oka, hogy rossz ember (akkor iparkodhatott volna jobbá lenni), hanem, hogy szégyenletesen és undorítóan boldogtalan.

Éppen ezért, mert a szíve olyan elgyötört, tudta, hogy könyörtelenek lesznek hozzá. Az emberek, érezte, megsemmisítik őt, ahogy a kutyák is megfojtják az elgyötört, fájdalomtól nyüszítő kutyát. Egyetlen menekvése az emberektől, ha elrejti a sebeit előlük …”

Az életben ez Somlaynak nem nagyon sikerült. A sebek rejtegetése. Így a menekvés sem.

 

Az üldöző és az üldözött. Árgirus és Karenin. A kör bezárult, és ebben a körben, a kétszázötven-egynéhány szerep nyüzsgésében, ott van az emberi lét talán minden variációs lehetősége. Színéről és visszájáról. Ahogy azt az előbb idézett József Attila-sor második fele mondja: „minden, ami volt, van”.

Aki látta Somlay 1945-ös arcképeit, láthatta: milyen soványan, megviselten és micsoda lobogással kezdhette akkor újra az életet.

Fiatal apa volt megint. Imádta fényképeztetni magát csöpp kislányával. Ez volt a kitörés a körből.

Legalábbis: a kitörés kísérlete.

A találkozás az új nemzedékkel.

Van egy megőrzött mozdulata, amelyet soha nem fog elkoptatni az idő, a Valahol Európában egyik képén: Somlay feltűnik, és jön hátizsákkal a faluból, hozza az ennivalót a gyerekeknek.

Öreg Árgirus, aki a háború után a jövőt keresi, ahogy az a gyerekszemekben ragyog.

A valóságban is így érkezett meg a szabadságba, amelynek becsületére mindenkinél kényesebb volt.

Mint Árgirus a tündérkirálylányéra – akit megütött.

1966

 

 

 

A Hősök nélkül színészeiről

 

Hommage à Somlay

Tíz évvel ezelőtt a Váci utcában a Bartók Terem úgy hirdethette magát: modern egyfelvonásosok bemutató színpada. Nagy szó volt ez. Egy igen korszerű és aktuális drámai formának nyitott itt kaput a Bartók Terem gazdája, a Filharmónia. A dráma vendégszerepeltetése Lakatos Éva szívügye volt. S Mátrai Betegh Béláé, ő volt a Bartók Terem dramaturgja. Kevés nagy színház dicsekedhetett ilyen művészeti igazgatással. Tudjuk, hogy az ősidőkben a dráma bölcsőjét a zene ringatta. Úgy látszott, mintha itt megismétlődött volna a műfaj születése. („A zene szelleméből” – ahogy Nietzsche mondta.)

Két első egyfelvonásosomat itt mutatták be. Szerencsés csillag alatt, mert mind a két darabom azóta is él. Az egyik a C’est la guerre volt, a másik az Ők tudják, mi a szerelem. Ennek a két egyfelvonásosnak zavartalan, jóízű bemutatója kedveltette meg velem a műfajt annyira, hogy azóta is tovább művelem, mintha volna kinek …

Apáthy Imre rendezte a C’est la guerre-t. (Játszott is benne: a szemben levő lakásból gramofonozó öreg szatírt.) A búcsújelenethez érve azt mondja Zách Jánosnak:

– Itt most valamit ellopunk Somlaytól. Amikor a Hősök nélkül-ben búcsúzott Tőkéstől, így fogták egymás kezét, közben távolodtak … És utána megragadta az ajtófélfát. Eltűnt. Csak a keze maradt bent a színpadon.

Amikor Apáthy instrukciója ezt a mozdulatot előhívta a színháztörténet limbusaiból, Somlay már vagy tíz éve halott volt. Vajon csak az effektus végett idézte-e fel ezt a mozdulatot Apáthy? Persze, hogy avégett. Az effektus számít, csakis az. Egy effektusért a lelkünket is eladjuk, s a halottainkat se hagyjuk nyugodni. De amikor Zách János, elfogadva az instrukciót, megismételte a halott Somlaynak ezt a mozdulatát, mindnyájan úgy éreztük: egy szertartást végez.

Egy pillanatra a színpadon jelen volt Somlay.

Igen, a szertartás sikerült.

A legmúlékonyabb műalkotásból, a színészéből, valami, ha csak egy mozdulat is, kiszökött az egyszeriség végzetéből, és élt tovább. Nem a fénykép vagy a hangszalag merev rögzítésével, amelyre rászáll a por, és az idők múlásával enyhén komikus lesz. Hanem egyedül méltó módon egy színészkolléga átélésében, színházi előadásban s ugyanolyan lenyűgöző hatást váltva ki, mint egykor az eredeti.

… Mint a színházban mindennek, persze, ennek is több indítéka lehetett. Apáthy feltehetően nekem is örömet akart szerezni. Ezért is idézte bele legfrissebb darabomba a legelső darabom egyik nagy jelenetét.

Figyelem a szerző iránt?

Lehet.

De ami ebből született, mindnyájunk számára, akik ott voltunk, feledhetetlen lecke: azért ki lehet csikarni ebből a legkönyörtelenebb színészi múlandóságból a maradandóság eleven szikráit. Ugyancsak múlandó színészi alkotással.

Kell is ez a lecke. Tőkés is meghalt azóta, akitől ama mozdulatával Somlay búcsúzott. Most bontják a Nemzeti egykori Kamaraszínházát, ahol a búcsú történt. És meghalt Apáthy is, aki a búcsút fölidézte.

 

Olty jóslata

A drámát úgy szerkesztettem meg, hogy a három felvonás három lépcső legyen, s aki ezen végigmegy, fokról fokra jusson el az uralkodó osztály legkonvencionálisabb nézeteitől a rendszer radikális tagadásáig. (A darab úgy kezdődött, mint egy Csathó-vígjáték, s úgy fejeződött be, mint egy haláltánc.) Talán mondanom sem kell, hogy a dráma folyamán élesedő szemlélet az író fejlődését is tükrözte. Ezt a fejlődést viszont az író (a kör így bezárul) jórészt a dráma írásának köszönhette: a drámai műfaj logikája rövid úton vitte el az írót olyan konklúziókhoz, amilyenekhez különben ki tudja, mikor s milyen kerülőkkel jutott volna el. Talán soha.

Hadd mondhassam itt el: azóta is úgy bízom a drámában, a jól megszerkesztett drámában, mint korunk modelljében, amelyben két-három óra alatt gyorsítva le lehet játszani egy különben áttekinthetetlenül terjengős történelmi folyamatot. S az író munkája, a dráma megírása pedig: ugyanennek a folyamatnak első levezetése … Épp ezért vallom, hogy a dráma menete majdnem annyira független az író kezdeti elképzeléseitől, társadalmi elfogultságaitól, amennyire egy vegytani kísérlet kimenetele is függetlenítődhetik a vegyész várakozásától. Igen, a mű, mint az objektív világ tükre, reánk cáfolhat. Alkotóira is.

És így megválthat minket.

Ennek az első színpadra és kiadásra került darabomnak a dialógusait ma már csak pirulva tudod olvasni: olyan suták, épp a nagyot akarásukban. Micsoda szerencsém volt, hogy akadtak annak idején, akik nem a mesterségbeli rész fogyatékosságaira, hanem a dadogva előadott drámai gondolatra, a koncepcióra figyeltek. (Ezt próbálom ma törleszteni, ezt az adósságot, amikor új drámák fogadtatásánál – sok kritikussal ellentétben – a mesterségbeli rész esetleges ügyetlenségei helyett a koncepció eredetiségét – ha van! – helyezem előtérbe. Ma, amikor már tudom, megtanultam a dialógusírás, jelenetszerkesztés stb. mesterségét, nyugodt lélekkel elmondhatom, nem hazabeszélek: vajmi kevéssé számít, amit az író megtanult s amiből rendszerint osztályozzák. Drámai gondolatainak eredetisége, merészsége, történelmi érvénye számít!)

Hogy egy színigazgatót, hogy egy olyan műveltségű dramaturgot, amilyen Szűcs László volt a Nemzetiben, s hogy egy fiatal rendezőt a koncepció izgasson, az egy lendületes színháznál szinte természetes. (Még ha az a koncepció nem is volt akkoriban kockázatok nélkül való.) De hogy a színészek! Hogy a színészek olyan odaadóan vállalják egy elsődrámás író ügyetlen dialógusait, a májusi melegben való próbákat, a nem is biztos bemutatót! … (A főpróba napján délutánra emlékpróba volt kiírva a szilveszteri műsor három egyfelvonásosából, hogy a darab betiltása esetén lehessen mit játszani.)

Az egyik emlékpróbán Somlay végigcsinálja a második felvonásbeli nagy jelenetét Tőkéssel, s aztán – óraláncát forgatva – diadalmas szarkazmussal leszól a sötét nézőtérre: – Nem méltóztattak észrevenni, hogy súgó nélkül próbálunk? A súgó elfelejtett bejönni.

S mindezt akkor, amikor a darab szerzője és rendezője együttvéve se voltak ötvenévesek.

A Hősök nélkül színészei közül egyikkel se kerültem össze színpadon soha többé. De a barátság mindegyikkel megmaradt. Somlayval, Lánczy Margittal a jó barátság halálukig, Kovács Károly, ha összetalálkozom vele az autóbuszon vagy a földalattin, mindig felelevenít valamit az egykori előadásból, s ami minden emléknél lélekemelőbb: arról is szokott beszélni, hogy szeretné egyszer eljátszani Somlay akkori szerepét.

Hogy a Nemzeti színészei – és Somlay átjőve a Vígszínházból – általában ilyen szeretettel fogadták ezt a darabot, amely nekik bizonyára nem sok sikert ígért, abban Olty Magdának volt nagy szerepe. Az a csoport, amelyhez ő tartozott (Major, Gobbi, Várkonyi, Horváth Árpád), műveltségben, tehetségben olyan kiváló, politikai hitvallásban olyan következetes volt, hogy a legkonzervatívabb ízlés és a leghivatalosabb politika is zavart defenzívába került velük szemben. A művészi közvélemény nem tudta kivonni magát hatásuk alól.

A darab bemutatója után valamilyen (szerzőknél már megszokott) kesergésemre Olty azt mondta:

– Ne törődj vele! Majd tizenöt év múlva újra eljátsszuk. Az lesz az igazi.

Számon tartottam ezt a jóslatot. Amikor közeledett a tizenötödik év, az 1955–56-os szezonban, csakugyan, a Madách Színház műsorára tűzte a Hősök nélkül-t. Uray Tivadarra osztották ki Somlay egykori szerepét. Mészöly és Sarkadi volt a dramaturg. (Néhol szelídíteni kellett az egykori szöveget, nehogy a közönség azt higgye: utólag íródott.)

Az állítópróba után hirtelen csend. – Letiltották? – Igen. – Miért? – Nincs indoklás.

Horvai István a Parlament előtt a hóban egy hosszú délelőttön át várt valakit, akinek magyarázatot kellett volna adnia. Nem kapott magyarázatot. Az intézkedés megmaradt a szubjektivizmus szféráiban.

 

Az ősök képei

A Hősök nélkül 1942-es szereplői közül Lánczy Margitot színpadon megint és utoljára, tizenöt év múlva, a Madách Színházban láttam. Németh Széchenyi-jében ő volt Crescentia. Mint akik már napfénynél is érzik a közeledő vihart, úgy lobbant be a színpadra, a baljóslatok, rossz előérzetek, szorongások űzöttjeként, valami hangtalan sikollyal. A szerepe, véletlenül, hasonló volt a Hősök nélkül-ben is. Ott, Ilona szerepében, egy olyan asszonyt játszott, aki elsőnek sejti meg bátyja öngyilkossági szándékát. (Hogy ez a szándék a Hősök nélkül Isóf Jánosánál csak komédia, részvétre zsarolás, önsajnáltatás, a hamis tudat takarója s ürügy egy szélsőjobboldali vezérszerep vállalására – ez következett a darab címéből és programjából: azokról szólott, akik a tragikus véget vállalni már nem tudják, de azért még tetszelegnének benne …)

A Hősök nélkül arról a korról szólott, amelyben megíródott. És arról a társadalomról, amelyiknek a Nemzeti Színházba bérlete volt. A díszletet, Székely Györggyel és Jaschik Álmossal, ezért úgy terveztük, hogy függöny nincs! A közönség a nézőtérre belépve máris érezze: hazajött, otthon van, itt róla lesz szó. Nincs olyan mentsége, hogy ez csak színház. Nem színház. Autentikus hűvösvölgyi villa. A jegyszedőnő itt ülteti le a nézőt. A villa halljában. A falon szarvasagancsok és az ősök képei.

A képek a színház raktárából kerültek a falakra. Az utolsó próbán azt mondja Lánczy Margit:

– Zavarnak engem ezek az ősök. Olyan idegenek. Nem hozhatnék én ide családi arcképeket?

Délután felmentem Lánczy Margit szép, várbeli lakására. A régi Keglevich-arcképek közül válogattuk ki azokat, amelyek aztán rákerültek a díszlet falára. Hogy hasonlítottak Lánczy Margithoz, az csak természetes. De még olyan is akadt, amelyik Somlayhoz hasonlított.

Somlay megnézte, s olyasmit mondott:

– Talán egy Luzsénszky rokon.

Így tudtam meg, hogy ő meg ilyen néven tarthatott volna számon főrangú felmenőket.

1970

 

 

 

Egy színésznő emlékére – minden színésznő emlékére

Baudelaire-parafrázis

Ödipusz és Jokaszte vasárnap ebéd után izgatottan kezdett keringeni a lenti hallban. Honnan tudták, hogy vasárnap van? Vagy főzés közben Teréz elmondogatta nekik, hogy ma biztosan eljön a gazdátok? Értették Teréz szavát, sokat beszélt hozzájuk. Ha Ödipusz elcsavargott, Teréz volt az, aki kiállt az utcára, és szívhez szólóan hívogatta: „Ödipusz, kicsi Ödipusz, gyere haza a te Jokasztédhoz, Ödi-Ödi-Ödi-puszika! Puszika-Ödipuszika! … Vár a Jokaszte!” Ezen aztán a klasszikus kultúrában jártasabb Naphegy utcai lakosok az ablakban vagy a balkonjuk korlátjára dőlve, úgy szórakoztak, hogy a könnyük csurgott bele. Ödipusz – egyedül, de néha Jokasztéval együtt rendszerint hétfőnként ment világgá. Úgy látszik, a vasárnap délutáni vizit felizgatta őket, s másnapra megbeszélték, hogy megkeresik a gazdájukat. Ez, persze, képtelenség volt, hiszen a legokosabb sziámi macska sem tud eltalálni a Naphegyről Budakeszire, a tüdőszanatóriumba.

Vasárnap délután rendszerint csakugyan megjelent a gazdájuk. Ha olyan jól volt, hogy kijöhetett.

Jól volt? Mit jelent ez?

Hiszen akkor is igazán úgy látszott, hogy jól van, amikor utoljára járt nálunk, egy április eleji vasárnapon. Még tovább is maradt a szokottnál. De a szanatóriumba érve már nem volt jártányi ereje sem, csak leült a kertben egy padra. Onnan vitték be. S akkor éjszaka három órakor feltört a torkán a vér. Ahogy a szíve küzdött, annak a ritmusára. Sugárvérzés. (Ilyen szép neve volt a halálának.) Pár percig tartott. Mint egy színpadi monológ. És ebbe most is – mint régen – beleadta utolsó csepp vérét is …

Ödipusz és Jokaszte ezután még zárkózottabb lett. Észrevették, hogy vége azoknak a vidám vasárnap délutánoknak. És Teréz se biztatta őket többé. Hamarosan odaadtuk őket az Állatkertnek, és igyekeztünk meggyőzni magunkat, hogy ott egész biztosan jó dolguk van.

Lánczy Margit volt a gazdájuk.

A Hősök nélkül óta nagyon sokáig nem láttam őt. Úgy hallottam, még a háború alatt Olaszországban telepedett meg. Ott mindjárt nagy szerepeket is kapott. Gondoltam, biztosan férjhez ment közben valami arisztokratához. Nem volt nehéz elképzelni őt egy régi római palotában, contessa-ként.

Gyerekeinket a Várba hordta fel anyjuk óvodába. A kisebbiket – elég nagy volt már – szokás szerint ölben. Miközben az kétségbeesetten kiáltozta: ölembe! ölembe! Talán attól félt, hogy a lépcső közepén mégiscsak leteszi őt az anyja – preventív tiltakozás volt? Vagy az a gondolat, hogy egyszer így is, úgy is a maga lábára kell állnia – már elég volt elkeseríteni az anyaöl édességét? S ráadásul nem is maga, hanem – szerepcserével – az anyja nevében esengett: ölembe! Ez a Mikó lépcsőn mindennap feltűnő karaván – kutya is tartozott hozzá, egy folyton csaholó ír szetter – alkalmas volt arra, hogy derűs vagy filozofikus gondolatokat ébresszen azokban, akik rendszeresen találkoztak vele, az emberi vágyak soha ki nem elégíthetőségéről. Egyszer azzal jön vissza Irke, hogy a lépcsőn szembetalálkozott egy asszonnyal, aki jól megnézte a két gyereket, s aztán megkérdezte, hogy nem az én gyerekeim-e. Azok? Gondolta mindjárt, mert ő ismeri az apjukat, játszott a darabjában. S megmondta a nevét, Lánczy Margit. A két nő mindjárt összebarátkozott. Azt hiszem, ettől kezdve gyakran találkoztak, legtöbbször fent a Várban, Feszty Masánál. Egyszer egy levelezőlapot láttam, talán a látogatását mondta le, az aláírása megrendített: „gondolj a te élőhalott Margitodra”.

Én csak akkor kezdtem beszéltetni őt tragikus életéről, amikor a Római karnevál gondolata felmerült bennem. Ma már nem tudom, hogy ki volt előbb: a darabom hősnője-e (páriasorban élő, egykor nagy színésznő) – vagy Lánczy Margit? Nem is akartam szétválasztani őket. A dráma hősnőjét is Margitnak hívják. Bár azt hiszem, mindkettőjük előtt élt már bennem az őskép, s ezt Baudelaire-től ismertem:

 

Görnyedten, létetek röstellve óvakodtok
a fal mentén tovább, félénk árny-asszonyok,
s nincs ki köszöntene, különös árva sorsok!
öröklétre megért bús emberi romok!

(Szabó Lőrinc fordítása)

 

A filmgyárból jött, statisztált. Azt mondja: – Úgy megittam volna ott egy csésze kávét. S az altiszt meg jött, hogy hány feketét kérünk. Erre nem álltam tovább, odamentem a színészekhez, akik a felvételek során úgy tettek, mintha nem láttak volna meg, azt mondom X-nek, hogy ugyan hozass már nekem egy csésze feketét. Azt látni kellett volna, milyen zavarban mondta, hogyne, hogyne … Egy feketére igazán meghívhat, gondoltam, Lady Anna voltam, amikor ő III. Richárd volt.

De hogy Gobbi két szál virágot hozott egyszer neki, s hogy Psotának pedig eszébe jutott, hogy Margit-nap van, és még ajándékot is vett: hónapokra visszaadta a büszkeségét.

 

S a szép szál, büszke nőn a ritmus tüze átgyúlt,
még itatta ütem és harc és harsona;
szeme, mint vén sasé, néha kerekre tágúlt
s szinte babért kívánt nagy márványhomloka!

 

Belőlem szintén hiányzik a magasabb rendű emberi tehetség egy csésze kávéval kéretlenül is megkínálni egy régi kollégát – mi vitt akkor rá, hogy annyit beszéltettem őt? Az írói kíváncsíság? Az sincs meg bennem. Csak ideges tiltakozást érzek a szenvedés láttán. Ha beszéltettem, el kellett neki szenvednie ezt is: feszengésemet, a kurta-furcsa szavak udvariatlanságát. Részvétem és részvéttelenségem így együtt: magam számára is viszolyogtató egyveleget alkotott. Ez megint csak nem fokozta tapintatomat.

Lánczy Margit az emberi lélek minden kapcsolási hibáját tökéletesen ismerő művész fölényével tűrte a túl udvarias házigazdának hirtelen metamorfózisát ingerült és kiabálós szörnyeteggé. Még ha látnivalóan egész testében meg-megrebbent is a hangos szóra, mint a rádiók varázsszeme. Azt hiszem, a halálig tanuló színésznő szakmai figyelmével tanulmányozta bennem azt a csodabogarat, akit egy alakításában még felhasználhat.

Én meg őt tanulmányoztam.

 

Különös lényeket követni hajt szeszélyem,
kikben a múlt varázs fáradt emléke él.

 

Engem főként az érdekelt, milyen a jegyszedőnők élete. Ugyanabban a színházban, ahol valamikor a színpadon játszottak …

– Sikerült tökéletesen elfelejtenem, hogy színésznő voltam … – Magabiztosan mondta ezt, diadalmasan. – Én el akartam felejteni, hogy színésznő voltam. És sikerült … (Szinte sugárzik, ahogy ezt mondja. Mi ez? Tettetés? A megalázott ember csak azért is fölénye? Nem biztos. Hisz csakugyan óriási teljesítmény: túljutni élete egyetlen értelmén, a színészi ambíción. Ezt számon tarthatja mint legnagyobb sikert. Van erkölcsi siker is, a lélek dresszurájának eredményeképp … A lemondás … Na ja, ha csakugyan túljutott; de ez nem biztos. Csak hallgassuk tovább.) – Megvolt a módszerem. Mint jegyszedőnő, az előadás alatt kint ültem az előcsarnokban, és ha muszáj volt bemennem a nézőtérre, nem néztem föl a színpadra. Vigyáztam, hogy véletlenül se nézzek föl. Úgy járkáltam a nézőtéren, mint egy apáca. Azóta, hogy jegyszedőnő lettem, többé nem láttam színpadot. Egy pillanatra sem. – Egy kis mosoly, hogy a szót súlytalanítsa: – Fogadalmam tiltotta … – Kis csend, aztán ezt a csendet meg se törve, csendesen megkérdi: – Most már elhiszi, hogy tökéletesen elfelejtettem?

 

Felvette szárnyait az Önfeláldozásnak
és szólt: „Nagy, büszke Griff, szállj az égbe velem!”

 

Azután hirtelen átcsap egy másik témára, szakmaira, hogy milyen borzasztóan rosszul beszélnek ma a színészek. (Persze – gondolom – a színpadra nem néz fel, de a hallása annál élesebb; mint a vakoké. Hogy figyelhetett a színpadról elhangzó szó minden hangsúlyára – lesütött szemmel s féltékenyen.) Szövegeket ajánl beszédgyakorlatra. „Sírni, sírni, sírni …” – ő valamikor ezt az Ady-verset használta szolfézsnak. Magasan kezdeni, mélyre menni – mélyen kezdeni, magasra menni. Egyetlen lélegzettel a verset félig elmondani. – Brillírozó vers, áriát csináltam belőle. – Majd hozzáteszi: – Tudja-e, hogy később aztán hol jöttem rá, hogy hogyan kell ezt a verset elmondani? Hát a börtönben. – (Miért volt lecsukva – nem mondta. Talán nem is igen tudta. Mi meg nem kérdeztük.)

… Most, hogy ezt az emlékezést próbálom összerakni régi naplójegyzeteimből – a „Sírni, sírni” után –, megakadok. Három bekezdés jön itt a füzetemben, sebtében odavetve, látnivalóan csak emlékeztetőül, de már nem bírok rájönni, hogy mi is a háttér, mire rímelnek … Idemásolom … Hátha annak, aki elolvassa, sikerül tovább gombolyítania a sötétben elvesző szálakat.

 

Közben asztmás roham. Ez az, amitől egész idő alatt félt. Mindennek vége. Később tudja meg, hogy most szeretett belé a férfi.

 

Itt a gép. Elkezd levelezni – „mennyi a restanciám!”

 

A mama játszotta a címszerepet. A mama borzasztóan tetszett neki. Nem volt mit csinálni, igazi dáma volt.

 

A mama, persze, a mama, Lánczy Ilka! (Akiről Bálint Lajos azt mondja, hogy egy olyan korban, amikor még minden színész és színésznő gyönyörűen beszélt, messzire kitűnt a kollégák közül legtökéletesebb beszédkultúrájával.) A mama, akiről a lánya nem győz eleget beszélni. S a mama oldalán a tragikus gavallér, a papa … Ragyogó szemmel beszél róla is, hogy gróf létére milyen művelt volt, és hogy hozzájuk, gyerekeihez, milyen kedves … Ragyogó szemmel – talán azért is, hogy ne jusson eszembe firtatni, miért is kellett nekik akkor, gyerekeknek, a mama nevét viselniök. Igaz, hogy a papa hirtelen halt meg, párbajban. (Már ez maga is: a XX. században párbajban elesni – egy színházi intendánsnak, igazi párbajban, igazi kardtól keresztüldöfve, igazánból meg is halni. Ó, Beszterce ostroma!) Utolsó szavával, hogy Hevesi Sándort kérte, legyen gyerekei gyámja … Keglevich után hamar meghalt Lánczy Ilka is, fiatalon. Margitot csakugyan Hevesi Sándorék nevelték föl. Róluk beszélt. Szüleiről, nevelőszüleiről – ragyogó szemmel, megunhatatlanul.

 

Szemük kisgyermekek égi mosolyra gyúló
szeme: csodálkozik mindenen, ami fény…
Szemük kút, millió könny kútja, sohse száraz?
tégely, melyben kihült érc csillog…

 

Mondják, de én is észrevettem már, hogy azoknak a lelkét, akik halni készülnek (bár ezt talán még maguk se tudják), megszállják a szülők. A szülők árnyai. Minduntalan róluk kezdenek el beszélni, rájuk emlékeznek, s végül őket hívják …

Így volt ez akkor is, azon a vidám áprilisi vasárnap délutánon, amikor Ödipusz és Jokaszte mint cirkuszi tigrisek ugráltak fel gazdájuk térdére, onnan a vállára, onnan le a földre s megint föl a térdére, el nem unva ezt a kerge játékot – s úrnőjük csak nevetett, hogy micsoda bolondozást csapnak ezek a vadállatok. – Látjátok, ők is megérezték, hogy engem ilyen nagy öröm ért. – Mert aznap tulajdonképpen azért jött hozzánk, hogy felolvassa nekünk Beregi Oszkár levelét. Előző nap kapta. Ez volt az oka nagy örömének. Két-három héttel azelőtt kért meg, hogy szerezzem meg neki Beregi Oszkár címét. Gondoltam, talán kérni akar magának valamit. Most, a Beregi leveléből kiderült, hogy akart is: egy kis fényt a szülei emlékére. Beregi ismerte a szüleit, írja hát meg, milyenek voltak, őszintén – ezt kérte. Mert valami újságcikk jelent meg akkoriban, és ez megbántotta őket. De most itt a válasz. Akár publikálni is lehet. Több oldalas válasz, tele személyes emlékekkel, Lánczy Ilkáról meg Keglevichről … A légiposta finom selyem levélpapírját magától messzire eltartva, hogy szaltózó macskái bele ne tépjenek (vagy hogy az írást jobban lássa?), szülei apoteózisát olvasta fel Beregi leveléből. A hódolatból kijutott a címzettnek is. „Kérdezi, hogy emlékszem-e még Magára? Hát hogyne emlékeznék az én legszebb Évámra” – így kezdődött a levél.

Jegyzetfüzetemben ott az emlékeztető: „Lemásolni Beregi levelét! Többszörösen a színháztörténetre tartozik.”

Mi lett a levéllel? Amikor Lánczy Margit felolvasta, azon a vidám vasárnap délutánon, vivőere a mellében már meghasadni készült. A papírneműt az elhalt betegek után a tüdőszanatóriumokban, úgy tudom, el szokás égetni.

A levelek elégnek, küldőik is meghalnak, a jegyzeteim elmosódnak, értelmük elszáll … Az abszolút elmúlás képe, az elmúlás legparadoxabb képe: a halott színésznőé. Baudelaire-nál is.

 

S Thália szűze (óh, nevét csak a halott
sugó ismeri már!)

 

1971

 

 

 

Soós Imre

 

Az ifjú gárda

A történelemnek is megvannak a maga tavaszai. Ilyenkor minden jelenség a megújulásról beszél, a virágos ágak szinte kiverik az ember szemét. Honegger szólaltat meg egy ilyen történelmi tavaszt oratóriumában, azt a pillanatot, amelyben Jeanne d’Arc elindul falujából, a májusi ünnep gyerekzsivajától kísérve, szívében azzal a gondolattal, amit a prédikáló barátoknál sokkalta bölcsebb hársfájuktól tanult egy holdfényes éjjelen … Spira! Spera! – üzennek még utána a harangok.

Ilyen serkentő szózatra fakadt itt nálunk is minden 1945 után. Felszólító módban szóltak hozzánk is a harangok, a hidak, a romok, a fák – szinte Kölcseyt idézték: hass! alkoss! gyarapíts … Indítás volt a szóban, készség a szemekben. Minden jelenség jelkép is volt, látnivalóan a Haza emelkedett feljebb a porból minden egyes ház épülő falával.

Hogy is ne éreztük volna tehát jelképnek és igazolásnak, történelmi szükségszerűségnek, és egy kezdődő hőskor csudás elemének a megannyi új csoda között, hogy a volt Stefánia úton, ahol valamikor színésznők sétakocsikáztak főúri lovagokkal, az egyik palota kapuján becsenget egy mezítlábas parasztfiú, azzal a kérdéssel, hogy tanulhatna-e itten színésznek. Szavában a Hajdúság kérdezett, és Vas megye kiáltotta ki rá az igenlő választ.

Lehet-e ennél művészibben sűríteni egy történelmi fordulót? Hisz nem arra készült-e a magyar történelem, mióta István papjai elől az erdőbe húzódtak a csacska énekek mondói, nem arra készült-e Dózsával és Petőfivel, hogy egyszer majd kanászgyerekek szavalhassák Pesten, amit csak ők tudnak igazán elszavalni:

 

Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi szép nagy rónaságon.
Ez a város születésem hellye …

 

Mert így mondta el – ezzel a megduplázott lly-vel is hitelesítve a versben álló tényt az alföldi születésről –, így mondta el a mezítlábas kiskanász a kollégiumi felvételi vizsgálaton Petőfi versét, életrajzi beszámoló helyett. Persze hogy életrajzi beszámoló volt ez így is. Magát mondta el a versben, magát és azt a világot, amelynek hírnöke volt. Áradt belőle a közlési vágy, a csupán csak mozdulattal, hangsúllyal közölhető dolgok közlésének vágya. Mint először ez a Petőfi-vers, később a szerepei is éppilyen önvallomások voltak s egyben jelentések a népéletről. Pontosabban: jelentések arról, hogy az „általános ember” milyen sugártöréssel mutatkozik meg abban a sűrűbb közegben, amelyből ő fölkerült. Ha nem halt volna meg oly fiatalon, és végigjátszhatott volna minden szerepet, amit csak akart, a világirodalom egész repertoárja kevés lett volna hozzá, hogy Soós Imre végére jusson beszámolójának. Annyi mondanivalója volt arról, hogy mik gyűltek föl az elnyomottak lelkében: miféle haragok és miféle gyöngédségek. Egy elnyomás nélküli társadalomban akart erről vallani. Nemcsak a szinte testére szabott Sarkadi- és Móricz-szerepek voltak jók erre, hanem Gorkij és Shakespeare drámái is.

Amikor legelőször láttam játszani – egy francia vendégnek, ha jól emlékszem, Léon Moussinacnak tartottak bemutatót a Horváth Árpád Kollégium fiataljai –, mi, magyarok, a paraszti hitelességet vettük észre először Soós Imre és Horváth Teri játékában. A francia vendég pedig: micsoda Molière-színész lehet belőlük! S ez így is van rendjén, ha a dolgok mélyére nézünk. Gondoljuk csak meg, hogy Móricz Zsigmond ifjúkori élettervében első helyen egy teljes Molière-fordítás állott, s utána akart csak hozzálátni a maga műveihez, s hogy első színpadi sikerén, a Sári bíró-n mennyire érzik is ez a legjobb molière-i iskola, még ha előbb nem is járta végig olyan alapossággal, ahogy tervezte, s hogy látnivalóan épp a magyar népi színek tüzesebb ragyogása köszönhető a nagy francia példának. Vagy lássuk Illyés munkásságában: milyen jót tesz Molière-nek, ha népi író fordítja magyarra, s viszont: milyen jó hatással volt Illyés drámai munkásságára Molière, hisz épp molière-i stílusú vígjátékaiban, a Lélekbúvár-ban és a Tűvétevők-ben érte el legjobban a tartalom és a forma oly kívánatos egyensúlyát.

Soós Imre pályája túlságosan hamar véget ért, pedig bizonyos, hogy a legjobb példákat, épp a színházi példákat, ő szolgáltatta volna a népi és a klasszikus vígjátéki stílus egységére. Utolsó nagy sikere a Sári bíró-ban volt, s utána egy Goldoni-szerep várta. Moussinac jóslatára ez lett volna, tíz év után, valami próba- vagy beteljesülésféle. De a nagyon áhított dolgok sohasem úgy teljesülnek be, ahogy elképzeltük. Ami beteljesülést ígért, végzete lett. Akkor roppant össze Soós Imre.

Csak úgy fakadt belőle a közölhetnék. Mesélik, hogy amikor a Lúdas Matyi felvételein az öreg doktort kellett neki eljátszania, mindjárt egész választékkal szolgált: öt különböző öregembert mutatott be rögtönözve a próbán, s az ámuló rendezőknek és a kollégáknak szerényen magyarázta, hogy a sorozatban szerepelt a két nagyatyja és három szomszéd. S ha ráhagyják, talán folytatta volna a sort, amíg be nem mutatja a balmazújvárosi tanyák minden vénemberét. De nemcsak az a világ volt gazdag, amelyről tudott, hanem vele együtt a maga belső világa is. Ugyancsak a Lúdas Matyi próbáin fedezték fel, hogy minden állatot más szemmel nézett; változott a tekintete, amikor az ökrökről a lovakra, a lovakról a bárányokra, a bárányokról a kecskékre pillantott. Le is fényképezték aztán az állatok vásári vonulását Soós Imre arcának tükrében.

De hiszen épp az a jellemző rá is meg mindenkire, akiben közvetlenül fakad a mondanivaló, hogy nem lehet határt vonni a tárgyi és a belvilág között, a tények és az indulatok között. Amikor – szintén a Lúdas Matyi felvételeinél történt – buzgó segédrendezők magyarázták neki, hogy Lúdas Matyi miféle érzelmekkel viseltessék Döbrögi iránt egyfelől, s az anyja iránt másfelől, Soós Imre egy történettel válaszolt: gyerek volt még, s az anyja elment szalmát lopni, mert nem volt mivel begyújtani a búbosban. Sikerült is, már jön kifelé a kazlak közül, jól megpakolva, csak azt nem veszi észre, hogy az ispán mögötte van, és meggyújtja a hátán a szalmát; az anyja csak fut-fut ki a szérűskertből haza, hátán a lángoló köteggel … majdnem odaégett.

Efféle személyes emlékekkel, efféle személyes indulatokkal gyújtott alá Soós Imre a szerepeinek. Meg volt pakolva az ő válla is égő szalmaköteggel. Ennek is része van benne, hogy fiatalon elégett. Az elnyomás és rettegés gyerekkori emlékeit talán akkor a legnehezebb kibírni, amikor tolmácsolásuk az élet értelmévé lesz. Most mint lopott fát viszlek titeket, mondja József Attila is a szegény fadobálókról éppen az egyik legfájdalmasabb, szívszorongató versében.

Ki tudja, milyen történet tette feledhetetlenné számára azt az öreg baktert, akit főiskolai vizsgáján tárt elénk? Hadd tegyük hozzá, hogy immár nekünk is feledhetetlenül. Nemcsak az érződött Soós Imrének ezen a figuráján, hogy riadtan ébred az öreg, mert már dübörög a vonat, hogy ingben-gatyában megy ki a bakterház elé, hogy most itt áll esőben-szélben az éjszakában, hanem ráadásul érződött az az alkotói öröm is, mely borszeszlángként táncolt a produkció fölött, hogy lám, milyen öreg tud lenni egy ilyen gyerek, milyen mesebelien öreg, milyen valóságosan öreg, milyen nevettetően öreg, milyen megrázóan öreg, milyen öregesen öreg, milyen gyermekien öreg …

Ezek közül a néma balladái közül (a főiskolán helyzetgyakorlatoknak hívják az efféle pantomímszerű etűdöket, amelyeket a növendékeknek rendszerint rögtönöznie kellett) kiemelkedett a kaszálós jelenet. Hogy is volt ez? Azt láttuk, hogy ott fent az üres dobogón egy legény kaszálni kezd a búzában. Érezhetően melege kezdett lenni, olyan melege volt a kaszáló legénynek, de az csak kaszált tikkadtan, bódultan, elfeledkezve mindenről … Egyszerre csak megugrik valami előtte, de el nem fut, csak vergődik. A fiú lehajol érte, s felemeli a búza közül. Kezébe veszi: ott vergődik tovább a két tenyere közt a nem létező kisnyúl. Egyik lábát levágta a kasza. Riadt részvét, tehetetlenség, bánat. A szenvedő állat láttán a fiú így ocsúdik megint emberré a robotból. S tartja kezében az áldozatot, a hajszolt és kába munka gyümölcsét, a véres nyúlfiókát.

Soós Imrének ez a helyzetgyakorlata, úgy tudom, klasszikus lett: felvételi vizsgálaton azóta is feladják falusi jelentkezőknek, ha azok nem tudnak eredetit kitalálni.

Az a százfelé tekintő figyelem a természet világában, amelyet a mezőgazdasági munka kifejleszt a parasztokban, különös módon még a klasszikus szerepekben is szárnyakat adott Soós Imrének. Emlékezetes lett a főiskolai órán felvázolt Rómeója. Az erkélyjelenetben szédületét Júlia iránt talán mindennél jobban kifejezte az a mozdulata, amellyel a nem létező bokrokat és virágzó faágakat hajtogatta el a szeme elől, hogy jobban láthassa szerelme tárgyát.

Ez után az óra után, kivételes elismerésként, Gellért tanár úr meghívta őt az Erzsike cukrászdába, és fizetett neki egy tortasüteményt.

Persze, könnyebb eljutni Balmazújvárosról Pestre, mint a főiskolai dobogóról a színház deszkáira. Gyalog róva a hosszú Thököly és Rákóczi utat a kollégium és a Főiskola közt, az elsőévesek arról faggatóztak egymás közt, milyen lehet egy színház belseje, hogy mi van ott túl a színfalakon. Annak a történelmi időszaknak a kivételességére vall, hogy azon frissiben olyan alkalmat tudott adni ezeknek a parasztgyerekeknek a bemutatkozásra, mint Az ifjú gárda. Programnak, hitvallásnak hatott már a cím is. A polgári színpad kívánalmai sutba dobva, mind. A fiatalság, ahogy szembetalálkozik a történelemmel – ezt kell eljátszani.

A kockázatot, hogy ilyen színpadon tapasztalatlan fiatalokkal játszatnak nagy szerepeket, nemcsak a rendezők érezték, hanem a fiatalok is, persze. A gyakorlatlanságukhoz elfogódottság is járult jócskán, és ólomsúlyúvá nehezedő tagjaik, a bizonytalanságtól mutáló, rekedtes-tompa hangjuk alá Budapest egyik nagy színpadát kapják. Vannak, akik még emlékeznek rá, hogyan oldódott fel Soós Imre a próbák során. Major, a rendező, biztatta, csak ne féljen. Azt a jelenetet játszották, amelyben a fiatalok megtudják, hogy a németek közelednek Krasznodon felé. Soós Imre ekkor elővett egy darab kenyeret, s elkezdte enni. Teljes odaadással evett, s a németek elleni dühe és lázadozása is egy éhes ember indulataiként hatott. Ettől a pillanattól kezdve természetes és igaz volt minden szava, minden mozdulata a darabban.

S most már keresett is. A fellépési pénzből futotta erre-arra. Így esténként két deci tejre.

Ebben az időben ébred szerelemre egyik partnernője iránt. Azt mondják, ez a viszonzatlan szenvedély haláláig visszafájt neki. Kund Abigélnek hívta a lányt, már akkor, amikor senki sem sejthette, hogy jómaga milyen Bárczy Benősen végzi majd az életét.

Egyelőre még minden úgy ment, mint a mesében. A Főiskola és a színház meghódítása után mi maradt még? A film. Mi sem természetesebb, mint az, hogy a filmgyár egyik nagyfilmjének épp azt a Lúdas Matyi-t tervezi, amelynek címszerepét – ma már így látjuk – nem is játszhatta volna más, mint Soós Imre. Találkozása ezzel a szereppel – mondom – természetes volt, olyan természetes, mintha két matematikai levezetés ugyanegy eredményre jut. Hiszen Soós Imrét ugyanaz a történelmi fordulat dobta fel a tanyák közül Budapestre, amelyik magának hagyományt keresve a filmgyártás tematikájába a múlt plebejus indulatú műveit beiktatta. Könnyű volt felismerni, hogy a Lúdas Matyi-sors csak egy korábbi Soós Imre-sors. A faluról elvágyódást mikor játszania kellett, ezt fűzte hozzá magabátorító instrukcióként: „Ez olyan lehetett, mint amikor én elképzeltem, hogy színész leszek. Olyan lehetetlen.”

De ő ezt már színészként mondhatta. S milyen elismert színészként! A stáb tagjai ma is mesélik a Soós Imre-történeteket: hogyan ejtette bámulatba játékával a rendezőket, színészeket. Ekkor hódította meg Somlay Artúrnak oly zárkózott, s nagy dolgokon oly könnyen meginduló szívét. Sikereinek evidenciájához hadd szolgáljon ez az egyetlen tény: a hosszú felvételek során – hisz a filmnek szinte minden méterén szerepelnek! – se Soós Imre, se Horváth Teri nem rontottak el egyetlen kockát sem.

A film debreceni díszbemutatója – Fazekas Mihály és Soós Imre hazájában – meghozta azt, ami talán a legédesebb: a siker tükröződését az otthoni szemekben. A dicsőség és a családi boldogság oly nagy, és oly valószínűtlenül gyorsan jött, hogy az örömbe bízvást keveredhetett volna egy csöpp aggodalom is: mi lesz ennek a vége?

 

A tű foka

Annak idején, amikor a városra és a falura apelláló írók ellenséges törzsekként acsarkodtak egymásra, az egyik parittyakő a népeik homlokának irányozva az volt, hogy a városban van az egészség, hiszen a paraszt mind neuraszténiás. Jól emlékszem még egy ilyen régi vitára, amelyben egy idősebb, nagy kultúrájú író az ujjain számolgatta, hogy ahány parasztot ismer, az megannyi idegklinikai eset. Persze, ő csak városba származott parasztokat ismert, jobbára írókat, s így a példái – még ha helytállóak voltak is – legföljebb azt bizonyíthatták, hogy a faluról jött városlakók közt sok a kiegyensúlyozatlan kedély. Csak ezt és nem többet. Hiszen a szárazra vetődött halak vergődéséből – emlékszem, ez volt az egyik ellenérvem – sem vonhatunk le semmilyen következtetést általában a halak életére …

Az bizonyos, hogy a falu és a város oly távol volt egymástól a régi világban, hogy egy „felkerülés” ugyancsak próbára tette az idegrendszert. S az is valószínű, hogy épp a nagy távolság miatt, már eleve a nyugtalanabbja, érzékenyebbje, álmodozóbbja vállalkozott a „felkerülés” veszélyes kalandjára, s ők, persze, aztán könnyebben le is törtek. Erre a bolygóközi utazásra az alkalmasságot akkoriban nem vizsgálta senki. Nem csoda, hogy sok volt a sérültje.

Egy kevéssé ismert régi tragédiájában Illyés Gyula rajzolta meg azt a paraszti hőst, aki elindult a város meghódítására, sikerrel is járt, elérte a dicsőséget, a hatalmat, a nekivaló asszonyt, s a végén – milyen korán! – téveteg Peer Gyntként hullik vissza a tanyák közé, vagy már nem is maga, csak a hazatérő árnya – ki tudja? A tragédia címe a vállalkozás lehetetlenségét példázta a bibliai hasonlattal: A tű foka.

Ennek a paraszttragédiának a felvonások végén és a legvégén visszatérő mondatát, az anya sikolyát vélhette az ember megint hallani 57 nyarán a fölött a kettős sír fölött, amelybe Soós Imrét és feleségét temették. „Mit tettetek a fiammal?” – e szókkal zárul A tű foka. S ennek a némán lélekbe markoló, belevisszhangzó kérdésnek a felelősségéből vitt haza mindenki egy morzsányit, aki ott volt Soós Imre temetésén, mely pontot tett az alig tízéves művészi pályája után.

Oly csudaszerű indulásra ily rettentően értelmetlen vég! Valószínűtlenségükben illenek össze, végletes ellentétükben, mint egy kancsal rímpár. S e kereten belül maga a tízesztendős életpálya olyan, mint egy tükör. Egy regényíró egyszer talán az illető korszak tükrének fogja használni. Mi inkább egy lélek fejlődésének és elbátortalanodásának a történetét látjuk benne. S azt, hogy csak a kezdet, a nagyszerű kezdet volt szükségszerű, mert a vég nemcsak értelmetlen volt, hanem véletlen is, esetleges, a mellékes okok összejátszásából adódott.

De meg kell adni, hogy volt benne rendszer.

Filmjeit ha ma megnézem, azt az emlékemet erősítik meg róla, ami belém vésődött első pillanatban, amikor megláttam a Főiskolán. Vékony metszésű szemében a védekezés, óvatosság: nem vihetik jégre. Sok generáció tapasztalata villant föl ilyenkor a szemében. De a védekező könnyen gyanakvóvá lesz, s a gyanakvót könnyű megmérgezni, csak a hitét kell eltalálni, mint Othellónak. Mi a fiatal színészek legérzékenyebb pontja? A hitük a tehetségükben. De aki sikert sikerre halmoz, mint Soós Imre, annak a hitét nehéz megrendíteni – gondolná az ember. Persze hogy nehéz, csak meg kell találni a valószínűnek ható hazugságot. Ehhez, persze, jágói zsenialitás kell.

Ilyen valószínűnek ható hazugság volt az – csak a hitéből kétségeskedésre hajló, óvatos-gyanakvó lélek kell hozzá táptalajnak –, hogy a Főiskolán feltűnt parasztfiatalok nem tehetségesek, csak a politikai propaganda fújta fel őket: reklámparasztok. Elsőéves rostájuk előtt jutott fülükbe ez a méreg. (Még csak nem is jelképesen mondom, láthatjuk szemléletesen a Hamlet-ben: fülön át mérgezik meg tényleg az öreg királyt.)

De akkoriban minden, még az elkeseredés is előrevitte őket. A rostavizsgán buggyant ki Soós Imréből a fájdalom és az elkeseredés, szavalás közben. A versbeli fájdalom közel állt hozzá, amit a szívébe lopott a pletyka mérge. Elsírta magát a Kisfaludy-vers végén:

 

… Távol estem, mint a levél,
Melyet elkap a forgószél.

 

A vizsgáló bizottság tagjai is megindultak ezen. A meggyanúsított tehetség szemük láttára elemi erővel dobta magát a rágalmak fölé.

Könnyű máról visszanézve, a vég ismeretében következetességet látni Soós életútjában, s az emlékezés – vagy a film felidézte alakján felfedezni a végzet árnyékát. Mégis, a Kiskrajcár című filmben szembenézve vele, úgy érezzük, hogy amit az elég laza szerepéhez ad kötőanyagként, alkatba írott sorsként: az már a megkeserített kedvesség sorsa volt és lázadozó lobbanása.

A pedagógiának álcázott kisemberi bosszú ekkoriban már kezdte a sikereit holmi korlátozásokkal megtoldani: nehogy fejébe szálljon a dicsőség. Ha sematikus figurákat alakított, könnyű dolga volt a kritikának a falut látni korlátként a színész mögé. Csuda-e, ha az amúgy is gyanakvó parasztfiúnak erre megrendül a hite? Ekkoriban kezdett el inni. Emlegetett valami megbénult zongoristát – filmen látta: – „én is ez vagyok” – mondta. Huszonöt éves se volt még. A Körhinta sikeréhez, úgy olvasta ki a kritikából, ő nem járult különösképpen hozzá. Dayka Margit szerezte be azokat a külföldi újságokat, amelyek elsősorban őt dicsérték. Ahol még nem ismerték, ott Soós felfedezésként hatott. Hisz világszerte oly ritka jelenség a teljes emberségű fiatal filmszínész.

Utolsó nagy színházi alakításait – Gorkij és Móricz darabjaiban – elmosta az akkoriban hangadó közvélemény más irányú érdeklődése, politikai láza és polgári restaurálhatnékja. S utolsó reményeit: a Peer Gynt-öt és a Budai Nagy Antal-t már nem látta viszont színháza új műsortervében.

Mindez, ráadásul, egy társadalmi változás színében és visszafordíthatatlanságával jelentkezett. Ami volt, elmúlt. Ilyenkor volna aztán szükség az idegek teherbíró képességére.

Ha nem őrlődött volna fel ez a „felkerülés” kalandja között. A klasszikus keszonbetegségek valamelyikétől. (Kicsinyhitűség, bolond szerelmek, ital …)

Soós Imre tehetsége semmit nem csorbult, de a hirtelen divatozó modernizmushoz csatlakozni talán nem érezte magát kellően felkészültnek, frissnek. Azt tudta, amit hozott magával, s amit a főiskolai Gellért-órákon tanult. Ez akkoriban kevésnek látszott, s a sorsát meghatározó Lúdas Matyi-szerep és a vele járó hitvallás pedig tehertételnek.

S csakugyan látta is sok volt reklámtehetség összezsugorodását. Az egykori hamis jóslat babonásan kezdett hatni rá. „Tehetségtelen vagy. A propaganda emelt föl.”

Ezekkel a kétségekkel a szívében halt meg Soós Imre, a magyar színjátszás kivételes tehetsége, akit maga a történelem emelt föl a porból.

 

A színész végzete

A kifejezés Petőfié. S tőle való a színész végzetének meghatározása is: Lekötve csügg ő egy rövid bilincsen – ez a jelen. S hát ha ezt a rövid jelenét és jelenetét a világban még rövidebbre szabja a színész, ahogy Soós Imre tette …

De ehhez a végzethez párosul egy paradoxon is, nem a diderot-i, hanem egy másik színészi paradoxon, mondhatnánk: a színész síron túli, posztumusz paradoxona. Ugyancsak Petőfi érzékeltette meg ezt is, s vele a színészi végzet teljességét – hogy halála után, pláne korai halála után, a színész örökkévalóan nincs többé.

 

Elmegy nevével az idő hajója,
És menni fog egy örökléten át.

 

Nem akármilyen múlandóság tehát a színészé. Életével együtt ellobbanó műve nyomában el nem múló hiányérzet jár.

A drámaíró, a filmíró különösen meg tudja érezni egy-egy színész hirtelen eltűnését. Nem véletlen ugyanis, hogy milyen alkatú színészek és színésznők tűnnek föl egy-egy korban. Amit ők, a jelentkező művészek ellenállhatatlan hivatásnak éreznek, az a társadalomnak ellenállhatatlan hívása volt. Mert éppolyan sorsokat tükröző arcokra, éppolyan sugárzású fizikumokra, éppolyan veretű jellemekre adódott szükség a fejlődés során. A színésztípusok kiválasztódása nem független az egyetemes kiválasztástól – a neki való, reprezentatív embereket keresi bennök a maga jövőjével együtt a társadalom. Soós Imre, Horváth Teri, Szirtes Ádám feltűnése éppoly jellemző volt a negyvenes évek második felére, vagy legalábbis ez évek bizonyos tendenciáira, mint Psota, Kálmán, Bodrogi feltűnése az ötvenes évek második felében divatozó ízlésre. Hogy az új rajok nem kiszorítani jönnek a régit, hanem épp amellé, gazdagítani a kort, azt természetesnek tartjuk, már csak azért is, mert a közönség körében is élnek tovább azok, akik az előző színészgenerációban találták meg először a maguk embereszményét. Amellett a drámák is a teljes kor tükrét szokták adni, tehát színészekben is szükség van valamennyi tendencia és réteg képviselőjére. Meggyőződésem, hogy Soós Imrének nemcsak Horváth Teri vagy Törőcsik volt a „természetes” partnere, hanem például Somlay is. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy ők – Somlay és Soós – „történelmi” partnerek lehettek volna (túl a Lúdas Matyi-beli jelenetükön), az újnak és a réginek a harcát vagy szövetségét új meg új drámai konfliktusokban példázni.

A sikerei csúcsán hirtelen eltűnő színész olyanfajta hiányérzetet hagy, mintha egy tükör tört volna össze, valónk egyik felét oly szépnek mutató tükör. Csonkábbnak érezzük mi magunkat, ha meghal Tímár, vagy ha meghal Somlay vagy Bajor Gizi vagy Soós. Az életnek bizonyos színei könnyebben elfakulnak bennünk, a társadalomnak bizonyos reflexei hamarébb belénk rozsdásodnak, ha nem látjuk ezeket a sajátos színeket és játékokat a színpadon.

Másrészt pedig, ha megvannak: ösztönöznek jobbra hivatott képességeink kifejtésére. Mint drámaíró is megtanultam, hogy a színpadra vagy filmre szánt jellemek kialakítására mennyire hatnak az élő – s hadd tegyem hozzá: a holt – színészek. (Vajon az annyi darabomban feltűnő öreg tragikus hősöknek a sorát nem az az élmény indította-e el bennem, hogy az első drámámban Somlay alakítása tette feledhetetlenné a főhőst? – nem ezt az emléket kergetem-e talán azóta is Bernát professzor, az István napja öregei és Berlioz alakjában?)

Soós Imrében történelmünknek egy nagyszerű moccanása tükröződött – a hatalmat magának akaró nép fia volt ő a Lúdas Matyi-ban is, a Kiskrajcár-ban is, a Szeptember-ben is, a Körhintá-ban is. Rómeóban, s a következő Shakespeare-szerepekben pedig láthattuk és láthattuk volna, milyen az, amikor a humánum teljességét annak az osztálynak a fia reprezentálja, amelyik most harcolt meg a hatalomért, győztesen. Ó, milyen Shakespeare-hez hív Shakespeare-alakítások lehettek volna ezek!

Nagyon vágyott eljátszani a Hamletet. (Élete első nagy interjújában Gách Mariannak vall már róla, s tudjuk, hogy utolsó, végzetes kapcsolatának egyik indoka az volt, hogy orvosnője – hamarosan felesége – angolul tudta neki a Hamlet-et recitálni.) Bizony nem az öngyilkossága miatt gondolom, hanem éppen renaissance életkedve és a teljes világra kinyíló egyetemes fogékonysága miatt, hogy Soós Imre utolérhetetlenül tudta volna elmondani azt, hogy „Lenni vagy nem lenni …”

Most már nem lehet neki szerepet se írni. S ez annyi, mintha sorsunk egyik lehetősége hunyt volna ki, egy csillag a sok közül.

 

Színházi szerepeiről maradnak a töredékes emlékeink. Filmjei viszont teljes egészükben megőrzik egyes szerepeit.

Filmekben ritkán adódik művésznek „nagy jelenetre” módja. Klasszikus nagy jelenet Soósé a deresen, a Lúdas Matyi-ban. Az első pillanattól kezdve – amikor meghallja, hogy milyen embertelenséget készülnek vele tenni, s vékony metszésű szeme kinyílik, szinte a csodálkozástól – micsoda változatait adja a szenvedésnek, s a szenvedő gyerektestben a férfilélek felépülésének. A felismerése a jobbágysorsnak, amikor meglátja a derest: ez az, apja-nagyapja után most ő következik. Micsoda parasztpassió jön most ezután! Nem borítja el a szemét semmilyen indulat, amikor ráhúzzák a deresre, olyan tiszta a tekintete, mint a víz, látnivalóan minden érzékszerve felajzódott rá, ami most következik. Ilyen fogékonysággal tízszeresen fog fájni neki minden csapás. Mert még arra is fogékony, hogy most megveretik. Tanulni indult el a világba, s lám, ez az első lecke, amit kap. De az első ütésekre összekúszálódik benne minden, betölti a riadalom, a kis állat riadtsága, akit vernek. Közben valahogy megszokja, hogy ütik. A teste rándul minden ütésre, sőt: az ütések előtt is már. A homlokát veri ki a veríték. De a figyelme megtalálta a célját, az életcélját: rezzenéstelen szemmel követi Döbrögit. Az arca lázas, nyúzott, a szeme hideg, már gyilkol a szemével.

S ehhez a jelenethez tartozik még, ezt zárja le az az arc, amelyik égő kunyhók füstje közül bukkan ki egy pillanatra, keserű sírással. Mert most már lehet, most nem látják. Bújt az üldözött, s felé kard nyúlt … Kölcsey fájdalma szakadt fel itt Fazekas hősében – a nemzeté a népben.

Bizonyos, hogy ha a szocialista népi drámát, korunk nemzeti drámáját nagyobb odaadással ápolták volna: Soós Imre és az az egész ifjú gárda nem kopott volna ki – még ideiglenesen sem – a színpadról.

Még szerencse, hogy a filmeken volt alkalma inkább szerepelni. Így megmaradhatott még néhány nagy jelenete. Fakuló filmekből is előragyognak ezek. Az építő munka dicséretére született Kiskrajcár-ban ezt az alapeszmét az az egy pillanat hitelesen hirdeti ma is és mindig, amelyben Soós Imrét látjuk, amint vállára teszi a cementeszsákot. Mert nemcsak a mozdulatai hitelesek, hanem a munkával együtt hitelesnek érezzük a munka szépségét is, amely kisüt közben az arcára.

Arra volt hivatva, hogy egy történelmi forduló örömével – amely egybeesett az ő személyes „feltörésével” – oltsa be klasszikus szerepeit, s az újabb szerepeiben pedig segítsen öntudatra hozni a XX. század mostani évtizedeinek fiatalságeszményét.

És akkor megnyílt lába előtt ama Süllyesztő, amely a parasztszínészt Göre Gábor skatulyájába csúsztatná.

Inkább a halál.

A zuhogó élet éppúgy betemeti az emlékeket, mint a halottakat a föld. De ha nehezen is, egyszerre csak kezdi fölengedni a múltat, s akkor már tolulnak az emlékek, maguktól.

Így vagyunk mi is. Most kezdhetnénk el igazában az emlékezést.

De ezt már az olvasóra bízzuk, bizonyára neki is megvannak a személyes emlékei Soós Imréről.

Ne áltassuk azért magunkat, mert a leghívebb emlékezet és a leghívebb filmek kockáiból sem rakhatjuk össze egyéniségét, amely egyszeri volt, és – ezt Horváth Teri mondta, emlékezve rá – „olyan volt, mint a szivárvány”.

1961

 

 

 

Uray meghal

 

Naplórészlet

1962. május 25. Uray Tivadarnál. Filmszerepeiről beszélgetünk. Nemrégen láttam csodálatos Semmelweisét. (Az első, 1938-as Semmelweist!) Amit ebben csinált, az a filmszínészet csúcsa. Csak a legnagyobbakhoz mérhető.

Hogy véget vessen a dicséreteknek:

– Tudod, mi volt az első filmszerepem?

– Nyilván egy ifjú főispán.

Nevet, de fejét rázza: nem.

– Főherceg …

– Víz, víz!

– Gróf.

– Lejjebb!

– Báró.

– Na, az igaz, hogy a filmet egy bárónő írta. Mert báró Orczy Emma regényéből csinálták …

– Ugye.

– Semmi ugye. Engem kell kitalálnod, nem az írónőt.

– Világhírű zeneszerző, a becsületrenddel kitüntetve.

– Látom, ti már csak sablonban tudtok gondolkozni.

– Föladom.

– Jobb is. Úgyse találod ki … Cowboy voltam.

– Cowboy?

– Az. Vadlovon vágtattam, és a felvevőgép előtt hirtelen meg kellett fékeznem. Nohát, én egy szép szaltóval röpültem le a lóról, csudálatos szerencsével, talpra. Épp az árok partjára, amelyben az operatőr meg a rendező kuksolt. Mondom nekik: „Remélem, sikerült a fölvétel, mert én ezt másodszorra nem tudnám pontosan így megcsinálni.” És mi történt? Az operatőr, amikor meglátta, hogy repülök le a lóról, úgy megijedt, hogy most töröm nyakam, hogy elfelejtette csavarni a felvevőgép kurbliját (mert akkor még így dolgoztak, nem gombnyomásra, mint ma), s a jelenetből csak annyi lett meg, hogy én lerepülök a lóról, és megállok bokázva, fent a levegőben … Képzeld el, ha az a felvétel sikerül, most én lehetnék Tom Mix.

– Köszönöm a figyelmeztetést.

– Miért?

– Nagyon jókor mondtad el ezt a történetet. Ha megint szerepet írnék neked, nehogy Habsburg-főherceget vagy főispánt írjak …

– Ez csak egy anekdota volt. Eszembe jutott.

– De azért valami szép szerepen törhetem a fejem, ugye?

– De semmi sablon!

 

Katarzis

Alighogy megszülettem, apámat elvitte a spanyol.

Aztán írni kezdtem színdarabokat, s a színdarabokban olyan szerepeket, amelyeket szaknyelven „színházi apáknak” hívnak. Kopár egem elé színpadot raktam, s erre nagy emberek vázlatait, akiket árvagyerekszívvel éppúgy félni és szeretni lehetett, mint az igazi apákat. Én megaláztam őket és felmagasztaltam őket, meglestem kései szerelmüket, s néha megöltem őket. Eljátszattam velük mindazt, amit egy apa tud. Színjátékaimban ezek az öregférfi-szerepek voltak leginkább azok, amelyek hívták a színészeket …

S akik ezekben a szerepekben játszották tovább az én játékomat, színészismerőseim közül azokkal kötöttem leginkább barátságot. Nekik is meglehetett – ki tudja? – a maguk gyásza és árvasága, amely éppilyen szerepekre (illetve: ilyen szerepekre is) hajlamosította őket.

Ez volt, ez lehetett, az alapja, hogy apai barátként gyászoltam meg Somlayt, s hogy apai barátot veszítettem most is, úgy érzem, Uray Tivadarban.

Utolsó találkozásom vele június 9-én volt, délben.

(Azért ezt, s nem valamelyik színházi próbáról vagy premierről őrzött emlékemet mondom most el, mert ez az utolsó találkozás minden megelőzőnek a summáját is adta – s az értelmét! Ez a találkozás is megerősített abbeli hitemben, hogy egy nagy intellektus szét tudja feszíteni rohamosan rövidülő életének a korlátait, s minél kevesebb órája van hátra, annál intenzívebben éli az életét, s – ki tudja? – az utolsó pillanatába így talán csakugyan belefér egy teljes élet vagy akár a végtelenség élménye is.)

Szombaton, úgy látszik, tovább tart az orvos- és ápolónőjárás, mert a déli harangszó után is gyakran bejöttek a betegszobába.

Úgy hallottam, nagyon rosszkedvű volt az elmúlt napokban, ő is panaszkodott.

– Ez az időjárás mindenkit kikészít – mondtam. – Akinek tüzelője van, befűtött.

– Majd jönnek a kis rinocéroszok és bekéredzkednek a fagyhalál elől, mint Wilder darabjában.

De csak egy galamb szemelgetett az ablakpárkányon.

A galambot néztem, hogy ne kelljen látnom az ágy lábánál az odatámasztott fényes, vadonátúj pár mankót.

Eleddig rejtette sebét, és nem beszélt állapotáról. Most igen.

Oldalvást felkönyökölt, és beszélni kezdett, csillogó szemmel.

Egy színészről beszélt, akinek fájni kezd a lába.

„Az illető színész” – így emlegette, harmadik személyben. „Az illető színész valamikor kiváló orvosokkal volt együtt egy kis tudóstársaságban, így maga is hamar felismeri a bajt, és tudja, hogy nincs medicina, csak a kés. Elmegy egy orvoshoz …”

S mondta tovább, ami megtörtént. Pontról pontra.

Csakhogy nem múlt időben mondta. Nem!

Jövő időben mondta el.

Az elmúlt hónapok szenvedéseit most maga elé vetítette. Mintha mindent újra át akarna még egyszer élni …

Még egyszer? vagy huszonötször? százszor?

A szerepről beszélt.

A szerepről, amelyet el akar játszani, amely vitathatatlanul az övé, amelyet szeretne nagyon jól kidolgozni. Van élménye hozzá.

„Tudod, az nem lehet, hogy ezt a rengeteg szenvedést én magamba zárjam. Én közben folyton figyeltem. És egy olyan szerep kéne most nekem, amelyben a tapasztalataimat pontosan reprodukálhatom. Nem akarom, hogy kárba menjen” – és ecsetelte tovább, lázasan, mint egy álmot, a poklot, amelyen keresztülment. S hogy ez a pokol, ha ő eljátssza, tanulságos lehet a többi szenvedőnek, az emberiségnek.

Amit eddig a látogató tapintata vagy áltapintata, elkerülgetett, az most kertelés nélkül kimondatott. Az olyan tabu szók is, mint az, hogy amputálás.

Ez a lesoványodott, csonka öregember töretlen teremtő erővel készült közénk, az életbe. A halál esélyeivel szembeszegezte akaratát, csak azért is lélegzett és tervezett, s ahogy egyszer az anya szülte, ugyanolyan fáradsággal és szenvedéssel újraszülte magát. Élt.

Mindent latba vetett. Szenvedéseinek nyersanyagából felvázolt magának életcélul egy szerepet, a klinikai esetből hősi jelképet csinált, színészi feladatra készült, amely most felért a színeváltozás csodájával, betegágyából halálra váltan felmutatott a hivatás csúcsaira, hogy oda föl! oda akar még egyszer följutni, ha mankókkal is, ahol sebei fényleni fognak, midőn feltárja magát, tanúságul: íme, az ember!

Katarzis.

A szomszéd kertben elkezdtek üvölteni a kísérleti kutyák.

Uray csendesen megszólalt, magyarázóan:

– Valamelyik kutyának fájdalma van, s ez most a többinek is eszébe juttatta, mit szokott szenvedni …

S én közben elszorult torokkal, de azon gondolkoztam, hogy Arisztotelész kifejezése (katharsis tón pathémáton) csak a szenvedélyek megtisztítását jelentheti-e vagy a szenvedésekét is?

1962

 

 

 

„Nem leszek elégedetlen…”

Egy széket tettek oda neki, a színfalak mögé. Azon ült, fekete ruhában, túlságosan is fehér arccal, ültében is botjára támaszkodva, láncokban. A végszóra várt, hogy bemenjen a Főbíró elé, aki még valami reményt megcsillant majd előtte. Teljesen feleslegesen. Halálra van ítélve, ki fogják végezni. Már belenyugodott … A maszk, amelyet Rebecca Nurse szerepéhez festett magának, most váratlanul szinte ordítja róla, hogy megöregedett, megrokkant, hogy vége van. Úgy látszik, mintha ezzel a szereppel elfogadta volna az öregséget, amelynek mindeddig oly diadalmasan ellenállt. Sudár derékkal. Királynőileg. Legtöbbször királynőket játszott. De most ez a szerepe, amelyben kislánykorának emlékei rajzották őt körül, öreg parasztasszonyok a zsoltáros könyvvel, ez a szerepe most olyan volt, mint egy önvallomás.

Odamegyek hozzá, és leülök széke mellett a padlóra. Szerepe erdőmélyéből káprázó szemmel pillant rám, idegenül, nem biztos, hogy lát is. Mint a bagoly, ha a szemébe villantanak.

Máskor is volt olyan érzésem, hogy talán nem is tudja pontosan, hova is tegyen, de azért tegezett. Mint mindenkit, azt hiszem. Nekem is tegeznem illett, s ráadásul a becéző nevén illett szólítani. Ez afféle ugribugri név volt. Mintha Viktória királynének azt kellett volna mondanom: Vixi-Pixi. Egy Tőkésnek azt, hogy Anikó. Egy Gertrudis, mint cukros sütemény!

Ismeretes volt a szokása, hogy hagyja magán elúrhodni a szerepeit. Ki ne hallotta volna a legendás, kiszínezett történeteket? Királynőt játszik, szokás szerint királynőt, s a bíborban születettek micsoda spontán fenségével emlékezteti férjét (férjét? egy derék alattvalót!) a három lépés távolságra.

– Beteg vagyok – mondja.

– Á, ez is csak a szerep. A betegség. Rebecca Nurse szerepe. Ez már klasszikus. Ez az átélés.

– Nem. Beteg vagyok. Nézz rám!

– Egyebet se csinálok. Bámullak.

A mártírnő, aki csak a végszóra vagy az ügyelő intésére várt, hogy meginduljon a kivégzőhely felé, legyintett. Nem illenek ide ezek a hiú mache mondatok.

– Úgy nézz rám, hogy az idén már harminchét éve vagyok tagja ennek a színháznak. Egy kedves ember kiszámította. Nagy tudós.

Felnézett a zsinórpadlás sötét magasságába, ahonnét annyiszor szólt hozzá az Isten, amikor ő még bűn nélkül hevert a Paradicsomban, lustán, meztelenül, leukoplaszttal leragasztott köldökkel. („A csanádi püspök bejött az öltözőmbe, és ő mondta, hogy Évának nem volt köldöke, mert ő nem anyától lett. Mondd, lehet ez? De egy püspök ezt biztosan tudja. Hevesi akkor azt mondta, ragasszuk le.” – Sohasem lehetett megtudni, hogy csakugyan a csanádi püspök járt-e nála vagy valaki más, akit a tréfakedvelő kollégák öltöztettek lila szegélyű reverendába.)

– Képzeld el, negyven év, maholnap negyven éve ezek között a falak között.

– Ez igen! Mikor lesz az évforduló? Olyan ünnepséget még nem láttál, mint amilyenben részed lesz.

– Ki mondta? – kérdezte mohón.

– Senki. De ennek megvan a tradíciója. A protokoll, hisz tudod. Mint a koronázásnak, vagy amikor a véres kardot körbevitték. A negyvenéves tagság ebben a színházban ritka ünnep. Ebben a században tied lesz a második.

– Ki volt az első? – kérdezte. Máris féltékenyen a vetélytársnőre, aki megelőzte őt. Száraz volt a hangja. Becsapva érezte magát.

– Jászai.

Eltűnődött.

– Igen, Jászai – mondta aztán megengesztelődve, s oly mélyen zengő evokációval, hogy szinte feltámasztotta már csak a nevének kiejtésével –, emlékszem rá. Ő is tag volt itt.

– Tudod, hogy zajlott le az ünnepség? – S meséltem, ahogy a Naplóból emlékeztem rá, persze, szabadon rögtönözve. Bár azt hiszem, nem is nagyon kellett színezgetni. Szépen megrendezett ünnep volt az. S mivel az ünnepelt elég nagy indulatokkal írta le, mint mindent, ami történt vele, feledhetetlen maradt annak is, aki csak olvasta.

– … A János királyt játszották aznap este. Előadás előtt volt az ünnepség. Amikor a függöny felgördült, Jászai már ott ült a színpad közepén, trónuson, királynői díszben. Tőle jobbra-balra a színház színészei, a szereplők szintén jelmezben, a többiek gálában. A nézőtéren is csupa díszmagyar, frakk, nagyestélyi. A zenekar a Himnuszt játszotta. Akkor felment a színpadra Pekár, aki atlétatermete miatt lett a kultúra minisztere, és szárnyaló beszéddel köszöntötte a Nagyasszonyt. (Nem Pekár volt a miniszter? Olyan mindegy. Most ő illett a képbe.) S ez a Pekár átnyújtotta neki, piros bársonytokban, az adománylevelet egy kis vidéki birtokról s a hozzá tartozó kúriáról … Tíz hold volt a birtok.

– Jászai mit szólt hozzá? – kérdezte gyanakodva Rebecca Nurse, mint aki tudja, hogy nem olyan könnyű egy nagy tragikát megajándékozni.

– Jászai? Ismerted. A házat birtokostul mindjárt továbbajándékozta a nyugdíjas színészeknek. Az adománylevelet pedig kiakasztotta a falra, az ágyával szemközt. Hogy minden reggel, amikor felébred, eszébe jusson, milyen hálátlan, szűkmarkú ez a nemzet, amely elé ő számlálatlanul szórta lelke annyi kincsét. „Negyven évig szolgáltalak, és te egy kúriával meg egy tízholdas birtokkal szúrod ki a szemem, hazám, hazám!” … Felkönyökölve az ágyában, ezt mondogatta azontúl, reggelente.

A csendben tisztán hallatszott most a színpadról a Főbíró zengő hangja:

– És ugyebár kegyelmed szövetséget kötött az ördöggel?

Rebecca Nurse felállt.

– Mennem kell. Én azért nem hiszem, hogy ilyen elégedetlenkedve fogadjam, bármit kapok is.

S nehéz láncait húzva maga után, kiment a színpadra, mint közel negyven éve majd minden este.

Akkor már csakugyan beteg volt. De az ilyesmit csak később tudja meg az ember.

1961

 

(Még megérte nemzeti színházi tagságának negyvenedik évfordulóját. Ilyen alkalmakra forgalomban van egy nyomtatott blanketta. Csak rá kell gépelni az ünnepelt nevét, a vállalatnál töltött esztendők kerek számát. Alulra jön a pecsét és az aláírás. Az is rá van nyomtatva a blankettára, hogy fogyasztói ára 16 fillér.)

1970

 

 

 

Melitta leszáll az Alvilágba

Szegilongi Lajos törvényszéki tanácselnök és felesége, Melitta, egy félreértésnek köszönhetik létüket.

Dátumra kitűzött premier bűvöletében írtam az Egy szerelem három éjszakájá-t. Október 6-án kezdtem, és január 11-én volt a bemutató. Biztonsági háló nélkül: a színháznak nem volt tartalékdarabja. A bizalom adta a biztonságot, szárnyakat adott. Az ihletettségnek azt a nem mindennapi formáját, amely a kollektív munkából születhetik meg néha, szerencsés konstelláció esetén. A darab dalai olyan telitalálatokként s olyan megformáltan kerültek ki – párhuzamosan a közben épülő jelenetekkel – Vas István keze alól, s tértek vissza – szinte ugyanazon lendületben, immár megzenésítve – Ránkitól, hogy látszott; javítgatásokra nem szánhattak időt, kénytelenek voltak mindennap (hisz majd minden napra esett egy-egy új vers, azaz dal) egyből tökéletest alkotni.

Ungvári volt a színház irodalmi vezetője. Az egyszerűség kedvéért felköltöztem a kertjébe, a Szabadság-hegyre, a kertészházba. Szinetár néha esténként fellátogatott. Az első felvonás közepén tarthattam, amikor azzal az újsággal jött, hogy Páger szívesen vendégszerepelne a Petőfiben, januárban épp rá is fog érni, nem tudnék-e neki egy szerepet kerekíteni, de ne legyen énekes szerep …

Szántó Piroska mintha egyszer beszélt volna egyszer egy bíróról, aki szomszédjuk volt, s valami vonzotta a költők társaságához …

Mikorra aztán Szinetár megint jelentkezett, hogy vissza az egész, tévedés történt, Páger benne lesz a Vígszínház januári darabjában – már megvolt a Bíróék jelenete, az első felvonásban, s közepében a kis remekmű, a Bíróné dala, holmi modern példának a poétikában egykor tanult „helyzetdal”-ra:

 

Nem a Váci utca kell nekem
A Markó utcát szeretem,
Oda járok én, ha szórakozni vágyom.
A tárgyalás, az ügymenet
Vidítja lankadt szívemet:
Bíró a férjem, ő az ideálom.

 

(A finomízlésű olvasó bizonyára rosszallni fogja, hogy egy drámaíró írás közben csavar egyet a cselekményen, s hogy új jelenet írásával szalad elébe valami újonnan támadt lehetőségnek. Hadd említsem meg, precedensként, hogy Euripidész Hekubá-jának a végén a színhely váratlanul áttevődik Trójából Trákiába, s fellép a mítoszból egy gyilkos trák király. Magyarázat? Miközben Euripidész drámáját írta, 424 novemberében, az új trák király elődjét meggyilkolva lép trónra, s Athén ellen fordul. Erre reagált Euripidész, írás közben megfordítva drámája végét, hazafias lendülettel. A drámának e befejezése megrázó erejét tekintve, a legnagyobbak közül való, amit valaha írtak.)

Milyen jó volna, ha Agárdi eljátszaná a Bírót, és Sennyei a Bírónét.

A Cosi fan tutte premierjére Szinetár meghívta az Operába Sennyeit, Vas Istvánt és engem is. A szünetben együtt vagyunk, elmesélem a Bíróné szerepét az első felvonásban.

– És a másodikban? – kérdi Sennyei.

– Ott már a férje nem szerepel.

– És a Bíróné?

– Bejön. Hoz egy címet.

– Igen … És a harmadikban?

– Ott még nem tartok. Nem tudom, mi szerepe lehetne. Esetleg bejöhetne elbúcsúzni.

– Szóval, mint a hal farka, úgy van vége a szerepnek.

A következő szünetben, mire megtalálom őket, látom, hogy Vas István mesélteti Sennyeit. Hogy is élt egy gondtalan dáma a harmincas években? Mit csinált reggel, délben, éjszaka?

Délelőtt a Zserbóban ült.

– Sport?

– Pólózott. Meg kiment a Király-díjra.

– Este?

– A Vadászkürtben vacsora …

A dramaturgiailag jelentéktelen búcsúpillanatot a harmadik felvonásban most már egy dal teszi fényessé. Melitta búcsúdala. Sennyeinek készült, legszemélyesebb emlékeiből, mondhatni: saját anyagából. „Isten veled, Budapest, te édes …”

 

Pannónia szálló és Vadászkürt,
Ó, a disztingvált különterem!
Pertis hegedűje, jaj, hová tűnt?
És a Grill, a kis Parisienne?
Jánoshegyi reggeli utána,
És a sikk, amellyel vétkezünk –
Isten veled szívünk minden álma,
Isten veled édes életünk!

 

– Nem szeretem, ha valami úgy ér véget, mint a hal farka – mondta bosszúsan Sennyei, amikor Melitta szerepét csillogtattam előtte. Ez a kép a francia nyelvben nagyon használatos, a magyarban csak tőle hallottam, ott, az Operában.

A végén aztán, nem is nagyon sokára, ő is úgy siklott ki a dolgaink közül, feltűnés nélkül, egy ezüstös villanással. Észre se vettük, hogy elmaradoznak azoknak a daraboknak az előadásai, amelyekben benne volt. A színház az utolsó pillanatig nem osztotta át másra a szerepeit. Melittát sem. S egyszer csak azt láttuk: úszik előttünk a koporsója a farkasrétiben. Belevetette magát abba az őselembe, amelynek hívását legvidámabb szerepeiben is éreztetni tudta.

Démoni volt?

Kedvességén és eleganciáján mindig átfőtt a Nemlét szele.

57-ben az Egyik Európá-ban eljátszott egy tragikus-groteszk halálra készülődést. Estélyi ruhában állt a sámlin, egy télikertben, virágzó délszaki fák között, s betette fejét a hurokba. A vendégei a szomszédban házi koncertet hallgatnak, kamarazenét, egy Mozart-kvartettet. S közben ő is ezt hallgatja még …

Az Egy szerelem-ben pedig így énekelt:

 

Ez a szó: „a hóhér kötele” –
Gyönyörrel megborzong bele
Lelkem mélyén a nagy tudatalatti.

 

S ekkor, az utolsó szónál, tett egy mozdulatot, mely mindenki másnál obszcénnak hatott volna – de nála ez olyan volt, mint megfejtése, költői transzpozíciója ama csodálatra méltó freudi képnek A szexualitás teóriájáról szóló Három tanulmány-ból: „A legmagasztosabb a legalacsonyabbal intim kapcsolatban van … Az ég a pokollal a földön át ölelkezik.”

Igen, démoni volt. Mert úgy lépett be a színpadra, mint akit titkos szálak vagy vonzalmak fűznek valamelyik Alvilághoz. A bűnözőkéhez vagy a halottakéhoz. S ittléte így csak ideiglenes, mint egy Euridikéé. Vagy mint azé, aki az első razzián lebukhat. Innen a mohósága, hogy örülni kell, élni kell … Akár egy bírófeleség álruhájában.

 

A tanúk, az áldozatok meg a gyilkosok –
Én mindegyikükkel egy vagyok,
mert akkor szép, ha zajlik is az élet.

 

S utána behozatta fekete selyem estélyi köpenyét. Milyen volt benne? Természetesen sikkes, mint mindig. Milyen? Mint egy vérbíróság tagja. Hisz ezt is játszotta. Milyen? Mint a halál angyala.

Milyen volt? Vidám volt és borzongató. Végső szerepében. Mándy Iván Mélyvíz-ében (melynek rendkívüli szépségeit hogy hagyták elsikkadni: megbocsáthatatlan bűne a kaviárra és kelkáposzta-főzelékre beprogramozott ízlésű magyar közönségnek) egy öreg ruhatárosnőt játszott, aki a Bál előszobájából elindul megkeresni egy ellopott kabátot, végigjárva az Alvilág stációit.

Úgy rémlik, ez a szerepe is olyanformán végződött, mint a hal farka. Az első jelenetekből minden mozdulatára, szavára emlékezem. De mi is volt az utolsó jelenete? … Mi is volt?

Így tűnt el a Mélyvízben.

1970

 

 

 

Osváth Béla sírjánál

Osváth Bélától búcsúzunk.

Az írótól, akinek rég várt kritikai kötete éppen most hagyta el a sajtót, az írók szövetségesétől, akinek különös hálával és köszönettel tartozunk, legelsősorban mi, magyar drámaírók.

Hiszen olyan odaadóan, elszántan s nemegyszer olyan kevesedmagára maradottan harcolt azért, hogy legyen magyar drámairodalom, és ha megvan, legyen sikere, hatása, becsülete is, hogy hozzá fogható példáért messzire kell mennünk, egészen a magyar színházi kultúra megszületésének idejéhez. Akkoriban lobogott ilyen vulkáni tüzes lélek a Kazinczykban, a Kelemen Lászlókban.

És mint éppen ezekben az úttörő nagy elődökben, Osváth Bélában is párosult a legtágabb horizontú felvilágosodottság a százszorosan átélt és sokszor megszenvedett kötöttséggel, ehhez az országhoz, ehhez a néphez.

Történelmünknek egy nagyszerű periódusában alakult a lelke ilyenné. A felszabadulást közvetlenül követő időben. És amikor majd annak a pár esztendőnek a történetét megírják, a spontán kezdeményezések számos csodái között okvetlenül ott lesz Osváth Béla egykori csodatette: állandó és virágzó színházat teremtett Hódmezővásárhelyt, szinte valószínűtlenül nemes és igényes műsorral.

Akkor volt húszéves Osváth Béla. Diadalmas fiatalsága egy volt az országéval.

Ilyen tapasztalattal a háta mögött, bármilyen Don Quijote-i reménytelenséggel harcolt is utána eszményeiért, a harcai nem voltak, nem lehettek szélmalomharcok. Ki tudhatta volna jobban, hogy azok az eszmények megvalósíthatók, mint éppen ő, aki egyszer már megvalósította őket? Természettudományos kísérleti bizonyossággal tudta, hogy igaza van. Ezért volt, mint kötetének címében mondja magáról: türelmetlen.

A magyar drámairodalom többé-kevésbé belenyugodott abba a sorsba, hogy legjobb törekvéseit majd az idő fogja igazolni. Ahogy végtére igazolta is. Igazolta Csokonait, igazolta Katona Józsefet, Madáchot, Móriczot … És igazolni fog másokat is.

Talán csakugyan ez a dolgok rendje.

Osváth Béla a dolgoknak ezt a rendjét nem fogadta el. Nem fogadta el, mert a dolgoknak ez a rendje sohasem volt szükségszerű és legkevésbé lehet szükségszerű a felszabadulás óta. Nem fogadta el, mert mint vérbeli színházi ember tudta, hogy az „idő hajója” nemcsak a színész nevével mehet el, hanem elmehet, bizony, a drámaíró eszméivel is – ha a jelennek fövenyébe „le nem bocsátja híre horgonyát”.

Ezért volt olyan magaemésztően türelmetlen dramaturg Osváth Béla.

A felismert igazságot szívére vette, lelkére vette, idegeire vette, gyomrára vette. Pedig csak a lelke volt hozzá eléggé teherbíró.

Mert, igen, a Kazinczyk, a Kelemen Lászlók lelke élt benne. Emésztő tüzekben égő lélek. És ugyan kit emészthetett volna, ha nem magamagát? Kevés pusztítóbb állapot van annál, mintha egy ember úgy érzi, magára marad az evidens igazságával. Különösen, ha ez az igazsága a közösség javára is szolgál.

Úgy emlékszünk rá, mint aki csillapíthatatlanul érvel a felismert igazsága mellett.

Élete most lezárult. És érvei sorába immár besorolhatjuk őt magát is. Élete példáját. Önzetlen, következetes élete lesz igazsága mellett a legnyomatékosabb argumentum.

Galgóczi Erzsébet írt a múltkoriban, gyerekkori emlékként, egy szegény emberről, talán az apjáról, aki a testében hordozott egy háborús golyót, az gyilkolta őt belülről, míg aztán a halála órájában feljött benne és kihullott a torkából.

Ilyen keményen koppan most elő az az igazság, amely Osváth Bélát egész életén át emésztette.

Élete most lezárult.

És éppen ezért fel is szabadult valami, amit úgy mondhatunk: az élet értelme.

Ezért bízhatunk benne, hogy az az ügy, amelyért élt-halt, nem a ravatalozókban vár megfogalmazásra, óhajtó mód múlt időben, hanem győzelmével a mi életünknek még további gazdagodására, Osváth Béla emlékének pedig elégtételére fog szolgálni.

1965

 

 

 

A legelső színész: Balázs Samu

Húsz-huszonöt évvel azután, hogy Nagyváradon élt, egyidőben élt és írt Ady, Bíró Lajos, Juhász Gyula – mi maradt meg ebből a fénykorból? A Holnap városából mi maradt holnaputánra? Hiába kutatom gyerekkori emlékeimet: semmi. Azt hiszem, semmi. Szigligeti Ede vonul el a házunk előtt. Vasrudakat tesznek elébe, azokon görgetik. Eddig a színház előtt állt, oda most a királyné jön. A Schlauch téren golyózó gyerekek közt mindig akad egy, aki odaszól a többieknek, amikor a teret szegélyező földszintes házak során hazatérni vagy szállásáról elmenni látja Gulácsy Irént. – Írónő. – Ilyen egy írónő? – s egy percig figyelik, mint egy tüneményt. (Ő is hamar eltűnt Váradról. Sikere lett, Pestre ment.) És az anyám odahív az ablakhoz. A hársfák alatt ezúttal egy magas férfi vonul, mint egy szobor ő is, kimért léptekkel: – Színész – mondja –, úgy hívják, Balázs Samu.

Jóval később, Pesten, láttam aztán színházban, s itt ismertem meg személyesen is.

Most is kimért. Bölcsessége, komoly vagy komolykodó figyelme, amelynek takarója alatt kaján ördögöket sejt a vele beszélő, meg a már-már enigmatikus kevésszavúsága Tamási Áronhoz teszi őt hasonlóvá. Vagy lehet, hogy csak azért gondolunk erre, mert tudjuk, hogy Balázs Samu is székely?

Nemrégiben felhívtam. Hogy tudom, a Nemzeti Színházban minden este játszik, mégis, nem vállalná-e el a Tiréziász szerepét a Szfinx-ben? Akartam magyarázni, miféle szerep. Ismerte. Nem is a szerepet, a drámát ismerte, árnyalataiban, rejtett alluzióiban … „A három szereplős drámában nem az első szerep Tiréziászé és nem is a második” – jegyezte meg finoman, elhárítólag.

Hiúság? Nem. Számba jöhető partnereiről, Gordonról és Madaras Józsefről hosszan és elismerően beszél. Méltatja tehetségüket. Azt hiszem, végül is az ő kedvükért vállalta el a vendégszereplést. S meg talán azért, hogy segítse egy új magyar darab (azaz hat éve az íróasztalfiók és az amatőr színpadok limbusaiban tengődő, új magyar darab) igazi színházi kreálását.

A Szfinx vérgőzös barlangjában, ahol legyilkolt férfiak csontjain szemünk láttára vetődik meg a vérfertőző ágy is, a Szfinx bőréből kibújó Jokaszte királyné és fia számára: Tiréziász képviseli az erkölcsöt. Ez, bizony, mindig is a leghálátlanabb szerepkör – az erkölcsbajnoki. Balázs Samu revelált benne egy félelmetes, külön néma tragédiát: a morálprédikátorét, aki irigyli a bűnt, amit ő nem követhet el, s ezért morálprédikátor. A száraz Tiréziász nála tikkadt lett. Csupa letagadott sóvárgás, féltékenység. A vak Tiréziász – mintha befelé figyelne, egy kis belső mozira, amely ki tudja, milyen vad pornográf filmeket perget … (A mítosz igazolja: a főistenek közti szexológiai vitákhoz Tiréziászt szokás meghívni, mint abszolút szakértőt. Ő mindent tud. Egy ideig volt nő is.) Ezt a tökéletes erkölcscsőszt teremtette meg Balázs Samu. Azt, aki a bűnöstől irigyli a bűnt. S aki előre ujjong a bűnös bűnhődésének.

Merthogy mi lesz itt Thébában, amikor majd minden kiderül!

Lehet, hogy a telefonbeszélgetésünk végén ezért is fogadta el Balázs Samu a szerepet. Tudta, hogy fog ő még ebből is tornyot építeni.

1970

 

 

 

Csernus Mariann verset mond

Van talán valami törvényszerűség is abban, hogy amikor a nagy színpadokról egyre inkább lekopik a magyar dráma, ugyanakkor a kisebb színpadokon egyre többször szólalnak meg a magyar költők versei.

Néha az az érzésünk, hogy a magyar költészet nagy korszakainak, csupa nagy korszakának meg-megújuló csodáját a meg-megrekkenő drámairodalom is segíti. Talán az elsüllyedt dráma dobja fel az erejét a költészetbe, ezért virágzás az és élet és örök … Néha jelképnek érezzük, hogy a törökjárta Magyarországon színpad nélkül maradott drámaíró Bornemisza Péter növendékéből lett Balassi Bálint.

S ki tudja, mekkora drámai oeuvre-be csúcsosodott volna egy-egy Füst Milán vagy Szabó Lőrinc élete (ez utóbbinak verseiben Illyés Gyula is meg nem született drámák monológjait vélte felismerni), ha az egykorú magyar színpadok éppoly boldogan vállalták volna a szuverén alkotók drámaköltészetét, mint az épp efféle szolgálatban azóta halhatatlanná lett Sztanyiszlavszkij, Jouvet, Barrault stb. színházai.

Persze, lehetséges, hogy mindez csupán egy drámacentrikus szemléletű írónak az elfogultsága. S bocsássák is meg.

Ámde feltűnik emellett egy másik jelenség is. És szinte rárímel az előbbire.

Ez a jelenség egy nagy színésznő életrajzában figyelhető meg a legtisztábban. A Jászai Mariéban.

Naplóját olvasva nyomon követhetjük szenvedélyes átpártolásait a versmondáshoz, valahányszor úgy érezte, hogy csak méltatlan feladatokat, vagy épp semmilyeneket se, kínál neki a Nemzeti Színház.

„Ó, ha én színigazgató lehetnék, és volna nekem egy Jászai Marim” – írja a naplójában. Ezen mérhetjük, hogy miféle emberfeletti feladatokra érezte magát hivatottnak. Olyan feladatokra, amilyeneket nemcsak megvalósítani, de még kiosztani is csak ő maga volna képes. Michelangelói mondat ez. Ő írhatta volna le ugyanilyen joggal és hitellel: „Ó, ha én Gyula pápa lehetnék, és volna nekem egy Michelangelóm.”

De a magyar színigazgatók – Keglevich! – még Gyula pápák se voltak. Afféle széklábfaragtatók inkább.

A szerepek a direktori kegyektől függtek. („Fúj, fúj – írja Jászai a naplójában –, huszonöt friss tojást küldtem Keglevichnek, csak azért, hogy emlékeztessem az ígéretére”.) A szerepek, igen. Azokért pitizni kellett, megalázkodni kellett, intrikálni kellett. (Mert minderre van mentség, de a hopponmaradásra a színházban: nincs.) És bizony, még úgyse lettek meg azok a szerepek.

De Vörösmarty, Petőfi, Arany és Kiss József versei szabad kincsek voltak. Azok megvoltak. Vigasztalónak, lélekemelőnek, méltó feladatnak, egy szentnek vallott hivatás leghívebb gyakorlatára. Nagy szavak ezek? Miért? Théatre paré – Díszelőadás –, írja Jászai a fölé a naplójegyzete fölé, amelyikben elmondja, hogyan szavalta el a házbeli kis cselédlányoknak a Simon Judit-ot.

Hallgassák csak! Ilyen lámpalázzal készült rá. Ilyen lámpalázzal? Ilyen gonddal:

„Nos, biztosan állíthatom, hogy egy premieremet sem vártam nagyobb izgatottsággal, mint ezt a nevezetes délutánt. Minél inkább közeledett az idő, annál inkább éreztem, hogy nagy feladatot vállaltam magamra … Tudok-e majd nekik elég egyszerűen beszélni? Éreztem, hogy itt a legkisebb pátosz is nevetségessé válhatik. S ha képes leszek is úgy beszélni, hogy megértsenek, tudok-e emelkedettséget vinni szavalatomba, föl bírom-e őket röpíteni abba a magasabb, hűvösebb légkörbe, hová engem emelt a költészet, mikor oly együgyű voltam, mint ők.”

1889! Itt merül fel benne a gondolat (benne? a magyar színháztörténetben!), hogy egyszerűség kell az emelkedettséghez. Mert ez előtt a közönség előtt bizony a pátosz nevetséges lehet. Lám, itt teszi kritika tárgyává az úgynevezett nemzeti színházi stílust, és éppen Jászai, itt, a cselédlányoknak szóló szavalódélutánján.

Nem véletlenül idéztem annyit ebből a naplóból. Ebben van leírva, természetrajzi pontossággal, hogy hogy teremti meg magában egy színésznő a versmondó asszonyt.

Ha már az előbb jelképeket emlegettünk, jelképesnek tartom azt is, hogy Csernus Mariann, akit ma itt hallani fogunk, pályáját még gimnazista lányként, Babits Laodameiá-jával kezdte. Egy olyan művel, amelyben a líra és a dráma még ősi, boldog szintézisben van együtt. Nem láthattam a Laodameiá-nak ezt az egykori aquincumi előadását, ámde láttam itt, nemrégen, ezen a színpadon a felújítását, amelyben a főszerep kreálásának a dicsősége szintén Csernus Mariann nevéhez fűződik, s ez az előadás a magyar drámának egy modernül érzékeny, racine-i változatát revelálta. Annyi meg nem valósult lehetőségünkhöz, íme, egy újabbat.

Ez az este is fog revelációval szolgálni. Nem is csupán azzal, hogy egyes ismert vagy ismeretlen versek nem sejtett fényben fognak majd felragyogni. Hanem, azt hiszem, revelálódik itt valami új, általános érvényű igazság is, a XX. század lírájáról. Még általánosabban: valami erről a századról. A század sajátos tragikus életérzéséről és sajátos katarzisóhajtásáról.

Jobb helyet nem is találhattak volna erre épp ennél a színpadnál, amelyet a fiatalság teremtett, a maga képére. Itt csakugyan itthon érezheti magát ez a már harmadik harmadába hajló, és művészetében még mindig inkább trónkereső XX. század.

Mi ennek a századnak a titka?

Csernus versösszeállítását hallva, azt hiszem, nyílegyenesen jut el a hallgató egy felismeréshez.

Ahogy a programot kezdő vers szerint, Illyés Gyula verse szerint, a zene azért küszködik, hogy meglelje a szót, a versek maguk úgy szólnak, mintha a szó bennök a tettet keresné. Nem hiába. Hiszen fel is mutatják a meglelt, tett értékű szót.

Talán ezért van szükség arra, hogy egy drámai színésznő revelálja a szónak ezt a tettre törő szándékát.

A költők hálásak lehetnek a színészeknek, akik a színpadról gyakran átjönnek az előadói dobogóra, hálásak lehetnek többek között azért is, mert a verseikben rejlő akciót legjobban ők tudják felszínre hozni. Az ige tetté válásának a csodáját.

A verseknek annyi más értéke mellett, ezt is.

Kívánjuk nekik, a drámaírók nevében éppúgy, mint a költők nevében, hogy színházi sikereik mellett ezeknek a színészeknek éppúgy elégtételére szolgáljon a versmondás alázata, szenvedélye és dicsősége, mint ahogy szolgált Jászai Marinak, aki egy fél életen át rótt naplójában utolsó bejegyzésként ezt írta – év végi, boldog számvetésül, hitte, pedig egy élet végi számvetés lett már ez – „Sok-sok drága Petőfit szavaltam ebben az évben.”

1966

 

 

 

Meghalt Arnolphe – éljen Arnolphe!

Őrzök egy képet magamban Molière-ről. Beszédes kép, többet mond el róla, mint az egykori metszetek. Tulajdonképpen kiegészítés az ismert portréihoz. Mintha elkapott volna egyszer az eleven tekintete, s azóta minden arcmásából ez nézne rám: a szeme szinte rebben, a szája, mint akié hírt mondani készül, s olyan zavarba ejtően őszinte az arca, hogy belőle minden titka, mint egy nyitott könyvből, kiolvasható. Közeli és hiteles felvétel ez Molière-ről, emléke egy váratlan és intenzív kontaktusnak, amely egykor, valóban csak egy pillanatra megteremtődött. Ez a teljes Molière – (Ady a halotti maszkjában ilyen teljes, Arany a botos és kalapos képén, García Lorca pedig Radnótinak egy villanatnyi versében) –, ez az egyszerre bemutatkozó és máris búcsúzó pillantású Molière – (mert minden igazi portrénak, fiatalénak és öregének az a titka, hogy egyszerre fog el láttán az első megismerés öröme és a múlandóság keserűsége) –, ez a művekhez és életrajzhoz egyaránt kulccsal szolgáló Molière a Nők iskolájá-nak egy pár évvel ezelőtti nemzeti színházi előadásán fixálódott bennem, a nagyszerű interpretáció villámfényében.

Major volt Arnolphe. Akkor is. És micsoda Arnolphe volt! Brisson a Molière-könyvében felsorolja, hogy a francia színpadon, és egyáltalán, mik a klasszikus Arnolphe-lehetőségek: a Harpagon-Arnolphe, a buffo-Arnolphe, az epikureus Arnolphe, a Misanthrope-Arnolphe – mindmegannyi más és egyformán érvényes variáció. A Major egykori Arnolphe-ja rendszerbe eladdig nem foglalt, leltáron felüli változat volt.

A III. Richárd, aki áldozatának koporsója mellett meghódítja az özvegyet, nem állott távol ettől az Arnolphetól. Major tragikus iróniával mutatta be a figurát. A nagy tragédiáknál megszokott borzongással figyeltük ennek a Major-Arnolphe-nak halálos, tébolyító szerelmét Ágnes iránt, borzongtunk és nevettünk, mert e tragikus hős pillanatonként leleplezte magát mint rigolyás, kisstílű kispolgárt. Úgy szívta be a levegőt, mintha egy Shakespeare-monológra készülne az egyedül üdvözítő szenvedélyről, s aztán mondott valami olyan aggályos és konformista közhelyet, amilyet csak Flaubert tudott kitalálni legjobban utált vidéki hülyéinek jellemzésére. Nevettünk, aztán változatosság okából a torkunkat szorongatni kezdte a részvét, mert Arnolphe szenvedett, úgy szenvedett, belesápadva, mintha József Attila egyik hasonlata volna, a nagyon fájra. Van-e szerelmi féltésnél emésztőbb férfifájdalom? Majornak e régi Arnolphejában Othello nagy szíve tört meg, de egy olyan Othellóé, aki egy szeméremövvel és egy nagy lakattal szaladgál Desdemona nyomában, s eseng hozzá, hogy csatolja csak fel …

Borzongás, nevetés, részvét pillanatonként, szinkópás ritmusban váltotta egymást. Pokoli ritmusban. Hiszen ki más jelent meg itten Arnolphe-ként, mint ama szegény ördög, a középkori misztérium-játékokból? Vagy ki tudja, hogy még annál is mennyivel messzebbről, miféle ördögűző szertartásból jött, hogy Arnolphe bőrébe bújjék? Félreérthetetlenül az ősi sonus diabolicus recsegett elő Major emlékezetes Arnolphe-jának hirtelen hangváltásaiban.

Ez vetett előttem új fényt a szokvány Molière-portrékra. Tudtam, hogy ezt a darabját Molière a mézeshetei alatt írta. A legenda pláne azt is tudja, hogy édesen nagyokat alvó gyermekfelesége oldalán számítgatta ki a vígjáték bonyodalmait. Az irodalomtörténet – amely Molière műveinek magyarázatára évszázadok óta alig tesz egyebet, mint hogy diadallal vagy skrupulusokkal, de egyre csak a költő ágylepedőit teregeti széjjel –, az irodalomtörténet Arnolphe-ban sem lát egyebet, mint a deresedő halántékú ifjú férj jól megfogalmazott balsejtelmeit későbbi felszarvaztatásáról. Szinte közhely már az, hogy Ágnesben Armande-ot, Arnolphe-ban pedig Molière-t lássuk. No, hát ezt a közhelyet cáfolta meg előttem Major egykori Arnolphe-ja. Éppen nem a szorongó: a győzelmes Molière képét idézte elém. Hiszen, aki ezt a sokrétű és őserejű alakot létrehozta, annak végig éreznie kellett a drámaírói mindentudás diadalát. A maga bús lelkével hősébe belefeledkező író soha nem tudja így váltani a regisztereket. A tragikus és ironikus hangnak ehhez a merész váltogatásához olyan mesterségbeli tudás, művészi fölény és az alakító szellemnek olyan biztonságérzete, potenciája szükséges, hogy ez eleve kizárja a szubjektív aggodalmak gyónásának attitűdjét. Nem lehet egyszerre acélt kovácsolni és nyögdécselni. Ha valakivel azonosulhatott írás közben az író a keze alatt életre kapó szereplői közül, az éppen Horace lehetett, a szép szavú és ezért diadalmas szerelmes.

Arnolphe mestermű, de nem úgy, ahogy Szent Ágoston Vallomásai, hanem ahogy Mozart Don Juan-ja mestermű. Az emberekről való mindentudás és e mindent kifejezni tudás mesterműve.

Ezt a Molière-t – aki Armande ágyában nem részvétet kért, hanem gratulációt – revelálta nekem ama Nők iskolája.

Ezért lett feledhetetlen Major Arnolphe-ja is. Elmosta bennem az örökbe kapott romantikus Molière-képet (a „szegény jó Molière” képét), és megcáfolt egy könyvtárnyi Molière-ről szóló értekezést és monográfiát. Nem is hittem, hogy akadhat színész egyhamar, aki ezt az arlecchinósan vad komédiázást, ezt a démonian mulatságos és vérfagyasztó parádéját egy kigyulladó taplószívnek, bármiféle más Arnolphe-értelmezéssel, bármiféle újabb interpretációval fel tudta cserélni.

S íme, most itt egy új Arnolphe.

Egy merőben új Arnolphe.

Zaj nélküli felújítás a Katona József Színházban. Ez volt az alkalom rá, hogy Major eddigi Arnolphe-csúcsát egy új Arnolphe-alakítással próbálja megdönteni.

Milyen emberi ez az Arnolphe, milyen közvetlen. Ha ahhoz Shakespeare-t és Flaubert-t idézzük, ehhez La Fontaine-t és Dickenst lehetne. Az az Arnolphe a színház és a pokol régi házasságából született, egy gógyis ördög, aki nem a tudással, hanem a tudatlansággal akar csábítani, eleve kárhozott lélek és kárhozott szerelmes. Ez az új Arnolphe viszont őszülő tincseivel nyugodtan lehetne a serdülő lányok bálványa, Ágnes férje, s csupán elügyetlenkedi a dolgát, ezért lemarad szerencsésebb vetélytársa mögött. Az egykori Nők iskolája egy üdvösségdrámának frenetikus paródiája volt, amelyben egy mélykatolikus szatír és egy angyali aszfaltbetyár harcolnak meg Ágnesnek – ó, nem a lelkéért. S persze, előre tudni lehetett, hogy az üdvöske kinek az ágyában fog üdvözülni. A felújított Nők iskolájá-nak viszont az az izgalma, hogy itt nincs eldöntve a parti, Arnolphe-nak éppúgy megvannak a sanszai, mint Horace-nak. Ez a játék most a férfiak iskolája is: tanulhatunk, hogy melyik módszer jobb. Tessék választani! – adja föl itt a leckét a rendező. Választ a közönség: a nő birtoklásának lehetséges módszerei között …

S íme, az új rendezésnek egy drámai mozzanata: választ Ágnes is. Ágnes félelmetesen autonóm lény lett itt. Ezúttal: aktív főszereplő. Mészáros Ági sokkal tovább ment, mint a régi szerepében. Akkor Ágnes egy beszélő porcelánbaba volt, akinek felnyílt a szeme. Most Ágnes a szemünk láttára olyan okos lesz, mint egy kígyó, és erőszakos, mint egy vércse. Nem hullik Horace karjába – odaadja magát, forró szívvel, de mindent meggondolva. A női zsenialitás születésének lettünk tanúi.

Ez a humanizált Nők iskolája nemcsak művészi siker, hanem erkölcsi fegyvertény is. A Nemzeti Színház életerejének próbája ez. Nem ragadt bele a mégoly sikeres régi sémáiba, hanem a felújításban is újjáteremt.

Szeretnénk, ha egyéb produkcióin is érezhetnénk ennek a magamagával is versenyre kész igényt és lendületet.

Én meg a felújított Nők iskolája új Arnolphe-jának tapsolva hadd idézhessem az emlékezetbe a nekem elfeledhetetlen régit, ha már – sajnos – film nem őrzi, s ha már az alkotója is bedobta új Arnolphe-jainak kohójába.

1961

 

 

 

Szent László kocsisa

Az első munkanapom a Nemzeti Színház dramaturgiáján Major Tamás rendezésében zajlott le. Ragyogó egy nap volt.

Nyár volt. Amikor a színész pihen, a szerző meg dolgozik, szemét a következő szezonra függesztve. Hogy a nyár minden kísértését elhárítsam magamtól, leeresztett redőnyök mögött írtam, lámpafény mellett. Lehet, hogy attól tartottam, hogy szikrázó napfényben értelmetlenül elsápadnának a gondolataim, vagy felszívná őket hirtelen a nagy, felhőtlen júliusi ég.

Telefon.

Kovács Aliz a Nemzetiből. Hogy Major beszélni akar velem a jövő évi műsorról.

– Mikor?

– Most.

– Hát jó. Bemegyek.

– Nem itt.

– Hol?

– Tamás a Dunán van. Most a Szentendrei-sziget és Tahi között lehet. Azt kéri, oda menj utána.

– Nem ismerem úgy a Duna-kanyart. – Ezzel talán kibújok, gondoltam. De már fájt is a szívem, hogy csakugyan nem ismerem úgy a Duna-kanyart.

– Nézz ki az ablakon, nincs-e ott egy motorbicikli.

De igen. Mint ilyenkor a mesékben, csakugyan volt ott egy motorbicikli. Ismeretlen fiatalember ült rajta, s hogy meglátott, felintett a második emeletre, mintha ismertük volna egymást.

– De van.

– Az Dezső, az egyik kellékes. Nagyon rendes srác. Ő fog kivinni. De előbb gyertek még ide a színházhoz, valami utasítást akarok neki adni.

Az utasítás annyi volt, hogy amikor ott az óra mellett megálltunk, Alizka az ablakból lekiabált Dezsőnek:

– Major elvtárs üzeni, hogy nagyon vigyázzon az író úrra!

Ez a gondoskodás jólesett. Dezső intett, hogy vigyázni fog.

Szentendrén kis híja volt, hogy nem egy katonai teherautó kerekei alatt végeztük.

Mintha egy avatási szertartás próbatételei kezdődtek volna meg ezzel. Hogy nyúlok az evezőhöz? Be merek-e úszni a szabad Dunába? Hogy állom a füzesből felvert szúnyograjok csípéseit? Hát a tűző napot, a redőnyök mögüli temperált félhomályból előkeveredve, pincevirágfehér bőrömmel?

Amikor a Határ Csárdánál kikötöttünk ebédelni, már volt színem nekem is, lobos-piros a vállam, homlokom. Ha nem is annyira, mint azé, akit a szomszéd asztaltól elvittek. – Napszúrás – mondták, meg hogy talán rossz lehetett a szíve.

Fábriék is ott ettek.

– Új dráma? – kérdezte Fábri, hogy meglátott együtt Majorral.

– Nem – mondom, ezt a feltételezést elhárítva, s büszkébben, mintha a magam drámájáról volna szó. – A jövő évi műsor …

Bár addig még egy szót sem beszéltünk a jövő évi műsorról.

Ebéd után Major hirtelen azt mondja:

– Nem itt feketézünk.

Jó, eveztünk tovább.

A nap még akkor is erősen sütött. Azon tűnődtem, hogy a napszúrás áldozatai vajon olyan vörös-pecsenye színűek maradnak-e …

A Duna egyik partján, a bal parton, magas kőfal tűnt fel. Néhány sötétzöld fa látszott ki mögüle. Pár lépéssel odébb, a kőfal végénél, libák sziszegtek a porban, tátott csőrrel. Mintha egy magyar faluvégi képbe Böcklin festette volna bele a mohos, zárt, titokzatos kőfalat.

– Megérkeztünk.

A kaput, mely a magánkikötőből felvezetett a házhoz, egy öreg inas nyitotta ki, csíkos zekében.

Bevezetett a házba, egy hűvös, nagy terembe. A fal egész hosszúságát elfoglalta a tálaló. Tabernákulum lehetett eredetileg, valami nagy létszámú rendház sekrestyéjében, ahol sok pap öltözik egyszerre.

Bejött a háziasszony. Megismertem. Gombaszögi Frida volt. Világos emprimében, elragadóan fiatalosan, minimum hetvenévesen.

Kávét és a legpuritánabb francia recept szerint készült gyümölcstortát kaptunk.

Az öreg inas a csíkos blúzban némán szervírozott. Amikor a gyümölcstortát dicsértük, elpirult a tarkója. Ebből látszott, hogy ő sütötte.

Major és Gombaszögi Párizsról beszéltek. Mindketten jól ismerték. Én még akkor nem jártam ott. Ehhez is csak kibiceltem, mint a Dunához, a nyárhoz.

Ha én ennek a két színésznek egyszer dialógust tudnék írni – gondoltam magamban. Persze, nem mondtam.

Amikor búcsúztunk, Gombaszögi megkérdezte: – Nem ír valami jó szerepet? – Ugyanolyan bizalommal, mint ahogy ugyanezen a küszöbön negyven évvel ezelőtt Molnártól, Heltaitól kérdezhette. – De, de, tervezek – és gyorsan kezet csókoltam. Nem is tudtam volna mit mondani.

Sebesen úszott kétoldalt a táj, ahogy csurgott lefelé a csónak. A nap már nem tűzött olyan erősen, a fák árnyéka hosszan vetődött be a vízre.

Azt már tudtam, hogy francia környezetben fog játszódni az a darab, amit megírok nekik. Valami donkihótei szikár alak tűnt fel a szemem előtt, frakkban, gomblyukában – természetesen – a becsületrend piros szalagjával. Fényképről vagy karikatúráról ismerős? Olyan mindegy. Hisz így is, úgy is önmaga szarkasztikus karikatúrája … Keserű, öreg férfi, kitéve a szív viharainak … Arnolphe? Kicsit Arnolphe is … Túlélte a forradalmakat, és a sunyítva diadalmaskodó kispolgárok közt ő a füstölgő-lobogó forradalmár. Amikor a jelszó már egyre nyíltabban az lesz: gazdagodjatok meg! – egy bizarr férfiú, akinek csak a szellem kincsei számítanak … És a szív joga! … Igen, egy Berlioz.

Az enyhén lázas agyvelőben táncolnak körbe a képek ilyen következetességgel, valami központi mag körül. Igen, egy Berlioz szélkelep karjait látom, az árnyékukat a fehér muszlinfüggönyön – nesztek! polgári szalon, ott fog bent kuksolni egy poros pálma alatt az öregségében is elérhetetlen nagypolgári mosogatólány – miközben Don Quijotéja odakint dirigálja neki a Fantasztikus Szimfóniát. Fáklyák fényénél … Szerelmi szerenád. Nachtmusik … Végletek!

Néha átfutott rajtam egy kis borzongás. Úgy látszik, leégetett a nap. Vagy talán érzem, hogy megvan a téma, amit keresek. Mert lehetett ettől is, attól is ez a jóleső borzongás végig a hátgerincemen.

 

Az ötvenes évek elejét is, végét is valami tisztítótűzféleségben morzsoltam le. Fordításokkal egyszer-egyszer szerepeltem a színpadon, eredeti művekkel nem.

Az író teremtő kedve ilyenkor vagy leblokkol, vagy lázas áltermékenységbe csap át. Ismerem ezt is, azt is. Az utóbbi a rosszabb. Bizonyára a tehetetlenség kompenzálására: soha annyi drámatervem nem volt, mint az ötvenes évek végén, s mind az újszerűség lidércfényével csalogatott, hogy írjam meg őket. S a tervekhez sarjadtak az ötletek, eszmék, figurák. Képzeletben szakadatlanul építgettem, csiszoltam, próbáltam, játszottam a színdarabjaimat.

A Nílus termékenységét a vatikáni szobron egy lustán heverő férfialak jelképezi, akin nyüzsögve mászkálnak az apró gyerekek. Valahogy így leptek el engem akkoriban a dráma-fattyak, dráma-csírák, dráma-hajtások. Jegyzetek, jegyzetek, jegyzetek! Fecni papírokon, emlékeztetőnek. Ezek borítottak el. Azóta se tudok kitörni, kimászni, kilábolni a sok vaskos dosszié közül, amelyet akkor raktam egymásra, noteszlapokból, mintegy védőövezetül az íróasztalom és a kilátástalanságaim közé …

Ha valaki érdeklődött, gyanútlan jóindulattal, hogy hát nem akad-e valami drámaterv a tarsolyunkban, volt mitől visszariadnia. Felírtam neki nagy sebesen vagy húsz darabcímet (szerénységből csak húszat) – tessék választani! Melyik kell? Bíztam benne, hogy a jegyzettömegek, az egyes dossziékban, mint a túlhűtött víz, csak egy pöccintésre várnak, hogy elrendeződjenek megannyi kristályrendszerben, művekké.

Egyik-másikuk, amelyikre csakugyan rákopogtak, meg is született.

Például az Ők tudják, mi a szerelem.

 

Rendhagyó színház.

Az ötvenes évek végén a Váci utcai Bartók Teremben kezdtek színdarabokat is bemutatni. A Filharmónia egyik kisebb hangversenyterme volt ez, s a színház, amelyik itt a zene pártfogása alatt élni kezdett, maga is őrzött valamit a kamaramuzsikálás stílusából. Egyfelvonásosokat játszottak, kevés szereplővel, válogatott színészekkel.

Az igazi színházak fáznak az egyfelvonásosoktól. Annak a drámának, amely egy szűkebb körnek szól, a színházi világban mindjárt bukásszaga van. A muzsikusokban sohasem volt efféle előítélet a szonátákkal és a vonósnégyesekkel szemben. Talán ennek köszönhető, hogy ezt a színházakban elhanyagolt drámai műfajt épp a zenei élet irányítói karolták föl. S bizonyára nem rajtuk múlott, hogy egyszerre csak hirtelen abbahagyták. A sebtében lehúzott redőny nekem is majdnem agyonvágta egyik darabomat. Épp az Ők tudják, mi a szerelem-et. De még sokáig lehetett azután is olvasni a hirdetést: a Bartók Terem az új magyar egyfelvonásosok színháza.

Ez úgy hangzott, mint egy program.

Kell-e ennél több egy eltitkosodó drámaírónak? Előre hát az egyfelvonásos műfajjal! Egyetlen szituációt, de abban lefúrni a lényegig, létünk mélységeibe … Kit is érdekelnek azok a folyton újraolajozott, de mégis nyikorgó dramaturgiai mesterkedések, amelyekkel a tizenkilencedik századi szerzők (és akik lélekben azok maradtak a huszadikban is) csigázzák a cselekményt felvonásról felvonásra, ha ugyan bírják. Éljen a rövid és könyörtelen dráma! Ez a modern, hiszen a régi görögök is ezt csinálták.

A jegyzethalmokban izgatott sarjadásnak indultak eljegelt minidrámáim.

Akkor még prózadarab volt, de talán a benne rejlő operai sorslehetőség miatt kitűnően illett hozzá, amivel Mátrai Betegh Béla párosította: A katona története. (Hadd mondhassam itt el, hogy Ramuz hogy mesélte el ennek a különös, félig-meddig operának a megszületését, munkamódszerét – jó példa a művészi alázatra kollektív alkotásban –: „amikor a Katona történetét csináltuk, én igyekeztem orosz lenni, Sztravinszkij pedig egy Vaud kantonbeli svájci paraszt lett.”)

 

1959-ben nagy sikerrel ment a Bartók Teremben Reginald Rose darabja, A tizenkét dühös ember. Egész estét betöltő játék volt ez, de lényegében egyfelvonásos: egyetlen szituációt csavart addig, míg csak önmaga ellentétébe nem fordult. Várkonyi rendezte, tizenkét kitűnő színésszel.

Találkoztam Ádám Ottóval akkoriban, mondja; hogy december elején ő is fog rendezni a Bartók Teremben, Tenessee Williamsnek egy egyfelvonásosát vette tervbe, de nincs meg melléje a másik darab. Tudnék-e ajánlani valamit? – Milyenre gondolsz? – Az amerikai darab elég sötét, tehát a másik inkább vígjáték lehetne, de ne könnyed, mert akkor már nem illenek össze. Valami irodalmi értékű francia vígjáték kellene. S aztán még hozzáteszi, nehogy könnyebben lehessen kitalálni: – Tolnaynak lehetne benne egy nagyobb szerepe, mert a Williamsben úgyis játszani fog.

Tolnay Klárival a Belvárosi Kávéházban találkoztam.

– Milyen darabra gondol?

– Francia vígjátékra.

– S milyen szerepre?

Ha színpadi dialógust írnék, itt most beírnám instrukcióként: kis csend. De azt hiszem, rögtön jött a válasz, mert pontos és határozott volt az igénye:

– Szeretném egyszer eljátszani a mamámat. Elnézem, milyen szép, ahogy öregszik. Szeretnék egyszer egy darabban ő lenni … Kipróbálnám, milyen az öregség.

Szerencséjük van. A darab, amit keresnek: megvan. Francia is, vidám is, irodalmi súlya is van. André Gide írta, címe: A tizenharmadik fa. A meséje tündéri, s nincs híjával a társadalomkritikának. Főszereplője egy finom öreg grófnő, akit mélységesen feldúl a hír, hogy kertészei pornográf véseteket találnak parkjában, a tizenharmadik platánon. A gyanú a kastély vendégére, egy ifjú baloldali értelmiségre irányul. A nyomozást a falu plébánosa vezeti … A végén az ezüsthajú grófnő, amnéziáját leküzdve, elmeséli, hogy az obszcén ábrákat ő szokta a fa kérgébe karcolgatni.

De aztán kiderült, hogy még sincs olyan szerencsénk. Az amerikai darab is freudista, s ez még inkább. Sok volna a jóból.

– Biztosan fog találni egy másik darabot – biztat Tolnay Klári.

Francia, vígjáték, irodalom, öreg hölgy … Hiába pergetem magamban ezeket a lyukkártyákat. Mindig csak André Gide jön ki a tizenharmadik platánfájával. De az nem kell.

Október. A próbákat lassan kezdeni kéne.

Mi volna, ha írnék egy egyfelvonásost? Franciásat, vidámat, irodalmi értékűt, öreg hölggyel?

Hogy is volt az, hogy Berlioz, élete alkonyán, egy kamaszkori szerelem emlékétől hajtva, meg akart szöktetni egy gyanútlan dédmamát?

Egyszer kijegyeztem ezt, amikor az önéletrajzát olvastam. S azóta csendesen hízik a polcon egy Berlioz-dossziém.

Szemrebbenés nélkül bejelentem, hogy André Gide-nek van egy másik egyfelvonásosa is, amelyik arról szól, hogy Berlioz, élete alkonyán … stb. … egy dédmamát.

– Ezt fordítsa le!

Ádám Ottónak, persze, mindjárt bevallottam, hogy jobb híján – eredetit írok. – Csináld meg – mondta –, ha ez most sikerül, majd játsszák a többi drámádat is, a Késdobálók-at …

Akkor már harmadik éve volt, hogy hol itt, hol ott elkezdték próbálni ezt a kétszereplős darabomat, de aztán elakadtak a próbák.

Gyorsan írtam, csakugyan, mintha fordítottam volna. A stílus végtére adva volt, francia vígjáték. No meg az ember mindig bátrabb, ha maszkot tarthat az arca elé. Én az André Gide-ét. Gide kontójára vadul ki-kitörtem a vígjátéki műfajból, tragikus tirádákban. Gide ronthat-bonthat műfajt. Gide állhat a hagyomány talaján. Gide azt csinálhat, amit akar.

Feledhetetlen hét volt. Kora ősszel szeretek drámát írni. Érzi az ember, a maga idegeiben is, az induló szezon izgalmát. Igyekeztem minél többször találkozni Tolnay Klárival. – Beszéljen. – Miről? – Mindegy. Esetleg arról, hogy ha az évtizedek távolából feltűnnék egy régi hódolója, hogy magyarázná meg neki, hogy ami volt, elmúlt? – Azt mondanám, hogy mások is vannak a szomszéd szobában, s hallják, amit beszél.

Ezt a nyűgöt Estella csakugyan ráveti a darabban Berlioz fékezhetetlen lobogásaira: – Csitt, a lányom! – Vigyázzon, az ajtó nyitva van …

Ami a lényegesebb: ezekben az okos és szelíd rendreutasításokban megtaláltam a kulcsot Estella egyéniségéhez. Most már tudtam: fiatalon se szökött volna meg Berliozzal.

Az előadás varázsa, azt hiszem, elsősorban abból fakadt, hogy az ősz parókák és öreg maszkok alatt sugárzóan fiatalok voltak: Tolnay és Sinkovits. S így példázták, hogy az idő csak a felszínt formálja át rajtunk, a szív nem öregszik.

Hogy hogy játszották, arra sokan emlékeznek a Bartók Teremből, s még inkább a televízióból. Hogy a darab Monte Carlóban megkapta az Arany Nimfát – elsősorban nekik köszönhető. Úgy érzem, szerették is a szerepüket. Az író szívesen hiteti magát ezzel, de most nem csalódom. Most tavasszal, tizenkét évvel a bemutató után, a budai Tó Presszóban egy irodalmi délutánon az Ők tudják, mi a szerelem néhány nagyobb jelenetét előadta Tolnay és Sinkovits, pódiumon. Próba nélkül. Súgó nélkül. Papír nélkül. Úgy, mintha azóta is folyton ezeket a dialógusokat szonátázták volna együtt.

Annak idején, a bemutató másnapján, egy költő barátom telefonon lelkesítő szavakat mondott a darabról. Olyasmit is, hogy ezt a Berlioz-históriát ki kéne bővíteni egész estét betöltő színdarabbá. Meg lehetne mutatni a franciáknak … Mit is? Hogy így visszük színpadra az ő nagyjaikat, mi, magyarok …

Jó volt hallani.

De tudtam, hogy az Ők tudják, mi a szerelem-et most már úgy hagyom, ahogy megírtam.

Szent László szekeréből, hogy a kerék ki ne dűljön, a kihullott kerékszög helyébe az egyik lovász vagy fullajtár az ujját dugta be, s úgy futott a szekér mellett.

Ez a darab is valahogy így született. Hiányzott egy egyfelvonásos, öreg hölggyel és igényes mondanivalóval. Pótoltuk.

Persze, azért mögötte ott úszik az öreg Berlioz felgyulladó Mont Blanc-szívének szenvedése, az „on revient toujours” sajduló személyes tapasztalata, vagy legalábbis ami ebből drámában bevallható, lázas fővel folytatott tűnődéseink egy nyári délutánon, a Dunán, a lefelé csorgó csónakban, meg egy-két utolsó kérdés Tolnayhoz a Fehér György utcai ház kapujában …

De mindehhez kell a szorongató feszültség – nemcsak belül a drámában, hanem sokszor a drámán kívül is. A szituáció, hogy muszáj megírni, mert különben felfordul a szekér.

 

A dalmahodó jegyzetkötegek alól pedig azóta is ki-kidugja oly kedves, szakállas embrióarcát valamelyik téma … Reméli, hogy még sorra kerül.

1971

 

 

 

Nagyzol tán?

Három héten át vártam, hogy reagálnak rá. Hiába. Csend. Semmi. Nem reagálnak. – Megszokhattad volna. Ez a színház. Mikor szokod már meg? – csitítom magam. – De akkor mért mondják, hogy sürgős? – Mert mindig azt mondják. Nem vetted még észre? Ez is a színház …

Csakugyan, milyen rettentő sürgős volt. Amikor a megbízást kaptam, kértem rá két hetet. Sok, mondták. Jó, tíz nap alatt megpróbálom megcsinálni. Erre azt mondták, hogy ha tíz órát kérek, már az is sok. Úgy alkudtak, mint Szilágyi Erzsébet a sürgős levelére. Meg is csináltam aztán. Órák alatt. Nem mondom, hogy tíz óra alatt, de száz óra alatt vagy kétszáz óra alatt. Nem számoltam. A lényeg az, hogy meglett. Élvezettel csináltam, tehát gyorsan csináltam. Meglett, beadtam.

A Tojás volt ez, a Tojás fordítása. Az kellett ilyen gyorsan a Nemzetinek, 57 őszén.

Beadtam. És aztán semmi. Csend. Egy hét, két hét … Mi lesz?

Ekkor jött a telefon, hogy menjek be Majorhoz az öltözőjébe. Délután fél hat felé az ember nem is vár telefont. Akkor telefonáltak. Jó, bemegyek. De sürgős, mondják. Aztán még két telefon gyors egymásutánban. Alizka, Berczeller. A szöveg ugyanaz. Vár Major az öltözőjében.

Na ja, ez is a színház. Az igazi színház. Hogy egyszerre csak felkavarodik a mozdulatlan állóvíz, mint az a poshadó tó a bibliában, amikor odaszáll az Isten angyala, és megverdesi a vizet a szárnyával. Ilyenkor kell gyorsan belemászni a tóba minden bénának és inaszakadtnak … Most tehát itt az angyal! Mindenki a vízbe! Lám, hetekig csend volt, s most egyszeriben ilyen fontos lett, hogy bemenjek, hogy az egész színház azzal foglalkozik, hogy bemenjek. A portás, Aliz, Berczeller. Vár Major.

Persze, az se mindegy, hogy hol vár. Nem az igazgatói szobában. Ez a lényeg. Az olyan volna, mint egy audiencia a trónteremben. Hülye tábornokok nyugdíjba küldésére jó. Az öltöző, az más. Az olyasmi, mint ott lenni a lever-nél, amikor az ágyból kibújik a király. Ez az érdekesebb. Mert itt dől el, hogy őfelsége ma milyen színű harisnyát húzzon, s persze, közben mellékesen eldől az is, hogy legyen-e háború vagy sem. Meg hogy legközelebb ki megy majd számkivetésbe.

A kapuban már vártak. Ketten is. Bár eléggé ismertem a járást, de futottak föl velem a félemeletre. Ott volt a 2-es öltöző. (Az az egész Blaha Lujza téri Nemzeti már csak volt.)

Ahogy beléptem, a legtávolibb öltözőasztal hármas tükréből egy multilaterális hulla nézett vissza rám. Zöld hulla, csontkeretes szemüveggel. Csak a tarkójáról ismertem meg Majort. Azt direktben láthattam. Háttal ült az ajtónak, a hosszú öltözőablak felőli végében. Olvasott valamit. Pontosabban: valamiket. Mert egy kéziratból ütötte fel a fejét jöttömre. S a tükör mellé pedig oda volt tűzve egy másik, bekötött színdarab. Megismertem. Nemrégen az én kezemben is ez járt. A Tojás francia példánya. Ezt olvasta össze a magyarral.

Nem fordult meg. A tükörből nézett rám mind a hat szemével. Csak az egyik kezét emelte magasba. Üdvözlésül? Nem. Inkább szemrehányólag. Hosszú ujjait egymás után felpattintva számlálta a szótagokat.

– „Zsö-bri-kol”, három szótag – s lepillantva az öltözőasztalkán fekvő fordításomba, most abból is kiszámlálja: – „fu-se-rá-lok”, négy szótag. Egy egész szótaggal hosszabb az eredetinél … Hol maradt a fordításból a descartes-i tömörség? A francia nyelv ökonómiája?

Ezt a két utolsó mondatot már szinte bánatosan és afféle részvéttel mondta, ahogy egy szegény anyagyilkostól kérdezhetik a rendőrségen tettének okát.

Most látom, hogy az ajtó mellett, jobbra, a díványon, Gellért Endre fekszik. A plafont bámulja, de most mintha ő is a szótagokat számlálná az ujjain. „Fu-se-rá-lok.” Négy szótag. Szomorú.

Mondhatnám, persze, hogy nem verset fordítottam. És ha verset fordítottam volna, akkor is? De nem mondhatom, mert ez itt most játék, és játékban nincs mentegetőzés. Tromfolni kell. Ha tromfolni nem tudsz, veszítesz.

Én is felemelem hát a kezem, és én is kiszámolom a szótagokat:

– „Zsö-bri-ko-lö”, négy szótag, mert a Comédie Française-ben ezt így mondják. Ott a néma ö-t is mondják. Ott így szokás.

– Jó – mondja Major –, akkor menjünk tovább! De előbb kimegyek hegedülni. – (A hullamaszkot egy Lorca-darabhoz viselte, annyi volt a szerepe, hogy néha átsétált a színen és hegedült. Ő volt a Hold.)

A tromfot tehát elfogadta. Mert játék volt, amit csináltunk. Különben vitatkozhatott volna, annál inkább, mert tökéletesen igaza volt. Persze, nem a szótagszám miatt, az csak vicc, hanem az értelem miatt. Egy árnyalat miatt. A darab első mondatáról volt szó. Amikor felmegy a függöny, a Tojás ifjú hőse, Magis, egy rádiókészüléket próbál megszólaltatni. Szétszedi, összerakja, szereli, pofozza. „Je bricole” – mondja közben. Ezt fordítottam úgy, hogy fuserálok. S nem a legszerencsésebben. A fuserálásban benne van az elfuserálás. Amit Magis csinál, az fusizás. Tehát: fusizok. Három szótag. Ez lett volna a helyes. Csakis ez. Akkor már én is tudtam. Major is tudta, persze, de lovagiasan elfogadta a riposztot. Kalapot emelt a Comédie Française előtt.

Az első menetet tehát megúsztam. De ez még csak a fordítás legelső mondata volt. Mi jön még?

A hangszóró megszólal. Majort hívják.

Az ajtóban Major, hóna alatt kis hegedűjével, még megáll, s mint aki nem akar bizonytalanságban maradva bolyongani odakint, Garcia Lorca erdejében, megkérdi Gellértet:

– Mondd, Bandi, egy óriás nőről van talán szó?

Valami kitalálós játékban lehettek benne, úgy látszik.

– Vagy egy normális nőről, akinek a veje törpe. De inkább csak törpe volt …

– Megnő?

– Nem egészen – mondja Gellért talányosan. S tovább bámulja a plafont. – Majdnem megnő, de nem egészen.

– Majdnem megnő …

De a hangszóróból már megint hallatszik az ügyelő suttogása, hogy Major művész úr, sürgősen a színpadra. Major kimegy, s már szól is kintről a hegedűje.

– Csacsipacsi? – kérdem Gellérttől.

– Azt hiszem, életem legszebb csacsipacsija.

Mostanában gyakran lehetett látni Gellértet a Hungáriában, leginkább Cziborral. Csacsipacsit gyártottak. Olyan kétrészes mondatot, amelynek az első fele és a második fele legföljebb a kezdőbetűjében térhet el egymástól. Például: „fapadoson napad oson”. Vagy olyat, hogy még a kezdőbetűk is azonosak: „fölöstököm fölös tököm”.

– Mik a kezdőbetűk? – kérdem Gellérttől. De inkább csak azért, hogy jelezzem, ismerem a csacsipacsi játékszabályait. Megfejteni úgyse tudom.

– Há-há.

– Kis termetű vő?

– Az. És jó férj. Benjámin a neve. De becéző formában.

– Béni?

– Nem egészen.

A hegedűszó közeledik. Az ajtó előtt elhallgat. Major be. Már a küszöbön kivágja:

– Hű vejem, Benő …

(A második sort minek ismételje meg? Há-há.)

Major visszaül a tükrei és a kéziratai elé. Néhány hullafoltot utánafest a szeme alatt, kérdőjeleket rajzol a fordításom margójára. Ez azért idegesít. Közben mellékesen odaszól Gellértnek:

– Adj fel egy másikat!

– A jelenlevő íróra tekintettel valami irodalmit. Van?

– Van – mondja Gellért. S elkezdi: – A Nyugat egyik munkatársáról, bármily hihetetlen, fel kell tételeznünk, hogy hetvenkedik. En-en.

Próbálom összeszedni magamban az n betűvel kezdődő két háború közti írók, költők nevét. Nadányi, Nagy Lajos, Nagy Endre … De Nagy Endrére nem az a jellemző, hogy írt a Nyugat-ban …

– Na?

– Nem tudom, ki lehet. Ismerem?

– Gondolom, igen.

– A nagyok közül?

– Ez nem barkochba.

Ki a csuda lehet az a Nyugat-os író? En-en. Ebben a menetben leégek.

Major hirtelen kifordul. Úgy látszik, nem találta meg a kéziratban, amit keresett. Rákérdez.

– Hogy fordítottad azt a részt, ahol Magis azt mondja az égre, hogy olyan, mint egy nagy női fenék?

– Azt hiszem, megtaláltam a megfelelő kifejezést – mondom szerényen. – Impozáns popsinak fordítottam.

Tudtam, hogy ez lesz az igazi vizsgakérdés. Előttem már valaki benyújtott a Nemzetinek egy Tojás-fordítást, nem tudom, ki volt, csak azt, hogy ezen az egy szón vérzett el. Major legalábbis folyton csak ezt idézte belőle, holmi szomorú példának a magyar fordítói kultúra hanyatlására.

– Ülepnek fordította a cul-t. Azt adja a Magis szájába, hogy olyan az ég fölötte, mint egy óriási ülep. Hát nem tudta az a szerencsétlen, hogy a francia cul-nak illata van, varázsa van! (Felemelte a hangját, mint egy hitvalló.) A cul-nak hagyományai vannak! Rabelais-tól Jarryig micsoda asszociációk gyűltek fel ebben az egytagú szóban! (Csend. Hogy ki-ki végigpergethesse lelkében ezeket az asszociációkat.) De annak, hogy ülep, nincs se íze, se bűze, nincs se drámai ereje, se forradalmi lendülete, az ülep maga a megtestesült bürokrácia. (Megint a hitvalló hang.) Amíg én a Nemzeti Színház igazgatója vagyok, nem engedhetem meg, hogy itt ilyen színtelen-szagtalan szavak elhangozzanak. Ezek megszentelt falak! És mi forradalmárok vagyunk, akik a dolgokat nevén nevezzük.

Ezzel adta át nekem a fordítanivalót. Azt hiszem, világos volt, hogy ezek után mit minek kell majd fordítanom.

A bizalom, amit belém vetett – hogy sikerül a Nemzeti színpadára átmentenem ennek az egytagú francia szónak minden asszociatív gazdagságát –, nem volt teljesen alaptalan. Nemrég fordítottam nekik egy Sartre-darabot. (Főbelövendők klubjá-nak kereszteltem.) Ebben már volt néhány olyan szó, amilyet színész még nem ejtett ki magyar színpadon. Például Várkonyi első szava, amikor Gobbi és Rajz kihúzza őt a Szajnából – csak abban bíztam, hogy senki se hiszi el, hogy azt hallotta, amit hallott, s nem meri majd a szomszédjától se megkérdezni, hogy jól hallotta-e. Így is volt.

De ezúttal a kínálkozó merészebb megoldásokat mégis elhárítottam.

Más korszak.

Ne legyen szürke, jó, de ne legyen túl kihívó sem. Így született meg az a fentebb már említett impozáns izé.

– Méretdifferencia forog fenn – mondja szárazon Major. – A párizsi égbolt dimenziója jóval nagyobb, emlékszem, mint amit az általad használt szó kifejez. S a szerző szerint is Magis úgy érzi: rátelepszik a mennybolt egész súlya. A popsinak nincs súlya.

– Súly, súly, jó, de némi báj is. Nem muszáj csupa nyomasztó esőfelhőt látni az égen.

– És a csapadékdús óceáni éghajlat, amely Párizsban uralkodó, s amelyről a dráma hőse beszél?

– A dráma hőse fiatalember. Bizonyára lát rózsaszín felhőket is. Rózsafelhőket.

– Tehát popsi.

– Súly és báj. Rokokó stílusban.

– Ez nem rokokó. Ez neorokokó. Kispolgári pajzánkodás a tizenkilencedik század végéről. Fin de siècle.

– Az a popó volt … És különben is: Toulouse Lautrec?

Az ügyelő megint szólította. Major letette a szemüvegét, vette a hegedűjét, felállt, s mivel mennie kellett, aforisztikusan válaszolt. Az ajtóból. Az utolsó szó nagy ihlető, de kevés ember tud élni vele. Ő most is tudott.

– Én imádom Toulouse Lautrecet, de nem szeretem, ha pelenkaszaga van.

Amíg Major kint hegedült, mi Olaszországról beszélgettünk Gellérttel. Oda készült. Címeket adtam neki.

Aztán megint hármasban. Ilyesmi:

– Ki vette el Sinkó Terát?

Természetesen Pörge Dani.

Gellért egyszer csak azt kérdi:

– Melyik Arany-balladában szerepel Napóleon?

– Jó kérdés …

Gellért élvezi, hogy meddig tart a gondolkozási idő.

– A Hídavatás-ban, amikor újra ugranak … Egy bolond az öngyilkosok közt.

– Csakhogy az nem Napóleon, hanem egy szuper-Napóleon. Mert azt mondja: „enyém a hadvezéri pálca, mely megveré Napóleont…”

– Mondják is róla, hogy bolond.

– S ha csak Napóleonnak képzelné magát?

– Akkor is mondanák.

– Miért? Mert egyszer leugrott a hídról? – Gellért kérdése kihívó volt, és egyáltalán nem volt logikus.

Egy babonás amnézia azóta szerencsére letörölte ennek a dialógusnak folytatását – „emlékezetem lapjáról”.

Amikor búcsúzom, Gellért még annyit mond:

– A Nyugat költője Nagy Zoltán.

– Persze.

Tovább feküdt a díványon, bámulta a mennyezetet, és mosolygott. A Nyugat költőire gondolt, akiket gyerekkorából mind ismert, s akiktől ilyen jól megtanult játszani.

Odakint a Hold hegedült.

1970

 

 

 

Szomory halott?

S azóta úgy éltem az asztalom mellett,
hogy mindennap meghaltam egy keveset.
Szomory

 

Szíven ütött egy cikk a karácsonyi ÉS-ben. Szomory Dezső emléktáblájának a koszorúzása részvétlenségbe fulladt – írja. S ez a részvétlenség jelképpé nőtt az író szemében. Ez már az a részvétlenség, ahonnét az ünnepelt írónak nincsen visszaútja. Ez volt az író végleges halála …

Van egy hang, amelyik minden halálhír ellen tiltakozik bennem. Hát még az ellen, hogy az író neve, presztízse, szellemi része, amelyet én még lobogni láttam s csodáltam, fogyjon el, mint a gyertyaszál …

Azt hiszem, hogy a cikk írója azért fogalmazott ilyen kategorikusan, hogy pereljünk vele, s bizonyára jólesik neki meggyőzetnie magát az ellenkezőjéről annak, amit egy balul sikerült emlékünnepség depressziós közérzetével leírt – hadd mondjam el, miért nem tudom elhinni, hogy Szomory halott.

 

Élete vége felé együtt voltam vele nemegyszer. Írói inaséveim legfényesebb emléke, hogy ülhettem a Luxorban – ahogy akkoriban ezt mondottuk – Szomory lábainál. E körben divat volt isteníteni Szomoryt – s e divat, gondolom, jóval tágabb körökben is tartotta magát. A hódolatot, persze, ugyancsak az ő stílusában illett bemutatni, tehát istenítés iróniával. Körülbelül úgy, ahogy a lerobbant Lear királyt ünnepli a viharban egy udvari meg egy álbolond, utolsó udvartartása.

Éjfél után, zárórakor felkerekedve, az irány a Lukács fürdő volt. Ennek teraszán az étterem nyitva tartott hajnalig. S ez már különben is félúton volt Óbuda felé, ahol akkoriban lakott a Mester.

Itt, a Lukács fürdő udvarán, lent a sötét platánok alatt – miközben hagyta, hogy a többiek mind előremenjenek – hallottam tőle, a fojtott torok keserűségével, egy régi fájdalom megvallását. Hogy amit elért, a dicsőség, füst és pára, nem érdekes, bagatell! – az igazi tét más volt, egy világirodalmi tét: az ő elsőbbsége Prousttal szemben. De erről csitt! Ezt a játszmát ő elveszítette. Hogy soha máskor nem is beszélt róla – mondta. Mert ki is hinné el neki, hogy ő már a múlt század vége felé – hol volt akkor még Marcel Proust! – Párizsban franciául publikált, a szomoryzmus teljes fegyverzetében, amelyből akárhány proustizmus bőven kistafírozhatta magát? Hallgattam, ekkora bizalomtól lenyűgözve, és mélységes, már-már kuncogó hitetlenséggel. Mit tudtam én, hogy ez még – éppen ez – igaz is lehetett. Oly sok volt a dics, az öntömjén egy-egy ilyen éjszakán. Az imént is – még fönt a teraszon – mint a magyar irodalom frissen koronázott pápája mondott szózatot Szomory a sötét főváros fölött, urbi et orbi. (Hogy retorikai remekmű volt, amit mondott – az csak természetes.) Mit tudhattam én, hogy az is igaz-e, amikor társaságunkban Horváth Béla hitvalló meggyőződéssel szavalja: „s vadásztam André Gide-del fajdkakasra!”

Jóval, jóval később egyszer aztán kezembe került az ifjú Szomory párizsi kiadású novelláskötete (Les grands et les petits moineaux). Ez volna hát a perdöntő bizonyíték?

Most már úgyis mindegy. Jobb ez a bizonyíték nélküli hitetlenség, édes bizonytalanság, tamáskodva továbbadott szép magyar elsőszülöttségi legenda …

 

Karácsony előtt, a PEN közgyűlésén előadást tarthattam a modern drámáról. Illusztrációul az egyik fejezethez – a játékos és ádáz, maguk sorsát rontó drámai hősökről szólva – felolvastam egy tirádát Csurka Deficit-jéből. Ahogy a hallgatóság felmorajlott a nagyszerű szöveg hallatán, recitálása közben – az iróniával szembefröccsentő gáttalan frenézisben – a Mester dikcióját véltem felismerni, Szomoryét. Íme:

X. Kérlek szépen. Melyik sírásommal sírjak? Tudod, van nekem egy tizenkilencedik századi sírásom, van egy mai konformista sírásom, van egy szocialista-realista sírásom, van szürrealista sírásom, van absztrakt sírásom, van európai, ázsiai, néger, mesztic, arany középút és nagy-magyar-sírásom, de ezt nem ajánlom. Ócska. És nem hat meg senkit.

W. Akkor ezen sírj, nem akarok meghatódni.

X. Kérésed parancs. (Sírva.) Európa, Európa, Európa! Kis nemzet vagyunk, szegények vagyunk. A mi feleségünket mindig elszeretik a barátaink. Milyen igaz. Öregem, soha nem volt aktuálisabb a nagy-magyar-sírás, mint jetzt.

A kis kokett elleneffektus a végén persze hogy a szomoryádákból ismerős. De nem csak erről van szó. A dikció hatalmas fesztávolságú íveléseiről is. Az öngerjesztéses tirádát neki – Szomorynak – köszönhetjük. Akár van szituáció, akár nincs – pillanatok alatt fel tudja csigázni a színpadi szót oda, ahol eksztázis lesz és látomás. Shakespeare-nél, aki mindent tudott és kipróbált, persze ez is megvan. Feledhetetlen, amikor – Hamlet kérésére – a Színészkirály rágyújt a Hekuba-monológra. Ki az a Hekuba? Mi az a Hekuba? Olyan mindegy … A monológnak se füle, se farka. A Színészkirály könnye kicsordul belé, mégis. Hamlet élvez és szenved. Mi meg tapsolunk.

Minek is tapsoltunk? – kérdezed.

Arany János gyönyörűen fordította: egy álom-indulatnak …

 

Nem személyes elfogultság mondatja velem: a Hermelin az elmúlt évek talán legtökéletesebb színházi produkciója. Amikor tehetem, újból és újból megnézem, ha csak egy felvonását is. Mi a titka Szomorynak, hogy órákon át képes elragadtatásban tartani a nézőt (vagy inkább: a szavára hallgatót), holott a színpadon jóformán semmi sem történik? (Szokás felemlegetni, hogy a III. felvonás cselekménytelen. Nagy tévedés! Az első kettő is cselekménytelen, csak nem vesszük észre, mert fogva tart a varázs.) Először Szűcs Györggyel láttam, Párizsból jött (ezért?), Szomory kiváló ismerője, írt is róla. A szünetben bementünk Gábor Miklós öltözőjébe. Ott is erről beszéltünk tovább: mi a titka Szomorynak? (Megírta-e már Gábor Miklós, vagy meg fogja-e írni, amit ott elmondott?) Előadás után, persze, a Luxorba mentünk be. Éjféltől kezdve egyre nagyobb lett a forgalom, most nem volt záróra, fiatalok is ültek sokan, rendőrök is jöttek, néha egyik-másik asztalnál igazoltattak. A felületes megítélés ellenére – ez a kép is belefért, még mindig, Szomory világába. Legalábbis úgy éreztük.

Azt hiszem, Létay Vera fedezte föl végül is Szomory titkát. A titok lényegét. Kritikájában azt írta a Hermelin-ről – elképesztő megállapítás és telitalálat –, hogy ezt a darabot Szomorynak valamelyik ellenfele is írhatta volna.

Maga ellen írna? Ez volna Szomory titka? Az övé is? Régóta sejtem, vallom, hogy ez – az író szembefordul önmagával – minden igazi drámaírás titka. Mert ellentétben azzal az elterjedt (elterjesztett) nézettel, miszerint a dráma arra való, hogy vele pódiumot kapva, bebizonyítsuk igazunkat vagy az ügyünk igazát (hazánkét, egyházunkét) – a dráma nem apologetikus műfaj. Minden jobb drámaíró tudja, hogy a konfliktusban az előnyösebb helyet illik az ellenségének felajánlania. Mint Molière, a szegény, megcsalt, öregedő Molière tette a Nők iskolájá-ban. Hogy kineveti, hogy kinevetteti, a szegény, megcsalt, öregedő Arnolphe-ot … Igen, mint Molière, akinek a Képzelt beteg-ét is írhatta volna valamelyik ellensége, orvos-ellensége, pláne … Mint Aiszkhülosz, a Szalamisznál hősiesen harcoló Aiszkhülosz, aki drámájában részvéttel és szinte a maga köntösét megszaggatva mutatta föl athéni honfitársainak a legyőzött perzsák gyászát … Mint Csokonai, aki – Vargha Balázstól hallottam – Lilla elvesztésén fakadt panaszszavait az öreg, bogárzó Karnyóné szájába adta, közröhejre.

Az önimádattól az öngyötrésig nincs, csak egy lépés. Szomory Dezső ezt a lépést minden dialógusában és minden tirádájában többször is oda-vissza megteszi.

Szomoryról írta Kosztolányi, Szomory egyik mondatáról, ahol a nárcizmusa felsőfokon kezdett fulladozni: „aki így ír önmagáról, az már majdnem szerény”.

 

Még egyszer Proust! Ha már Kosztolányinál tartunk. Mert Kosztolányi is emlegeti őt Szomory alkalmából. Nem az elsőbbség kérdése érdekli – ugyan! –, hanem az irodalomnak ritka ikercsillag jelensége, hogy két író ilyen rokoni közelségben lássék, s mégis ilyen távolságra legyen egymástól. „Módszere az – a Szomoryé –, hogy egy emlékre ráugrik, belehatol, kapzsian, mániásan kiszívja minden mézét. Ez Proustra emlékeztet. A kifejezés vágya már a rögeszmével határos. Proust értelmi, inkább széplélek. Ő érzéki, inkább költő.”

 

Szomoryt két oldalról szokás támadni. A 19. századi realizmus stíluseszménye nevében – ez természetes és logikus: Maupassant-nal Szomory éppolyan összebékíthetetlen, mint Corot-val Csontváry. És szokás támadni – kevésbé helyénvalóan – egyfajta magyar nyelvi eszmény jegyében. Hogy a Szomoryval szemben hangoztatott „jó magyarság” ezúttal megint csak a 19. századi ízlés követelményeinek takarója – mondanom se kell. Bornemisza és Pázmány prózájától bizony nem is olyan idegen az övé a Szabó Dezsőétől, a Krúdyétól, a Szentkuthyétól meg már megint nem. (Hadd idézzek egy szép, szabályos szomorys mondatot. Kemény János, az önéletíró fejedelem mondja egyik atyjafiáról: „Mondatott ő Nagy Kemény Péternek, kinek voltak hét leányi, hatát nagy főrendek vötték, hetedik honn aggván, pápistává, apácává lőn, nyavalyás.”)

A kétféle vád egy lyukból fú. Lám, Horváth János az elsők közt prüszkölt-füstölgött Szomory ellen, csakhogy amit Szomorynál kárhoztat, azt nem kárhoztatja, hanem dicséri nagy művében, a reformáció íróiról szólva. Tehát egy olyan puritanizmus nevében emel szót a szecesszió nyelvi parádéja ellen, amelynek előzménye nem megy messzire vissza, csak a 19. század végéig.

Szinte vicces, hogy egy ily hazafias kinézetű vita mily világirodalmi jelenség volt a századelőn. Horváth János Brunetière-re hivatkozik, aki Materlinckkel szemben védte meg a jó franciaságot. S nem nehéz elképzelni a többi Brunetière-tanítványt szerte Európában, amint a helyi Szomoryval szemben védi a jóolaszságot, jólengyelséget, jóbulgárságot …

Csakhogy, gondolom, másutt e vita fölött elfutott az idő, nálunk azonban – ahol az élőket hamarébb a föld alá dugjuk, mint a régen megholtakat – nem csitul az aggályoskodás Szomory nyelvújítása körül.

Kit is idézzünk a véget érni nem akaró perben dönteni, ha nem – ezúttal is, még egyszer – azt a Kosztolányit, aki mind stiláris, mind nyelvhelyességi ügyekben a legjobb judíciumú bíró volt? Kosztolányi pontosan látta, hogy Szomorynak konfliktusa nem a magyar nyelv őrlelkével, hanem csupán Flaubert és Maupassant örököseivel van. Egyrészt ezt írja – az igazi konfliktusáról –: „Boldog a flaubert-i önmérséklet, de nem kevésbé boldog az, akit ennyire elsodor a forrósága” – s odébb, ugyancsak Szomorynak jelölve ki az antipólust: „Az adomázó írók, kiknek őse – bocsánat az író tisztelőitől – Guy de Maupassant volt, olcsó és hideg lélektanával, mindig csak mint tényezőkkel bántak embereikkel, s ezek az emberek nyomban megszűntek élni, mihelyt kiléptek a betűk világából. A végzetes és igazi íróművészet útja azonban más.” Az álkonfliktus-kovácsolóknak pedig ezt írja: „Természetes azonban, hogy az ő stílusa – a Szomoryé – nem lehet mindig iskolásan egyenletes, kinyalt és szabályos. Akik annak idején a gallicizmusát vagy az anglicizmusát hányták a szemére, tévedtek. Alig-alig lelni itt ilyen idegenszerűségeket. A mondatok szerkezete pedig, ha nem is mindig magyaros, annyira magyar, innen való, hogy – próbáltam – lehetetlenség szóról szóra franciára vagy angolra tenni. Azok azonban, akik e sajátságos magyarságot a szokványmagyarságra óhajtanák fordítani, szintén pórul járnak, mert a kákán csomót keresők többnyire a stílus tömörségét, fulladozó bőségét, ugrándozó idegességét tekintik magyartalanságnak.” S végül: „El kell fogadnunk nábobian gazdag, zuhatagos, ellentétekből szövődő magyar nyelvét, mint új ajándékot.”

 

Rövid számvetés.

Az ötvenes években írott könyvek közt, a nem nagyszámú igazán sikeres és máig is megbecsült művek sorából is kiválik Kellér Andor életrajzi esszéje Szomoryról. A párizsi regény is könyvsiker lett, új kiadásban is. A hajrá-abszurd divat itthoni kezdetén a színművészeti főiskolások fedeztek fel egy hiteles és elragadó prae-abszurd játékot, Szomorytól: Incidens az Ingeborg hangversenyen. (Ebben mutatkozott be Garas – s vajon azóta hány ilyen szerepet kapott tőlünk?) A darab a fiatalok kezén maradt, az Egyetemi Színpadon is játszották. A Hermelin-ről szóltunk. S ezekben a napokban jelenik meg Réz Pál monográfiája Szomoryról. Kéziratban olvashattam. Hogy bátorságom volt e cikket megírni, neki is köszönhetem. Elmulasztotta a kétségeimet, hogy talán személyes elfogultság vezet Szomory nagyrabecsülésében. Itt lép át Szomory a rajongások, ellenérzések és bájos-kétes anekdotáink köréből – az irodalomtörténetbe.

 

A karácsonyi ÉS cikke fölött Szomoryról beszélgetünk otthon. Sorolom az érveimet: nem, nem halott. A gimnazista fiú felüti fülét a könyvből.

– Szomory halott, amikor megint divatban van a szecesszió?

Az érvnek objektíve is van némi súlya. S halhatatlansági kérdésekben az is számít, hány évesek közé tartozik az, aki voksol.

1972

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]