Illyés Gyula összegyűjtött versei
Nehéz föld1
Quis hoc potest videre, quis potest pati
Nisi impudicus et vorax et aleo…
C. V. CATULLUS
Jel1
Didergő bokor koccantja ablakom, |
– Ime a néma táj – mutat a völgyre –, ím őseid hona, |
Csüggedt jegenyék őrzik a hegy taraját, |
S csak egy elfeledett tűzhely füstje száll a januári híg levegőbe |
A szegénység néma áldozása, eloszlik – |
|
– Rejtett tűzhelyen, hajló lángokkal égett itt az én életem is, |
Sercegve, ki-kigyulva, önemésztő lobogásokban, |
De most, hogy fájva érezem már, szívemig kapott bennem ez a láng, |
Szállj magosra kedvem az elfeledett völgy fölé kormosan |
|
A csengő régiókba! a fölfegyverzett hideg fölé! s mint hajótöröttek |
Széltépett rongya, lobogj, csattogj: emberek élnek itt! |
Hajótlan hajósok, atlanti idők feledettjei, |
Kik feledve hajdani utjukat, honukat, már önmagukat is feledik – |
|
– Bitorolt földből táplálkozik bokrom, bitorolt földből fakadtam ki én, |
Egy zsellérház udvarán, a grófi park mögött, vasárnap virradóra, |
Recsegő hajlások törték, edzették, növelték derekam, |
Virágom – te tudod, Anna – keserű mosoly. |
|
Bitorolt földből napfényre fakadva görnyedt szolgák indítottak járni, |
Tőlük tanultam a szót, mely lassan támad bennem, megvárja visszhangját, |
Tőlük e tekintet, mely mindig messze bámul, |
S erdő felett, barmok szemében közönyösen nézi, hogy füstölög, hogy leng a halál. |
|
Sokfelé jártam, de magamat jól csak köztük érzem én, |
Csendesek ők, az vagyok én is, csendesen utálom urainkat, |
Észrevehetik, nem az ő gyönyörükre való a fény, mely néha lobot vetett bennem, |
Együgyűbb sziveknek gondoltam innen jelt adni vele. |
|
|
Énekelj, költő
Meleg szájammal, élő szavaimmal |
úgy állok itt, mint akit szél ütött, |
sistergő hirtelen akaratok, |
fegyverért kellene kapni karomat, |
kiáltani! – és szédülök, csak |
|
Hallom, hogy buknak árkokba a vakok – a ködben |
vér bugyog, elhal… hallom, a ködben, |
hogy sikoltja sorsát kifeszitett leány, hogyan |
zuhog a hant a zokogóra, hogyan |
csobban a víz, állat szűköl… hogy csattog a gőg |
skárlát lobogója a csendben nyüzsgő táj felett – |
|
Ha kibomolhatna hangom, mint a fergeteg! mint égi |
kanóc! fojtott ereje rohanó sercegésbe ha gyúlhatna |
pillanatra is – de lángolón! |
e völgyet, mint feldúlt hangyabolyt, tele |
futó puposokkal, gyilkosokkal, kik arcuk eltakarják – |
|
suhanás ha lehetne, mint a sikos, |
|
|
Tékozló1
Üdvözlégy, falu, üdvözlégy, atyám, üdvözlégy, ájtatos ökör. |
Megtért fiú porlepte cipőimben némán várom a csókot, |
Eltékozoltam, mit eltékozolhattam, ifjuságom idejét, emlékeimet, |
Nincstelenül és könnyedén mint születésem napján tárom felétek karjaim. |
|
Kutasd ki zsebeimet, szél, fújj át fejemen, fogaim között, |
Semmit sem hoztam magammal, mit elvittem vagy mit másutt gyűjthettem volna, |
Ébredő fűzesek pilláim, nyugodtan folyhat köztük éltünk széles folyama, |
Hűtlen szerető, hitszegő barát s a hon ezer baja. |
|
Üdvözlégy, nehéz föld, horkoló Sárköz, Somogy kies bércei, |
Kérődző torony, dögvészlengette méla táj, |
Hol csak Ceres dalol, hol békés a világ, végtelen |
És lapos, akár Galilei előtt – |
|
Ezrediziglen e földbe gyökerezve, fajtám önkénytelen szava, |
Jött-ment grófot, fürge izraélitát lenéző legátus az örök eklézsián, |
Jogom van, szólván szivemből hozzátok, megfeddni az újszülötteket, |
Kiprédikálni a késlő halottat, figyelmeztetni a gazdát, erény útjára vezetni a hajadont, |
Kinek méhében csodálkozó arccal vár a kisded. |
|
|
Számüzött
Megálmodott vagy elfeledett vidékek követe – |
Úgy járok itt, oly rettegőn, mintha szívem |
Hajlongó sötét tájain járnék – |
Számban az enyhe szél, a sóhaj, a kiéhezett madarak. |
|
Hol korom ülepszik a szájra, külvárosok forró rengetegeiben, |
S ingó küszöbön elbűvölt szem issza a homályból a jövendő sós ízét, |
Halottasház illatu vendéglőkben, omladozó sarkokon szerteszét |
Várnak reám magányos testvéreim. |
|
Esti falvak alatt útját kérdi tőlem az eltévedt jegenye, |
Míg vetések iramló dalában én sorsunk szigorú jóslatát hallgatom |
Tűzvészről, áradásról, egyenesülő kaszákról s látom |
Barmok leheletében vérző lábai mint ragadják el az álmodó bérest. |
|
Fölöttünk óvatosan mozdul a lég, a panaszokkal teli, |
Szirénák jajai úsznak benne, a napszámos hétfő reggeli kedve, |
Felvevő irodák csöndje, mindenestől a Grassalkovich utca, |
S a katona utolsó áldása, ki hősleg honáért halt. |
|
Csendben nyílik szivem, akasztófák szomoru virága, |
Keserü próféta, csendben mondom átkaim imáit, |
Forgószél gyors oszlopában forogva a dülőkön át |
Magamban hadarom szörnyü jövendöléseimet a palotákról. |
|
Ki életeden jössz át a fülelő erdei úton át jövet, |
Szomoru ételek párájában, ki előtt álmok fanyar délibábja forr, |
Magányos testvérem, neked hozok szívszakító üzenetet, |
Elhajtott magzatoktól amit kaptam, holt levelektől, értünk hiába elhúllt halottaktól. |
|
|
Énekelj, költő
Nyomomban szelíd borju lépked fürgén, így láthattok engem, jövök a dombok közt. |
Kemény homlokomra veres koszorút csapott a nap, mint Árionnak |
Dalomtól fölhevül a levegő, délibábot villog, ha álmaimról szólok. |
|
Jövök toronyiránt, meg-megállok néha, a szederfa alatt, hol kőkorsóban hűsöl |
Az édes ivóvíz, el-eltünődöm, nyugtom sehol sincsen; |
|
Megyek csak, megyek, lábaim váltakozása friss gondolataimat |
Ütembe ringatja, lágy hullámokban úszik kedvem aranyló rozstáblák fölött. |
|
Talpamnak ravasz titkokat kuncog a föld, az én földem ez, belőle fakadtam, |
Pólyám a dülőút pora volt vagy selymes televény kotló krumplibokrok alján. |
Az ég fürösztött s tett szárazba meleg ujjaival, míg anyám kapált lent a völgyben, |
Megnőttem a fákkal, üszőkkel, szelekkel, ezernyi lármázó, hű tejtestvéremmel. |
|
Fáradtan térek hazafelé este, füttyszómra a nyúl megáll, tiszteleg – éld világod, testvér! |
Alkonyattal nyílik szívem, akár a tök virága, harmatosan, |
Fent ülök a padlásajtóban vagy kazlunk tetején, a gólyák másik honáról álmodozom, |
Vezénylem az éj hangversenyeit, békákét, kutyákét, hajnal előtt a madarakét. |
|
Néha mégis elborul homlokom, koszorúm lehullik csörögve, |
A kémény füstjében Dózsa György sercegő bőrére emlékezik orrom, |
Mintha haraptam volna belőle, gyomrom felkavarog. |
Köpésem vitriol, ha isten segít, megláthatjátok még fekete marását. |
|
|
Szomorú béres1
Porhanyó kenyerem, kiszítta a nap, |
Italom langyos, langyosuló vérem |
Ülvén gondjaim s verejtékem gőzei alatt |
Köröttem némán fordul a mező – |
Erdő fenekén alszik a szél s a jövendő. |
|
Nehéz kezem fáradtan emeli kalapom, |
Por temet engem, hamu és pernye, |
Ökreim tekintete érleli szívem. |
|
A por mögött, a fák mögött, |
Felhők terebélye, por lombjai mögött, |
Amerre egykedvűen eltántorog a nap, |
Távol városok élnek, fényes terek forognak a csillagok alatt, |
Vannak tengerek, úszó szigetek, égő aranyhegyek – |
Telve van a föld, telve van az ég, |
|
Tanácstalan ülök idegen mezőben, |
Kéretlen jövevény, ki munkám végeztével |
Kicsépelt kazal árnyékában ősszel |
Hangtalan fordulok a közönyös földbe. |
|
|
Szárnyak
Madarak, madarak, madarak, madarak, |
Ha több vagyok, mint test: lelkem a csicsergetésetek! |
|
Hajnalodik már, dalolva jöttünk a réteken át haza, |
Szárny volt ma éjjel nékem a szó, a korty, az óraütés, szárny a simogatás, kedvesem keze. |
|
Szárny volt a dal, a kilincs, vígan feküdtem a lepedők szárnyaiba, |
Már majd elaludtam, midőn ablakom előtt a májusi nap trombitaszavára |
|
A fák kirázták magukból a madarakat! Lármás reggeli áldozat |
Harsant: áriák, tollak, gondolatok színes gomolya szállt az ég felé. |
|
Repdeső zászlók, angyalok rakétái, bomlott mezei ágyutűz, |
Első zajos csók, miután, lobbanás, elrepül a szerelmesek inge! |
|
Oly ragyogó, győztes volt e rajzás, hogy szabaduló kedvem feléje lebbent, |
Síkosan, fürgén beléje fonódott, mint illatba az illat. |
|
Vízcsobogás e zaj! – Miért siratni hát a tünő ifjuságot? |
Szabad ragyogó égi mezőkre oszlik el selymes áldozati füstként. |
|
|
Szegénylegény1
Karom arcom előtt, futok szakadatlan, |
Árnyékom is már leszakadt rólam, |
Gazda óvatosan bezárja ajtait. |
|
Mindenünnen kívül maradtam én, éjjeledik, mesgyék |
Megállok az első házak előtt, hallom a csap csobogását, |
Asszonyok kacaját, evőeszközök csengése ez, hallom – |
Kuvaszok szőre fölborzad szagomra. |
|
Elfeledett erdők éjféle alatt lakom én, kezemben |
Furkóvá rándul a virágos ág is, |
Sóhajaimtól lebben a rengeteg, |
Éjjel zsellér vezet, könnyezve mutatja ösvényemet, megáld, |
Szoknyájuk alá rejtenek a lányok, |
Ha szuronyaival keresgél a nap. |
|
Alszom forrás mélyén, határkövek alatt, |
A legsűrűbb éji óra alatt kel ki |
Öklömből az első tűzmadár, égi rianás, a villám! |
S – halljátok! – ő lép fölöttetek, döngve, ő a soselátott: |
Patkó Bandi, likas csizmáiban! dülöng, |
A halálraszántak részeg toborzóit. |
|
|
Jövevény1
November tiszta lehellete illesse arcát, fenyők friss illatától |
ébredjen tétovázó lelke a kalácstestű kis jövevénynek, |
Ki búcsú nélkül, fájdalom nélkül indult el s ime közibénk érkezett ma |
S fölsír az alacsony mennyezetű szobában, |
Míg mi, nehéz rokonok, zsíros kezeinket kinyujtjuk |
S vastag üvegpoharakban harsogva koccintjuk össze az újbort |
A mélytekintetű anya felé. |
|
Mély, mély tekintetű és messze lát ma ő. |
Gyűrt vánkosok közt kicsi feje hátrahanyatlik, |
Mint virág, kinek beteljesült vágya s boldog ájulatban |
Hallgatja a méhek tompuló zümmögését, |
Hátrahanyatlik s mosolyog: feldúlt testét máris elfeledte. |
|
– Sokáig buzogott mélyen a víz, míg kiszakadt – szólok én hozzá – s látod, indul a forrás, |
Éjjel majd hallani fogod halk csobogását s apró gügyögéseket hallasz a ritkuló csöndben, |
Két oldalt fák hajolnak fölé, távoli szél lengeti lombjuk, szárnysuhogás ez, elalhatsz, |
Pihenhetsz, néném, gyermeked pihegésének enyhe zenéjén… |
|
Alhat ő – nyugodhat –, ő elvégezte dolgát! Csak mi kemény |
Férfiak állunk itt esetlenül, tavasz és az ősz |
Szelei alatt értelmetlenül, karunk mint a lomb hajlong, |
– Igyunk, rokonaim – lehullhatunk mi, elsodorhat minket ez a szél, |
Nevünk és szögletes arcunk emléke megmarad és eltemetett |
Kedvünk is kivirradhat még az újszülött mosolyában. |
|
|
Szerelem1
Amit már majdnem elfeledtél: |
Csöndes rokonaid szavát tanuld meg újra. |
A pohár friss víznél is jobban üdíti |
A fáradt megtérőt a szivélyes fogadj isten, |
Melyben baráti melegség gyöngyözik. |
|
Ime itt a zsellérek csoportjában, kik a heti fizetséget várják, |
Ingasd te is fejed, ha szólnak és csomós |
Mondatokkal bontogatják sorsuk, |
Szájuk nehéz rebbenésében |
Pihegő élet verdesi szárnyait. |
|
Kaposváron egy fiatal utcában, melynek még neve sincsen, |
Mindenszentek éjén tüzet kért tőlem egy férfi – szél fútt, |
Egymáshoz szorultunk, egymás fölé vontuk kabátunkat, |
A gyufa villanásánál arcába néztem, |
Egy pillanatra szívünk egymásra ismert. |
|
Kocsmában ültem máskor, sovány szabó kért helyet mellettem, |
Oly örömmel, mintha az asztalra jó hazai ételt |
Csomagolt volna ki, hogy megfelezzük: |
Kibontotta előttem életét, |
Előző héten kislánya született. |
|
Ahány arc rádnyílik, reád süt: a te arcod annál jobban |
Tisztul, fénylik, költő, rejtett melegüktől. |
Hogy pillantásodban nagyanyád szemének |
Tekintetét érzed langyosulni, |
Hogy szíved pezsgett, mint boldog szamovár, forrt, |
Midőn jó hírt mondhattál egy öreg kocsisnak, |
Meleg pára csapta meg arcod, |
|
Ez érdes, szikkadt, sziklás talajon |
Kedved gyökerei apró repedéseken át |
Így találnak az édes televényre, |
Egy arc hirtelen mélyedésén át, |
Egy szem pillanatra nyíló bogarán át – |
|
Ez a föld táplál majd! s dalod így lesz hasonló |
A mély gyökerű tölgyek lombsusogásához, |
A legfölső levelek szívdobogásához, |
Ahogy a magasban nesztelenül csúszó |
Távoli szelek titkait kibeszélik. |
|
|
Köszöntöm ezt a négy falat |
|
Habos fény önt el mint bor, |
|
Míg kis néném a tűzhelynél |
|
Oly mélyről jő ez az emlék, |
Bennem marad, mint szegény |
|
Felénk-felénk vetett, amíg |
Az aranyszín fűz mellett. |
|
|
A határt jártam egész nap kutyánkkal, |
A munka meleg fáradtságát hoztam |
Két vállamon este, mint jó köpönyeget, |
Beléburkolóztam, szívem melegült fel tőle. |
|
Lent a lombok között csipogott a szegény |
Falu, elülő fészekalj, nehéz lehelletét ahogy megéreztem, |
Mintha hegedő seb indult volna meg hirtelenül bennem, |
Meg kellett állanom – pirosszoknyás bokor karjaiba dűltem – |
|
Itt éltem – szennyes ködben és mocsárban, tudjátok meg jövendő férfiai! |
Jöttem a hajlongó nyírfák alatt este, hajamat káromló szél verte szemembe, |
Hoztam a szeretet súlyos örökségét, valakinek át kellett hoznia e koron, |
Vidéki kocsmák mélyében ültem, szavam tüzesítőbb volt, mint a forró bor. |
|
Néztem az asztalon elaludt kezeket, a búvó szemeket – ó ez a szegénység! |
Mintha századok távolságából tekintett volna rám |
A vén napszámos megvert pillantása: látod, semmi se változott… |
Nahát változik majd! szökkent visszahajtott gallyként bennem a szó – susog a levél s átkozódva ömlik – |
|
Zsellérek fia vagyok én, az vagyok, sose szégyenlettem, bennem forr örökre, mit emiatt nyeltem, |
A visszafojtott hang erjedő melege nyílt abban a csókban mely életem adta, az ég a szívemben, |
Igen! ez a félszeg mosoly az arcomon a vázáttörő cselédlány kezének ijedt rebbenése |
S e pillantás a szolga rossz leselkedése, ki hátulról vágja urába a kést. |
|
Egy költő szól itten népének nevében! kérdezetlenül bár |
De ő tudja, szava a szél alatt hajló kalászok élő zsinatjából szakadt, |
Egy elnyugvó zsellér falu lehébe nyujtja kezét és úgy esküszik hulltodra, bitor |
Elnyomatás! –Tüze, úgy érzi, a földből futott fel szárnyasult szivébe. |
|
– Soraim teljes hosszukban e földön feküsznek, belőle táplálkoznak: |
Zöldelnek, szertehajolnak, pillantástok alatt, úgy érzem, meglebbennek, ágaik emelődnek, |
Ápolatlan hajtottak nehéz fáradt földből, ó milyen szomjasak…! |
Fiatal lány-szemek, örök tavasz-egek, öntözzétek meleg szerelemmel őket. |
|
|
futnak – futnak át a szíven. |
|
Halk csillogású, szélfutó |
|
úgy érzem, gondolataim közt |
csillognak, sugdolózkodnak. |
|
Futnak, futnak át a szíven, |
mint gondolat száll rajtam át |
lombsusogás, fürjek füttye, |
|
Szavak, szavak, kik úgy keltek |
máskor, mint megdobott veréb-raj, |
|
száll el – némán száll fel |
|
|
Szalonban is azt hiszem, hogy |
|
S úgy érzem, távolról néma |
|
Bús fejét ringató részvét |
|
Megismertem, mi a szótlan, |
|
Kerek szemmel nagyapámnak |
|
|
Mint nemrég feles földünkbe |
|
Lép dallal és szétver minden |
|
Mint nyári estéken messze |
|
Szállnak vissza, mint vásárra |
|
Gyermekként hány kuss-paraszt-ot, |
Bugris-t kellett nyelnem. |
|
Mint pántlikát, mint sallangós |
|
|
Cece és Sáregres közt fekszik ez a magányos kocsma |
A malom mellett; ide jöttem be estefelé én. |
Kifárasztott az út, szünetlen fecsegtem |
Az útszéli verebekkel s szárnyas gondolataimmal. |
|
– Mit jöttök egyre vissza! hagyjatok engem, repüljetek el, |
Ha hideg is az ég!… Szivem nem lesz örökös fészketek – |
Hess tovább! De ők visszaszálltak, lármáztak, csiripeltek, |
Zsibongó madársereggel nyitottam be az ajtón. |
|
Egyedül ültem a félhomályban – madaraim |
Lángoló szárnyuk verdesték, égtek, rikoltoztak, |
De hogy megitattam őket három pohár friss aranyszín borral, |
Elaludtak sorra, tüzük sorra kialudt. |
|
Sokáig őriztem őket mozdulatlanul merengve a sötétbe, |
A csend engem is elaltatott néha |
S ekkor elvétve, mint alvó gyerek gügyögésre, |
Halk csipogásra neszeltem, elfojtott zokogásra. |
|
|
Hárman könyököltünk a pudvás asztalon, |
Háromfelől jöttünk; a kocsma előtt |
Három út találkozik. Estefelé |
El-elcserélik sorsukat, életük irányát. |
|
Mellettem vén béres hörpintgette borát, |
Kémlelte jövőjét pohara fenekén, |
Szemben egy molnár várta vacsoráját. |
Az üvegek fölött egy percre összenéztünk, |
|
Amikor a lámpa hirtelen kialudt. |
|
Nyitott szemünkből a kigomolygó álmok |
A gyors sötétségben összekeveredtek. |
|
Hármunk jövendője, szilfa három ága |
Lengette lombjait, susogott felettünk, |
Három ikertestvér hallgattuk csak messzi |
hangját, mintha még meg sem születtünk volna. |
|
Elmenet sokáig álltam a ház előtt, |
Ott, ahol a három út egymásba szakad. |
Elindított végre a gúnyos szél, mentem, |
Mintha csak most jöttem volna a világra. |
|
|
|
Szülőföldem1
Egy sugár, egy tünő pillantás is elég, |
Hogy nevetve nyíljon, ami kész nyílani! |
Az udvaron kutyánk egy kis fának szaladt, |
Ömöltek rá a fa rózsaszín szirmai – |
|
Megijedt a kutya, nézett föl az égre; |
Hogy elállt a hullás, várt, azután sebten |
Nekiugrott újra – álltam az ablaknál, |
Fölnevettem: öröm hullt rám, fölébredtem! |
|
Lágy szél öblítette ég ízével szemem – |
A kis ablakokkal hunyorgató házak! |
Illatjukkal karban éneklő virágok, |
S a vén fák, helyeslőn bólintva egymásnak! |
|
A tótágast álló fűrészbak! s hitvese |
A tuskó s kölykeik a szőke aprófák – |
Iszákos kútágas, kacagó kerítés, |
Dolgos komoly disznók látták és hallották |
|
Kedvem virágozni, arcomat nyílani |
Egy alacsony szoba hasadt ablakából, |
Vén parasztház nyirkos, könnyes homályából |
Egy hangos májusfát az égre hajtani. |
|
|
Különös tájról álmodtam ezen a délután a jászolban fektemben! |
Vemhes tehenünk lágy lehelete pirositotta arcomat, |
S míg az erjedő széna kedvesem szavait susogta minden mozdulatomra |
S be-befüttyentett a nyár a pókhálós ablakon: |
|
Én egy ösvényen lépdeltem Gyánt és Ozora között könnyedén! |
Zsenge kukoricák között, mezétláb, leveles faággal kezemben, |
Távol a völgyben egy cséplőgép verte a föld szivedobogását, |
A friss szélben hajam örömömben majd’ kivirágzott, |
|
Lábujjaimmal tréfált a bársony por, megismertem, nevetésre fakadtam, |
S mikor egy fürj csattogva fölröppent előttem, kirobbant kedvem is, |
S mikor a fordulónál egy vadszederbokor kedvesemről kérdezett, |
Ej-haj, kitártam karom, feledtem életem, dalolni kezdtem! |
|
S azonnal a völgyben a fák hajladozni kezdtek, |
Mint kanóc gyors füstje táncolt az úton végig a forgószél, |
Cicázott a fákkal, rohant részegen, részegen magát a Sióba vetette, |
Felébredt a táj s a pihegő dombokra a nap csodálkozva nézett. |
|
Egy alacsony kis felhőn két szelid tehén legelészett. |
|
– Ej, meglepni őket – gondoltam –, megfejni, nem volna rossz dolog, |
Megfejni s tejükkel megitatni kedvesem, |
De ekkor már a vidám hegy csucsára értem, |
A vén vadkörtefához, átöleltem, megrezzent koronája. |
|
Egy kócsag úszott felettem az ég fodraiban |
S kiáltott, kiáltott háromszor felém, |
– Hej, kócsag! – feleltem –, hagyj békében engem, |
Fiatal vagyok még, ezután csak kedvesemnek élek! |
|
Egy toll hullott elém, felvettem, vele írok neki majd levelet. |
|
Ha hegyemre ér a nap, aranyába mártom s vele írom meg vidám szerelmemet, |
Ha ideér a nap… de a nap még szárnyát csattogtatva keringett odafönn magasan, |
Leültem a fűbe, néztem a mezőket, a Sió bizalmasan rámnevetett, |
Felemelte s lábam elé fektette fejét, szelid állatom! megsimogattam. |
|
Így láttál volna kedvesem! A kis dombok a rónaságon szerteszét alattam |
Összehajoltak, mint fiatal lányok, szoknyájukat fujta a szél, |
Hátratekintgettek anyjuk felé; a Balaton szélinél |
Ült ő komolyan s ezüst sugarakkal kötögetett. |
|
Aranylegyek zümmögtek köröttem, zümmögő fényes gondolatok, |
Virág virágzott, lomb lombosodott, emberek megemberesedtek, |
Az erdőből égő nagy csillag szállt fel a horizontra, |
Szivemre kellett szorítanom röpködni vágyó kezeimet. |
|
Ezt álmodtam s ilyeneket; lombsusogást s szavakat oly lágyakat, hogy rögtön elfeledtem őket |
S csak ízüket éreztem, röppenő illatuk, ahogy felébredtem, |
Közönyös eső verdeste odakünn az udvart, a meleg ólak tetejét, |
Csobogott, mormogott mint gyász-litánia, eloltotta kedvem fiatal kis tüzeit. |
|
|
Bús harmónika hangja szállt, |
Ölelt magába s szállt vele |
|
Leánydal volt –, be ismerős! |
Cseresznye-gally alatt, e dal |
|
Énértem szállt a lány dala, |
|
Hányszor kitárul –, s visszahull! |
|
Szívem, szelíd harmónikám! |
Aranypermet hull majd e szép |
|
|
Döntsétek fel, úszó felhők, |
|
Szegény-népek vadont búvó |
|
S pisztolycsővel bekocogni |
|
konyha-lámpa nyúló lángja, |
|
|
A kis ablakon át haldokló muskátlik |
leheletével október híg árama |
özönlik szobámba s táncoltatja lámpám, |
|
messze van a világ, mint egy búcsuintés |
|
hallom a völgy felett úszó felhők torlódását |
sötét istállónkban meleg teheneink |
s a dombról az ugatást, mint áldozat füstjét |
|
viaszosvásznára hajtott áldozó |
homlokom csak ő, csak ő emlékezik |
|
s kilenc évem zajos gondtalansága |
töltötte be habzó dalával ezt az egész völgyet |
|
az ételes kosárt mint egy tömjéntartót |
lóbáltam az örök lobogó nap felé |
kedvem elvegyült a millió illattal |
mit a dolgozó föld szerelméről gondolt, |
|
elcsendült a dal, mik tőle ragyogtak |
lehulltak, a halál messze tájaira sodródtak a lombok, |
idegen lett a táj, szivem alig érti sötét susogását, |
|
lehajló sövény alatt ültem ma sokáig |
s szemlélvén az árok kiszáradt fenekét, |
megbarátkoztattam szivemet a földdel, |
ne féljen, lent igaz nyugalom melegül. |
|
Mint sír mélyén búsan már úgy emlékezem |
örömre s bánatra mik jártamban hajdan szivemet vezették |
gondjaimra, melyek most oly magasra szállnak, |
hogy utjukról csak e könnycsepp beszélhetne sima papiromon. |
|
|
Itt fog kézen a szél, vezet, a patakban |
A lombhullató táj tiszta és szelíd, |
Szelíd s tétova, mint a köszönés, |
Az elbocsátó, a szélbesodort |
|
|
|
Mint a harmat
Reádcsapódnék mint a harmat, |
Mint folyóvíz átfolynék rajtad, |
Gondolataim lágy szellőjét |
Két kezeden megérezhetnéd. |
|
Kezem úgy simul, mint hű állat, |
Fektetnélek szép egem alá és |
Jövendőm gyönyörű rétjére. |
|
Hogy mondjam el? Midőn karodban |
Álmomban gyerekkorom társa |
Egy kis kutya nyalt a fülembe. |
|
Búvok melléd s karolván védlek, |
Győzelmi zászlómnak tűznélek; |
Mint egykor anyámnak térdére |
S borulnék úgy is rád, mint sírra. |
|
|
Kacagásod fodrain még megcsillant a lebukó nap, |
Pilláit mégegyszer reádnyitotta, |
Azután buzogó örömödtől megittasulva elaludt |
|
Milyen nyüzsögés támadt a szürkületben! |
Aztán mély tehénbőgések s kolompcsörgés között |
Színig töltötte a völgyet, |
Pezsegő tavunkból a halak már az almafák |
Karjaid közt a szegénység |
|
|
Egy fiatal parasztleány a kedvesem, mit tagadjam, |
Hátán hátrakötött kendőben lép el ablakom előtt, hordja a vizet |
S rámnevet együgyűn, mint ez a téli nap, |
Dió-szemében ökreim bizalma, |
Barna, szelíd arca maga a föld, szülőföldem derűs folyóival. |
|
Ő tetszik nékem, néki tetszem én, |
Estelente elüldögélünk az istálló küszöbén, |
Fecseg, rám-rámnéz, fürkészi arcom, én hallgatok, |
Mit is mondhatnék neki a hánytorgó hegyekről, melyeket megjártam. |
Pislog, karomba hajlik, bárányfogai közt jóízűn ropog a nyers sárgarépa. |
|
Hallgatok hát, hallgatom s hallgatom hogy süllyed |
Bennem egy vidék, lebuknak a tornyok, serceg, kihuny a gőg. |
Mit is akartam én, mit míveltem, amit elmondhatnék |
Világosan mint a patak, érthetően mint a kasza suhogása – |
Hallgatok, köröttünk átmelegszik a csend. |
|
Szerencse, hogy kemény legény vagyok mégis, megpörgetem a kút kerekét, |
Hányom az almot, elbirkózok a béresekkel, Anna híg kacagása |
Itatja izmaim, fehér szoknyájával megtörli homlokom, |
Leheletétől kivirágzik álmomban egy kert, |
Míg friss mellein fejem elpihen, mint egy állat. |
|
|
Ablakom előtt a karcsú torony, rajta a forgó kakas, |
a nyújtózó felhő, a lármázó patak, |
egy vidám kurjantás, e lekváros kenyér a kezemben, |
mindez kedvesemre emlékeztet engem! |
|
Barna leány ő, énértem született, |
szemlátomást nő a növekvő nappal, |
este látjuk egymást, addig énekel |
panaszos dalától míg bealkonyodik. |
|
A homlok szelíd kemencéje süt, |
melegít a tájnak olthatatlanul; |
ha belétekintek, a két szem |
békésen legel a domboldalon a nyáj, |
|
Pezseg az egész test, zajlik, nyüzsög, forr, |
szája mint víg madár csapkodja színes szárnyait, |
álmában is rebben, hogy kezemben alszik: |
fülébe jár hálni a legfínomabb |
tengeri szellő sikos dallama, |
|
szívében lassan mint a gyöngy érik |
|
|
Jöttem egy lánnyal a fasorba, |
S hirtelen sírni mertem volna. |
|
Völgyi falunkból úgy szállt, oszlott |
A jó vasárnap, mint egy boldog |
Gondolat a szegény fejéből. |
Szállt az élet, a gőz a rétről. |
|
Dalolt a lány és szállt remegve |
Tekintete, mint az egekbe |
Lágy áldozati füst, foszló jajjal, |
Szállt az ifjuság szánkból a dallal. |
|
Rongyszoknyás nyárfáim az árok |
Partján mint meggyalázott lányok |
Forogtak, sírtak, águkkal bután |
Kapkodtak bukó levelük után. |
|
Suhant a tájon a rőt elmúlás |
Kedvesem dala mint sziromhullás |
Lobogott –, mellemre vontam a tört |
Fejet mint fázó rózsafőt a föld. |
|
|
|
Föld alatt…1
Föld alatt utazik a városokban ő, reggel a jövendő |
Tavasz-ősz, sövényei között az ébresztőóra vihara |
Indítja a varrógép kerekét, |
Hajtószijak forognak ég és föld között |
|
S míg hervadó ujjai között zizegő vászon folyik, zizegő emlék, |
A csattogó tű szaporán férceli |
Délutánra az estét, estéire álmot, |
Álmaira sóhaj lebbenő csipkéit. |
|
Emeletek fölött, a szél fölött, ül Anna, ül, gyenge lábai rohannak, |
Befutják a kemény meredek szirteket, |
Tejnedvű fűveket, szájam cserepeit, |
Hol jár: nyomor vitorlái lebbennek utána: száradó lepedők, |
A kötelén száradó akasztott – |
|
– Így száll tova Anna, kit elszántan követek |
Könnyező ablakok alatt, sikátorokon át, |
Hol a csend csapdája vigyáz, éjféli tulipán, |
S fürkészve köszönt a gyanús ismerős – |
|
Így őrzöm napjaim anyját, névszerint Orosz Annát, |
Szomorú kezeim levelei így hullnak rá, rejtik, védik a téltől. |
Csókom így zárja barna szemeibe lázadó |
Ifjúságom erős, gyönyörű vidékeit. |
|
|
Látod, hogy gőzölög…1
Látod hogy gőzölög vén Mecsekünk már! Sűrű |
Habokban csapódik lábához az őszi |
Köd árja! Gúnyos szél rázza fáink jajongó |
Ágait, leveri utolsó gyümölcseinket is. |
|
S antik gondokkal koszorúzza ifjú fejünket! |
S ránk száll lassan a tél, Annám… s e százados bánat |
Hűvös üzenetként szálló a Kapos némuló völgyeiből – |
Hallgasd – már a bibic csipog csak – fiait gyűjti az útra. |
|
Egy hét s üres lesz szerte a táj és megered újra |
A szennyes eső, elmossa e bíborban pompázó |
Templomi szőnyegét az útaknak… cuppan a nehéz |
Barmok patája majd a vas-színű sárban |
|
S ereszünkről lerohanó víz bugyborékolva zokog… |
Mit se sirassunk mi! Önnön mérgeitől |
Bomlik e förgeteg és termékeny csend havazik majd |
A vetések álmaira… Rakj addig a tűzre |
|
S fonván sötét karod nyakam köré, dalolj |
Madarak elhangzott versenyéről, ágaskodó göndör |
Bárányokról, egy fel nem osztott tájról, |
Melyről mint gyermekét viszi kalászát a barna arató. |
|
|
Dal a galambról
Már ötödik napja haldokolt |
szomszédunk leánya, nem tudott meghalni, |
a hatodik reggel egy galambot kért, |
lehoztam néki a ducról a legszebbet. |
|
Hamvas-szürke volt ez a galamb, |
a fészkek közt repkedett, nem félt még senkitől, |
csőre puha volt s fénylő mint a rügy, |
szemei, mint az inggombok, halaványkékek. |
|
Mint a fészekben, úgy ült a lány kezében. |
Ha eleresztette, forró kis arcához húzodott, |
a pap szavait már nem értette a lány, |
de a galamb susogásaira még egyre mosolygott. |
|
A reggel, midőn halva találták a leányt, |
a galamb ott ült két kis melle között. |
Hogy megjöttünk a temetőből, tegnap, |
a szomszédasszony sírva visszaadta. |
|
Azóta itt ül az asztalomon, |
egy rossz sapkában a tintatartó mellett, |
néz-néz rám szüntelen, fejét félrehajtja. |
– Költő, mit tudsz szólni a halálról? |
|
Nem fú szél, ablakom előtt |
önmagának bólongat a holdfényben a nyárfa, |
egy sercegő lámpa, egy fázó galamb |
voltak tanuim: mellem megérezte a legfinomabb szellőt. |
|
Igen, most száll, most oszlik ifjuságom, |
tudom, mi jöhet még, ma este meggyóntam magamnak, |
s hol egykor kedvesem kezét |
gondoltam melegíteni: szívemen egy galambbal aludtam el. |
|
|
Halott leány
Nem alszol te, tudom: meghaltál; mosolyod |
Nem fűti álom, arcodon e kedv, mint a jégvirág – |
Nem hazudom most már, a közelgő tavasszal nem hitegetlek. |
Meghaltál örökre… fogaid között megállt a levegő. |
|
Mi tegnap még küszködött, könyörgött, mint zajló téli patakocska: |
összeállt szemedben, szálkás lett a fény; |
szíved megnehezült, elfordult; gyenge |
testedben elakadt a sűrüsödő vér. |
|
Nem jössz soha már te a szöllőkbe velünk, |
Dalolva a lágy homokútakon, |
Kacagva, mint akkor, hogy a telt meggyfára emeltünk, |
Kacagva lehúllt cipőid után, |
Várva szerelmesedet a táj tetején – |
Combjaidat örökre összezárta a halál. |
|
Csigás hajadban elaludni ki vágyna most? Idegen, |
Idegen vagy nékünk s tán ellenségünk is már. |
Holnap a fagyos föld, s míg mi majd hazatérve |
Vacsorához ülünk, bánatunk elűzni keressük, |
A nyirkos deszkán át hűs csepp hull gyenge nyakadra s feletted |
A friss hant összeolvad, a föld becsukódik könyörtelenül. |
|
Gondolunk majd reád s azután… anyád is elfeled! |
Emléked elhúll, mint sorsod, mely könyörtelen játéknak nyílt csupán. |
Játéknak! – erre gondoltam, hogy jöttem a pattogó cserjésen át ma este. |
Feledjük véled ifjúságunkat is, dalos kedvünk lassan |
Ég el a kormosra öregedett szívben s kisleány lelked |
Elhúzódik tőlünk, ha valahol mégis egymásra találunk! |
|
|
Lombtalan
Jobban hullatom leveleimet én, mint te, őszi tölgy! |
Panaszló csörgés fakadt minden léptem után, ahogy |
A sűrű völgyből feléd jöttem e dombra – |
Híg levegő borzolja itt hajam, a halál lehelete. |
|
Még láttam egy rózsát; hogy leszakítottam |
Szirmai habzón ömöltek lábam elé – |
Egy leányt is megszólítottam. |
|
Kezem érintésére ijedten rezzent, megdidergett, |
Lezizzent a mosoly ajkáról, elköszöntem tőle, |
Jöttem tovább felfelé s mintha a sűrü év |
Völgyeiből léptem volna egyre magasabbra, kifelé. |
|
November magaslatán megállok itt, érzem, a csendben |
Hogy’ lengedez belőlem az utolsó levél – |
Szólj, kemény tölgy hozzám! feléd indultam én, kezemben |
Szikkadt koponyájával az utmenti virágnak. |
|
|
Egy ősz
Fáradó szél gyanánt az esztendő lassítva szárnyalását |
Lesiklik a magasból, hajladozva zúgnak fáink koronái. |
|
Tetőtlen Július! alig emlékszünk rád, szemünk a földre fordult, |
Hol a megtérő év véresen kúszik a csörgő, rőt lapályon. |
|
Megáll nemsokára egy hóviharos éjen: zuzmarás forgószélben |
Foszlik jajongva szét a csengő ürbe s véle napos ifjúságunk. |
|
Ittam a forrásból ma este és számban megéreztem |
Üzenetedet rút öregség, számban, mellemben, tagjaimban. |
|
Fénylő-rezgő kedvem, mint a lomb foszlott, ágaim, |
Gyökereim fázva huzódtak vissza hozzám. |
|
Az utolsó madár átkot kiáltva száll a vérben gőzölgő erdőből. |
Mely egykor arcom mutatta, fátylat borít magára a víz. |
|
Fáztam, el kellene mennem, gondoltam, itthagyni ezt a tájat, |
Futni, mint hontalan, komor hegyek élén a hold fényes útjait követve. |
|
Vége a játéknak! Tudom én, magam vagyok én hegyeimmel, |
Az isten messze él, ha él, ezt tudom csak, mást nem mondhatok róla. |
|
Futni köpenybe burkolva arcom, hátra se nézve kiáltani: |
Egy igazi Urat ismertem itt meg én, a halál csámcsogó hatalmát! |
|
Hanyatlik a nap, köd mossa a völgyeket, hallom |
A takarodó nyáj ebeinek csaholását s a gyenge harangszót. |
|
Mintha az utolsó kenet csengetyűzője közeledne felém – |
Boruljatok le, fák, helyettem – |
|
|
oly szívjáró mint kedvesem |
|
csengő lombok közt jártam, |
|
|
Lezúdul a szél a hegyekből – túlérett gyümölcsök, |
Nehéz bucsuja s a halál vörhenyeges |
Árnyéka bolyong kertünkben; az őszi |
Levél bús kérdést csörrentve hullik a nap |
Pocsolyái között a hidegülő földre – |
|
Ápold csak telő szőleidet s vigadj, |
Boldog apám! s dudolj, dudolj, |
Hogy már szagos dongáju hordaid mosogathatod – |
|
Nyári melegében, mit a munka nemes |
Gyöngyei koszorúztak: homlokod derülhet: |
Tavaszi kedved csillan nemsokára elő |
Arany borodban, ha köszöntve a napfénybe emeled – |
|
Föl, föl az égi lángba emeld s múló |
Megért szivünkre, mely mint falevél leng |
Szállani vágyva az őszi szelekkel! |
|
|
Emlékszel a havas novemberi |
ablakunkat kitárván a völgy |
dér gyémántporában csillogott elénk, |
hűvös pompájaként a halálnak? |
|
tavasz patak-mosolya villant reám, |
|
a délután kedve! – márciusi |
rügyeken át csörgedezve patakzott |
fejünkre a napfény egyszer az erdőn! |
|
miért szóltál volna? tudtad, |
szivedbe száraz levelekként |
|
|
Az őszi éjjel íze itt maradt ezen a tájon, |
nem éreztem magam a földhöz. |
|
Az országút két oldalán a szürke köd falai. |
Ilyen kihalt városban, félve |
|
Minden léptemben elmarad valami belőlem, |
utcáról-utcára, sarokról-sarokra, |
zörgő folyók felett hidakról-hidakra |
lassan megyek, lassan, egyre sulyosabban, |
gőzölgő fehér források mentén, |
az öröklét szürke tornyai felé. |
|
|
Észrevétlenül, mint a délutáni ég |
borul homlokom alkonyatba; még nem |
hagyott el a daloló bátorság, de egyre |
lassabban jár mögöttem, meg-megáll, hangját |
egyre távolabbról hallom a szürkületben. Dala |
völgyi erdők felé hajlik már s hajdani |
magosságát siratja bús vízesés gyanánt… |
|
komoran, mint a tünődő hegyi fák |
kardom markolata megnehezül kezemben. |
|
Istentelenül s reménytelenül |
nézem a tájat, meleg szemem fátylas délibábot játszik, |
felhő kerekedik amottan, hangtalan |
villám villan föl, dörgése egyre késik, |
|
Vércse-vijjogás s szél – szél s fent madársírás: |
fent már a tél vonul éles kürtjeivel! |
– fáim levelei moccanni is félnek: |
pihegő ajkak! lengő-hulló szivek! |
Sűrű seregivel jön már a győzhetetlen – |
Fegyverem csörrenve bukik ki kezemből. |
Vártán, fegyverben is, ölelésre vártam. |
|
|
|
Elégia1
Nem volt elég a szerelem, |
A gazdagság sem volna elég |
S ha piros szájamról úgy ömlene |
A dal mint habzó esti ábránd. |
|
Nem volna elég a dicsőség |
S ha jártamkor az utcán minden ember |
Úgy fordítaná arcát felém mint selymes |
Tavaszi napba –, akkor sem volnék boldog. |
|
Ennek az országnak legszebb leánya |
Fonja két karját nyakam köré, |
Pelyhes jósága szívemet úgy takarja |
Mint szerelmes szárnyak madárfiókát. |
|
Feküdtem forrón mint fészekben |
Puha arc sugallta mellembe melegét |
Nem költem ki, nem feledtem el |
Magamat, egyedül, egyedül voltam. |
|
Egyedül voltam s míg két szemem |
Csókok lágy vigaszát itta, |
Húzott mint nyitott ablakokon. |
|
Nyílani vágyó fényes szárnnyal |
Számon mindig maradt egy csók, |
Miben életem heve rebben. |
|
Legtisztább könnyeim fagy utáni |
Nem hullottak ki belőlem. |
|
Az elfulladt vagy összetört szívből |
Szállana mindig egy sóhaj még tovább. |
|
Hűsitő hold, szomjamat szédítő |
|
Között siettem dús fejemen |
Harmatok csengő ékszerével |
Nem volt elég a diadal sem. |
|
Nem volt elég a szabadság sem, |
Csillagok hangos részegese |
|
Felmerűltem, partradobódtam, |
|
Mint Dózsa Györgyét a vakító |
|
Nem volt elég a hazúgság sem, |
Nem vigasztalt meg engemet, |
Mint állat többi állatokkal. |
|
Mosakodó lombok, kerti éjjel, |
Ime, erőmmel már felszálló, |
Szívem verése ver hullámot? |
Mint hajótörött palackját, úgy bizom rád. |
|
Egy dobbanásban halhatatlan |
Magos szerelmem’ szálljon e vad |
Zavaros, embertelen korból |
Mint forgó gyémánt buborék. |
|
|
Úrfelmutatás
Poharainkban már a hajnalcsillag tüzes |
Tekintete sistereg… Barátaim, az én magányosságom |
Nagyobb, mint ez az éj! Keserűbb, nehezebb |
Volt nekem ez az éj, akár az óceán. |
|
Nem veszem számra az isten nevét, |
Ha nem látom szenvedésem okát, |
Ha nincs kire panaszkodnom – |
Lapúlva szűköl, forog mellemben egy állat. |
|
Egy állat, mely kínjaiban saját |
Lábába harap. Nem vonít ő, tudja, |
Üres az éj, az ég. Tudja, egyedül van. |
|
Néma tanúja leszek halálig önmagamnak: |
Bármit tegyek is, ártatlan vagyok. |
|
|
Búcsúztató
Testvéremet, testem hasonmását tették le a sírba – |
S én, kinek vére forog még, kinek nyelve mozdul még, hasztalan kiáltanék. Hasztalan, |
Süketen, mint anyánk susogása áramlik, cseng a szivembe, meghalt ó, megölték, |
Szájából szakadatlan habzik a híg, tört vér, a panasz, porba bukott szívének hangtalan átka. |
|
Vér, mely a véremmel egy forrásból eredt évezredek mélyén, |
Mintha az én szivemből folyna nehéz csobogással – sajogva hanyatlik |
Szivem a földre, fivér, mely ma honod lett s hallgatva hallgat az éjben, |
Első éjed ez ott! Hova vittek tőlünk, mit míveltek véled az éji hatalmak! |
|
Földreborult testedből merre futott jajongva az, ami voltál, mily beborult tájak csúcsa felé menekült el! |
Merre kiáltsak s mily névvel ma utánad, testvéred vagyok én, nem hagytalak én el! |
Bágyadt fejemet szivesen hajtanám én most is, ez éjjeli órán, a karodba, mint amikor még |
Édesanyánk lábánál aludtunk összefonódva. |
|
Mint akkor, amidőn álmodban néha beszéltél: két napig remegve néztem fagyos ajkad, |
Remegve vártam, a halál szörnyű susogásaira ha kiáltsz iszonyodva, |
Melletted legyek én, aki élek, felrázzalak a szörnyű nyomásból, |
Néma maradtál, álmodban egyre mélyebbre zuhantál –, betemettek. |
|
Magát siratta mindenki miattad, mialatt a |
Nyári meleg föld rettenes hála gyanánt felcsapva porát dörögve reádhullt, |
Csak én éreztem sorsod, a komor Temetőhegy tetején nyirkos sírodba lenézve |
Én tehelyetted sírtam, én tehelyetted fordultam átkommal az égre, |
|
S néztem már, mint emléket a tájat, nagytávolban az égre lövő Balatont, |
Lent a virágzó völgyet, ahol két csecsemő fiad aludt künt a napon, |
Éreztem, testvér, mit tesz a földbe feküdni, éreztem, hogy’ torzul el arcod örökre, |
Hallgatván kislány-feleséged sikolyát s a falánk föld zuhogását. |
|
|
Mit tudunk mi a fájdalomról, a fájdalomról, minek már jaja sincs, |
Szörnyű szárnycsapások, közeledtükre bújva hajlik a föld felé a test, |
Felröppen a lélek, sikoltva kereng, visszafut honába, ó mit tudunk mi, mit a fájdalomról, |
Az utolsó csengésről, mit hallat a szív s szüntével rezegve eláll dobogása, |
Néz percig elszálló fénye után a szem, azután lefordul emlékeivel. |
|
Sorsának összeállt vidékeit nézi az, aki meghalt, a tárgytalan, örök-élettelen tájat, |
Melyen csak susogó bánata leng – |
A legkönyörtelenebb kín, amely megölte őt, áll egyre felette, mint felettünk a hold, |
Fekszik a halott, nincs égtáj körötte, tudja, nem pirkad már; karjait gyökér fűzi át, |
Várja, bomoljon szét rettentő bomlással, talán fájdalma is felbomlik véle, |
|
Kisarjad a földből és egy virágon át nehéz illattal egyszer eloszolhat, |
Felszívja az éjjel s ő feledi magát – |
Ó, ez a fájdalom! zengj fatörő szél, sikoltsd el villám, vidd magaddal felhő, |
Ti, kik tápláltátok, hitegettétek, futó elemek, vegyétek magatokra testvérem bánatát, |
Adjatok örök nyugodalmat neki. |
|
|
„Élt huszonnyolc évet…” Fiatal hónapok, szárnyas hetek, zúgó |
Századok! sikos szeleiddel felettünk magosan iramló jövendő! |
|
„Élt huszonnyolc évet…” Megbotlott, évszakok |
Egy percnyi résén át mozdulatlan, süket tájra hullt a bátyám. |
|
Megbotlott – a földben, levegőben kúszó embertelen szörnyek |
Reárohantak, hogy ifjú testén seb ütődött – |
|
Nem védted meg, anyja, föld! Hajnal, fátylaiddal nem kötötted be sebét! |
Hurkot vetettek rá, iszonyú csápok szívták ki életét, föld alá rántották egyetlen fivérem. |
|
Ki e síkos piócáknak férgeknek parancsolsz, Bujkáló, |
Alattomos, szörnyű pofáddal ne csaholj, |
Nem rettegem én a fogad, Orgyilkos, nem rettegem én a színed, |
|
Szennyes karmaidat, aki élő testekbe meríted, Dögevő – |
|
– Mint fa, melynek letörték egyetlen páros ágát, csonka |
Sorsom jajongva hajladoz a szélben. |
|
|
Vihar támadt az éjjel, rázta az ablakot, |
Rezzent vele szívem, mint hívásra keltem: nem testvérem kopogtatott? |
|
Két kutyánk szűkölve vonított az udvaron, |
Nem bátyám üres hangját hallották az udvaron? |
|
És ha künt áll ő, láthatatlanul a kocsik s ekék között? |
Künt áll tehetetlen, nem mer közeledni, csak néz s szeme könyörög. |
|
Ha künt áll, mi bátyám volt, örök, s néz be az ablakon, |
Néz engem szünetlen, mint szívemet védve görnyedek az asztalon. |
|
Ahonnan száműzték: nézi a falakat s nincs tekintete. |
Villám gyúllad föl, átvág rajtam tüze, mint emlékben az ő tekintete. |
|
Fellobban pillanatra, bevilágítja a kútat, az udvart, a kerteket – |
Testvérem, testvér, nem félek én, jöjj, szólítsd, érintsd meg testvéredet! |
|
Engem fájó kötelek fognak még s tart itt lenn rossz burok, |
Megbúvok benne, hátrálok benne, gyáván meglapulok. |
|
De élő fájdalom, mint tojásának héját a madár, |
Kaparja ezt a burkot és szállna-szállna már! |
|
Testvér, ha árnyékodból átláthatsz rajtam, ki botlok harsogó lángok előtt, |
Fogadd majd magadhoz, mentsd meg igazabb életem, a szárnyverdesőt. |
|
Váltakozó fény és sötétség, pillanatnyi fény s örök titok: |
Halál! érzem mozdulni, ami bennem is örök, keltik erjesztő, forró kínok. |
|
Él, éhes a lélek, eszi lakását, már átdereng hozzám a külső világosság, |
Bátyám, a te arcod fogadjon majd, ha rámtör a szörnyű örök-világosság! |
|
|
Felszáll ez az éj is, már a barackfa könnyeit égi sugár |
Hörpinti magába, csillog az elszállt könny csókjától a lomb – |
Harmat-verte, dagadt szívemen is lágy fényt vet a reggeli ég, |
Békét melegít… kezdődne az élet – |
|
Kezdődik az élet – a kút-lánc már csikorog, füst száll szelíden, |
Im, mozdul a táj… csak az én testvérem nyugszik örökre, |
Fiatal arcát komoran fordítja a sír fenekére, |
Elnémult szájából szakadatlan csurran a porba a vér. |
|
|
|
Forrás
„ad aquae lene caput sacrae” (Horatius) |
Feloldta a nap a vidéket, napbahunyorgó virágok között |
Vigan dúdol patakom, villog a kedve, fecseg – |
Hallgatom, itt fekszem partján, értem jól szavait. |
Átfoly rajtam e boldog zaj, percenként ellep a béke, |
A feloldódó csend, a szeretők csendje, a sziveket átmelegítő – |
Feloldódik bennem s hangtalan elfoly a dal – |
|
A dal, a szólító, az egyetlen, a kiáltó! |
A dal, amire készültem, amire vártam! |
Amit annyi fényes reggelen, midőn házunkból a ragyogó udvarra kiléptem, |
Éreztem rebbenni, szárnyat bontani bennem. |
A dal, amibe annyiszor belekezdtem, elnémultam, hangom sose volt elég tiszta hozzá, |
|
A dal, a kiáltó áldozás, amiről hittem, nem hangzik hiába, |
Nem párolog köddé – földeket önt el! |
A dal, minek hallatára, ezt hittem, ablakok nyílnak, asztalától felkel a szikár napszámos, |
Hallgatózva megáll a konyhában a leány, műhelyéből kilép a kovács s széttekint, |
Megállítja lovait a szántó, fölegyenesednek a kapálók, |
A dal, mire fölébred ez a völgy, zászló lesz jegenyém, |
A domb taraján! mitől felhő foszlik, mi után dörögve |
Századok betelő jóslatát halljátok menetelni s a jövendő éles kürtszavát – |
|
Mint a fiatal anya mosolygása. |
|
A dal!… fájdalmam oly nehéz, |
Oly sűrű, oly mozdíthatatlan volt, |
|
Hány hangot próbáltam! – szóltam keményen, lázasan, lágyan, |
Hizelgőn, mint a csiga-csalogató – kiáltottam haraggal, |
Napsütésben forrás boldog csergését sohasem éreztem – |
|
Süss nap, nőjj virág, dalolj csak patakom, |
Megindul belőlem is egyszer a szó – nem az altató, |
Az én szivemből való, a vérből induló, a kiáltó, |
A számotadó, az elszámoló, a vádló – |
Megrághatatlan szavaimmal, téli gondolataimmal, oldhatatlan kínnal. |
|
|
Nem ily dalra
Nem ily dalra készültem én sem! |
leánynevetés, meg madárdal |
száll át mint fényes buborék |
s azt nézem oszlani az égen. |
|
egyszerre elnémultam és – |
mim is hiányzott? mért nem voltam |
boldog? mért lettem nyugtalan, |
mint ki: meglopták, arra döbben |
és kebeléhez kap riadtan? |
|
Egy vén napszámost láttam |
tegnap; pirulva, csaknem sírva |
jött ki a kastély udvaráról, |
szitkok meleg hegével arcán. |
|
Könnyein keresztül szemében |
egy pillanatra fölmerült egy |
láng, mint kacsintás, majd víz alá |
bukott dideregve újra, de |
szívemen, éreztem, szívemben |
egy percre átszaladt igéző |
nagy fényed, bujkáló szabadság! |
|
|
Sarjurendek
A holdfényben a lekaszált |
rét alattam a hosszú rendekkel: |
hullámokat elfogódva lépem. |
Köröttem szép változás van |
|
Habról-habra úgy közelgek |
életem e percein felétek, |
mint a könnyű-léptű Krisztus |
átlátszó kék habjain rég – |
holdsütötte arcomon a béke |
|
Csillognak az ezüst fényben |
a kanyargó messzi sarjurendek – |
Képzelem, hogy állok bátran |
fölinduló dagály tetejében, |
|
segítsetek susogó hullámok, |
parancsára most lapulva fekszel, |
intek neked, tengerem, föld |
s földből lett nép, kelj fel! |
|
Mintha egy szebb multból szállna |
üzenettel a széna illatja, |
felzokogók, nagy bajba esettek, |
ti virrasztók, kéztördelők, |
|
Vessétek föl könnyel-küzdő |
szemeteket: kiben bizalom van, |
száraz lábbal jár majd az új |
Mozdul a föld, törve-zúzva, |
tengerként megindul nemsokára. |
|
|
Dunántúli reggel
Kukorékolások fölfutó lángjától |
tisztul a táj és nő szédítve a távol! |
röfögve s kapkodva rózsaszínű orrát |
gőzt fujva fut a nap a kis halmokról rád! |
Táncba köröttem így fogsz ébredő vidék. |
|
Fogom a foghijjas kerítés tetejét |
s dülök mosolyogva a kis köcsögfának. |
A füvekre, fákra fölugráló fények |
mintha nem is ember, még álomkép volnék. |
|
Fönt vagyok és élek. Emlékeim még nem |
ébredtek föl vélem, oly egyedül léptem |
az udvarra, olyan egykedvűn, szabadon, |
akár nyújtózkodó kutyám oldalamon – |
Hátam mögött a ház, sötét ajtószárnya |
mintha most indított volna a világra. |
|
a szabadság veri bennem fényes szárnyát. |
Vívná a friss eget, mint a síkos madár, |
mely dalán szalad föl és odafenn megáll |
kiterjesztett szárnnyal s egy nagy ölelésben |
magához szorítja az egész földtekét. |
Széttekint, úgy váltja reggeli énekét. |
|
|
Künt a dűlőúton megköpi tenyerét |
a zsellér s mint hajós sötétlő tengeren |
száll már igájával fekete, idegen |
dombokon, felette gyászoló sirályok |
károgják, hogy sose ér útja végére. |
|
Állj meg, reggeli nap! a dagadó égre |
e szörnyű látomás induljon Keletről |
Nyugatra helyetted e kis halmok közül, |
lássa őt a világ egyszer maga felett |
vonulni, mint sötét lelkiismeretet, |
|
mint barbár átkokat nyögő kisértetet |
ahogy sáros öklét arcától eltartva |
megtörli homlokát a föltűrt ingújjba |
s halad fenyegetőn, komoran a felhők |
közt előre dűlve s átkozódva köpköd… |
|
|
Így dalol egy költő, ki kétféle gond közt |
vergődik és csapkod s úgy száll, mint két szárny közt |
a madár, a fényes jövendővel szemközt. |
|
|
|
Anyánk
Térdedről gurulva milyen messziről látlak már, kis anyánk! |
Ahogy kiszaladtam féltő kezed közül – mint nyögő gally, hogyha |
kicsapja gyümölcsét a hirtelen vihar: kezed utánam nyúlt, majd az égre lebbent – |
az úti por sodró habjairól még visszatekintettem, a kerítés mellett álltál hajladozva – |
kék hegyek s füstölgő városok emelték lengő ingekből titkos karjaikat. |
|
Tiszta szemeddel fürkésztem az ég s föld összegomolyodó, véres útvesztőit |
s néztem hátrálva a fellobbant veszélyt: – a te szivedig rezzent! – |
komor utcák során bujkáltam, vittem rohanva lázamat |
és a bujtogatás mardosó csóváját s gyúltam végezetül |
magam is sercegő, önemésztő lánggá, mint vad szerelemben, egy meg-megroppanó barrikád tetején. |
|
Elestem, fölkeltem, megtöröltem kormos arcom átkozódva, |
nem beszélek erről szomorú szüléke, mit tehetnél már te, mit tehettél volna – |
igen, még sirtam is… te az istállóban este a fejőkén, homlokod a szelid tehén oldalához |
hajtva Máriával társalogtál volna fiad érdekében? |
mint olvasószemet húzogatva a jó vigaszt csobogtató rózsaszín tőgyeket. |
|
De minden hajnalban új-új alagútból léptem ki, tisztára |
mosdottam a szelek friss lehelletében s törülköztem a nap édes kendőibe, |
ilyenkor gyakran eszembe jutottál – |
egy mosolyt láttam rándulni a nyugvó nap körül, mosolyod egy leány áttetsző szemében, futottam utána, |
csillagok alatt aludtam s aludtam karokban mint földben s reád emlékeztem. |
|
Nagy-nagy kerülővel megtértem most hozzád, látod ilyen lettem, |
öledből fakadva messze kanyarogtam, hiába füleled éji mormolásom, |
nem feledhetem már, amiket megláttam, romokon és vérben tisztuló mezőkön csobog képzeletem – |
ma még itt vagyok, ládd, aprítom a fát, de esténként újból szimatolva nézek kelet s nyugat felé – |
fejemet kemény kék kötényedbe hajtom, – feledd el, szegény, kis babonáidat! |
|
Kit nagy magányodban, üres éjszakádban csillagnak fogadtál, elárvult nénike, |
s aki két melledből századok szomját és sós panaszait szivta éhes szájjal: |
csillapíthatatlan szívvel megy, megy fiad hegyeken, völgyeken, |
és át századokon hátra és előre, szomorúságával nem fér a világba – |
vess keresztet, szegény, reggelre-elfeledt álmaid szaladnak, nekiszabadultan. |
|
|
A rebbenő hajnal…
A rebbenő hajnal zajában siettem. Izmos, vidám szelek |
Vertek a vállamra, bátorítottak és itattak hajnali |
Ízes illatokkal – friss volt a reggeli szél, mint egy pohár viz. |
Karomban éreztem az útmenti fákat recsegve hajlani. |
|
S szájamban az ifjú vetések tengeri, habos gördülését! |
Hegyek gerincén lépdeltem és dallal búcsúztam a vándor |
Országtalan holdtól – s mikor az éj fényes hálóját felvonta, |
Kedvem új s új hangot tanult a kiszökő madarak szavától. |
|
Mezők füstölögték éji álmaikat, a fák kinyitották |
Szép napernyőjüket, az indák vidáman kúsztak a lábomra, |
S rám emelték fejük, kezét szeme elé tartva nézett egy nyúl… |
Mindenki megismert… a békák cuppanva buktak az árokba. |
|
Szülőházam állt lenn, hogy felkiáltottam, két szeme hirtelen |
Felcsillant – hosszasan meredt rám, könnyesen hunyorgott a napban, |
Az udvarra kijött a négy sovány tehén, összenéztek s karban |
Fölbőgtek… boldogan hajlott szívem a mély hullám fodraiban. |
|
Eldobtam botomat s kezet fogtam a vén kapu kilincsével, |
S mint aki kedvese mellé fekhet végre és a drága mellek |
Közé fúrja fejét, lefeküdtem a friss lapulevelekbe, |
Anyám tejet hozott… így írtam dudolva eddig ezt a verset. |
|
Így írtam a sürgős levél helyett, amit igértem, kedvesem, |
Álmosodom… szemem gyerekkorom színes fátylai borítják, |
Uszom, mint karokban… nézem a nagy eget… az apró felhőcskék |
Lebegnek… mint egykor a konyhakötélen száradó pelenkák. |
|
Sűllyedjünk! távoli ágyudörgés gyanánt zömmög fent, fent egy méh!… |
Halkul… ó aludjunk, térjünk haza végre!… álmomban karomban |
Boldog életemet ölelem: az alvó s álmában mosolygó |
Nagy útra készülő kis parasztfiúcskát, aki itten voltam. |
|
|
A ház végén ülök…
A ház végén ülök, a padlás-grádicson |
s ilyeneket hallok: na te paradicsom |
most keresztbe váglak… s mégegyszer keresztbe, |
így ni… most azután huppsz, be a levesbe. |
A kis öreganya, ő beszél egyre itt |
magamagában, azt hiszi, nem figyelik. |
De ha hallgatják is, ahogy tipeg-topog, |
amihez hozzányúl, azzal eltársalog. |
Ne ficánkolj, te tűz, ne füstölj már, hallgass, |
mit kapkodsz kezembe, mint egy mérges kakas. |
Egy marék só is kell, hol vagy te sótartó? |
Hozok egy kis rőzsét, az alsó udvarból. |
Fölszedünk majd, krumpli, ne félj, hogy megfázol. |
Gyere már ki, te ág, ebből a rakásból… |
Feleselve így jő a barackfák alatt, |
lehajolnak hozzá, suttognak kedvesen, |
örömkönnyek folynak a kis leveleken. |
Fönt felhők emelik, mint papok az ostyát, |
az alkonyi napot s tömjénfüstben tartják. |
|
Isten, aki mondják, fűben, vízben, fában |
bújkálsz, mint a mosoly a szerelmes lányban, |
ki a költőkénél jobban kinyitottad |
nagyanyám két fülét ezer szózatodnak, |
nekem, ki mint süket s vak tétova lábon |
dülöngtem utánad e pörgő világon, |
tedd meg nékem is, hogy úgy mint ő füleljek |
szavadra s szavadra oly bátran feleljek. |
|
Ime már az alkony, mint hatalmas állat |
rámhajol s hüvösen végignyalja vállam. |
Nézd az udvarunkból a szederfák alatt |
hét tányér levesből száll fehér áldozat |
feléd… Mosolyognak s rejlő szavaidnak |
őrzői, ládd, meleg hittől áradoznak. |
Mint rég ama zsidók végső vacsoráját, |
áldd meg e megpróbált család vacsoráját. |
Ki búzákba, fákba árasztottad véred, |
hadd bekanalaznom e békés igéket |
s mint a tizenkettők, lángjaidtól égjek. |
|
Ime a folyókban már az éj közeleg. |
Hűs sodrában meg-meglengnek a levelek. |
Holnap útrakelek. Engedd, hogy mentemben, |
menjek fűvel, fával, vízzel beszélgetve |
s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok. |
Kiknek uruk előtt nézésük is dadog, |
oly gyámoltalanok. Szavaik elbujnak. |
Tanuljam el, amit mondani sem tudnak. |
S mit a némán rángó vonások kérdeznek, |
a nyilt kérdéseknek meg is felelhessek |
és szavaim, mint nagyszülémnek szájában |
hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban, |
nem törődve azzal, nevetnek-e rajtuk. |
Nem szokták meg itt még a szívbéli hangot. |
|
Tisztán, mint a kérő kisdedek szemei, |
könnyeznek a néma csillagok fényei |
rajtunk… A virágok helyett vigasztalni |
éjszaka ők nyitnak reményt árasztani. |
Mint ezer kérdező kék szem tekint felém |
a harmatraj is a káposzták levelén. |
Ime útra készen, ma este úgy érzem, |
állok egy igéző tekintet fényében. |
Mosolygó és síró pillantások alatt |
biztatgatják egymást cihelődő szavak |
bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran |
vigyenek e zavart, dadogó világban. – |
|
Én, aki egy földrelapult ház végéről |
állok fel, a világ forró mélységéből, |
félve nézek körül, remegve szivemben |
most sejteni merem, hogy kiszemeltettem. |
|
A holdfényben kétsort hajladozó ágak |
az útra fekete csokrokat dobálnak. |
|
Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek, |
nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek. |
Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének |
ezüst csibe-hangon sírni kezdenének. |
|
|
Hazatérés
Mikor még a futó szellők ízét is éreztem számon, egy leányt szerettem, évekkel ezelőtt, |
sercegve nyíltak kamasz ábrándjaim az éltető fényben – úgy láttam: |
mosolya istennek volt válasz, szemében délibábbá |
hevült előttem a víz-szinű merengés. |
|
Házuk előtt eljőve ma este felparázslott, |
apró lángra kapott ezernyi kis gondom, megálltam melegedni |
– bemenjek? – tünődtem – dideregve széthajoltak |
tüzeim hirtelen – szégyen és önvád sistergett körülöttem. |
|
S mint ázott venyige maró füstje szállt belőlem az emlék, |
keserű ízét éreztem és hangját, Káin oltárának futó átkozódásait. |
Könnyű szél mozdította hajam ott az uccán, lágy üzenetként a jövendő vádja: |
hol siklott ki belőlem életem értelme, a lenge remény? nem akkor, midőn utoljára |
|
megfogtam itt e leánynak kezét s gondolkodva eleresztettem? |
Hova tünt a mezőt-kószáló vidámság? hova a kisded-altató meleg kedv? |
– Ej! – indultam tovább, fogam közt fütyörészve |
s mint üszök között a szél, sípolt át rajtam a férfias bánat. |
|
|
Hajnali pohár1
Föl-föl, föl a dallal, a dallal, a dallal! – a tenger |
árad a borban úszó vén asztalon és ring… reng, fut a szélben – |
már a kelő nap tűz e messze habokra… barátaim! ó foszló sejtelem: |
harangszó, a boros vizeken fodrozva, csengetve szaladó! |
|
– Ránk virrad a reggel… Koszorúm húzza már |
fejemet lefelé… Zúgj tengerem! Ó zúgj, |
csengessed te dalom! ringass, dobj, te temess el, |
vitorlák ragadnak álmomban bíbor tájakra révedőt! |
hullámok csúcsaira szállót, zuhanva szédült életre ébredőt! |
|
Igen-nem, igen-nem, igen, nem, nem, nem, nem! – |
bongat a harang egy idegen nyelven, |
melyet hajdanta megértettem – újra-újra hallom, |
sodródunk mi tovább, barátaim, egyre, |
dörgő temetésre, reggelek borzongó lángkeresztségére. |
|
Ime itt a hajnal, lármázó madaraival |
s ömlő tengerével, csengetve húz át fejünk felett, |
idegen partokról hoz csókot s hirtelen sós hullámaival |
|
Ó hajnal kertjei és ti zengő hárfák! csak egyszer verhetném |
szívem dallamára húrotokat, egyszer verhetném végig, föl a győztes égig |
a dalt, ami vagyok, e kimondhatatlan |
jajt s jajt, dülő testtel, |
égrenyúlt félkézzel, részeg szabadságban, |
csak arról, hogy élek s múlok és remélek; bár semmit sem értek. |
|
|
Szétvert sereg
…Ez kell nekünk, ez a testes csaplárnő és e vad zsivaj! |
E falnak-szánt pohár! s e borfoltos abrosz, mint téli harcmező… |
Bor, füst és félhomály – ez, ez kell már nekünk s e trágár férfi-dal! |
s a szutykos ujj közül vigan kipendülő |
|
ezüst! s a szolgáló röheje, mely véle arcátlan összecseng. |
Bömbölj vitéz! üvöltsd túl lelked jajszavát s a szörnyű roppanást, |
midőn a győzelem recsegve összedőlt… Ki egykoron fejed |
szűz mellre fektetéd s hallgattál kapkodón-vitázó dobbanást: |
|
borulj e rossz-szagú leányra most! röhögj, vond a sarok felé… |
ha már zuhanni kell! Jövődből, lázadó, egedből messzire |
repítve hát zuhanj! rejtsd égő arcodat szennyes karok közé, |
rántson ocsmány kolonc sorsod legmélyire. |
|
Széthullt a szép sereg! Vértől s vad harci daltól részegen |
hevernek távol a halottak s testükön az ellenség zömök |
szekereket vezet kurjantva… Rőt pernyét hullajtó éjeken |
fut át, mint életén s izzadságát nyeli a gyáva üldözött. |
|
Nem halhatott meg ő – falánk kisértetként folyton bolyongni fog, |
ablak alatt szalad, káromkodva csúszik a jégen, földreül, |
surranva inni gyűl… Körötte mult idők friss látképe forog! |
Néz s felsír hirtelen s társa vállára dűl. |
|
Ott künn a szél szaval. – Hallgass, komisz ripacs, atyáink szelleme! |
Szabadság? szent bosszú?! – fütty tör be, leng a mécs, félrőfnyi nyelvet ölt |
s kilobban bűzösen – Jön a tragédia! – Kezdd hát nemes zene |
a lánysikolyt, röhejt, hörgést, asztalverést! – Fölugrik, hasradől |
|
s vért hány a vén palack! – Kinek reménye nincs, nem él az ő se már! |
Önönmagunk kínos emlékei, táncra, barátim! – Véresen |
folynak az ablakok… mögöttük messze, lent, mint lázkép léptet át |
letiprott földünkön magos sovány lován |
a Hódító… nyerít s szétnéz az elhagyott havas vidékeken. |
|
|
Esti zápor
Zengett a gyors eső, dobolt |
s ott egy pohár vizet… A víz |
mint tenger zajlik, habjai |
a víz, e csöpp pohár ital |
s őrjöngve, mint az óceán |
nézem e vad pohárt s szivem |
– milyen viharra vársz te szív, |
hová csapnál ki, gyors habod |
milyen közösség hí, milyen |
üzen e percben, hogy vele |
– nézem a vad pohárt s elönt |
harag s mint jégverés jön a |
gyermekkorom, mint felleg áll |
sírás, szitok, jaj és velük |
|
Ülök magamban, künn az est |
kapkodva, mint midőn a szót |
halld meg, ki sorsom ismered, |
hadd higyje ő, baráti kéz |
s megérti, mit nem mondhat el, |
de, szív, dagadj te, telj, fogadd |
igy csordulsz majd, ömölsz e bús |
zokogva, forrva, ám vigan |
tartalmad – hűs könnyebbülés! – |
|
|
Itt az első csillag
Bocsássátok meg egyszerű boldogságomat. |
Ülök le-lehajló eperlombok alatt |
egy útmenti kocsma udvarán, az ágak |
az alkonyban lágyan meg-megverik vállam; |
közöttük mintha most vonulna el végső |
szélvésze sorsomnak, csendesül a szellő. |
|
Csendesül, csak arcom simítja még egyszer, |
anyámra emlékszem s szinte hallom: nézz fel; |
szava a hajdani kedvességgel reszket: |
hadd csipegessem le pilládról a könnyet. |
Ide-oda lengve, mint tétova tenyér |
suhan asztalomra egy nyárvégi levél, |
mintha a mult, a mult idők szenvedése, |
rossz istenem adná kezét békülésre. |
|
lebukott már, de a sötétlő ég alatt |
jönnek a csúcs mögül rózsaszín fellegek, |
mint egy messze testvér szép üzenetei, |
sötét napok fényes magyarázatai. |
Indítják az arcot békülő derüre. |
|
a lágy estből nyugton nézek már elükbe. |
Fejükön kosárral a puffogó porban |
a hegyről itt lányok jönnek hosszú sorban. |
Igy jönnek az évek is majd. Egyik tikkadt |
szájjal, szegett fővel, másik rádkacsintgat |
s mosolyogva hosszú szőllőfürtöt kinál. |
|
Itt az első csillag. Langyos szememen át |
szívembe csurgatja csiklandó vigaszát. |
Pezsdül a sziv s ami rajt azelőtt seb volt, |
a melegség mostan ottan bugyborékol, |
ott ömöl legjobban… Lehajtom fejemet, |
a villogó remény, nyugtalan szeretet |
futkározásától nehogy fölnevessek. |
|
Mintha az ég mostan fizetné a szegény |
népeket, harang cseng a falu közepén. |
csengnének-zúgnának szavaim az estbe, |
előbb tétován, majd önmaguktól lassan |
bátorkodva egyre-egyre hangosabban |
a puszta határból csüggedten lépkedő |
|
Ó ti üres kézzel, de nagy nehéz szívvel |
közelgő testvérek, más világ lesz itten! |
pirkad már a jövő, siet már hozzátok, |
egyszer csak recsegni kezdnek a határok |
és leomló falak porfelleges résén |
egy új kor löveli kápráztató fényét, |
igavonó népek, csodálkozva állunk, |
pislogunk és gyorsan emberekké válunk. |
|
Vegyétek éntőlem küzködéstek bérét: |
a jövendő vígan közelgő csöngését. |
Tisztán hallom én már, meleg hangon csendül |
fegyver-ropogáson, jajokon keresztül – |
Közeledik egyre… a sok szenvedőnek |
szeméből hirtelen elmúlnak a könnyek, |
mint a harmat, amely a legelők szelíd |
növényein csillog és délre eltűnik. |
|
Igy alkonyul reám az idő, az élet, |
Kaposvárhoz közel egy országút mellett. |
Künt az országúton napszámosok mennek |
s ismeretlenül is hangosan köszönnek. |
Ahogy tovább lépnek, vállukon a kapa |
a holdfényben mintha visszamosolygana – |
vagy fogát mutatva visszavicsorgana? |
|
|
Telhetetlen kamasz1
Minden lány után, kit esküvőről hoznak, |
nem titkolhatom én, fanyarkodva nézek. |
Ájtatosan lépdel a kedves lány… ezt is, |
lecsapták kezedről – gondolom – s emezt is! |
|
Ott ülök a lagzin, eszem s szívem görbed – |
ó drága hajadon, akit bekötöttek! |
Hogyha te azt tudnád!… Tudtad volna nemrég, |
mennyire értem én hajlongó lelkecskéd… |
|
Senki a világon nem érthet így! Látod, |
hogy meglátom most is lapos hunyorgásod |
mögött riadalmad’ s illegésed’ egyre |
s azt is: mért iszol itt olyan kényeskedve. |
|
És mennyi benned is, ami hozzám illett |
s illene! Hány finom részlet, mit csak benned |
fedeztem fel s ami nélkül hideg, üres, |
jövőm hiányos lesz, mint idegen leves. |
|
Egyszer egy erdőben kis tisztásra értem, |
lombokon át villogó ezer ugri fényre – |
az volt a vidámság! Ó, gondoltam, hogyha |
volna leány, aki rám így mosolyogna! – |
|
Sok ilyen példám volt. A kutyánk is, teszem, |
úgy tudja csóválni farkát, oly kezesen |
néz félretett fejjel, hogy lelkének ezt a |
mozdulatát amely leány utánozza – |
|
Igen, igen! szívem, te kapkodó, balga, |
ó te emlékezel s tekintsz jobbra-balra! |
Örökké hontalan, megismerhetetlen |
leszel, mint áruló népei közt isten! |
|
|
Hol van az aggastyán
Hova tünt közülünk a szelid öregkor |
ragyogó szemével, s a lágy hószakállal? |
s mosolyával, mely mint őszi szürkületkor |
a nap, úgy csillant ránk langy vigasztalással |
a kis ráncok közül, biztatván, hogy béke |
várja az utazót, megnyugvás, értelem, |
ha majd elérkezik útja legvégére |
és a nagy forduló előtt egyet pihen? |
|
Hol van az aggastyán, kinek sovány ujja |
remegőn is biztos irány felé mutat: |
„Fiam, kipróbáltam én ott azt az utat, |
rossz felé vezet az, te ne kezdjed újra”. |
Hogy tisztelném én őt! fogván eres kezét, |
ifjú kedvesemet ültetném melléje |
s ha mosolygnánk is jámbor intésére: |
halk szívünk felé csurogna a beszéd… |
|
Hogy tisztelnélek én – mondjad, mért szégyenled |
vénülő barátom, hajló termetedet, |
oldalról befésült fényes-kopasz fejed? |
színehagyott hangod, ereszkedő térded? |
Megroggyansz és látom, rágod száraz ajkad, |
torzuló arcodat hirtelen vidámra |
rántod s úgy nevetgélsz e fiatat lányra |
s köhögsz, pirulsz, mint kit valamin rajtkaptak… |
|
Állj meg, árva fiú, ne szégyeld sorsodat. |
Emeld reánk arcod, aki száműzöttnek |
hitted magad: dísze lehetsz e kis körnek, |
beszéljed el nékünk vándorlásaidat. |
Ülj le, öreg pajtás, itt az édes napon, |
nyúlj lelkünkhöz, hisz te isten kezenyomát |
annyiszor láthattad, annyi alakzaton, |
hogy eltanulhattál tőle egy-két fogást. |
|
Láttam én egy férfit, aki idő előtt |
fölvette a bölcs kor nemes alázatát |
s ki – éreztem! – lelkem tájait látta át, |
míg kezdő verseim nagy árkusára dőlt, |
hogy értem én őt ma! – fejének tünődő |
bólintása vagy lágy tagadása bennem |
egy-egy világot volt fakasztó vagy döntő. |
Egy bús nézésétől a fiává lettem. |
|
Órákig álltam itt ma Bécsben az öreg |
Rembrandt képe előtt s néztem, mint forr ki a |
mély szemekből a legizzóbb tragédia |
s láttam: urak mégis ők az élet felett! |
Ily arcot emelj ránk, tisztát, mint az estnek |
bolygója, mely vigaszt vak bánatba merült |
földre gyújt; ősz fejek, mint hű égitestek |
ragyogjatok sötét útainkon nekünk! |
|
Add vissza, barátom, a reményt nekem, hogy |
nem hasztalan ifjúkorom szenvedése! |
add vissza a reményt, hogyha erőm elfogy, |
valamit majd mégis megértek belőle! |
Hogy majd visszanézve látom, amit jövet |
nem láttam a portól amely beborított: |
igen, fáradtságos, kínos volt az út ott, |
kínos és fullasztó, mert fölfelé ivelt… |
|
|
Íme, férfi lettem
Csúcson állok, íme, életem tájait |
látom lent s fent szerte ragyogni köröttem, |
látom gyerekkorom arany úszályait |
úszni vízgyöngyösen dagadó ködökben, |
Rácegres-pusztát száz hajló gledicsfával, |
apámat botjával s két csahos kutyával. |
|
Látom a hársfasort, melyen elindultam |
a dombos világba mezétláb, dalosan. |
Ezer vidámsággal, mint sereg vonultam. |
Tudjátok, dalommal az eget én mostam |
kékre fölöttetek? Folyó tőle pezsdült |
s a bús szikár sziklák széle tőle pendült. |
|
Átkeltem hegyeken, meg-megálltam néha |
útmenti házaknál, – finom bablevessel |
kínált a beszédes háziasszony s néma |
férje pohár borral vagy egy nyaklevessel, |
ha vacsora után a konyhaajtóban |
hajadon leányát vígan átkaroltam. |
|
Szerelemillatú széna között háltam |
egyedül vagy mással… de hogy csipogással, |
háp-háppal s csengetéssel a mély éjszakában |
neszezett a hajnal s láttam, hogyan szárnyal |
fényes tollaival a kelő nap, keltem, |
ittam a friss kútból, füttyentettem s mentem |
|
hajnali hűs porban… Hátra-hátranézve |
vettem csupán észre, egyre magosabbra |
léptem rajtad, éltem hajlongó vidéke! |
Csúcsra értem végre… a másik oldalra |
hogy letekintettem, innen merre az út? |
Megtorpantam, látva az út lefelé fut. |
|
Csúcson állok, szél fú, öblíti fejemet |
és csavar mint tölgyet, hajam lobogva hull, |
hova vándor még friss erőben elérhet, |
elérkeztem, szomjas szemem körbe fordul, |
kedvem s pályám csúcsa… a lent váró vidék |
már az öregségnek küldi őszi ízét. |
|
Látom még mi várhat, látom lent a tájat, |
itt gyümölcsfák állnak, azután végtelen |
mezőkön át egy út, nap tűz, felhők szállnak, |
hófüggöny… s az ég fut, sose érinthetem! |
Utam nem ér, tudom, soha magosabbra… |
Mit állsz, hegyem? Vess föl, mint a tenger habja! |
|
Se jobbra se balra, vissza vagy előre |
nem vágyom én, ettem már minden gyümölcsből |
s tudom milyen ízű a lány hamvas bőre. |
Szétnézek… mi kéne még e kerek földről? |
Ujjam közt kicsorog a világ, mit szerettem |
mint homok. Felnézek… ime férfi lettem. |
|
Felnézek s nyelnem kell… oda törtem mindig! |
Igaz barátomat, igaz ellenfelem |
ott sejtettem s vártam, egyszer majd megnyílik |
egy kapu s meglátom… erre fegyverkezem! |
Ki harcra, de harcra, halálosra vágyom, |
kardom a tajtékzó rőt tengerbe vágom! |
|
Itt állok meztelen ököllel és szájjal |
kézzel markolni és izmokkal lebírni. |
Ellenségemet is én a birkózással |
megismerni vágytam… a véréből inni, |
ha méltó szomjamat más nem csillapítja – |
érző öklöm üssön, ne bérelt parittya! |
|
Királyfi vagyok én, száműzött, hazámba |
jöttem a völgyekből fölfelé álomban; |
fölébredtem… Király! ki szépségem sárba |
rejtetted, lépj elő veres palástodban, |
ha méltó vagyok rád, fényeddel ragadj el, |
ha méltatlan, örök titkomtól tagadj el, |
|
De ne maradj fényes, legendás ködökkel |
bélelt sátorodban, közönyös! – pusztulok, |
mint tábor, amelyet ragály dúl, szöknek el |
már áruló gyáva katonáim, futok |
magam is tán holnap rémült falvak között, |
nyelvem, mint a leprás csengője, jajt csörög. |
|
Most ütközz meg velem: még hiszek célomban, |
engedj mezeidre, bonts ki, ma még bízom |
friss gondolatomban: csengő acélomban! |
Itt állok – állok, mint dülő hajóhídon – |
társaim!… – Felhő forg fenn az égi habon |
és rohan, mint szétvert, gyáva forradalom. |
|
Vonulj vert seregem, felhőim menjetek, |
zászlódat, amelynek gombja a rőt nap volt |
borítsd le, merészség… hagyjatok engemet, |
tűnjön mint dal, ami egykor zaj és had volt. |
Lépek mint holdkóros… Ifjúság párkánya! |
Egy hang… s – Annám! – bukom pörgve a világba. |
|
…Az esti csordából a hegynek gerincén |
elmarad egy bika… s míg a völgy sötétül |
ő felnéz s elmereng a folyó ég fényén. |
Sötét gondolatán keserveset bődül, |
azután megindul, bután, elátkozva |
lefelé… nyála foly a röst úti porba. |
|
|
Szerelmes leány
Ó, Rozália, szép vagy te mint egy álom |
s – hogy így nevetsz – olyan értelmes is – derült |
arcodon a mosoly mint lomb közt szökdelő |
rigó csapong, fülel, trilláz és elsuhan. |
|
Rezdül a lomb a kis rugástól… Nó, mi az? |
mi az megint? Milyen aranyhorgon akadt |
fel újra egy pici gondolatod? Szavam |
bántott talán?… Szelid szemedben tán ezért |
|
rezzen e víz? rándul… már buggyan… nó ne sírj! |
Pislogd el gyorsan ékes-édes könnyeid! |
Nézd a virágok is köröttünk rögtön el- |
sírják maguk! kicsiny karjukra hajlanak… |
|
Derülj, nó, kis világ! világom, szép egem! |
mutasd gyémánt napod s fényében mint vihar |
után a csillogó felhőcskék, fussanak |
édes homlokodról e ránc foszlányai… |
|
Mély tájra látok én… szemed tópartjain |
ülök szomorúan merengve sorsomon – |
Indítsd – hab-hab után – panaszod s altató |
kicsiny örömeid… Mit kuncogsz?… Nó, beszéld! |
|
Beszélj, beszélj; szép fényt figyelek én futó |
mosolyodon, amely mint vízgyűrű szalad |
szívemre… s kezeden mely lágy felhő gyanánt |
lebeg köröttem s száll hűsítni homlokomon – |
|
|
Szerelmem huszonegy éves
Szerelmem huszonegy éves ma. Tanárnő |
lesz, az akart lenni mindig ha majd megnő. |
Iskolát játszott már kisleány korában: |
sajnálom erősen, hogy akkor nem láttam. |
|
Itt van ez a fénykép. Rajta ő, a szélén, |
Egy kicsit kancsalít, könyvet tart a térdén. |
Nem tudja már, míly kép volt e könyvbe írva. |
Mit én is szívesen átlapoztam volna. |
|
Milyen állat volt ez, mondjad? Vízitehén? |
Máig se láttam még ilyen állatot én. |
Lába az égnek áll, vége már szegénynek, |
mint gyermekkorunknak, soha föl nem éled. |
|
A szép fénykép-kertben a víg napsugarak |
dominót játszanak a hűs lombok alatt, |
háttérben a lugas lehajló ágáról |
egy duzzadó fényes, édes szőllőfürt lóg. |
|
Örömest sétáltam volna én is éppen |
e kertben kilencszáztizennégy őszében |
s ha netán e fürtöt leloptam is volna, |
véle bizonyosan megfeleztem volna. |
|
Ezt a fényképet – ráírták – Békéscsabán |
csinálták. Én akkor még otthon a tanyán |
libákat őriztem, s akárhogy is tudom |
a jövendőt, nyilván hasztalanul tudom. |
|
Nemcsak az apámnak, az egész családnak |
nem telt volna annyi pénze, hogy vasúton |
elvigyenek oda. De mit is csináltak |
volna belépve e rácsos, magos kapun? |
|
Álltak volna nehéz csizmáikban sután – |
„Itt van ez a gyerek…”? – dadogták volna tán. |
Mily félszeg helyzetbe sodor a költészet, |
ládd, kezdetben nem így képzeltem el én ezt. |
|
Mondjad csak, mondjad, hogy már akkor, e kertben |
elringattad volna fejem az öledben |
s pohár bort kérve az odaszállítóknak |
megváltottál volna örökre magadnak. |
|
|
Derüs öreg
Ah, szolgám, Feoktiszt, ilyen az ifjúság, |
kinevetik a vén, nehéz legényt! foguk |
csillog, mint az ablak… s hogy nyílik: gyors kacaj |
lármáz belőle ki, mint szemtelen cseléd. |
|
Korunk, igaz, lejárt. De csak most kezdem én |
izlelni az aszú síkos kis csöppjeit. |
Dagadt lábunk tipeg… de fürge kis szemem |
kereng, mint víg kopó, a friss szoknyák körül. |
|
Este kávét iszom s lágyan simogatom |
a forró bögrét, mint rég a hölgyek tüzes |
domborúlatait… és elméláz kevés |
fogam a falaton, mint szép gondolaton. |
|
Hüm… hüm… éltünk bizony. S te is, ecsém, ki most |
itt ülsz s tatár szemed oly arcátlan röhög, |
ki csak lapítsz, lapítsz öntelten és röhögsz, |
mert vár már kedvesed, te hetyke bojsevik, |
|
megjósolom neked: öreg leszöl te is! |
eljő, vagy nem a nagy megváltás: – vén leszöl! |
öreg s egyre könnyebb, könnyebb! megérted e |
magányos felhő szép, szelid útját te is, |
|
útját s – ahogy halad – finom oszlásait |
s mely most vízként csobog, ilyen lesz lelked is – |
tünődsz, mint az alkony s csak búcsúzás után |
látod a táj szíves integetéseit… |
|
|
Nyárutó
Ránk tör észrevétlen újra egy ősz, nézzed, |
bomlik a fák kontya, zokognak a bokrok, |
a sárga szőllőhegy illata leömlik |
a völgybe s emeli, hajtja újra szívünk! |
|
Töröld le kedvesem szótlan apánk fényes |
homlokát s hozz széket a tornác ritkuló |
vadszölleje mögé, ülj közénk – e csöndben, |
miként házunk elől: lelkünkről is hullong |
|
nyílik a nyers fátyol! társaink a fényes |
órák elszaladtak és talán örökre – |
mint komor hódítók, fönt a hegy taréján |
feltünnek a sápadt, véres őszi napok. |
|
Akik megmaradtunk, láthatjuk most tisztult |
arcunkat, a mosoly kiapadt ágyait, |
mint halál után… Az erdőből fölcsapó |
madár sivítása nyomán vad tölcsérben |
|
megindul az ősz! már zúgnak a zord tölgyek, |
hajlik a szederfa, a temetőhegyen |
zörög bátyánk sírján a bádog-koszorú |
az utcai kapú sikolt s kicsapódik – |
|
Csereg az éles por az ablak üvegén, |
hunyjad be szemedet, rejtsd mellembe arcod – |
Töltsön Édesapám! ha száll már, dalosan |
sodródjon az idő-kavarta levéllel, |
porral és szeméttel repülő jövendőnk! |
|
|
Madarak szóltak fenn…
Törik a vadlibák vonala az őszi |
tiszta magos égen s száll nagy karolással – |
csapat csapat után, foszló ölelések |
úsznak el feletted szűnő csipogással. |
|
Madarak szóltak fenn s te ijedten kaptad |
fejedet feléjük… s im most magad elé |
bámulsz szótlanul és meg-megállasz, amíg |
körül csikorogva fordul az esztendő – |
|
Hányadszor, hányadszor, vándor s te még mindig |
tanácstalan tekintsz erre-arra s várod |
most valami lesz tán… tán ha hátratekintsz, |
egy szelid titok, mint hű kar feléd nyílik… |
|
Tél lesz újra, öcsém, hideg és koplalás! |
Nyalja majd a vályú befagyott vizét a |
szomjas barom és bőg, rózsaszín orrából |
hosszan csap a gőz a hűvös alkonyatba. |
|
Elfordul e táj is tőled és tovább küld. |
Csörög lábad alatt majd a göröngyös út |
vékony fehér jege, hogy föltürt gallérban |
megindulsz hümmögve, merre rendeltetél. |
|
Rázkódik a cserjés, rázza már magából |
utolsó zajait, a végső madárdalt, |
holnap föltünik és hegyeken, völgyeken |
útaidra fekszik a szőrös fehér tél. |
|
Dobd el virágaid s lépteid megnyújtva |
födél után nézz már… rakj családi tűzhelyt, |
erre figyelmeztet a ritka madárhang |
s e távol erdőket durrogtató hideg. |
|
Nem való vagy te már, hogy fűtetlen kamra |
előtt rugdald újra lábadról a havat |
bosszúsan, mert, lám, te nem gyűjtöttél most sem |
se bort, se szalonnát, se kacagva törő |
|
rőzsét, se kis hangon nevetgélő hitvest! |
|
|
Halott
ölébe hulltam vissza, mint |
|
lángján merengő testvér! sírj csak, |
|
vergődött rángva, hullt madárként |
és mosolyt rebbent majd – tudom. |
|
foszlom az időbe s tudom, |
|
indulj útadra, testvér! értem |
|
|
Az élet fordulóján
Ránkborul az éj már! megállnak a felhők, szitál a sötétség – |
meztelenek a fák ágai odakünn s csillogó nedvesek |
s ahogy a szél suhan, ontják könnyeiket – |
|
Im ablakom előtt két lecsapó fecske szinte kéz-kézt fogva |
suhan el, mint halak egy tenger fenekén – |
egyik a szerelem, gondolom, s a túlsó a szégyenlős remény! |
minden mi elkisért, elmenekül tőlem, visszafut nesztelen egy igazibb honba! |
|
Ime bő ruhában és nagy, aránytalan |
tagokkal mellémül a torz melankólia, |
fejem nyirkos melleire vonja – |
s – könnyezz, ha mersz… – gúnyol – könnyezz, boldogtalan… |
|
Sirasd, ha van midet! tekintsd át életed! |
Körül őszi eső zuhog és köd lebeg az erdős halmokon |
s rohan tajtékozva a szennyes víz feléd a lejtős útakon, |
hol elítélhető szándékkal egykoron vezetted kedvesed. |
|
Mint olvasószemek futnak le a cseppek kicsiny ablakomon. |
Ó ti fürge percek, évszakok, századok! – Az őszi alkonyat elfödi papirom, |
amelyre hajolok mint tükörre – gyorsan elfödi örökre ifjúi arcomat! |
Pergő cseppeken át látom a barna fák az őszi ködbe hogy’ kapkodnak, hajlanak… |
|
|
Ó, ti…1
Ó, ti szolgák, szolgák! – szememig emelem |
vándor köpenyemet s hova hangos dallal |
érkeztem, undorral fordulok el s futok |
|
Hátam és hegyre-görnyedő alakom |
más részét mutatva sietek már barna |
csuszamlós avaron, jeges patakágyban – arcom se lássátok! |
mint zsugori rejtem, lopom tova magam |
kéjben hánytorog, hogy emlék se maradjon |
utánam, egy hang se! tünjek el örökre |
és dalom és dalom foszlányai vélem |
e csillogó ökörnyálakhoz hasonlón – |
|
Alacsony sorból jöttem én, ahogyan |
ajkamon a dallal megindultam, mintha |
minden dombbal egy-egy derengő századot |
léphettem volna át, lihegve siettem |
|
Ami még keblemet feszíted, nemes tűz, már futásom segítsd! |
verjetek arcomba fagyos cserjeágak, szítsátok szégyenem, |
ó, a szabadságról kezdtem dalba én itt! |
|
Szóltam s elnémultam s gyorsan megfordultam. |
|
Tekints le reám nagy magasságaidból, |
te emberibb korszak: igazság, merészség |
emelkedett hona, amihez indultam, |
lássad botlásaim, majd menekülésem – |
|
ami felé megyek, térdemet kezemmel |
segítve e síkos úton, tekints reám! |
mutass egy halvány fényt, hogy zuhantomban is, |
|
|
Az élet fordulóján
Mosolyogd el bágyadt mosolyod, esti ég, |
nézz rám, ahogy illik, komoly arccal s ti fák |
takarjátok ritka lábnyomom avarral: |
Im’ életem hűsebb magoslataira |
fáradtan lépek a méh-zümmögő völgyből – |
Hallgass el, sikongó, habzó ünnepély. |
|
Ó, szép koszorúm, dongó cserfa-erdő, |
gúnnyal téplek le már homlokomról, fonnyadj |
csiklandozó fényes madárdalaiddal, |
szerelembe futó lágy ösvényeiddel. |
Ezer lengő karral búcsút integető: |
utolszór látlak így, leomló ifjúság. |
|
Kiértem belőled s nem tudtam meg semmit. |
Évek csatlakoztak hozzám s évek hagytak |
szótlanul el sorra s nem súgtak meg semmit, |
sem ők, sem a karcsú hegyek, mik könnyedén |
föl-fölnyújtottak a veszélyes ég felé. |
Hunyjátok le zavart szemetek, virágok: |
|
hűvösen csendül már az elkomoruló |
vándor ajkaidról a magányos ének – |
De fehér fejem’ bár dér fűzze be gyönggyel |
ó mégis, ó mégis hirdessem a reményt, |
ha oly pislákolót, olyan reszketőt is |
mint ott ez az első könnyel küzdő csillag. |
|
Fordítom szigorú arcom már és lépek |
merre a másik völgy bokáimat rántja – |
megyek panasztalan a férfias tájra. |
Fenyves vonít itten, alatta törésre |
váró lejtő szörnyű facsonkjaival s az |
érdes lapályon túl a szürke, végtelen |
|
tenger, mely dörögve ki-kilő a partra! |
Férfiak tája ez, barátom! felette |
nincs még leselkedő, étel-tolvaj isten. |
Este, hogy a fejsze-csattogás elnémul, |
a tömör hegyvidék vas csúcsai közül |
egyenesen száll a füst az üres égbe. |
|
A durva szabadság hona ez! szememnek |
ez kell már, e barbár rend s e társas munka, |
hol bérem kézfogás, mély lehü alvás lesz – |
Bízom én erőmben – ezt visszhangozd, környék – |
ahogy a gerincről még egyszer lenézek |
a gyenge vidékre, mely mögöttem oszlik. |
|
|
Búcsú
már fordul lassan a világ, |
aztán borítsd rám köpenyem, |
füstölög mint tűzáldozat, |
lobog a foszló táj körül, |
fönt a cserjésből villogón |
nézd a jövendőt, hogy lángol |
azon, azon kell mennem át |
Mit balfelől csókolt a nap, |
csókold meg jobbról arcomat. |
Mondd csak bátorításodat, |
|
Elégia
teleköpdösött járda szélén |
mellette egy kislány, egy asszony. |
|
a kislány tökmagot eszik, |
a férfi fejében lukas kalap, |
a lukból hajszál sarjadoz. |
|
Nem beszélnek, közönyösen |
várják a vonatot s jövőt, |
előttük két nagyfejű kapa |
ölelkezik, hunyorg a napba. |
|
látszik, hogy magyarok, e föld |
a kormányférfiak beszélnek. |
|
megcsinálták e csillogó sínt |
és amott azt a templomot. |
|
Értük lelkesednek a költők, |
a hadsereg értük gyakorol, |
értük gyűlnek tanácskozások, |
s koccannak metszett poharak. |
|
Nevükben suhan a miniszter |
halk gépkocsiján s lelkükért |
hajlong és könyörög a főpap |
|
Őket, őket kerestem én is, |
nékik kívántam szólni mindig. |
Most itt vannak, néznek reám, |
ujjammal érinthetném őket. |
|
Igen, a nép, a szépszavú, |
daltermő, munkás, harcias, |
a végtelen folyam egy habja |
itt felcsapódik s látható. |
|
kikaparja a port s a piszkot, |
zsebébe nyúl, nem húz ki semmit. |
|
A sínek mögül egy jegenye |
kétága közt akár fészekben |
ül a szárnyas nap, egy percre |
megpihen itt, szétnéz a tájon. |
|
tekint reá vissza a férfi, |
mint kék égre a vízbefúló, |
|
|
Szennyes sikátorok tövén
szúró cseppekben hirtelen |
verték szivem. Fejem felett |
izzottak messzi csillagok. |
|
Távoli korok, ti ózondús, |
kiknek jöttében úgy hiszek, |
emlékezzetek, férfiak, ránk, |
s ti jövő boldog lányok is, |
szétszórva, félve, remegő |
szerelem volt, ölelkezés – |
|
|
Növekvő szél
Nyerítve futnak a táj felett a felhők! |
Lángkarikás csattan, a csillag-göröngyön |
feldörög egy szekér, fordul – felkiáltok, |
verj a lovak közé, hajrá, Dózsa Györgyöm. |
|
Menekülj, mentsd magad! – Pocsolyák fröccsennek, |
tüzes levük a vén kocsis arcába vág, |
hátra és hátranéz, mögötte hajrázva |
uszítja Zápolya százezer csahosát. |
|
Leválnak a lőcsök, bukik a saroglya, |
Dózsa gyeplőszárral veri a lovakat, |
tört szekéren egymás nyakába karolva |
ezt képzelem, szikár legények hajlanak |
|
előre és hátra szédült részegségben |
és közöttük állva én, én énekelek! |
Századok egén így láthattok majd, lantos |
ujjaimról tüzes pacsirták ömlenek. |
|
Az út keletre tart, dalom az úszó por, |
hogyha berekedek megitat majd a hold, |
szél zúgja tanácsát, bosszulatlan holtak, |
eltemetett élők hörgéseit dalold. |
|
Varjú veri szárnyát még sűrű fürtömben |
s mélyeszti konokul karcsú kemény horgát. |
A kis állat, amely hasonfekve issza |
az Ádriát, ránknéz egyszer Magyarország. |
|
Ujjaim begyéből vért vágok eléje, |
fölkel a kis állat, lerázza terheit. |
Hajnalt abrakol majd, kocsink elé fogjuk, |
nyerítve röpíti a nap vőfélyeit. |
|
|
Mulató szolgák
– Nahát, nahát! nahát maradt lám nékünk is még némi tört dió, |
a pókhálós palack alján egy-két pohárnyi bor s dicső urunk hibás |
fogának szaggatott nyomával sok gyümölcs… Sonka! cukrozott kalács! |
– Komák! komák, gyerünk, ez azt’ a dáridó! |
|
– A szent sebekre, hé! – Hortyog már drága püspökünk! |
– Álmodjék szépeket! – Akár a végnapig! – Töltsd már meg a kupám! |
– Hej, drága sógorom, hadd nyaljalak kupán! |
Urak vagyunk, urak! úrként iszunk s pökünk! |
|
Szent Imre napja ma! Csörgő páncélosok a jó papi tized |
porzó zsáklisztjeit, kitty-kottyoló borát, sok bőgő tehenét |
szerény személyünknek a hegy felé sötét estig kisérgeték – |
Sivít a szélkakas? Nekünk, nekünk, komák, csárdázhat a hideg! |
|
Alszik már a merész hadfik seregje is – a korsók s a teli |
pórhölgyek keblei itatták őket a szép küzdelem után! |
Kérődznek most édes karok közt… Hallga! egy a kastély udvarán |
öklendezik! – Na nézd! a hold alatt a kőszüzet ölelgeti! |
|
„Majd úgy fogunk táncolni |
Mint a molnár tyúkjai! (még egyszer)
|
Az ellopott árpával, (még egyszer)
|
– És zabbal! ki a hanggal, a hála dalával, drága komáim, a hajnal |
mossa az ablakot már! Kint a didergő földeken indul |
már a paraszt, – hej! – húzza ekéjét, bűzt ereget ki a kíntól |
(És cseng a harang s a tiszta harangszó égi zenéjén áthúz a reggeli angyal.) |
|
|
Megered az eső
Megered az eső – fátyla alól még |
kinevet egy percre a zöld hegyvidék, |
aztán összerántja gyorsan fátylait |
és kezdi már magos zokogásait. |
|
Mint egy antik hősnő, ki a Sors setét |
éjébe hullt és ott tördeli kezét, |
elfordul jajongva, őrjöngve kiált, |
szél zilálja szerte hosszú sikolyát. |
|
Igy hallom a hegyet, ahogy eljövök |
lábánál, a köd gyors bokrai között |
s átfutok a három patakon, melyek |
eltakart arcáról zúgva ömlenek. |
|
Ez hát az ősz! hajt már engem is tovább |
a Végzet ösmerni sötétlő honát. |
Ködben futok tova, imbolygó világ |
oszlik, fut előttem, mint ősz délibáb. |
|
Fölöttem szárnyalva ki jöttél velem, |
fordulj más vidékre gyönge szerelem, |
eltakarom arcom, egyre távolabb, |
mélyebbről halljátok kiáltásomat. |
|
|
Mint a mosolygó merénylő…
Huszonhat év, mondod? Mit akarsz? Nézd, sima |
hajadra most kezd csak a napnak sugara |
merőlegesen és ragyogtatón tűzni! |
Ládd eddig vakított, mert szembe jött veled, |
de most melléd pártol s kezd hátulról fejed |
|
S szemfényvesztő kézzel lebbentve a fátylat, |
ajándék-kosárként fedi föl a tájat – |
igy beszél fiatal kedvesem és szelíd |
szeme mint hű ebé figyel rám és nevet. |
Hallgass el, kedvesem, öleld át fejemet, |
|
Fényes tekinteted nem vigasztal engem! |
Sem a nap arcáról ragyogó gyűrűkben |
érkező mosolyok, – úgy állok zavartan |
előttetek, mint az idegen, kit a lány |
kedvesének néz, fut eléje szaporán – |
|
|
Nem az vagyok, akit, kedvesem, látsz rajtam! |
Ki itt áll: áll talpig álarcba takartan, |
félszegen mosolyog, fél hogy mosolygása |
megcsúszik és ajka torz átokra rándul, |
mint ki nevet, nevet a gazda borától |
|
Megvonagló arccal nézek vissza feléd |
fáiddal s lányiddal hajbókoló vidék, |
ki mint habos dagály ifjúságom korán |
földobtál zajosan merre szívem vágyott. |
Most rőten visszafutsz. Ősz van. Fázva állok |
|
Földre dobja lombját az ág, mit jobb kezem |
markol, másik kezem gyönge vállon pihen. |
Igy függök csüggedten kifeszített karral – |
Kifuthat alólam ez a föld, ez a kor. |
Nem az én korom ez. Fejem hátrahajol. |
|
|
Nem ide jöttem én, nem ide indultam! |
Valamit rámbíztak, amit elárultam. |
Tapogatom arcom: hová is tévedtem? |
S merre tűnök tova? Fülelek, az órák |
futtukban megrázzák tornyok kongatóját, |
|
Nem az én időm ez! – Ó te lármás hajnal, |
ó, hogy nem szégyenled, égre lengő karral |
futván a gőzölgő hegyeknek tetején |
fölfedni e bolyként szétfutó világot! |
Nem az én országom ez a föld. Hazátok |
|
sem a ti istentek, sem a ti királytok. |
Láttam én eleget. Kapkodva hátrálok – |
Szolgák nyirkos hona! – ó nagyon eleget |
láttam, hogy remegő szájjal elforduljak |
és – magamat védve – lerontsak, fölgyújtsak |
|
|
Futnék vissza jajjal, ahhoz, aki küldött. |
Már alig emlékszem. Messze ritka füstöt |
ereget egy tanya. A nyomornak szaga |
visszacsapódik s úgy jár házai felett |
dühödten, akár az eleve kivetett |
|
Onnan jöttem. Égő arccal, mintha lángok |
közt siettem volna, az elémbe állott |
éveken úgy vágtam át, a szegénységen – |
Fiatal arcomat szolga-mosolygásba |
rejtettem s ráégett, ráfagyott e lárva – |
|
Bocsásd le kedvesem, nyakamról két karod, |
nem engem ölelsz te, ki arcom csókolod. |
S fordulj el te is, nap, te sem ismersz éngem! |
Hogy igazi s méltó arcomat lássátok, |
le kéne az egész mostani világot |
|
|
Most, hogy karok, ajtók nyilnának már felém |
s nevemen szólítnak: félve nézek körém, |
s hallgatom szívemet: oly árulón dobog. |
Úgy fogom lüktető haragod, ifjúság |
mint sima mosolyú merénylő a bombát – |
|
|
|
Előbb a kalapot, aztán a kabátot, |
aztán nyakkendőmet tettem le a székre. |
Hazaértem. Anyám gyors főzéshez látott, |
hallatszott a sülő tojás sercegése. |
|
Nyitva volt az ablak, künt liba csapkodott |
a házvégi ólban, ugattak a kutyák. |
Ültem csak merengve, az ismerős zajok |
hozzámnyúltak s lágyan vetkőztettek tovább. |
|
Fáradtan hajtottam a viaszos vászon |
hűs lapjára arcom, átadtam magamat. |
Apró pöfögéssel ment tova a tájról |
utolsó emlékem, az estéli vonat. |
|
Ültem csak egykedvűn s éreztem, hogy kedves |
ujjak szívem körül babrálnak már s róla |
fejtenek valamit… Ültem mosolyogva, |
mint ki elérkezik egy szép értelemhez. |
|
Hogy mit is értettem? Hallgattam egy szelíd |
tehén szuszogását a tiszta nagy estben, |
majd egy kisded sírást… Hallgattam a csendben |
a nyugvó szegénység halk csobbanásait. |
|
Ültem s fülemen át fürge gondolatok |
sürögtek mint fényes halak és madarak, |
néha-néha majd elnevettem magamat, |
egyik-másik oly víg volt, úgy csiklandozott. |
|
Tétován az öreg szekrény tetejéről |
kinyúlt ekkor felém s szinte hivalkodva |
illatával hitet tett egy téli alma |
a szegények rejtő, halk szeretetéről. |
|
Ez volt a nagy élmény. Dalra méltóbb minden |
csörömpölő harcnál! Mint szelíd karok közt |
pislogtam, forogtam a vén butorok közt |
s a meghatottságtól torkom köszörültem. |
|
Igen, hazaértél, ilyesmit értettem, |
– ó forró szegénység, ömölj által rajtam! |
életem, jövendőm a te sorsodban van |
s itt-ott benned csillog most is ifjú kedvem. |
|
|
mint ahogy ez a nagyitott |
|
csinált helyet bajsza alatt. |
|
Keveset beszélt, annak is |
szája körül fénylett tisztán. |
|
Így nézett szét reggelente |
|
Déltájt egy kicsit farigcsált, |
igen ügyes volt mindenben, |
rudat csinált a szomszédnak |
|
Templomban, mióta emlékszem, |
egyetlen egyszer se volt, |
csak egy méhész folyóirat. |
|
Nem ment hazulról el soha, |
bár volt szép ruhája a sifonban, |
levágott csizmaszárt viselt s alatta |
fiától örökölt bakancsot. |
|
Harminchat esztendőt szolgált |
munka közben most már gyakran |
leült és két kezét nézte. |
|
öt pengő kegydíjat a gróftól, |
később ezt is beszüntették, |
ma sem tudja senki, miért. |
|
évente öt malacot hízlalt, |
így tudták venni ezt a házat |
békében hatszázhúsz forintért. |
|
És férjhez adtak három leányt |
|
Ezt emlegette, ha idegennel |
társalgott vásáron, vasúton |
s elmondta kiki sorsa útját, |
mint utazók vad világrészben. |
|
Szegény nagyapa hunyorgásán |
meglátszott ilyenkor, hogy szive |
háromfelé is hogy futna szét |
egy-egy röpke látogatásra. |
|
Így múlt szépen az élete, |
egyszer régen összekapott |
legjobb barátjával, de később |
|
a nyelvek sorra megoldódtak, |
Junkuncz István kovácsmesterről. |
|
Jókedvű ember volt e kovács, |
megtudtam sok-sok szép kalandját, |
bevágott négy görögdinnyét. |
|
S volt dolga egy özveggyel is, |
nagy kópé volt… mosolyogta |
mintha ő lett volna a hősük. |
|
Hogyha beszélt a nagyapa, |
szeme a messzeségbe nézett, |
bajsza komolyan bólogatott, |
|
rézzel pántolt botot kaptam |
|
legjobban rá, szégyellem is |
dicsérni külső, belső ékét, |
minthogyha önmagam dicsérném. |
|
Ezernyolcszáznegyvennégytől |
kilencszázhuszonnégyig élt, |
Ferenc Józsefnél nagyobb volt ő |
s e kor minden királyinál. |
|
Most már három éve halott. |
Az volt az utolsó gondja, hogy |
ne ünneplőben temessék el, |
kár volna a drága ruháért. |
|
Ha lelke visszatérhet néha |
szárnyán csillog vagy a fényes |
|
rágondolván, szivemen áthúz |
a százados szelid szegénység. |
|
|
Elmondanám másik nagyapám életét, |
aki negyven évnél tovább szintén cseléd |
volt, de az ő sorsát, élete folyását |
messziről látom csak, mint szerény folyócskát |
egy távoli völgyben… Fűzfabokrok fedik, |
ott megy észrevétlen s csak egy-egy kanyarnál |
hunyorgatja felém ravaszkás fényeit – |
Juhász volt ő a gróf gyánti uradalmán. |
|
Gyánt, közel Cecéhez, a Kapos lapályán |
fekszik Simontornya és Ozora között… |
Vasárnapi hangos reggelre emlékszem, |
amidőn pirosra mosdott s törülközött |
arccal és ünnepi fekete zekében |
mi gyerekek vidám, boldog izgalomban |
ültünk sivalkodva a kocsiderékban, |
míg a bakon apám ifjú anyám mellett |
a lovakhoz beszélt, a zöld búzaföldek |
mentén csettintgetve – Gyánt felé röpültünk, |
fogtuk a lőcsöket, úgy rázta belőlünk |
az ugráló szekér a csengő kacagást. |
Mily ünnepi nap volt! Az úton fölöttünk |
összehajoltak a kövér szedergallyak; |
el-elkaptuk őket s dőlt reánk a harmat. |
Kétfelől a dombok riadtan szaladtak |
hanyatt hátrafelé, mint ijedt hatalmak. |
Messzire füstölgött kocsink után az út. |
|
Távolban ha láttunk egy-egy fehér falut, |
fölálltunk s zötyögve bámultuk a tornyát. |
még falut sem láttunk. Mikor Simontornyát |
elértük, hát Klári szava is elakadt. |
Zengett a Sió-híd a gyors paták alatt! |
Miséről tódultak ki ott épp a népek |
s a vidám fogatra mosolyogva néztek. |
Tündökölt a fényben a sok piros bársony, |
álom ez már nékem, tarka, boldog álom, |
ahogy kiabáltak, intettek utánunk… |
|
Aztán újra duzzadt dűlők között jártunk, |
mint éljenző tábor: a tengeri táblák |
kardjukat jöttünkre ragyogtatva rázták. |
Vagy mint lázadt sereg, mely a jelet várja, |
hogy szerterohanjon, végre otthonába |
térjen ezredéves, kínos szolgaságból? |
Egyetlen nagybirtok az egész Dunántúl. |
|
Aztán átkocogtunk a Kapos fahídján, |
ahol három krajcár volt akkor a hídvám, |
mért morgott is apám – és mi is utána, |
míg hátra nem nézett. – Ezután már láttunk |
nagy birkanyájakat. Ez már Gyánt határa, |
látszott a számadó frissen meszelt háza, |
de mielőtt oda lehajtottunk volna, |
megálltak a lovak, tetején a csúcsnak, |
lekefélte anyánk fölborzolt hajunkat, |
megtöröltük sorra csizmánkat a fűben |
s így vágtunk a völgynek, tisztán és kevélyen; |
mint az uraságok, mi gyerekek hárman |
kihúztuk magunkat a fonott ülésben. |
Láttuk nagyanyánkat futni a tornácban |
s nagyapát a porban lépegetni felénk. |
Kiemeltek minket. Finom birka-ebéd |
illata keringett a szikrázó légben. |
|
Apám apja ezernyolcszázharmincnégyben |
született Gyulajon. Az apja is juhász |
volt s a nagyapja is hasonképen juhász |
s annak apja szintén. Tán Ádámig juhász |
volt a család, csupán ezerhatszáz táján |
áll a hosszú sorban egy bús kanász árván. |
|
Mosolygás csikordult nagyapánk arcára, |
mint láncokat rázta ráncait a vén arc |
ahogy ránk nevetett. Bementünk a házba, |
amely egyszerű volt mint egy kisleány-rajz. |
|
Két szoba volt benne, mindegyik szobában |
egy-egy család lakott, hány, annyi tagjával. |
A két szoba között volt a közös konyha, |
nyitott tűzhelyekkel. Nagyapám szomszédja |
az öreg parádés-kocsis volt. Bokrétás |
kalapját, emlékszem, fejembe próbálták. |
A kicsiny szobában együtt lakott vele |
négy fia, két lánya és az egyik veje |
és az egyik fiú négy fehér egere… |
|
Hol nagyapám lakott, a szoba belseje |
olyan volt, mint hűvös ünnepi kápolna. |
Le volt függönyözve. A falakon sorba |
nagy szentképek függtek, fölülről reájuk |
a szögre akasztva dús rozmaring-ágak |
borultak; alattuk a lepedős szentek, |
mint honukban, pálmák hűsén lépdelgettek. |
|
Volt a szobában még egy szép örökmécses, |
nagy kék pohár volt ez s benne olaj égett. |
Felette kereszten függött isten fia |
és az ablak fölött egy szép harmonika. |
|
Kicsiny volt a szoba, ámde hajdanába, |
mint bővizű forrás vidám zajjal buzgott, |
minden esztendőben új kisgyerek kúszott |
kopott küszöbéről ki a napvilágba! |
|
Felnőttek a fiúk és szerteoszoltak, |
egyik fölfelé ment, a másik lefelé; |
kiapadt a forrás. Már csak imádkoztak |
az öregek s egyre több unoka-képet |
akasztottak a nagy Mária-kép köré. |
|
Középütt Mária s körülötte rajban |
húsz-harminc meztelen tatárképű angyal; |
fehér vánkoson a keretüveg alatt |
úgy úszkáltak ott, mint a tóban a halak. |
Ó fájdalmas Anya, akinek a könnye |
hét zord tőrre csordult s vegyült piros vérrel, |
hogyha rájuk néztél és e két öregre, |
mosolyogtál mégis, legalább is éjjel. |
|
Így éltek ők csendben s csak vasárnap reggel |
dobogott fel szívük minden kocsizajra |
s találgatták, hogy a dombtetején porzó |
kocsi hátha egyik családjukat hozza. |
Ha az jött, ó én is el tudom képzelni, |
mily öröm lehetett nézni pisla szemmel, |
ahogy a szekérből, mint előbb is láttuk, |
egy halom víg gyerek, mint tej a lábosból |
sisteregve három oldalra kifordul – |
s ugrálnak, élesztik összezsibbadt lábuk… |
|
S mily öröm lehetett nézni, hogy az asztal |
végén miként nyelik, zsírtól fényes arccal |
a sok nagy darab húst, amiket az anyjuk |
rózsás tányérjukra szépen összevagdal. |
|
Ebéd után egy-egy kockacukrot kaptunk, |
vörösborba mártva. Azután nagyapánk |
kivett a sublótból egy hosszú furulyát, |
ránkpislantott egyet s ment ki a ház elé. |
|
Meghatva veszem még most is néha elő |
ezt a régi eszközt. Tétován kereső |
ujjaim nyomában félve úgy kerengnek |
az apró lukakból az elfeledt dalok, |
mint sírhantok alól hosszú sovány lelkek – |
egyik nevet, másik hirtelen felzokog, |
jajongva szalad ki a tárt ablakon át, |
sír, a régi fényes világ után kiált – |
|
Amikor még éltek! Amikor még övék |
volt a lapály s a gyors kapák fényeivel |
kilométerekre kacsintó hegyvidék! |
Úgy repdeshettek ott, mint madarak, szóltak, |
a szeretők között hireket váltottak. |
Volt ki börtönrácson csapott ki a szabad |
levegőbe és szállt, mint a postagalamb, |
fölhangzott egy tanyán és senki sem tudta, |
mért fakad el sírva egy tízéves kislány |
s mért szipog sokáig anyja széles vállán, |
mikor azt a dalt egy sánta koldus fujta. |
|
Pihegett nagyapánk, kis öreg tüdeje |
meg-megakadt néha és ilyenkor vele, |
megállt az ének is, mintha csak fülelne, |
kijöjjön-e vajon az ósdi szerszámból. |
|
Megcsóválta fejét az öreg varázsló, |
lélekzetet vett és újra nekikezdte |
s most ömöltek azok, jöttek kavarogva, |
táncoltak a légben; összecsimpaszkodva |
járták azt az édes láthatatlan táncot, |
amit csak a lélek, s az se mindig láthat. |
Hallgattam, hallgattam s úgy éreztem mintha |
a dalok a fényes, csillogó gyepen s a |
ragyogó lombokon ugrándoztak volna. |
|
Körénk gyűlt a puszta egész gyereksége. |
Kérkedve pislogtunk nagyapánk kezére, |
amely járt, járt fürgén, fonogatta csodás |
szallagát a dalnak… mikor abbahagyta, |
hallatszott bentről az edény-mosogatás |
és nagyanyánk szava, ahogy oktatgatta |
eretnek kis menyét sütésre, főzésre, |
fia szokásira s a szent üdvösségre… |
|
Aztán zsivajogva csak fölkerekedtünk, |
elmentünk megnézni a pusztát. Serényen |
szedte nehéz lábát nagyapánk közöttünk, |
egy-egy kisgyerek-kéz csapdolódzott… Lássák, |
visznek ezek engem, ezek a szárnyacskák, |
mondta, hogyha itt-ott megkérdezték tőle: |
nem fáradsz el, János, a nagy sietségbe? |
|
Fáradt szegény, fújt, de jött mégis, nevetve |
vonszoltatta magát, amerre akartuk, |
megnéztük a rácson át a grófi hattyúk |
úszkálását, s szintén rácson át, a kertet, |
hol a pávák éltek; sajnos nem láthattuk |
farkukat mert éppen ketrecükben ültek. |
De láttuk a birkaitatást, a birkák |
kiváncsin emelték felénk okos arcuk |
s hirtelen kórusban s mintegy vezényszóra |
|
Benyitottunk aztán minden istállóba; |
kicammogott itt-ott a tehenek közül |
egy-egy csirásbéres, a kezét nyújtotta |
nagyapánknak, aztán tréfából nekünk is. |
Kezeltünk komolyan és megmondtuk sorra |
nevünket, korunkat, apánk, anyánk nevét |
s némi faggatásra, hogy mi volt az ebéd. |
Hirtelen az ólak tájáról az egész |
pusztát vad visongás, torz jajveszékelés, |
üvöltés és hörgés egetverő zaja |
töltötte be, mint egy szörnyű görög csata. |
Így kezdődik mindig a disznóetetés. |
Szaladva rángattuk nagyapánkat oda. |
Apánkat leltük ott, a kis keritésre |
könyökölve szítta pipáját s szemlélte |
szakértő szemmel a csíkos állatkákat, |
visítozva egymás hátára ugráltak. |
|
Ez aztán a jószág! Az etetők közül |
sokan mellénkgyűltek bámulni a falkát. |
Kifogtak belőle egy hangos malackát |
s méricskélték szegényt két lábánál fogva, |
aztán kérésemre a kezembe adták – |
Elcsitult és orrát hónom alá nyomta. |
|
Így telt a nap Gyánton. Még sok mindent tudnék |
beszélni e napról, melynek napja-holdja |
mintha nagyapánk vén bronz-arca lett volna. |
jön felém dödögve, mint estéli dongó. |
Egy húron zenélve édes, szívbezsongó |
dallal kötnek körül, hogy körberepdesnek. |
Gyermeki reménység buggyan meg a szívben, |
vigasztaló meleg bizalom a földben, |
mint egykor anyánkban, ha az éj közelgett. |
Remény és bizalom mégis a jövőben, |
mintha most is ama régi gyánti estnek |
tehénbőgései zengnének köröttem – |
hasonlón egy harsány győzelmi nyitányhoz. |
|
Még megvacsoráztunk. És vacsora után – |
hogy vitt a kocsihoz zihálva nagyapám, |
s a zörgő szalmával hogy takart be szépen. |
Aztán megindultunk. Néha fölébredtem, |
zötyögött a kocsi, pihegve mellettem |
kicsi néném aludt s mellette kis bátyám |
s lábukon keresztben egy ajándék bárány. |
|
Szüleim halk hangon beszéltek a bakon. |
Néha apám súgva rászólt a lovakra. |
Fent csillagok égtek s köztük hallgatagon |
úszott utánunk a hold arany ladikja. |
Ladik, vagy hogy újra révedve fölnéztem: |
mint fényes vadkacsa fiai körében. |
|
Reggel álmélkodva ültem föl az ágyban, |
egyetlen szép álom lett az, amit láttam. |
|
Távoli kis tanya, hadd dobjam le reád |
innen a távolból s immár férfi kézzel |
emlékezetemnek fényes angyalhaját! |
Tündökölj örökre e különös fénnyel; |
a futó időben kis cselédházaid, |
óljaid vidáman ragyogjanak, mintha |
hálás tekintetem aranyozni tudna. |
|
Viharok jönnek majd, dörögve omlanak, |
tornyok és országok, de te földre fekve |
őrzöd mint nőstény eb csöndes fiaidat. |
ne is sejtsék, hogy dal szól róluk; az ének |
hangosan ünneplő fényében feszengve |
a sok tekintettől zavarba esnének. |
|
|
most is, hogyha betűt vetek |
itt érzem kezét kezemben. |
|
úgy vágyom most is, Czabuk Pál, |
mint midőn ácsplajbászt nyalva |
kinlódtunk az istállóknál. |
|
gyönge volt már az ostorra, |
|
ott dülöngélt bent a pusztán, |
|
kutyaként folyton mögötte. |
|
nézett csüggedten a völgybe, |
mely elfért e kicsiny völgyben. |
|
s négy fia is – szegény árva, |
|
járt, járt, egyre nemet intett. |
Mit tagadtál, szegény öreg? |
Azt hogy nincs boldogság itt lent? |
|
mit az isten s a gróf itten |
élni rendelt a szegénynek? |
|
sem lel a szegény hazára. |
|
hangon magad mellé hívtad |
|
porba, kőre, meszelt falra, |
ránk-ránkkacsintott biztatva. |
|
ott öltöttek testet, küzdve |
mozgatták torz tagjaikat. |
|
mint kis kacsák a homokban. |
|
egy reszkető vén száraz kéz |
segített, ha megálltatok. |
|
mint viszi karma között föl, |
mint biztatja gyönge fiát |
|
fönt, fönt, a nagy levegőben? |
– Lelkem apja, vén Czabuk Pál, |
|
hogy tanulhassak. Tanultam, |
fortyog, zúg ifjú agyamban. |
|
attól, ha majd írni tudok: |
nyúlként futnak, sasként szállnak |
|
szárnycsapásokkal ragadtak, |
s én repültem útján magas |
|
itt vagyok a régi pusztán, |
ujjam közt az írószerszám. |
|
Most, most, hogy bejártam |
minden utat, ami kint várt, |
holt mesterem, tanácskérőn |
látnád a régi tanítványt. |
|
szólanom, de ládd lelkemben |
gubbadnak a szavak, szárnyuk |
próbálgatva, félve rebben. |
|
köröttem egy néma ország, |
jaj reccsen, de fülét fogja |
|
nézzem e sort, mintha volna |
|
s én is, én is nemet intek, |
öreg bátyám, mégis, mégis |
|
de még nem bús lemondással, |
|
van szükségem, segítségre, |
gyermekszemem friss fényére. |
|
mért kellett nekem tanulnom, |
mért kellett egykor zokogva |
|
s búcsúzáskor a te selymes |
|
dalolni száz holt parasztnak |
és tűnődni szántás közben, |
hogy én majd szóra fakadjak. |
|
haragját egykor keservvel |
ura előtt egy jobbágy, hogy |
|
hogy az a jaj egykor fényes |
hanggal szálljon a magasba. |
|
földből szétmállott markodat, |
vén bátyám s ti többiek mind, |
|
egy nagy új honfoglalásra. |
|
nyögő fa vad vihar előtt, |
|
zúdulj föl nép, sustorogd szét, |
|
te diktáld a hangos szókat. |
Légy velem s ha büntetnének, |
|
|
Nem előre – hátrafordulva |
mondom búcsúm, az ellenséges |
szél, mely arcom egy percre megkíméli, |
hosszan elnyujtva viszi hangom – |
|
Kiáltásom! – de meghallják-e? |
hosszú szavát, amely a sodró |
időben egyre vékonyul s tán |
csak halni érkezik haza – |
|
Ó ti, akik utánunk jöttök – |
Álljatok meg egy percre majd sírunknál. |
Ha sírjainkra rátaláltok. |
|
A dalos kedv, mellyel indultunk |
hű völgyeinkből: csikasz-üvöltés |
s gyanú, düh pokla lett az arc, mely |
egykor mosolyok fészke volt. |
|
Hazátlanok – így kémlelődtünk |
síkos hágóin, szerteszórva, |
fegyverek, csapdák, vérebek közt. |
|
De szűkölve is úgy halódtunk |
győztes torokkal, hogy talán |
meghallja ott lent jeladásunk: |
|
kinek én itt is meggyalázott |
nevére hitet teszek, igen: |
|
egy új Dózsa egy új sereggel! |
|
|
|
Gyermek voltam és férfi lettem. |
S a tavasz, az ifjúság hol van? |
Felhők közt kis fényre emlékszem: |
két napra, mikor ifjú voltam, |
Szörnyű esztendők nevelése, |
virágzásomat vihar tépte, |
erről szól ez a kis történet. |
|
Történet? Ó egy villanás csak! |
A kedves arcok, kik nevetve |
elémbukkantak, mint az árnyak |
futnak vissza a sűrű estbe, |
a vak homályba; honnan félve |
az ismerős hangra kijöttek. |
Azért beszélek, azt remélve, |
hogy újra visszacsaljam őket. |
|
Két tiszta nap, mint szigetecske |
a szörnyű évek tengerhabján, |
két magas nap, mint sziget s benne |
egy fürgén forgó kis parasztlány, |
ezt szeretném látni mégegyszer |
s a földet, – ahogy akkor láttam! |
fénnyel lobogó friss színekkel, |
világkezdeti ragyogásban. |
|
|
siettem át, utat kerülve. |
Utat és embert, bokron-árkon |
Haza, előre! harmad napja, |
mint megcsalt, elűzött szerelmes |
bolyongtam, mentem jajpanaszra |
a hűbb anyai szeretethez. |
|
Tizenhatéves – humanista!1
|
futottam sírva a jövőből, |
lángoló arccal néztem vissza, |
ó szép világom! ottan gőzölt |
gyönyörű képe még mögöttem, |
szinte láttam sok új tornyát még |
sziporkázni arany ködökben, |
magasan, tiszta délibábként. |
|
Tizenhatéves szép jövendőm! |
oly láthatóan, élőn, zengőn |
csak egyszer tűnnél még előmbe! |
Lobbanó kendő, édes intés, |
egy jobb kor tündöklő kapúja, |
hogy futnék én feléd megint és |
hogy fognék fegyvert érted újra! |
|
Mint akkor… Ó mostan is erre |
emlékezvén és volt magamra, |
dűlésed látom csak: dörögve |
hullt égi városom halomba. |
Kő kő után, mint földrengésre |
s az omló tornyok közt kiáltva |
rohan egy gyermek… arcom rejtve |
futottam vissza a világba. |
|
Abonytól, Pestről menekültem, |
a csatavesztés vad lármája |
ott zúgott, csattogott fülemben. |
Ingemben piros pántlikásan |
katonasipkám mentettem még, |
aztán bevágtam egy bokorba, |
nem őrizhetlek, drága emlék |
s mintha szívem dobtam ki volna. |
|
Abonytól Pestig s Pestről aztán |
le Tolna felé, mint búvó vad |
tévelyegtem a Duna partján |
nádjai közt a tocsogóknak. |
Nappal, mint orgyilkos osontam |
s ha föltüntek a csendőr-tollak, |
elakadt szívvel az árokban |
lapultam, míg továbblobogtak. |
|
S az álmatlanságtól, az éhség |
oly tarka képzelgések űzték |
egymást zavaros förgetegben, |
hogy megriadtan, meg-megállva |
úgy bámultam szét, mintha akkor |
születtem volna a világra, |
menten minden tapasztalattól. |
|
Emlékszem, egyszer gólyák szálltak |
nagy lassan kerengve felettem, |
elnéztem őket s egy fűzfának |
dőlve hangosan sírni kezdtem. |
Máskor egy fürj kiáltott hosszan |
és mintha golyó talált volna, |
megtántorodtam és félholtan |
rogytam az útmenti bokorba. |
|
Ó de volt úgy is, hogy egyszerre |
nevetnem kellett, fölnevettem, |
mert két virág úgy hajolt össze, |
mint szívbéli nagy szeretetben, |
néztem őket, nevettem folyvást, |
víg-fejcsóválva továbbmentem, |
kis levelökkel fogták egymást. |
Hátranéztem, megint nevettem. |
|
Galamb rebbent föl, szárnyát tárva |
megállt ragyogva a kéklő ég |
szeplőtelen szűz magosában, |
mint maga a fényes dicsőség. |
Néztem és a futástól, láztól |
egyszerre gyöngéd hangulatban |
pislogtam, mintha más világból |
emlékezném már önmagamra. |
|
Kérdem ma is még, nem álomban |
történt-e aztán, ami történt. |
Így botladozva fűzbozótban |
követtem épp egy keskeny ösvényt. |
Léptem s csak arcomról éreztem, |
hogy el-elmosolyodom néha. |
Hirtelen egy lány állt előttem, |
fején nagy ételhordó véka. |
|
Egy lány, egy kislány, megriadt |
mint megzavart tengelice. |
Csak hozzáléptem, megcsókoltam, |
csak bámult reám, mint a néma, |
majd nyakonvágott, oly nyugodtan, |
hogy meg se billent rajt a véka. |
|
Majd hátralépett s büszke-bátran |
végigmért ismét. Én is néztem. |
Úgy állt, kosárral koronásan, |
mint tündér egy paraszt mesében. |
Csak néztük egymást pislogatva, |
két gyerek távoli vidékről |
s rokonként mégis. Egy mosolyra |
kipuffantunk a nevetéstől. |
|
Ez a nevetés, mint egy csengés |
nyitott játékot, szép cselekvést, |
mindent, mi a szív boldogsága. |
Hallom e kedves zajt ma is még, |
tekintgetek szorongva hátra, |
lebbenj föl függöny, nyílj meg ismét |
|
Hogy milyen volt ő? Nem tudom már, |
mert attól fogva bármi szépség |
bűvölt, úgy néztem rá, ha hogy már |
láttam volna s csak emlékeznék. |
S szépet leányban, szerelemben, |
tudom már, minél többet látok, |
ő egyre szebb lesz, egyre szebben |
ragyogja át a távolságot. |
|
Gyönyörű volt hát… kedves arca |
derűt villog, mint ha madárpár |
s az ág csillogva fel- s alászáll. |
Így emlékszem rá, karja enyhe |
mozdulatait látom, lassan |
letette vékáját a gyepre, |
|
Beszéltem néki. Mit beszéltem? |
Tán azt, amit mostan szeretnék, |
ha első szerelmem: reményem |
szelíd hősnője megjelennék. |
Ó hogy fogadnám, hogy karolnám! |
Ülj ide mellém, olyan boldog |
vagyok, hogy látlak. Tanítgatnám, |
ne a szoknyádba fújd az orrod. |
|
Az elején egy kicsit morcan |
derengett felém arca, aztán |
mint tavaszi táj olvadóban |
egyre lágyabban villogott rám. |
Fürge szemében meg-megcsillant |
ravaszkás kisleány-értelme, |
felbukkant, elbújt, újrabukkant |
mint lukjából a játszi ürge. |
|
Mióta élek, nem teszek mást, |
csak magyarázkodok örökké, |
bűnöm mondom, kérkedve folyvást, |
mindent e földön elkövetnék, |
csak érezhessem azt, mi ottan |
e gyermek-szemből felémáradt, |
hogy otthon vagyok, újra otthon, |
mint egykor karjában anyámnak. |
|
Ezt éreztem és dorgálását, |
feddő szavát is úgy hallgattam, |
mintha dicsérne. Meleg járt át, |
hallgattam, szinte lubickoltam, |
ahogy szidott. Majd örömömben |
föl kellett állnom. Talpraálltam, |
úgy újultam, hogy szinte nőttem |
szavai fényes zuhanyában. |
|
Szapult kegyetlen. Nem szégyenlem |
De nem ám! mondtam s még tüzeltem, |
majd látva, szíve kezd megesni: |
magam még árvábbnak tettettem. |
Fölkelt, megfordult. Tele hittel, |
anyját a gyermek, úgy követtem, |
ha lesi, mikor emelik fel. |
|
Sürögtem mellette, serényen |
mintha a szűk, füves ösvényen |
nem egy, de három-négy alakban |
táncolt volna körötte kedvem. |
Ő lépdelt csak, rám se pillantva, |
szoknyája egyre sebesebben |
lebbent előttem jobbra, balra. |
|
Egy tanya tűnt fel. Üljek itt le, |
parancsolt rám a füzes szélén. |
Majd kisüt valamit ügyemre, |
kiáltotta, hogy visszanézvén |
rámnevetett és búcsút intett. |
szinte lengett, mint kifeszített |
|
Kivel beszélt, hogyan csinálta, |
ma sem tudom, de aznap este |
már egy széljárta nagy pajtában |
hallgattam friss szalmán heverve |
vagy húsz arató lélekzésit. |
Hasamat három tányér forró |
krumplileves becézte és vitt |
szebb létbe a csikasz valóból. |
|
|
Másnap reggel a nap már jócskán |
fönt volt az égen, mikor frissen |
fölültem az aranyló szalmán, |
hogy otthonom körültekintsem. |
Egyedül voltam a pajtában, |
a szétdúlt fekvőhelyek mellett |
csak zöld munkásládákat láttam, |
a gerendákról csizmák függtek. |
|
Az ablakon úgy dőlt a fény be, |
a szelid napfény, mint egy morgó |
nagy arany állat lélekzése |
Füttyöngve, félig öltözötten |
az ajtóhoz mentem, kinéztem, |
oly édeni kép állt előttem, |
hogy elbűvölve hátraléptem. |
|
Esett az éjjel s most a fényben |
úgy tündökölt, mint fent az égen |
Ott jött felém, mezétláb járva |
emlékeim szelíd kislánya, |
kezében kék tejes köcsög. |
|
Ó, tündökölj, hadd lássalak még |
tisztábban, ki annyit bujkáltál, |
ó, lépj elébem, kedves emlék |
valóbban minden valóságnál. |
Jöjj közelebb és adj egy csókot, |
ahogy első nap megígérted, |
jöjj közelebb és adj egy kortyot, |
hogy friss hangon tovább beszéljek. |
|
A többiek már kint kaszálnak, |
hallom szavát – ő mindeneslány, |
leánya az egyik kaszásnak, |
itt dolgozik a szabadkonyhán, |
a tésztát gyúrja, krumplit hámoz, |
bepislant néha a kondérba, |
el-elfut ide a magtárhoz, |
ha valamire épp szükség van. |
|
Nos magam is, aznap egész nap |
vizet hordtam, kondért súroltam, |
hasogattam szörnyű tuskókat, |
könnyes szemmel a tüzet fujtam. |
S forogtam újra csak körötte, |
figyelve minden mosolyára, |
akár a kanálra – mit lök le – |
a szakácsné kölyök kutyája. |
|
Ez a szakácsné s ez a buksi |
kutya úgy leng e nap emlékén, |
mint szárnyas kisangyalok holmi |
régi szentkép két felső szélén. |
Ó drága kép, egy ifjú és egy |
kisleány színjátszó világa! |
ahogy fölötte a nap elmegy, |
lefordul egy hegy vánkosára. |
|
Dél volt még és mint részeg ember |
a ledőlt nap fénye vörössel |
máris a völgybe bugyborékolt. |
Szürkült; az úton porfellegben |
kocsik futottak, ének szállott, |
a levest egyre sebesebben |
kavartuk, jöttek a kaszások. |
|
Megjöttek és a félhomályban |
végigkezeltek, majd a gazda |
magához intett. A bandában |
helyem lehetne – akadozta |
félig szives, félig erélyes |
hangon, ahogy már azok szólnak, |
kik nem értenek a beszédhez, |
ha szavaik szívükből szállnak. |
|
Ő – mondta – nem kiváncsi arra, |
honnan jöttem, ne is beszéljem! |
szükség van egy-két kézre… karra, |
mert közülük egypáran éppen |
most álltak arrébb… köztük éppen |
az ő fia is… Haj, no, lássam, |
oly soká nem látták… Nemrégen |
jött meg… Négy évig volt fogságban. |
|
Node gyerünk a vacsorához, |
korán kell kelni… Ilyenkor már |
ki egész nap fut, bizony álmos, |
szeretne elnyúlni a szalmán. |
Holnap vágják végre az alját |
kilencedért… bíz megkésetten – |
szólt s vállamon éreztem karját |
ahogy mellette lépegettem. |
|
Körben ültünk, szótlanul mertük |
közös tálakból a friss ételt. |
Hallgattunk, minthogyha fölöttünk |
a sötétségben szörnyű rémek |
szálldostak volna; szívdermesztő |
hírekről tudtunk s vártuk szinte, |
hogy testet öltve, rejtekükből |
lecsapjanak kis köreinkre. |
|
De én még ott is nyughatatlan |
és vidám szemmel tekintgettem |
a kedves lányra. Megzavartan |
kanalazgatott velem szemben. |
A leves ködlő páráján át, |
mint együgyű szép glóriából |
rámmosolygott. E mosolygását |
hajnalként őrzi már a távol. |
|
Később, mikor a többiek már |
szájuk törölve elköszöntek, |
én még soká a kondéroknál |
topogtam, rugdaltam a földet. |
Mivel küzdöttem? Mint hatalmas |
úr ajtajánál, félve vártam. |
Ő mosogatott. De nyugalmat |
ő sem lelt, mozdulatán láttam. |
|
Éreztük, hogy szivünk szorongva |
frissen, fürgén hogy bujna össze, |
és csak nevettünk félszegen, ha |
szemem a szemét megkereste. |
S csak nyeldekeltünk akkor is még, |
egymás kihagyó lélekzését |
hallgattuk, mély csöndbe merülve. |
|
izgatott szíve dobogását, |
gondolatait nyílni félve, |
mint virág gyenge fakadását |
s ültem csak bódultan és vágytam |
reáhajolni s szemlecsukva |
keblébe fúrni arcom lágyan, |
mint illatos virágcsokorba. |
|
Tavaszi szántások, párolgó |
mi csapott arcomba? – sóvárgó |
vágy szállott hirtelen szívembe, |
tűzhelyet, édes biztonságot, |
otthont éreztem melegülni |
|
Szerelem, ó szerelem akkor, |
még akkor első suttogásod |
nékem nem buja alkonyatról |
beszélt, nem vetkező leányok |
öleléséről, de egy csendes |
ifjú asszonyról, ki vidáman |
tartja kezem, dől termetemhez, |
mint otthon, a fényképen láttam. |
|
Igen, a vágy… Búsan-mosolygón |
s búsan-büszkén… az volt a gondom, |
mikor jöjjek háztűznézőbe. |
Kebelén fejem és fejemben |
ház, tehén, mező, szöllő, gyermek |
villogott egyre sebesebben, |
nyelvem botlón követte őket. |
|
Kikérem majd az örökségem, |
három hold szántó, elég arra, |
hogy napszámot vállalva télen, |
paradicsomban éljünk rajta – |
így törtem fejemet és láttam |
magam máris ekét követve, |
ő meg arrébb gyors hajlongásban |
mártja nagy kapáját a földbe. |
|
Szép tervek, „tervek”, ó ma is még |
ha e szót hallom, én előttem |
három hold föld tűnik föl s ismét |
az az eke a sötét földben. |
Jövőm, nem változtál azóta? |
Nekem ma is még krumplitáblák, |
zöld rétek felett lengsz ragyogva, |
jöttödet fényes kaszák várják. |
|
Emlékszem most is, paprikával |
kezdtem volna gazdálkodásom, |
ez – néztem rá – sok kapálással |
jár, de Kaposban a vásáron |
jól fizetik… Később e pénzen |
még egy-két holdat vettünk volna – |
így terveztem és így beszéltem |
|
Ő ült csak, kezem simogatta |
hálából a gondoskodásért. |
Vagy tán előre vígasztalva |
Néha hozzámdőlt, oh de szép lesz, |
suttogta akkor is, midőn épp |
kértem lelkesen véleményét. |
|
Majd később már ő is nevetve |
tódította meg képzelgésem: |
Igen!… Tudod!… Majd estelente |
Reggel dallal ugrik mellőlem |
a dagasztáshoz… Aztán újra |
elnémult. Node én beszéltem! |
Reggelig is, ha el nem unja, |
|
ha el nem alszik… Szégyenkezve |
bújt karjaimba, hogy fölráztam, |
meghatva öleltem mellemre: |
ott aludt el csak igazában. |
Aludt még akkor is, mikor már |
feküdni vittem: itt a pajta – |
Elbúcsúzkodtunk az ajtónál, |
föl-fölriadt a csókjaimra. |
|
|
Mint szorgos gazda nyáridőben, |
frissen sürögve, ezer zajjal, |
alig egy kicsit szenderegtem, |
fölriasztott megint a hajnal. |
a harangláb gyors fecsegése, |
távoli füttyjel özönölt és |
szállt imaként a nap elébe. |
|
Szájból mosdani a nagykútnál, |
szerszámnyeleket kipróbálni, |
számítgatni, hogy dűlőnként hány |
kévekötél kell, kalapálni |
a kaszaélét, mindezt már jól |
ismertem én; fürgén mozogtam |
s hogy megindultunk a tanyáról |
vitázva jártam már a sorban. |
|
Illett a kaszanyél kezembe, |
megmarkoltam, megsuhintottam, |
beálltam gyorsan a helyemre, |
megvallom, azért izgatottan. |
Az ért szálak előttünk hosszan |
csüggedt fővel nézték a földet, |
hajlongtak, zúgtak szomorúan, |
|
Dologba kezdtünk, megtorpantak |
a szálak, majd sarkon fordulva |
kidőltek sorra, útat adtak |
jajdulva a hátrább állókra. |
És minthogyha a nap csak erre |
várt volna, hogy munkába kezdjünk, |
mint bősz hajcsár kiállt a hegyre, |
tüzelt nagy mérgesen felettünk. |
|
Izzott, dühöngve verte már rőt |
ustorát hátunkra, nyakunkba, |
utánunk jött, a kis felhők közt |
leskődött, futkosott dohogva. |
Oldalt kapott, elénkbe állott, |
szinte hörgött, üvöltött fönnen – |
a számba csorgó izzadságot, |
mint dühös macska, úgy köpködtem. |
|
Kaszáltam én eleget otthon |
feles földünkön, míg apámra |
s később bátyámra is a fronton |
kaszáját a halál próbálta, |
de mögöttem a markot akkor |
anyám szedte, de nem pörölve: |
csitítva, minden fordulatkor |
leültünk, homlokom törölte. |
|
Most néztem csak a napra, mennyi |
lehet tíz óráig még, délig? |
Egyre többször álltam meg fenni |
vagy pengetni a kasza élit. |
Láttam, a többiek hol járnak, |
fogcsikorgatva újrakezdtem, |
úgy balrarántottam kaszámat, |
magam is majd utána estem. |
|
Látom a gyermeket, ki férfi |
Ne siess úgy! – szólanék neki, |
Lesz még idő, hogy visszatérnél, |
rohannál vissza jajt zokogva. |
Jöttem csak s néztem, hogy hegyénél |
kaszám ne ütközzék a torzsba. |
|
Mentem csak süketen s már lassan |
erősödvén, tág utat törve |
a szép bozótban, nem akartam |
látni se, hogy majd hol dőlök le. |
Férfi akartam lenni, ember |
a lány előtt, ki most a sors volt |
s ki már kegyesen a levessel |
elindult biztosan hazulról… |
|
Éreztem, győzök… halk sikollyal |
tolongtak előlem a rendek, |
elfeküdtek mögöttem hosszan |
lágy csomókban, mint most e versek. |
A mesgyéről a percnyi hűsben, |
hogy munkámat meg is dícsérjék, |
jobban vártam, többre becsültem, |
mint most egy ország véleményét. |
|
S még délben is, midőn bizsergő |
karral mártogattam az ételt, |
boldogság önttött el, ha erről, |
derekas munkámról beszéltek. |
Szemem sarkából gőg-rejtette |
tekintet szállt a kisleányra; |
kanalát kétszer is a tálba. |
|
Pirult, de már szemembe nézett |
és ha gúnyolták, visszavágott; |
vígan voltunk, a gyors beszédet |
pezsgették harsány kacagások. |
Hajlongott ő is, álmélkodva |
hallgattam kedves kereplését, |
fölnevetett a tanácsokra, |
hogyan kezelje majd legényét. |
|
Árnyékban ültünk, a zöld lombok |
nyugtalan rezgő homályán át |
a fejünkre hullt napfényfoltok |
táncoltak, mint aranymadárkák. |
Boldog voltam és úgy éreztem, |
megkezdődött ebben a percben, |
valósulnak már a remények. |
|
Ó, ha így folytatódtál volna |
Ha ott maradok, hol ragyogva |
mint hajnal dombos messzi tájon, |
már nyílni kezdett a nyers munka |
világa, melyre mint szép résen |
beláthattam, ha újra s újra |
két kislányszembe belenéztem. |
|
Nem maradtam ott. Míg egyszerre, |
egy nap így lettem férfi, gazda, |
készült a vihar már fejemre, |
hogy visszabuktasson a gazba, |
a sárba ismét, hogy lehulltan |
ismerjem csak meg, mily csodás volt |
amikor olyan boldog voltam, |
hogy majd kiléptem a világból. |
|
Emlékszem, épp oszlani kezdtünk |
egy-egy árnyékos kepealjba |
s mi ketten összenevetgettünk, |
tervünk volt, így osztoztunk rajta, |
midőn egy hang, nő-sikoltásé, |
szállt a dombról felénk, mögötte |
ő jött rohanva, a szakácsné; |
kutyája is jól megelőzte. |
|
Hogy is volt? Egy torz villanásnak |
látom ma is még azt a percet. |
Az aratók mind fölugrálnak, |
ő kezem fogja, el nem enged. |
Az asszony fut csak s futás közben |
Valaki néven szólít engem, |
lépek riadtan a gazdához. |
|
Tekintek rá, de nem is kérdem, |
követem szemmel pillantását |
a dombra, hol most már a fényben |
kardok és csákók csillogását |
hozta, mint haragos szemeknek |
szikrázását egy nagy porfelleg – |
majd látom ismét, hogy rebben meg, |
torzul el arca az öregnek. |
|
Még meg sem értettem, mit mondott, |
fordultam máris és futásra |
készen, mint sarokba dorongolt |
ebé, villant szemem a tájra. |
Látom társaim, mint veszettnek |
engednek utat s hallom sírva |
dadog valaki, hangja reszket: |
Aztán… egyszer majd, gyere vissza. |
|
Árkon vágtam magam keresztül, |
előre buktam, fölugrottam, |
úgy siklottam a rémülettől, |
mint fecske készülő viharban. |
Futottam, ugrottam, zihálva |
Lármát hallottam, majd kiáltva: |
Testvér! csak erre! az erdőbe! |
|
Fejem lecsapva félrenéztem, |
egy legény futott jobbra tőlem |
meghajolt testtel át a réten, |
föl-fölugrott a fű-erdőben. |
Erre emlékszem még s nyomában |
egy kis csapatra még: a dombrul |
porfelhősen elébe fordul… |
|
Rohantam csak, tengeritáblák |
csillogtak nem messze előttem. |
fejemet, hogy közébük törtem. |
Mocsáron gázoltam, bozótban |
hajlongtam estig, mikor végre |
félholtan bokor alá rogytam. |
Mint sírból néztem föl az égre. |
|
Mint Ádám az ellobbant égre, |
mint hitves hitvese sírjára, |
úgy bámultam a sűrű éjbe, |
a csillagtalan éjszakába. |
Ifjúság, szép merészség, élet, |
ki megnyíltál és becsukódtál – |
mit ott ízleltem zárt kapudnál. |
|
Mit mondjak még? Három nap múlva |
otthon voltam. Épp vacsoráztak. |
Ajtóstul estem be, némultan |
dőltem anyám kitárt karjának, |
lefektettek. S mintha csak mostan |
ébrednék, most mulna az álom, |
fürkésző szemmel, csalódottan |
tekintgetek szét a világon. |
|
|
UTÓHANG
Gyere vissza… Most, rá tíz évre |
sógorommal csikókat nézni |
elvonultunk arra a vidékre, |
hol ifjúságom napja fénylik. |
Nem volt messze a tanya onnan, |
hol egykor jövőm építettem, |
házigazdánktól lovat kaptam, |
kora hajnalban átügettem. |
|
De nem találtam senkit már ott |
járkáltam újra be a tájat, |
ahonnan egykor ifjú lábbal |
világgá rohantam. Leültem. |
Bujdokoltam tíz éven által, |
hevertem tompán most a fűben. |
|
Aratók jöttek, köszöntöttek, |
lányok nevettek rám – hiába |
kérdeztem újra s újra őket, |
nem tudtak semmit… utóljára |
már-már valami nyomozónak, |
csendőrnek néztek, útrakeltem, |
kantárom nyakában a lónak |
s tekintetem a fellegekben. |
|
Ott kezdtem el a kocogó ló |
ezt az éneket… hogyha botló: |
Csak jöttem kantár, gyeplü nélkül |
merre a vaksors épp kivánta – |
Férfinak indultam. – Már szürkül – |
Növekszik a szív árvasága. |
|
Emlékeim szép pántlikája, |
mit eddig fürge ujjal fontam, |
földoblak már a magosságba, |
lengj a sziszegő, híg habokban. |
Ez volt az ifjúság, – hadd intsek |
feléje utolszor, vidáman, |
mint szép lakodalmi menetnek, |
már el is tűnt az út porában… |
|
|
|
Hősökről beszélhetek végre. |
|
Törvénnyel, joggal szembeszállva, |
vagy előle bölcsen kitérve |
kelnek naponta új csatára. |
Ezer veszély közt tíz körömmel |
Hordtam fegyverük én is –, büszkén |
kezdem ma dalba fogni hát |
|
|
volt a puszta, hol nevelődtem. |
hallom s a csőszök füttyjelét; |
dobogó futást szerteszét. |
|
Szegény szegények, kényszerült, |
ártatlan, kedves tolvajok, |
hogy róná nektek föl e bűnt, |
ha dalt kezd róla fiatok, |
ha a mult vastag éjjelébe |
mint tolvaj-mécs cikázó fénye |
akkor volt az legemberibb. |
|
Mint kőalatti hűs homályból |
futkos lám emlékezetemben |
máris sok kedves kis alak. |
Néhányukat nagy sietségben |
látom testes terhek alatt, |
ahogy a hangya-had halad. |
|
Ó kedves táj, derűs idill |
hona, mi drága vagy nekem! |
Mint friss korty után, úgy üdül |
lelkem, ha rád emlékezem! |
Ó tiszta, lágy vidéki esték! |
minden hang után egy-egy emlék |
villan, lehunyom szememet |
mint hangverseny alatt. Meleg |
|
borjúbőgés gordonka-hangja |
hullámzik, leng a tájon át! |
Mélyen zeng, mégis mintha kisded |
Ó régi, kedves, ismerős hang, |
emlékek sorát s vidd e verset |
mint postakocsi-trombita. |
|
Vén istállóból jön a zengés. |
Vén néne hallja a panaszt, |
kapja vállára a nagykendőt, |
gyereket, kutyát elriaszt |
s megy, mintha sajátjáért menne |
gyors papucsában sebtiben |
Hogy lopni megy, az fejiben |
nem fordul meg egy percre sem. |
|
Kezében lazsnak és szívében |
békés, ájtatos nyugalom – |
nem első alkalommal lépdel |
Éhes a jószág, széna kell hát |
s széna csak arra van, ugyan |
urasági, igaz, de itt rég |
e szónak oly értelme van: |
mindenkié, csak titkosan. |
|
Mint mesebeli élet-forrás |
Abból jő, ami jó: a tej, vaj – |
Azon át jut sóhoz az asszony, |
egy kis füsthöz a ház ura, |
|
Dicsőség néked, drága állat, |
védője, nem is forrás vagy te: |
úgy ült egy-egy család alattad |
szemét rád úgy vetette fel. |
|
Dicsőség néked, tőgy, jövendőnk |
csuprunkat csordultig tele! |
Tehén, Egyetlen, Egy, Hatalmas! |
innen is úgy látlak: az ég |
a te négy hű lábadon nyugszik, |
annyi hő álom szállt feléd, |
annyit folyt rólad a beszéd. |
|
reménység-tömlők, e kis felhők |
sorsunk sötét mennyboltjain, |
hogyha hívebben, mint a bálvány |
kövét a pogány: jászladat |
nem rakhatnák meg reggel-este |
Egy, az ő istenük te vagy! |
|
Mint fészekben lágy völgyben bú meg |
hegyen a szérű: boglyák, pajták |
s kazlakból egész utcasor. |
Messziről, mintha egy holt város |
világolna a hűs holdfényben – |
|
meddig nappal ellát a szem, |
a láthatár, a nap, a menny. |
Minden övé, ki láthatatlan |
törvénye van, mint annak, ámde |
|
Megy nagyanya is hát az estben |
s bár óvatosan széttekint, |
gyorsan kapaszkodik a hegyre, |
tolnám szét az egek kárpitját, |
hogy a hold lágy fénye alatt |
|
Azt az utat, mely a boglyákhoz |
a cselédekhez, kik felhordták |
valamicske a gazdagságból… |
Vékony az út, bár néhanap |
meg-megdagad és úgy iramlik, |
mint zajló, regényes patak, |
ha tavaszi hegyről szalad. |
|
Megy hát nagyanyám, hajtogatja |
rázza fejét, ha a lombokról |
a friss harmat arcába dől; |
megáll, visszanéz, a cserjésben |
mintha hangokat hallana – |
bátran tovább kúszik és véle |
kúszik tovább a féltanya, |
mint elszánt várvívók raja. |
|
Húsz család él ott lent a mélyben, |
nyüzsögő, tompa zümmögésben, |
bár néha fölcsattannak is. |
Egyetlen hosszú házban laknak, |
mely félig földre roskadott, |
alóla bújnak ki surranva, |
mint karcsú, okos állatok, |
amint feléjük int a hold. |
|
S ők, akik nappal marják egymást, |
most oly békésen sürgenek, |
mint lakmározó fürge ürgék, |
Nincs vita most; itt ősi jóság |
fűzi egymáshoz szívüket – |
mit bánom én, hogy milyen célra – |
megértés, testvérszeretet! |
|
Naponta lop a kicsi béres, |
a gazdatisztek negyedéves |
részben húzzák a gróf alól |
a gyékényt, az viszont… de hagyjuk! |
Elég nekünk a szép jelen, |
a dicső múltat ne bolygassuk, |
kész így is a kör: kecsesen |
forog, mint fényes táncterem. |
|
Kövessük csak a kis anyókát, |
egy tiszta őszi éjszakán. |
Lépdel, csusszan, zihálva is |
mormolgat, terveken dönög, |
végre ott áll a kert árkánál, |
|
|
Közelebbről a hegy nem olyan |
félelmetes, mint messzirül, |
sötét képe, morcos alakja, |
lépésenkint enyhül, derül. |
igyekszem vissza én szelíd |
föl-föltűnnek már hőseink. |
|
Szentiván-éji tündérnépek, |
magas honotokban talán ti |
oly boldogan, mint e kis népek |
ott a szérűshegy tetején! – |
Mint maszkos, bajszos angyalok |
kémlelnek, pislognak felém. |
|
Nyujtja nyakát egy a sövénynél, |
és hosszan huhog, ha olyat lát, |
kinek egy furcsa jog szerint, |
valami messzi érthetetlen, |
szerint több köze van e kerthez, |
mint nekik, kik mint a barom |
|
Arrébb, már a sövény mögött friss |
csoport hajladoz, dolgozik – |
hány kedves hívet ismerek meg |
S ismernek ők is mindahányan, |
ha közöttük most hirtelen |
testem is megjelenne: csöndben |
hogy persze, van köztük helyem. |
|
Látom a szent hegy tisztes őszét, |
nagy bottal jár, parancsnokol; |
ő volna épp a szérű-csősz itt – |
mert annak jutna ez csupán |
eszébe, oly vad-idegennek, |
ki most hullt le az ég taván |
|
Ő itt a csősz…? hisz épp azért megy |
nem túrnak össze semmit és nem |
zaklatják őt fél-éjjelen. |
Nagy rend van itt, s ő tudja jól, |
kinek-kinek miből mi jár. |
Intézkedik s az öregebbnek |
|
Mert rendet tart ő s hogyha kell, hát |
tudja azt is, mi a szigor, |
sőt csak azt tudja… hangja itt is |
egy kis mennydörgés, hogyha szól: |
„A teremtésit! A nemjóját!” |
Sőt: „A keserves rossebit, |
még ezt sem tudod vállra venni?” |
S: „Egyszerre minden kell nekik! |
Nem voltál harmadnapja itt!” |
|
Komor aggastyán meghatottan |
keresztapám, kinek kezére |
Látom, amint egy kis csoportból |
nyújtja két kezét nagyanyámnak, |
magához rántja, rárecseg, |
|
Itt van hát ő is… szertenéz; ha |
– óh Mária – együgyű lelke |
tán ott örvend úgy, ahogy itt. |
Micsoda föld, mily mesebéli |
táj ez, milyen tündérliget! |
Csupa kincs hever szanaszét és |
amit csak megkíván szived, |
már rá is mondják, hát vigyed… |
|
Micsoda ország! a szegények |
répahegyek és széna, széna |
tíz évre is, oly bőviben – |
jártatja szemét jobbra-balra |
s alig tudja, hogy mit kívánjon |
a gazdagságból, oly vidám, |
ahogy lépdel a csősz után. |
|
Kétoldalt hosszan szőke kazlak |
dugják egymáshoz fejüket, |
hallgatóznak, mint méla, csöndes, |
Egyik-másiknál apró boglyák, |
mint jámbor borjak alszanak, |
szinte érezni lélekzésük: |
szecska és sűrű repceszag |
kereng a tiszta hold alatt. |
|
Haladnak – itt-ott a kazalnál |
halk beszéd folyik suttogón, |
arrébb tán épp szerelmet fűz a |
közöttük lépdel el a mord csősz |
s nem lát akkor se, hogyha lát – |
mögötte lépésre, mint illik, |
szülém; mint furcsa bálon át |
|
Beljebb egy jámbor kazal mellől |
szigony-hegyű széna-vonót |
vesz föl a zord agg, nekihajlik |
és villámgyors fejésbe fog. |
Minden vonásra jó nyalábnyi |
omlik a széna, mint a friss vér |
a szívbedöfött kard nyomán, |
|
Ontja vérét a kazal, szüli |
a halmot, nő a kis halom, |
enyhül a csősz, de szinte táncol |
tipor a szénán, hogy minél több |
legyen csak, hogyha már lehet! |
Hogy neki kell majd lecipelni? |
Ha bíztatnák egy keveset, |
vállalná az egész hegyet. |
|
Nyalja otthon a vályú szélét |
a kis tehén s az éjbe bőg, |
szorul a szüle szíve, mintha |
Megyek már, megyek, szól magában, |
Boldog attól is, hogy panaszt hall, |
mert hiszen most majd elcsitul: |
nem járt-kelt ő hasztalanul! |
|
Vidám a hold is fenn az égen, |
nevet ottfenn a grófi hold, |
vigyorog bárgyún ura kárán, |
mint a félküllős udvaronc, |
egyik szeme tán oda néz, hol |
a gróf most alszik, vagy eszik |
mérföldre innen – másikával |
tudja, hogy mi következik. |
|
Telik a lazsnak, próbálgatják, |
összeér-e négy sarka még, |
kár volna, hogyha itt maradna |
hacsak egy marék maradék! |
Gyömködik térddel mind a ketten, |
foggal húzzák a csomó csücskét, |
|
Készen van végre, rátelepszik |
ül rajta diadallal, mint a |
győztes vezér a várfokán, |
s hogy nagy sóhajok közt kiszáll |
a fáradtság melléből, fürge |
szavak csapatja szállna már |
nyomába, mint sereg madár. |
|
Beszélne… ám a csőszt, a csőszt azt |
hát ott is hagyja zsörtölődve |
s tűnik a boglyák közt el, onnan |
hallhatjuk békétlen szavát, |
tanácskoznak… egy idő múlva |
kapa csesszen… egész család |
vermel ki egy kis burgonyát. |
|
Megy itt is, ott is a dolog s ő |
vigyázva jár a kert körül, |
újra az árokpartra ballag, |
nézi a holdas, tiszta völgyet, |
várja mérgesen, hogy mikor |
érkeznek újabb ismerősek, |
ha meg-megrezzen a bokor. |
|
Álmos a hold már, ki-kidugja |
fejét a lágy felhők alól; |
rendbe megy minden… fordul egyet, |
Horkol az ispán is… ha percre |
árvízként futna szét a vészhír – |
De alszik ő… lágy muzsikát |
zenget: forogj tovább világ! |
|
Alszik a gazdatiszt, a gazda, |
csak a kulcsár van éberen, |
a magtár felé indul… ő is |
porciót oszt majd csendesen… |
Rend van mindenütt, ezredéves, |
őshagyomány-szentelte rend! |
Alszik az alvó, jár az élő – |
vén barátunk és elmereng. |
|
Mire gondolhat? Talán erre: |
jól esnék egy pipa dohány |
egy szőlőhegyen, a sajátján, |
négy szép szál fia köriben |
– ki mind a föld alatt pihen! |
|
Nézi a völgyet, mennyi ösvény |
mozog ott, él most, hány kis út! |
Csak ő magányos… odaint egy |
„Neked, mordul rá, semmi dolgod? |
Mi vagy te, keresztfiam, úr?” |
Válaszul az csak mellé áll és |
a völgyet; ám így is okul. |
|
Ilyenkor éjjel, mintha ott lenn |
a réttel, fákkal tiszta táj |
színét-visszáját fölcserélné: |
mögött megérzed a szép hímzés |
alapját, kúsza hátterét. – |
Sorsok bogzódnak, szövik lentről |
|
|
Elfeledve és szerteszórva |
ragyogjatok fel hivalkodva |
a mult kis rejtekhelyein! |
Minden bokroddal ismerős hegy, |
kedves titkok világa! – gyúlj fel, |
messze lobogva, győztesen! |
|
Hirdesd konokul hősi harcod |
egy világ ellen – igazad, |
mely százszor föld alá tiporva |
százegyszerte is égre csap! |
Vess fényt az elszánt harcosokra – |
komor küzdelmük közben épp |
pihennek egyet… a lágy szellő |
üdvözlés, pusmogás neszét |
kavarja és lebbenti szét. |
|
Semmi veszély… végig a pusztán |
béke lebeg, csönd, nyugalom, |
bődül, ha bődül még barom. |
Messziről bíbic-lárma hangzik |
vagy ehhez hasonlóan édes, |
csiklandozó leány-sikoly, |
|
Vagy ott fenn a kazlak tövében, |
hova lassanként összegyűl, |
kinek csak dolga lehet itt fenn – |
de itt forog rajtuk kivül, |
kit ébren tart, nem hagy nyugodni |
valami jó hír, mely oszolni, |
szállni vágyik, mint a szirom, |
|
S a kazlak tetején… ó hányszor |
hevertem én is ott! Hanyatt |
feküdve ábrándoztam, néztem |
Hallgattam, mi történt a pusztán |
s hallgattam később szivemet: |
el-elakadva, majd rohanva |
verte a zsúfolt perceket, |
míg akit várt, meg nem jelent. |
|
S megjelent. Messziről a versek |
szűz-dicsfényében közeleg, |
csak közelebb látni meg édes |
a zsákot… széttekint szerényen; |
nézem, míg forró vágy füröszt, |
hogy száz gróflánynál ékesebben |
elvetvén rothadót, rögöst. |
|
Ha buzg a szív, hogy nekibuzdul |
a mellben attól külön is, |
hogy gondos asszony lesz belőled, |
Néztem, be gyorskezű tapasztalt, |
jó anyja mellett – be serény! |
S be helyre ottan is, a másik |
Dúdol; onnan dalol felém. |
|
Csak egy üdvözlést, így útközben, |
hálaszót neked, szerelem, |
ifjúságom napja, ki most állsz |
csak egy intéssel hadd köszöntsem |
mosolygó szemed és kegyes |
ajkad s köszönjem, hogy már ott is |
kedves voltál hozzám, kezes, |
bár egy kissé szemérmetes. |
|
Lent az öregek s fent a kazlak |
kézből-kézbe ragadva fújtunk |
egy-egy szál szájharmonikát. |
Szállt a gyenge dal, néha-néha |
csúsztunk lefelé megriadtan |
egymás fején át, hogyha lenn |
mozgás támadt, veszedelem. |
|
Majd vissza újra. Tanulgattuk |
a baglyok, a békák szavát, |
Párja hangjával fölkeltettük |
felelt egy-kettőt s aludt ismét, |
|
villanó, fürge füttyjelek |
repdestek össze-vissza tarkán |
ki távozott, ki érkezett meg |
és aki megjött: hova tért? |
egész hadsereg üdvözölte, |
ha felkapaszkodott közénk. |
|
Telt az idő, telt egyre jobban, |
egész kis család öregasszony |
cseveg már szülém körül is; |
kapkodják egymástól a szót, hogy |
hajlongnak fürgén, mint a tyúkok, |
ha az asszony udvarra vet |
egy-egy marék ocsus szemet. |
|
Néha hátranéz egyik-másik, |
hol az a lány? – szól, tudja bár jól, |
hogy hol lehet, ha nincsen itt. |
Elhallgatnak, ha késve néha |
ki nem jött fel végül? Sürít csak |
|
Itt a vénasszonyok csoportja, |
ott a menyecskéké – amott |
egy hosszú bükköny-asztagot. |
Mindegyik közelében ott van, |
sőt egypárnak hátán van a |
lazsnak, a batyu, készen arra, |
hogy ha huhog az őr szava, |
|
Mit tudod te, mi az, egy korty bor, |
ki bár pohárszámra ihatsz! |
Eszel éhedre – mit tudod te, |
egy falatnyi hús is – mi az? |
Micsoda boldogan zsibongó |
úton – mint éljenző tömeg |
sorfala közt az ünnepelt hős – |
rostokon át a – lelkedet! |
|
Facsarja nedved ki a munka |
s nyúljon feléd egy telt pohár: |
a földé vagy, megérted akkor, |
sassal – az ős léttel! Ezért lesz |
|
Itt vannak mind… És nemcsak visznek, |
hoznak is olykor – példa rá |
a pintesüveg, mely az asztag |
tövén épp szájról-szájra jár. |
Dícsérik, aki mérte… az csak |
hunyorog, mint a néma – ő |
a grófi pincék vincellérje –, |
egy másik nyulat vesz elő: |
|
Mellettük a szárító pajta |
kiosztódott a szűr ujjából |
már az ígért kis szűzdohány… |
Nyújtják neki épp áldomásra |
a pintest – bajszához teszi, |
nézi a holdat, véle – lassan |
alakot vált az s mint deli |
|
Itt van a magtáros – ha semmit |
nem hozott is, nagy tisztelet |
fogadja mindenütt: ő méri |
A két juhász se hozott semmit, |
se a bognár, se a kovács – |
bizalom van itt… mindahánnyal |
rendel viszontszolgáltatást. |
|
Amit ma itt kapsz, évek mulva |
adhatod vissza és ha nem, |
majd a fiad… ha egy parányi |
Fűzik békén a puszta sorsát, |
dörzsölik széles kezüket, |
tanácskoznak bölcsen, mint némely |
|
Ki viszi sorsod jóra, ország? |
Nem aki föl, a bakra lép, |
ők, akik lentről nyomják-tolják |
rozzant szekered, árva nép, |
árva magyarság! az ezer bajt |
öreg kocsisok, bölcs kapások – |
az ő szemük lényegre lát, |
őket csodáld ország-világ! |
|
Hajtsd végre csak egy próbahétre |
mind a parancsot és szabályt, |
mellyel csendőrön, szolgabírón |
által a felsőbb hely megáld |
húznának, ha nincs elme lent is; |
|
Így kormányoz ez a mienk is, |
parancsot oszt, törvényt szerez |
s bölcs határozatának otthelyt |
saját maga érvényt keres. |
Jön barmodért a végrehajtó? |
Ez mondja ki, hogy azt ugyan |
nem viszi el senki a háztól, |
|
Lép eléd pirulva a lányod, |
hogy rövidül rajt a kötény? |
A széptevőt ez fogja szóra: |
tudd dolgod mostan is, öcsém! |
Hirdetik mondák, víg legendák |
e kormányzat bölcs tetteit, |
fűtik jókedvvel a cselédek |
Említsek csak még egyet itt. |
|
Híre kelt hajdan: az újonjött |
ifjú férj volt akkor, szemérmes, |
hétszámra koplal a tehén. |
Aznaptól fogva minden este |
s attól fogva nyolc héten át |
telelopták padlását, csűrjét, |
míg meg nem emberlé magát |
és maga is a hegyre járt. |
|
Ez volt a mult – a csősz, a fő hős |
beszélte egykor el nekem. – |
Ez volt a hősi mult, de tőle |
nem marad messze a ma sem. |
Szólok arról is… de – mi történt? – |
mint szisszentető nyilalás |
merengésembe vág egy újabb |
zúg s mindent reszketésbe ráz. |
|
|
Hosszú huhogás, rá fütty s újabb |
füttyök, gyors veszéllyel tele! |
Hallom a lármát, mintha most is |
Hallom az éles szaggatott jelt, |
a percnyi csendet… majd a völgyből |
ebcsaholást, csengők szavát. |
|
Majd lódobogást és egy régibb |
éjből három kemény lövést – |
mintha szívemen át tolongna |
a bomlott, vak menekülés! |
Torkomban érzem, itt ver egyre |
s a félelem, ahogy lihegve |
|
Mint villám, mint jég, mint szapora |
gépfegyverek magvas szele |
söpör a kerten végig a vész |
Látom a kedves nénikéket, |
mint megriasztott madarak |
rebbennek széjjel; forgolódik, |
kapkod kis nagyanyám, szalad, |
botlik a nagy teri alatt. |
|
Amott a bokrok közt fehérlő |
szoknyák villognak: a sötét |
éjben leánykák, lengő hajjal, |
szállnak mint fürge őzikék. |
Repülnek hangtalan – mögöttük |
meglett férfiak, gyors fiúk – |
meg- és megállnak, visszanéznek, |
viszik, vagy gördítik az út |
|
Mentik lihegve a zsákmányt, mely |
megannyi kő, miből tán egyszer |
egy kis falusi ház tapad. |
Húzzák, cibálják, mint a hangyák, |
kúsznak csigaként véle, míg lent |
|
Süvít a fütty, sokszorozódik, |
nyit egymásután lent a kastély, |
a pöffedt, irígy szörnyeteg. |
A hétfejű, húszfejű sárkány |
mély mocsarából s nyitja öblös |
száját, a nagy kastélykaput – |
|
S fölmorran s ugrik ura mellé |
villantja szemeit az éjbe |
az ispán, kasznár laka is |
s folyik a hajsza és ki tudja, |
hogyan folyna ma is tovább, |
ha nem rejtené minden árok, |
bokor, fa, sőt a csősztanyák |
a rémült tolvajok nyomát. |
|
Ahogy a kutya kölyke-védvén |
ahogy a kotlós szembefordul, |
ha szétzavarják a csibét: |
apáért, testvérért, legázolt |
fordul szívembe, elfelejtett |
átkok élednek, vad szavak |
fortyognak és morajlanak. |
|
És vágynék vágyva visszafutni, |
karral a fellegek között, |
hatalmas testtel s mintha hangom |
messzedörgőn a völgybe le. |
|
Lopjatok! helyes! tiszta szívvel |
mondom, csak bátran, lopjatok, |
ez karddal harcol, az arannyal: |
És csak ügyesen! gyomrotokban |
első didergése a testnek, |
felsőbb, isteni bíztatás, |
|
Akinek nincs, nem azért nincs, mert |
nem jut neki – hanem azért, |
mert lefoglalta, ki korábban |
nyitotta ki szemét, kezét. |
S akinek van, ugyan miből van? |
Így, avagy úgy: szerezte, mondják; |
még jó szerencse, hogyha nem |
véren szerezte, fegyveren! |
|
Látom én jól, hogy szavaimra |
felém e szép dombok megett |
börtönajtók nyílnak maguktól, |
mint hajlongó lakájsereg – |
mit bánom azt is! Mit ma mondok, |
jobbra és balra fizetnem kell: |
|
Szólhat a pap: ez isten ellen |
való bűn, másképp élj fiam, |
a kegyes atyának: – hogyan? |
Szólhat a bíró: büntetés jár, |
s ha az jár, bátyámuramék, |
másképp kellene élni, másképp – |
ez az egy csöndes szó: – miképp? |
|
S szólhat a társadalombölcsész, |
csavartan, mint a lápi ér |
és annyi szent idegen szóval, |
mennyi tíz misébe se fér, |
vonjátok elém ezt a bölcset |
hogy sok szavára ráidézzem |
egy igaz bölcs szavaiból: |
la propriété c’est le vol! |
|
Lopás lett a tulajdon! – mondá |
arra mondta, kinek más bőrén |
De kiéből vesztek ti, kérdem, |
A napszámért mentek, amelyet |
– mely testi tulajdonotok! |
|
Megvetem én, ki a szegénynek |
óljából egy tyúkfit kiás, |
az uzsorást, a félkézkalmárt, |
sőt a kétkezit, az sem más! |
De itt ti vagytok meglopottak, |
ti vagytok itt az áldozat! |
De minek is a magyarázás, |
nélkül az ösztön ad utat! |
|
Minden sorsban akad olyan perc, |
amidőn – mert nincs módja más – |
Ha millióknak mondja, akkor |
jelensz te meg, forradalom – |
Nektek csak susog még, de nékem |
nagy szavát is; továbbadom. |
|
Egy ország volt a föld, s egy ország |
hamis a jog, az ige, törvény |
mely másként s másnak rendeli! |
Nem vesztek, mondom, visszavesztek, |
nincs mit szégyelni! – nézzetek |
a vádlók, üldözők szemébe, |
míg pillájuk meg nem remeg: |
ki itt a tolvaj – emberek? |
|
Jön a válasz már, jön a válasz, |
dadogó visszhanggal dől össze |
a fal előled, jobb világ! |
aztán eljön a kor, midőn majd |
a megtisztult mezők, hegyek |
felől nyugodtan hozza terhét |
alatt, ki szántott és vetett. |
|
Közel a kor – szinte szagát is |
érzem én –, könnyű, mint a tél |
szennyes hava fölött ha egy nap |
hirtelen meglágyul a szél. |
Fürge, friss tavaszok sietnek |
felénk, mint portyázó hadak – |
a magaslatról, hova az ének |
látom gyors kanyargásukat! |
|
Lobogóikat! s csillogást, mint |
hozzák, mint ár, az osztályharcok |
Előre! kiáltom búcsúzván, |
Kevély oszlopaival szédült |
jog lesz, mi bűn volt azelőtt! |
|
Lesz kor, midőn e mái furcsa |
ha hallja őket: eltünődve |
könnye között is mosolyog. |
jövőért, készülj kis sereg |
keményebb harcokra, de közben, |
mint minden hadbaszállt sereg, |
tartsd fenn magad, ahogy lehet! |
|
Tartsd fenn magad és gyüjtsd erődet |
mígnem egy nap majd az egészért
|
indul egy széles, szép roham! |
S vidáman mindezt – már előre |
a győzedelmet, a békét, mint |
katonák két csata között. |
|
Lám én is, kit az ősi harc egy |
fiatok, én is már derülten |
Előbb még harag, most mosoly ráng |
beszélő szájam szögletén, |
így nézek kis szülém után is |
fut-fut a veszély éjjelén, |
mint a megtestesült remény. |
|
Lelapul, fülel, megiramlik, |
hogyha utat enged a csönd, |
görnyedten igyekszik előre |
árok alján, palánk mögött. |
Viszi a lazsnakot és mintha |
ős bozótjából a nyomornak: |
|
Hogy itt vagyok, övé a hála! |
felsőbb világba, iskolába, |
egész Párisig – ő nevelt! |
Ha ő lopott, hát mindenestül |
én is egy nagy lopás vagyok, |
lopás eszem, szívem, tudásom, |
lelkem – mely folttalan ragyog, |
így köszöntöm a nagyanyót. |
|
fölbukkan… mily vígan szalad! |
nézem és hangom elakasztja |
s elnémulok meghatva, hogy lám |
mélyén fölcseng egy kis tehénke |
|
|
UTÓHANG
Csönd van köröttem s emlékeim közt. |
A városból, hol most lakom, |
hosszan nézek a sűrű éjbe, |
valamit még… de mit mondhatnék, |
mit szólhatnék még? – nehezen |
válok tőled, szép, nagy családom; |
törném, törném soká fejem |
|
Adjatok jelt, ti adjatok hírt, |
hogyan éltek most ott, ahol |
tudom a jaj is félve száll ki |
a Rend, a szörnyű talp alól. |
Ti üzenjetek végre nékem, |
hogy él a testvér összetartás, |
lobogva bátrabb harcikedv, |
|
|
|
Egy sápadt nő egy kis szobában…1
|
Nem volt riadalom a pusztán, |
váratlanul, hivatlanul tán |
|
novemberben, halottak napján, |
gyertyagyújtáskor, amidőn |
fejfák tövén a puszta népe |
künn térdepelt a dombtetőn, |
|
harangszókor, mikor a szomszéd |
hirtelen testvér-őrtüzekként |
|
A völgyben egy kis házban akkor |
szédült nehéz kínra anyánk. |
|
egy sápadt nő egy kis szobában |
s körül a komor hegytetők |
ormán villogó koronákként |
gyertyás, kisértő ünnepély |
és lent egy váratlan sikoltás |
|
Fönt sírás, tompa jaj, harangszó |
és lentről a völgy, mint meleg |
tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp |
|
Téli búcsú
Nyílik az ajtó, dús ködoszlop |
csap ki a fagyba, fölszalad, |
helyén a küszöbön röhögve |
egy testes mészáros marad – |
|
– Az ajtót, hé! – De lobban újra |
bokrából: most egy kovács lép ki, |
aztán egy kádár, egy szabó, |
|
egy sánta kocsis – telik egyre, |
zümmög a kocsma, sustorog, |
pácolja, főzi már pöfögve, |
|
Fedő billen így, gőzt sípolva, |
most egy kupec merült el benne, |
egy kondás, egy csizmadia – |
|
Gyűl bent a tábor, bőgve, minden |
mint bajtársak vesztett csatából |
|
Itt a púpos is! – Külön púpként |
púpján a hó, vállán a hó! |
A planétás zöld madarával – |
|
Jelen van még: egy utazó ács |
s öt-hat más gyanús hontalan. |
És köztük én is, nyughatatlan |
bús eszméimmel, nyugtalan |
|
képzeletemmel, két veszekvő |
félkéz-kalmár közt, ez a jó, |
ez a társaság már szívemnek, |
|
darabos hegyek s a szirt szélén |
ez a kis kocsma – ez a nép, |
mely így üli meg, öklendezvén, |
|
üvöltve, szinte kérkedőn már, |
hogy megmutathatja magát, |
ilyenek lettünk! – szájba dönti |
s falhozdurrantja poharát, |
|
gajdolva egyre s nyelve egyre |
a nyálkás murci nyers tüzét, |
kész a vásár! – a pénz a zsebben, |
– egy félmeszelyre épp elég! |
|
Megvolt a vásár, a sok sátor |
repül a négy égtáj felé már, |
|
Siet haza, fut már bokázva, |
ki lovon, kocsin érkezett, |
meg-megcsusszan a kaptatókon |
|
Künt szikrázik a fagy és dörren; |
egy éjjelen még jó helyen, |
füstben, fellegben, mint a szentek – |
– Itt csücsülünk a melegen! |
|
Leng a füst, leng a sűrű füstben |
bő mellével a drága angyal! |
|
Füstfellegekben, jó magasban |
messze gőzlik a föld alattunk, |
|
a hitvány föld, hóval, gyerekkel |
ünnep ez ma, a büszke tervek, |
|
a kitartásnak, szorgalomnak |
hisz és remél és álla koppan, |
|
s dalolhat hozzá maga módján, |
sipíthat, nyíhat, mint félfarral |
csapdába szorult farkasok, |
|
ahogy illik! – hogy klastromában |
sok gondja közt dicső urunk, |
hallván a messzi brummogó neszt, |
tünődjön el, de jól vagyunk, |
|
hogy’ mulatunk, együgyű szívünk |
e bús napokban hogy’ derül, |
hogy’ fújjuk, ropjuk! – Mint akiknek |
|
|
Utazunk, rázódunk…1
Ó, az a finom szín! A lágy zöld, melyet |
az őszi vetések, fák felöltenek, |
mikor a legelső dér rájuk leszáll. |
Mikor az éj alatt csonttá fagy a táj. |
|
Kocsin utazunk, a szaladó szekér |
összeráz a kemény hantok tetején. |
Körül a napfényben szikrázó mező – |
szöcskemód szökdel a milljó drágakő. |
|
A zöld táj a jég friss fénymázain át |
úgy vakit, úgy villog, mint a másvilág. |
Gőzt fúnak a lovak, mint a táltosok, |
oldalukból órjás, fehér szárny lobog. |
|
Nagy fehér szárnyakkal vágtató lovak – |
Illés! hova visz e lángoló fogat? |
Nem szólhatok, sajna, nem felelhetek, |
nehogy leharapjam dalos nyelvemet. |
|
Utazunk, rázódunk, szikrázó rögök |
tetején, mint érdes csillagok között. |
Ki ez útra téved, óh az néma már, |
lemond a világról, önmagába száll. |
|
Némán, elfogódva nézek szerteszét |
táncoló környékem, gyémántló vidék. |
Te vagy? Mintha már fent, halálom után |
idézne sóváran hű fantáziám. |
|
Fehér ez az út itt, akár a tejút. |
Elmarad a föld és elmarad a múlt. |
– Kirázza ez, bátyám, még a lelket is – |
Még a gyereket is – mekeg a kocsis. |
|
Köznapi mennyország! – Ilyet akarok, |
ily kétkezi jámbor kocsis-angyalok |
röpítsenek majd, ha fagyos orromon |
az öröklét éles legét kapkodom. |
|
Ez az örök-győztes szép szin várjon ott! |
Ez az eleven zöld! amely úgy lobog, |
ismerősen, mégis titokkal tele, |
mint ifjú kedvesem nevető szeme. |
|
(Kedvesemé, aki – míg én e magas |
bús eszmevilággal töltöm agyamat – |
békésen kuporog, puhán, csendesen |
mint fészekben alszik itt a térdemen…) |
|
|
Újév napján írtam
Karácsonyra hó lesz, jósolta a naptár |
és lett is valóban. Mintha ezer kaptár |
nyílt volna az égen: zümmögve kerengtek, |
belepték a pihék már az egész kertet. |
mint aki megfordul még egy búcsúszóra. |
Rajzott az egész táj! Estefelé csöngve |
szánok szaladtak el valahol a völgybe, |
láthatatlan, mintha mind álmodtam volna… |
|
A lágy alkonyattal szétömölt a tájon |
Nyugtalan forogtam a kicsi konyhában. |
Mire vártam? Ma sem tudom mire vártam. |
Akkoriban én úgy képzeltem az évet, |
mint egy hosszú utat. Mostan ér majd véget, |
hallottam és láttam, hogy mindenki örül, |
|
Akkoriban én úgy képzeltem az időt, |
Elején tavaszi virágok nyílottak, |
arrébb a nyár arany kepéi ragyogtak, |
majd gyömölccsel terhes őszi fák… e megett |
s ott a hegyek mögött, ott volt az év vége: |
iszonyú szakadék zuzmorával, jéggel – |
így képzeltem nyáron… és hittem előre, |
hogy ott feljutok majd valami tetőre |
s megláthatom onnan, a havas táj fölött, |
reményeink honát, azt a híres jövőt, |
lombjai a szélben fényesen lengenek, |
felette koszorút állnak a fellegek. |
|
éltem napról napra december havában. |
reggelente harsány aranyszint ontottak. |
Aztán hó lett és csend. Nagy csend, csak a bezárt |
kakasok hallattak pár kukorékolást. |
Szinte emelkedni éreztem a tájat, |
a kedves dombokat, az ismerős fákat, |
havas udvarunkat fürge talpam alatt – |
És eljött az ünnep s minden régi maradt. |
|
Évre évek multak s azóta én sokszor |
vártam még gyermekként az évfordulatkor, |
hogy majd csúcsra érek s gyakran már-már hittem, |
látok is valamit –, másszor legyintettem |
s Szilveszter csuszamló, sikongató éjén |
részegen pörögtem az év meredélyén. |
Megtörten ébredtem, sík, havas reggelen |
járt szemem s borzongva láttam: ez a jelen, |
ez a lapos hideg, amelyből sárosan |
nyult egy-egy országút előre gyászosan – |
Megindultam rajta, tudtam nem fölfelé, |
fázva lépdeltem új s új szakadék elé. |
Néha még fölvágtam rémülten fejemet, |
|
Újév napján írtam, amit eddig írtam, |
halott emlékeim fölött virrasztottam. |
Melyen át először néztem szét e földön, |
a kis ablakot most szomorúan törlöm |
s nézem a hófedte határt fáradt szemmel: |
fehér buckáival, mint megőszült tenger. – |
Elállt a havazás, csak itt-ott csap még fel |
egy kis halfarknyi hó, mint vihar szüntével |
az utolsó habok, aztán az is elül – |
s ím a hajótörött szemén könny melegül: |
|
jegenyéi ott fenn a régi hegyhátnak |
s az uj esztendőbe bukott vidék felett |
el-eltünedeznek, mint a kisértetek. |
Ország süllyedt itt hó, éhség, nyomor alá, |
rajta mint vizipók futkároz a halál. |
|
|
Havas emlék
Megettünk téged kis malac. |
Nyakonszúrt a szegény paraszt. |
|
ugráltál a deszkák mögött, |
|
nem volt számodra eleség. |
|
aki úgy ápolt, mint fiát, |
ki gazt hozott s kukoricát |
|
bent a meleg dunyhák alatt. |
|
Sírtam, befogtam fülemet, |
|
S képzeltem, jaj, mi lesz, mikor |
reánk is ránkkerül a sor. |
|
vidám szívvel voltam jelen. |
|
körmömre húztam körmödet. |
|
S a füstös, pernyés ég alatt |
rágcsáltam megsült farkadat. |
|
|
Az első tél, amire emlékszem1
Lehullt a hó, a szürkületben |
villogva szálltak a pihék, |
megülték a barna göröngyök |
|
Falta őket a sár, de jöttek, |
csak kanyarogtak – ügyesen |
gyűltek, mint nemrég még a lepkék |
|
Ökrök bőgtek az itatónál, |
rázták panaszosan nyakukról |
|
Távolról ebvonítás hallott, |
rémült csipogás, mint egy szétvert |
|
Sötétül egyre s a sötétre |
mint egy „Mene-Tekel” nyoma |
|
Vonal vonalra, ág után ág, |
fölálltak sorra a gyümölcsfák |
mint visszajáró szellemek. |
|
Mesékben élő gyermek, vártam |
ott az ablaknál a – csodát; |
most jön talán, mostan „jövend el”, |
most, fehéren, a másvilág! |
|
Csak a hideg jött. Hasoncsúszva |
bujt, bujt be az ajtó alatt |
és harapdálta, harapdálta, |
|
|
Fűrészelés
Fűrészelés gyermek-sírása, |
a fejsze öntelt csattogása |
keltett s litty-lottya a köcsögnek, |
mit ablakomnál öblögettek. |
|
Friss téli dél. A jeges gangot |
napfény és fürge kislány-hangok |
pezsgették, majd a kis harangok |
kezdtek verni egy tiszta marsot. |
|
Nem voltam itthon három éve, |
most se jöttem épp vereséggel – |
kedves környék sok kis zajoddal |
tapsolj csak büszke vigalommal – |
|
Itthon voltam hát végre bátran, |
tisztán a régi cselédházban, |
mit elvárt pap és uraság. |
|
Fölültem, aztán kiugrottam, |
két vén papucs alázatossan |
várt ott, mint két görnyedő szolga, |
csak lépjek rá kövér hátukra… |
|
Úgy, ahogy voltam, dudolgatva |
pislantottam ki az udvarra, |
rám nevetett, de nagy úr lettél. |
|
Tisztelt úr, ha nem sértlek ezzel, |
tüntess ki megjelenéseddel, |
nézd a fejszét, hogy vár a baknál, |
hogy neki is már kezet adjál… |
|
Fűrészeltünk s mert előző nap |
a nagy francia forradalmat |
olvastam, füttyömre a sok fa, |
mint zsarnok-fő fordult a porba. |
|
|
Téli éj
Úgy, úgy, jó gyermekem, úgy lesz újra minden, mint e világban volt. |
Künt az ablak előtt megropog a friss hó, csikorog, nyikorgál, |
ahogy a favágók elcsoszognak sorra… Lent a puszta kútnál |
szomjas ökrök bőgnek… nyujtva s panaszosan… mint e világban volt. |
|
Mint e világban volt, úgy lesz újra minden… zsong a téli reggel, |
Nagyanya dödögve tüzet rak a szoba kicsiny kályhájába, |
söpröget, törölget, behoz három bögrét reszkető kezekkel. |
Alszol még, de beleng álmodba is a tej édeskés párája. |
|
Így lesz újra minden; álmélkodó szemmel ismersz mindent újra, |
páros drótja közt a megtisztitott lámpát… a hű varrógépet, mely vígan csörömpöl. |
Mintha minden újra kezdődne!… Egyszerre tisztán, megújulva |
ülsz föl a dunyhák közt, pislogsz nevetve a hirtelen örömtől. |
|
Ez lesz a másvilág… nevetve ismerünk egymásra, kik hajdan |
elváltak, nevetve fűzzük egymás nyaka köré karjainkat – |
Künt kerék nyikordul, a disznók visongva döngenek az ólban. |
Tele fürge zajjal, nyüzsgő igérettel megkezdődik a nap. |
|
Az édes, a könnyű, meghitt nap, a szép nap! és mostan beváltja, |
mivel hajdan újra s újra hitegetett: sohase lesz vége – |
Becsilingel a dél. Megáll a délután; ott ülsz az ablaknál és anyád karjába |
dőlsz és nevetgélve tekintgetsz a téli derűs szép vidékre! |
|
A gyönyörű völgybe! – s integetsz, ha néha ismerősök jönnek küszködve a hóba’ |
S elfeledsz más mindent, ami máskor történt és másutt: azóta mindig idegenben! |
Ifjú könnyeidet, férfi vergődésed… a jajt, hajh-t, a négy sírt, melyeknél zokogva |
nyögtél s átkozódtál… elfeledted mindezt. Ahogy kezdetben volt, úgy lesz újra minden! |
|
S ezt az éjszakát is, e téli éjszakát, bús éjt, születésed harmincadik éjét, mikor zengve-búgva |
leomlott körötted a jövő légvára, gyermeki játékvár! s te dideregve-fázva |
kiáltottál volna – már az ég felé is! – s szenvedtél csak némán asztalra borulva, |
mert se földön, se égen nem lelted helyedet, sehol e világba… |
|
|
Isten ostora
Kik voltak, honnan, hova tűntek? |
messze jártak már, amidőn |
nagy robajukra kiszaladtunk, |
megszorultunk a küszöbön. |
|
Három megyéből ami pompa, |
fény lehetett és hatalom, |
ott száguldott a messze völgyben |
|
Lovak és urak és csillagként |
s büszke kocsisok vas derékkal |
|
Isteneket képzeltem én így |
később – a gyeplős Phaeton |
szállhatott úgy, mint ezek szálltak |
|
Csak néztük őket elbűvölve, |
élő mese volt! – a kövér, |
kemény lovak farán síkos, gyors |
villámokat dobált a fény. |
|
gyöngyházbélű híg ég alatt |
versenyeztek, hátuk mögötte |
nagy port vetettek az utak. |
|
Itt is, amott is messzenyúlva |
porzott a vidék, mintha csak |
egy láthatatlan kéz mért volna |
|
Egy láthatatlan szíjas ostor, |
csak üt, csak veri azt a földet |
|
Így látom egyre azt a tájat – |
védett senki, hacsak a testvér, |
|
– Ütésre ének! – golyónál is |
messzebb száll – szálljon hát a dal! |
sziszegve, élesen, a válasz |
|
Csatázva, küzdve, míg a régi |
tájról csitítva, szeliden |
föl nem süt anyánk mosolyával |
|
|
Újoncok
Egy csókot az anyának, egy intést a jóbarátnak |
s egy hosszú rozmaringot, szerelmesem néked, nagy aluvó! |
és ahogy az illik: havat a határnak, |
s künn a kapun túl verje a földet a ló… |
|
Aztán ti, társaim: táncra az éjjeli szép havazásban |
egymás nyakát ölelve s szökkenve, ahogyan sikong a duda, |
míg a toronyból elcsendül néhány éles ütés – száll könnyen a tájra, |
s lányra, akit nem lát közülünk már senki soha! |
|
Ez való mihozzánk s nyeregbe zökkenve majd a csendes utcán |
bódultan ügetni, mintha ez az éj is már csak emlék volna – |
kakas szól majd, itt-ott kemence világol, kenyérszag száll… aztán |
vágtára a porzó északi hóba! |
|
Apánkat, anyánkat, így hagyjuk el édes szép szeretőnket; |
dalra fiúk! – hogy lám, ha nevünket emlegetik majd |
könny közt is mosolyogva mondja anyánk majd: |
hogy’ táncoltak a hóban, hogy vigadoztak… |
|
|
Szerelem
Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam |
szerelmedbe és úgy sodortatom magam. |
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten |
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem. |
|
Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és |
aki köré a bor egy régi nyárt igéz, |
nem állanék meg, ha tekintetemtől e |
hófedte hársfasor rügyezni kezdene. |
|
Járok habok gyanánt futó finom havon, |
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom |
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát, |
két kezemen maradt szerelmed illatát. |
|
|
Ami újra elmarad
Cseppre csepp, csöpög a hólé |
gyöngyfüggöny leng a ház hosszán, |
Minden ház egy tündérkastély, |
csupa ékszer, csupa dísz, |
gyémántos a kazal, boglya, |
|
Cseng és csorog és sugárzik, |
Süt a nap, a vékony sárban |
csülkig olvasztott aranyban |
|
Oly fájdalmas, oly esetlen |
oly hontalan az új napfény |
oly fájdalmas, oly esetlen |
|
félszegen bár, mint az árva |
sötét bánat kél a szívben |
|
Fénnyel, zajjal közelgő nyár, |
Büszke nyitány, szép igéret, |
harmincadik! – nagy zenéd |
|
|
Tavasz volt
Puskámmal vállamon, tapostam |
hajamat a szél lódítgatta, |
futottam is, elért a zápor, |
de egy bőlombú tölgy alatt, |
mint óriás kotlós tövében |
dőlt az eső, de ott meleg volt, |
mint fészkek fülledt fenekén, |
vígan forogtam, míg fejemben |
kölni kezdett e költemény; |
kiderült újra, füttyentgetve |
kószáltam tovább, a nyulak |
(tilalom volt rájuk) nevetve |
rázták felém kis jobbukat; |
galambcsapat rebbent előttem, |
mint széthulló fehér csokor, |
fölfelé hulló tiszta szirmok! |
mint bugyborék a víz alól! |
Hirtelen mintha víz alatt, mély |
tájon álltam és néztem volna |
egy füttynyi fürge buborékot, |
mely szívemből lobban elő |
és száll feléd föl, a fölszínre |
Már alkonyult, midőn a tisztes |
malom mellett, melynek öreg |
szíve oly békésen tagolta, |
hogy nem a zsákmány, nem a vad |
csalt el hazulról… mást kutattam, |
a rejlő, bujkáló tavaszt, |
az érkező tavaszt, a lágyan |
azt hajszoltam, a megújuló, |
s tán ifjúságomat… merengve |
völgyből egy másik kis kutya. |
|
Oly időben éltem
Oly időben éltem, midőn halványodtak a királyok, |
hátráltak, hátráltak s hirtelen porrá estek. |
A lármás hegyhatárról ingatag füst kóválygott. |
Nem sajnáltam őket, hogy sorra odavesztek. |
|
Kezem hátul kulcsolva botomra nehezedtem. |
Felettem évek úsztak, mint fellegek oly gyorsan. |
Estékre emlékszem… csak vártam, míg köröttem |
a táj horpadni látszott, mint tenger fuvalomban. |
|
A táj, a városok, a zsarnokok szobrai – |
Oly esendő volt mindez s nyúló, mint ostoba álom! |
Csak vártam, mikor fognak már arcra omlani, |
porfelhőt és bűzt vetve, végig a láthatáron. |
|
Fejem leszegtem s álltam, vagy felnéztem meredten. |
Előttem vetés habzott s mosta dühödten lábam. |
Mint tőr szúrásai: hosszúkat lélegeztem… |
Csak bokáig álltam ebben a világban. |
|
Közöny és szomorúság. Ifjú lány állt mellettem, |
alakja lágyan ingott ide-oda a szélben. |
Sóhajtva vállamra dőlt, elaludt kimerülten. |
Ez minden, minden, minden, amire még emlékszem. |
|
|
Gyermekkor
Szép hullámvonalban madár repült felettem |
s utána épp azonmód lebegve fürge párja; |
harang csendült meg akkor s mintha e zaj még szebben |
ringatta volna őket tovább a könnyű nyárba. |
|
Szép kép volt ez, barátom, néztem utána hosszan |
libáim közt meghatva s tán könnyel is szememben, |
mintha egy titkos intés, hívó kar tünne ottan; |
dél volt, a földre ültem, száraz kenyeret ettem. |
|
|
Két régi vers egy kutyáról
az udvarból ki a világba. |
Szaglászva cikázott előttem, |
|
Futott az úton és a réten, |
és hogyha valamit talált, |
csahintott egyet. Szinte intett, |
ahogy vígan kétlábra állt. |
|
Egy ürgeluk itt – magyarázta, |
itt meg egy róka fekhetett. |
Félmétert szökkent, hogy elkapja |
|
Kavicsot dobtam a folyóba – |
szemrehányóan vakkantott és |
fejcsóválva lépdelt felém. |
|
szívvel és néztem hű szemét, |
de ő vígan arcomba nyalt. |
|
|
hidakon át és hűvös kertek |
porban a zörgő kocsi mellett. |
|
bordáim közül víz szakadt, |
a porba-fénybe lógó nyelvvel |
|
Senki sem hívott, senki nem |
küldött, nem is nézett reám, |
fent részegen dalolt a gazda, |
|
Ugrottam, bukfenceztem is, |
a szekér felhők között dörgött – |
szóltam volna: jaj! – s újra: jaj! |
|
leszállt a gazda és megindult |
az árnyékos tornác alatt. |
|
Léptem dülöngve én is, végre |
lábához hullni boldogan – |
ha csak egy kívánsága van. |
|
Nyíva röpültem ki az ajtón, |
ahogy vadul belémrugott – |
zuhant szívem az éjszakában, |
akár ti, hulló csillagok. |
|
|
|
Ajándék
Tudom, mi szolgának a jó szó, |
egy kézfogás a hontalannak, |
sokat próbáltam. Köszönöm, |
|
Se jobb, se rosszabb, csak a rossztól |
hálás vagyok csak és köszönni |
szerelmet, ezt az éjt, szerelmed; |
|
Egy szót se szóltam, ajkaidra |
lefogni győztesen megindult |
őrizd egy életre, mit eztán |
|
Tudom, szegénynek percnyi jókedv |
engem melenget, hogyha rád ím |
játékom, díjam, büszkeségem, |
|
Szerelem volt ez? Azt tudom csak, |
emberré válni s bár egy éjre |
|
Dől künn a hó, végy két harisnyát, |
ha csöngve felriaszt az óra, |
itt rögtönöztem, itt hagyom |
|
|
Az évszakok futásáról
Gyorsan röppentek az évszakok, be gyorsan, |
|
be gyorsan, gyorsan, angyalom! |
rozsdállott, fehérlett – zöldel az út újra |
|
Évszak, évszak után – milyen diadallal |
győztesen a maga színébe borítva |
|
Dörögtek, cikáztak, óh be vakítottak – |
lassul az iram már, szorongva lesem már |
|
Jön a tavasz újra – be tétova már ez! |
lépésről-lépésre jő, hogy ragyogását |
|
Szelíd napjaival úgy seregül körém, |
Egyenként veszem el, forgatom zavartan, |
|
Mire jó már nékem, kérdezem tünődve – |
lám a virág szirma, mit repkedő kezed |
|
|
Sört kortyolok, míg te kedvenc gyümölcsödet, |
szívom a reggeli rét szagát és érzem, |
|
Tisztul az illat is, ez is, az is külön |
oldódik a csomó, a régi, a tarka, |
|
Oldódik, s mi marad belőle? Ideje, |
kedvenc gyümölcsöm és kedvenc virágom itt |
|
Előbb a liliom sűrű illata, most |
rothadó szaga csap arcomba és vonna |
|
Erre-e vagy arra – jobb volna semerre, |
szüköl a szív, mikor eszmélnie kell már |
|
Akármit választasz, csak szegényebb leszel, |
míg a gazdag vásár csengő kincseivel |
|
Elcsörömpöl s vissza már egyre ritkábban |
Járt a tavasz hozzám s a rögös hegyhátban |
|
|
|
Hársfák
befordultam és enyhülést, |
vigaszt keresve, meg-megállva |
egyre szagosabb félhomályba. |
|
A két oldalról összehajló |
nyirkos, hűs boltozat alatt |
ingerlő, sikos ízek úsznak, |
mint pincék nyers fala alatt. |
A bokrok, ágak, mint a dongák, |
minden lépésnél új zamat, |
|
Mintha kétfelől a homályban |
Mintha kétfelől mindegyik fa |
nyúlnának, várnak, hogy nyikorgó |
|
hadd öntsék lelkesülve, mint a |
a föld, a hűtlen évszakoknak |
Vigaszt a szívnek és ha kell, hát |
mámort, hogy annyi tél alól |
fényre vezet, tavaszra mégis |
|
Más napra, égre – mosolyogva |
oly megbocsátón, mint a csöndes |
Úgy távolodom a városból, |
Gyerünk, reméld te árva lélek, |
vár még egy másik, jobb világ. |
|
|
A hirtelen nyárra
gyepen, tetőn gyors fényű bál; |
a morzsák közt is áll a nyár. |
Füttyel lépek az udvaron, |
mosolyom friss szárnyai visznek. |
Jó szaga van a mosdóvíznek. |
|
mely a sövényen vakitott. |
arcodon napfényt szagolok. |
Mert bújnak ők is már elő, |
kedves virág mindnyája nékem! |
Négy kelt ki ma. Szerénykedőn |
lapulnak itt szemed gödrében. |
|
ékesebb, hűbb, mint a mezők. |
szemlélem én már az időt. |
Bízva köszöntöm benned őt, |
az ízzel-szesszel teletölt |
|
|
Fiatal asszony
Úgy ébredtél, oly nesztelenül, mint egy madár. |
S most kérdeznéd éltedet – |
Kis szemed pislog – kint süt a nap már, |
igen, egy új nap érkezett. |
|
S tán röppennél is már, oly könnyű vagy, oly boldog, |
frissen hunyorogsz a napon, |
puha arcod kis gödreiből mosolyok |
|
Boldog a test s te jószívvel véle vigadsz, hogy |
forgolódj csak, duruzsolj – mint a patak, ha |
|
Lám, újra születtél… vár a világ már, |
elkanyarogtassa kicsi sorsod, rázza nevetve |
|
Nézd, hogy nyúlna feléd síkos ujjaival már, |
hogy csiklandozna a vén hunyori, hogy csak a hangod |
|
Szökkenj hát, mint a patak, röppenj hát mint a madár, |
e kietlen völgyet, a hajnali s alkonyi pírnak |
|
Mindezt a néma vidéket! amely, lásd, annyi tavaszból, |
elsuhanó szép évszakból nem tartott vissza borongó |
dombjai közt csak egy madarat… |
|
|
Testvérek
Három nap néztem volna csak szemed |
árnyékos völgyét, szemöldöködet, |
a pillák sűrű sását, mely között |
az eleven kis vadvíz incseleg, |
villantja fényét, fürge terveit, |
síkos halacskák szökdeléseit – |
Három nap néztem volna hallgatag |
az egyiket, aztán a másikat. |
|
S töltöttem volna három új napot |
csak nézni némán a lágy hajlatot: |
ruhád alól kisejlő kebledet, |
a csillagot, mely rajta szendereg, |
s készül, fényküllőt feszítve selyem |
leplén ragyogni vak éjjelemen – |
Három nap néztem volna hallgatag |
az egyiket, aztán a másikat. |
|
S elég lett volna újonnan nekem |
csak legeltetni, itatni szemem |
szép szárba szökkent páros térdeden, |
melyek hivalgón, mégis félszegen, |
mint fényes kapu kettős szárnyai |
tán biztatták már egymást nyílani – |
Három nap néztem volna hallgatag |
az egyiket, aztán a másikat. |
|
Az enyhe hőben, amely szeliden |
testedből áradt, tested fényiben |
elültem volna, napon a beteg, |
lesve, mellemben hogyan bizsereg, |
hogy’ oldódik a fájdalom, hogyan |
oszlana már a test is boldogan |
el, föl egy könnyebb táj felhőibe, |
mely maga már az altató mese – |
|
És lettem volna gyermek, gyermeked, |
hogy, ha ölellek: úgy öleljelek. |
Hogy mit szerelem csak sokára ad, |
halljam már most vígasztaló szavad. |
Fi a lánytestvért – úgy öleltelek, |
ős vágy ízével enyhítve a bűnt, |
így aludtam el – leghűbb kedvesed, |
mire az első éjjel tovatünt. |
|
|
Dél
Illik teneked ez a szépség, |
|
s rá e pirulás – ez a lányos |
nyujtózás, amelynek meleg |
merül föl, fénylik ki szemed –, |
|
minden selyemnél, selyemingnél |
ez, ez a testedre szabott |
ifjúság, jókedv, melybe büszkén |
fordul, csillan minden tagod, |
|
a borzoló szél is fejednél, |
fejed mögött a tág világ, |
e nyár, e lomb, mely hódolattal |
könnyű aranypénzt szór reád –: |
|
|
kedveznek néked! – Hozzád illik |
mint megnyugtató szép keret |
még a hegylánc is és fölötte |
|
még a madár is ott az ágon, |
minden, mit dúdolva-dohogva |
a természet körénk rakott, |
|
minden e földön, tán még én is, |
s fütyörészve egy öröklétre |
|
e zsúfolt, sűrű, meleg órát, |
melyből kikél és szétcsap máris |
|
|
Ez a boldogság, ha nem tudnád, |
a röppenő – most tudhatod, |
a szép kárpótlás egy életre, |
hogy asszonysorsod vállalod. |
|
A legtöbb öröm, mit elérhetsz, |
nem leszel ilyen tiszta fényben, |
az élet ilyen szép csucsán, |
|
ily lelkes légben, hol magasban |
csak ringatódzik mozdulatlan |
a zajló, messze föld felett, |
|
ily tág csöndben, mit elviselni |
nem is lehetne tán soká – |
oly hihetetlen máris, mintha |
|
|
Ilyen békében! – Hogyan mondod? |
Mintha lehúnyt pillád mögött |
benned csillogna, csiklandozna |
a fényes rét, a tó, a rög, |
|
az egész tájék és úgy érzed, |
mintha minden hang s gondolat |
növelné, nemcsak lelkedet, de |
tested is, két jó karodat |
|
még egy, még bensőbb ölelésre, |
melyben a földek, tengerek, |
az egész föld beszorul, mint egy |
anyátlan, árva kisgyerek – |
|
Az egész föld és benne én is |
könnyes hálával azt vallotta, |
hogy urad vagyok, vezetőd. |
|
|
|
Óda egy hivatalba lépő afgán miniszterhez
Nem lopsz te többet! Ami még lopható |
s egyáltalán mi még elemelhető vala: |
magas elődeid már mind elemelék – |
Kongó puszta honod! Reménytelen egén |
|
kifordított zsebek gyanánt lobognak a |
felhők s mögöttük, mint a forgalomból rég’ |
kiment tallér méláz antik fénnyel a nap – |
nem váltható fel ő… hunyorg arcátlanul. |
|
Szegény haza! nincs más disze már, csak amit |
költői raknak rá: az őszi lomb nehéz |
aranya, a folyók ezüstje s hölgyei |
gyémánt szeme… de te tudod, mindez mit ér! |
|
Te a valóságot fürkészed gondteli |
arccal s objektiven! s meg nem téveszthetőn – |
A helyzettel, öreg, te számolni akarsz |
mesterséged finom szabályai szerint… |
|
Azt nézed, hogy mi van… és – elhiszem – szived |
búsong! Mit messziről édes oázisnak |
véltél: délibáb volt! szélhordta homok és |
állathulladékok halmán ülsz merengve… |
|
Értem keserved én! Ezért volt hát vitéz |
könyökforgatásod az ősi mód szerént? |
Ezért hajlongásod? Ilyen pályadijért |
nyaltál, miként csiga, utat e polc felé? |
|
Ah, eljő majd a kor, tudod, akárcsak én, |
eljő a nap, midőn minden tolvaj felel – |
remegve állsz te is köztük – ártatlanul! |
szégyenkezve dicső eleid közt: kontár! |
korcs ivadék, aki már lopni sem tudott… |
|
|
Paprikák
nem érinti szívem úgy, mint |
|
Villognak már, testesednek, |
úgy hintáznak, mint víg lány-had |
|
A hegyükre nyomott csókban, |
tudtam meg, hogy újra nyár van. |
|
Mily ifjúság, mily vígasság |
érlelődött friss husukba, |
|
Nyár van, újra, nem is újra: |
vidék fölött és szívemben. |
|
már nem köntös, nem a virág: |
gyümölcs és hús nyisson rám hű |
|
Jönnek sorba, egyik édes, |
másik szép szinét kínálja, |
rádmosolyog s eszeveszett |
|
hálás szívvel dicsérlek én, |
férfi nyeldeklők virtussa, |
|
|
A szív szava
Ne nézz a villamos-szomszéd nyitott |
olvasmányába – egy elszánt betű |
reádugorhat és – vakarhatod! – |
csíp, mar, tapad már, akár a tetű. |
|
Ne olvasd el az ékes falragaszt, |
mely ebzárlatról és szívről szaval, |
sunyin reád vadászik mindegyik, |
a körmondatok dróthurkaival. |
|
Ódd kis családod nyugalmát! Kerüld |
melyekben, úgymond, a tudás lakik, |
művészet, szépség, stb. és szeretet. |
|
Kültelki csapszékek előtt időzz, |
az ablakokon át éjfél felé, |
megütheti füled ott néha még |
a szív szava s a tiszta szellemé. |
|
Hasonképen a dutyikból, ahol |
a hányt-vetett hős végre enyhre dűl |
és népkonyhákból, amidőn a felsült |
potyázó épp az utcára repül. |
|
|
Ökrök
A kis tó közepén, melyre az est már kéklő |
zománcot von, hasig merülve állanak. |
Mintha innának a mesék varázsvizéből, |
csurgatnak szájukból aranyló szálakat. |
|
Buták, esetlenek; toprongyos szolgahadként |
bámulják, siratják az elbukó napot; |
hangjuk rossz trombita, de szarvuk, mint a gyöngén, |
vágyódó égretárt finom leánykarok. |
|
|
Nomádok1
Így láttam a Gironde-parton őket |
s a Don-vidéken. Főzték a dögöt. |
Ültek a szabad tűz körül és ősi |
fölénnyel falták az ürgét. Röhögtek |
Európa szolga népei között, |
mint nagy titkok tudói-őrizői. |
|
Üdvözlet bécsből
nyomait még nem meszelték be. |
Különben rend. Vigyáz az Úr és |
Fey úr tovább a drága Bécsre. |
|
Csillog a fényes kirakatban |
gyöngyök és hurkák garmadája. |
S előttük léptekként a néma |
koldusok kutya-pillantása. |
|
Béke van, általános. Béke |
ragyog a puskán, ágyúcsőben. |
Sima arccal, rendben hevernek |
|
Cseng a harang. A törökűző |
hős unokája lovon, gőggel |
viszi hadát, mely bajt vívott a |
pékinasokkal s mosónőkkel. |
|
|
Ajándék
Tengeri táblán fut át a vonat. |
Integetnek a napszámos-leányok, |
szórják két kézzel a jókívánságot, |
a sok szerencsét, kellemes utat! |
|
Annyi van nekik belőle? Olyan |
fölös náluk a boldogság, szerencse, |
hogy így dobálhatják csak a szelekbe? |
Még sikongnak is hozzá boldogan. |
|
Püspök az áldást, király a kegyet |
nem oszthatná jobb szívvel, könnyedébben. |
Senki sem omlik térdre a fülkékben. |
Vissza is csak egy gyermek integet. |
|
|
Mint két fuvallat közt az ág…
Harmadnapja se hír, se újság? |
milyen szabadság leng köröttünk |
|
A váratlan csöndben, mely félve |
lapul még, fülel és remeg, |
a hajszolt szív, a fáradt elme |
|
Végre egyedül! Végre nyugton! |
Ha zúg is messze a világ, |
ha úgy piheg is ez a béke, |
mint két fuvallat közt az ág: |
|
csend, csend egy napnyi még! – A pusztát |
messze porzik az úton újra |
|
Halkul és halkul – mintha morgás, |
a fák között, a domb megett. |
|
Elmúlt; fölöttünk mintha szennyes |
hullám tajtékzott volna át, |
rázza magát a völgy a szélben |
s nevetve lélegzik tovább. |
|
|
Ünnep
Csak a kutyák vakkannak néha |
csap zajt, ahogy futásnak indul |
s kiválva hirtelen a porból |
elszáll a malacok felett. |
|
Csak méhek zsongnak itt a kertben, |
s velük ez az árvácska-had |
sugdolózik köröttem halkan, |
oly halkan, hogy még én se halljam |
hamvas, kislányos titkukat. |
|
Ezt figyelem, ezt fülelem csak |
lehúnyva csüggedt szememet |
s a tiszta csöngést – mintha messze |
hajnali időkből érkezne – |
|
Ünnep ez, ünnep; harangszó sem |
kondul itt benne; hallgatag |
áll a harangláb, kis kolompját |
még gyermekkoromban kilopták, |
mint hírlik, a szilasiak. |
|
Eltűnt örökre… lám, de így is, |
emléke is, hogy földerít! |
együgyű vaskos valóságnak |
hallom friss csöngetéseit. |
|
Így ünnep az ünnep: fölnézni |
s nem bánni, ami elsuhant. |
Ha van még, szót váltani így kell, |
békét a rejtező istennel, |
|
se szó – még gondolat se kell. |
Itt vagyok. Élek. Nap melenget. |
Mint nyájat őrizem a csendet. |
|
|
Feledni
Feledni, feledni, feledni, |
simítsd homlokom enyhe szellő, |
gyógyítsd meggyötört szememet lágy |
vonulásoddal puha felhő – |
|
Feledni, mindent, elfeledni, |
kiheverni, mint betegséget – |
oldjatok fel, muljatok már, |
hegedjetek be, óh, emlékek. |
|
Fejem fordítom, fülem zárom, |
óh hol a bölcs, a tudós hol van, |
ki feledtetni tudná vélem |
mit keservesen megtanultam? |
|
A hasztalan harcot feledni, |
óh feledtetni kudarcunkat, |
hol a történész, ki homályba |
borítaná megint a multat? |
|
Hol az új hajós, ki útjáról |
nagy híradással hazatérve, |
szigeteket, új és új földrészt |
lökne vissza a feledésbe? |
|
Népeket, fajtákat feledni, |
várost vágyok feledni, falvat, |
csúcsokat, hol bukásaim most |
gúnyoló visszhangként lapulnak. |
|
Törlődjetek el messze tájak, |
melyeken ifjan átsiettem, |
merülj el hívó, büszke bércek |
hona, szép ifjúság köröttem. |
|
Elégni, mint máglyán, pirosló |
arcom perzselő szégyenében. |
Dajkáló vidék küldj egy álmot, |
ránts vissza hozzád, szülőföldem. |
|
Feledni, ahogy láncokat tépsz – |
óh vakon, tétován, tudatlan, |
beh biztosabban léptem én itt, |
amikor hajdan elindultam. |
|
Feledni, ahogy kigyult házból |
fulladva kifutsz a szabadba, |
míg mögötted kő kőre omlik |
porosan, füstösen, ropogva. |
|
|
Minden mi elválaszt
Elváltunk s minden, mi elválaszt: |
ahány akadály, azt emeli, |
szép foglalatként csak, amit |
elzár előlem: kebledet, szemed, |
|
Mint lég a hangot, víz a fodrot: |
úgy sokszorozza, villogtatja, |
torló dühét, mit nem éreztem, |
míg együtt lehettem veled. |
|
áthatóvá, mindenütt-mindég |
mint a bujkáló, észrevétlen |
|
Ahogy a nyári föld csak este |
most hogy letűntél, én most érzem |
most érzem tikkadtan, hogy akkor |
|
Elmentél s mindig igazad lesz. |
Te leszel mindig már a jobb. |
Szolgálóm voltál: sorsomat most |
zsarnokin, durván és gyötörve, |
|
|
Gyertyafénynél
Háromszáz ökör bőg köröttem, |
lakásom körül – szakgatott |
kórusuk csapong a vak éjben |
mint meg-megiramló habok; |
elülnek s újra nekitörnek, |
szinte már asztalom verik – |
az asztalon vén üveg ajkán |
magányos gyertya küszködik. |
|
Tanyán lakom most, itt a régin, |
mely annyi romlás, szenny felett |
úgy élt, úgy él emlékeimben |
mint víhatatlan szép sziget; |
mintha szigeten, hű magasban |
ülnék s nem is itt, hanem ott, |
azon a boldog ifjú tájon: – |
|
Hajlik a gyertya, ejti könnyét, |
szalad a könny az üvegen, |
futnak szívemen csiklandozva |
leng a láng bent is, ott a szívben, |
s ha meglebben is, föllobog, |
|
Kis körben s enyhén mint a gyertya, |
így jó már nékem fényleni, |
országos sűrű sötétségben |
végezni munkám… hogyha érte |
mint a mosoly, mely a dal végén |
|
Künt zeng az éjjel, zeng a csorda, |
a hegyről ma verték haza, |
zeng, mint az őszi rengeteg, mint |
mint kavargón ostromra szálló, |
amelybe itt-ott a vezérek |
|
Lobog a gyertya – a fal hosszán |
csatáztat kövér árnyakat, |
mint künt a világ: azért vívnak, |
hogy engem mulattassanak. |
Elnézem őket és mosolygok; |
a vén ágyból, hol dédszülém |
aludt és fogant, kedvesemnek |
lágy pihegése száll felém. |
|
|
A kis cselédleányra gondolok…
A kis cselédleányra gondolok, aki hajdan |
e régi házban szolgált. E huzatos pitvarban |
szaladgált napestig, hol most oly elfogultan |
állok, ahogy ő tán, amikor a mezőkről, |
a tanyáról ide bevezették először. |
|
S ahogy ő nézhetett akkor itt a jövőbe, |
oly félve nézek én is vissza a mult időkbe. |
Hogy bántak véle itt? Alig múlt el tizéves. |
Hogy készült szegényke az első lefekvéshez? |
Első éjére az idegenek között? |
Úgy bámultak reá, mint morc mezei vadra. |
A konyhában aludt, itt a tűzhely mögött, |
mutatja asszonya, ki hajdan megfogadta. |
|
Ismerem ezt a házat, tudok én sokat róla. |
hallgattam a nagyok szavát, egy puha keblen, |
ez a ház úgy fénylett föl félszendergésemben, |
mint a mesebeli próbáltatások tornya, |
a felnyúlt idegenség, aláztatások pokla, |
hol rémek kínoznak egy ártatlan, ijedt lányt. |
Papuccsal ütötték, ha csak egy bögrét elhányt. |
|
Nem láthatott ő senkit hetekig, mert vasárnap |
délután is kötött, vagy mosta a harisnyákat. |
Elképzelem az árvát, ismerős, szelíd arca |
hogy torzulhatott félve kénytelen-mosolygóra |
és félve hogy derült fel, ha ünnep reggelente |
a víg mesterlegények a főtérre mentükbe |
tréfáltak s mentek is már, gyors nádpálcát forgatva. |
|
Mit gondolhatott ő? Ó, ha tudta volna: eljön |
egyszer egy ifjú nővel egy férfi, hogy bejárja |
minden lábanyomát és mit ő súrolt, e lépcsőn |
szenvedve emlékszik majd hajlongó alakjára. |
Arcára, mosolyára, így foszlányonként gyüjtve |
e földről már örökre elröppent drága lényét. |
Könnyezik s rángó ajakkal hallgatja a mögötte |
csoszogó öregasszony fogatlan fecsegését. |
|
Mert ez, ez még él itt. Tekintget nyálkás szemmel. |
Pillog, feszeng, akár bírája előtt állna. |
Ez volt. Ez verte hát. Nézz arcába mégegyszer, |
ő az, a tünt mesék csonttörő boszorkánya. |
Öreg már, félbolond már, nem tud már csak remegni. |
Aztán könnyezni csak, látva a pénzt kezedben. |
Köszönj és menj tovább. Nem, nem bűnös itt senki. |
De mégsem lesz bocsánat, nem már hetedíziglen. |
|
|
Házasok
mily idegen arccal! szemed |
mily riadalmat tükrözött? |
|
Honnan jöttél? Mily borzadály |
villant rám egy pillanatig? |
egy más létből mily vád s talán |
|
lassankint ez a gyermeki, |
görcsös harag lám ellobog |
és kisüt szád körül megint |
asszonyi meleg mosolyod – |
|
s fej fej mellett, halálosan |
összefonódva, mint nevünk |
|
|
Kiderül, beborul
repül az ősz, repül a nyár, |
|
csillog-villog a napfényben |
|
|
Jön az ősz
Jön az ősz, jönnek az őszi nagy alvások! |
sűrű borzongások, hosszú ásítások, |
melyektől a szív is megleng, mint a levél – |
Hályogos az ablak, finom párájára |
szerelmese nevét irkálja a lányka |
s ásít hozzá, hogy majd’ beleomlik szegény. |
|
Ásít jó anyja is; künn az istállóba’ |
a gazda is lova farára borulva. |
Hátra néz a hű ló s ásit ő is egyet – |
Ó, ez az unalom! – a beborult égre |
harsogó ásítás a barmok bőgése, |
ahogyan egymásnak visszafelelgetnek. |
|
Dél volt s már este van. Dől a köd vastagon. |
Csöpögnek az ágak. A nyálkás utakon |
mint ingó kisértet, csusszanva tünedez |
a vén levélhordó – eloszlik a tájról, |
bekapta, benyelte a tejhabú távol, |
mely lomhán nyújtózva, szuszogva közeleg. |
|
Álmos a költő is, rímei botolnak, |
a sor végén egymás karjába omolnak – |
hullna velük ő is, hallgatja tünődve |
távoli muzsika ki-kifutó zaját, |
ahogy nyitják, csukják a kocsma ajtaját |
s egy lélekzet jókedv kicsap az esőbe. |
|
Kiért sarat, fagyot nem kell immár tűrni, |
ó, drága szerelmem, gyerünk lefeküdni, |
nem a mi világunk, mi odaki most van! |
Egymással, egymásban hív nyarat keresni, |
most jó szerelemmel igazán szeretni, |
félig itt a földön s félig már álomban. |
|
|
A töltés mellett
Egy tagban álló ezerholdakon |
fut a vonat már órákon keresztül. |
Nagy messze egy-egy falu; tornya félve |
erőlködik a nap felé a ködből. |
|
Minthogyha Pestet elhagyva e mái |
időkből is kifutna a vonat, |
s egy régi korba, egy letűnt világba |
törne magának csattogó utat: |
|
eldőlt temetőt vág ketté, odébb |
pusztai tanya szalmafedeles |
cselédviskói közt rohan… előle |
sovány kutya fut, csirkehad repes. |
|
Egy mezétlábas gyermek áll a sárban, |
egy félvad, kócos jobbágy-ivadék. |
Mit érez, ő nem tudja, én tudom csak, |
minthogyha most is helyén állanék. |
|
|
A Dunánál Esztergomban
Az ott a határ. Nézd az alkony |
úgy vöröslik, mint a térképen |
|
A tárt rét közepén a régi |
ködlő rejtelem, ott halad |
állat, a fényes fák alatt. |
|
A határ, határ, egy darabka |
a nagy láncból, mellyel magát |
gúzsba kötteti újra s újra, |
|
amelyen innen élni, halni, |
túlnan gyülölni, ölni kell. |
|
sötét folt… Mintha vádolón |
vér szivárogna, áruló vér |
|
|
Országom határa! – Túlnan |
kis házak ülnek meglapultan, |
nyakát nyujtva a zsuppos nyájból |
egy vén gémeskút visszabámul. |
|
Országom határa! – Földem |
határa, melyből nevelődtem, |
mely táplált illattal és fénnyel |
|
És ahol most fű, virág, hogyha |
néz vissza reám, emlékeztet, |
megannyi ismerős tekintet. |
|
Országom határa! – melyben |
jogom van fennen énekelnem, |
hol hangom otthonosan rebben, |
mint jó visszhangzású teremben. |
|
Melynek én is, ha nyelvem birja, |
szívbeli, zengő akaratja, |
|
Minden árok és határ ellen, |
minden átok és csaták ellen, |
minden ellen, mi gátat vethet |
mi bátor, tisztuló szivünknek! |
|
|
Motorzúgás és dal is átjön |
csempész-áruként a vizen, |
bokrok közt, habról habra szökve |
és fegyverek közt ügyesen. |
|
Nagy ívben jönnek át a felhők |
váltakozva hullnak a kettős |
|
Csupán a híd áll mozdulatlan, |
két ország között idegen, |
kitárt karokkal ég és föld közt, |
mint a holt Krisztus mereven. |
|
Jobbról és balról életosztó |
tenyerét szögek verik át, |
fáradtan őrzik itt is, ott is |
|
Itt is, ott is csillogó ifjú |
kamasz vágyukat: tüzes csókkal |
|
|
|
Őszi részegség
Kacsák bujkálnak lábaink között |
e meghitt kocsmaudvaron… csipegnek |
a borzas csibék, gyürt levél zörög, |
hull asztalunkra, legyinti fülünket. |
Alma lóg az ágon s fent pirosan |
lóg a vén nap is fanyar mosolyával. |
Hullóba’ van ő is – egy szélroham |
s szétloccsant egy messzi, poshadt pocsolyában. |
|
Tünnek a díszek körülünk! hideg |
szél emelinti fent a dombos erdők |
aranyos ingét: fölszáll és libeg |
a lomb a légben – repülnek a felhők, |
repülnek a gyors madarak, betör |
a szél közénk is, fodrozza borunkat, |
leng az emelt bor, csintalan’ kidől, |
hűs cseppel hintve bódult homlokunkat. |
|
Férges nap, őszi, gyümölcstelen ág |
s alattuk, lengve az ősztől, a bortól, |
fölgyürt gallérral öten cimborák, |
poharainkkal csengőn olykor-olykor |
összeütődve, mint az őszi gally |
s mormolva hozzá, mint az őszi lombok! |
dal volna az, dünnyögő őszi dal – |
szakítják hosszú, eltünődő kortyok. |
|
Oldódik, kavarog, szétrepül a táj! |
s minden, mi józan s helyén volt köröttünk – |
felleggel billen a tág láthatár, |
reményeink lágy hazája fölöttünk. |
És száll a dal és szállnak, mint kövér |
őszi cseppek a kortyok mind sürübben, |
jajong a környék s mit a szem elér: |
hanyattesik az őszi őrületben. |
|
Csattog az abrosz, repked, szárnya van, |
fordul és röpül ő is már az őszbe! |
s peremét fogva mi boldogtalan |
öt száműzöttek, már fennen üvöltve! |
Repül a szék s ha karod felveted, |
röpül az udvar! szállnak és forognak |
a fák, az asztal s az asztal felett |
anyjukhoz fürgén a sóskifli-holdak. |
|
Repül a szélben bukdácsolva egy |
hajdani ének, egyre harsogóbban, |
foszlánya rongyként száll a fák felett |
és fennakad a hajlongó bokorban; |
száll fent az ének arról, hogy mi volt |
és megszakítja csuklás és a sirás |
s mire himbálva feltűnik a hold, |
úgy zeng a tájon, mint bús ebvonitás. |
|
|
Érkezőben – távozóban
Két szomszéddal, három rokonnal |
úgy lépdelek, mint nagy családi |
asztalhoz, mint hazai ágyba. |
|
úgy néznek már e kis népek rám, |
mintha egy szép hír, jó megoldás: |
életük boldog titkát hoznám. |
|
Egy varázsszót, egy aranykulcsot, |
mit elraboltak tőlünk hajdan, |
élet, halál, szenvedés nyitját – |
talán én visszahódíthattam! |
|
Ki egykor rongyosan indultam, |
szegényebben, mint a mesékben, |
diadallal, a mosoly fényes |
|
Beszélgetünk és lassan-lassan |
úgy látom én is már a multat, |
magamat benne olyan hősnek, |
ahogyan ők itt hinni tudtak. |
|
Sárkánnyal küzdöttem, királylányt |
gyógyítottam egy érintéssel – |
Megfényesülve, tündökölve, |
az emlék csoda-multat érlel. |
|
Országom van és trónom is van, |
varázshatalmam – hiszem én is, |
örvendezek, hogy bár hatalmas, |
mily hálás vagyok, tiszta mégis. |
|
Elönt a melegség, dadogva |
reszket a szeretet szívemben, |
szemérmesen, mint hajadon lány |
|
Melyőtök harmadolt apámmal, |
ki kölcsönzött anyámnak lisztet? |
Asszonynak gyöngy-pillést kínálok |
és férfinak főúri tisztet. |
|
Vegyétek díszemet, gyűrűmet, |
a kardot és a cserfalombot, |
a palástot és a palástról |
a gyerekhad az aranygombot. |
|
Fosszatok ki és küldjetek el |
útravalóul mást nem adván, |
csak a panaszt, csak: valahol még |
visszavárnak, számítanak rám. |
|
|
A kocsis csak állt…
A kocsis csak állt, állt s akkor hirtelen |
a gazdatiszt rámért egy hatalmasat – |
– – – – – – – – – – – – – – – – – |
– – – A lélekzetem elakadt. |
|
Szívem fölugrott, mint vad a hurokban. |
Egy kutya szűkölt. A kocsis riadtan |
szétnézett a tájon, szegény idegen! |
s egymásután kétszer azt mondta: igen. |
|
Aztán urára nézett szánakozva |
mintha az ütést a tiszt kapta volna. |
Vörös lett az, dőlt belőle vad átka, |
rondán, akár a részeg hányadéka. |
|
A kocsis csak állt, nézett könnyes szemmel, |
nyugodtan, mint egy megcsúfolt új Mester. |
Kalapot emelt, indult tova némán |
s kutyája véle, mint ijedt tanitvány. |
|
|
Bérestemető
A legelőn túl, négy akác között |
licium védi a kis temetőt. |
Márvány nem fénylik benne, semmi jel. |
Kötésig érő gazfű veri fel. |
|
Csalán veri fel ezt a temetőt, |
mintha a holtak lelke még a föld, |
a sír mélyén is rejtené magát, |
fortyogna, égne: kínlódna tovább. |
|
Itt nyugszanak az ősök. A magos |
gazban az ifjú utas rátapos |
néha egy dombra, rajt még a kereszt, |
azon egy szép név: Énekes Ferenc. |
|
Itt nyugszik minden őse. Légy dönög; |
arrébb, a törpe licium mögött |
csorda konog; ritkás kolomp-szava, |
mintha egy mély álomból hangzana. |
|
Az ott az élet, tompa, hangtalan. |
Ez itt a múlt. Néha egy nyugtalan |
tehén betéved a sírok közé. |
Szaglász és felbőg a nagy ég felé. |
|
|
Motoz a hold…
Motoz a hold a ház alján, |
nem lel mást egy rossz csupornál. |
|
csorba kasza csüng ki rajta, |
|
mint akasztott betyár nyelve. |
|
Szél támad a berek-aljból, |
|
Fölriad rá bent a bojtár, |
azt se kérdezd: mit álmodtál. |
|
Ha álmodott, olyat látott, |
|
|
Szennyesen, mocskosan, árván
Árnyékban, kövér kepe alján |
tagjukból ólmos fáradtsággal, |
gulyással, mit versengve faltak |
s mely osztotta a friss erőt már |
a zsibbadt lábaknak, karoknak. |
|
Puffadt gyomorral, kiizzadva |
hevertem köztük magam is, |
a csípő polyvával hajamban, |
viszketve tán szívemben is, |
feküdtem ott a többi közt |
szutykosan és halálra váltan, |
mint kidőlt ló az út porában, |
hevertem, mint disznó a sárban. |
|
Összetörten, hogy nyujtózásra |
sem tudtam testemben erőt, |
oly tehetetlenül, mint mázsás |
bilincsek, rabláncok között, |
kinyitott szájjal, fennakadt |
szemmel meredve a magosba, |
a könnyű égre, melyen apró |
felhők lebegtek hosszú sorba. |
|
Nehéz pillákkal, álmélkodva, |
mint ki még nem látott ilyet, |
bámultam csak a felhők csendes |
Mentek, csak mentek – mintha mind |
lábujjhegyen libegett volna, |
hogy senkit föl ne költsenek |
|
Meghatva nézegettem őket, |
majd könny futotta el szemem: |
oly jól esett ez a parányi, |
Oly kevés ért, ha ért is olykor. |
Anyámra – lányokra gondoltam, |
és szennyesen, mocskosan, árván, |
a porban én is elaludtam. |
|
|
Édes babám isten veled…
Szeménél kezdődött szakálla, |
szinte bugyogott, úgy ömölt |
mit össze madzaggal kötött. |
Ó a jó öreg! E szakállban |
orra szigetként csillogott |
s e sziget körül a dús árban |
föl-fölcsapódtak a habok, |
ahogy énekre nyílt a szája, |
nézve azt fújta a világba, |
|
Koldusok
Jöttek a koldusok naponta, |
tarisznya kétfelől nyakukba – |
harsogva, fennen énekelve |
kapaszkodtak föl a hegyekre. |
|
S ereszkedtek le libasorban |
hosszú felhőt verve a porban, |
|
Vállukon kétfelől tarisznya, |
jöttek a hegyről nagy visítva, |
nyakukban zacskók ennek, annak, |
lisztnek, kenyérnek – amit adnak! |
|
Mintha csak a szél hozná mindet: |
zacskók, szütyők, rossz kendők, ingek |
rongy-szárnyai közt tántorogtak, |
egy szellőszóra föllobogtak. |
|
Szinte repdestek, énekelvén! |
az angyalokat – öregeknek, |
|
Jöttek egyenként, görbe bottal, |
egy lábavesztett köztük lóval, |
kicsi szekérben, mint egy bálvány, |
kövéren, sötéten kántálván! |
|
Nem kért az semmit önmagának, |
csak egy kis szénát a lovának, |
egy kis szénát a saroglyába, |
hol már egy fél petrence álla. |
|
Sánták érkeztek nagy mankókkal |
és vakok sápadt kislányokkal, |
ők nyújtották a csempe bögrét, |
a kanálnyi zsírt belekenték. |
|
És némák, akik csak hörögtek, |
szapora könnyeket töröltek |
és mutogattak a torkukra, |
majd a távolba, majd hasukra. |
|
És undorítók, oly sebekkel, |
akikhez már a szegény ember |
fia-leánya mert csak szólni, |
a szörnyű kézbe krajcárt nyomni. |
|
És őrültek, kik fintort vágva |
csak beröhögtek a konyhákba; |
követeltek, ha meg nem kapták, |
a szemérmüket mutogatták. |
|
És bohók, játszik, komor szentek, |
kik nagy csontolvasót cipeltek, |
s özvegyek, hülyék össze-vissza |
dalolva, zengve, sipítozva. |
|
Jöttek, csak jöttek, egyre jöttek, |
micsoda földről özönlöttek, |
mily szörnyű múltból, ahol karjuk |
elmaradt szemük, lábuk, orruk. |
|
Mily vad világból, amely ottan |
kezdődött fent a hegyoldalban, |
hol az országút lapult s tért el |
tele varázzsal és veszéllyel. |
|
Jöttek bőgve a vad csatából, |
rettentő ütések nyomával, |
mint dorongolt eb a kertvégbe, |
a szegény népek küszöbére. |
|
Volt köztük régi rab és elvert |
pap és olyan, ki ölt már embert, |
volt köztük még egy vén betyár is. |
|
Jöttek s mentek üvöltve s mégis |
hogy mentem volna vélük én is |
el, ki a messzi nagy világba, |
egy próba-szerencse csatára. |
|
|
Betyár
egy-egy havas borzolt bokor; |
Csapzott őszes haja a szélben, |
mint téli táj fölött gomolygó |
zuzmorás, szélkavarta ég. |
Így emlékszem rá, félszeme, |
ép félszeme is, mint fagyott |
téli nap, félve csillogott. |
Hangja is, mint a téli szél, |
mint félholt farkasok rekedt |
üvöltése, kiket nagy messze |
most ölnek épp az emberek. |
Így állt a küszöbön. Mohón |
falta a nagy bögre levest, |
s törölte reszkető kezével |
állán, mellén a csöppeket. |
búcsúzott Krisztussal, megindult |
Eltünt, mint egy darab fehér |
úgy, ahogy jött azon a forró, |
|
Ezer mérföldre
Mint őrtüzek, mint hajdani |
Öt-hat sovány láng, mit a gödrös |
|
Estéről-estére kigyúlnak; |
multam sötét hegy-völgyein |
Körébük csákánnyal, kapával |
szállingóznak zord férfiak; |
mintha a multból gyűlne föl |
egy-egy didergő holt csapat. |
|
Ott fáznak-áznak; néha már |
álmomból is fölver keserves, |
elnyújtott, hosszú énekük. |
Nincs köztük asszony, nincs gyerek, |
így virraszthattak hajdanán |
|
minthogyha ismerős vidékre |
nem juthatnának soha már, |
mintha egy ezredévbe bolygó |
csapat vert volna itt tanyát, |
vert had, mely annyi harc után |
haza még máig sem talált: |
|
úgy ülnek, panaszosan úgy |
szűkölnek ott a tűz körül. |
Úgy vetik néha föl az égre |
mintha már minden, ami vár, |
a föld, a hon, az ő hazájuk |
ottfenn a holdban ingana. |
|
jajjal jajongtak. Hallgatag |
merengnek már a tűz körül, |
szökkennek talpra, paloták; |
út születik – a kész úton |
csüggedten indulnak tovább. |
|
Hová és meddig? – kérdezi, |
Őrülten, mint az állatok, |
viszik az átkot, az igát, |
|
raktuk dünnyögve a szabad |
tűzre a ringy-rongy tüzelőt. |
A láng vivódva, sírva lobbant |
a kormos, vén bogrács alatt, |
vad kisértetekké varázsolt |
mindnyájunkat a füst, a szag. |
|
|
Apám halálára
Imádkozó asszonyok, kezdjétek a Fájdalmas Urangyalát! |
Szóljatok erősen, kiáltsatok fülébe – daloljátok fennen a legszörnyűbb imát, |
hogy ő, aki porból vétetett s érzi már, szélben repül majd újra, mint a por: |
higyje, valami mégis megmenekül belőle, kiszökik a por piszkos forgatagaiból! |
|
Valami, ami ő volt, több e didergő testnél, – itt az idő, |
távoli szép sejtés, lenge reménység: lélek, ha vagy, most tünj lebbenve elő! |
Kit csalogattak: a férfi, a megpróbált, ím tartja magát még, néz mereven: |
számotadás kell neki, Rend! Igazság s nem kegyelem! |
|
Kalapját vánkosára kérte – úgy, ahogy illik –, tudja már ő, hogy eltávozik! |
fekszik szigorún, szemrebbenésre se méltatja leánya kegyes hazudozásait. |
Ritka haját borzolja a szél, nyitva az ablak – bólint hidegen –, nyitva az út! |
Elvégzett íme mindent, gyónást, az imát, sorra az áldást és a búcsút, |
|
mindent, ami kell! földjeiről is ott az írás, kis vagyonáról a vánkos alatt, |
végső erejével, árnyékként mi a hajdani munkás karban visszamaradt, |
ítéletet int: mellére jelet, az utolsó néma keresztet |
s fölnéz komoran: átadja íme, lökjék vissza a földbe a testet. |
|
Nem ez vala ő! Hogy mi volt: – most válik az el! |
Most harcol az ottbent csapdája bogával, foszló kötelékeivel! |
Harcol s rettegi ön-diadalmát – merre repül, ha ledönti honát? – |
Imádkozó asszonyok, ti kilencen, harsogjátok erősen az ősi imát, |
|
hogy az, ami ő volt, hogy a hajdani lélek, a férfi, ki benne lakott, |
dal szárnyai közt szárnyalja keresztül azt is, azt az Éjt! |
megvetve-feledve mindent, ami lesz, mindent, ami volt! |
gyermekeit, házát, a határt, a hajnali drága fényt, |
a mult gondjait s a játszi vak reményt! |
|
|
Jog
Jogod van mindenhez, jogod, |
míg ezt a köntöst hordozod, |
ezt a hatalmat, örökséget, |
ezt a lobogó szegénységet, |
mely homlokodra annyiszor csap, |
és nyomja markodba a düh vad |
tűzvésszel töltött jogarát. |
|
Légy büszke rájuk, szívbeli |
kiválasztásé: küzdened kell |
bitorló ős szörnyetegekkel – |
készülj fel, s hogy légy láthatatlan: |
az aljnép szürke köpenyét |
terítsd válladra s vedd kezedbe |
a mesék minden fegyverét. |
|
Kígyózsírt, lószőrt, őseid |
kivül a falkán: hős, szabad vagy, |
ha győztél, ne félj, föloldoznak, |
ravasz légy hát – egy nép figyel rád, |
csodát kell mívelned, csodát! |
mert ha nem, jő máris a hóhér, |
|
Ó szép, ó édes büszke jog, |
megvetni minden gazdagot! |
fönnfénylő gőgjük ékességét, |
ahogy ők egykor megvetették |
a szolganép szavát, szagát, |
mind a táborét, mely szivedben |
zászlót emel, csatát kiált. |
|
Eljuss bármeddig, le ne tedd |
ezt a köntöst, mely fölemelt, |
ezt a koronát; – soha semmi |
ne legyen elég engesztelni – |
a lázadást, amely halálig, |
nyomva halott fogad közé is |
kemény, konok kérdéseket. |
|
|
Farsang
A zene harmadnapja szólt már, |
harmadnapja a friss zene, |
a kis parasztház harmadik nap |
keringett szinte már bele! |
A víg zenében, ami nappal |
megragad még a ház körül, |
de éjjel, már harmadik éje, |
szétfoly és fölszáll büszke jelként |
s a kicsi ház, a tél, a hó |
fölött lebeg, mint mesebéli |
víg népekkel telt léghajó – |
|
Örömmel, vígsággal, reménnyel |
a kis házban, hol harmadnapja |
mérföldre szállott hivogatva |
a káposzta, a bor szaga – |
|
Kamasz voltam már, serkedő |
hogy megmutassam, álltam én is |
a tort már három éjen át. |
Fujtam a nótát és a füstöt, |
s a sűrű füstfelhők alatt |
forgattam vidáman a tömzsi, |
És ittam egyre, ha egy percre |
Mintha temetnem kellett volna |
|
S nevettem egyre, bár bújával |
majdnem leszakadt a szivem. |
Vadul, bolondul megszerettem |
a kis menyasszonyt, kit sosem |
láttam azelőtt s aki itt is |
arccal és egyre félszegebben |
Tétova szeme a szegénynek |
s már kendőbe kötött feje |
hirdette, hogy mi már ilyenkor |
|
Néztem kerekded, szöszke arcát |
s úgy elfogott a fájdalom, |
hogy ültömben csak végignyúltam |
féltesttel ott az asztalon, |
könny és kidőlt bor mosta arcom, |
sírt szívem mintha ezután |
nem maradt volna, a világon |
nem maradt volna több leány. |
Mintha megcsaltak volna, mintha |
egy szép ígéret foszlana – |
mintha a földön senki engem |
nem szerethetne már soha. |
|
Künt pisztolyok durrogtak egyre, |
hirdetni a hírt mindenütt. |
Kutyák nyítak. Óh, vonítottam, |
hogy nyítam vón’ én is velük. |
Nyeltem a bort, hogy csillapítsam |
félve figyeltem; de a bor csak |
tűzre olaj volt, magasan, |
egyre dúsabban lángolt tőle |
ködlő szemmel már azt sem tudtam, |
hogy a sok lány közt ő melyik. |
|
Körülnéztem – összefolyt minden. |
mintha még egy alakban láttam |
Tudtam mit teszek, s tudtam azt is, |
hogy mást teszek, mit akarok, |
börtönben voltam s tudtam azt is, |
hogy rab vagyok, vagy vak vagyok. |
Kapkodva forgolódtam. Hol vagy |
te szép, egyetlen, drága lány! |
Megnéztem mind. Megnéztem újra. |
Egyforma volt már mindahány. |
|
Tehetetlenül, mint bűbájló |
szemverés, varázslat alatt |
bús mesehős, kerestem azt, ki |
Jártam a párok közt s belül bár |
csavart, fojtott a fájdalom |
riadtan hallgattam a részeg |
Derékon kaptam, akit értem |
a vad zenére, amely zengett – |
bongott már harmad éjjele. |
|
A zenére, mely most is itt cseng |
azóta sem mult még a vakság! |
nem lelted még ma sem magad! |
A zenére, mely vad folyamként |
sodort, forgatott, pörgetett, |
a zenére, mely végül mégis |
Magam sem tudtam már, mióta |
észrevette, hogy órák óta |
mindig egy lány forog velem. |
|
Csak szemem tudta ezt sokáig, |
a szemem s még nem a szivem. |
A szemem s talán derekának |
Egy lány, ugyanaz járta vélem, |
lebbent, fordult, de visszatért, |
elémtünt folyvást, megismertem |
két vállamon már a kezét. |
Az asztalhoz is velem jött már, |
mellettem ült, el nem maradt: |
dugdosta, már ahogy az illik, |
|
Így folyt az éj, a harmadik már, |
egyre sűrűbben, vastagon. |
Mintha szédülve egyszer künt is |
jártunk volna az udvaron. |
Ott mondhattam el néki mindent: |
vélek látni szavát idézve: |
„itt én is jó leszek neked!” |
Ezt mondta – búsan, vagy nevetve? |
nem tudom. Nem is szólt talán. |
Se rá, se másra, semmire sem |
|
Reggel sápadtan, dideregve |
oszolt a násznép a havon. |
Az új párral a zene messze |
szállt már egy zörgő fogaton. |
Borzongva fürkésztem a csizmás, |
kendős lányokat sorra mind, |
nem ismertem meg egyiket sem, |
nem ismertem már senkit itt – |
Mintha akikkel együtt voltam, |
boldog násznép elrepült volna |
|
Kifosztva, idegenül, árván |
és botladoztam be a törpe |
szánba apám, bátyám közé. |
Futott a két ló, kövér combjuk |
mint másvilági szörnyű arcok |
gúnyoltak, ugráltak előttem, |
amíg pillám le nem ragadt. |
Verte hazáig gyors patájuk |
|
|
Magyar vagy?
Bú, szép gond, a könnyek: |
|
|
Emlékezés egy téli napra Debrecenben
Debrecen – szoba, nagy kemencés, |
voltál gyermek-képzeletemben, |
nagy hideg szoba, hol Petőfi |
ül és versel füstfellegekben. |
|
Szobában ültünk, füstbe mink is |
reggel óta, lap-tervbe főttünk, |
hideg volt ottkünn, hókuszálta |
a város, az ország köröttünk. |
|
Vasárnap délelőtt volt, ittuk |
fölsóhajtott, nem terem itt fű |
a szellemnek már, minekünk. |
|
Mint száz éve, oly lent a nemzet, |
a nép ügye, az ősi nyelv – |
koccintottunk, kalácsot rágtunk, |
egyikünk folyton énekelt. |
|
Kimentem aztán, jártam az utcákat, |
melyek a város szélei felé |
egyre tágulnak, mint a baromjárás |
|
mintha ezer kést, villát, tányért |
|
Visszaindultam, mosolyogva |
hallgattam, ahogy az órák |
minden házból a tizenkettőt |
más és más hangon eldalolták. |
|
Sőt, megtudtam még a szagokból |
azt is, hogy itt és ott mit főztek, |
majd’ mindenütt káposztát főztek, |
egy-két helyen birkapörköltet. |
|
Ez hát a város, hol mindenki |
oly zordon, konokan keresztyén, |
rámtörnének tán, ha megtudnák, |
itt járok, egyedül keresztény. |
|
Ebéd után folyt a szó ismét |
lelkünk mélyén tudtuk mindnyájan, |
hogy nem születik meg soha. |
|
Megszületik vagy nem születik, |
születik-e új Magyarország – |
fontuk, csak győzedelmünk |
tervét és gyöngyös koszorúját. |
|
Ó, ez a furcsa, csaló szép láng, |
ez a mi életünk, gondoltam – |
nagy halálfejeket rajzoltam. |
|
Kinéztem rajtuk, künn az utcán |
nevetgélve két apró kislány |
szaladt s utánuk egy ijedt eb: |
meg-megcsúszott a jeges járdán. |
|
Alkonyult aztán, a homályban |
eltörlődtek a fák, a tervek, |
nőtt a hőség, a kedv – daloljunk |
hallottam s rá: na Jóska kezdd meg. |
|
Koccintottunk és hörpintettünk |
és rákezdtük, hogy megrezegtek |
kövér könnyeket eresztettek. |
|
|
Ének Pannóniáról
Eső után, ha fölragyog a nap, |
tört csattot, gyűrűt még ma is kivet |
a föld magából, mint a lomha agy |
ifjonti, régi, szép emlékeket. |
|
Eljátszik velük – ez maradt csupán |
a nagy időkből, a szabad világból, |
midőn még hullám csillogott e völgyön, |
hol most barázdák kormos húsa lángol. |
|
Midőn a kis ér, a szerény Kapos, |
nem száműzött, távoli rokona |
volt a Dunának, de testvére: tágas, |
rengő folyam, mint maga a Duna. |
|
Hegytől hegyig mérföldes, ősi ágyban, |
mit neki még egy jobb isten vetett, |
hempergett, játszott és gyűrűs mosollyal |
kerülgette a sok kis szigetet. |
|
A földnyelveket, melyeknek magos |
döngölt bástyáin kőbaltás vitéz |
ügyelte a végtelen áradás |
szellő-borzolta, pikkelyes vizét, |
|
amíg mögötte szállt az ifjú füst |
s a pörkölődő pontyok illata |
s forgott a tűz körül gyors asszonyok, |
éhes halászok meztelen hada. |
|
A vár körül, hol most a kis falu: |
Regöly magoslik, biztos őrhelyek, |
földvárak álltak, melyeket a vízbe |
emberkéz, férfi tervezés emelt. |
|
Megannyi óriás vakondoktúrás, |
gyepük, töltések, melyeken ma is |
fölmenet lovát ostorozza és |
lefelé kereket köt a kocsis. |
|
Állt még Leányvár, Pillevár – Nyedám, |
s amott Nebojsza vén szőlőhegye. |
Hírül a harcos népből és időből |
nem maradt rajta fenn csak a neve. |
|
Áll még a sánc, hol egykor gepidák |
izzadtak, ettek s táncoltak bizonnyal, |
űzték a szép lányt s véreztek ezerszám |
új nép baltái alatt vad jajokkal. |
|
Új nép özönlött s újra özönlött. |
Új fegyverével mindig új csapat |
ült tort a sáncon, míg a víz, vörösen, |
lebegtette az elmaradtakat… |
|
Jazigok, kelták, avarok, herúlok |
váltották egymást, míg egy reggelen |
lovát egy tömzsi, ferdeszemű nép |
úsztatta harcra a bodros vizen… |
|
|
Nép népre, század századra merült. |
Mint itt feledt nagy ős gyík fut magos |
partjai közt, a szoknyás fák alatt |
a hajdan tengerként habzó Kapos. |
|
Apadt a hű víz, még Majtény után |
kurucok búttak mocsaraiba; |
betyárok később, majd a nád között |
lövöldöző pandúrok csónaka. |
|
Eltűntek mind. A dombokon új haddal |
megjelentek a birtokos urak, |
az új hódítók!… Népre nép, soha |
nem ülhet el az örök forgatag. |
|
Új fegyver, új mód – megy, folyik tovább |
a nagy csere –, már egy-egy rezzenetben |
látni a munkát, mit fűt, mit kavar |
a történelem: mit jósol kegyetlen’. |
|
Áll fönn a gyepű s körötte ma is |
hullámzik, zúg a népek árama, |
pusztul az egykor győztes, büszke faj, |
s új nép dől a völgy lapályaira. |
|
Szárazd, Kurd, Hőgyész… Pécsig, Kaposvárig |
német az egész vidék már. Szakad, |
olvad közöttük a magyarság, oszlik, |
mint az utolsó nádas mocsarak. |
|
Belőlük szállott föl, a pusztuló |
völgyekből, mint fészkéből vert madár, |
e riadt ének halálos hírével; |
megyék hosszán nem érti senki már. |
|
Tünnek a magyar falvak, bontja mind |
fogas nyomor, halálos száradás. |
Sikít az új kor szele, az ős házból |
a fal marad, az életből a váz… |
|
Mennyi van hátra? Száz év? Vagy ötvennel |
több mégis ennél? midőn majd kiváncsi |
utazók jönnek csak erre egy furcsa |
szikkadó fajta foltjait csodálni. |
|
Itt élt, igen s évezredig se tudta |
e földet itt megszerezni – magának. |
Zsellérként tengett rajta, tűrve-húzva |
nehéz igáját, míg halálra fáradt. |
|
S örül, ha hull – míg fent a föld öle |
könnyű özvegyként friss erőnek tárul. |
Ing már, egy intés: és nyugat felé |
új nép karjába fordul a Dunántúl. |
|
Nem harag: – bánat füstöl csak szívemben. |
Körül új tervvel hangosak a népek. |
Ez eltünt, mondják, nem tudott magának |
új hont rakni: új gátat az időnek. |
|
Új gátat rakni, rombolni a régit. |
Fejét szegte csak s mint ketrecbe zárt |
büszke vad ölte, gyilkolta magát, |
taposta dühvel önnön magzatát. |
|
Zajlik a táj és némul a magyar! |
Csak urai vígadnak még dicsően. |
Eb ura fakó! – reszkethet a föld, |
ők fentmaradtak még minden időben. |
|
Figyel a föld és dübörög az út, |
villámlik rajta vonat és fogat, |
néznek utána meggörnyedt cselédek |
tartva kezükben gyűrt kalapjukat. |
|
|
|
Magyarok
Négy cölöpön nyaláb szalma, |
Egy jó szél, ha kedvet kap rá, |
|
Mintha csupán tegnap este |
s azt forgatnák, hogy már holnap |
amit raknak, csak úgy rakják, |
ha ledől is, ne sirassák. |
|
Szunnyad, ébred, úgy néz körül, |
még fojtóbb lidérccé torzul. |
|
forgatja nyakát nyugtalan, |
szökni feszült innal vissza, |
|
Oly szomorú, oly nyomorú, |
mint egy megtorlott falka juh, |
mint egy elvesztett háború. |
Sűrű, tömött, mégis olyan, |
mint ki a földön maga van. |
|
lopkodja azt még az ég is. |
mintha maga a föld bőgne. |
|
tépázva a szélben, éjben, |
ez az egész Magyarország. |
|
megbánta tán, hogy idejött, |
visszatorpan, kanyarogva, |
mintha görcsben fuldokolna. |
Jobbról-balról az árkon át, |
|
rejtelmes új világ terül, |
Don partján a nyugati ég, |
hatalmas is, tilalmas is, |
elvesztél, ha befogad is. |
|
Kik ott élnek, nem is élnek, |
más szavára, más földjére, |
|
Haj, szegény nép, haj magyar nép, |
napod hátra mennyi van még, |
talán halott is vagy már rég, |
nem vagy több, mint hiú emlék, |
már hantot rád én is vetnék, |
|
Emlék, hogy még jobban fájjon, |
olyan vagy te már e tájon |
mint rég hangzott jajszó, mellyet |
a hegyek még visszavernek. |
|
Hol örököd, hol a földed, |
Mit az ősök neked hagytak: |
s a kerítés, a friss fegyver, |
ha a jussot vitatnod kell? |
|
Hol a hazád, mondd meg nékem? |
Hol a hazám, haj, feleljél, |
ha nemzettél, ha megszültél. |
Az az otthon, mit igértél, |
|
Ne e voltra, ne szavakra, |
mutass egyszer tenmagadra. |
Mit sirassak, mit sajnáljak, |
hogyha egyszer itthagynálak? |
Mutass csupán annyi földre, |
|
Haj szegény nép, haj magyar nép, |
megfakult, füstös tükörkép, |
milyen arcot mutatsz nékem? |
|
Haj szegény nép, földre rántva |
mintha szívemben forognál, |
hogy felnyögjek én is, állván |
|
Felhők közt a véres hold fenn |
nyílik-zárul, mint húnyó szem. |
Mint borús hír, gyászüzenet, |
Úsznak, úsznak kelet felé, |
|
integet, mint felnyúló kar. |
Ha kedves a sorsod, költő, |
fuss tova te is e földről. |
Amit láttál, amit szántál, |
hallgasd el, mit megsiratnál. |
|
|
Utóhang
Ez voltam én. Mint megsajtolt gyümölcs |
leve ujjaid közt kiserked, |
sor-sor után szívemből úgy ömöltek, |
csordultak gyöngyözőn e versek. |
Érzem a sajtoló nyomást még, |
ritka órákon még felém nyúl |
egy titkos kéz a messzeségből, |
emlékeim lágy vidékén túl. |
Szorongás fog el – mit vétettem, |
mit kell vezekelnem? – vívódva |
találgatom, hogy megfeleljek |
Szorul a szív – de egyre ritkább |
könnyítő édes csordulása, |
ha csordul is, nincs édessége, |
karca van csak, savanyúsága. |
Halál, szabadság s kit nevén is |
szégyelve szólítottam: isten – |
elérnek – s mint vihar után a |
felhők lebegnek el felettem. |
Közeleg a tél felém. Tágul |
a láthatár, a lombok hullnak; |
fénye a messzi csillagoknak. |
Nő a világ, nő árvaságom. |
És nő az árvaság szívemben. |
Jön a szél, hogy meddő magányom, |
törzsem jajait elrecsegjem. |
|
Fogoly
Nem okosul, ki egykor otthonát |
messzire hagyta, csak midőn megtérhet. |
Kis falva előtt érzi: nincs tovább. |
S csak ül, tövén a végső jegenyének. |
Mint én; nem lépve még be, hol borát, |
kenyerét frissen őrzik a testvérek |
és – hallga – épp oly frissen szebb korát |
a lágy estben a kút körötti ének. |
Minden olyan még, mint volt egykoron – |
mondja csak –, vagy már épp olyan megint! |
s néz, mint kifúlt vad át a rácsokon. |
Oh kezdet és vég foglya! Föltekint – |
Így tekintek föl. Úti csillagom, |
mint cella-mécs harmatos falon ing. |
|
A kocsissorról…
A kocsissorról a süket Gyalog |
nem is sejti, hogy érte harcolok; |
hogy könyvbe írtam… s már ha lelkemen |
szárad, hogy a népet képviselem:
|
őt képviselem… Meg-megáll, ha lát, |
nem engem köszönt: az apám fiát; |
köszönt rajtam egy ismerős nevet |
s mögüle hunyorgó emlékeket. |
Azokat nézi… Néz, néz – várja, hogy |
valakivé csak visszaváltozok? |
Igy állunk, állunk – lép végül tova, |
várja a kút, a vályu, a lova. |
A pusztán mindig sürget a dolog. |
Senki sem tudja, hogy költő vagyok. |
|
Nyugodt vagyok….
Nyugodt vagyok. Rozsdás ekék, törött |
kerekek, szekerek, szerszámok között, |
bedőlt ólak közt ténferegve már |
úgy járok, mint ki sírból visszajár. |
Régholt apáknak békességtelen |
fejcsóválásait szellőztetem, |
tenniszcipőben taposva a vad, |
a júliusi őrjöngő talajt, |
mely füstöl, mint készülő robbanás, |
mely éget, mint tűzpróbán a parázs. |
Rétek fölött hullámzó levegő, |
remeg, lebeg a reszkető jövő. |
Reszket, remeg a nyír; váratlanul |
ezüstfehérből sötétbe borul. |
|
Arcom mögött szívemben…
Hol mint a tervét mormoló vihar, |
hol villámfénnyel annyi hősidal |
dördült és zengett egykor el – reám |
a bőingű múzsák tünte után |
bár egy kocsis várt és az is süket, |
oh Tolna! – költőd mégis hadd legyek. |
Legyek azzá, mit a némult öreg |
arcom mögött szívemben keresett, |
az a vágy, az a hang, mit kiejteni |
sóhajtani sem tud: álombeli, |
bosszúkiáltás, lidérc-szülte kép, |
melytől hőkölve ő is hátralép, |
ha testet ölt az egyszer, szóra kel: |
a szolga düh a süket égre fel! |
|
Délben
Egy nyír, egy nyár, egy sornyi krumpliágy, |
a krumpli közt egy törpe délibáb, |
egy napraforgó… félszegen ezek |
várják tőlem, hogy versbe lépjenek |
a pusztáról tán elkerüljenek – |
Mert meggyűlölvén bús szülőhonát |
már futna innen mindenki tovább, |
a cséplőgép pelyvafelhőiből |
a részesek és ökreik mögül |
a béresek – ki csak vágyódni tud, |
gémlábával a keshedt csordakút, |
a délibábban tocsogó akác – |
s én is, mint nyája után a juhász. |
|
Nagy idő
…Utcákon keltem át; a járdán |
Rajtuk feledtem szememet. |
Talicskán evett egy munkáslány, |
üdvözülten, hogy ehetett: |
a lelke ott mozgott a száján. |
Hidak bocsátottak tovább, |
s nők, éjszakák, ahogy megadtam |
a tisztelgést arcraborultan. |
kékjén nézem, hogy’ száll felettem |
a nagy idő a – fellegekben! |
|
Rend, béke…
Rend, béke. Sok szelet látott gatyák |
jelzik csak a táj csüggedt sóhaját |
a vén kötélen, mely több nemzedék |
vágyálmaiba leereszkedék… |
Megáll, megfordul és a fél eget |
végigokádja azzal, mit bevett |
a részeg nap, ahogy a hegyre ér. |
Furulyaszó kél, mint sebből a vér. |
Apad, végsőt ráng, halványul a táj, |
hogy már a mult és tán a sziv se fáj. |
Itt-ott egy „rosseb!” még s nyögés… Haza- |
tért lám a háznak régtül várt ura. |
Az angelus hiányzik még talán |
s az őrület: a kismadár a fán. |
|
Ég kék
„Rekord termés lesz” – így a hírlapok. |
A „csürhe” hát megint koplalni fog. |
A sík haza, mint tűzhely lapja ég |
és forr a tőzsde rajta, mint fazék. |
Aranykalásszal habzó táj felett |
ki ne szagolná már az üzletet? |
Mint levesből a legyet, hallgatag |
pöccintik félre a summásokat. |
Ég kék, úr ír, a pap imádkozik, |
a szűz ellenkezik még egy kicsit, |
sóhajt a tolvaj, majd hüvösre jut, |
csavaros a lét, mint a gyalogút. |
De célhoz visz majd téged is, siess, |
amíg nem késő, higyj, remélj, szeress. |
|
Levél
…Egyszóval, nincs remény; úgy élek, |
éh-kopp estélig a szegények – |
Már szeretetből sincsen kedvem |
áltatni – kit, mondd? Koravén |
gyerekként ül a szív a mellben, |
tud és lát mindent, amit én. |
Kettesben így ülünk; a morzsák |
egy ablakomon magyarázzák, |
hol is vagyok. Kihajolok, |
mint vonatból – hajlongó hársfák |
suhogják századunk futását. |
|
Fa dolgozik
Fa dolgozik – hogy dolgozik a nyárfa! |
Dohog, mint méhkas, jó villanytelep. |
Malomként jár: szí, fú a néma nyárba, |
nem késik el, már büszkén integet. |
…Nincs erre hal; a folyó csak habot vet |
a csillogásra szomju nap felé. |
Erőlködik a szolga táj. A felleg |
száll könnyedén csak egyre; senkié. |
Én csüggedek. Amit a fűben hagytam, |
szinte várom, hogy alakom nyoma |
fölkél, karonfog és azt mondja halkan, |
feküdj csak vissza – leld örömöd abban, |
hogy dolgozik a fű, a víz, a fa, |
a felleg, s meg nem tébolyul soha. |
|
Este
Ilyen az élet most, a pusztai. |
Öcséimnek hiányzik a mozi. |
gólya zörög le, mint egy repülő. |
Egy rádió van, este, hogyha szól |
élvezni a távol szörny-híreit |
a fél puszta a küszöbön eszik. |
Egy lány új nótát kérdez untalan, |
a bognár meg a moszkvai utam. |
Betölti lassan a gallyak közét, |
teríti hálóját a langy sötét. |
Hány földrészről néztem bójáitok – |
csak én nem vágyom el már, csillagok. |
|
Egyenes út
Meg-meglobbanva, mint gyujtózsinór |
füstöl, fut a dülőuton a por. |
Harsogva messziről éhségöket |
előbb a disznók, aztán egy sereg |
csikó futott be, majd a tehenek, |
majd a kirendelt napszámból jövet |
mezítláb egy had iskolásgyerek |
villogva, barnán, mint a kerekek. |
Este lett, éjjel; hunyt pillám alatt |
hegyes dárdának láttam az utat. |
sivítva szállt a fellegeken át, |
mennydörgés csattant onnan, hol megállt. |
Nap, hold lehullt. Nem álmodtam. Meleg |
a jobbkaromban még a lendület. |
|
Menet
Októberi este – nemcsak ez az est, |
vele már az év is esteledni kezd. |
Zizzen izgatottan a lomb, leforog, |
mint ágy elé női ruhadarabok. |
Pirulnak a tölgyek – ó bús szerelem, |
mely akkor ijeszt el, mikor meztelen! |
Jelt ad a szél: lent fa, fent felhő tolul, |
a földre a rózsa, mint horgony hajol. |
Nem állítsz meg, szegény rózsa, semmit itt, |
szép díszeivel a kert is eluszik. |
Vitázva az éggel, feleselve bár, |
indul a borzasan kapkodó határ. |
Visszaint az útról, panasszal tele |
felüti fejét egy ifjú jegenye. |
|
Mint fa a makktól
Tépdesett engem is – de mi? |
tanított nyögni, csengeni |
mint tölgyet, zászlót, bokrot. |
Rántott, mint folyó vizei |
Rázott, hogy engedjek neki, |
várt, mint visszhang a hangot. |
harangszót, dalt az alkonyatkor |
hazalépdelő lánycsapatból – |
Nem bennem, benne volt a vágy, |
hogy mint a makk – mint fa a makktól |
váljak, maradjak el magamtól. |
|
Gyalogolva1
Sürgettem volna a gyorsvonatot; |
sok volt a két óra Pincehelyig. |
A másik kettő a porban, gyalog |
fel Ozorára – lám ez jólesik. |
|
Megismerem az útmenti kutat, |
hűs rémülettel van színig tele. |
Gyerekkori első kalapomat |
két korty közt ebbe ejtettem bele. |
|
A vödör szélén az idők során |
jó csorbát vájt a sok szomjas ajak. |
Köztük enyém is. Vaj’ másutt maradt |
jel ennyi is eltikkadt szám után? |
|
Füttyent az ürge és fut, hogy szalad! |
Mintha az volna, kit egykor megfogtam |
s eldobtam, látva, rögtön megharap. |
Ne fuss, mosolyom cikáz csak nyomodban. |
|
Nem titkolom költő-metódusom. |
Minden fehér kilométerkövet |
az ülőhelyért verssel tisztelek. |
Bár így mehetnék végig sorsomon. |
|
A szöllők közt magas, szép színes kőkeresztek |
jelzik a helyt, hol okot halni adtak |
az ozoraiak a pincehelyieknek |
s a pincehelyiek az ozoraiaknak. |
|
Mint bokára-éhes komondorok |
morogják a távol világ dühét |
mögöttem a táviróhuzalok. |
Sietek, félek hátranézni még. |
|
A temető alatt, hol a bátyám nyugszik
Itt bujócskáztunk egykor a mélyútban. |
Kilenc sebéből itt folyott el vére. |
A hegyre, úgy nézek föl sírkövére, |
mögüle hátha tréfálva kibukkan. |
|
|
Próba-futamok
Járhatnám Párist – mostoha |
ifjúságom szép-labirintod, |
mely bátran tévedni tanított – |
|
közt egy vén kőasztal előtt – |
az apró kávéházak teraszára |
a szikvizként pezsgő, friss utcalárma |
helyett vadméhek zsivajával |
forog köröttem, zsong a nyári délelőtt – |
és kinál könnyü italával… |
|
Rigó füttyöng, harkály kopácsol; |
kakuk ismétli bölcs szavát. |
Kikoptam megint a világból. |
|
Megbuktam? – Mint vakáción rég, |
lelkem fölnyult, kapkodva nőtt: |
rab életem, nagyot nyújtóznék… |
|
Nem a szabadság, a hires, |
mit én is annyit énekeltem: |
egy kis szabadság, négy hetes, |
biztatja dalra csak a nyelvem. |
|
Nem a békét keresem itt sem. |
Nem a lágy vizet, de az örvényt. |
A zavart mindig, nem a törvényt. |
Nem lelt meg engem még az isten… |
|
S ha a csönd hívott, ha az álom, |
mit e föld föld-korától alszik, |
legyek lidérc, kisértő arc itt: |
legalább álmában kiáltson! |
|
Mennyi fény – egy-egy boldog kiáltásra |
rebbenő nyelv a millió levél – |
Némán is milyen lelkes, büszke kórus |
a körtefa, ha rálehel a szél! |
|
Hangtalanul is milyen zengő kardal |
vagyok én is, mert nyitva a szemem. |
Boldog vagyok? Elnémulok. A szó is |
kölönc a dalnak, mely indul velem. |
|
|
Fölkél a szél
Fölkél a szél. Nyugatról óriási |
fekete táblákat emel az ég – |
elnézem rajtuk a hamar Jövendő: |
a villámok vad gyorsírás-jelét. |
Mi fenyegethet? Se barmom kint, se búzám. |
Egykedvűn nézem, bárhogy zeng-vakít, |
a nyers erőt, a villogó dühöngés |
tábláit és parancsolatait. |
|
Eszelősen, a harmincon is túl már |
képzelt világban élek hallgatag. |
Férfi vagyok s a szeszes, könnyü lázat, |
nem hevertem ki ifjúságomat. |
A munka vár, a gond szorít – kitartón, |
mint ki dolgában eljár emberül: |
kószálok… és ha kérdeznek, gyanakvón |
húzódom el a polgárok elől. |
|
Micsoda szekta tagja vagy, tünődöm, |
milyen istennek, szörnynek áldozol, |
miket jártodban is mormolsz, a szókkal, |
míg arcodon fintor fut és mosoly; |
a rögeszmével, hogy mint a madárjós |
mindenből, ami eléd lebben itt, |
kifejtsd egy sose-volt, sosem-lesz létnek |
szépségeit és jelentéseit? |
|
Alkonyodik; a hegytetőn megállt a |
véres nap egy vén jegenye hegyén: |
a láthatárról mintha egy levágott, |
karóba-szúrt fő meredne felém – |
Mért véres fő? Mért nem béke pecsétje? |
Vagy rózsa! Mely szirmát ejtve konyul?! |
A lélek hallgat; mint a büszke bíró, |
elnéz, vállát se rántja válaszul. |
|
|
Hegyen tanyázom…
Hegyen tanyázom, présház a lakásom, |
csúcson, mégis meredek part alatt. |
Mint fecske-fészekből nézem a tájat, |
életemet is, amely lent maradt. |
Por burkolja a kis falut; felette |
a temető villog csupán ide; |
kacsint a déli fény egy-egy keresztről: |
a halál ravaszdi tekintete. |
|
És ott nyugatra túl a láthatáron, |
a gyümölcsfákkal csipkés halmokon, |
mint óriási tündérkatlan izzik |
a hegyek közt rejtőző Balaton. |
Habját nem látni, csak a déli napnak |
a vízről égre robbant sugarát – |
ragyogtatja a tó, mint összehajló |
szerelmes arcok egymás mosolyát. |
|
Napszámra vén kőasztalomra dőlve |
e két fény játékát nézegetem: |
az életét és arrébb a halálét; |
korty közben rajtuk áll meg a szemem. |
Élet, halál – oly mindegy itt nekem már, |
az egyik nem víg, másik nem setét: |
egy óriási arc nyitja cserélve |
reám hol egyik, hol másik szemét. |
|
|
A kálváriára
Kószáltam, jártam a világot, |
ülök most hűvös fák alatt. |
szivemen, mint bonyolult számok |
hűvös, biztos tapasztalat. |
|
Tiszta a sor, kész az eredmény. |
A hajlongó, hű táj felett |
elnézem hosszan a keresztény |
|
|
A harangokra
Temetnek, egész nap temetnek. |
Mint ki egyszerre észbe kap, |
riad föl a két kis harang |
|
Gazdájukat vesztett ebeknek |
hangján vonítnak szaporán |
amíg sorra be nem rekednek… |
|
|
Egy rigóra
Álmodtam csak? Már nem tudom. |
Lassan nyitottam félszemem. |
Ugy rémlett, hogy homlokomon |
egy rigó lépdelt kényesen. |
|
Hihettél halottnak, madár, |
Hevertem, fejemből kiszállt |
jó-rossz gond; minden bú s öröm. |
|
Lehetett egy halk pillanat, |
hogy nem gondoltam semmire? |
Hogy elcsitult, megállt az agy |
|
Testvérnek néztél, madaram, |
rikoltva röppentél tovább? |
|
füttyöd, mint harsány szidalom |
|
|
A mécsesre a diófán
Diófán ég a vén pince-mécses. |
Nem azért, hogy szájad el ne téveszd. |
Int a hegyről hazabaktatóknak, |
mint őrtorony tévelygő hajóknak. |
|
Az ágbogas fa közepén ottfenn, |
a harmatos, sötét levelekben, |
úgy piroslik, mint a szív a testben |
a nyárvégi hűvösödő estben. |
|
Vén borisszák lassan botorkálva, |
hosszúszőrű nagy homály-subába, |
mint emlékek a multak ködéből, |
támolyognak felé a sötétből. |
|
Térdig vastag éjben gázol lábuk. |
Úgy köszönnek: emlékszel-e rájuk. |
Áldomásra úgy ülnek le néha, |
ha másra nem, a Szent-Jánoséra. |
|
Honnan jöttek? Mintha nem is szomszéd |
pincékből, de dülöngélve onnét, |
hol társaik horkolnak már holtan, |
üdvözítő, örökös mámorban. |
|
Köpenyemben a rossz falnak dőlve |
felelgetek ritka kérdésökre. |
Arcunkat a lámpa lágy aranyja |
egy családdá szinezi-kavarja. |
|
Elhallgatunk; a vén lámpát nézem. |
Mintha fölöttem a közel égen |
sors-csillagom volna az a lámpás – |
Azt mutatja: itt van a megállás! |
|
|
A gépekre
Rázkódik, mint az üzekvő bika |
az új kazán. Fú, bőg a cséplőgépre; |
a tiprott tarlón, mint egy ittrekedt |
ős állatfaj mord hímje és nősténye: |
|
úgy feleselnek, úgy durrognak ott |
a fogyó asztag előtt szembenállva. |
Túrnak habként nagy polyvafelleget, |
s nehéz füstöt a könnyű nyári tájba. |
|
A dombon arrébb rokonaik, a |
gőzekék állnak. Köztük láncra kötve |
kúszik a fogas, emeli fejét, |
akasztja farkát a sziszegő földbe. |
|
Mint óriási szöcskék szállanak |
a karcsú, csillogó lovasgereblyék. |
Bármerre nézel: gép és újra gép, |
az egész határt csordamód belepték. |
|
Meghódították. Otthonát, fejét |
vesztve menekül róla régi népe. |
Dohogva tűnik vélük a vonat |
az éjszakába, az idegenségbe. |
|
A gépek, gépek ottmaradnak és |
foganva-nemzve úgy megsokasodnak, |
akár a tenger szörnyei, amíg |
a koncért ők is össze nem rohannak; |
|
üvöltve, bőgve, mint az emberek, |
uralma alól akiknek kitörtek. – |
Kik nem tudták sem visszaűzni, sem |
igába törni mind a kártevőket. |
|
|
Bűnbánatom
Bűnbánatom, elmélkedésem, |
nehéz szívvel, mint remete, |
|
És fönt, hová szemét emelné, |
helyén a napnak, föllegeknek, |
egy megkezdett nagy sonka csüng; |
jó karéjokban tünt le róla, |
|
Itt élek én. Itten vivódom, |
bús gondjaimmal napra-nap, |
hogy röppenő szekérbe fogjam |
huzom hozzám a tintatartót, |
|
Órák telnek, napok suhannak. |
Nem látok senkit, csak a csőszt. |
És Barta bácsit, ki vidáman |
a hegy lábáról már köszönt s |
fölcipelve kilencven évét |
|
Döntök, iszunk és ujra döntök. |
Lágyul, megkönnyül a vidék. |
Ormán, mint puha fellegen |
|
– Ösmertem apád, nagyapád. |
Dédapád! – szól s én békülő |
szivvel ülök, nagy-bizalomban, |
mintha mellettem nem is ő |
locsogna, de az utján kissé |
|
– Meghaltak mind… Jó borivók |
voltak… – szól s hosszan elmereng, |
|
Könnyülök, jobban, mint a nyár. |
azért se néznék hátra már. |
Csak ember vagyok, és csak úgy |
|
|
Évforduló
Az új hold, mint begyes kakas haladt |
kényesen már a duzzadt fellegek felett. |
Mint véres vadállat-szemek |
csillogtak ránk a poharak. |
|
S mi rekedten a daltól, nyolcan, férfi-rokonok |
már hallgattunk a diófa alatt, |
az ősz alatt, mely zörgő gallyakat |
ejtve halkan nyítt s föl-fölzokogott: |
|
majd fölüvöltött, mindnyájunk helyett, |
kik némábbak voltunk, mint ő – a rég-halott |
testvér, sógor, ki egykor velünk vigadott |
s aztán… ki tudja, aztán hova lett! |
|
Mert nem ő fekszik, nem ő odaát, |
az éj taván túl a domboldalon, |
alszik ott s lassan feledi magát… |
|
|
A szabad sajtóra
Pihegve, fujva, homlokára |
zord szókból vonva ráncokat |
száll Gyántra is, rohan zihálva |
|
Mint héjja csap le. Mint a bomba |
vetné lángszikráit tovább – |
Takács bácsi nem száll. A porba |
|
Nem szárny, papucs lebben bokáján; |
vállán bádogtarisznya lóg. |
Mint harcsák hápognak homályán, |
|
De végre… „itt a lap!” – az óltól |
„Nagymama kukkantson belé” – szól. |
„Ha majd ülök” – szól nagyanya. |
|
Mert ég a nyár s a munka láza. |
S nagyanya, ha ül, szendereg. |
Álmait hű ebként vigyázza |
|
szabad szó zászlaja, lobog! |
Tolongnak, egymást tulzajongva, |
zúgnak a harcraszánt sorok. |
|
„Ne bolygassuk a föld ügyét már!” |
bőg egy kövér és szinte kést |
emel, noha megkapta rég már, |
|
– „Mi kell nekünk?” – zeng a vezércikk |
(a gyáriparról), messze érzik, |
|
„Jövök!” – csicserg a nagy szinésznő |
s látni fénymázas mosolyán, |
mit adott le e jó hirért ő, |
|
…Ám nagymama csak alszik, alszik |
s haj, a tervet sem tudja meg, |
melyért egy bankár – bárhogy alkszik – |
szintén leszur pár ezreket. |
|
A célt, melyért kardot s hegyébe |
jó pénzt ragadt egy honatya, |
a bölcs, kinek aranyat ér, de |
|
A célt, melyért a nagy közgazda |
a nép helyett üvöltve sír |
és küzd… sikerrel, akkor is, ha |
hallgat; komoran, mint a sír. |
|
„Nó, mi az újság?” – hangzik este. |
„Semmi jó” – ásit szüle rá. |
– „Hach” – hördül szinte, lekerengve |
|
Lassan lemond mindenről ottan. |
Elfogja egy bús sejtelem. |
Holnap… fejjel le… darabokban |
csüng, mártir, egy horgas szegen… |
|
„Buta vidék!” – süvíti mérgét |
Elve van… csak kétannyi bérért |
|
„Kultúra…” – nyögi még – „előre…” |
Csend. Végre egy kéz, eltünődve, |
|
|
Ez már az élet
…Regényedet sem írod meg soha, |
kedves barátom – költő nem leszel, |
az már bizonyos… és gazdag sem és |
nők kedvence sem, ahogy hajdanán |
terveztük, hej… Öreg leszel csak, az, |
vén adóügyi jegyző itt Kutyin, |
legfeljebb kissé félküllős, minő |
a holdas állatorvos volt, gyanús |
mentorunk, akin hetyke ifjuságunk |
idején annyit röhögtünk pimasz |
fölénnyel. Igy lesz. Haj, haj. Úgy bizony. |
Ez már az élet. Szervusz; no, koccintsunk. |
Ezt elvégezhetjük magunkban. El. |
Jobb már ez igy, ha igy van már – „fiam, |
tapasztalatból mondhatom” –, nohát |
hörpintsük ezt még föl, aztán gyerünk |
a mélyúton a völgybe, hol megint |
fészkein egy új tavasz csipog s ahol |
aggódva vár az estebéd miatt már |
a két asszony a négy éhes gyerekkel. |
|
Délibáb
Simontornyán volt még három Mari néni, |
nagyszámu Juliska néni és egy Rézi |
néni s ugyanannyi bácsi, nagy hasukkal, |
óraláncaikkal, a láncon zsuzsukkal, |
főleg iránytűkkel, mintha titkon messze |
készülődtek volna, baljós tengerekre. |
|
Addig is vasárnap, litánia után |
kuglizni gyültek a nagykocsma udvarán. |
Beszopva bajszukról a sör üde habját, |
fogták a golyókat, soká lóbálgatták, |
azután kivágták s fütyültek utánuk. |
Még föl is ugrottak, mint a régi ágyuk. |
|
Guggoltak, pörögtek, úgy dörögtek onnan |
felém, aki elül a dübörgő dobban |
félve állítgattam a lekaszált bábot; |
méltán, mert eldobták egyszer a bokámat. |
Ennek köszönhettem, hogy már ifjú fővel |
Kaposvárt is láttam, noha lepedőben. |
|
Simontornyán ért a háború is, éppen |
erős gombozásban a vén Vár tövében. |
Csákókkal, zászlókkal, lovakkal zsúfolva, |
mintha egy kis fiú tarka rajza volna, |
csillogva ez a nap ugy tünik föl nékem… |
Mit tagadjam, én is harci lázban égtem. |
|
Előbb Laci, ángyom öccse esett el, majd |
Imre sógor, aztán még egy sógor meghalt; |
majd Joó Döme bácsi; majd a szomszéd fia; |
még a kanásznak is meg kellett halnia. |
A negyvennégyesek ezrede háromszor |
pusztult el, tisztestől, utolsó bakástól. |
|
Hol van ez a világ, hol van az ifjuság? |
föld felett magasan, akár a délibáb |
remeg és csillámlik: – akik egykor voltak, |
fittyet hányva bohón a vaskos valónak, |
testtelenül, fejjel lefelé vonulnak: |
integetnek: te is közibénk állsz holnap. |
|
|
Pihenés
Izzadtam, görnyedeztem ujra már: |
|
Egy percem volt csupán az égre nézni, |
|
A felhők, mint egy óriás madár |
Usztak a tiszta, hüvös levegőben… |
|
Két lovat vertünk…
Két lovat vertünk, négyet aztán |
biztattuk derekasan őket, |
folyt az izzadság homlokunkon. |
Egyikünk a zablát cibálta, |
nyomták, midőn – csak ez hiányzott – |
|
Nem volt olyan hosszan kanyargó, |
a messzefutó mennydörgés sem, |
fölzendült a kocsiülésen. |
Mondta a textust kitárt karral |
jó apám, ő volt a kocsis, |
fölnézett és levette hozzá |
|
Farolt a szekér, még szerencse: |
csak egy kereke roppant össze; |
megindult így is, dőlt a csévés |
A két keréknyom patak volt már |
tajtékzó, fröcskölő patak, |
fickándoztak a csévék benne |
mint fürge, jókedvű halak. |
|
Bokáig álltam benne én is, |
és könnyem nyelve még dühöngőbb |
vihart, bajt, égzengést kivántam. |
Küzködésünkre bár özönviz, |
a végitélet szakadt volna, |
söpörjön vissza mindenestül |
ahonnan jöttünk, a pokolba! |
|
|
Meglassul a szekér…
Meglassul a szekér, hegynek föl döcög, |
apró falu guggol a kis hegy mögött, |
ünnepel, varázzsal zsufoltig tele, |
látatlan is megcsap forró közele. |
|
Karácsony, karácsony – ó be messze lát |
szemem e réteken s éveimen át! |
Hányadszor jövök már! – Régi hegytető, |
hányadszor kutatsz ki, öreg vámszedő! |
|
Hideg van, hideg van, földi vad hideg, |
üresen loholnak benne a szelek. |
Be más hideg volt az, mikor próbakép |
Jézus ereszté ránk mennye friss legét! |
|
Mikor a földre még az a fagy terült, |
amely ott csillog a csillagok körül, |
mikor a hóban az ablaknál vidám |
mezétlábas angyal szállt angyal után! |
|
Vidéki emlékek, mint e tar, fehér |
havas úti fák, úgy lebegtek elém; |
emlékek, emlékek, ó már hagyjatok, |
kisértetek vagytok, rég meghaltatok. |
|
Meghalt, tudom én jól, minden ami volt, |
ez a falu sem az, régen ami volt, |
úgy éli – üvegbe fagyva – életét, |
mint asztalomon a levélnehezék. |
|
Gyermeki, ártatlan, hiszékeny vidék, |
én sem az vagyok már, aki rég valék! |
Lábamnál az ülés rejtekeiben |
Jean-Jacques Rousseau összes műveit viszem. |
|
Messzi büszke tájak új elveivel |
esetlen közelgek, csüggedt Gulliver, |
amit megérintek, amihez nyulok, |
mindent összerontok és elpusztitok. |
|
|
Téli kép
Perecet dobáltak, dalolva |
rázták az üveget kezükben, |
ahogy a dombról vad iramban |
lecsusszantak a szürkületben. |
Repült a bor és szállt az ének, |
szórták a jó kedvet magukból, |
nekilódultak a szánszélnek |
egy-egy váratlan fordulatkor. |
|
Pezsgőn, pirosan úgy ömöltek |
a dombtarajról, hol a nap |
bucsuzót intett már a völgynek, |
mint pezsgő, piros sugarak. |
Szánkó szánkóra, pántlikásan |
a legutolsó nagy batárban |
szerszámán izzadt hat cigány. |
|
Szállt a dal, csak a kis menyasszony |
ült némán, kedves kérkedésben, |
fátylát vigyázta, messze usszon, |
hadd lobogjon a téli szélben – |
erre emlékszem, hogy egy percre |
előttünk robogtak; zihálva |
nagy tomporukról szállt a pára. |
|
S eltüntek máris; karjuk verte |
és szórták az ágak fejükre |
Meg-megszakadt egy pillanatra, |
a dal, mintha a vad menet |
hatalmasakat csuklott volna, |
egy-egy fagyos göröngy felett. |
|
Erre emlékszem – mint a rabló |
mesebeli sárkány, lihegve |
kúszott a menet a laposból |
fürgén egy újabb meredekre, |
úgy vitte, vonszolta magával |
öntelten, büszkén kurjongatva |
azt a kislányt, ki mosolyával |
küzdött, hogy lám-lám elragadta. |
|
S míg hasztalanul próbálkoztam |
bámészkodtam utánuk hosszan, |
ez volt, ez hát a szerelem. |
Kis nénécskémre pillantottam, |
pirosan törölgette orrát, |
topogott, forgott izgatottan, |
alig várta, hogy elrabolják. |
|
|
Ősapa
Fürge, ferde mandula-szemével |
Panni, Sári, Katika hugom |
csilloghatna nemcsak itt e szellős, |
szőlőfedte kék hegyoldalon: |
forgolódhatnának bort-jókedvet |
töltve-öntve egy kán udvarán; |
rokon lenne ott is mind a vendég, |
egy kicsit tatár még mindahány. |
|
Vagy mongol, vagy tungúz… tudja ördög: |
minden arcon van valami nyom, |
emlékeztető a közös ősre: |
dőlt toronyra a sokféle rom; |
az ősre, ki nevetve-ölelve |
szerteszórta mind a kincseket, |
melyeket magukra szedtek aztán |
|
Hadfyak, Ferenczyek, Janiak: |
zúg köröttem, vigad a család, |
mintha azért gyűlt volna csak össze, |
hogy megülje a zsákmányolást. |
Gyémántgombként csillog egy hiúz-szem, |
aranytálként egy japán-mosoly – |
Én mit kaptam barna homlokáról, |
a nagy ős vas homloka alól? |
|
Gyermek-álmát, mely nyugatra hozta |
s vitte volna még tovább, tovább, |
zsebrevágni mindent, ami fényes, |
mindenestül Páris városát? – |
Nézek arra sóhajtva-nevetve, |
ő sunyit ki belőlem, a vén |
kalandos, kit főlehajtva István |
sem látott, hacsaknem ág hegyén… |
|
Nem paripák, a diófa mellett |
két-három vén kerékpár lapít, |
azon gyűltek össze a tatárok, |
Száll a szó és véle arcról-arcra |
gúny és dac és düh ugrándozik, |
mintha az ős táncoltatná lelkét, |
próbálgatná hunn-fintorait. |
|
Magamba, magamon mosolyogva, |
vagyis kicsit lelkem jobb felén, |
hívogatom én is… szinte mordul: |
„csak szabadságod ne hagyd, öcsém! |
Mit ér a kővár, kőház, a rend, ha |
börtönfalként fordul vissza rád?” |
Úgy hajtom a pohár bort le, néki, |
mint koncot a vadnak, rácson át. |
|
|
Egy régi városban
Éljen, trombitaharsogás – |
ünnepség nékem ez! – falak |
csupa rom, csupa rombolás, |
erdő foszol, hegy leapad – |
útra, megnézni még mi áll, |
|
Gránátként tüzes hajnalát |
hány ostromló év lőtte rád |
óh városom! Mily küzdelem |
folyt s aztán dúlás, förtelem! |
Oh szegény összekaszabolt |
homlokok, arcok; kirabolt |
szájak, szemek s ti, kedvesek, |
letiport, elhurcolt szüzek – |
ne kérdjétek mért hallgatok |
s tekintek szorongva körül; |
felém lépve, gyors fintorok |
|
|
Van egy-két hárs is még a fák között, |
de egyet sem lelek meg a ligetben. |
Illatjuk bárányfelhőként lebeg, |
száll ide-oda az éjben felettem. |
|
Az internátusból egy éjszakán |
ideszöktem ki; reggelig zokogtam. |
Miért? A kínt az ész elrejti már. |
A szív, mint kutya nyí, kapar a porban. |
|
|
A város végén leülök az út |
szélére. Őt, ki már húsz éve vár rá, |
őt békítem a kis zsellér fiút, |
ki egykor idáig rohant világgá. |
|
Mert itt is átok, megvetés nevelt. |
Ha jössz, most állj mellém, hírnév, dicsőség! |
Úgy járom be a sok meghitt helyet, |
mintha egy arcról könnyeket törölnék. |
|
|
Szeretnék hálás lenni. Nem tudok. |
Mint pohár bort, úgy tartom föl a fénybe |
a sárga multat. Belekóstolok. |
Keserű még. Nem üllepedett még le. |
|
|
Mint tengerre vetett rózsák, karikába-kerengve |
szállt magasan négy-öt pihenő kis felleg – utolszor |
visszatekintvén még a kanyargó gépkocsiból, igy |
láttalak, oh Völgység ragyogó koszorúval! – akár ő, |
akinek elsüllyedt tündérországa te lettél, |
zúgva örök dalt s bút neki, hogy míg él, panaszolva |
„hordja szelíd kötelét az elomló szőke hajaknak…” |
Szépülj meg, nekem is! Vaskos fájdalmaim ércét, |
váltsd tündéri kohódban aranyra! Ha messze leszek majd |
s vígaszt, fényt keresek – a Sötétben az égre világlón |
zúgja felém is szép üzemed: nagy munka megy itten! |
Itt kap az árva palástot, a kiskondás koronát és |
kardot a nyurga diák, aki álmaiban hadak élén |
küzd, míg népe szabad nem lesz, hős, mint a mesékben… |
|
|
Előhívó
Mint fényképész ujjai közt a kép, |
hogy élesülsz, idillek lágy hona, |
kicsiny hazám, hogy tisztulsz! ami még |
tavaly homály volt, hogy ködlik tova: |
a dombnak-völgynek nem csupán nevét, |
azt is tudom már, kinek birtoka, |
a fésült szőllőhegyekről a bért |
és hány kalóriát kér a kapa; |
tudom, hogy hol lesz jókedv a cseléd |
fakó arcának elszállt mosolya, |
a kis bögrékkel elmaradt ebéd |
lakájok-hordta úri vacsora – |
|
csillog-villog a mesgye-jegenyék |
beláthatatlan friss szuronysora: |
|
tudom, kinek kell már testvérbeszéd |
s ha költő vagy, az elme ostora. |
|
|
Divat
Az úrvezető nyájasan int; a juhász |
némán bámul a gépkocsi után. |
A hátulsó ablakban két magyar-ruhás |
baba hintál, mint öngyilkos a fán. |
|
Az árokparton
Az árokparton tökmagot fogyaszt |
egy sor magyar: hát itt az ősz megint. |
Fölöttük kóbor szél böngész, kopaszt |
egy kis szederfát, arcába legyint. |
|
Megtántorul a fácska, reszkető |
karjaiból gyöngy-olvasó pereg. |
Pár csöndes áldást morg a mennyre föl: |
de máskép jámbor lent a kis sereg. |
|
Nyirkot súrol a pantallón a kéz |
s bújna, ha volna meleg otthona. |
Hozza az ispán már a fizetést. |
Mért üvölt most is? Füstöt vet szava. |
|
Betelt az év; most ülték meg torát. |
Törlik szájukat illedelmesen. |
Még egy ütés, egy végső. Nincs tovább. |
Már foszlanak is szét a réteken. |
|
Fénylik a fonnyadt fű. Az ól, a csűr |
ragyogva izzad és csöpög. Amott |
egy szántógép a gőzlő domb mögül |
a ködön át az égre vánszorog. |
|
Ez a hazám. Megnézem újra. Ez. |
Kicsit kopott, ám mégis az enyém. |
A mezsgye ismer, mint vakot vezet, |
kitérve minden bucka s rög helyén. |
|
|
Falukutatás
Tiszta, néma völgyek, ragyogó vizek |
között kóborolva, hol a dél talál, |
benyitok egy ajtón; mintha kezemet |
sebre nyomtam volna, visszahökkenek; |
öt éhes gyerekkel felbődül a táj. |
|
Ceruzám homokra rág a papiron; |
élményeim gyalog, mentemben irom |
nemzetem tenéked! Követi nyomom |
az utókor s, errébb, két csendőr, lovon. |
|
Ült Vitéz, Petőfi? Batsányi az ült. |
Sose éreztem ily közel szellemük! |
Hála a megyének, amely mindenütt |
egy korba, időbe varázsol velük. |
|
|
Tetszik is, fáj is1
Tetszik is, fáj is: nem köszön előre, |
nem tudja szolgának magát a nép |
már errefele… de tekint a földre, |
vagy nézi hosszan az isten egét, |
|
ha jő egy úr, vagy úrforma… Kabátom |
után engem is annak tartanak, |
elfordulnak – s én dorgálnám s vidáman |
biztatnám is e jó magyarokat. |
|
Hogy jól van ez! Igy van ez jól! – Keményen |
nézzétek csak azt a szelid eget, |
egy pár századon át, egy ezredéven |
már ép eleget köszöntgettetek. |
|
Nézzétek csak a földet, zord szülénket, |
ki egy babszemért hajolni tanit – |
míg meg nem hajtja elsőül fejét az, |
aki tőletek akar valamit. |
|
|
Két március
Hab a szájon, a rügy, a hús |
forrja tajtékkal újra nedvét. |
szoknya- és trónborító kedvét, |
|
pisszeg – riadtan fordulok |
|
hátra (ó, hátra, nem előre!), |
|
míg az új s régi trónusok |
|
hetykén feszülnek: mindörökre! |
|
Ó, kamasz, csupa-reggel század, |
a hegyeken át postakürttel |
utazó eszmék, tervek, vágyak, |
s ti naiv arcok, tele tűzzel, |
|
be szégyenlem a rajongástok – |
|
Szabadság, Harc, és Szerelem, |
|
elmultak, mint a dilizsánszok. |
|
mint sárgult imakönyvekét, |
mint foszló menyasszony-ruhák |
|
úgy szívom újra lángja-dús |
|
arccal szeledben azt a kort, |
|
mikor lelkünk szűz ara volt! |
|
így ünnepellek, hallgatag. |
Nézek egy régi könyvet és |
|
Még kér a nép… – és fölmerül |
|
egy arc: most adjatok!… vadul, |
|
s egy ország helyett elpirul. |
|
|
Vannak, akiket pártolt az idő. |
A láthatárra zajjal feltörő, |
a hadirendben érkező napok |
várat vívott és toborzott vidáman, |
gyúrta a lelkeket s a győzelem |
eldőlt már ott, a portyázó csatákban. |
|
Új március jő, új év – áradó |
sereg napjával egy új áruló! |
Ha vannak, kiknek diadalkapu, |
füstölgő bástya minden pirkadás: |
Az idő nekünk rontó hadak és |
pestis, barátaim, tüz, áradás – |
s hol a harang s a harangra a kéz? |
|
Szikláról nézem kis népünk jövőjét. |
Reménytelen vagyok – miért hazudnék? |
Utolsó emelkedésünk az árban, |
óh, március, csak azért tornyosulsz már, |
hogy rólad még tisztábban |
és még messzebbre lássam, |
mi partjainkból az örvénybe szédült, |
mit a vetésből visz már piszkosult ár |
és vinni fog. Mert mi is csak beszélünk. |
|
|
|
Dózsa György beszéde a ceglédi piacon
ha megtér a hosszu útról, |
mikor elmegy, mikor megjön |
sír a paraszt kint a földön. |
|
a paraszt jajdul föl arra. |
|
térdre zöttyen, úgy bókolgat, |
klastromot rak a papoknak, |
|
fizetni a parasztnak kell. |
|
Még akkora, mint az arasz, |
nyögi terhét már a paraszt, |
ér alig tizenkét tavaszt, |
|
míg csak a föld hátán lépdel, |
rajtunk jár sok háznépével. |
|
Átkot hoz még halottan is, |
lopó, csaló, rabló, hamis, |
fejére ha száll malaszt is, |
|
Kis sorsomból magas polcra |
léptem én világos dombra, |
szertenéztem, hogy ott álltam, |
mást se láttam a világban. |
|
Nyílott szájunk jajpanaszra? |
dögölj, rugtak a parasztba, |
korbács pattant, a torokba |
rekedt a szó, fojtogatva. |
|
Na, nem értjük a beszédet! |
Elég is ennyi, testvérek, |
balta, csép, már hadarólap |
|
Vérszopó, dög, elég ennyi, |
testvéreim, – hajlokát is, |
szélbe szórjuk a porát is! |
|
|
Elképzelem, így szólt s nagy bajszát törölve, |
néz a futó égre, majd a zajló földre. |
Homlokán a harag rőt koszorújával |
s szinte tántorogva nehéz igazával |
indul Temesvárra süllyedni jeltelen, |
szörnyű mocsaradba, magyar történelem! |
S mint egy barát írta harcairól szólván: |
nyomában ott tolong százhúszezer sátán. |
|
|
|
Ozorai példa
A Válasz-nak
Ötven huszár volt akkor a Szabadság, |
annyi volt itt a nemzet, a magyar. |
És szembe, hozván a császár parancsát |
tízezer fő, tizenkét ágyuval |
végig a völgyön, a Sió lapályán |
rohamra készen – középen a híd. |
Egy fél országrész fordul vérbe-lángba, |
ha az a hídfő, az is elesik. |
|
Oh sármelléki törpe Thermopílé – |
Haloványul a legendás görög |
merészség és ravaszság a huszárok |
merészsége és nagy esze mögött. |
Megindultak – nem le, az ellenségre: |
a hegyre föl és másfél napon át |
kerülgették, csak járták körbe-körbe |
a vén Kálvária-hegy derekát. |
|
A hegy mögött, mint színfalak mögött, még |
csizmát és csákót is cseréltek ők. |
Előbb huszárok, most bakák vonultak |
a hüledező ellenség előtt, |
mely várta, várta rettegve, mikor dől |
nyakába az a tenger népözön. |
Húsz tűznél főzték a gulyást a lányok |
a másik hegyen, a Tükörcsösön. |
|
Megdördült ott lenn végül is az ágyú, |
hetedhatárig körözve szavát. |
Kihullt a sorból fenn egy-egy huszár, de |
a többi csak járt, csak vonult tovább. |
Míg fel nem tüntek baltákkal s üvöltve, |
mint a nádasok csikasz kölykei, |
a pusztaiak… s a szemközti dombon: |
Dégről Perczel, Szilasról Görgey! |
|
Szorító, Lődöző, egy-két dülőnév |
hirdeti csak, mi történt azután. |
Minthogyha ott lettem volna, merengve |
ülök az őszi, vén Kálvárián. |
Vadászkutyám elnyulva vár, a puskát |
papírral cseréltem föl térdemen. |
Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek |
bozótját kémleli tekintetem. |
|
Hegyre kerültünk… vagy hegyre szorultunk, |
barátaim, de megritkult sorunk! |
S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk |
az édes ország, melyért harcolunk; |
s be ingatag a hídfő és be hangos |
az ellenség!… hogy tódul már felénk! |
Még rejti gyáván – változik a harcmód – |
de látom én már minden fegyverét! |
|
Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is, |
ha a veszély, mint zápor megered: |
játsszuk már végig halálos mosollyal |
a ríkató-vidító szerepet. |
Nevetnünk kéne, hogy vagyunk, megyünk még |
ezrek dalaként fújva énekünk – |
Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön – |
Legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk. |
|
|
Visszhang
Csak úgy a szélén megkavartam |
egy kicsit ezt a kis vizet, |
ezt az álló, az ég tudná, mért |
magyarnak zengett életet. |
|
Hogy fintorog, az új merénylőt |
hogy fojtaná, hogy sistereg! |
mélyében mintha a szél atyja |
lakna, egy akol fergeteg. |
|
Ámulva állok eszközömmel. |
Ezt rejti egyre még a ringó |
napfény aranyos szőttese? |
a csodát, mely velem esett: |
derék szál medvék, ordasok |
lettek a fák hátam megett. |
|
Jő innen, onnan is a visszhang, |
vádját új szókkal sziszegi. |
– Áruló – hallom – mérgező! – majd: |
fajvédő: – s rá: bolseviki! |
|
Micsoda kardal. Visszanézzek? |
Szegény, öreg kisértetek! |
Ép a magyar pirulna bennem, |
ha harcba szállnék véletek. |
|
|
Láthatár
Magasodj – annál hamarabb |
De magasság-e, hol aggódni |
|
Csúcs-e, honnan lenézve nem |
a régi ház, a régi völgy, |
|
S láthatár-e, mely nem daloltat, |
nem hív, nyujtva még ragyogóbb |
|
Meddig megyek, nem is tudom, |
hangja lent, halkul a világ. |
|
Kis halmaim, szelid Dunántul, |
hegyi szél, szédület riaszt rá, |
|
Próba és példa vár. Velem |
ha emelkednünk kell, szelid |
|
meddig szemem, szavam elér, |
pásztorként vigyázok reád. |
|
|
Cigánytemető
aztán – akár duhaj hangra |
tücsök kezdett hegedülni, |
húr sikongott, flóta zengett – |
megálltunk a kereszt mellett – |
a hegytetőn kicsinyt megállt, |
|
Mintha csak ők húzták volna, |
kik itt kerültek a sírba, |
itt is, mindig félretolva |
sipolt a sok pirinyó lyuk, |
mint megannyi tilinkójuk, |
régvolt murik kedve tört föl |
zengett a fű, zengett a föld. |
|
Szerszámához jutott ismét |
húzták-fújták a sötétben, |
mintha most is egy ablaknak, |
húzták egyszer csak maguknak, |
fújták a legeslegszebbet – |
hajnalodott, mennünk kellett; |
vágtatni kezdtek a lovak. |
|
körülröpdösték kocsinkat – |
már messze a völgyben jártunk, |
aztán föl, a magas égnek, |
egy raj síró purdé lélek. |
|
|
Beszámoló
a sipkát mindig örököltem. |
Jaj üdvözölt, sóhaj, szitok, |
ahogy konokan egyre nőttem. |
|
Mint éknek a görcsös, szivós fa, |
úgy nyitott utat a világ. |
Sziszegett, sziszegtem vivódva. |
|
Kapkodtam daccal fejemet. |
Vertek csak, döngöltek az évek, |
míg meg nem leltem helyemet. |
Mint a csapdába szorult féreg. |
|
Megszöktek mind, kik erre jöttek. |
Futnék s koloncként hurcolom |
lábamnál hazámat, a Földet. |
|
|
Nem menekülhetsz
Lenéztünk a hajógépházba, |
a fűtők futkostak pucéran |
s vörösen, mint az ördögök; |
a forró lég mintha valóban |
pokolból zúdult volna ki – |
Micsoda munka!… „Megszokták már”, |
szólt könnyedén mellettem valaki. |
|
Nyugszéken ültem a hajón már, |
csukott könyvemmel térdemen; |
kétfelől kéklő hegyek úsztak, |
ápolták megfáradt szemem. |
Dombok és felhők… megiratlan |
vers volt ez is, az utazás, |
fonta a lenti tompa dohogás. |
|
Úsztam a vízen, fönt a fényen, |
boldogan, hogy felül vagyok, |
költői szintjén a világnak, |
amely alattam békétlen dohog, |
izzad és köpköd fuldokolva – |
– Megszokták… – nyugtattam magam – |
Megszokták? – nyilalt belém ekkor |
a múlt fagyasztó éllel, gúnyosan. |
|
Megszokták? – Meg tudtad te szokni |
– (volt benne részed) – a kapát? |
Emlékszel? Emlékezz apádra! |
mit szokott ő meg? A halált! |
Sorsa derekán mit szokik meg |
mind-mind – (hisz tudod) – a szegény? |
Kinlódva jártam föl-alá már |
a hajó lüktető födélzetén. |
|
– Bolond vagy – sziszegtem magamban. |
– Áruló! az vagy, semmi más! – |
csattan egy másik hang szivemben |
s tagolta egyre rá a dohogás. |
– Áruló! Hazug! Nyomorult vagy! |
Lapuló bérenc!… – Ha megint |
alul kerülnél, a fűtőkhöz: |
megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?… |
|
A korlátnak dőlve vivódtam |
s úgy éreztem, mintha apám |
fűtene lent, mint rég fűtött is |
napszámra a gróf birtokán. |
Mintha apám és minden ősöm |
dohogott volna ott alant, |
jajongott volna föl a sírból – |
Verte a rengő padló talpamat. |
|
Néztem kapkodva a vizet, a |
már nem is ez a hajó futna, |
hanem a dohogó történelem. |
Mintha dühöngve, hányingerlőn |
tagolva a szót: nem feledhetsz, |
nem menekülhetsz – bárhová kerülj! |
|
|
Galamb utca
Fűtött mozdony, mely egyhelyben dohog, |
parancsra váró katonasorok: |
remeg hosszan a téli virradat |
hegyes szelében a rongyos csapat, |
|
Tömött sorokban, test a test mögött |
félezer férfi sóhajt, fú, köhög, |
A kabátujjban összebú a kéz. |
Úgy állnak, várnak, mintha mind nehéz |
|
A tél bús elitéltjei. – Kiket |
padról, híd alól a markos hideg |
ideterelt – a tört ablakon át |
szippantják már az üst füstös szagát, |
|
Elnyúlva hosszan, fal mellé lapult |
testtel kushad már, lesi a kaput |
mely egykor ugrott… hogyha most harap: |
dühét vinnyogva csak magába kap, |
|
Ó, régi harcok, utcák! – Föld alól |
kibukkanó és eltünő folyó: |
a mély erő, mely egykor egy világ |
hódítására küldte áramát – |
|
Szivarvéget, egy csutka örömöt |
kutat az úttest kockái között |
s fölfüttyent, hogyha lel – |
Lejárt jegyet, rongyot, mindent, amit |
egy felsőbb, dicsőbb légkör elhajít, |
|
Ez hordja el a város szemetét, |
ez a hatalmas pondró, vaksötét |
Moslékot, lucskot zabál, meg sarat |
a föld alatt, hol sűrűn rajzanak |
|
A túlsó járdán (messze partvidék |
biztos honában) nyitja üzletét |
egy kis kegyárus, boltjába merűl, |
matat… lámpát gyújt… s függönye mögül |
|
Harang csobbantja a sikos leget, |
a szomszédból misére rengenek |
mint nádas, hogyha szélén szél zörög; |
megleng a sor, hosszán félbetörött |
|
Galamb utca! Pokol tornáca! – Vagy |
mégis a Jövendő tornáca vagy? |
tekintete vesszőfutás nekem, |
edző tűzpróba minden reggelen, |
|
Dörg a zajló jég arrébb a Dunán. |
Mered a költő kőtalapzatán, |
görcsösen mintha az Alföld fele |
esküt? – parnasszi pofont intene! |
|
A szél, a szél! – a sikátoron át |
lengeti a hó őrült zászlaját, |
a lengő, bűzlő százezernyi rongy, |
lángnyelve közt, mint máglyán, úgy jajong, |
|
|
Külváros
Gyanús kartársak, szomjas némberek |
közül a költő végre hazabaktat; |
méri magán, mint hőmérőn, melyet |
beteg és nyirkos test hevébe dugtak, |
|
a bűnt, a bűzt, az undort, undorát, |
a lázt, lázálmait e külnegyednek, |
hol az ember is úgy kúszik tovább, |
ahogy az álmok népei lebegnek. |
|
Ez hát a föld, amelyen énekelnem |
himnuszt rendeltél – szól és föltekint. |
Mögötte tolvaj lép. Emitt rekedten |
két korhely áldja a rend őreit. |
|
Arrébb egy lámpa dicsfénye alatt |
több hölgy mereng, akár hajóra várna. |
Ám ezt, bocsátva mély sóhajokat |
már a lépcsőház ablakából látja, |
|
dalnokunk, hol újból s újból lenézve |
dús ihletével feljebb félve hág; |
minél magasabb régiókba ér fel, |
annál kisértőbb: vesse le magát. |
|
De mindez ködlő bosszúvágy csupán. |
Egy hősi álom! Tündöklő regény-vég! |
Élni fog, tudjuk. Annyija után |
ízenként tépi ronggyá a szegénység. |
|
Vidám hangokkal mint vadász-sereg, |
jön a razzia rendes karavánja. |
Aztán a hajnal. Vad érdemjelet, |
rőt koszorút vág poros ablakára. |
|
|
Regényrészlet
Az udvaron egy szegény vakember harmonikát javít, |
Pin, pin… zenével szelidíti sorsa komor angyalait. |
|
Fülét szerszámára nyomja, hangot próbálgat, mosolyog, |
Aztán arccal az égnek dalba kezd, apró lábaival topog. |
|
Mosolyog és topog, bizonyára azt hiszi, hogy röpül. |
Három szurtos gyerek bámulja mindezt a vakember körül. |
|
Jézus elé röpül diadallal, feledve teljesen, hogy reggel óta részeg! |
Pálinkásüvegébe beleszemetelnek a kis csibészek. |
|
A vakember szaglász, köpdös, üvöltöz és kapkod, |
Sötétségében most az alvilág szörnyeivel vív harcot. |
|
Négy szegény nő az udvarra fut s a gyerekek mögött |
Bőgnek össze-vissza mint nőstényördögök. |
|
Az udvar végén a Nyugatitól jövet elrobog egy tehervonat, |
Füstbe, dörejbe temeti szörnyű világukat. |
|
Nagynénémet keresem itt, a vakbuzgót; mint a föld alól |
Hallom visongásait a nyomor poklaiból. |
|
|
Munka után
Munka után egy röpke óra még marad; |
erkélyen ülök, húnyó nap alatt, |
a városszélen, honnan már lehet |
látni borongó pannon hegyeket. |
Zöld réteket és távcsövömön át |
kocsit, lovat, gémeskút ágasát, |
sőt egy ekét is… kék vasán a fényt, |
úgy nézem azt a lenge tüneményt, |
a nap csókját, mit az acélra vet, |
mint messzi, édeni jelenetet. |
Úgy követem a férfit ott, aki |
egykedvűen végzi dolgát. Hallani |
vélem lépteit, ostorát, ha int, |
a lovak párás fujtatásait, |
a frissen futó, sziszegő vasat |
s a föld sóhaját, ahogy széthasad. |
|
…Boldogabb volnék most, ha én is ott, |
az ekénél, a földnél maradok? |
Fáradt vagyok. Már alkonyul. Szemem |
tüzel, vakul, lezárul könnyesen. |
Vágtatva jő a porzó út felett |
egy fürge kis szél, asztalomra csap, |
kutat, dohog, becsapja könyvemet, |
vinné az üres papírlapokat. |
|
Csak hallom e zajt, pillám sem nyitom, |
ringatózom szép hazugságomon, |
a reményen, hogy van út vissza még, |
lehet sorsomból mentő hasadék, |
rés, melyen visszafuthatok oda – |
hova? Ó a szív tudja csak, hova! |
Egy istállóba! egy rosz nyoszolya |
vén deszkáira! – hol még vágyni úgy |
tudott, ahogy itt már csak fájni tud – |
így állva bosszút a bántalomért, |
mely tegnap is ért és máma is ért. |
|
|
Feriam Sidera Vertice
Szánalmat érzel s enyhe furdalást |
kegyes agg, hogy lám koszorús fejem |
s szédült röptökre szárnyalt szellemem |
napestig, sőt gyakorta még azontul |
a lenge hold szép útja idején is, |
alantas alkuvások, a sivár |
piac mulandó följegyzéseit |
és kalmár számvetések titkait |
bogozza s hű nőm, fennkölt szárnyalásaim |
társa e közben mos, sikál, – s mi több:
|
nekem, kinek füle az istenek |
hangját várhatná joggal – köznapi |
izmaeliták gyors szavára kell |
hajlonganom, némulnom és fülelnem –, |
nekem, kit egykor ország ünnepel majd |
s merevít ércbe, fölvetett tenyérrel –: |
|
helyezd lábamhoz kalapod, helyezd |
belé palotád kulcsait, selyem |
tárcádat, téres földeidnek bélyeges |
okmányait, három nehéz gyürűd, |
s szerényen mindezt – mert nincs más megoldás! |
s hogy végül szíved egészen szabad |
s könnyű legyen, még forditsd ki zsebed, |
bókolj egy mélyet, aztán, hogy soha |
arcod emléke se rezzentse mély |
lelkemnek csöndjét: lódulj a pokolba |
s ott egyen kedvére a fene. |
|
|
Rossz gondok
Nekem nem az a szenvedés jutott ki, |
melytől a szív hevülten villog: |
magára ismer s borultan is |
forgolódik, egyszerre fölszáll |
búcsúzva hűsebb régiókba. |
|
Nem az a büszke, fölemelő |
szép árvaság, megkülönböztető |
boldogtalanság, tespedésből |
riadó kín, mely szinte boldog, |
hogy kardot kaphatott, derék haragvást |
s egy ősi fuldoklásnak nyitja kél. |
|
Rossz gondok, aljas számvetések, kétszinű |
betegség s kétely – kétely s ujra szennyes |
szükség, sunyin közelgő tél, szorító |
vett körül, kisért örökségként |
apám házától vad kardallal. |
|
Ez vert föl hajdan s hajtott marakodva |
a kevés koncért, inaim fenyegetve – |
igy jöttem kóbor Orfeuszként, |
verve magosra tartott lantom, |
e csürhe közt, amellyel háltam, |
amelynek mormogása keltett! |
|
Gondjaim mégis, seregem, folyóm, |
kik sodortak és neveltek, ti visztek, |
szitkaim, vaskos kötődésem |
közben is, akart-akaratlan, |
orrlikkal, dülledő szemekkel |
kutatva az isteni zsákmányt! |
|
|
Szegénység, örökös éhség
Mi oly szegények voltunk Cecén, hogy az már szinte tréfa volt! |
Nagyanya az utcán minden korhadt faágért lehajolt; |
egy szalmaszálért lehajolt. Megesett, hogy főzés közben a tűz egyszerre kialudt |
s a család ifjabb tagjai egy kis csutáért benyargalták a fél falut. |
|
Oly szegények voltunk, szemünk a földön folyton ide-oda járt. |
Déltől fogva, mint megszállottak gyüjtögettük a vacsorát, |
venyigét, sót és krumplit hajszoltunk és ha más nem akadt, |
megfőztük levesnek a kéthetes kenyérhéjakat. |
|
Gyüjtöttünk egyre. Ó gyüjtési őrült szenvedély! |
Hazahordtam, amit csak leltem, bárhol, bármit is leltem én: |
szegeket, ócska sámfát, rossz bögrét, régi kalapot, |
elkopott seprüt, tollat, csontot, nálunk mindennek helye volt. |
|
Szegények szenvedélye, sarkaló önzés, érzem én |
örökre bennem égsz már, örök időkre! a szegény |
lázával nézem én a földet, téged is fényes gondolat, |
ragyogó eszme – tán azért, mert nem kérik tőlem áradat. |
|
Ó, legparányibb villanásod drága kincsem nékem! Tellene |
fejem rogyásig, ahogyan rég padlásunk szellős belseje, |
szent zsugoriság: dicsőség vágya: gyönyörű éhség – mint magas gyümölcs felé |
kapna a nap után kezem és véle sóvár népemé. |
|
|
Reggeli meditáció
Ki annyit hazudtál, ne hazudozz többet. |
Ne tettesd, hogy árnyak, illatok követnek, |
hősök hörgései, magas kisértések! |
Nem követ és nem hí senki; a költészet |
nem arra való, hogy elámítsd a népet, |
vagy magadat akár. Egyszerű a világ; |
amit két szemed lát, ép elég dolgot ád. |
Ragyognak a tárgyak. Nyald meg a ceruzád. |
|
Lent a kapualjban a házmester neje |
üvöltöz, nem tudja, hol a szemüvege. |
Kezében a hirlap, a lapban a hirek |
cincogva dugdossák egymáshoz fejüket. |
Sűrű rejtekéből egy cukrász halála |
ravaszul hunyorog a csodakutyára, |
mely egy féltékeny férj és egy árviz között |
két fejét maga is csodálja szerfölött. |
|
A szemüveg, amely ez álnok világra |
fényt vethetne, ott van az ablakrámába. |
Ott csillog, ott szemez a reggeli nappal, |
mely a tetőn prüszköl, mint haragos macska. |
Igy éled a világ, csodálatos élet! |
folytatásaikkal a friss jelenségek |
igy villannak eléd s vesznek egérutat, |
nem láttatva mást, csak gúnyoló farkukat. |
|
Hosszu árnyék kúszik a kapún most, végén |
egy elkeseredett házalót cipelvén. |
Kiált a házaló, szétszaglász, kiballag |
s most már ő vonszolja a csalódott árnyat. |
|
Ki volt ez? Micsoda boldogtalan lélek, |
szimbólum, sejtelem? – mily haragos isten |
megtestesült átka, mely elbődült itten – |
sajnos, oly hasztalan e hitetlen házban, |
akár a próféták egykor a pusztában. |
|
Elhangzott, elnémult; folyik tovább ujra |
békén a teremtés ezer babra-dolga. |
Átveszi uralmát a tavaszi idény, |
kirakja üzletét a nyirkos udvarra: |
szines rongyot, gombot, egy összetört edény |
fehér cserepeit s öt sápadt fűszálat… |
|
Látszat ez a világ, olcsó, hiu látszat. |
Lélek oltalmazzon mindnyájunkat ittlent. |
|
|
Ó, édes betegség
Már csak akkor vagyok költő, akkor szabad, |
szürke ruháimmal levetem sorsomat |
|
Akár az angyalok, akár a kisdedek, |
várom pislogva a bókot, szeretetet |
|
Mint az üdvözültek egy ingben heverek |
felhőiből nézem a földi életet, |
|
Ó édes betegség, ó áldott nyavalya, |
élni ahogy élni álmodtam valaha |
|
csak ama szép gondhoz: könnyíteni mikép |
elgondolok máris példaként egy vezért, |
|
Könyvet, metszeteket lapozok, egyiken |
pajzán csapongásuk’ elnézem kegyesen |
|
Egyszer a téli nap, egyszer feleségem |
trónusomhoz oson, levest hoz, féltérden |
|
Igy volna élni jó, költőnek ez dukál, |
egy aggódó múzsa, mély csend s lábainál |
|
Köröttem méz s befőtt, mit anyósom hoza. |
izzó homlokomon költői korona |
|
Dicsérjük végzetem, mely egy kis lázzal ím’ |
kiszökni a láncos munka vaskapuin, |
|
napot, szabadságot, nyögve is boldogan, |
szállhatok szabadon, adósság, hivatal, |
|
Édes kóstoló ez, kedvesem, énnekem |
ama percre, midőn kiszállok hirtelen |
|
jó kaptató, ha nem ad a világ körém |
kalauzom gyanánt hívjam én is a vén |
|
|
Örökség
Hizelkedéssel és csalással |
testednek otthont már szereztél. |
Hű gyávaságodnak köszönd meg, |
hogy kedvedre ma is ehettél. |
|
Köszönd az ökör-türelemnek |
a békét, mely körüllebeg; |
a róka-ravaszságnak, hogy tán |
holnapra is lesz fekhelyed. |
|
S köszönd a tigris telhetetlen |
szomjának, mely benned lakik, |
ha lassankint majd tisztelettel |
|
Otthon, tekintély, hír és sorsod |
még jobb és emberibb lehet: |
a sakál étvágyát tanuld el, |
|
Utat nyit végre, diadallal |
|
Kiválasztott: – a Cél s a szándék |
Egy a világ. És bízd nyugodtan |
|
|
Szerény életed1
Szerény életed ki ismerte? |
Mi fájt, mi volt jó néha? – Egyedül |
én tudtam azt, én tudom még ma is: |
ismertelek; ezt kaptam örökül. |
|
Ha van, mi oszló testedet túléli: |
énbennem él az s nem halhat meg ott. |
Mosolygok és lágy, tétova útjáról |
megismerem ajkamon mosolyod. |
|
Két éve, hogy meghaltál. Akkor is |
meg-megjelensz, ha nem idéztelek. |
Itt lapulsz bennem. Az utcán soká |
néztem ma is a varrógépeket. |
|
Ilyet szerettél volna. Szomjasan |
kutatnám egyre: mi van, mi maradt |
belőled itt még? Szívemet fülelve |
idézgetem kis tájszavaidat. |
|
Dadogásodat, ha munkát kerestél, |
szívedet, mely torkodban dobogott! |
Dobogó szívvel az öreg, magányos |
munkásnők életére gondolok, |
|
kik műhely után otthon, egymaguknak |
nem főznek semmit, be sem fűtenek, |
csak várnak s még az ágyból is kifutnak |
megnézni: nem kaptak-e levelet. |
|
Akiknek egy reményük, egy fiuk |
maradt, de attól sem jő semmi hír; |
ha ír is néha, soha önmagáról: |
bonyolult tervekről, teóriákról, |
forradalmakról, népjogokról ír. |
|
|
Óda egy irodalmi ünnepségre
Társak, akik most fűzéres kapuk |
s virágos lánykák során át vegyültök |
egy könnyebb, fensőbb, tisztultabb világgal: |
igaz nagyság és nem-muló dicsőség |
boldogjaival, kiknek induló |
mosolyától is kábultan dadog |
a szív s elernyed –: ó emlitsetek |
meg engem is, kit sorsom messzezár |
e szép Elyziumtól… hol, különben, |
tán méltatlan is lennék én, esetlen |
kicsiny hiremmel, nagy végtagjaimmal – |
|
Ó emlékezzetek rám, emlegessetek, |
ki száműzötten senyvedek kietlen |
zúgomban itt, vad Zaj fölött s leláncolt |
Prométeuszként fürtöm’ borzoló, |
őrült huzatban, három ugató |
irógép mellett tépetem nemesb |
szerveimet bús ügynökök rajától, |
kik egyre jönnek, nem fogynak soha… |
|
Itt élek én, itt pusztulok, de itt is, |
szép hivatástok magán-másolója, |
főnökim tüntén, itt is lángolok, |
gyújtom az aljnép álmatag kedélyét |
a szent közért és vágynék, társaim, |
ó vágyom én is osztozni a hírben, |
tündökleni s hódolni pártfogóink |
szine előtt és énekelni fennen |
nemes versenyben és kedvük szerént
|
a bércet, rónát, a habját faló |
dicső tavat, mit nem láttam soha! |
|
Fejedelmi sarj! te nemes, különb! |
hazám dicsfénye: készpénzt küldj nekem! |
a nyomorultat – válts meg engemet! |
Juttass valamit őseink fonák |
osztozásából – házat adj nekem! |
egy kies bércet! hol kicsiny családom |
lepkét s ibolyát kutatva eléldel – |
Hajolj felém, míg nem késő! A gyors, |
falánk idővel, mely semmit se tisztel, |
sőt mindent megrág, úgy ám, légy dacos te |
jutányos áron – hisz a kis hal is hal – |
halhatatlanítsd idején neved! |
|
|
Alkalmi meditációk
Isten – Halál, köztük mint légvonat |
húz lelkemen át egy-egy gondolat. |
Nem tisztít, nem söpör semmit se ki, |
a port, az öntelt port lebegteti. |
|
Nincs rég velem már – valahol megállt, |
jaj, rosszul végezte hivatalát. |
Védangyalom, mit szólsz, ha odaát |
panaszt végül majd én teszek reád? |
|
Hit a kapitalizmus uralma alatt
Keresztény vagy? – Beh számitás ez is! |
Azért vagy az, mert nem vagy boldog itt! |
Igazság kell? – Csak bosszú! Meg a bér. |
Jó helyed lesz a pokol fenekén. |
|
Első csapda: az értelem ellen
Buta vagyok és félek tudni, mert |
a tudásszomj volt, ami messze vert |
körödből, Jézus… – Frissen, lelkesen |
az ész hivságáról elmélkedem. |
|
Második csapda: az értelem mellett
Amit felfogok: az nyomban kevés! |
nem a szív: tán a telhetetlen ész |
ragad fel mégis, visz tovább, tovább – |
s még részegebben ünnepli magát. |
|
Sem ez, sem az, talán majd az idő |
lebbenti azt is fel neked: ki Ő. |
Egy alkonyon csak szívedben terem |
s célhoz vezet, mint rég a szerelem. |
|
De addig, Uram, addig? Jaj, Feléd is |
annyi vívódás, förtelem, veszély visz? |
bor, bordély, torz kéj, forró háború – |
Mit szavalsz? Nem is volt oly iszonyú. |
|
Az vigasztalhat, hogy tudatlan is |
szolgálhatod Őt, szolgáld. Törd fejed. |
Buzgalmad látva tán nem állja meg |
s jelt ad, mi volt jó és mi volt hamis; |
dorgál s egyszerre, észrevétlenül, |
azt látod csak, már szóba is vegyül. |
|
|
Rigómező
Az egyik Hetyey börtönben ül. |
A másik tán a vasúthoz kerül. |
A lány, ki a vén ablak mögött |
gőgjében nékünk vissza sem köszönt, |
csak olvasott s hízott szegény feje, |
most egy lezüllött kocsmáros neje. |
A legkisebbik fiú Pesten itt |
föl-fölkeresi ismerőseit. |
Mikor hazulról eleget beszélt |
és törli kezefejével szemét, |
ki húsz, ki ötven fillért nyújt neki. |
Előnevét, mely felső-hettyei- |
mind hangosabban ismételgeti. |
|
Hithű falu
Ágálva véres rongyával fején |
mit hörg a kakas? Két riadt galamb |
házamról tisztán úgy száll fölfelé, |
mint hangolás közben ha peng a lant. |
|
Csütörtök reggel. Két angyal repült |
tetőnkről el. A többi ott iszik |
az istálló zsuppján még. Kétkedel? |
mert angyaloknak mégis túlkicsik? |
|
Kicsik, nagyok! – Már láttad, mekkorák? |
Láttál már angyalt? – Önző, ostoba! |
Azt hitted persze, hogy a másvilág |
e föld kényelmesebb utánzata… |
|
És ha egy szoba az egész, ahol |
– mint Dosztojevszkij hitte – egy sereg |
pók nyüzsög – tudod, mitől fuldokol |
s boldog mitől lehetne még szived? |
|
És ha a kakas ugyanaz, aki |
Péterre mordult? És ha odaát |
a szomszéd, ki sertését pörköli, |
egy sátán lelkét űzi ép tovább? |
|
Semmit se tudsz. Menj dolgod kezdeni. |
Mást úgy sem érthetsz. Titkokkal forog |
e világ csak példával van teli; |
Plátó is így szólt és felmutatott. |
|
Sokat tudunk már? Vagy túlkeveset? |
Sajna, az egyikből sem eleget. |
|
|
Philologia
Egy vogul nyelvtan üres oldalára
Villám villan – a szteppén át forgószél fut, égve, |
közepében egy sátánfi bokázik és hegedül – |
roppan az ég – jámbor esti hazatérők, boruljatok térdre, |
döngő léptekkel egy baljóslatu isten rohan kelet felől. |
|
De ellép könnyedén a táj felett, – gyorsan oszlanak a felhők, |
kiugrik az égre s elkezdi vig táncát az esthajnal csillag. |
Lent a falu szélén sárgás fényt és gyenge, el-elakadó dalt |
csurgat a friss estbe egy kis kocsma-ablak. |
|
Kocsma előtt lóca. Rajta kilenc pogány |
őrangyal ül, mivel ősi szokás szerint, tisztátalan helyre |
nem léphetnek ők be – várják gazdáikat, |
szomoru sorsukat mesélik egymásnak, nekikeseredve. |
|
Kásával és apró süteménnyel kérlek – hangzik a szomszédból |
egy gazda éneke, karjait jajongva az égre emeli – |
te hatalmas isten, mulaszd hátfájásom! – fölnyujtja a kását, |
aztán leereszti, azután megeszi. |
|
…E törzs vallása az, hogy halála után |
egy ember egy angyal kiséretében még negyven napig járja |
régi lakhelyeit, s mit ott elkövetett: rossz tetteit menti, |
a jókat pediglen az Úr küldöttének bőven magyarázza. |
|
Igy vonul egy vogul ott a dombon épp egy angyallal vitázva, |
mutogatnak egy jól-fedő bokor felé… előtte megállnak, |
pirul a jó vogul, vállát vonogatja… de lám, megegyeznek, |
egymás tenyerébe csapnak s kéz a kézben hirtelen felszállnak. |
|
Édes illat terjed. Oly nagy a nyugalom, hogy az istállókban |
a lovak is hasra feküsznek… kisdedként szuszog a mord bika, |
a sötétben anyját keresi a borju, – felbőg a bús tehén: |
egy percre fölriad egész Szibéria… |
|
E tájra vágysz, fiú? megunván Napnyugat |
vad berregéseit s füstfellegbe borult |
egét: nyugalmadat hiszed, hogy megleled e tájon, mely fölött |
most visz egy holt szűzet csónakján ép’ a hold…? |
|
E tájra vágyom én, vagy ennél is tovább! mennék oly ég alá, |
hol zúgó homlokom pihenni tudna és feledné keserű |
emlékeit, e zord, üres világ bamba törvényeit! – ahol |
beszökne szivembe egy kis szabad derű. |
|
Lovam lenne, lovam kantárszárát lovam lágy nyakába vetném, |
távol Európa üvöltéseitől léptetnék egyedül |
az elérhetetlen őshazába; mennék vágyam után bátran |
a titkos ősanya felé, kinek képe feledhetetlenül |
|
szivemben él, kinek öle körül mesék meleg hona reszket! |
Mennék dúdolgatva, nevetgélve halkan, néha meg-megállnék, |
visszaintenék még lovamról és aztán tünve-álmosodva |
lassan én is egy víg mese-hőssé válnék… |
|
|
Alkalmi meditációk
A kávéházban folyt a hitvita, |
Mit szólhat ehhöz az istenfia? |
A szomszéd asztaltól a füstön át |
gyanus hölgy küldi kigyó-mosolyát. |
Vagy tán az ördög? Imádkozzatok |
lelkemért, neokatolikusok. |
|
Hitetlenül hat sötét napon át |
forgatok én egy üres masinát. |
Oh, semmit-őrlő körforgó hetek! |
S vasárnap: oh megnyíló mennyezet! |
A harangszó friss madárcsapata |
már kertemben húz fölöttem tova. |
Mint hátfájást gőzfürdő heviben, |
keservemet ott veritékezem. |
Mint létem értelmét, irott jogát |
nézem gereblyém és kapám nyomát, |
aztán a tollét – bár csak egy napon: |
köszönöm, Uram, hogy dolgozhatom! |
|
Másodosztályon utazik a pap, |
mert nem bírja ki a parasztokat. |
Oly szókat hallhat közöttük, melyek |
csak hallásra is bűnt jelentenek. |
|
Hát ott ül; csend van. Elszenderedik. |
De nem a sátán! Most a pad alól |
búj bele! Bent van! Látni a szelíd |
álmodó kéjes mosolyairól: |
borjúként nyalja szája szögletit. |
|
|
Meglelt báránynak, annak lenni jó! |
Hogy ragyog itt ez a kitért zsidó! |
Megérintette lelked szent heve, |
könyvet ír róla s jól keres vele. |
És üdvözül! S én tévelygek szünetlen. |
Én, én, aki szent kegyedben születtem! |
|
|
Pokol
szelid szemét égre vetvén |
a Szűz nem áll oly nyugodtan, |
mint te, szép hölgy, e szutyokban |
forgó földön; bele lábod, |
lábod nagyujját se mártod. |
|
Hova te lépsz, ott a szenny is |
összeáll és megmerevszik, |
áttipegsz, táncolsz kacagva. |
|
Bár szakadnál bele térdig, |
kebled két kecses hegyéig, |
kik mindezt alulról nézik. |
|
Kik ott élnek, lent, alattad, |
álmukkal ha fohászkodnak, |
ha még fohászkodni tudnak, |
keblednél fogva lehúznak. |
|
Ha látnak, csak röhögnek rád, |
szájuk égő kigyóként ráng, |
ezer forró kézzel, mint láng, |
kúsznának tikkadva hozzád, |
ez a pokol, ha nem tudnád, |
perzselné, habzsolná szoknyád. |
|
kik érted pallost ragadnak, |
sose fogynak, szaporodnak. |
|
|
Nocsak
Kövér-sovány kint a gulya – |
|
Megrághatja ki-ki köztünk |
reccsen a ház, hasal a vén |
|
Egy piszt se vét drága népünk |
|
Mig mi innen föl nem kelünk, |
|
Strázsa ha kell, fejfájához |
|
|
Példa kellene
A vallás nem az egyházi adó! |
Tudatta vélem ma a kis szabó. |
A színes minták és divatképek közt |
vérző kebellel Istenfia függött. |
|
– Ne a szolgát nézd, hanem az Urat! – |
Hátha ép ő rak akadályokat? |
– Oh könnyü volna – mondta –, ha már ittlent |
kész angyalsereg szolgálná az Istent! |
|
De később mégis beláttuk busan, |
több szempontból is jobb volna, Uram, |
ha szolgáid legalább oly szegények |
lennének, mint mi, akiknek beszélnek. |
|
Ez a taktika! Ilyen ez a kor! |
Rossz gondolatokat szűl a nyomor. |
Példa kellene – tünődtem, miközben |
sovány, ruhátlan testeden merengtem. |
|
|
Megjelenik
Megjelenik akkor majd Jézus |
nem mint király de nazarénus |
beszélget int a békességre |
de mintha albánul beszélne |
nem érti senki rossz cipőjét |
nézik csak lukas felöltőjét. |
|
kis cselédkönyvével kezébe |
hogy gyermeke van hogy nem tiszta |
helyet keres de helyet nem kap |
mindenütt ortodoxok laknak. |
|
Én sejtem csak meg kik lehettek |
a kocsmaszinben kik pihentek |
szomjasan a meredek úttól |
kar-karban itallal kinálva |
dalolva visznek a halálba. |
|
|
A havazásban
A havazásban egyszerre keményet |
dörrent az ég és villámfény cikázott – |
Villám a hóban? – A lovaslegények |
dalolni kezdtek: alig hallhatóan, |
húzták valahol hozzá a cigányok – |
|
A felhők résén át talán, ahonnan |
a fény, mint hajnali kocsmáké, áradt? |
Füleltem, vártam, egy kicsit daloltam |
s figyeltem újra. Tudtam, álmodom; |
de honnan ismertem mégis e tájat? |
|
E tájat, ezt a fáradt dalt, e sápadt |
népet, a pusztulás vágyát a szívben! |
Bódító mámorát a bujdosásnak, |
futásnak, midőn gondját, mint a gyeplőt, |
nyakadba dobja sorsodat az isten? |
|
Vogulhon! Konda, Szoszva partvidéke, |
fagy, éhkopp és vad bálványok hazája, |
hol az őserdőn a szél fésűjébe |
ember ha száz mérföldenként akad – |
könnyezve álltam kengyelem vasára. |
|
S zuhantam vissza, – a lovak ugorva, |
mint amikor már hazai irányba, |
rohantak (nem süppedtek be a hóba), |
mint habzó tenger tetején repültünk |
a metsző, éles, fütyülő halálba – |
|
|
Vadak etetése
Kár volt néked a lélekelemzés. Gyáva, hazúg, de |
|
– érezvén nyomorod – néma valál |
Most szabadon s büszkén ömlik ki belőled a |
|
Tisztulsz –, jaj, te szegény! kezd |
|
Ő a beteg. Megvan minden nyavalyája, mit ismer, |
|
Sőt ismerni remél egykor a gyógytudomány. |
Harc és munka alól fölmentve, vértanu arccal |
|
– harminc éve ma már – várja a szánakozást. |
Látom a messze jövőt. Panaszossan metszi a sódart |
|
Majd sírunk tetején és: „avas ez…” rebegi. |
|
Üsd a zsidót és üsd a magyart és bánts meg akárkit: |
|
Kandli barátom, ahogy hallja, magára veszi. |
Védteleneknek pártfogolója? – Ó, sose higyjed: |
|
Oly hiu, hogy mástól még sebet is irigyel. |
|
Fajvédő voltál s tele szájjal, bőgve csepülted |
|
Azt, ami nem védte, istenitette a fajt. |
Bolsi levél s az iménti költő s műve ezúttal |
|
Marxi idézettől lelt kora, szörnyü halált. |
Aggódva figyelem – fordulsz ujból – hova nyúlsz most |
|
Uj ürügyért, irigyen verni a jót s igazat? |
|
– Pusztul a nép – kezdtem. Hangom elakadt. – A magyarság… |
– Mit? Magyarok? – hangzott. – Csönd, te zsidógyülölő! |
– Pusztul a nép… – Hallgass! Ne beszélj itt másról! A kérdés |
Egy volt és leszen is: antiszemita vagy-é? |
|
Hol az igazság? Mindenkinél – |
Ölheti egymást, mind aki él. |
|
|
Éjféli meditáció a legfelső emeleten
Atyáim Istene! Katolikus Isten! |
Házak lebegnek, mint hajók lent a füstben. |
Az egész külváros, akár egy kikötő. |
Útra készen füstöl, nyüzsög a sok tető. |
Két torony versengve az indulást kongja. |
Álmos vagyok. Uram, vígy az igaz útra! |
Barackpálinkát és sört ittunk az este, |
dalolva, fecsegve… megint bünbe esve. |
De borzongva most im egyre emelkedek, |
önmagam Phönixe zord világod felett. |
Ahogy józanodok, egyre messzebb látok, |
bűnök fertőjének mondom ezt a várost. |
|
Az utolsó kocsi, mint meghajszolt kutya |
iszkol a sinein Újpest felé haza, |
bőgve onnan, hol a mulatók fényjele |
kacsint már csak, mint a Sátán tekintete. |
Oh az a mocsár ott! Oh az a kárhozat! |
Futva jöttem én is. Oh, oh azok a nők! |
négytől tiz pengőig kinálják magukat |
s mit nem sutyorognak még a hátad mögött! |
Ahogyan Velence a tengerre épült, |
ez a város bűnre, förtelemre épült. |
Megálltam utközben. Nagy villamos halak, |
vonatok usztak a Ferdinánd-híd alatt. |
Messze, egyedül, mint nyilt vízen a bója, |
lebeg föl-alá a Bazilika tornya. |
|
Ez hát, ez az élet. Sóhajtozva fogom, |
ölelem itt most az ablak keresztfáját, |
nézem imbolyogni a szomszéd tűzfalon |
kitárt karjaimnak ijesztő nagy árnyát |
s a kapkodó fejét… Oh, hol van a spongya, |
az ecet, hogy tikkadt szomjúságom oltsa? |
Kétellyel, gyanúval töltözött a testem, |
keserűen éget, mit oly vigan nyeltem! |
A gúny, mit e versbe is fonni akartam, |
szivemet hurkolja, fojtja egyre jobban. |
Petroleum, földgáz tört föl úgy a földből, |
ahogy körülöttünk csettintgetve föltör |
szemérmetlenül az ördög buja nyelve, |
hogy a biztos zsákmányt előre izlelje. |
|
Panama! Panama! Oh micsoda példák! |
Az árvák házából kilopták a téglát! |
A kincstári lovak szájából a szénát! |
Még a munkálatok megkezdése előtt |
az egész telepről lelopták a tetőt! |
Családapák gyanús pénzen éjjeleznek, |
pisztolyra gondolnak, ha dörren az ajtó, |
előkelő ifjak kommunisták lesznek, |
micsoda megjegyzés a körmenetekre! |
féktelenül izgat a köruti sajtó, |
halotthamvasztó kell, épp az Debrecenbe! |
egy lakatosmester lányát megejtette. |
Ne szégyeld, hogy könnyek gyülnek a szemedbe. |
|
Látom itt a Dunát, a csillogó vizet, |
melyben nyáron karcsú pogánynők fürdenek. |
Oh úgy fürdenek majd, oh, oh sivalkodva |
igy csapkodják majd a pokol égő habját, |
siratják a napot, mikor hivalkodva |
a hív lelkűeknek combjuk’ mutogatták. |
|
De miért könnyezed te csak a világot? |
Micsoda tetszelgés, kérkedés még most is! |
Sajnáld tenmagadat, ten nyomorúságod! |
Tudod, hova kerülsz? lelked merre oszlik |
és a végső napon mit döntenek róla? |
Nem áldoztál te sem érettségi óta. |
|
|
Oh, nép…
Oh nép, akadt hát pártfogód! |
Szabadság, bajnokid teremtek! |
Pusztuló tájak, dőlt zsellérsorok, |
Fény Hunnián! – nem-rettegő fejeknek |
|
Csitulj sziv, békétlenkedő, |
nyugodj, magyar, hajtsd vissza fődet. |
Tudják, mi kell már neked, sőt mi kő’ |
tapasztalt és hiv őrei a földnek, |
|
kik őrzék tiz századon át. |
|
Oh, megvédenek ők, meg ők |
a rázkódástól, mely a honra: |
szegényre, dúsra dőlne, ha a föld-, |
és a vagyonbiztonság meginogna |
|
És minden ország támasza, |
talpköve, a méltó kamatláb! |
Ily tiszta egység nem volt még soha |
mióta mindezt ők meghóditották |
|
a karddal, mely befele üt. |
|
|
Védangyalom
Védangyalom, kivel álmodom, az angyal |
kopasz s fehérszakállu… Antal |
volt a neve s mestersége ős-kovácslegény, |
ami meglátszik még ma is kezén. |
|
Erről beszél, ha hófehér nagy szárnyát |
és pihenteti jelen hivatását; |
ezt emlegeti, meg a szakszervezetet, |
ahol velem is megismerkedett. |
|
Az volt a szép idő! Jog, Jövő, Igazság, |
az embereket ilyenek izgatták – |
Egy más világ reménye! Volt akit |
(mint őt is) próféta-életre vitt! |
|
Még érdemes volt élni, volt miért! |
Most? Nem tesz mást csak engemet kisért. |
Álomban él. Nem egy tanyát: tüzessen |
csak engem izgat, hogy utját kövessem. |
|
|
Vadak etetése
Jellem, erő, jó ész (mint mondják, isteni szikra) |
|
Kell csak a próbához: lesz-e iró valaki. |
Nép-becsapás, köpenyeg-csere, hátba-döfés – remekelned |
|
Ebből kell teneked, hogy csak a céhbe bejuss. |
Honszeretetre te mersz minket kitanítani? – Ejha! |
|
A szavazat mellé, nézd, ne kivánj szavakat.
|
Nem teszed ablakközbe az oklevelet, ha mi írjuk: |
|
Szakmádnak máris mennyire mestere vagy! |
|
Egy aggodalmaskodó főúrnak
Izgatunk? Nekem fáj legjobban, hogy téged, |
S nem szabadságharcra igábatört néped! |
|
Mindenáron minden-áron író
Célod eléred még: megmozdul a „bamba” magyarság; |
|
Észrevesz! – és diszkrét ujjal a földre pöcint. |
|
Népiesek és urbánusok közt
Kortyolgatom is, ha kérded, |
Ebből ürmöt, abból mérget. |
|
A Puszták Népe szerzőjének
Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal |
|
Kellene: honnan jössz, – azzal, ecsém: hova mész! |
|
|
Kétlaki
Egy miniszterelnök, egy agg ló, szegény, |
valami rokon hölgy csapkod még felém |
álmaim tavában, fúlni kezdenek. |
Én könnyen kilépek. Megreggeledett. |
|
Biztos földön járok. Vár a reggeli. |
Itthon vagyok itt is, szörnyű kétlaki! |
Hány világon vágok át, hány emberen. |
Külön világrész vagy te is, szerelem. |
|
Mögöttem ó mennyi hajóroncs marad! |
Félve nézek hátra: mennyi áldozat! |
Halként úszom, aztán sasként repülök. |
Mondd meg, Uram, nekik, hogy menekülök. |
|
|
Alkalmi meditációk
Két szellem küzd itt, amint látható, |
egy hívő és egy istentagadó. |
Nagy próbát rótt rám már azzal az ég, |
hogy vegyes házasságból származék. |
|
Két nagyapa, két család szelleme |
próbálja bennem: egyesülhet-e? |
Az egyik csöndes, egyre mosolyog, |
úgy kérdi gúnnyal: Hová is jutok? |
|
Kitör a másik erre untalan: |
Biz a pokolba, tisztelt nászuram. |
– Oda-e? – Oda, és ez a gyerek, |
ha így nevelik, ez is elveszett. |
|
Pipára tömnek, fölsercen a tűz, |
s a mennykék füst, mely mindent egybefűz. |
Szemem elől felhőbe lengenek. |
Egyedűl vagyok, veszendő gyerek. |
|
Nézek utánuk. S ami lent maradt: |
arcvonásaik itt az arcomon |
hol mosolyra, hol könnyre állanak. |
Örök harcukat tovább harcolom. |
|
|
Se sértés, se gúny, sem a szolgai |
ravasz könyörgés Őt nem csalja ki. |
Énekelhetsz, fujhatod a verset, |
Szivedről és nem hangodról ismer meg. |
|
A híg panasz is hasztalan neki, |
könnyed sincs elég Őt kiönteni… |
A csiga, ürge példáját idézted? |
Te bujsz a földbe, hogy ha Ő idéz meg! |
|
Hallgass hát s készülj szavára: ha Ő
|
a szelet vetné, lehess levegő, |
víz, ha a fodrot. Várj csak, várj. S ha nem szól: |
tudj megfeledkezni te is magadról. |
|
|
Rásüt a nap s mint Memmon szobra rég, |
a havas méhes zümmögésbe fog. |
Igy zeng a szivem is néha már. Zenét |
vélek fülelni. Nyugtalan vagyok. |
|
Két kas mögött babrálok s érzem |
a vágyat már, hogy frissen letegyek |
seprőt, fogót, s elkezdjek hirtelen |
egy messzezengő boldog éneket. |
|
|
|
Varázsló halál
Levág az Ujság, nem ejt rajtam sebet, |
mellékesen űzöm a költészetet, |
mint a cikkirást is, demográfiát |
és jaj őt is, őt is, az isten fiát. |
Egy csapásra senki nem végez velem, |
mellékesen űzöm egész életem. |
Ha ki derékon csap, ki kétfele tép, |
megkettőzi sorsom, mint a kukacét. |
Oh lucskos biztonság, oh nem egy kufár |
bértollnok, de bennem nemes szervre már |
a fő Irástudó dühe sem talál. |
Mig darabszám össze nem szed a halál. |
|
9, Rue Budé
Mint egy igazi költő, e padlás-szobában |
éltem három évig. Föl-alá járkáltam, |
hajamat turkáltam s asztalomnak esve |
egy végtelen verset írtam főleg este. |
Egy nagy hőskölteményt, amely egyre hosszabb, |
egyre kegyetlenebb lett és egyre rosszabb. |
|
Ugy vívtam vele, mint Szent György a sárkánnyal. |
|
Éjről éjre egyre izzóbb harci lázzal |
dobtam magamat rá, ott a tetők felett |
ég és föld között, míg a kis nyulánk sziget, |
Szent Lajos szigete bárkaként recsegett |
alattunk a szélben s szinte utnakeredt, |
tajtékos habokon – ahogy a jövendőt |
képzelik és írják a fiatal költők – |
|
Akiért a harc folyt, a szelid porleány |
hetente változott. Az idők folyamán |
csendes megadással cserélgette haját, |
arcszinét, az arcát, lábait, sóhaját – |
nőtt, majd összement –, mord hőseim mögötte |
méltó ámulattal bámulhattak össze, |
ha közöttük büszkén, emelt fővel tova- |
sietett – mert lelke, a lelke, az soha |
nem változott semmit, hasonkép hűsége – |
|
Egy Kutnyánszky Liza nevü lengyel nőbe |
voltam szerelmes, majd Germaine Joyeusebe, |
majd Odette Lacosteba, Levinson Lujzába, |
Manon De Chambartba, Marie Trépinardba, |
s a legszebbe, a szép kalapvarró lányba, |
Orosz Annába és annak a hugába |
és emlékezetből Leveszy Pannába, |
|
legtöbbjükbe, sajna, egészen hiába. |
|
|
Istennők költözése
Egyenletesen, mint a tengeren a hullám |
száguld a hófúvás és fejhangon dalol. |
Bárkaként föl-leszáll, úszik a göndör pusztán |
a háromablakos faházikó, ahol |
|
Iván Ivánovics, Pjotr Petrovics, a kéklő |
másolótintától szutykosan könyökig |
irják eszméiket a Kezdetről, a Végről; |
ujjukat szakálluk kócába törölik. |
|
Észak s Kelet felől fölöttük most vonulnak, |
megcsalt szerelmesek bús hevével teli, |
kivert istennői a hitszegő Nyugotnak |
dús idommal, ahogy a szobrász képzeli… |
|
Ott száll haragosan a lángoló Szabadság, |
arcát tüzesebbre csipte még itt a szél! |
Báli ruhában van – már jó száz éve szabták –, |
de tarlót járt a láb, mely alóla kiér. |
|
Ott jő a Haladás, ki könyökkel üllőre |
szeret dőlni iparmúzeumok előtt – |
Mellette mécsessel a Tudás Terjesztője |
s a Jog, aki majdnem önpallosába dőlt. |
|
Szállnak égő arccal, de vissza mégse nézve, |
egyik a kis faház csúcsára települ, |
a másik, mert vacog, a füstölő kéményre; |
lába között lenéz s könnyezve orrt törül. |
|
A többi száll tovább… repül, repül keletre |
próbálgatván arcán a hajdani varázst; |
Voltaire volt kedvese már boldogan ölelne |
egy rongyos kinait, egy vad burját vadászt. |
|
|
Nizsnij, 1934
Nizsnij-Novgorodot úgy ejtik Novgarat, |
ott sétáltam a platánok alatt, |
aztán, mivel az eső megeredt, |
a Kreml tetején, a házereszek |
alatt Ljubával; ő beszélt, beszélt… |
úgy hallgattam, mint a csöppek neszét |
a bástya fűvén, oroszul beszélt. |
De néha rámemelte kék szemét. |
Fény villant abban, elkápráztatott, |
mint a zsúfolt ciril föliratok: |
…már nem is tudom, |
belegabalyodtam a féluton. |
A Volga s Oka a ködbeborult |
városhoz lent a völgyben úgy lapult, |
mint két kitárt kar. A szavak helyett |
karommal próbáltam közölni ezt |
s azzal kérdeztem azt is: érti-é? |
Egyszerre, háttal Ázsia felé, |
mellemre dőlt; a haja szőke volt. |
Kalapomról a viz nyakába folyt. |
Nevetett, közben sirt. Féltett nagyon. |
Kért kézzel, szemmel, hogy maradjak ott, |
mutogatta, hogy arra nyugaton |
megesznek a vicsorgó burzsujok; |
hallott ő róluk; mikor kisleány |
volt még, egy este a gyűlés után |
oroszlán-farkuk volt, sakál-fejük. |
Hogy vagy Ljuba most? Nem szerettelek. |
Elaltatnálak, mint kisgyermeket. |
|
Óda Európához
Néztem, az orromig se láttam |
Audun-le-Tiche és Esch-sur Alzette |
között, három ország között |
|
Salmon Ruhé rabinövendék, |
egy útlevéllel három lengyel, |
Hildegard Huxenrode jött még |
s egy ágrólszakadt bolsevik, |
nagy csontkeretes szemüveggel. |
|
Balról valahol Németország |
morgott kohóival gorombán. |
Jobbkéz felől Franciaország |
lapult csöndesen, mint a nyúl |
egy zengő jegenyesor alján. |
|
Luxemburgot kerestük, úgy mint |
Jázon az arany gyapju földjét. |
Vezess, vezess oh Ariadné |
oda, hol nem kell útlevél, hol |
kenyeret oszt még a rendőrség. |
|
El-elszakadtunk, majd riadtan, |
káromkodva összeütődtünk. |
Mint nyálkás vén sárkányszemek |
|
Nem tudtuk, milyen honban állunk. |
A köd, mint üstök gőze forrott. |
„Az anyaföldet, azt szagold meg |
– gunyolt Salmon –, a Houbigant s a |
sör illata vezesse orrod.” |
|
Patak mormolt, mind hangosabban |
Ráleltünk nemsokára ott, hol |
híd nyúlt át rajta vasbetonból. |
|
Óh, Európa, ott szavaltam |
először rólad a sötétben. |
Rab gesztusai jobbkezemnek, |
mint fogoly madarak repdestek |
Hildegárd csitító kezében. |
|
|
Moszkvában a Kuznyecki Moszton |
citera pengett ki keményen |
a sötétbe egy kocsmaajtón. |
Éjfél elmult, sok minden elmult, |
amikor Ljubával beléptem. |
|
Részegen egy kicsit, nem bortól, |
a meleg hálától a szivben, |
csak könyököltünk, olykor-olykor |
elmosolyodtunk, mint vasúton |
két ismerkedő ismeretlen. |
|
Kihörpintettük poharunkat |
és egymást is – derülten, tisztán |
hallgattunk, minthogyha valóba |
vonatkerekek vittek volna |
csattogva egy kietlen pusztán. |
|
az idő őrült szerelvényén, |
könnyüek voltunk, boldogok tán |
semmitől semmit se remélvén. |
|
Egy zürjén újságírólány s én |
emléktelenül már hazámból – |
Mint anya elveszettnek hitt, |
ringatott egymáshoz a távol. |
|
Munkások és munkásleányok |
bujva s vörös rendőrlegények |
sört ittak és ecetbemártott |
nyers uborkát rágtak utána. |
|
Majd elfeledsz és elfeledlek, |
mondtam, hát kezdjed is Ljubácska! |
Ismerlek, azt szeretem benned, |
ezt szeretem, e gyorsvonatnál |
gyorsabb utat új s új világba. |
|
|
más és más hangsúllyal mosolygók, |
ti nyitottatok titkos ajtót, |
és megszerethettem hazátok. |
|
kivül más nyelven is dadogni, |
sírni és megint bizni a szóba |
gyermekkoromat sokszorozva. |
|
|
|
Én láttam csillogásodat még, |
bár lázas volt már, mint láz-marta szem, |
|
hallottam biztatásodat még |
bár meg-megakadt már öregesen, |
|
midőn eléd álltam a szóra, |
|
Férfi szellem, ki csavarogva |
szűz nemzeteket csábitottál, |
rekedt hangodban, vén szemedben, |
ráncaid közt is felfedeztem |
|
|
Az észt, erőt, a férfi kellemet! |
|
amelynek atyja sátrából jövet |
|
boldog és büszke megesettje lett |
|
a hajadon-nép is, a drága, |
ki táplált engem s a falat kenyérrel |
ízes jó szavait is számbarágta. |
|
|
Fennhangon vallom én magam |
fiadnak, bárha ma sem érted |
|
szavamat s vallom hangosan |
|
|
Emelkedj fölibénk, Atyánk! |
Zeuszként száz és száz alakban |
|
jelenj meg ujra! Szólj reánk, |
hogy mégis egy vagy s változatlan! |
|
|
|
A kacsalábonforgó vár
Vidékről érkeztem előző este. |
Reggel, akár a ruhát, a szokottat, |
tekintetem körém még úgy kereste, |
hogy fölöltse a határt, a kopottat, |
amelyben újra négy hétig forogtam, |
az ismerős, a tág, lebegő tájat, |
hol honn vagyok, hol a rongy-röptű porban |
tikkadtan nyalja szájszélét az állat |
s ember; de hisz már oly gyakorta szóltam |
mit emlegessem egyre a hazámat. |
|
voltam itt fenn s még most is kicsit |
oly érzelemmel, mint ki elfogódva |
a látható, aránylagos jólétet. |
Feszengve hordtam, mint kemény, új inget – |
fel kellett mennem: (mondjuk, olyan mindegy) |
|
Fülemben és szememben egyre |
úgy sürgött-forgott még a honi emlék, |
hogy úgy éreztem, mintha föl a hegyre |
egyenest a pusztáról mennék, |
az esti földekről, hol sok esetben |
a napszámos-listát én készitettem. |
|
Ezért ötlött eszembe nyilván |
nézdelve a jegyet kezemben |
már bent a hegyvasúti padkán: |
ha egy parasztfiúnak is tán |
kedve támadna e kis utazásra, |
csak a jegyért egy álló napig ásna. |
Mert nálunk hetven fillér most a napszám. |
|
Lehettünk százan vagy százötvenen, |
aki egy-egy vincellér napja árán |
keresztbe vetett lábbal, könnyeden |
hát fölsiklottunk a hegy hátán. |
|
mellett suhantunk; egy lapos tető |
homokján ifju nők hevertek; |
alatt zöld asztalon kártyát kevertek; |
Ahogy emelkedtünk, a levegő |
mind hűvösebb lett s mind ritkább a por |
és egyre barnábbak az orcák. |
Mintha a lenti sík poklaiból |
körein szálltunk volna egyre feljebb. |
|
Vagy – szétnézve a kilátónál – |
olyan volt ez, mint a varázslak, |
mit csak a magyar s a vogul népmese ismer |
iszonyu vagy boldog lakának: |
mint a Kacsalábonforgó Vár. |
A bokrok fölé teniszlabdák szálltak |
és mintegy versenyezve vélük, |
mint láthatatlan víg madárhad, |
Az szállt feljebb, a nevetésük. |
|
Nem ünnep, hétköznap volt. Délután, |
de félig már az a szép nyári alkony, |
midőn a kék ég átdérlik ezüsttel |
s a zöld fény heve csak a fák csucsán |
lobog, mint húnyó lámpa, szinte füsttel – |
Hétköznap volt, de tele arcnyi öntött |
békével, könnyüséggel szétpatakzón, |
amennyit napba egy vallás se töltött. |
között egy kis tisztáson halk zenére |
s el-kicsillanva, mint az álom, |
hajadon-csapat pörgött-forgott, |
elérhetetlen lágy jövőt igézve |
a hontalanok, férfiak szivébe, |
mint Dúl lányai a meóti lápon – |
|
Lámpionok gyúltak ki egy platánon, |
szinre lökve egy pizsamás urat, |
ki hátradőlve, szivarral, kövéren |
pontosan úgy ült a rőt fényben |
akár egy kommunista gúnyplakáton. |
|
s percenként feljebb-feljebb szállott |
s csak én nem feledhettem a vidéket, |
lent, tán a föld alatt a népet, |
mely anélkül, hogy hallott |
volna mást róla, mint meséket: |
forgatja, hajtja, vak lovak a malmot, |
ezt a kerek gyönyörüséget, |
az élő édent, melynek csúcshegyében |
a villanyláng több fényt vet, |
mint például egész Tolna-megyében. |
|
Szétnéztem és fölfénylett |
a szomszéd hegy és aztán még egy. |
Mint rokon-őrtüzek lobogtak. |
Százszámra már, mint a lidércek |
sikongtak, lengtek és forogtak |
posványain a vak nyomornak |
minden táján a világmindenségnek. |
|
Mi szép ez – gondoltam s: – mi fáradt |
vagyok én beállni a karba, |
mely e csillogó körhintának |
|
hetven vagy nyolcvan asztal |
csevegve fogyasztja ma azt el |
amiért… így tünődtem átmenőben, |
lábbal taposva szinte a konok, |
csikorgó anyagot, mert én a versben |
mindig az ilyen nyers valót kerestem, |
remélve, egyszer mégis felragyog! |
Egy heti napszám egy vacsora itt, |
gondoltam szakszerűn hát s már-már lelkesülve |
képzeltem el a sok finom csöveknek |
szivattyúit és hajszálereit, |
amelyek mindezt, mert hisz nincs fölösleg, |
áttörve, gyúrva, fölfőzve-lehűtve – |
kik nálunk most a nyálukat nyelik. |
|
A kert előtt, ahol hát eszerint |
naponta egy hidat, kórházat |
ropogtat s nyal szét e bájos, vidám had |
és harmincezer halvaszületett |
állt már a korzó; tapsolt, nevetett |
a fesztelen menő-jövő nép. |
Holdfény-árnyékán a falombnak |
s a padokon halk párok andalogtak, |
mások a cukrászdákban társalogtak |
finom, leszűrt, akár az angyaloknak. |
|
Óh költő, keresd a csodát! |
A rendkívülit, a szokatlant, |
mely szemnek, szívnek élvet ád, |
csak azért, mert rá most mutatnak; |
e boldog nép között például egy kanászt, |
vagy egy juhászt, egy aratót, aki |
egykedvűn nyelve a hűs ananászt |
karszékben otthonosan, most kaparja ki |
lábujjából a porrátört kalászt – |
egy új szint, arcot az egyhanguságban, |
mely tart és úntat ezredéve már! |
egy gölöncsért, egy bányászt, péklegényt, |
kik úgy elnéznék, tudom, mit csinál |
teremtményük ottkünn a nagyvilágban, |
mint anya messzekerült gyermekét – |
Kerestem, ám egyet se láttam. |
|
Ült, járt, forgott, az egyszínű tömeg, |
s benne, mint ménesben a holdasok,
|
itt-ott egy nagyság, kit mindenkinek |
ismerni illett, mint minálunk |
a bírót, grófot és papot. |
|
Igy – meg-megfordulva utánuk – |
a fennkölt arcú álhirlapirókat, |
a finnyás kezű ujságfejedelmet, |
körében munkás és igaz hiveknek, |
Egy asztalnál két hölgy között kevélyen |
a nagy állásközvetítő ült |
hiteles okmánnyal zsebében |
|
Amott – mintha belőle akart volna |
a szétmetélt kappan felett |
az ünnepelt szinpadi szerző, |
hogy már-már attól lehetett |
tartani, támad saját mondandója. |
|
Sátor – mint egy piaci kofasátor – |
alatt az erről híres „dzsentri” |
nejét árulta itt is – enyhe fátyol |
fedé a hölgyet –, mint gyümölcskosárból |
csippentgettünk lágy kajszi mosolyából. |
Ám komoly kötést nem eszközölt senki. |
|
Amott – de mit folytassam? – Oly egyformák |
voltak valahogy e sokféle orcák, |
hogy, mondom, a művészet rajongóját, |
zavarta szinte már a hasonlóság. |
|
Beszéd közt, eladó szüzek |
a vörös körmökkel jelezve |
ők sose nyulnak mosogatóvízbe. |
|
kiválasztottjait selyem gatyában-ingben, |
mely látni engedi a mell s kar szőrzetét |
mert indulat már rég nincsen e szívben, |
csupán alázat s szolga-bölcseség – |
|
nem férhet izgató, írigy szó, |
ismernek, békés vagyok, engedelmes |
s oly türelmes, hogy az már arcpirító – |
|
nem itélem, csak nézem a világot – |
|
tarthat, ki nem falhat kalácsot; |
naponta eszem s ágyban hálok. |
|
Hát – mint földnéző küldetésben – |
az ősposványból fölmerülten |
gondoltam, széttekintve ott körültem: |
ha egyszer a mocsár feltámad, |
lerontani e ragyogó csodának |
nagy tengelyét, ezernyi tornyát |
s úgy, mint a mesék azt is előírják, |
hogy „fű nem nő”: s „kő kövön nem marad” –: |
|
én akkor is majd hallgatag |
hogy midőn már minden letűnt |
még higgadtabban, tárgyilagosabban |
tegyek, mint folyt az életünk |
e történet-előtti korban. |
|
|
Szótfogadok
nem békét, rendet, érdemet, |
|
Meghajlok: hajlik a favágó, |
már eszközöm vagy, szolgaság! |
|
Ki felettem áll és vezet: |
mint kő, fa, vas, durcás anyag, |
úgy vezeti csak kezemet. – |
Meghajlok, hogy ne lássalak. |
|
Gyengülök? Igy keményedik |
a lélek bent. Hátrálva rég |
s bosszul majd akkor is, midőn |
én már tán megbocsátanék. |
|
|
Szolga
Szolga – mondhatom én magamra, |
jó légvétellel, szabadon. |
Mint levetett ruhán, nyujtózva |
lépek át tüstént láncomon. |
|
Az örökségbe kapott átok, |
igy oldódik velem, világ. |
Mit isten helyett én kiáltok |
|
igy hozza (mint erdős magaslat |
dörmögő visszhangját) a tág |
jövőből egy atyai hangnak |
|
|
Ráadás
verset irtam, szép, hosszú ősz volt. |
szeplőtlenül fénylett az égbolt. |
„Elhalasztották költözésük” |
– írták a lapok –, a beteg |
rőt fák közt riadtan kerengtek |
|
A reggel dérpaplanból ébred. |
De köztük nyár volt, régi nyár. |
Még forróbb, izzóbb. Mint bucsúzó |
szeretők közt a szertelen, |
könnyek között is ujra s ujra |
|
Mindennap vártuk: vége már. |
És ujrakezdődött a játék. |
Minden nap, mint egy ráadás, |
úgy érkezett, mint egy ajándék. |
Nevettünk, hogy lám érteni |
Amíg fogunk merengve zúzta |
|
Majd nyugtalanul és zavartan, |
mint rajtakapott kérkedők, |
úgy nevettünk már… Úgy vigadtunk, |
mint katonák a harc előtt. |
Minden új nap… Mint mámorító |
bizonyosság szállt a csodás |
|
Ki csak életét vesztheti, |
Pajzsként, és a bucsúra is, |
Hogy merre és mint végezém, |
|
|
Jelek
Juhászodtam már, mint kutya; |
csábított a csont, meg a tűzhely. |
A tél lágy zsirral csordula, |
a nyár meg édes borral, hűssel. |
Vigasztaltak aztán egy szűzzel, |
próbáltam is szagát, izét – |
|
Volt már barátom, jóbarát. |
És pendült nékem is a pengő. |
Kezdtem megszokni e hazát. |
Visszaköszönt a tisztelendő; |
napfénybe játszó enyhe felhő |
volt szigora, ha korhola – |
|
És volt úgy is már, hogy vidám, |
boldog is voltam; feledgettem |
csak itt nem nyughatnak, szívemben. |
Pacsirta is szólt már felettem |
s alattam sétány lett az út, |
míg észrevettem, hova fut. |
|
Fordultam sarkon: merre most? |
Jobbról-balról arcon csapott, |
dohogva, hogy hol tekeregtél. |
Rajtakaptam szívemet, hogy fél |
attól, mi mást megnyugtatott. |
Ez volt a jel, jól haladok. |
|
Szimatolom a füst szagát, |
a szegénységét, majd a vérét. |
Nem adnám a bölcs ostobát, |
ha végül az enyém is kérnék. |
Érzem, haj, ifjúságom végét, |
van úgy: már csak a perceket, |
|
Míg, mint a kígyó a madarat, |
a falánk sír nem kezd igézni. |
Kegyetlen vagyok. Magamat, |
de téged sem tudlak kimélni, |
míg szívem utolszor kisérli, |
miért sorsát nem tűrni, de |
|
|
Egykor1
szép hullámaival ez az alkonyi hegy s túl rajta a kéklő |
tengeri ég, melynek partján, mint a lebűvölt, hűtlen előőrs, |
lám a kalandos képzelet is csüggedve lehull, vissza se int már… |
|
boldog tánca kavarg ott? Tiszta vitorlák |
szántanak egy gyöngy-fodrú messzi vizen? Felelj, |
mit sejdítsz ott, szív, mondd, mire vágynál? |
|
Mondd, mi ragadna, mi hív, |
vonz oda túlra, ahol most, mint karokba |
hajlik lágyan e nap – ki tanyáz ott? |
mily rokonod, mily sose látott, vagy feledett rokonod? |
|
út kanyarog le – tudom – dús lombokkal… az egyik |
mentén most kocsma világolhat már – torkom |
érzi, idézgeti máris hajdani mámorát… |
|
hajjal álltam e hegy tetején – emlékezem – álltam, |
néztem a völgybe dalolva, ifjukoromban! |
egy szép szeptember eleji estén… |
|
|
Micsoda alkony
Ahogy köröttünk minden szó, tekintet |
és vigyor után egyre közelebb |
kúszott, szorult a förtelmes halál: – |
mi szorult, szűkölt bennem is, riadtan? |
|
S kényszerített, hogy én a rettegő, |
boldogságommal és jó napjaimmal |
velük lenni kivánjak, én a gyáva, |
osztozni szörnyű végzetükben? |
|
Hogy iszonyodva, öklendezve is |
egymás vállára dőlve velük álljam |
a szitkozódó arcok, a gúny s röhej |
szédítő szennyes kavargását – ott fent? |
|
Micsoda alkony volt az! Mint hurok |
hullt az az est a kerek láthatárról – durva |
ölelésével az antik, örök éjjel! |
Ó fuldokló sziv, te minden hír után |
|
rémülten föl-fölkapkodó, milyen |
vonzalom, milyen testvér-kapcsolat |
rándult körötted, duzzasztott, csavart |
ájultan végre elhanyatlani? |
|
Hanyatlani s éledni mégis aztán |
egy szörnyű éj, vad meggyaláztatás |
révületével, mindörökre árván, |
a régi rokon földön, mely üres váz lett, |
barbár kisértetek, farkasok tanyája. |
|
|
Vihar készült…
Vihar készült, igen… távol néma villámok |
írták a jövendő jeleit rángatózva. |
Messze porzott a táj… Dal és nyerítés szállott, |
népek tolongtak ott valami háborúba… |
|
Csipogva, félve bújt mögöttem egy madárka, |
vagy álom volt ez is? félelmem szép jelképe? |
Fulladva kapkodtam, nyúltam előre-hátra |
a pókhálós, poros, alkonyi szürkeségbe… |
|
Mert nekem abban a halálos, száraz csöndbe |
kellett volna felállnom s mielőtt eldörrenne |
az első lövés: szólnom. Nyitottam szám. Recsegve |
törtek ki fogaim, dőltek elém a földre. |
|
|
Hirtelen csönd
Mily hirtelen csönd a zajos világban. |
Nem leszek a számkivető halálban |
|
Mert néma szájjal a remény is elhagy, |
Hallgatom, ahogy itt-ott még szavalnak. |
|
Mi néked szeretőd, házad, a szépen |
ki él helyetted is majd: az volt nékem |
|
Én hagytam el, vagy ő hagyott faképnél? |
a magyarázat a kudarcok végén |
|
Én az vagyok, ki hajdanában voltam, |
Hány éjet vártam. S elfogyott a boltban, |
|
Itt állok. Hány éj telt azóta már el? |
A hírt arcomra esztendők írták fel. |
|
|
A semmiségbe
Öklömet ráztam és fenyegetőztem |
a nép nevében: cselekedjetek! |
mert hogyha… s elborult szemem vörösben |
fürdette már a tájat, felleget. |
Nem fenyegetőzöm, az ökleim már |
nem rázom én, legyintek csöndesen. |
Egy sóhajtás bújt ott ki ujjaimnál, |
gyáván, hogy észre már én se vegyem. |
|
Feszültségmérőből a víz, szivemből |
hová futott le, országom, heved? |
Lantom alatt az öblös völgy, a zengő |
hangszekrény néma, mint ha megrepedt. |
Akad a szó, mely ajkamon át nemrég |
sípolva, vésszel teli tört elő – |
Halottas háznak verjem fel a csendjét? |
vagy a tiéd, országos temető? |
|
Ha lázíthatnék, oh ha volna még kit, |
életre téged, nemzetem, magyar! – |
Már panaszolja az idő ütésit |
az őszi erdő – népem hangtalan hull, |
repül az őszi árkokba, az égre – |
|
Mint rőt levél, mely leng még, utolsóul: |
remeg, dadog a sziv a semmiségbe – |
|
|
Ősz felé
Minden ősz felé úgy közelgek |
reménykedve s gyermekül bízva, |
mintha egy Édesanya várna |
valahol engemet ott vissza. |
|
Régi anyámnál is édesebb; |
békéltető, ki a férfit is |
csecsemőként vonja keblére. |
|
Kedvesemmel járom e rétet, |
hol immár őszi szagok szállnak; |
derengve emlékszem köténye |
|
Múlásnak, ősi nyugalomnak |
terjeng e szagokban a titka; |
tétován állok s futnék az ő |
|
Tünődő mosolygás melegszik |
a nap körül s kit soha sírni |
nem láttatok: szivemet forró |
|
Előbb még sirnék s már mosolygok, |
úgy érzem az ő közelségét – |
fényes felhők lebbennek, mintha |
ő nyujtaná a zsebkendőjét. |
|
|
Gondtalan
itt is, ott is egy akadályba; |
de mind könnyebben lépdelek |
és szabadabban e világba. |
|
Csodálkozom és visszanézve |
|
becsülöm az árkot, a partot, |
|
a veszélyt, melynek meredélye |
|
csak tegnap is még visszatartott. |
|
hogy, mint rossz szövetségesek, |
|
Gondtalan és halk füttyszóval, |
|
mosolyogva megyek a falnak, |
|
s a falak kényszerült mosollyal |
|
megnyílanak és utat adnak. |
|
Nincs parancsom, nincs jelszavam, |
mint kit nem harc vár, de mulatság, |
fülelem, mit zeng magasan |
egy szálló cinke, a szabadság. |
|
Vonj kardot rám, a vizbe vágod, |
|
golyód ködön fütyöl keresztül, |
|
árnyékom veri szét a tábort, |
|
vezérestül és pribékestül. |
|
igy biztattam egykor a harcra; |
vértet, acélnál biztosabb |
sisakot daloltam magamra. |
|
Csikaszként szűkölő s gyülemlő |
|
aljnép közt, Igazság, hadadban, |
|
hangom és nevem külön feltör, |
|
ott harcol máris, halhatatlan. |
|
Rab voltam én, vagy szökevény: |
„bőröm a halál rabruhája”, |
vallottam – már nem vallom én, |
szűnik már szívem bujdosása. |
|
Szabadabban, mint álmaimban, |
|
szállok, pedig csak szavam szárnyal, |
|
mióta érzem, hogy megvivtam |
|
első csatám; az elmulással. |
|
|
Őrizetben1
Lelkemre rovom e dal sorait, |
ott őrizgetem, ott javitgatom; |
elszedtek tőlem ceruzát, papírt, |
megtapogattak minden oldalon. |
|
Megölelgettek, mint jó rokonok |
s kiváncsian, mint kedves gyermekek – |
fohászkodva, mint az apostolok |
tártam az égre kesztyűs kezemet, |
|
míg tollat és kést, mindent, ami szúr |
kiemelgettek, tegnap este még, |
ártatlanul és ártalmatlanul |
támasztom most e cella szögletét. |
|
És váltogatom zsibbadt talpaim, |
– oh lassu tánc, vén medvéknek való – |
mihez zenét ócska szerszámain |
az idő brummog, a bóbiskoló. |
|
Dalt fűzök hozzá, mint a régiek, |
úgy fejből s önnön vigaszomra csak, |
légy hallgatóm te, hű emlékezet, |
tápláljátok ti, röppenő szavak – |
|
Szavak, szavak, kik hirtelen meleg |
testtel keringtek köröttem, szavak, |
ti övezzetek – védelmezzetek, |
fonjátok bölcsen omló sorsomat. |
|
|
Kuszált ez az éj, akár ez a ház; |
folyosókon, átjárókon, sötét |
lépcsőn vezettek fel éjjelen át, |
mig átléptem e terem küszöbét. |
|
Csak megálltam az ajtófák között, |
mint akit égi látomány fogad – |
bent kék bundákban, a padok előtt |
húsz villamoskocsis állt sorfalat. |
|
Feszesen, némán, mint az angyalok, |
szinte vártam, hogy dalba kezdjenek |
üdvözlésemre s édes himnuszuk |
hullámain a légbe lengjenek. |
|
Óh, kedvesek, angyalnál édesebb |
drága fiúk, kik betakartatok, |
biztatva, titkon rámnevettetek, |
kulacsotokból tejet adtatok: |
|
míg némán rátok visszapislogok, |
a szív melegszik ittbenn s hirtelen |
nagy dalra gyújt, hogy belepirulok |
s szemérmes fátyol fut át szememen. |
|
…Tilos a szó itt, tilos a dohány, |
tilos moccanni is; hallgatagon |
nézem a pókot dús hálózatán |
és váltok egyet zsibbadt lábamon. |
|
|
Tollat és kést és ceruzát, |
mindent, aminek hegye van |
elvettek tőlem. E kis dalnak |
nincs teste még, csak lelke van. |
|
Él majd? Megszólal? Még szivemben |
ha elveszek, elveszik ő is, |
|
Vagy felkörmölöm itt a falra, |
hol ákombákom rajz, vonás |
diszlik s köztük az érkezőknek |
|
Vagy elsuttogom szomszédomnak |
s ő is tovább suttogja majd – |
szájról-szájra –, oh így képzeltem, |
kivántam mindég én a dalt! |
|
vigasztalónak, mely minél több |
fülön és szíven búvik át, |
annál frissebben, ügyesebben |
viszi az ős reményt tovább, |
|
hogy megtérve úgy hallgatom már |
én is szavát, az ismerőst, |
mint szerelmes, kit szerelmese |
|
|
Fáradt a test; de csattog, zúg az agy, |
nekilódul és hirtelen kihagy – |
Egy gondolat egy perc alatt lejár – |
utána máris, repül ujra már |
|
Terv, eszme, emlék – porzik a világ, |
fordulat volt csak! – mi van még tovább, |
egy csepp vigasz, egy cseppnyi, egy szemer |
egy röpke fényre fölrándul a fej |
|
Nem én vagyok már – már nem én vagyok, |
ajkam rágom s el-elmosolyodok, |
már gunnyal várom, ott benn mi folyik, |
míg hirtelen kiürül, megint |
|
|
Erélyesen, ahogy a szakma már |
kivánja, még zordabban is talán |
kiált a rendőr – mily vigasztaló! |
Úgy lejti a szót, mint szegény apám. |
Már tudakolnám is, hová való… |
|
Tán ozorai, talán kajdacsi, |
talán ép’ háromürge-pusztai, |
hol tavalyelőtt egy lagzi után |
összecsókoltunk mindenkit, aki |
elénk került a téli éjszakán… |
|
|
kik gyűltök, lelkesült tömeg, |
mint egykor Táncsics, rab vagyok, |
|
Esküdtem én is – elragadt |
Nyujtottam gyermek-jobbomat, |
az Eszme lángja! – hallgatag |
|
mást, mint ragyogó szavakat |
Szavak, szavak, csengő szavak, |
|
Egyenlőség! – Oh szép remény! |
Sötétség övez – melegítsd |
nagy vagyonod visszfényeit, |
|
utjelző lámpa – az lehetsz, |
esküdtél egykor, itt a perc, |
dadogó visszhang – az lehetsz, |
kiáltsz: a juss, az üzenet |
|
|
Tudtam, keskeny ösvényen járok én, |
messze tőletek és ha lebukom, |
mint annyian már, az út elején, |
azt hittem s vállaltam is: sorsomon |
egy ifju nő kesereg csak s pár szegény |
napszámos, kiknek bús tekintetén |
izzó parancsot láttam és rokon- |
számonkérést, esdeklést egykoron… |
|
Leszálltam, fölmerültem; itt vagyok |
s mint messziről megtért utas, ki egy |
családnak érzi az egész falut |
s mindenkinek meghatva integet |
s már nevetséges is, ahogy dadog, |
mert hisz azóta mi sem változott! |
De ő csak áll és könnye közt nevet, |
mert sok új, kedves dolgot észrevett: |
|
Barátaim, kik el nem hagytatok |
s kéz-kézbe fogva élő lánc gyanánt |
leszálltatok és fölrántottatok, |
a part szélén, midőn még ég a láng, |
mely homlokomra ott lenn jelt csapott, |
hadd szorítsam meg biztos jobbotok, |
megéreztem a hű fogáson át |
a testvért… és egy kicsit az apát. |
|
Mert nem az volt az élmény, ami ott, |
hanem ami megtérve fogadott. |
|
|
|
Heverő
Jó lesz ez is, a csönd. Szabad |
boldogan dörzsölve kezed, |
egyszer magadnak gyűjtheted, |
|
Szép ez a tavasz, szép ez a |
vasárnap, ahogy estbe hull – |
perc reszket még zsákmányodul. |
|
Mily gazdag egy nap, ha üres! |
Mily erdő, műhely, gond nekem! |
Reggel dallal lépek belé, |
súlyos tervekkel terhesen. |
|
már ott vár csak, hol ki se vár. |
Legtöbbet akkor termelek, |
szemem, ha nem les, úgy talál. |
|
oh ne térjetek vissza még! |
Hagyd te is kicsit, szerelem, |
a drága űrt, mely melegen |
véd, mosdat, régi gyermekét. |
|
Bele kell fognom, érezem, |
dúsgazdag, végtelen halál. |
|
|
Botok
Kutyák, rókák szelidülnek, |
|
tartott ez is, szégyenéből |
|
hol a fogason függ árván, |
nagyapádé volt még? – kérdi |
|
Él, mihaszna, a családban, |
|
vigyázok a szétszórt, messze |
|
Lépegetünk, jő velem, mint |
|
Kutyák, rókák szelidülnek, |
megmaradok, hadd maradjak |
nyugodtabban kél útra, mint |
|
Szét a földön gépfegyver zúg |
bátor vagyok, mert így se, úgy |
nincs más fegyverem, csak |
nincs más védőpáncélom, csak |
|
|
Szállás a békének1
Egyszerre hozták az ujságot, |
(hogy háborútól a világot, |
ha még lehet, megmentik-e) |
s a könyvedet. És félretettem |
barátom és a kés kezemben |
oly türelmetlenül szaladt, |
|
mintha sürgönyt, levelet nyitna, |
előbb csak úgy a címeket, |
mert itatva szomjra indított, |
még nagyobb szomjra mindegyik. |
|
Várt a világ és várt a munka. |
egy oldalpillantást, de ujra |
kerestem, járt a kés szökellve, |
dőltek frissen a fölszegett |
lapokról, szinte az ölembe |
a betűk, mint borsószemek. |
|
Betűk, eszmék friss hírvivői, |
annak, miért tud még örülni, |
egy ember, egy csak a világból, |
egy „rész” csupán – és izgatóbb |
volt a világnál az a távol |
világ, mit ő gyúrt s forgatott – |
|
– Lángokkal talpra állt vidéknél |
barátom, keseredve, még én, |
s teszek rendet a rom között; |
döntöm, hogy ellenség se jobban, |
mi bennem, fölöttem inog – |
hellyel, tág műhellyel fogadjam |
a békét, ha még jönni fog… |
|
|
Jó fürdő
Alkonyult. Vörös-feketébe |
|
Mint óriási bársonyszoknya |
úgy rezgett, suhogott a víz. |
Szélén a fel-felcsillanó hab |
a tiszta, gazdag csipkedísz. |
|
Igy rengett, igy járt – járt egy ősi |
A szélben érces dalt sziszegtek |
a testes, borszagú hegyek. |
|
Simult a tó és fölcsapódott, |
villantgatta kacér diszét, |
illengett, mint a lány, ha várja |
topogva, hogy táncba vigyék. |
|
Kamasz kedvvel, hol legfehérebb |
és leggyöngyözőbb volt a hab, |
ott ugrottam belé – nevetve |
|
|
Akár a föld
no, töröld le egy mosolygással. |
meg kell békülnöd a világgal |
s velem, ki belőle vagyok. |
|
Fáradt vagyok, akár a föld, |
hogy tetteimet igazoljam. |
Kegyetlen voltam az előbb? |
Várom a fényt, nálad is jobban, |
|
Már mint a messze csillagok |
úgy tünnek, kerengnek köröttem |
az emberek. Magam vagyok. |
Nézd el, hogy te vagy az egyetlen, |
akivel még szót válthatok. |
|
|
Fecskék
Nyisd ki az ajtót, nyújtsa be |
|
rózsaszín orrát a hajnali ég, |
árassza ránk, mint meleg állat |
|
Be szép a völgyek kis világa |
|
ottlent s ittfent e szálloda; |
nyers légben, fényben a szűk erkély |
|
mintha a mennyből nyílana. |
|
Fenyők és felhők… Jöjj ki mellém, |
|
úgy ahogy vagy, már süt a nap. |
Meglátnak – legfeljebb a fecskék |
|
s még vígabban sikonganak. |
|
Még ragyogóbban, részegebben |
|
köröznek ott a nap előtt, |
forgatják ezt a vaksi bolygót, |
|
ezt a tündöklő, gyors Időt, |
|
melyből minket is kiragadtak |
|
csapongva megint és megint |
|
|
Te is meghalnál
Te is meghalnál, ha én meghalnék, mondod. |
Emel is, lever is, hogy nem lehetsz boldog, |
|
Tudod, hova viszlek, hogyha szíved párt lel |
mint a mesebeli egyszárnyú madár, mely |
|
nem szállhat, csak párban? |
|
Minél boldogabbá, annál jobban félek, |
Bár a hullásban is megelőzhetnélek, |
|
|
Gyűlöltem a címert
Gyűlöltem a címert a paloták ormán. |
Mint a kétfejű sas heverünk a párnán. |
|
Összefonódva, csak fejünk hajlik félre. |
szállsz mosolyod szárnyán. Én meg fordulnék le |
|
Nem fordulhatok le. Igy lel majd a hajnal. |
Ragyogsz a zsákmánnyal; meg a diadallal, |
|
|
Szép, ha fiatal főn
Szép, ha fiatal főn fehér haj világlik. |
a próbák, az évek s szeretsz még, halálig |
|
Jólesik szememnek az ifjúság-vénség |
mint ha a szél a tó milljó kék cserépjét |
|
Mint a nyír, ha zöldből egyszerre ezüstbe, |
játszik a szerelem lobogása-üszke |
|
Halál, szerelem – van rokonabb ezeknél? |
Szelíd ragyogásban, mint ifjú fejednél, |
|
Ha majd vele támad, gyűrt lepedőn, harcom |
nevetést várok; s hogy öt puha ujj arcom |
|
|
Tenger
Álmomból ébredtem. A tenger, az enyhe, |
s köpi-nyeli nyálát, mint az eb, ha fekve |
|
Végig a parthosszán, ameddig ellátok, |
vergődnek a messze kivetett hullámok, |
|
Alszol, jajongó szád mosollyal övezve. |
mit vet föl a mélyből – bár egy röpke percre – |
|
Megismerhetlek most? Nem látok a mélybe. |
|
Sikoltsz s derü száll meg. |
Ki támadott rád? A mosolygó örvénybe |
|
|
Arccal le…
Arccal le a sárba, mint mikor granátok |
vágódok előre, lapulok, kiáltok |
|
Búnék oldaladhoz – oh de az ellenség |
Barátnak ismersz-e te is, hogyha melléd |
|
|
Suttogom a jelszót, az ősit! – hiába |
Szeretlek, szeretsz-e aztán is, csatázva |
|
Nemcsak menedék kell? – béke, béke bár a |
a szerelem nyit – míg a nap bomba-lángja |
|
Oh, szomorú béke. Nincs ellen, barát: csak |
végső görcseikbe meredt karok, lábak, |
|
S oh, szomorú, baljós feltámadás! Halkal |
lélek, kit urához azért visz az angyal, |
|
|
Könnyű vagy
Emlékeimben már oly kicsi vagy, |
hogy – mint akkor az esti réteken – |
rám-rámemelve lágy orcáidat, |
itt sétálgathatnál tenyeremen. |
|
Igy távolodsz. Már úgy idézgetem, |
oly megszokottan titkos életed, |
mint zsebórámat; fülemhez veszem, |
még élsz? még jársz? Sorsod még perceget? |
|
Könnyű vagy. Oh be könnyű! A szirom |
nem könnyebb, lengébb itt a vállamon. |
És a mosoly sem, amely ajkamon |
megleng, ha rólad elgondolkodom. |
|
Gondolkodom és némán, csendesen |
képed ettől is halványabb leszen. |
Távoli hang vagy, zümmögő, szelíd, |
egy sóhajtás a semmibe repít. |
|
|
Éjfél után
Kirakom a kést, az órát, a vén |
|
naptárt, a sok súlyt, papirost; |
ülve magamban az ágy peremén |
|
nem bánom, nem fáj az se most, |
fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény. |
|
Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt |
|
nézem a hessenthetlen éjt, |
amely beszív majd és feloldja majd |
|
a szenvedést és szenvedélyt, |
nyitotta-zárta, mint a hajnal s alkonyat. |
|
Sötét világ. A sírhoz szoktatom |
|
– elszoktatva tőled – magam? |
Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom |
|
hangosan száll, oly magasan |
mint vénen majd a rideg kaptatón. |
|
A lég voltál, a völgy, tavaszi szél? |
|
Hogy elmaradtál, lágy világ! |
Barackfa-illatod utánam ér, |
|
átfog, visszahúz, elbocsát, |
meredélyedbe, gyönyörű veszély. |
|
Az óra, hol mint alvó csiz piheg, |
|
hol mint… gyors lépteim után |
köveivel az ösvény megered, |
|
lefoly egy vad hegy oldalán – |
édes valóság, szép honod felett. |
|
|
Betelik majd…
Talppal mint nyers parázson |
Szoknyád mint forgószél hajt. |
|
|
Hajnal
Együttaludtál – tudod még, kivel? |
Honnan merülsz fel, árván, mint az árnyak, |
s oly hontalanul is, ahogy kikel |
a hajnal tojásából a madárhad? |
|
Süt a nap. Nyár van. Káprázón ragyog |
a férfikor. Leplét ejtve a környék |
ezer fényével int és mosolyog, |
hatalmak, baljós árnyak visszajöttét, |
|
micsoda barbár mitológiák |
kúszását érzed feléd napra nap, |
dobogó szivvel e derüs világ |
mióta ezüsttel vegyül hajad? |
|
Mit követtél el, hogy nem lepne meg, |
ha reggel egyszer versengve-tólulva |
vád, bosszú, gyász – a rejlő istenek |
akár a vérfertőző Ödipuszra? |
|
Mit rejtegetsz te – örökbe kapott |
szived alján mily dac, vágy, bűn lapul? |
Hogy ott él, te is csak arról tudod, |
felelni kell, csak állsz majd szótlanul… |
|
Csak állsz – fény csikland könnyes arcodon |
s az ártatlanok sikolyaival |
csak sirsz fennen, nyomorultan, vakon |
hogy utat lelhet lám a férfijaj, |
|
hogy van okod és méltó zengened! |
és megátkozod ezt a földet itt, |
amely anyád volt, aztán kivetett |
nem fedte fel néked a titkait… |
|
|
Kirándulás
Már leng a lomb és mint kisbaba-kéz, |
árnyujja, érzem, arcom illeti. |
Mosolyomra a lány egy nevetés, |
jólesne tán a testem is neki. |
Fogfájás volt csak még a szenvedés, |
mivel a végzet próbált, állom-e, |
ha majd halálra kell megharcolnom vele. |
A baj, ha jött is, sorra elhagyott. |
Mától tudom, hogy mégis meghalok, |
ne érintsen bár bomba, láng, se kés. |
|
Csak elkopok. A homlok kezdi már |
röpitve rázva, mint cser, sűrűjét, |
s a szem, a szív… küld, fokonként kizár |
a föld magáról. Sok díszét, izét |
hogy vonja vissza sorra. Lám a nyár |
sem oly meghitt, mint egykor. Izlelem, |
mi is hiányzik fogásaiból nekem, |
a légből, égből? Üres és hideg, |
mióta nem reám vár a liget, |
leánykacajjal, fordulóinál. |
|
A sör ragyog, szikrázik a csülök, |
mint anyamell, otthoni a kenyér. |
Barátaim közt jókedvvel ülök, |
lelkemmel vegyül, ki hozzám beszél. |
Oda se nézek még, hogy őszülök, |
Tréfálok s csak emlékkép rettegek: |
vendég vagyok… s majd föl kell kelnem, fölkelek |
a távbeszélőhöz hívnak talán |
s anélkül, bárki emlékezne rám, |
kimegyek és örökre eltünök. |
|
Keserü ez. Bár szesszel édesen |
(mint kik pohárral tudtak halni rég), |
mosollyal édes arcokról veszem, |
nyelem a mérget, amelyre itélt |
Cézár-szeszélyű, durva végzetem! |
Nevethetsz reám, ifjú hajadon, |
mint pribékén, úgy olvasom szép arcodon |
a hírt, a kegyetlen rendeletet, |
hogy honodból is számkivettetek |
és meghalok, egy puszta szigeten. |
|
|
Kőasztal, madárka, este1
A könnyű dalt én ezzel befejeztem. |
Tiz évig tartott. Ennyi volt a láz. |
Egy bukott angyal ágált e kebelben; |
én pirultam, ha mint komédiás. |
|
Néha, mint fenyvesét komor sziklákon, |
azt hittem, magasság kelti dalom – |
Hát zúgtam én is, míg a láthatáron |
a veres nap kélt s húnyt hallgatagon. |
|
Ő volt tanúm, kisérőm! Ódalogva |
figyelt, mint tigris, ha prédára les. |
Hát vittem a dalt egyre magosabbra, |
félve, végem lesz, hogyha vége lesz. |
|
Nem félek, immár nyugodtan tekintek |
a némaságba, a sikos sötét |
tengerébe, mely gyűrűzve kerítget, |
s a hurkot hozva csúcsról csúcsra lép. |
|
Nincs menedék, se magosság, se jajszó. |
Mennyből mentőöv nékem nem esik, |
se kötélhágcsó a Hajnalcsillagról. |
Tudom a zsinórpadlás titkait. |
|
Kőasztalom felett az éjszakában |
hallga, madárka lép az ághegyen. |
Te babrálsz ott szívem felé? – hiába |
próbálod nyitját, édes istenem! |
|
Poharam alján a remegő borban |
kémlelem próbált arcom; fintorog. |
Azt támasszátok fel, mit ifjan hordtam, |
főniksz-lángjaim, lobogó dalok! |
|
|
Befejezés tetszés szerint
Elmult a nagy dalok kora! Tünődő, |
alázatos lett egykor büszke elmém. |
Mintha kövecset szedtem vón’ a földről: |
népet, sorsot, reményt búsan merengvén |
|
csorgatok vissza ujjaim közt – teérted |
se halnék már meg, mint nemrég akartam. |
Igy törpül a híres, gyönyörű élet, |
igy leszek, pajtás, úr végül magamban. |
|
Pincém előtt a fára seregélyek, |
aztán az alkony települ csipogva. |
Pohár boromban figyel még az ének, |
de nem vágyik már szám, hogy eldalolja. |
|
Más másra hagyom e fura világot, |
mely tudj’ az ördög elromlott kezemben. |
Öregek vagyunk, s kik utánunk állnak, |
még öregebbek lesznek ő szivükben. |
|
– Kik naivabbak lesztek, mint apátok, |
a nagy harci dalt zengjétek felettem. |
|
|
Sasad, Farkasrét
Sasad, Farkasrét… réten farkasok, |
a légben régen nincsenek sasok. |
Cinkék, rigók, más jámbor madarak |
keringenek a közel ég alatt. |
A földön meg, mint földből nőtt kezek, |
törpe barackfák nyujtják föl gyümölcsüket. |
|
Itt élek, kelve amikor a nap. |
Nem sajnálom a villamos-utat; |
a völgyekbe, a tejes mélybe le |
úgy merülök, mint tenger mélyibe |
s mikor a munka este kibocsát, |
a csillagokból szívná meg mellem magát. |
|
Mint ostromló had lövedékei, |
pufog a lejtőn egy-egy gépkocsi. |
Ha irányt vált a felszél, éjszaka |
gyors dagályával a város zaja |
kertünkig ér. Léptenként fölfelé |
előre húzódtam ki a hegyek közé. |
|
Ki nem utálja még a telefont! |
S a többi barbár csápot, mely befont, |
áttörve téglát, cserepet, betont, |
ropogtat, mint a Szörny Laokoont, |
s kiért? miért? – a kultúrát ne mondd, |
ha már legyűrtek, ne légy hozzá még bolond. |
|
Nincs telefonom, nincsen rádióm, |
bár volna sürgős mondanivalóm, |
de megnézem már, szóm kire bizom |
s azt is, kiét még én meghallgatom. |
Vadulok – nem mint parlagon a föld, |
de mint akit rég útra égi cél jelölt. |
|
Meszelt falak közt ülve csöndesen |
nincsen barátom, díszem, istenem. |
Holdam van csak az ablaküvegen, |
sötét lombok közt futkosó szelem, |
kilenc gyümölcsfám, tücsköm egy határ |
s szívemben farkasoknak kényessége már. |
|
Nem is én, csupán a torkom morog, |
egy zörrenésre arrébb kullogok, |
gyáva a bátorságomnak vagyok, |
a szennybe tisztálkodni gázolok |
s ha érdesen is, azért dalolok, |
mert hódítás már minden, amit elhagyok. |
|
|
Avar
Tölgyfáról tépek levelet, |
Piros, mint orcámon a szégyen. |
Hol a tavasz, a merészségem? |
Futnak a vert-had fellegek. |
Özvegy fák zokognak a réten. |
|
Letépem, új lebeg előmbe. |
Hogy szememet lágyan bekösse. |
Az ősz. Igy fordulok az őszbe. |
|
Habzik a föld. Ég, füstölög, |
Úgy kúszik utánam az erdő. |
Mint vad a kigyult rengetegből, |
Mint sebesült, mint számüzött, |
|
Csitithatatlan, mint rögeszme. |
Mentsd szívedet a rengetegbe, |
Vagy még tovább, e hegysorok |
Lépcsein, föl, a fellegekbe. |
|
Könnyű vagyok és szomorú. |
Mint ajtó mögül, melyet úntan |
Valami vad zajra becsuktam, |
Csak úgy követ a gond, a bú. |
Mert távozni már megtanultam. |
|
Hagytad el már hű kedvesed, |
Mert lánc, minél hivebben csókol? |
Léptél ki egy nap állásodból, |
Mert… épp mert cél felé vezet? |
Igy nézek szét én már e dombról. |
|
Lángok közt egy sovány ösvényen, |
Haladnék golyók özönében. |
Mert ki közönybe öltözött – |
Mert nem érhet már semmi éngem. |
|
Mint szép vad, mocsárba zuhant, |
Ártatlan, nagy őskori állat, |
Nyög foga közt sebnek, csapdának |
Elér foszlánya jajszavának. |
|
Aki még röpithettél volna |
Melyekről már csak álmodom: |
Szabadság – kilőttek alólam? |
|
Emlékem annyi, mint e rőt |
Ligetben a madár. Csipegnek. |
Ó, szálljatok, fürödjetek meg |
Új dalt tanuljatok fülemnek! |
|
Feszülő évszak szövetében. |
Fülsértőn hogy mállik-szakad |
Festményem, égi tervezésem! |
|
Országok, tájak, szigetek, |
Melyekbe reményem vetettem, |
Mint gályák süllyednek köröttem! |
Mindegyiken egy szűz eseng, |
Míg a hab szájába nem fröccsen. |
|
A jelen puszta sziklapart. |
S lent a tenger… A mult is néma. |
Egy emlék kicsap néha-néha. |
Fut vissza, vinnyogva szalad. |
Gyémánt-nyál száradó tajtéka. |
|
Egy elszabadult vak király |
Kering és zokog a sötétben. |
Száll föl-alá, mint a sirály! |
Gyermeki sípláda kezében. |
|
Hallgassatok mindannyian. |
Dalomat meg ne zavarjátok, |
Mely messzehagyva a világot, |
Lebukik, ha fölriasztjátok. |
|
Abban a rózsaszín ligetben, |
Mely az alkony vizében lebben |
Eltünik lila rejtelemben. |
|
És közben ittlent botozok. |
Csikorg a nyers kavics alattam, |
Akár a dac fogam közt hajdan. |
A lázadást, mibe haraptam. |
|
Magam vagyok. Oly egyedül, |
Hogy egy hazátlan, kósza ötlet |
Fajtájabeliként ölel meg. |
„Hogy vagy?” Egy percre földerül |
Arcom. Neki se szólok többet. |
|
Csend van bennem. Ömöl a csend. |
Mint vad ragály, amerre lépek |
Csenddel fertőzöm a vidéket: |
Egy világrésznek elég méreg. |
|
Az ember inget, szeretőt, |
Hitet is válthat, csak reményt nem, |
De mi is volt az én reményem? |
|
Csak azokét, akik kísértek: |
Meg-megálltak, botolva léptek, |
A harcos, ifjú szenvedélyek. |
|
Tudjátok, hogy mit kaptam én? |
A szörnyű gyász után a torban |
Mit ittam én egyre mohóbban, |
Micsoda észvesztő, tömény |
Mámort, hogy megvigasztalódjam? |
|
Mily képek, mily kápráztató |
Világok gyúladtak agyamban: |
Részegült ajakkal szavaltam: |
Az ember jobbra váltható! |
Ezt hittem abban a tavaszban. |
|
Jönnek tavaszok, mik az ő |
Arcát idézik, mint a gyermek |
A régi kedvest és szerelmet, |
Mely enyém volt, az nem éled meg. |
|
Magamat is hogy elfeledtem! |
Mintha más élt volna helyettem. |
Próbálom hangom hangosan. |
Megállt a lég is? Alig rebben. |
|
Igy múlt el hát az életem – |
Keltem a reggeli haranggal. |
Zengett a táj, mint könnyű kardal, |
Nyujtózott egy munkátlan angyal. |
|
Úsztam vigan a víz alatt, |
Föld alatt, kormos alagútban. |
Vonaton, karok közt aludtam. |
Hány ország, test, szív, gondolat |
Fürdetett, míg idejutottam. |
|
Mint az ősz nyirka, a tél lucska |
Hull völgyre, hegyre; hull az útra, |
Kalapomat szememre húzva. |
|
S ha kővé válhatna a vád, |
S kövek és golyók repülnének, |
Válaszra akkor sem állnék meg. |
Mert elhagyott az ifjuság: |
Tudom okát a büntetésnek. |
|
Fogoly vagy. Hang lehetsz csupán. |
Nehéz sarába bár a földnek |
Vad pátoszát a szál fenyőknek. |
|
|
Haza, a magasban
Jöhet idő, hogy emlékezni |
bátrabb dolog lesz, mint tervezni – |
bátrabb új hont a mult időkben |
fürkészni, mint a jövendőben –? |
|
Mi gondom! – áll az én hazám már, |
védőbben minden magasságnál. |
Csak nézelődöm, járok, élek, |
fegyvert szereztem, bűv-igéket. |
|
Már meg is osztom, ha elmondom, |
milyen e biztos, titkos otthon. |
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, |
köréd varázskör teremtődik. |
|
Ha új tatárhad, ha kufárhad |
özönli el a tiszta tájat, |
ha útaink megcsavarodnak, |
mint giliszta, ha rátapodnak: |
|
te mondd magadban, behunyt szemmel, |
csak mondd a szókat, miktől egyszer |
futó homokok, népek, házak |
Magyarországgá összeálltak. |
|
Dühöngő folyók kezesedtek, |
konok bércek – ezt ne felejtsed, |
ha megyünk büszke szájjal vissza, |
mint várainkba, titkainkba. |
|
Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet, |
nem ölhet, mi csak ölne minket, |
mormolj magadra varázsinget, |
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket. |
|
Míg a szabad mezőkön jártál, |
szedd össze, pajtás, amit láttál, |
mit szívvel, ésszel zsákmányoltál, |
vidám vitáknál, leányoknál. |
|
Mint Noé a bárkába egykor, |
hozz fajtát minden gondolatból, |
ábrándok árvult szerepét is, |
|
némán, mint visszhang, ha nem kérdik, |
szavaid annál meglepőbbet |
dörögnek majd a kérdezőknek. |
|
Figyelj hát és tanuld a példát, |
a messzehangzóan is némát. |
Karolva könyvem kebelemre, |
|
Mert ha sehol is: otthon állok, |
mert az a való, mit én látok, |
akkor is, ha mint délibábot, |
fordítva látom a világot. |
|
Igy maradok meg hírvivőnek |
őrzeni kincses temetőket. |
Homlokon lőhetnek, ha tetszik, |
mi ott fészkel, égbemenekszik. |
|
|
Ha mindent elvesztünk mi…
|
Eltelhetett másfél órája, hogy |
barátunkat bevitték a műtőbe |
„tíz percre csak” – mondták az orvosok. |
Élet-halálról volt szó; már az első |
tíz perc elég volt, hogy mindegyikőnk |
ön-szívverése föl-fölbillenő |
mérleg-játékán mérje, hogy mit ér |
bent az élet néki – ha hiány lesz. |
|
|
Öten jártunk le-föl a szőnyeges |
folyosón, minden léptet és pillantást |
úgy indítva, hogy félútról, ha kell, |
az ajtóhoz röppenjen, mely egyszerre |
volt rémület, remény s öröm zsilipje. |
|
|
Sápadtan én is, mint a többiek? |
Arcukról olvastam félelmemet. |
Egyik kezemben bróm volt és pohár víz, |
a másikban egy őrjöngő madárként |
csapongó női kéz, a reszkető |
feleségé; sírt az, de úgy, hogy könnye |
a vigaszra vont gépies mosolyban |
kanyargott; némán sírt, nehogy behalljék; |
szemejárása kérdte csak a téboly |
fényével: hitves vagyok-e vagy özvegy? |
Miközben szája, mint szeppent gyerek, |
rágta a csillapítókat kezemből. |
|
|
A falnak dőlt. Aztán – ha nem fogom meg – |
a földre hull. Nem bírta már. Öt éve |
járta mind feljebb, mind akadóbb szívvel |
a próbáltatás hegységét, amelynek |
nincs csúcsa, tán az égben sem, hova |
Jézus zokogva rajta felfutott… |
Vigasz, ó szörnyű csapda! Itt is azzal |
vigasztaltuk az asszonyt, hogy mi vár rá, |
férj, gyermek iránt mennyi áldozat még! |
|
|
Hallotta? S azt gondolta, nincs tovább út? |
Hogy csúcsra ért, mert oly mélységeket lát? |
Fölnézett, levegőért kapkodott, |
kezét harapta, emberáldozatként, |
majd torkát tépte: fájjon, mint neki. |
Aztán megszédült; lankadó vonásain |
láttam, milyen utat tesz lefelé, míg |
karomba, majd a székre hull. Elájult? |
Mi rázta fel? Szeme máris kinyílt |
s verdesve, szinte dadogva ragyogta |
felénk a kérdést: mi történt azóta? |
|
|
Mióta vártunk? Már magamnak is |
hazudtam, nem kilenckor: tízkor kezdték |
a műtétet, még később s van idő még |
reményre! Majd torzítva az a kép tűnt |
elém, ahogy barátunkat bevitték… |
kísértetek, egyenruhás pribékek, |
majd vándor körül lomha nagy kutyák, |
vicsorgón ezek s azok is… Midőn |
kijött az egyik nyájas orvos és |
„Nagyságos asszonyt kéri” – mondta halkan. |
|
|
Az akarat, hogy fölkel, csak szemöldén |
rándult a nőnek, ott is megbicsaklott. |
„Nincs semmi baj” – szólt az orvos. A fordult |
lélek csak erre dobta ki az arcra |
a riadalmat, mit őrzött, hogy baj van! |
|
|
Két oldalt fogtuk az asszonyt; ha egyik |
lába lépett is a remény felé, |
a másik megtorpant, minthogyha attól |
nyílhatna sír, hogy ő feléje indul – |
Midőn kigördült a toló-kocsi |
a fehér párnán is fehér beteggel. |
|
|
Nagy sötét szeme annak még nagyobbra |
nőtt a fájdalomtól, mely – szóra némán – |
odagyűlt, ott lelt kifelé utat. |
Ezt vetette ránk a beteg, a jaj e |
reflektorát, éjsötétet a fénybe, |
s mert fuldokolt, csak súgta: megfulok. |
|
|
Azért mondtam el ezt, hogy elmondjam még, |
mi erre történt. Biztos és vidám |
hang rezzent ekkor, rezzentette ki |
szivemből, a folyosóról, a házból |
a csöndet, mely már a halálé volt. |
Tisztán repült e hang – a feleségé, |
trillázva szinte akadályain! |
|
|
Hogy mit mondott, már nem tudom. – „Ne félj!” |
„Meggyógyulsz!” tán ezt – csak röptét tudom s a |
mosoly, száj, kéz friss röpdeléseit, mik |
az asszonyról áradtak, oly dúsan, hogy |
egész-maga szinte egy szárnyverés volt, |
az élet testet öltött könnyűsége, |
ahogy perdült, szállt a kocsi körül, míg |
el nem tüntek a beteg-felvonóban, |
köznapin, mint a hiteles csodák. |
|
|
Mi szülte ujjá? Mi váltotta át? |
Honnan kapott erőt? Mily mennyiség lett |
itt új minőség? Én már elfogadtam, |
bár azt sem értem, hogy miként lehet |
az ekrazit fehér pora vezúvnyi |
füstté, robajjá, városnyi halállá. |
A rossz az nem csodás. De mázsa kínból |
bár egy porszem remény? A megtörött test |
hogy végzi el ön-úrfelmutatását? |
Ha mindent elvesztünk mi, férfiak, |
mit rejtetek ti még, nők? Fájdalomtól |
őrjöng világunk. Lesz, ki jajszavára |
ujjá szüli magát? Ki megtanítja |
torzult arcunk az elfeledt mosolyra? |
|
|
Hazám
Hazám szorít és fáj, kisebbedik, |
Érzem a végek rezzenéseit, |
hevét; testemen érzem a hazát. |
|
Ilyen közel jött. Nemrég szabadon |
mozoghattam még tőle. Mint apám |
házát, eszembe őt is csak bajom |
juttatta; úgy volt csak, hogy várt reám. |
|
Mi feszíthette most körém? Rekedt |
viharral nyomja hozzám a világ. |
A bőröm szinte. Ki őt sérti meg, |
elevenembe, jogaimba vág. |
|
Szorongok benne; s érte! Igy enyém. |
Ahogy szorítják – hogy lélekzetet |
vehessek – vissza úgy szorítok én, |
válok részévé, hogy szabad legyek! |
|
Voltak, kiket a sors úgy megnövelt, |
hogy országot tudtak betölteni, |
hogy őket ölte, ki kést abba vert. |
Kezdem a hősök jaját érteni. |
|
Veszélyes kor. Fogadj be úgy, hazám, |
hogy kezedet, ha védőn fölveted, |
érezzem; én is úgy mozdítanám |
s dícsérjelek, mint jó reflexemet. |
|
Fogadj be úgy, ha még jóra-konok |
ifjú erőmmel jobbat akarok, |
érezzem: mozdul óriás tagod: |
anyag, de véled lélek is vagyok! |
|
|
Öt észrevétel
A drótkerítés sűrű közein |
átnyomja kínnal nagy fejét, nyakát |
a harangvirág; ingyen, idekinn
|
szórja szépséges, mézes illatát. |
|
Tíz férfi fekszik a forgalmas járdán; |
nem fut rendőrért senki iszonyodva, |
hogy mi történt?! – Mellettük ásó, csákány |
jelzi, hogy dolgoznak csak, hajnal óta. |
|
Nem ismerem a csillagok nevét. Nem |
ismerek egy arcot sem e vásárban, |
s mind ismerős. Éltek, midőn nem éltem: |
magyarok; élnek örökké utánam. |
|
Koszorút, szűzet, jó ruhát, nevet, |
még készpénzt is nyujtottak a nagyok, |
hogy inségedről kezdtem éneket, |
négy miljó koldus! – Orgazda vagyok? |
Vagy előleg ez? Tégy próbát. Mit érted |
elmondtam, ismételd meg az igéket. |
|
Jár bibelődve bölcs tekintetem – |
amit kibogoz, az ítéletet – |
|
benned, hogy senkinek, nekem |
sem adsz pardont, nem bocsátasz meg sosem – |
|
Igazságosztó! légy könyörtelen: |
|
segítsed élnem e fél életet. |
|
|
Naplójegyzetek otthon
|
Nem volt hó, ami elolvadjon, |
eresz nem sír, ér nem nevet |
kárörvendőn, ahogy a parton |
|
Nem törölgetnek, nem söpörnek, |
mint máskor, szárítva a kátyút: |
a napsugarak, ahogy jönnek, |
porzó uton szedik a lábuk. |
|
|
Tiszta a táj. Nincs semmi dolga, |
úri vendégként, gondtalan |
áll, sétál a nap bólogatva |
|
Amire néz, visszakacsint rá: |
a fű, a járomszeg, az ablak, |
a nyúlfarknyi ezernyi villám |
szőrén a jólfutó lovaknak. |
|
|
Lám, sárga már a barka bolyha, |
minden helyén ragyog, csacsog, |
már nem hiányzik, csak a gólya, |
megszólal mindjárt: itt vagyok. |
|
Nézi a nincstelen a tiszta |
bárányfelhők sor barázdáit – |
csak ő nem szól; már nem vitázik. |
|
|
|
Csak ő és aki tudja sorsát, |
szívén, gondra övé az ország, |
|
A szakbeszédek, mint a versek |
álmot fűznek – ő gondol arra, |
mit mulaszt el megint e nemzet; |
pirulna is, ha ő szavalna. |
|
|
Mit mulasztott! A vízimalmok |
Fordulna vén falvam is boldog |
dologra; nyög csak és dohog. |
|
Dől ingyen a tavasz fölébe |
s mint szél s folyó elfoly hiába – |
Néz árván a paraszt elébe |
és néz még árvábban utána. |
|
mi három évszakban nyüzsög: |
a föld, melyet – gondoljatok rá! |
megigértetek, hol a föld? |
|
– A határt jártam. Olvasatlan |
gyűrődött zsebemben az ujság. |
Az új tanyákat olvasgatva |
olvastam sorsod, árva ország. |
|
|
|
Dülő-út
Felkapják fénylő nyakukat |
feléd tekint a ronggyal meztelen |
|
csikós és később egy juhász – |
Kopárságával vad és szertelen |
a táj; azzal jajong, hogy hallgatag. |
|
Felemel s rögtön megaláz. |
|
…Se fa. A dombon csak egy vén akác |
villantja dereka fehér sebét; |
Ő tetvezi ki az állatokat, |
|
minden kis szellőt rajtakap. |
|
fehér fellege, mint könyvben a lap |
a kocsi mellől, újra ez a kép |
csak egy kétlábra álló csöppnyi vad, |
egy ürge ugrásával gazdagabb. |
|
|
egy népnek sorsát forgathatod át! |
Itt tartogatja – ő tudja mi okra – |
|
egy ezredév emlékeit hazád. |
Őskora lappang a szittyós laposba, |
cserény villantja vissza Ázsiát. |
|
De ott az ól s a boglya-sor amott |
|
Utána kunyhó: vályog-skatulya; |
teteje nincs, előtte vad kutya |
|
őrzi a körmös pusztulást. |
Aztán sokára egy tábla búza, |
szőlő. Az árokparton egy család; |
költözködik: mellette batyuja. |
Napszámos tol egy sánta taligát. |
|
viszik hiába-szerszámaikat, |
viszik, vagy hozzák a nincstelenek. |
Egy madár áll a nyári alkonyat |
csúcsán; száz éve még sas lehetett. |
|
Meresztve égre egy kerek szemét |
csak néz a vén rét-alji kút – |
Kakas, cséplőgép, zörgő kerekek |
|
jelzik a lomb közibe tért, |
|
s kiszopja belőle a vért. |
|
A dűlő-utakon, mint színfalak |
|
mögött, hol semmi díszlet, |
csak por, huzat és egypár ingatag |
kellék (kereszt) és őgyelgő alak, |
|
itt ismersz engem is meg; |
szerelmem, itt ismered meg magad: |
hogyan fűzöd sorsodba sorsomat. |
|
Minden jelenség, minden mozdulat |
eszméim része itt: egy gondolat, |
szerepét váró akarat, ha még |
löki a vért szívembe, számba az igét. |
|
Hazugság vagyok, puszta kép |
nélkülük, létre nem lehelt agyag; |
s szívedbe is csak álmod, semmiség! |
|
Nem lehet szólnom, cselekednem, |
néma vagyok és tehetetlen, |
tetteim letörnek kezemről, |
amig e szép anyag, amelyből |
formáltattam és teremtettem, |
|
|
Hódítók
Ez a vidék, jobbágyi esetlen |
kezeivel ez nevelt föl engem |
s tett elibéd… ahogy ezer éve |
borát, rozsát urai elébe. |
|
Elfogadtad: lába elé rántott, |
ha szolgád volt, most az uraságod. |
Nézz szemébe, nézz fel a határnál: |
akarod vagy nem, ez a hazád már. |
|
Köszöntsd a vén Mári nénit szépen, |
gyerekkorom ott szunnyad szívében. |
Türd a borzas Béni bácsi bajszát, |
abban meg az öregségem bujkál. |
|
Legyen kedves, mi csak érdekesség, |
multam, jövőm: mind a csizmás vendég, |
körben a raj tatárarcú gyermek; |
gyermekeid is ilyenek lesznek. |
|
Dobott pányva, csel, horog voltam csak, |
ha neveltek, ha felhajitottak, |
csak azért, hogy mint Dúl udvarából |
ilyen zsákmányt fogjak a világból. |
|
Örömükre vagy büszkeségükre, |
ezer évnyi szomjukra-éhükre, |
mely a mélyből, mint a sárkányhang jő – |
nyugodj bele már, gyönyörű rabnő. |
|
Otthon vagyok, bólogatva mondom, |
mondd utánam bólogatva: otthon. |
Apád, anyád, feledd el a multat, |
szived sebe talán begyógyulhat. |
|
Kötözze, mint enyémet, a lágy hit, |
mely estente bölcsőm körül szállt itt |
kolompszóban, így szelídítvén meg |
magyarrá a messziről jött éjet. |
|
Senki vagy, míg senkit se szerettél, |
senkié, míg bárkié lehetnél. |
Akkor voltál fogoly, amíg semmi |
nem szólított magad elengedni – |
|
Kóbor hajó, aszerint, hol várják, |
utast váltva, váltja a hazáját: |
asszonysorssal úgy lesz hazád annak |
a hazája, kinek szíved adtad. |
|
Keverő sors, kevert szép magyarság, |
beolvasztja mosolyod aranyját, |
beolvasztja hangod nemes fémjét, |
homlokod és szemed szelid fényét, |
|
elkeveri s még ezredek mulva |
lányainak ékszer gyanánt nyujtja. |
Forr a jövő, tán kiforrja végre, |
mit isten belégondolt e népbe. |
|
|
Ki szól?
A falukutatóknak
gyakran megálltam a beszédben: |
egyszerre hangsulyom, szavam |
meghalt apámé volt egészen. |
Mosolyát is érezni véltem, |
szájam körül a tört mosolyt, |
mikor néha jó kedve volt. |
|
Hát fia vagyok, mondtam, és |
lelke kicsit még élni vágyna; |
annak, ki vágyott s mind hiába. |
Mi kéne? – tükör elé állva |
|
Az enyém az a fintor ott, |
vagy övé, mely ajkamra lebben? |
„Mi kell?” – „Te is azt gúnyolod, |
ki ugyse kaphat semmit ittlenn?” |
Zavartan néztem, redőimben |
holt arca gőgös mosolyát. |
|
…Van helyem, szavam sok helyen. |
Szmokingban, márvány-kandallóhoz |
mit szólna mostan ő szavamhoz |
– vág belém – s e finom kör ahhoz, |
ha egyszerre az ő szavát, |
|
Tudom, mit lehet, nem lehet. |
Már csak ha az indulat elkap, |
futnak számra az elfeledt |
tájszavak, mint rejtező hadnak |
Ki szól? Ki vár ott egyre ránk? |
Csend van. Vigyázhattok reánk! |
|
|
Csönd
A népi írók pörbefogásakor
|
Nyugodni vágy az uraság – |
Vánkosba sírjon, aki sír, hasát |
|
kucsmával fedje, ha korog, |
s ha ki üvöltene, kapja be saját |
|
Béke van, áldás, nyugalom |
Működik, mint jó gépezet a hon: |
|
jő pontosan a tél, „henyél” |
a földmíves, a tyúktolvaj oson |
|
|
Barátaim, bár szánkra csap |
anyánk, a lágy nemzet karjába kap, |
lesz kor, hogy büszkén még azért mutat |
|
rakjuk, csak rakjuk, mit a szív, az agy |
Kérdez a sors még sokat, sokakat! |
|
|
|
Hasztalan
Belőled büszke kurjantással – |
belőlem forrósággal, lázzal |
és látomásra hadart szókkal |
ütközik ki, hiába fojtnám |
a magyarság, a mult, a fajtám. |
|
Föl-föllégzem, aztán újra |
kezem gyurva és szemem húnyva |
küzdök vele, mint betegséggel, |
rohammal, nyavalyatöréssel. |
Titkolnám, ajkam összezárul, |
arcom rándítja és elárul. |
|
Ki baját, bűnét örököltem? |
Hol ragadt rám, milyen tömegben |
ez a ragály, mily szellőzetlen |
szobákban, karokban, ölekben? |
Bújnék vele, szabadba kerget, |
a világ előtt szégyenít meg. |
|
Ifjan vén könyveket lapoztam, |
pír öntött el, lobogtam, ottan |
fogott el, ott várt, lesben állva, |
Egy lágy dalban, mely szállt, hizelgett |
s egyszerre torkomon marok lett? |
|
Torkom szorul, de ő nem enged, |
jajong, hogy én is jajra keljek, |
kiért, miért? Nem válaszol, csak |
jajong, hogy érte is jajongjak |
és bár tudom, csak bajt okozhat, |
dől belőlem a szörnyű jóslat. |
|
|
Hűtlen jövő
jóslat-szadista volt. Ha szóba |
kezdett: kié lesz a jövő – |
ráhallgatott, őt igazolta. |
|
(lám akkor is már ráhunyorgott) |
hőssé ezt a szive-puhányt |
tette; bölccsé e félbolondot. |
|
Sejthettem volna. Mért tegyen |
e hiú lenge lény mást mostan, |
Tudhattam; tudtam; de csalódtam. |
|
Én hittem egyre, hogy a holnap |
színe szebb, mint a tegnapé – |
Nó, most, hogy fátylát leveté, |
jobb is, hogy nem engem karolgat. |
|
Nem tudom, mi vár. Kiderül, |
hogy ha nem ő, hát a mult rejti, |
még élni? Vagy rajtunk kivül |
s földön kivül kell célt keresni? |
|
Terveimet, ha még akarnék? |
Kesergek persze, hangtalan – |
De nem veszejtem el magam |
egy ilyen rossz ringyó miatt még. |
|
|
Vidéki állomáson
Egy kortynyi vigaszt, örömet |
igértél, Uram. Mosolyogjak? |
Ízét veszed az italomnak. |
|
…Jönnek, mennek a vonatok, |
hozzák a jövőt, ahogy jönnek |
s mind kedvesem nélkül robog |
be és el. Szívem egyre könnyebb. |
|
Testemben érzem, hogy vál multtá |
a jövő, hogy csepeg belül |
percenként, amit adni tudnál, |
hogy nő múlásommal az űr, |
|
hogy ürül velem is az élet – |
Ahogy lemondok, meg úgy értlek: |
|
|
Alkonyat
És csak a fecskék vigadoznak, |
Ez a nap is, a lebukó nap |
olyan volt, mint a szomjuzónak |
a borral telt pohár, amit |
|
Irtam egy hosszú levelet. |
Melegen, frissen, mint a hajnal |
valahol szinte madárdallal. |
A gyors napért csak ez vigasztal, |
a gyors időért, hogy te is |
vele jössz, egyre közelítsz. |
|
rajzolják a csapongó fecskék. |
Léptedtől könnyül a világ, |
várja a szív, hogy hitegessék. |
Enyhül bennem az ős betegség: |
nyujtanám, mint a gyerekek. |
|
A nyárfán ül megint a hold |
s bízni lehet az emberekbe; |
mint kóstolót, mint biztatót |
ők adtak kedvesen kezembe. |
Nyílik a jövő, mint nevetve |
nyujtja egy kézfogáson át. |
|
|
Úrfelmutatás alatt egy falusi kertben
Rebben a harangszó, mint sereg madár. |
A toronyablakból angyal kiabál |
oly üdén, mint mikor e kertbe feléd |
kis nénéd csipogta: benn van az ebéd! |
Szomszédban a templom s nagybátyád a pap. |
A kórusban Imre öcséd orgonál, |
presbiterré tették két sógorodat, |
Katikának is egy kántor kurizál – |
Mint hatalmas, mindig pártfogó rokon |
tartja szemét az Úr kis családodon. |
Vasárnap mindenkit asztalához int. |
Mindenki elmondja vágyait megint. |
Csak te… de hallod, hogy téged is hivat, |
elfeledte régen csúf pletykáidat, |
azokat is, miket gyónván még Mari |
néni se mer neki visszamondani. |
Járulj hát elébe! hisz már csak a dac |
tart vissza s a szégyen, hogy mit mondanak… |
egy eretnek jegyző! egy csak testre-jó |
orvos! a falusi ferbli-kaszinó |
a nagy vendéglőben, mely a kuglitól |
szentségtörőn döngve forr, mint a pokol! |
(Így van, Uram! Így van. Így van már – fogadd |
titkos áldozatnak vallomásomat. |
Fénnyel, nevetéssel, mint pogány piarc |
nyüzsg – de mi fölött már ez a hetyke arc? |
Mint katakombákban az első hivek: |
guny-mosolyom alatt várlak, zengelek!) |
|
Esős, de még enyhe…
Esős, de még enyhe az évszak. A köd |
istállók lehével bolyg a fák között. |
Tünődik a család, hány szüretelőt |
hívjunk – vagy reméljünk még napos időt? |
|
Pénzt érne a fény most. A nap még tele |
sajtárjából öntött arany ömlene |
a szőlőszemekbe, gazda zsebibe. |
Aszúvá most ér a muskotály leve. |
|
Pincében prés, puttony, csántér mosva már. |
Kádon ülve nézem az esőt, szitál, |
tőkék sora közt kis vízesést csinál; |
nagy bogyókkal küzdve fut a pici ár. |
|
Ősz van! Emelődik a kútban a víz. |
Messzebb száll a hang, a csíz panasza is. |
Rekedt zaj úr minden dalon, éneken. |
Szólnak a kereplők, mint nagypénteken. |
|
De mérges-zöld még a diófán a lomb, |
de minden lombot a köd fénymázba vont, |
de oly üde, ékes, édes a világ, |
mint végnapodon majd, könnycseppeden át. |
|
(Mint végnapomon majd: bólogva ülök |
a romlás aranyló jegyei között. |
Isten veled, Édes, félévig sütött, |
leáldozik arcod hegyeim mögött. |
|
S forr az ősz a völgyben, zúg a laposon, |
mint tavaszi ár, de sárga-piroson. |
Álmodol velem még? Így láss: habokon |
lépdelek, egyszerre némán lebukom.) |
|
|
Szüret után
Megjártam hát, meg én, az életet, |
és a tanulság? – egypár ócska közhely, |
édes öcséim! mikről elmenet – |
nos, kár volt szájalnom az öregekkel. |
|
Mint, teszem azt: a fejtől büdösül |
a hal; és kéz kezet mos; és szorít |
a csizma, míg új… s amit örökül |
hagyok: a disznó makkal álmodik. |
|
Üres edények voltak, ma teli |
erjedő szesszel mind, szisszentve forrnak, |
mint bent a hordók. A gazda lesi: |
elégedetten hallom, hogy motyognak. |
|
Ez a szüret, az enyém. Amíg |
ti itt atyáink földjét kapa-szóra, |
én ezért róttam tenger halmait, |
a vad városokét, épp úgy hajladozva! |
|
Adnék kóstolót, ám, ami nekem |
vigasz és mámor, nektek még ma lőre. |
Ti forrtok, értek, haj, míg derüsen |
bölcselni tudtok, bólogatni tőle – |
|
Mint én – már némán nézve, mint forog |
köröttem érdek, eszme, had, s zörögve, |
– mint körhintán a festett állatok – |
az állatöv tizenkét bamba szörnye! |
|
|
Részegek
Én ezt hajtottam, te meg azt, |
ki mondott butát, igazat – |
Ő mormolt magában, beszélt, |
mindnyájunk érvét, kételyét |
|
Barátom, csak nyelvek valánk, |
vagy egy-egy lázas szó csak; |
ha ezt, ha azt fogadjuk el, |
bölcsebb nem leszel semmivel – |
hogy hinnél egy bolondnak? |
|
S ha így is volna és nem úgy? |
az lesz helyes, mi ma hazúg – |
Fáj nékem is, hogy mint a bor |
ő szólt belőlem is: a kor, |
|
a szűz tekintettel kigyúlt |
vad csillagok. A föld, mely itt |
|
mint ki terhelten születik |
s várja, ésszel, mint ütközik |
|
|
Talány
Ágról a lágy körtét előlem |
– csak úgy loccsan – a földre dobja. |
Mert nem hajtottam fel időben: |
ecetet köp pohár boromba. |
|
Nem hordod? – elnyűvi ruhádat. |
Nem költöd? – elveri a pénzed! |
Késs csak egy órát – a buzádat, |
gazzá kaszálta már a rétet. |
|
Lót-fut, jár előtted-utánad – |
Kiméld, vagy ne kiméld a nőket: |
százszor kegyetlenebbül nálad |
gyalázza, rikatja meg őket. |
|
Mérlegeld – övé már az eszme; |
a vágy, mit érleltél szivedben – |
Én ismerem őt, versenyezve |
vele éltem; ő élt helyettem. |
|
Kézzel kapdosva most is itt van. |
Félszemmel, öntelten figyel rám; |
s gúnyból, míg ellene ezt irtam, |
tövig szívta a cigarettám. |
|
Töprengsz az ostoba talányon? |
Megért: övé vagy, ha megérted! |
Lop téged is tőlem, barátom, |
tölti a korgó semmiséget. |
|
(Ide írhatnám: idő, isten |
de ez se nyitja a rejtélynek. |
Forgathatod: csak játék; míg nem |
te fordulsz lábbal majd az égnek.) |
|
|
Szabadon: védtelen
Papírt, port gyüjtöttél, követ: |
Van házad, s benne fény, meleg, |
s a tél. Drót, ebszimat kerít, |
annak, ki nem hozzád való. |
|
Isszák a zajt a szőnyegek. |
konok had figyel, hogy mivel |
táplálkozol, vigadsz, mikor |
|
szeretsz, sírsz. A vízből kiránt, |
a pisztolyt: őriz a világ, |
így kellesz. Ebből él, ezért |
ne nyögj, add meg a bért: a vért. |
Tekintsd a hurkos láthatárt. |
|
Dagályként morg, követ a rend. |
Király légy, itt át az se ment |
vet és – mártsd lábod bárhova – |
rádfagy bilincsnek mindenütt. |
|
Jajong a zsarnok. Milliók |
Mit megszerzel, bosszút így áll |
Megtanulhattad: vagy halál |
vagy add meg embernek magad. |
|
Nem én. Mint szirmát a virág |
a díszt, fegyvert, ruhát, mit ád, |
Nem fázom, nem szégyenkezem, |
Ott kezdődött, hol két felem |
elhull, a rab s a porkoláb. |
|
|
Csodák
úgy nőnek, rajzanak köröttem. |
Mint kígyó vedlik a világ, |
fut a kövek közt tündöklően |
azzal, ami csak eltünőben |
kacsintja rád, hogy mit adott |
|
szörnyeinek ripacs-dühét, |
leintem untan, mint kutyámat; |
nem ők lebegnek föl, nem ők, |
hogy billen vélem is a föld. |
|
S merülni kezd. Nem kapkodok, |
mint szalmaszálba vízbefúló. |
Köszöntöm, amit elhagyok, |
mint férfi-szívvel sírba-múló, |
köszöntöm, mi a futó multból |
|
Láttam egy fát: nem dőlt reám; |
folyót: épen átmentem rajta. |
Mellémszegődött egy leány, |
boldog legyek, csak azt akarta. |
Tudtam, hogy aki él, haramja |
s meghagytak; ettem, noha sem |
földem, barmom, se fegyverem. |
|
Szelét, havát kavarva fut |
azt kéri, gyermekét ledöfjem. |
Búcsúzom én is és könnyülten |
bámulom: szívem mégse lett |
oly gonosz, mint rendeltetett. |
|
|
Próba
Ki legközelebbről, legkevésbé engem |
A távolság fed fel, mint az anya-tenger |
|
Mint multat az emlék, ha durván leverve |
törmelékeiből – de milyen tervekre? – |
|
Küldj el. A láthatár két kivédhetetlen |
Erre vágyom. Ronts le. S könyörögj, hogy isten |
|
|
Sose panaszkodom…
Sose panaszkodom. Nem fér ki a számon. |
Mit fedne fel a kín? A gúny ráncát rántom, |
|
Egyik kezével míg szép ajándékáról |
a másikkal engem a sötétben Ámor, |
|
Ó, konok száj, mely a mosolyra se nyilt meg, |
puha-készen, mint a kisdednek az ételt, |
|
Vártam tele dallal – nem mint Memnon szobra! |
széttörök én, attól féltem, darabokra. |
|
Ó, keserű egység! Mit lesbe kuporgó |
Feloldódva, jajjal fordulok ki forró |
|
|
Nincs mit panaszolnom…
Nincs mit panaszolnom. Lám lehetnék boldog, |
Ha csahol is, egy szemrántásra elkullog |
|
Rövidül bár az út, mit rovok dalolva, |
hol az utazót a komor alkonyokba |
|
Egy-két fekvőhelyet még lehet szereznem, |
kényesen forogva, amíg be nem fekszem |
|
Mígnem – bármi jó volt is a közelséged, |
lusta szeretőként elfordulok, élet, |
|
|
Mint szobád…
Mint szobád egyszerre, ha villanyt kattantol, |
e vak szerelem úgy lett otthonom attól: |
|
Egy lágy ütés – aztán mennyi fény a szívben; |
anyámra gondoltam s máris könnyebbülten |
|
Honnan e varázslat? Öregszem. Csititva |
Az elvadult földön ráismerek újra |
|
Mily közös hazátok van, asszonyok néktek! |
mosolyotok, ahogy a remegő, éhes |
|
|
Nincs mit panaszolnom…
Nincs mit panaszolnom. Hacsak az a kín nem, |
cserébe teneked azt adja csak isten, |
|
Mit mér benned isten, micsoda mérlegre |
hogyha én magosra, te annál mélyebbre |
|
Félve fogom kezed. – Egy pillantásodra |
Példának mutat fel rettenetes jobbja? |
|
|
Tépi a zsebkendőt…
Tépi a zsebkendőt – mi helyett? – az ujjad. |
Egyetlen rántással azt a sűrű multat, |
|
Csapd ketté, függönyként, mi jövőnk takarja, |
Mint szavalónő az üres szinpadra, |
|
Mint Uriel, aki szétüti majd ráncát |
hátravetve fehér köntösöd két szárnyát |
|
Éjszaka borít, vas férfi közöny, hogy fényt, |
Mint kriptafödelet vonom hajnalonként |
|
Az a régi gyengéd, az a kedves – légy te |
nevetve elhagytam; akit kéz a kézbe |
|
|
Két fele ver a szív…
Két fele ver a szív, egy igen és egy nem. |
|
Harc ez is – de kell szebb? |
Mit tudod te, mért élsz, míg rá a kegyetlen |
|
S a kegyes szerelem – ha egy szabadabban |
ráfelel egy lágyabb, akár e dalokban, |
|
A tenger a földdel, föld faggyal vitázik, |
Öletekig csap, de felfutva odáig, |
|
Ő dob tefeléd is, igéri, öledben |
tanyát verve benned, üresen hagy engem, |
|
|
Beh pihennék…
Beh pihennék. Harminc… harmincöt év, lássad, |
levegőt kell vennem. Már a kimondása |
|
Tán csak azért mondom – szivedet gyötörve – |
hogy a másik részt, a még tele jövőt te |
|
Ahogyan tárgyait a kezembe adta, |
úgy ürült, szegényült – küldött magasabbra. |
|
Ritkul a lég. Amit még ez a föld nyújthat – |
mint a gyerekéből a fegyvert s a gyujtót. |
|
|
Elérhetetlen
Elértem ezt is. Itt aludt, |
A szélviharból lám fészekbe hullt, |
fészekbe már – jó dolga van, |
mert az lesz már – ezt hitte. Én |
csak szenvedése lesz enyém – |
mint majd ha munkát és virágot s gyermeket! – |
|
sohasem voltam s ő szegény |
|
|
A dicsőség csábít…
A dicsőség csábít, hogy fejeden nevem |
|
– beh könnyű – koszorú lehet? |
Már a magaméról is untan levetem. |
|
Nem magam mutatni, de hogy mint a sólyom |
fel csak azért vágytam. De már lecsapódom |
|
Mert tekintetével, ha elért a világ, |
mint sebesült téptem nyakamon a ruhát. |
|
Fulladtam, ez vetkőztetett. |
|
Rejtezni akarok, mint midőn ölellek. |
Így vagy anyám után az első, ki mellett |
|
Ne nézd homlokomon, s ha igen, úgy nézzed |
mint kín-pattogatta lázas főn; tenéked |
|
|
Külön világban
Külön világban és külön időben |
Már új idő, új rend van készülőben, |
|
egy új teremtés, könnyű kezdet: |
|
susogja versenyt egymás mellett |
|
egymást vidáman rábeszélve |
két karóránk felém a langy sötétbe. |
|
Mi egy ember? Egy élet? Oh, tudom, csak |
napunk, holdunk egy égbolton bolyonghat. |
|
Fülelem, hogy a két szív, melyet |
|
egy karban tartok, hogy felelget, |
|
hogy békül, mióta egymáson |
majd összetört – hogy egymásra találjon! |
|
Felriadok egy ideje, mint pásztor |
|
apáim, minden pirkadáskor. |
féltem az éji tolvaj elmúlástól? |
|
Gyúl kint a nappal, tele széjjel |
|
nyájként mozduló eseménnyel. |
|
Kár már mi érhet? – kérdem, |
mióta gondom tiéd, felerészen. |
|
Nagy fényben alszom el. Álmomban, úgy szeretlek, |
|
multamba is már beeresztlek. |
jársz fel-alá velem –, ha est közelget, |
|
nevetve rántsz kézen anyámnak |
|
hívó szavára, tán anyám vagy – |
forgok, heverek, végre megnyugodtan. |
|
|
Változat
Ó, kongó órák, egymásbafonódók, |
Beh rossz, be rossz volt, míg egyedül éltem. |
|
A fürge percek, mint rég, munka éjjén |
úgy járnak, szállnak, fércelik, mi eddig |
szétfeslett mindig. Most már összeillik. |
|
Be jó, be jó, be jó lesz, magyarázzák, |
Úgy ringok-rengek bízón az időben, |
a lágy jövőben, mint rég a bölcsőben. |
|
Falkát vakogtat még velük az emlék, |
Ebek csaholnak, nyínak és kerengnek. |
(Sötét van; mindent ólakba terelnek.) |
|
Sötét van, éj; mint nyáj piheg köröttünk, |
|
neszez, bú össze földünk – |
fejem karomnál hűbb karokra bízván. |
|
|
Egy idegen városban
Latinul, osztyákul, tudok franciául. |
Mint gyereket, ki fél elválni anyjátul, |
|
Jó neked ez, látom. Még messzebbre látok. |
szavaidra tünnek el az akadályok. |
|
Viszem a szorongást nevetve mögötted |
olajnyomatát, hol Rákóczira törtek, |
|
Nézlek – oh ha ott is így tudnál beszélni, |
hol ennyit sem értek, ha a Hang megkérdi, |
|
|
Hány alakban bujkál…
Hány alakban bujkál, mint egykor a Múzsa, |
a halál, hogy titkát egyszerre megsúgja |
|
s rámszóljon: beszéld el! |
|
Ismertem a Múzsát. Majmolva az istent |
egy lány, egy napszámos mosolyából intett: |
|
Így kerülget, lesdel a halál is mindig; |
örömünk felezni közénk is besiklik, |
|
Arcod üdvözült volt, oly távolin édes, |
féltve reádnéztem, mint az ő mellén lesz |
|
Vele vívódtál már? S én is vele voltam? |
de azután annál mohóbban hajoltam |
|
Szavaira számon még dadog a válasz. |
ha a vonaglás hab-csúcsán felkiáltasz, |
|
|
Álmomból ébredtem
Álmomból ébredtem. A tenger, az enyhe, |
s köpi-nyeli nyálát, mint az eb, ha fekve |
|
Végig a part hosszán, ameddig ellátok, |
vergődnek a messze kivetett hullámok, |
|
Alszol, jajongó szád mosollyal övezve. |
mit vet föl a mélyből – bár egy röpke percre – |
|
Megismerhetlek most? Nem látok a mélybe. |
|
Sikoltsz s derű száll meg. |
Ki támadott rád? A mosolygó örvénybe |
|
|
Nyugtalan alvó
Kiáltsz és átkarolsz – pihegve, hirtelen |
|
dallamra nyögsz már, szép szirén, |
ahogy lebuksz megint és azt hiszed, velem, |
|
az álom tünde hab-szinén. |
|
Karod nyakam köré kulcsolva ki elől |
|
kúsznál, remegő, fölfelé? |
S ha fönt vagy, mért akarsz lehúzni lebegő |
|
Lemennék szívesen. Megtudnám végre ott, |
|
kiket csalsz sorba le, ki űz? |
Ha hunyt szemmel, ügyes úszó-mozdulatok |
|
között karomból elmerülsz. |
|
S mit készítsz ellenem, mert síkos testedet |
|
átkapva egykor hallgatag, |
félig-lény hugaid közül a rettegett |
|
|
Az én fülem sérti…
Az én fülem sérti leginkább, hogy alig |
|
fordulnak egy-két kört e versek |
szabott zenéjükön, egyszerre mindegyik |
|
gorombán, mint midőn a tű a lemezen |
|
kiugrik, érdeset csikordul |
s a szabad anyagot szakgatja élesen: |
|
Mit rejt a dal? – Rendelt körén zengve fut és |
|
egyszerre – mily határt súrolva? – |
a lélek felsikolt, mint tányéron a kés |
|
s egy szót nyög újra, újra – |
|
Halál, halál, halál – bármerre fordulok, |
|
válaszul nekem e világ már |
azt súgja s hirtelen, kürtként azt zúgja, hogy |
|
egy forgás még s lejártál! |
|
A föld szalad símán; szédülten így kapok |
|
szerelem, barátság, felétek. |
Köröttem, jajra jajt tépve, így karmolok |
|
|
De nagy gondomról is…
De nagy gondomról is itthon jobban tudok, |
|
tudnék már egy kocsissal, csősszel |
beszélni, mint okos barátiddal, a sok |
|
gyorsnyelvű, lélekbontó bölccsel. |
|
Koporsók savanyú istálló-illata, |
|
oh, a paraszt-szagú halottak! – |
Hova vágyom, midőn azt gondolom: haza? |
|
De itthon is már hallgatok csak. |
|
Tudom én, mit jelent, hogy álmaimban és |
|
a versben is mind szállanom kell! |
Hajtja a lelket a megnemelégedés; |
|
hajtja – de mit tudok meg ezzel? |
|
Botolva kél a szó. Bomlás, agyag dohát |
|
szívom, míg bátyáim beszélnek. |
Mint a szerecsenek Afrika illatát: |
|
hordják a sírét a szegények. |
|
Az ősökét. Mintha mindenkit a halál |
|
parasztnak lökne vissza ismét: |
bólongnak biztosan – mindent jól tudva már – |
|
mint egy konok, barbár követség. |
|
Nyirkos, avas mezek, mint Lázáron – kezek |
|
meredten s, már előre, sárral! |
Összeölelkezünk, mélyet lélegezek, |
|
mint majd ha holt apám kap által. |
|
|
Esti dal otthon
Fáradt a föld, nyujtózni vágy. |
főt hajt a fonnyadó virág, |
bólint, ládd ennyi az egész. |
|
Egy nap. Kikelnek sorra fent |
nyüzsögnek az éjben és kereng, |
ragyog a raj, szinte csipog. |
|
De lent a sötétség az úr. |
Megkaptam, amit kaphatok; |
s szenvedtem, néma válaszul. |
Alhatok, próbát halhatok. |
|
|
Vonaton utazom…
Vonaton utazom, nézem a táj képét, |
ha az ég foncsorja hirtelen enyémét |
|
Dobja ki az éjbe: ott remeg a távol |
fut az óriás arc. Mint a sűrű zápor |
|
Megriadok tőle. Egy kisérteté, még |
Homlokomon holddal esengjem hűségét |
|
|
Hiába vártam…
Összekacsintva fent kigyúlt |
|
Istenre vártam? Az az arc |
|
ha lobban, mécsként lebben |
felém s tán jelt ad: erre tarts – |
|
De nem gyúlt fel az estben. |
|
Hazám volt, nem fájt a magány, |
|
az ifjúságból – vad, sötét, |
|
az volt szeles, kegyetlen! |
Ebként, szelíd szívem köré |
|
|
Együtt aludtál
Együtt aludtál – tudod még kivel? |
Honnan merülsz fel, árván, mint az árnyak, |
s oly hontalanul is, ahogy kikel |
a hajnal tojásából a madárhad? |
|
Süt a nap. Nyár van. Káprázón ragyog |
a férfikor. Leplét ejtve a környék |
ezer fényével int és mosolyog, |
hatalmak, baljós árnyak visszajöttét, |
|
micsoda barbár mitológiák |
kúszását érzed feléd napra nap, |
dobogó szívvel e derűs világ |
mióta ezüsttel vegyül hajad? |
|
Mit követtél el, hogy nem lepne meg, |
ha egy reggel egy fordulón tolúlva |
vád-csaholással a vad istenek |
akár a vérfertőző Ödipuszra? |
|
Mit rejtegetsz te – örökbe kapott |
szíved alján mily nyirkos bűn lapul? |
Hogy ott él, te is csak arról tudod, |
felelni kell, csak állsz majd szótlanul… |
|
Csak állsz – fény csikland könnyes arcodon |
s az ártatlanok sikolyaival |
csak sírsz és sírsz és integetsz vakon |
hogy utat lelhet lám a férfijaj, |
|
hogy van okod és méltó zengened! |
és megátkozod ezt a földet itt, |
amely anyád volt, aztán kivetett |
nem fedte néked fel a titkait… |
|
|
Áruló
tovább a zengő ütlegekből, |
melyekkel rajtam is keresztül |
|
hát öklömet is visszafogtam: |
ha nem jajongok, haragomban |
se könnyebbítsen semmi sem. |
|
Mit azért kaptam, mert embernek |
nőttem fel, így külön-magamra |
vettem; konok gőg éltetett: |
|
nekem Ő is külön felel meg, |
ki ránk ítéletét úgy szabja, |
mi hajtsuk végre, emberek. |
|
|
De néma maradt Ő is. Állja |
a kihívást. Ha rámtekint: |
mint mesterember, ha megint |
zavarják sürgős munkájába! |
|
Hátrálok, nincs hova huzódjam, |
ha szerszám-kapva rámkiált. |
Lelkemben fog meg, mint kutyát |
a csapdává szorult sarokban. |
|
Látom a villám villanását, |
szemében, ahogy rámnevet, |
|
mért állt is át a pokol-fajzat |
mellé, mellétek, emberek. |
|
|
|
Játszottam…
Játszottam; azt hittem, velem |
|
játszol, Uram, vidám vagy. |
Nevettél. S hirtelen a menny |
|
eltorzult, fényes szájad. |
|
Horkanás hallott – fogaid, |
|
…Az apám szegény, ha ivott – |
|
Lefogták. Téged senki sem! |
nevetsz már. Félve figyelem, |
|
hogy jársz, dülöngsz a Házban. |
|
Az anyánk tisztította ég – |
|
csattan, törik, mint ablak! |
Lámpa hull, hó száll, tollpihék; |
|
Rámhajolsz? Még rejtelmesebb |
|
Csönd van mostan, tél; összetört |
Hallgatsz. Neked is harc között |
|
És szeretet csak elhalón, |
|
ha könny közt vall, dadog már? |
Mint nékem? Ki vagy, nem tudom, |
|
csak azt, fiad vagyok már. |
|
|
Elfordulsz…
Elfordulsz –, a sík táj, a tenger fölissza |
s ragyog az ég. Fölém száll egy darab, tiszta |
|
Az árnyék millió cserepe az éjnek, |
Villog két színével a kétszínű élet, |
|
Megértem a játszmát – csapdaként a kocka |
Lesik az istenek, ki bukik a rosszba, |
|
Nem mozdulok. Tudom, hogy sohase látlak |
S tudom, férfimód az lenne megoldás csak, |
|
|
Nem érdemelnek meg…
Nem érdemelnek meg az emberek minket. |
|
Van egy világ, van egy szabad hon, |
|
hol mi uralkodunk, hová leviszlek, |
|
Ott szerettelek meg. Jobbra néztem: álnok |
|
Rómák (mert ott éltél) lobogtak. |
|
Balról – hessentve füstként a világot – |
|
Elpusztul a föld, ég. Semmi se kell. Állok. |
|
Nézlek féltékenyen, te gyenge, |
|
hogy’ népesíted be a pusztaságot: |
|
|
Semmit sem értünk…
Semmit sem értünk a halálhoz. |
Hűvös és nedves az évszak. A köd |
homályt vakol a hullongó homályhoz. |
Vígasztalan szem: az ág csak csöpög. |
|
…Én sem vonzódom a világhoz – |
Ázottan bú az állat. Gomolyog |
az est, az elme. Varjúként kiáltoz, |
csapong a ködben eltünt alakod. |
|
Nincs könnyebbülés. Annyi sem, amennyit |
kutyám kihány, csaholva azt a semmit, |
mely engem is azzal nyom, fojtva, hogy |
|
üres, valóban. Úgy dermeszt, előre |
hogy csak az űr, magányom csendje nőne |
a suttogott jajtól is. Hallgatok. |
|
|
Könnyező
Vigasz sem kellett már neki. |
Csak jöttek, dőltek könnyei. |
De nem zokogott: nevetett, |
azon is, hogy úgy könnyezett. |
|
szálltak a könnyek, meg-megálltak, |
az állán jégcsap-csillogásnak. |
|
Mondhattam, hogy ki szereti. |
Remény sem kellett már neki. |
Bólintott, hogy mindent köszön. |
Mint dőlt edényből, dőlt a könny. |
|
Aztán, mint fuldokló, ha még |
a sós cseppeket szerterázva |
vad nemet intett a világra. |
|
S eldőlt, új könnyektől vakon, – |
Szólt még, kiáltott. De szavát |
az leste már, a másvilág. |
|
Az érthette, ki könnytelen |
Kezét fogtam. Hogy vígasztaljam, |
rámosolyogtam s vele sirtam. |
|
|
Konok kérdezők…
Konok kérdezők, kik a Válasz-t adtátok, |
szálltam torony-iránt vad kerék-ugrások |
|
hol a jövő, akit – vőfély-módra szórva |
menyasszonynak hoztunk volna Magyarhonba? |
|
Minél közelebbről, nekem az a szép arc |
rég azt mosolyogta: „ha megölelsz, meghalsz, |
|
Mentem, amig láttam; de már őt se látom. |
vörös szőrzsák a nap, mint a bibliában. |
|
Mint gyerek-szememnek: a futó felhőkből |
Hátrálok, ahogy szól s néz – mintha tükörből – |
|
Hallik az ítélet. Kegyesen és híven |
csak azért futtatja előre az isten: |
|
|
Csend
Állj meg, ne állj meg – majd megáll a szél, |
Megáll a csillogás, vele a falevél; |
|
A kis örvények a rét rohanó szinén, |
emlékké merevül, se tied, sem enyém. |
|
jégbefagyott virág, olyan lesz a világ, |
Szólalj meg – zokogod. De hiába kiáltsz. |
|
|
A lámpa lehull…
ott künn a hold az estben. |
|
Elhányt ruhaként hegy, tó, |
Várják, mit ejtek el még. |
|
Anyám volt? Szeretőm volt? |
elszáll – szobornak így hagy |
|
|
E zord időben
Tőled jön a fény rám. Kellene több is még. |
megtörlöm arcod. Behomálylik ismét, |
|
Ez világít
Napnál, lámpánál, még vak ifjú szívben |
szikrázó hirtelen haragnál szebben |
|
e két kis hajnal, mit cirógató |
ujjam szád sarkain kikölt. |
|
|
Mi értelme…
Mi értelme a reggeleknek, |
a fényeseknek? Ifjú szádon |
kis réti vadként hemperegnek, |
mind frissebben, ha tudják: látom. |
|
Attól enyhül a föld, hogy játszom. |
|
|
Pirkad
rózsákkal néz a nyárutó rám |
|
azért, hogy szabad voltam; |
|
|
Könnyű
tekintetem tekintetedbe már |
fénnyel színnel tömött fejembe |
|
lombjába ha csak egy madár. |
|
|
Elmaradt háború
Örüljünk hát a könnyű hegyi ködnek, |
fényes sineknek, méznek, a gyümölcsnek, |
|
harmat szalad a fán, a fáknak – |
|
Nézd hálával az éjszakáknak |
tartályait, a házakat, sok hű hegyünk |
|
s a tornyokat, hogy egyre állnak – |
|
Mint messze ismeretlen tájat |
fedezzük újra fel, hogy élhetünk – |
|
|
S az ibolya alatt az árnyat |
|
|
És ezt és azt és a könnyű madárhad |
|
szárnyalásában boldog sóhajunk. |
|
|
Hajnal
Csorog már ki az éj, fut ablakrésen, ajtón; |
Ébredj szép áldozat, beszéld el |
kalandodat a sűrű örökléttel. |
Mit izleltél, hogy szem-lezárva |
lefordultál az édes pusztulásba? |
|
Mit kaptál ott, kiváncsi? Mutasd, hogy mit karcolt ma |
(Míg önnön szobrunkként, mint márvány |
sírboltra vésett királyfi-királylány, |
mi kéz-kézben, mosolyba vásott |
szájjal romoltunk, csaltuk a világot.) |
|
Gyűlölöm én az éjt. Mindent, mi volt! Az álom |
Már nem vagyunk óh! Nem, nem! Ha az éj le: |
fölránt a hajnal is egy öröklétbe! |
Én ott vagyok honn. Gyere. És ne szólj, csak |
kövess, Eurydiké, kihozlak! |
|
|
Szeress, ne kérdezd…
|
Szeress, ne kérdezd, hogy miért, |
|
ha nem magamért: magadért, |
mit mégis ízlelhetett ajkad, |
ízéért e friss pillanatnak. |
|
|
Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy? |
|
Az vagy, mit a szív, mit az agy, |
|
a szem kintről kölcsönbe kap! |
|
Ne félj kinyílni: szabadabb |
leszel csak, minden porcikáddal, |
nem is velem, de a világgal! |
|
|
Szeretünk, már nem is neked |
|
mondom, nem is kell értened, |
|
örülj: a tested is szeret, |
|
a falánk föld, mely eltemet, |
az idő: hogy átfolyna rajtad! |
ki így sejtteti, mit akarhat. |
|
|
a jó íz, mit egy nappal ad: |
tanácsolták már, higyj azoknak, |
a csontjaikkal tanuskodnak. |
|
|
Fordulj szembe…
Oldalról szomorú, de vidám vagy szemközt. |
mint amikor a nap rejtegeti fényét |
|
s egy villanás alatt – meleg égi állat – |
fölnéz a földmíves, lova is: tavasz jön, |
|
De másról beszélek. – Bár kihűlt szívemben |
melegül egy tájék, reményeim érzik, |
|
Fordulj szembe velem, belőled is, rólad |
|
– rejtheted! – a nap szól, |
fagyos ereimből, hívj ki láncaimból, |
|
|
Csendesül már…
Csendesül már, mint kör a tó-szinen, |
melyet a behullt kő vetett, |
már lassan-lassan nyugtot lel szivem; |
símul, mosollyá lesz a seb: |
alámerül valómban, én föllégezhetem. |
|
Hajnal van. Mint ottkünn a hangtalan, |
szárító szél a lomb között, |
keresztül rajtam halk vigasz suhan, |
Megcsillan, hull a csöpp. |
bár sírva, gondold majd te is, hogy nem volt hasztalan |
|
a kín, a gond, a könnyek zápora! |
Ha kő, vas, átok megmarad, |
a boldogságnak is marad nyoma. |
nagy Fényt a holdnak sátora, a bolygók tábora! |
|
Isten veled. Nem veszhet semmi el, |
csak színt cserél; ő is, a bú. |
A harapás helyén – emlékezel? – |
másnapra csöppnyi koszorú |
így élek én is, gazdagon a fénylő semmivel. |
|
|
Remény, remény
síkos mennybolton egy pacsirta – |
mellyel az eget teleírta – |
|
Tavasz, tavasz, hogy vártalak. |
Mint egy ismerős állomásra, |
vártam, megáll egy percre csak |
|
Kiszállok. Lomb leng, kút csobog, |
emlékezem, hisz jártam itten: |
rokonok és patyolat-ingben |
Föld lesz alattam, csend fölöttem. |
|
zöld színnel, illattal a légben. |
Itt vagyok benn a tündöklésben, |
a férfikorban s nincs helyem; |
|
Állhatok – száll, rohan a táj |
az előbb zöld s már barna-sárga |
halmaival. Nyomul kiáltva |
E főt immár készen találja. |
|
|
Kinánál, Mexikónál jobban |
örökös nyers forradalomban |
száműztek. Ó ha tudnám, honnan. |
|
Bokrok, sziklák közt kanyarog, |
visz ez az ösvény, emel könnyen, |
mint az értelem egy jó könyvben. |
Mit tudtam meg? Amit tudok, |
már az is ellenség mögöttem. |
|
a jövőt is, szép rögeszmémet, |
úgy látom csak, ha visszanézek. |
Mi van előttem? Úgy megyek, |
mint aki fél, hogy visszatérhet. |
|
S már a hódítás sem vígasz. |
Lopott holmik közt, mint orgazda |
járok a csillogó tavaszba. |
ki parancsát már nem fogadja? |
|
felszedett estig az utcán át, |
a jaj, hajh, baj torz garmadáját, |
egy ország parázs-koronáját. |
|
|
minél magasabbra a völgyben |
kudarcom gyarapszik köröttem. |
S a vád: kaptál egy életet, |
mivel fizetsz most elmenőben? |
|
tág láthatár, fénylő vidékek, |
meddig szemem körben elérhet, |
nem tehetek semmit sem érted. |
|
Rend! – mondtam én is. A falak |
– már láttam – ahogy ijedt görcsbe |
rángva repednek, dőlnek össze, |
amint varázsvesszővel utat |
vágok én szüntelen előre. |
|
Ó, sejtelmek, csábos miértek, |
nyüzsgő férget, poloskafészket, |
dögöt, mely rejtetten rohad, |
érzek, ha valamit nem értek. |
|
És nem értettem semmit itt. |
Pislogva hallgattam a szónok, |
a tanult, hétpróbás bolondok, |
csak biztonságomért bólongok. |
|
|
szép ékszerüzlet, csillogó ég! |
Fölnéztem, éjfél elmúlott rég. |
Hát éltem, mondtam, itt vagyok. |
A lét akkor volt szép, ha emlék. |
|
Telt, ment az éj, közben ahogy |
a vén ember megáll és hümget, |
torony-hangjával mordult egyet. |
Jó azt volt tudnom: alhatok, |
múlok, ahogy a folyók tűnnek. |
|
verebek szálltak s az újságok, |
fújva a napi ocsmányságot. |
Szedte már fegyverét elő, |
ki álmában légynek sem ártott. |
|
vad tigris-fejét, legörbedve |
kúszott, majd feldobta deli |
testét az égi sík füvesbe. |
|
Csillog? – hogy vacog, rezg a táj |
veszélyes fényben! Szememnek |
alaktalanság a reggel lett: |
torz törmelék, homály, halál – |
Szél zeng. Meleg karokból keltett. |
|
|
Vonul a szél, mint hadsereg |
a hajlongó, riadt vidéken, |
tereli zsákmányát az égen: |
völgyek és ismerős hegyek |
futnak rabszolga-menetében. |
|
egy rét repül! – óh édes Tolna, |
így szakadsz emlék-darabokra – |
közt erre próbál már a horda. |
|
Két napja üvölt ez a szél, |
két napja csorognak e versek, |
mint csapjai felszakadt sebnek. |
A szenvedés se könnyebbít meg. |
|
Ha száll, úgy száll csak már a dal, |
mint a csikaszé olvadáskor, |
mikor megint a hegyre gázol, |
s nősténye messze illatától. |
|
Remény, remény, lánggal teli |
szívemből bárha úgy kerengsz föl, |
mint összeomlott épületből |
a porfelleg szép griffjei, |
ragadj fel omló életemből. |
|
|
|
Mérleg
|
Egy sarkon álltam: mit tagadjam, |
pontos, hűs pisztollyal a zsebbe’. |
Ily pontos, hűvös volt agyamban, |
mi odaállított, az eszme. |
|
Vártam valakit: hogy ha ő jön, |
tán leteríti… bár az ösztön |
sugdosta, ez is csak gyilkosság. |
|
Nem arra jött, így él ma is még, |
ha él még az az ismeretlen – |
De a ravaszt-babráló eszmék, |
a biztatók kamasz kezemben, |
|
ők merre élnek? merre szálltak, |
hogy – sorsomat is szélbe vetve – |
szétszórtam a röpcédulákat |
kezemből, míg izzón szavaltam |
s csattogva, mint arrébb a zászló –? |
Gyűrötten csüngök most magamban. |
|
|
Malterként épület falában |
lapulnak, mégis testet öltve? |
Hangsúlyként a szegény szavában, |
ha visszavág a törtetőre? |
|
Zsellér-kert, meggyfa lett belőlük, |
csatorna s most vigan csörögnek? |
Cseléd arcán próbálják röptük |
s csak én nem ismerem fel őket? |
|
Hallom, halad a világ mégis |
és harcunk nem esett hiába – |
zengi őket az ellenség is, |
aki miattuk lőtt a szánkba – |
|
Ez sem vigasztal; házi állat, |
ne az legyen nekem a sasból, |
ne kegydíj-, zálogház-szabályzat |
bolygó-fordító akaratból! – |
|
gondolom. Ám tudom, magamra |
gondolok csak, mert kiszemeltek |
és egykor szédítő magasba |
ragadtak, aztán elejtettek. |
|
|
Én nem hazudok le a multból. |
Én nem toldom meg a jövendőt. |
A dallam kiszórná szavamból |
a rosszat úgyis, a veszendőt. |
|
Költő vagyok, a kígyó-módra |
bőrváltó tényt, a pillanatnyit |
űzöm-lesem – elszomorodva, |
ha rajtam is csak átiramlik. |
|
Tudtam gyűlölni. Úgy gyűlölni, |
ahogy ma érteni szeretnék; |
vagy férfiasan csak eltűrni |
a rámzuhogó balszerencsét. |
|
Én nem értem, de szívem békül, |
már ellentétjeit is érti, |
mint midőn a számsorban végül |
előjeleket kell cserélni. |
|
Mit tud külön már? Mondja, mondja, |
oszt, összead, hadarva méri, |
betéve percenként megoldja, |
|
|
Abban bízom, mit megvetettem. |
Csikorgón megállnak a népek? |
Egymást biztatva, ernyedetlen |
forognak szorgosan a gépek, |
|
most éjjel is. Mint az ütések |
a motor szív-szerkezetében: |
robbantgatja a mindenséget, |
löki a gőz, a gáz serényen. |
|
Szól az anyag. Míg félve ismét |
mi hallgatunk, ő tovább lázad, |
szavalja kórusban az eszmét, |
mit belelehelt egy bölcs század. |
|
Mozdony dohog a völgyben: inna, |
s topog, hogy jöjjön az az étel! |
s fut máris. Úgy hallgatom, mintha |
|
Viszi a földet, lelkesebben, |
a hajdan meglökött vas, egyre; |
megnyugtat, hogy rá biztak, Szellem, |
s nem ránk, e gyávuló seregre. |
|
|
Jeremiás
Im itt a táj, kész városod – |
|
csend megszállt álmodói, rendezői. |
És pontos terv szerint omol |
büszkeségünk szép magosaiból |
a kő, a vas, az anyagba kevert |
nyujtózó eszme. Feldobott csokor: |
úgy száll föl és kereng le majd a kert. |
Vérző madárként sír, fut az idő. |
Amit jósoltam, mind betelt. |
|
Új bölcsek, új tudók jönnek elő. |
Hűs orvos-ujjuk érintésitől |
a nyelv kihull, a szem kidől, |
elveszti amért létre kelt: |
Amit jósoltunk mind betelt. |
|
Ki lesz helyén a nagy cserében? |
Ó, forditott világ. Patája |
körül dörgéssel s gyors tüzek |
a bokrok, ólak közt üget, |
Mult kék színével jár az égen |
|
Ki lesz helyén? Nyugodt vagyok |
s csak büszkébb, ha senki sem ért; |
elmémben is attól, mi ért; |
tán sírok, tán játszadozok, |
hogy nem felelek semmiért. |
|
|
Üvölt…
Üvölt a zsarnok; dühe mint a szélé |
úgy száll a népbe, érleli keménnyé. |
|
Emelkedik szivem példára; boldog, |
|
ajzott feszültség biztat – |
neked köszönhetem, ki ellen felcsapódok! |
|
igy mérve, hogy ki is vagy, |
|
s ki az, ki küldött, hogy beteljesítsed |
Büntettél – oldtad szolga-bűneinket, |
|
Hát add ki mérged – már az is miénk lesz. |
Mi a vihar, lent kúszva már beszédes |
|
Szél voltál s felleg, mosni egeinken |
De könnytől-vértől szutykosan most isten |
|
már elhajit, mint spongyát. |
|
|
Kezek
Mennyi kéz, mennyi, mennyi kéz, |
integetés, taps, szárnyverés. |
Mit raksz és tépsz le hirtelen |
magadról, erdő, fénylő értelem? |
|
karoddal mit szősz-fonsz folyó? |
mit kapkodsz egyre éleskörmű szél? |
|
Kapkodnak, mint a rengeteg, |
a zsúfolt, teli nemzetek. |
falu és város, élő és halott. |
|
Már nem mozdulok. Leteszem |
fegyverem, két ügyes kezem. |
Ősz van, érzem az oktatást, |
magát öli, ki nem tud ölni mást. |
|
|
Hallgattam…
Hallgattam s ahogy vádoló szavad |
mind élesebb lett: igaztalanabb, |
riadtan én az ős gyermeki kéjt |
ízleltem, mint a konok elitélt, |
ki ingét tárva azzal lesz nagyobb |
a hóhérnál, hogy mindent odadob. |
Csak néztelek; hát vágj ide s ide, |
végezd te el, mit nékem kellene. |
És vártam azt, mely kettőnk mérlegét |
elbillenti és visszadob föléd: |
a latnyi túlzást. Büntettél tovább. |
Nem láttad arcom győztes mosolyát? |
Szegény, vak voltál. Én, az áldozat, |
szégyelltem már, hogy sajnálhattalak. |
|
Önző
Ha a szerzéshez még nem is, |
az eldobáshoz már e tájon |
volt erőm, hitem, ravaszságom, |
|
Egyenként s titkon, mint aki |
lopni készül, úgy tapogattam |
s vetettem el mind hamarabban, |
mi züllesztett reményleni. |
|
Munkálkodom, az idő sürget: |
tudjak még jókor megtagadni |
mindent, hogy meg tudjak maradni |
embernek, bár vaknak-süketnek! |
|
Ritkul a táj, akár vonatban |
a száműzött körül honán túl. |
Szállok szédülten a világbul |
egy helyben állva mozdulatlan. |
|
Tudok már jól feledni, jól |
csak állni, hű arccal előre, |
sulyos csönddel tömörre tömve, |
|
Keményedem, mint mag körül |
a csontház. Mit kell megőriznem? |
Ha feltör, megtudja majd isten, |
keserűt nyelvén, emberül. |
|
|
Vigasz
A fürdőkádban átölel a víz, |
egy lételőtti boldog honba visz. |
Az elme romlott, csüggedt, hontalan. |
A bőr emlékezik, még boldogan. |
|
Magányom szóval fel nem oldhatod. |
Ki vagy, mi vagy? – Csak tárd ki két karod. |
Társává az tesz, az segít, aki |
hogy ember lettem, elfeledteti. |
|
Háború van, az ész, erény, a hit |
már hajtja halni választottjait. |
Az eszmék győznek, sorra mind! S terem |
új mindig, míg egy szál hivő leszen. |
|
Nekem tűz, víz kell, biztos őselem. |
Hát ments ki innen s jöjj te is velem |
az ősi tájra, mit a szerelem |
nyit bennem néked és benned nekem. |
|
|
Teremtés
Rádébredtem ujra, ujra! Mit |
gyűrtem le, hogy ily győztesen megint? |
Pihegve nézek és nyulok feléd, |
mint az uszó, ha lába végre földet ért. |
|
Szülőhazám vár. Oly tenger hozott, |
mely földre úgy tett, hogy visszafutott, |
megismételve a csodát nekem, |
midőn a part repült előre a vizen. |
|
Igy nő a nappal, igy nősz benne te, |
kétlaki létem szelid szigete, |
igy nyújt magasra a naponta új |
teremtés, mely naponta új kaoszba hull. |
|
|
„Tán boldogabb már nem leszek soha…”
Mint fészekről meleg madáranya – |
felrebbent, felszállt fölülünk az éj, |
a szép madár, az idő madara. |
|
Mert mondd, elszállt-e azzal, hogy haza- |
Egyszerre mindent átcserél, |
uj földet tár eléd varázslata, |
mindent bezengve győztesen, akár az Úr szava. |
|
fölrebben, vonja látkörét, |
kiáltva új mennyboltot ír föléd, |
nevetve azt, ki öregnek itél, |
gyermekként jársz-kelsz, dudolgatsz, uralkodol… |
|
|
Felelet
|
köd-erdején karácsonyestjeinket |
s a fájdalom a sötét folyón elcsorog – |
|
gyermekkort nyit rám a meleg tekintet, |
|
egy tekinteted álomba meríthet |
|
Quod – quid vidisti in via? – ha kérdenek |
|
ott, hol majd szó nélkül is szólhatok: |
|
ajkam mosollyal magyarázza: |
az emberek még mint lehettek boldogok |
|
midőn a csend s a benne fülelő halál |
|
a mindenséget, mint a fagy átjárta |
|
és az pihent, ki zokogott – |
|
– Tudtad? No jól van. Ez volt a te dolgod ott. |
|
|
Pihenés
s örvény helyén mosollyal. |
|
|
Kérdező
„Kié, kié?” – csak fecseg, |
|
mutasd magad, szép remény. |
De csak játszik, mint a fény. |
|
|
Emeli…
Emeli – beh gyorsan! – az ősz |
|
Emelkedünk; nem állja már |
november magasát a tölgy, |
|
zúgnak, jégi csókák, sovány |
|
Egy helyben állok; szeliden |
|
|
Hajlik a nyír…
November van, torlódnak a fellegek, |
sejteni csak, a déli nap hol lebeg: |
hályogosan meg-megvilágul az ég, |
mint mikor vak nyitja-hunyja holt szemét. |
|
Csuklik, felsír a nyírerdő, elcsitul, |
tanít dalra már engem is magyarul. |
Morog a tó, hab-fogait felfedi, |
a dühödt szél visszafelé tereli. |
|
Hajlik a nyír, meghajol és visszavág, |
úgy tagolja az ősz konok ritmusát. |
Arra lépek, meg-megállva s hirtelen |
nekifutva, mikor nem is tervezem. |
|
Száll kiáltva, száll az égre, visszaszáll |
s felcsap újra, lecsap újra, írja már |
az ős baj lázvonalát a láthatár |
sötétszürke táblájára a madár. |
|
|
Barbár roham
Villantja karmát s köd mögül a napot |
farkastorokként tátva, megint hüvös |
|
halált lehel le ránk a kóbor |
|
tél Buda halmairól, barátom! |
|
Itt van megint a nagy kerülő után! |
Föl-ette újra szép hegyeink arany |
|
lombját – lapulva méri már, hogy |
|
vesse magát a Dunán keresztül. |
|
…A tiszta utcán, a derüs üzletek |
között esővert földek ugar-szaga, |
|
avar s a rajta csörtető vad |
|
bűze lebeg – betör a vidéki |
|
faragatlan, zord, barmai közt lakó |
természet! – érzem lökdösődéseit, |
|
törve utat haza a viharban. |
|
Futkos, kiáltoz, nincs az az oszlató |
rendőrcsapat, mely még az imént együtt |
|
tolongó népből így kiűzze |
|
mind a ruhája szerint gyanúsat. |
|
Ez a nagy ellen! Északi szél rekedt |
parancsuralmát, dührohamát hozó! |
|
A többi mind nyomába jő csak, |
|
mint had után keselyűk, hiénák. |
|
Ezzel dacolj, ezt vedd idegen, pogány |
importnak, ettől óvd fiaid, hazám! |
|
külnegyedek terein, amerre |
|
szememre húzva vén kalapom, megyek |
falhoz lapulva, újra magányosan, |
|
borús követként, ki hiába |
|
hozta a hírt; keserűbbet visz még. |
|
|
Az ítéletmondóhoz
„Maecenas atavis…” –
Horatius
|
Munkám csak te veszed semmibe. Semmiből |
én is főt s derekat fölfele szoktató |
máris szembetünő művet emeltem, új |
útjelzőt, e szeles, puszta homokmezőn. |
|
Én sem múlok el így jeltelen. A halál |
döntsön földre ma bár: űr marad ott, ahol |
álltam, gyűrübe ráng ott a futó idő, |
mint szobrot kerüli, érleli a hiányt. |
|
Fölnéz rám, amiből jöttem, az alja-nép. |
Bajjal tört utamon – mint hegyi sűrün át |
kézzel tartva a gallyt a követők előtt – |
úgy jöttem, hogy az út neki is út legyen. |
|
S vár és jelre figyel s nagy fülelése tág |
csöndjében ma rekedt hangom, az ismerős, |
jólhordó közeget lel; ami terhe volt, |
szétcsattan ragyogón, mint a megért vihar. |
|
Nem fojthatja el azt semmi. A nagy család |
bólint rá: szavamat mondja a tömzsi kún |
vincellér, a szikár jász kubikos, a hű |
székely, mind aki szót ért, magyarán magyart. |
|
Tömbként állok. Üres füllel a szóra már |
s bölcs érvekre; komor arccal, ahogy e kor |
megformált. Mereven jobbom előre int, |
daccal, mint amidőn fegyver előtt meredt. |
|
Élvén sokszorosan így jelenek meg az |
ökrénél szomorúbb szolgalegény előtt, |
így ott, hol vacsorát már a szopós se vár – |
Állok csak s mutatok s egyre emelkedem. |
|
|
Babér
Tudd meg, hogy nemcsak a diadal jele: |
a biztonságnak is jele volt, marad |
|
Lombja közé nem ütött a villám. |
|
Fejére fűzte mind, ki viharban ült |
hajóra, lóra. Tiszta időben csak |
|
költők hordták, mily láthatatlan |
|
mennykövek, ős veszedelmek ellen? |
|
Pálcával csaptam orron a Szörnyet én, |
a csűr-dézsmálót. Messze az árva nép |
|
hátrálva, integetve nézte |
|
mit mivelek – mi kimélt meg engem? |
|
Suhintást és fényt érzek. Az ég derült. |
Tornyokban vadként ül, feszül izmosan |
|
az omlás –, mily port rúg, ha ugrik! |
|
Jelre fülel; vele én. De csend van. |
|
Veszem babérom. Már nekem erre kell. |
Szabadba ismét hangosan így megyek |
|
bízva Uramban-Istenemben! |
|
Óvni magam nem az én ügyem már. |
|
|
Lehet még…
Lehet még költő, aki – bárhogy üsse |
kintről és bentről ami ütni tud – |
összezárt foggal, mint eb a megűzte |
vadat, úgy tartja a csöndet, a bút? |
|
S aki – mert neki a némán a tűzbe |
nyúló hős útja a példa s az út – |
nem jajdul akkor sem, ha épp e büszke |
csönddel lesz sorsa harsogón hazúg? |
|
Hát ne legyek. Hát álljak így merően, |
csak te légy velem e hazudó csöndben |
és életemben, oly odaillően, |
|
mint testemben a szív, csak te vigyázzad, |
mint ittbenn ez a hű és meleg állat, |
fölöttem-alattam nagy éjszakámat. |
|
|
A tájban…
A tájban bennerejtezik a bánat, |
mint az eszme a márvány tömegében, |
amelyet Michelangelo merészen |
kifürkészett és kivésett magának. |
|
Nézem és mérem s bontanám a fáradt |
tájat, a fákat, a szittyóst a réten: |
sejlik, mi bennük elrejtetett nékem, |
az üzenet s hogy még mi munka várhat. |
|
Anyaggá válik lassan szép világom; |
szemmel és szívvel aminek örültem; |
mint szobor-terhes követ bontom, vágom |
|
és vágyom minden fölöset körültem |
lerontani, mert nyugodtan-derülten |
az él nekem, ami átment egy halálon! |
|
|
Újító halál
Én belém haltál, halott. Hordalak, |
az anyaföldnél jobban őrzelek |
|
és bontalak. Jól harcoltunk, reám |
bízva dőlhettél hát a harc után. |
|
Mint szerelmes szerelmesébe, mint |
tanító abba, akit jóra int, |
|
úgy oldódsz át, hogy nem vagy. Egy éve már |
ront úgy, hogy újra teremt a halál. |
|
Mint sírodon a fűszál, ütközik |
bennem, mi benned jobb volt, emberibb. |
|
Múlok, öregszem; te ifjan tovább |
így újulsz, harcolsz még egy sorson át. |
|
Bocsásd meg, hogyha belepusztulok. |
Talán majd én is megbocsáthatok. |
|
|
Medve
Csüggeszt és aggaszt, fejemet |
szemem nagy káprázásba kap, |
tengert hoz be az ablakon, |
de mégsem alszom el soha, |
renyhe vagyok és izgatott, |
mennék, de mégsem mozdulok, |
magányra vágyom s börtönül |
Azt gondolom, az okosabb, |
aki most alszik, mint a vad, |
szívem a vad, a szökevény. |
s vele a szem, a száj, a fül, |
adja lehét a föld, a rét, |
akár a seb, a vér szeszét, |
s langyosan, mint a holttetem. |
Vért, vért, vért és vért érezek, |
s fordul bárhova, véren át |
Magamban hordom a halált, |
mint próféta az Úr szavát, |
hogy mit hoznak a holnapok. |
Szétkiálthatnám – hasztalan! |
halált harsogna csak szavam, |
jobb eltemetnem hát magam, |
hogy ne lehessen az se vád, |
hogy látva-láttalak, világ! |
|
Kipróbáltátok magatok…
már énbennem is, magyarok, |
|
dalát, ott ültem köztetek, |
|
s jaját, hogy is volt egykoron, |
ültem csak, beintett rokon, |
|
s hogy milyen mélyre estetek, |
s van-e itt mit keresnetek, |
|
mert bánat, szégyen be sok ért |
s a nagy visítást a honért, |
|
hogy medve esz, meg farkas esz |
s hogy pajtikám, de így van ez, |
|
s rá a hajnali tyu-tyu-tyút, |
hogy feledjük a szomorút, |
|
mert minek is, ha nincs remény, |
ültem az asztal szögletén, |
|
s hogy átok ez fejünk felett, |
de most már halkan fölkelek, |
|
gyermek voltam, nőttem, növök, |
vagyok egy kicsit ősötök, |
|
próbálja szívem hallgatag |
|
mikor egy népnek szíve egy |
mellben dobog: ki menti meg, |
|
és a talp alatt a fagyott |
|
mint a holt apák csontjai, |
és vigasz azt is hallani. |
|
|
Isten forró agyában
Isten szép ötletei s gondjai: |
összezilálva tolongtunk (mint álom |
vagy láz képei, némák szólani) |
e forró agyban, a bomló világon. |
|
Fájtunk s nyüzsögtünk… fent, rajtunk kivül |
útra-szabadult ráncokként vonultak |
a felhők, égi rosszallás-jelül, |
homlokára a nyüglődő nagyúrnak. |
|
Bámult valaha iszonyúbb jövő |
elé ez a szörny koponya, két kancsal |
szemével: a jég holddal, a láng nappal? |
|
Ki mondja, hogy nem volt őrült e fő? |
Ez ölni nógatta, az meghajolni, |
ez kézen járni, az kukorékolni… |
|
|
Hídi vásár
Hol a vásár, ott a vásár, |
|
az a síp, dob, hangzagyvarék, |
|
jön egy lovas pejlovastól. |
|
jön a csorda, jön a pásztor. |
|
A föld alól, mint a lélek, |
mint a szöcske, ürge féreg, |
|
mint a hangya, a tavaszi, |
|
Mint a király háznépével, |
jön egy hajdú húsz ökrével. |
|
Villan a felhőnyi porból, |
kimennydörög a szíj-ostor. |
|
Mint az árvíz, mint megéledt |
|
Jön a gyerek, jön a bogrács, |
|
Jön a kémény, ládd-a, füstöl, |
jön az udvar mindenestől. |
|
A kocsisor, mint a zsineg |
|
Mennyi utca, lenge térség, |
futó állat, tarka népség. |
|
Ni egy kabar egy ugorral, |
|
Ilyen néppel, ilyen fórum |
|
Ni egy cserkesz, ni egy tatár, |
egyik tikász, másik csiszár. |
|
kereng egyre, mint a kerék. |
|
Láthatja kend, hogy vasuti. |
|
görög, török, örmény, zsidó. |
|
Haj magyar sors, szétszakító |
|
Az a glóbus! itt van, itt jár – |
Igyál, magyar, szebb lesz mindjár. |
|
nézd így jár keser levében. |
|
Szennyben, szagban, jajban, zajban, |
így forgat egyre vakabban. |
|
Pokol ez, de édes, mint a |
|
Ebben élünk, ebben főlünk, |
a napisten főz fölöttünk. |
|
|
Közelgő háború
Nem ugrik meg az ágy még, |
De lassan már mozgolódnak. |
|
kilincsnek szárnycsapása, |
s mint ősszel a madárhad, |
nyakkendők, övek, szíjak, |
|
mint száz, mint ezer éve, |
tárd ki szíved, költő, és |
|
|
Középszer
Harmincnyolc év. Már Berzsenyi korát, |
dühét és súlyát hordom tagjaimban. |
Kívül és belül lomha július van. |
Így tiprom itt a szőllőút porát. |
|
Nézem a tőkék csecsesült sorát; |
boldog lehetnék s egyre morcosabban |
zihálok és zsörtölődök magamban |
s viszem magam a csúcs felé tovább. |
|
Hát ott a völgy, a sík… Hol kis családom |
s a béke csipog, mint madár az ágon |
rejtezve, amíg rejtezni lehet – |
|
Egy kis halom, egy kis falu, egy kis nép – |
kölöncök, indák, horgak: gyökerek! |
Az Atyaisten sem ment már ki innét! |
|
|
Kamasz
Rohant a vonat, csupa vágy volt |
a szívem; lent a kerekek, |
falta, marta az engedelmes, |
de ki nem elégülő távolt, |
akár egy őrjöngő szerelmes. |
|
Teperte, lökte szét a fürge |
s vitt a gépkocsi föl a csúcsra, |
akár egy boldog randevúra. |
|
Hegyre föl, síkra le, sikoltó |
tárta a legszebb kart és keblet; |
nem ismertem soha olyan jó, |
olyan jól feloldó szerelmet. |
|
És végre Berlin, végre Páris! |
S jött Moszkva, Róma! – s mind kevés |
volt, mind meddő szeretkezés! |
Csak nagyobb tűztől hevülőn |
keltem új ölelésre máris, |
kevés volt minden szeretőm. |
|
A távolságot, azt akartam |
megropogtatni én, a próbát- |
ezt a bolygót, itt és amott |
a holdat, Vénuszt, a karajban |
|
Nem voltam én keresztény! Nékem |
nő volt az isten is maga, |
és szüljön aztán újra szépen, |
ha már a halálom kívánja!… |
|
|
Csúcson
Mentünk a hegyre hajnal óta már |
a nyaktörő vadászösvényeken; |
őz-leshelyeket láttunk, őzeket, |
aztán egyszerre, ahogyan az úszó |
a vízből felmerül a levegőre: |
a lombos erdők mind alattunk zúgtak; |
elértük hamar a törpefenyők |
s zergék világát; aztán elmaradt |
minden erdő s a legtörpébb bokor; |
társunk csupán a szél volt már s a nap, |
mikor felértünk végül a tetőre |
s leheveredtünk ketten a szobányi |
szögleten, melyet az utolsó szikla |
fekete karja tenyérként lökött |
a felhők fölé a szeplőtlen űrbe; |
ettünk, aludtunk, aztán hasoncsúszva |
ki-kimásztunk a szikla pereméig; |
néztük a hegy-hónaljakba rakott |
falvak fészkein a kis tojásokat |
s köröttük egy-egy lusta repülőgép |
vércse-keringéseit és alattunk |
(hol aznap indult meg a háború), |
a kék mélyben, zöld moszatok között, |
egy vonat lassú siklómozdulását – |
míg el nem szomorodtam én… soha |
nyomasztóbb nem volt még féreg-szívemnek, |
hogy fogoly vagyok, lent e törpeségé |
és itt e kietlen, rideg erőké; |
nem volt pirítóbb még az öncsalás, hogy |
van menekvés, külön szabadulás… |
Meg is kezdtük a mászást lefelé. |
|
Civódók
Hát öljetek csak vidoran, |
ha kedvetek már ölni van. |
Iszonyodtam, megnyugszom immár, |
|
Ráncolhatod rám homlokod, |
nem imponálsz már, jó halott, |
nem vagy se jobb nálam, se hősebb, |
|
Szerény vagyok, nem kérkedek, |
ha megsiratlak, féltelek, |
|
Civódik itt a nagy család. |
minden halott; anyának hívjuk |
|
Hallom fölöttem suttogását: |
fölveszlek, csak ne félj. |
|
|
Nem gépkocsi
Nem gépkocsi, csak egy kicsi |
fakó szekér, parasztkocsi |
por se kél a kerék mögött. |
|
Mondanám is, ahogy máskor, |
de nem szólok, de csak nézek, |
|
milyen verseny a világban! |
Füstölt a föld, megforrt az ég, |
kavarja, mint kanál, a Gép. |
|
mind a nemzet összetódul, |
szétáramlik hátán-hegyén, |
akár Dzsingiszkán idején. |
|
Kígyózik és marja egymást, |
készít egy új népvándorlást, |
fut fegyverrel, halni készen, |
|
Válts te kocsis még lassúbbra, |
ne bánd azt se, ha megállnak, |
|
Ha farkuk jár csak légy-űzni, |
hallgassuk az idő szavát. |
|
amit száz év mulva fujna. |
|
Mit ezer év mulva fütyül, |
s elfütyül most előlegül, |
vigaszul annak, ki tűr még. |
Most fizet nekem a hűség. |
|
Barna a fény még hajamban |
s azt hihetem, rég meghaltam, |
olyan csendes, tiszta minden. |
A jövő is mult a szívben. |
|
szapora szó, jó vacsora – |
|
Ha kérdezik, mi lesz holnap, |
legyen erőm, mosolyogjak. |
Oly szörnyű lesz, nem is állja, |
ki már most meg nem bocsájtja. |
|
|
Falu az éjben
Recsegett, reccsent és lehullt |
újra egy óra a toronyból. |
Ürült a jövő, nőtt a mult. |
|
az éjen, egymást támogatva, |
|
Kilencszáznegyven? Ment, szaladt, |
folyt az idő, akár Tamerlán |
|
mint Dózsa zászlói között! |
Csuklott a torony fent a szélben, |
|
Háború folyt. Egy ósdi híd |
karfáján ültem én hazámban. |
Ki hogy tud, úgy tanúskodik. |
|
Ez volt az éj, a várt, a félt, |
Szűkölt a szív, de csak remélt. |
|
Nagy harmonika-szó szakadt, |
mintha gyomrára hágtak volna |
a lágyan elnyúlt falunak. |
|
Vén talpát kapkodva rohant, |
döngött a történet fölöttünk, |
lapultunk, sürögtünk alant. |
|
sose volt ennyi terhes asszony, |
sose volt ennyi csecsemő. |
|
Mint jó fa, ha érzi, vadult |
tavasz tör rá és szinte roskad |
a virágtól (mely majd lehull), |
|
méz-illattal, nász-zümmögéssel, |
meleggel, ahogy rámhajolt. |
|
A fajta bírta még. Rekedt |
dal szállt s megint párok futottak, |
cincogva, mint az egerek. |
|
|
Folyók, fjordok, kis falvak…
Mi volt Waterloo, Wagram, Mohi, míg |
jajjal, ezer halállal teletöltve |
nevük, az addig üres és szelíd |
nem röppent, dörrent szét a fellegekbe? |
Mit tudtunk még egy hava is, ti enyhe |
folyók, fjordok, kis falvak, rólatok? |
Beh jobb lett volna – volna? – beh jobb lenne! |
|
Így tágul a föld. Új mezők, hegyek |
rögzülnek újra a gyermek-agyakba. |
A földrajztanár pálcája helyett |
a térképet az ágyúcső kutatja |
s bár eltünteti, amit megmutatna, |
az áll ragyogón, az a buta rom! |
Az lesz mérföldkő örökegy utadra |
|
óh emberiség?… – Ki bizakodón |
mentem veled, az útmentére állok. |
De állhatok-e? S nem sodrott hajón |
állok-e, míg az ár ellen kiáltok? |
Lenne örök bár szellem-szolgaságod, |
fajom, mit rád rótt irígy istened, |
ha bűnt és bűnt fiadzik csak tudásod! |
|
Hallgass, Petsamo, öböl, szűzi hegy |
s ti rejtező völgyek, tanyák: sedáni |
koncra lapulva leskelő ebek! |
s ti kis szigetek, hol a halál száll ki |
felfedezőként korszakot csinálni |
s ti mind, nagy hírre kárhozott helyek, |
pusztulás gazdag, új Amerikái – |
|
Töltsétek be a sorsot! Gyúljatok |
új csillagokká s megseregesülve |
necsak históriát rajzoljatok: |
új geometriát is dúlt egünkre. |
Véres-fényes foltoddal fölmerülve, |
Petsamo, új rend kezdőpontja légy! |
Magasba nézzen egykor, földerülve |
|
|
Óda egy krumpliföldhöz
Ülnek, költenek, száz meg száz, ezer |
burgonyabokor ül, feszeng, figyel; |
az útig el és föl a házfalig |
százezer kotlós költi fiait. |
|
Micsoda rend és milyen buzgalom, |
milyen nyugalom a tojásokon |
és bizalom az ólban s a magas |
udvarban s benned, égi szép kakas! |
|
Repülő zúg, nem rebben egy se fel, |
a kutya is csak félfüllel jelel. |
Fickándozik az ember úntalan, |
de megkomolyszik, kinek dolga van. |
|
De bátor az, csak zümmög bútalan, |
kinek kezében biztos munka van. |
Mint testén át a fű, víz, édesen |
áramlik rajta békés értelem. |
|
Munkál a disznó, hízik, úgy serény, |
munkál a dombon buzgón a tehén. |
Mint magzatok, már meg-megmozdulók, |
serénykednek a földben a gumók. |
|
Munkál, mert tiszta és nyugodt az ég; |
minden bokor egy fia-takarék; |
nem pénz a pénzt, nem gyilkos gyilkosát, |
az élet szüli százszor meg magát. |
|
Vagy vedd úgy, hogy vad izzással tele |
a láng napon, mint bomba fészke, de |
– midőn az ember ráteszi kezét – |
bár minden bomba így robbanna szét. |
|
Vagy mindegyik az ember mostoha |
sorsán töprengő tudós-koponya; |
kisüt mindegyik valamit, tudom, |
halkan lépdelek köztük az uton. |
|
Rángjon a tenger gyors púpjaival, |
engem te ringass, lágyhabú talaj. |
Ezernyi kislány ülne így, ha itt |
ülne le éppen kötni egy kicsit. |
|
Fénylik, lobog a mulandó levél, |
azért lobog, mert nem sokáig él. |
Munkálok én is, a szavak alatt |
magától érik gond és gondolat. |
|
Dagadó öklök: elhullt, elfeledt |
ősök öklei, emelkedjetek, |
példázzatok, mit markolna ma még, |
mivel fizet, ha föltámad a nép. |
|
Így forr a föld, ó milljó buborék! |
A mi erőnk így adná ki hevét. |
A mi tűzünk ily vésszel törne ki, |
rajtatok, isten kis kráterei! |
|
Folyik az élet, az én földem ez. |
Az erdőben a déli csend neszez. |
Kilép gyanútlan, elszalad az őz, |
de visszanéz, mint régi ismerős. |
|
|
Férj, feleség…
Férj, feleség nagy fűrészt rángat, |
lovagok így párbajoznának. |
|
Bevág a férfi – hátradől, de |
lendül is a kis nő előre. |
|
Nincs pissze se köztük haragnak, |
deresén csak az ágfa jajgat. |
|
Szisszen ahogy lehull a mélybe |
a feje, válla, törzse, térde. |
|
Megy fönt a munka küzdve-kérve |
a szerelem friss ütemére. |
|
S bár a fa-halmot csecsemőknek, |
látom a kis párt ős-szülőknek. |
|
Vívás és harc, halál a munka |
s lám a világot szüli újra. |
|
Oh, hogyha mint ők, párba állva, |
a nemzet is mind így csatázna. |
|
Jő-megy a fűrész könnyű kedvvel, |
noha vasból van, noha fegyver. |
|
|
Ábrándom az volt…
Ábrándom az volt ma nekem, |
ha túl leszek az ötvenen, |
bujdoklás lesz a kenyerem. |
|
Vénen és vaksin, kopaszon |
vén ebként szívem odavon, |
hol lelkemmel ma is lakom. |
|
csavargok vén tanyák körül, |
szimatol szívem, megörül, |
egy alom szalma csak kerül. |
|
Kerül kenyér, morzsás, kemény, |
langy leves a tál fenekén, |
a konyha kopott küszöbén, |
|
Lesz köztük is, ki könnyei |
fényével mer csak kérdeni; |
|
De mikor már senki se szól, |
ott lesz a kút, a boglya, ól, |
egy fél torony a domb alól. |
|
Látom a magtárt, kocsiszínt, |
a szérűt és műhelyt megint, |
ott lesz nagyapám juha mind, |
az ökrök is hű pár szerint. |
|
s a vén, ki annyit se remél, |
szívemben csöndes szót cserél |
s helyet cserél, ahogy beszél. |
|
Megszűnik, elszáll jeltelen |
nem lesz utam, hitem, nevem. |
|
Értem már most is, amit ott |
a könnyült szív érteni fog, |
azt lükteti, szabad vagyok. |
|
Mert nem lesz ország, sem haza, |
csupán a fák panasz-szava, |
|
Honnan tudom? azt is tudom, |
kántálva hogyan búcsuzom, |
s eltűnök, mint porban a nyom. |
|
Könnyebbül bennem a teher, |
ahogy a tenger táj, amely |
kilökött, némán visszanyel, |
már nem törődve semmivel. |
|
|
Betyártanya
Gyepen ülök, füst megy kéken |
|
Száll a levél, csönög, pönög, |
átlátni már a fák között, |
|
Mennyi kapu, ajtó, ablak, |
nem akarom, hogy kijussak, |
– hogy a túlsó végét lássam! |
|
Tágul az út jobbra-balra. |
Szűkül a kör napról-napra. |
Kicsi, kisebb ez az erdő; |
de még kisebb az esztendő! |
|
Mint kiről a tetőt rántják, |
nézem a nyár pusztulását, |
|
Morog ott kinn három ember: |
kezdi dolgát a szeptember, |
várja sorát morcos kedvvel, |
|
Moccan a szív, moccan, mintha |
hajdan madáré volt volna, |
de csak forog, de csak búna |
|
|
Amit vártunk
Már magunk is pihegve vártuk, |
villanjanak meg már az ágyúk! |
Hasadjon ketté a magasság, |
mutassa meg iszonyú arcát |
az isten vagy az ördög: Ő, |
ki lészen értünk eljövő! – |
Mi a borzadók, tiszta szívvel |
kívántuk: öljön már az ember! |
A vágy előtt, mit úgy se titkolt, |
mire várt még a tett előtt? |
|
Hóseás
Szép a vesztett ügyet ápolni; hidegül |
De bent a hűség, mint fészekben ül, |
|
Már semmi se gond, se bú; meghalt a győzelem; |
el nem árulhatón: mivel seregtelen, |
|
Kényemre már enyém jövendőnk. Figyelem, |
Kezes megint, szelíd, nevelhetem, |
|
Vívódásban telik napom és éjjelem, |
Valahol az isten dolga lehet ilyen. |
|
|
Csörren a kés…
a kis nőnek nincs étvágya. |
|
bágyadt arcán derű támad. |
„Egy kis ropogós cseresznyét” – |
mondja végre – „azt megennék”. |
|
Csak olyan, mintha lány volna, |
de csak irul-pirul benne. |
Egy kis paprikát is enne. |
|
Uborkát enne, de nyersen – |
de elhallgat, de megretten, |
szólna is, nem is valamit, |
de csak tovább pironkodik. |
|
|
Részegség
Mint spongya vízzel, elme gonddal, |
s kapatosodom, mintha borral |
töltözködném jó gondűzővel. |
|
S feledem a bút, ezt is, azt is |
s ha nem feledhetem, legyintek. |
Iszom az évet, ad vigaszt is. |
Be bölcs, aki így itat minket. |
|
Kudarcok, kínok marcangolnak? |
Oh, adjatok egy korty napot csak |
és újult szívvel ébredek föl. |
|
Minden múlik. No, igyunk bátran. |
Horkolnom így lesz jó a sárban |
tökrészegen az életemtől! |
|
|
Tavasz elé, 1940
A ködből kinyúló havas csúcsok, |
mint egy veszteglő kikötő. |
Ó, tél, tűnő tél, ömlik már, zuhog, |
Lebegnek, szállnak a fehér csúcsok nagy |
vitorlái: új út elé lobognak! |
sós-édes habjain az illatoknak. |
|
Mit küldesz újuló szemünk elé, |
délszaki kaland, kikelet? |
Próféta feje, vagy szörnyetegé |
bukkan fel s zeng az ár felett? |
Milyen próbára visztek az időbe |
s visszahoztok-e újra kikötőbe |
fehér hegyek, vagy ott veszünk örökre? |
|
Rohanó bárkahad, szélverte: Föld |
s ti útra szálló nemzetek, |
egy év Grönlandja és Tűzföldje közt |
hány marad meg közületek? |
Hazám hajója, megrecsegtetett |
pallódon állva, hajh, be féltve-óva |
ahogy kiszállsz a baljós fordulóra! |
|
|
Áldozat
Vedd példának őt. Hogyha vért |
szomjaznak fenn az istenek: |
nyujtsd némán föl nekik a magadét. |
|
Megízlelik s betelnek véle tán! |
Mert olyan a kor, mint midőn Wotán – |
Mert olyan a kor, mint midőn Zeusz |
bitorolta még a Fiú helyét, |
itta a bort és zabálta a húst. |
Midőn tivornya-hely volt még az ég. |
|
Barbár idő. De ilyenkor terem |
Sárkányölőt a föld és Tűzlopót. |
Barbár idők. De hősök s áldozók |
ilyenkor győzhetnek a végzeten. |
|
Ilyen volt ő is, aki most kimúlt. |
Nem összeroppant, de fölmagasult. |
|
Rom, rom és rom. S úgy érleli magát |
rommá a ház, a város, a világ, |
ahogy gyümölccsé érik a virág. |
|
Hazám: jövendőnk, Déva vára vagy? |
Elég e vér, hogy megkösse falad? |
Szorong a szív; bár hajnalod hasad! |
|
Népünk jövője? Szó, te semmi rongy! |
Jaj, az beszél ma, aki nem felel, |
és nemzetét ma az emeli fel, |
|
Fölfelé futva példát így mutat, |
ki jobbra-balra nem lel már utat. |
|
|
Háborús délután
mint kifúlt ebé, ha megáll. |
Csend van. De egy kis drótfonál: |
|
csendből hány dörejt, hány halál- |
jajt kapna ki és üvöltetne; |
hány hírt, amely csak partravetve |
eszmél: visong és rúgkapál! |
|
De csend van, alig likgatott |
egy vakkanással; terebélyben |
áll ez a csend. S be jó, hogy ott |
|
az égen is, mit gépnek néztem, |
nem ember műve! – Szárnyait |
lebbenti, sassá változik! |
|
|
Szabad halott
Mind fönnebben, mint messze |
harsognak örök mondandókat. |
|
A test széthull, de rángnak |
a holt nyelvek, mint lángok, |
szentlélektűzként szállnak |
kiált, zeng, ég, ropog a nemzet! |
|
és szelíd szád milyen vad, |
nagy mondat s fent kizengi |
értelmét az ős küzdelemben! |
|
S várj sorodra. Míg élsz itt, |
ne bánd, hogy szód nem értik: |
felelhetsz majd – halottan! |
a szorgos csönd; és földob: |
ott álld a harcot – mozdulatlan!) |
|
|
Szekszárd
|
A ház, ahogy hűdött fejét behúzza, |
a kancsi ablakok, padlás-lyukak, |
a csempe part, a nyáladzó patak, |
a bamba kis híd, a mihaszna utca |
|
és körben a szeles, eszehíg puszta |
és fönt a vízfejű domboldalak – |
hát ezek küldték; ezeken haladt |
sietős léptével az égi útra! |
|
|
És dicső fajtám, nemzetem, a hún! |
Fönnen, hogy magas szavát lám lebírják, |
bőgtek, diadalt így vettek e szittyák – |
|
Fekszik a halott büszke-szomorún: |
lebeg alá még észvesztőbb homályba |
a drága föld, amelyet elbocsáta. |
|
|
Szöcskeszó
Mintha a vad hőség zenélne |
zeng, zúg a szöcskeszó az égre, |
szöcskegyász, szöcskevigalom. |
Úgy zeng, cseng, forr a határ körbe |
a nyári délben, mintha csak |
fedő volna s már emelődne, |
mert rögtön buggyan és kicsap! |
Nem haragot forr az ég alja |
törpe sáskanép búja, jajja |
E tikkadt szík nem lázadást forr, |
bár harsog, száj és nyelv ölég – |
Egy lépéstől, egy botcsapástól |
Nem harcra hevíti a tűz, mely |
vénasszony jajjal, szopós dühvel |
|
Forgószél
Megrántja, mint végvásznat széthasítja |
|
a szél a könnyű kék tavat, |
felkapja, rögtön vissza is hajítja, |
|
A szilva elhullt, már a körte sárgul, |
Hideg sikongás lesz a muzsikából |
|
Még vízreszállnánk, de a két vitorla |
|
tengerre vágyik, elvadult. |
Lázong s megnő a táj, ahogy leszórja, |
|
A dombon medve, égen óriás hal |
|
és medvék és halak megett |
az első jel: csuklással, horkanással |
|
Negyven leszek. Gyerünk. Nem értem én sem. |
|
De nem riaszt, de vállalom. |
Követ leszek talán s kezed fehéren |
|
Elválik egykor, ki miért akarta |
|
mindezt – s ha nem válik is el! |
Tanultam így is: nem várok szavakra, |
|
Gyors oszlopot gyúr a szél az avarból |
|
s futva a vízre rakja ki. |
Felnyúlok én is tán, ha összemarkol, |
|
Semmi felettem és semmi alattam. |
|
Mint a forgószél, ott a szél, |
kerengek – merre? Csak te légy karomban; |
|
|
Talpak
le s föl úgy cserélődtek, |
|
csak ropták fürge táncuk. |
|
és fröccsent csillagokkal. |
|
dühével, míg csak köllött – |
Csak döngés volt, zihálás. |
|
Dőltünk, törettünk s vártunk |
Csak talpat, talpat láttunk; |
|
|
Széchenyi
Nekünk, kiknek a vég, a bomlás ismerős, |
a szürke ég megforr, bugyogva úgy viszi |
|
a napot, mint fövő tojást |
s a próbált lélek, érezve a sors szelét, |
|
fölnyúlik, mint a láng szakad |
s a szakadó lelkű férfi, népe fölött |
|
(hogy összefogja még magát) |
magához vonja mind a bajt, a szenvedést |
|
(mellyel kis nép is egy világ) –: |
Krisztusként, zsákmányával széttárt karja közt |
|
a végtelent ölelve küzd – |
|
nekünk, kiknek a számadás is ösmerős, |
a düh könnycseppjén át a táj megfintorul, |
|
pisztoly-lyuk kél föl hold helyett |
s midőn a lélek – legyen teljes már a kép! – |
|
a jaj előtt, hogy „nem birom!” |
zsoldost, pribéket, eszelős csürhét teremt, |
mocskolják fönnen azt a tiszta szenvedést |
|
(hisz hasztalan volt, hasztalan!), |
hogy jajszavát, ha feltör mégis, hát röhej, |
|
szitok, üvöltés fojtsa el – |
|
adja meg nékünk mégis szép kegyként a sors |
a szégyen és önmardosás vad elemeit, |
|
mint gőzt – munkára váltani! |
hogy lázas főnkön vigaszul a kéz a tett |
még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan |
|
s szájunkon, az eltorzulón |
kitörni e szó rángatódzik: „nem birom!” |
|
s a bomló lélek, mint a láng |
meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! – |
|
|
Bátrabb igazságokért!
Óh, a ti igazságaitok! Az a sok |
döntő s föltétlen igazság! A súlyosok,
|
a letiprók! – nem ők kellenek énnekem, |
nem a fölényes, a veszélytelen, |
eleve gyáva igazság, amely csak lesben áll |
tankként kitörni vagy bunker gyanánt |
inni pók-terében minél több friss halált |
és első gondja: pusztítani! csak |
aztán a győzelem (ha zsákmányt az is ad!) |
Mert milyen az az igazság, mely úr |
akar csak lenni, bárha zsarnokul? |
|
Nekem a könnyen megtámadható |
igazság kell; a mindent kihívó |
és megvető, az ellenség elé a jó |
előörs módjára kivágtató; |
a büszke, régi s még büszkébben újra új, |
mely hogy van s itt van, azzal bizonyul, |
hogy zeng a táj és gépek és vasak |
köpik dühük, hogy erő és anyag |
és szolga gépként zörgő gondolat |
és géprejáró fejű szolgahad |
közt húsból, vérből máig megmaradt |
egy ilyen lenge lény is – mit ha megtagad |
a fél világ, csak annál igazabb! |
Mert gyönyörű a győzelem, de szörny lesz |
|
ki egy igen-re mindig konokon |
egy nemet ütő szivemtől tudom |
és elhagyom, akit megnyugtatok, |
és legigazabb épp abban vagyok, |
mit e világ belőlem gyáván visszadob. |
|
|
Pihegő
terülnék el megint az ágyon, |
hol sűrű csönd hizlal – minek, |
mért is futkosnék a világon? |
|
magam is sok vagyok magamnak; |
elejti, amit megragadhat. |
|
Száj, váll, tag, nyak, derék |
terjednék, mintha áradás dúl, |
mely engem választott lakásul. |
|
mert minden új emlék egy mázsa! |
a mindenség ős lustasága. |
|
|
Betegen, ősszel
fürtön, telő gyümölcsökön. |
heverek, nézek a magasba – |
|
Betegen fekszem, próbálgat a kín, |
munkál a halál testem zárain; |
feszít, csavar; a száj még mosolyog, |
de enged a fog, meg-megcsikorog. |
Mint bennetek, nők, az élet talál, |
énbennem úgy lel cinkost a halál. |
|
Csikorgok, hajlok, félek nyílani. |
De matat, biztat bent is valami, |
hogy fogoly voltam s jó lesz odaki |
szűk partjaimon túláramlani, |
szép áradásként el-szétnyúlani, |
míg fel nem tűnnek isten ormai. |
|
|
|
Egy kis szél
Fúhat a szél dombon, aljon, |
nincs szélmalom, hogy forogjon; |
nincs vitorlás, nincs vitorla. |
|
Gépkocsi fut, mintha égne, |
a szegény szél, a munkátlan, |
|
Tele volna tettel, kedvvel, |
de hisz a kutyának sem kell. |
Megzavar egy felhő-nyájat, |
|
ingujj sincs már lebegtetni. |
ring egy szellő, egy kis árva. |
|
Az ember már meg se látja |
azt a régi kedves társat. |
Mind a földön, földben kutat, |
szenet, gázat, meg olajat. |
|
Nem a hű társ, nem a régi, |
új segítség kell már néki. |
Árva kis szél, mire vágyol? |
Huss, el is szállt már az ágról. |
|
Ott iszkol a sövény mellett. |
Minek zúgjak, mit dudoljak? |
Költő se kell már maholnap. |
|
|
Fájdalom
Diadallal, mint testes terhek |
és – úgy, ahogy csak király ülhet – |
|
két fájdalom közt megpihenve |
ágyamban úgy ülök pihegve, |
úgy nézem büszkén, mit is vittem, |
mit hoztam neked eddig, isten. |
|
S már kérdeném is: mire kellett, |
mire használod, ha rendelted? |
De fohászkodva, máris nyögve |
új cipelésbe görbedek le. |
|
Mert lestem kezed fürge dolgát, |
azért bókoltatsz, mint rossz szolgát? |
Mint muzulmánt, ki földön hajkál, |
mint zsidót a siratófalnál? |
|
És megint mintha trónon ülnék, |
vagy ülvén paripán röpülnék, |
úgy visz a kedved s úgy vet egyben |
útfélre: újra cipekedjem. |
|
Mint kamaszt rég a kaszálónál, |
hajlongtatsz, mintha kasza volnál. |
Törlöm az arcom: mennyi van még? |
De megállnék már, de nyughatnék. |
|
|
Próba-halál
Mint ahogy, ha közel az ellenség |
s a tengeralattjáró elmerül, |
elsüllyesztett engem a betegség |
térről, tájról, emberek közül. |
Kék-opálos tejszínű világban |
úszom és kóstolgatom halálom; |
álom felett, ébrenlét alatt lenn |
lengek meleg, édes ős elemben. |
|
Lélekzeni elmémmel, szívemmel |
volna cső fel, itt a telefon. |
De nem izgat az élet, az ember, |
híreit félfüllel hallgatom. |
Száll a gépén, küzd, előz! – Mit mível |
az idővel, melyet végül is nyer? |
Akkor megint idő-űzni futkos, |
akkor meg a célja elől bujdos. |
|
Nem felülről, alulról tekintve |
vagy mulatság ember-forgatag. |
Őseinket mosolyogva szinte |
látom én, ahogy lenn nyugszanak: |
mint mi a lány-térddel ékes ágak |
alá, alánk ők úgy kandikálnak. |
Áll az isten fönt zordan a vártán; |
annál többet röhög lenn a sátán! |
|
Próba-halál a szórakozásom, |
találgatom, kinek is hiányzom, |
ki mélázna el sírom előtt |
s elhessentve az ijesztő képet, |
vigyorodat arcomról, enyészet, |
ki gondolja: épp csak lemerültem? |
s feljöhetek másutt, más időkben! |
|
|
Máglya
Betegen újra, nem ott, hova vágytam, |
nem atyafian hazai határban: |
székely hegyeken, palóc halmokon |
– mert énnekem már minden táj rokon –, |
nem otthon fekszem. Tető, emelet, |
zsindelyek nyüzsgő tengere felett |
heverek, szinte ringatódzom, hogyha |
kinézek s fekszem újra szemlehúnyva: |
mint hosszúszáru vízinövény ér föl |
a füst is hozzám a lenti kéményből. |
|
Tetők, kémények! Nem a párisi |
kémények kecses faunsípjai! |
A kéményen ott sor virágcserép áll, |
a füst belőlük hajladozva úgy száll, |
úgy nő az égre, mint a virág szára |
valami indus varázsló szavára. |
Hányszor bámultam olvasásba kábult |
fővel ajtómból – ajtó: s égre tárult! – |
míg a sok száron: e versenyre kelt |
kert minden ágán csillag nem feselt. |
|
De nem látok már csillagot, virágot |
és soha többé olyan éjszakákat. |
Fejét behúzva a tetők között |
a kémény itt mind füstölgő üszök. |
Gőzlő gerendák, dúcok: hevenyében |
összehányt kövek kormos tetejében |
a város felett és hazám felett |
ropogó, izzó máglyán heverek. |
Húnyom szemem és fordulok a falnak, |
add meg, uram, hogy fiatalnak haljak. |
|
|
Újszülött
Nem hall még, nem lát még, |
|
szem, száj, ilyet hordott |
|
Száz közt, százezer közt, |
|
|
Kapcsok
A szenvedély, mely a mulandó izmot |
vaspántként kapcsolta testünk köré, |
hogy megízlelvén őrizzük a titkot: |
egy pillanatra sorsunk istené, |
|
a szenvedély majd elmúlik. A boldog |
percek, az éj, a kéj már senkié. |
Heverünk torzan, mint a páros szobrok, |
ha tömbjüket az idő széttöré. |
|
De jönnek majd új közös kapcsok, láncok, |
megtartóbbak, mint minden karolás: |
futnak arcomon, arcodon a ráncok |
|
s majd fonalai őszülő hajaknak |
tanítják, mi az összetartozás, |
amelyet ketté Isten sem szakaszthat. |
|
|
Körülvettelek…
féltve, becézve, nyugtalan, |
ahogy a víz, a lég, a fák. |
|
De nem nyugszik most sem a vágy, |
hogy megláncol, hogy megfogan, |
és szíved alatt társa van. |
|
Átszállunk majd nyomtalanul |
rajtad és benned; lekonyul |
a szolgaságba szép fejed, |
|
de mint ág, ha terhét veti, |
megint a menny ég kell neki, |
mert ami él, csak – átmenet! |
|
|
Az előbbi magyarázata
Mint az a szép és tiszta gondolat, |
amely a fában kezdődik virággal, |
kezdődik már a virág bimbajával |
s lesz illat, majd ahogy a patyolat |
|
szirmok kis ingei lehullanak, |
lesz pirulás, majd színe-íze által |
lesz végül alma s küzd máris az ággal, |
új útra vágyva lent a fa alatt: |
|
bocsáss meg nékem, a vak akaratnak, |
hogy így vándoroltam át én is rajtad, |
így vándoroltunk, szép törzs, rajtad át, |
|
én, kinek vére véreddel rügyet forr |
és ő, a termés, ki óvó karodból |
hogy igyekszik le, hogy gurulna tovább! |
|
|
Párban1
Kitűnt a hold Szántód fölött |
Ment le a nap Tihany mögött. |
Messziről hosszan összenéztek. |
|
Némán így tűnt föl hajdanán |
Jézus halovány fehér képe; |
így nézett szeme a pogány |
krisztusnak, Plátónak szemébe. |
|
így néz össze jövőm és multam, |
hogy se jövő, se mult időt |
nem sajnálni már megtanultam. |
|
farkasszemet a régi renddel, |
míg lent az ember-tájakon |
dal és jaj árad, mint a tenger. |
|
Így tekint össze bennem a |
kétféle emberség: lobogva |
s a bólongó tolnai szolga. |
|
Így néz a legyűrt nyers erő |
lány a juházó oroszlánra. |
|
Keresve s taszítva megint |
kedvesem s egymást várva-vártan |
tündöklő szívünk így tekint |
egymásra sorsunk magasában. |
|
Mint mérleg két tányérja száll, |
mint kerekes kút páros vödre, |
szolgálják egymást, küzdve bár, |
a jó szeretők mindörökre. |
|
|
Csillagok
Augusztus újra földön-égen. |
|
Mérges méhek a csillagok. |
Mint rég méhesünk kas-körében |
|
félve ülök, nem mozdulok. |
|
Ülök Tihany hegytetejében. |
|
Ne szúrjatok meg, zúgjatok |
fejem körül mézes zenében, |
|
szálljatok szép hold-kasotok |
|
körül ti mind, szűz messzeségben |
|
tündöklő-nyüzsgő rovarok, |
lelkemet széttépők serényen, |
|
ha majd a testem sírba rogy! |
|
|
Megmentett élet
lehúnyva s megtágulva, mint |
a nap midőn küszködve föltör. |
|
Gyermek szűz szeme, aki épp |
feléri az asztalt s úgy néz be, |
mint poklából végre az égbe; |
mint néz minden új nemzedék. |
|
|
A betegség értelméről
Az én betegségem, hogy még itt vagyok |
s hogy soha már nem is szabadulhatok. |
Hogy magasan, de csak olykép magasan, |
mint ki magasítva szégyenfára van, |
hallanom és látnom ím mindeneket, |
de tennem jottányi nem engedtetett; |
hogy amire nézek, feddőn visszanéz, |
úgy löki értelmét belém, mint a kés, |
hogy bárhová nézek, vádló válaszát |
szíjként vágja végig rajtam a világ. |
|
Mit váltok meg én így? Az apró jajok |
szisszeivel egy kis keresztfán vagyok. |
A világ bűnéből ily óvatosan |
nem oldok ki mást én, csupán önmagam: |
amíg én jajongok, hallgat kint a vád; |
jajjal verem vissza a világ jaját. |
Úrhatnám szolgák és szolgai urak |
fölött csak magamnak vagyok áldozat. |
De nem hallgat, de nem alkuszik az ég. |
Ilyen sovány bárány neki nem elég! |
|
Fut és bú a lélek; jajom is talán |
csak hívó kiáltás a futó után. |
De bármitől futsz is, de lelkem ne úgy, |
ne arra fuss, merre visz ma minden út! |
Légy te büszke, lökd el mind e téveteg |
vajákosokat és eretnekeket, |
kik a gyónás titkát mernék csalni ki |
és mernék istenként megbocsátani, |
hirdetvén: magának szenved, aki él |
s még a halál is csak torzult célú kéj! |
|
Te merészen, szemközt merj szenvedni. Valld: |
volt, ki attól élt, hogy más helyébe halt. |
Valld: ki csak magáért szenved és jaját |
úgy csörgeti, mint a fösvény aranyát, |
legtöbbet magából dőrén az pazarl. |
Szenvedj te, míg szenved a világ s akarj |
még több szenvedést és valld, hogy a halál, |
az is átváltozás és nem akadály, |
akár a mesében, hol boldog király |
az lesz, aki próbát legtöbbet kiáll. |
|
|
(Amit még meg kellene írni:
|
Old és könnyít a te könnyed is talán |
a világra vetett penitencián, |
mert nincs hasztalan kín, számadás ha lesz; |
vállald a szégyenfát, úgy lehet kereszt. |
Szenvedj, így zsarold meg jajjal Őt, aki |
néped szenvedését ím eltűrheti. |
Mert a világ másképp tiéd nem lehet, |
csak a terhével: ha épp azt viseled. |
Ha van, aki büntet, mutasd meg neki, |
van ki a büntetést daccal fölveszi. |
Valld: ki megfut isten korbácsa elül, |
az is isten színe elől menekül. |
Midőn minden hallgat, midőn csak a gép |
veti föl az égre láng- s üvegszemét, |
finom idegzettel, mint minden paraszt, |
fújd az évek óta elrekedt panaszt. |
Mint kutya a holdat, azt a hideget |
úgy kérd, akit kérsz, tán az sem siketebb. |
Hallanak-e, vagy sem, többet azt se kérdd, |
úgy szép az áldozat, hogyha: semmiért! |
Nyujtsd hittelen szíved azon üresen: |
„többi a te dolgod, édes istenem!”) |
|
|
Kórházban, hajnal előtt
Mit hoz a holnap, mit hoz |
A végzet – csüngő szikla – |
|
Bújnék a súly, a szem s fog |
De az pusztul itt épp el, |
|
Nincs halál, mondom, mert a |
ha karral, kézzel küzd már |
|
|
Csak ne kelljen halálba menni
Csak ne kelljen halálba menni, |
mi minden tudnál még itt lenni; |
hogy adnád alább fokról-fokra, |
kapásnak lenned is jó volna; |
te gróf, ki oly grófnak születtél, |
lakáj lennél ten személyednél, |
gyűrűket, karórát leraknál, |
kocsisként lovakat vakarnál. |
Csak a koporsót rád ne csukják, |
hogy gyűrnéd zsellér ingnek ujját, |
te püspök! S te főhivatalnok, |
hogy köpnéd lapátra a markod! |
Hova tünnek a holtak innét? |
Ökröt vezetnél, csak hogy itt légy; |
nem egy évet, de többet száznál |
kutyapecérként elszolgálnál, |
öreg csiszárként sáros éjen |
utaznál vásáros szekéren, |
vagy lépnél még lentebb is annál, |
segédnek téglát adogatnál, |
vagy kint a jeges udvarsarkon |
belet mosnál, mint koldusasszony, |
mert beállnál bár vénasszonynak, |
mennél négernek, eszkimónak, |
bár törpének vagy bolondnak már |
elmennél, csak hogy megmaradjál. |
Nem bánva emberi formádat, |
beállnál énekes madárnak. |
Elmennél fürjnek is, hollónak, |
tigrisnek, csikasznak, vak lónak, |
akár pondrónak… rózsafának! |
rózsavirágnak és fűszálnak, |
s amiből ők tolulnak, jőnek, |
mezőnek, lucskos puszta földnek. |
|
Száz év mulva
Nagyra lesz, ki száz év mulva élhet. |
Fent, fölöttünk, mint új kőfalon |
lépdel büszkén, mert hogy újra kész lett |
egy évezred, micsoda torony! |
Le- s lehajlik majd a szakadékba, |
a homályba, hol – ahogy szokott – |
cserép csillan, máll kiszakadt véka, |
ázott újság nyúlfüle mozog |
s műveink és terveink s a szobrok |
s csontjaink s a zászlók, zászlaink! |
Hetyke lesz, mint ki várat hódított; |
néz le ránk s le is néz egy kicsinyt. |
Így lesz, pajtás, ismerős a gőgöd |
s rá a szégyen és a szédület, |
mert esőz közben, mint ránk esőzött |
pernye és por s nő az épület. |
Véled is nő s mint ágaskodó ló |
téged is a mélybe vet csunyán |
s pillér lesz csak hős tornyod, utolsó |
hídpillér csak száz meg száz után. |
Be sem látod, annyadik pillérje |
egy nagy hídnak, mely a völgy felett |
csonkán ível mégis a mélységre – |
ott előtte még a meredek. |
Csak hatalmas lépő láb, fehérlő |
lábszár lesz szemedben a torony: |
isten lépdel a végtelenségből |
s halad tovább új és új koron. |
A bokájáig kavargó porban |
látod majd – velünk fogsz szállani – |
hogy törnek föl, itt is ragyogóan |
Dante s Homér őrült árnyai. |
|
Ami megmarad
A csőszkunyhó, az megmarad |
s a szőllőkben a zsuppos pince. |
|
Cserények, szárnyak, oldalak, |
a kalyibák se dőlnek össze. |
|
A griffként fölkelt városok |
ontják ríva még egymás gyomrát. |
|
az égre már egy messze dombhát. |
|
Putrik és odvak s vad-lyukak, |
vackok is lesznek és barlangok. |
|
Két messze rejtek fölriad |
s egy szép ösvényen át kezet fog. |
|
Mire emlékszünk? Vasra hág |
s szétdurran egy-egy kósza állat. |
|
Satnyább egy kicsit a virág, |
hol hajdan a városok álltak. |
|
|
Örök éjszakában
Kopognék ajtódon alázatosan. |
Zörögnék kövön, felhőn, sziklaszálon. |
|
Hozzád az utat sem találom, |
a fűben, fában s kék gyümölcsben – |
|
Nyitom, töröm, veszem a számhoz, |
s elejtem és – ha volna merszem |
|
Őszen maholnap, ritka hajjal |
a titkod – dörrenne, mint bomba! |
|
Csak rend, fegyelem van, sivárság, |
a rácsos, párnázott cellában, |
|
Napok és csillagok és holdak |
üstökösök vigyázzák bennem |
|
|
Ma egy éve
Mit mulasztottál, ma egy éve |
a nap, hogy elnyelt a föld éhe, |
s mind, amit rég istennek hívtak… |
Mitől vittek el? Mennyivel |
vagy szegényebb, hogy már nem itt vagy? |
Sorsod, mely győztesen ível |
nélküled is, mennyivel csorba, |
hogy ez az egy év elmaradt? |
Úgy mérem, mint te mérted volna |
Fájt, de miatta nem volt károd, |
hogy elmentél, hogy férfi módra, |
mint akinek már kész a dolga |
itthagytad nekünk a világot. |
|
Menet
Minden este katicabogarak |
fúlnak a Balatonba százezerszám, |
hogy napok óta vérpiros a hullám. |
De egyre jönnek, egyre hullanak. |
|
Mondják, özönlő öngyilkos sereg. |
Ritkítja magát okosan a fajta. |
Csörren alattam a nyárvég avarja, |
ahogy a véres tó partján megyek. |
|
Végig a part is pirosan lobog, |
amint az avart a szél megkavarja; |
hogy nézem, nem tévedtem-e a habra, |
Jézusként vörös vízen taposok. |
|
Nincs szabad szavam. Csak a képzelet |
jár ki és be, jár szabadon át rajtam. |
Oly tisztelettel lesi néma ajkam, |
mint a középkor az őrülteket. |
|
Ím józanon, egy nő s kislány között |
megyek a parton, kutyával mögöttem, |
s a való mégis, hogy vér- s lángözönben |
gázolok és fentről is vér csöpög. |
|
Hadak kúsznak és elnyúlt városok |
füsttel az égre szöknek, kezüket |
rázzák, sírnak, mint tébolyult szüzek; |
mit csináltatok, mit csináltatok! |
|
Tegnap Rotterdam égett, ma Rouen |
ugrott fel, mintha csak azt várta volna, |
hogy az áradó tűzvész körbefolyja |
s ő sikíthasson lángkarjaiban. |
|
Kúsznak a hadak fogyhatatlanul, |
ahogy nyaranta rejtekükből hordják |
bábjaikat más rejtekbe a hangyák. |
Szétrúghatod, a többi csak tolul. |
|
Mint alja-repedt üvegből a lé, |
mint húsz karja a megehült polipnak, |
Európa szívéből úgy futottak |
a hadak a négy világtáj felé. |
|
Kiállt a sorból, neki vége van, |
Egy-egy fiú, dúlt homlokát törölte. |
Dörrent a pisztoly, előre, előbbre! |
s ment a menet, halálra szomjasan. |
|
Én nem voltam már akkor fiatal; |
láttam, az anya vérző térd-közéből |
a föld ölébe mily egyenest szédül |
milliószámra az emberi faj. |
|
Zümmög a tenger katicabogár; |
a fényképen a fiúk is dalolnak. |
Ki húzatja e szörny lakodalomnak, |
e bálnak, mely már harmad éve áll. |
|
Diót szórtak, búzát, kendermagot |
a mátkapárra hajdan a násznépek. |
Örülne Freud a titkos jelbeszédnek, |
ahogy az ólom és vas mag csorog. |
|
Mit villantsz létre, villám képzelet! |
Nők is harcoltak, nevették hogy rájuk |
mint spermát köpték dühüket az ágyúk |
fölmeredve a két kerék felett. |
|
Mert régtől nem volt forróbb indulat |
mint ölni, ölni s készülődni ölni |
s vágy mélyebb – mélyben emésztőbb –: ledőlni |
megtöretni egy barbár düh alatt. |
|
Jó csók helyett, ki nem szívvel szeret, |
ilyentől gyúlt föl s ernyedt el esetten, |
így lett a szolga puhány, de kegyetlen, |
így kelt és hullt, így ment a nagy menet. |
|
Jó küzdeni s a harc is ölelés, |
ha szerelemként fűl alája eszme. |
De itt az a rögeszme gerjedelme |
gyúlt: szenvedtetve fogy a szenvedés! |
|
De itt a gyávaság s a rettenet |
indult, hogy tán a világot lebírva |
bent annak gyávaságát is lebírja, |
ki úgy szeretett csak, ha fizetett. |
|
Vallj színt! hangzott. Állj ki! Állj… Hirtelen |
a költő úgy állt fel, mint a papírlap, |
mit élére a szél az utcán fölcsap. |
Ez volt megírva az én szívemen. |
|
Míg a part mezőtűzként lobogott |
és a katicabogarak úgy estek |
a langyos légen át, mint a vércseppek |
s kaptunk mindenre magyarázatot: |
|
e menetből így álltam félre én |
balkaromban kisdeddel, akkorával, |
mint félkarom s jobbfelem anyjával |
s gúnnyal s keservvel szám két szögletén. |
|
|
Korforduló
Tegnap megölelt volna, ma |
s nem tudja jobban, mint a gép, |
|
és át, ahogy bent jár az ár |
vesz körül, zúg s mind, mint a gyár, |
|
Gyárak s gyártmányok az idő |
De énnekem a nap s a hold |
De énnekem a nap s a hold |
s törvényünk egy: bár haladok, |
|
Tegnap oly pontos gép, de te |
s mit mérsz, mit hajtasz, mire jársz |
|
Társam vagy? Hordom arcodat. |
Ne legyen inkább semmim is, |
|
hogysem még fajtámból legyek |
|
|
Tolnai erdő
Örvénylik, mint a víz árja, |
fut a tajték, száll a hullám |
egymillió makkfa csúcsán; |
mint a tenger, a kerengő, |
olyan tömött, olyan kemény, |
|
zölden, kéken, sárga színben |
kicsik, nagyok, meg akkorák, |
áttetszőn, mint a zöld üveg, |
ragyognak, mint üveghegyek. |
|
Itt is, ott is az égre csap |
a hullámhegy, de fönnmarad; |
nem hull alá, mit siessen, |
hogy aztán felkeljen újra, |
|
Viharzón is, hab a habon, |
áll s ragyog a zöld nyugalom; |
ilyen tenger, ez a tenger |
való nékem, tele csenddel, |
mint iszapban a nagy halak. |
|
csiccsennek, buknak le megint, |
felettük sasmadár kering. |
|
Tágas termek, mint mesékben |
sorakoznak lent a mélyben; |
tartják a szín boltozatját |
oszlopokként ősi nagy fák, |
nagy ritkásan egymás mellett |
várnak tán egy fejedelmet. |
Jártam bennük: tiszta tenger |
fenekén járkáltam egyszer! |
|
Külön világ, csoda-rejtő, |
Bakonyon át nem is oly rég |
Szabad élet, makkoltatás – |
itt volt a szépapám kanász. |
|
Mint a multba, a sötétbe, |
vágyom e zöld tenger-mélybe, |
tüdőt, testet bár cserélve. |
nyáron gatyás, télen subás, |
itt volt apám apja juhász. |
|
|
Jó halált
Mit kérhetünk még? Jó halált. |
adjon, ha kegyével megáld; |
adjon az isten jó halált, |
|
ne kerék, ne nyárs, ne karó, |
ne tűz oltsa el, ne golyó, |
ne füst, ne víz, ne gáz, ne tőr. |
|
úgy is mosolygón, szívesen |
múlhassunk (mint ma senki sem), |
magunknak csak, magányosan. |
|
|
Koponya
Egy bombasujtott házra
A falak mögött nincs szoba, |
kisüt az erkélyre a hold; |
fényes ablak-szeme kifolyt. |
|
(ott járok el a ház előtt |
gúnyolja multját, az időt, |
midőn a szél s holdfény helyett |
mi jártunk bolt-csontja alatt, |
mi: lelkes, ifjú ötletek, |
egy raj zsibongó gondolat. |
|
„Haza”, „szabadság”, „magyarok”, |
mily szikrázó volt itt a szó, |
mily férfias, hogy „akarok” |
s mily szívbéli: „úgy volna jó”. |
Mindegyikünk az lett, ami |
benne eszmeként kibomolt. |
A ház, ki mertük mondani, |
egy eszmélő nép feje volt. |
|
mely a falnak is nekiront. |
Mi ma a terv? Mi az a nép? |
lett koszorúd, szép hegyvidék: |
|
A kertre senki nem vigyáz, |
a házat már nem őrzi más, |
|
s ki téged, eltervelt világ? |
szétestek, mint az épület, |
Haza, szabadság… bombamód |
szállt az is, a kis társaság – |
Az erkélyen ültünk, amott, |
hol semmit kocol most az ág. |
|
Repülünk, szakadunk tovább, |
amíg csak élünk, bombamód; |
kigyúlt, lángolt, elhamvadott. |
Tervezz új eszmét, iskolát, |
vonj mosolyt fintorod körül, |
nem veszed le a koponyát, |
a vigyort egy ország fölül. |
|
|
Légy
csak az teng-leng szürkésen, |
|
Mi vár rád még, megőszült |
Mi vár ránk még, megőrült |
fő, mit szánsz még nekem? |
|
egy csepp öröklét mégis –: |
|
|
Székfoglaló
A Kisfaludy Társaságban 1942. XII. 5-én
Tavaszi reggelén a meggyfa |
a hirtelen rádőlt özön virágon |
csodálkozhat, ahogy csodálkozom |
cipőmön, nyakkendőmön és ruhámon, |
Zuhany üdített. Szellőnyi öröm |
rezdülne bennem; aztán abbahagyja. |
|
lépcsőn le, utcákon keresztül, |
mint kinek útja s célja van. |
karom, de hű szolgámként untalan |
önként is kalapomhoz lendül. |
S ha megszólítanak, ha kérdenek, |
már nem félvállról, hetyke-durván, |
hanem már csínján, ahogy illő, |
nem vakogok, mint színműveitek |
parasztjai hajamba túrván, |
|
többé már nem léphet elő. |
|
Velem nőtt; mint vadon a jószág. |
S oly rideg ma, oly kémlelő, |
oly könyörtelen végzi dolgát, |
mintha járván a napvilágon |
ébren is én volnék az álom |
|
Levonom kesztyűm – ezt az új |
bőrt –, itt van nyersen a kezem |
Födném föl, adnám meztelen |
szívemet épp így válaszul; |
nemcsak enyém a dobbanása. |
Mosolygok s kérdem: nem pojáca |
s szeretvén, bár fuldokló komoran, |
azt kell kérdenem: hát e vágy kié? |
Kihez lehetek még ma hív? |
és mégis olyan ez a szív, |
mint összenőtt szörny ikreké. |
|
ahogy én néztem, ültem a kemence |
sarkában hajdan dacra edzve |
sötétben és fullasztó igazamban. |
versengve bennem, hogy ki lesz az úr. |
nem tanult és nem javult eddig |
s nem is akar tanulni semmit, |
az akar lenni konokul-elszántan, |
ami még együtt voltunk hajdanában |
a cselédházban, honnan én kiszálltam. |
|
Járok és kelek a világban, |
lépvén ím néha fényes polcra föl: |
úgy húzna vissza ő sápadtra váltan, |
alatt az ért kukoricásban |
mint csősz a csörrenő levélnek |
s mindkettő oly vigyázva lépked, |
két tányérján leng a világ. |
|
odabenn külön éjszakámban, |
a szülők neszére az ágyban. |
|
Van ház (falumban), melybe úgy megyek, |
Olyan ez, mint midőn egy eszme |
a fejben formáját keresni indul. |
Megáll, mielőtt megérkezne. |
De van: egyszerre halk szavú beszédben |
fogam, mint kövön, megcsikordul |
egy elfeledett indulattól |
felforr a szív, robbanna hevében, |
a szó sziszeg, mint forrtában a lábos. |
Egy pillanatra ő kapott magához. |
|
Ez az én riadt ébredésem. |
és minden vigasz, ami volt. |
Mint lakat csüng ott fent a hold |
ezen a rendbetett világon. |
Hova vinne még, hova vágyik? |
Látom a zöldmezős gyerekkor |
|
Látom nyílt tájaid, szabadság, |
s a milliókat, kik hasztalan adták |
érted, mit férfi adni tud. |
|
De ő csak vágyik, egyre vágyik. |
szépségeivel ott túl a hegyeken |
„Kövesd csak és ne kérdjed” |
hallom magamban s követem. |
|
Mert amit az életből értek, |
én vagyok a test, ő a kegyetlen |
ki elpusztít és túlél engem. |
|
Itt vagyok fenn és nincsen egy barátom |
ha mit kínálnék, nem enyém a lélek, |
ha senki még át nem karolhatott. |
Valóban tán a füst vagyok, |
a réseken át és az akadályok: |
a szakadékok és folyók felett. |
Nem gyujt még és nem éget, |
csak hozza, hirdeti a lángot, |
de végezi így is a dolgot. |
|
viszem magamban ki a faluvégre |
e túszt, e csodálkozó foglyot |
s mire másutt már szót se tud a nyelvem, |
|
|
Tüzes trón1
Egy hírlapi hadjáratra
másat akkor se mondhatok. |
Egy új isten szörny csipkebokra |
az a trón, ha izzik s lobog. |
|
Egyre az ige zeng belőle. |
|
Csapják fejembe koronádat: |
csak messzehangzóbb, élesebb |
lesz az a kín, mélységesebb, |
mely szóra feszítette számat. |
|
Dadogni fogok s tán zokognék: |
élő jövőm van: gyermekem! |
mit ma dalolva mondhatok még. |
|
Abban az iszonyatos hőben |
vissza semmit se vonhatok: |
zengőn oly messze szállt belőlem. |
|
|
Hegyi temető
Költi őket fentről a nagy, |
s ők készülnek a szárnyalásra. |
|
száll a hegyről az égbe szét, |
|
vagy bátyám sírja? És lakód |
|
mint sirályok, fekete varjak. |
|
úgy szállnék én is föld alá, |
hogy mégsem örök a halál, |
hogy újra fényre költet isten! |
|
|
Verses útinapló
A simontornyai vasúti-hídra
Jó volt állni a híd alatt, |
ha már jelzett is a vonat. |
|
Jó volt félni is, bízni is, |
|
Gyúrni hetyke mosolyba át |
|
Mérni a többi nagy gyerek |
|
A halál jött s az élvezet: |
hogy elszáll a fejünk felett. |
|
Szorult, vonaglott, nyítt a sín, |
mint nőstény, hogyha jő a hím. |
|
Jött a halál s a híd megállt, |
várta, mint üsző a bikát. |
|
Jó volt kuksolni a csapat |
gyerek között a híd alatt. |
|
dörgött, dübörgött, prüsszögött! |
|
hogy mégse rogyjon ránk az ég. |
|
|
Egy másik hídra, melyet a költő családja emelt
Átmegyek rajta, csöng a híd, |
dicséri Náci bácsi markait, |
dicséri Józsi sógor ökleit, |
apám vidám pörölyütéseit. |
|
Oly büszke, mintha állna a Dunán; |
áll csak egy szurdék csermely-fonalán. |
Nem Pestet köti össze és Budát: |
Ozora kocsmáját és templomát. |
|
A Cinca fölött feszül – de merész, |
fölnyúló páros rácsa mit idéz? |
A Lánchíd ívét, az ív rácsait! |
Egy vén számadó grófi vágyait. |
|
Jó nékem lépteim rajt hallani, |
csöngnek, mint nagyapa forintjai, |
jövet-menet hídvámot a híd ád: |
egy régi érdem arany kamatát. |
|
Ahogy akarta egy okos juhász |
és veje s fia, két komoly kovács, |
áll jó kedvében is némán a híd, |
dicsérhetne akár egy Széchenyit. |
|
|
Itt csöndítenek arra is, ki haldokol, |
szólítgatja a torony a fogoly: |
a kézbe kapott lelket, mint mi hajdan |
a csigát háza kanyaraiból. |
|
Látom a présházat már a hegyen, |
szelíd varázslat esik meg velem, |
lélekben fent vagyok, hűs lomb alól |
szánom magam, ki ittlent kutyagol. |
|
hogy nincsen is, ha nem dagad, |
nem is folyik, úgy elalszik. |
Akkor van, ha megharagszik. |
|
a fák alján van-e, nincs-e, |
nem is gondolunk a vízre. |
|
amíg az ég meg nem hasad, |
meg nem nyílik, meg nem zendül, |
akkor indul meg a hegyről. |
|
Akkor jő, mint a táblával |
bőgve, törve, mint vad csorda, |
|
épphogy nem két lábra állva, |
akkor járja azt a táncot, |
|
Akkor él, ha színig tele, |
dühtől feszül minden ere, |
akkor él, ha halni bírna, |
|
járja tovább csak keményen, |
cigány nélkül, egymagában. |
|
|
Völgyből dombra költözött a család, |
a határ egyik feléből a másba. |
Itt van, de mégse láthatok le Gyántra, |
hegy takarja a kedves, hű szukát. |
|
„Söveges megvan?” „Nem, Gyánton maradt”. |
Hogy: „nem szok meg már ő még egy világot, |
új ökröt, lovat, kutat, uraságot, |
új villanyeleket, új markokat!” |
|
|
Pannonia, az arány földje ez, |
a várkapuban márvány a deres, |
a kapualjban, mely mint trombita |
harsogta le a jajt a faluba. |
|
A mesterművön elültem soká, |
elgondoltam, kit huzatnék le rá, |
bőgje világgá bűnét a bünös, |
ítélt bennem a vad katona-ős, |
|
de állt szívembe rögtön hökkenet, |
ki húzatna le épp így engemet? |
Moccantak, zúgtak a jobbágy atyák: |
igazság! jog! csak semmi durvaság! |
|
|
Philippo Scolari di Ozora szellemének
Tavaly még megvolt – volt és nincs deres, |
elhordta azt is már a kőmíves. |
Küszöb lett? Kőpad? Áll, áll, ellenáll, |
de végül mégis omlik csak a vár. |
|
Mely száz csata közt megóvta falát, |
megadván mindig időben magát, |
nem törte, csak az évek tábora. |
Rakta alját Pipo di Ozora. |
|
Rakatta tovább egy török basa, |
és távozott épen ő is haza, |
mert köpte markát bár, meggondolá, |
nem temetkezett a falak alá. |
|
Mit labanc, kuruc meg nem dönthetett, |
mérik a várat műértő szemek. |
„Ér másfélezret benne csak a fa!” |
mond Béla, vélem első unoka. |
|
Azon volna, hogy ketten megvegyük, |
a vén mihasznát, a semmi becsűt, |
megvegyük, lebontassuk csöndesen |
s vegyünk egy szép nagy szőlőt a hegyen. |
|
|
Mintha itt volna a tenyeremen, |
az öreg várat úgy méregetem. |
Hány művész s vitéz élt itt valaha! |
Utánuk gyermekálmaim hada. |
|
Majd ifjú s férfi terveim soka: |
egy pórhad, kórház, népfőiskola, |
az ős-szegénység! – adjátok nekik |
szívem utolsó játékszereit! |
|
|
Tagadhatnánk, mit érnénk el vele? |
Ez a vár volt négy megye börtöne. |
Akit Bakonyban elcsíptek betyárt, |
itt szenvedett fogságot vagy halált. |
|
Verte a pandúr a szegény legényt, |
siratta lánya a legényt, szegényt, |
siratta, míg hozzá nem ment, amíg |
nem siratta meg férji markait… |
|
Mint kas körül a méh, rajzott a nép, |
vegyült a zsandár-, betyárivadék. |
Lelkem egy fele rögtön öldököl, |
ha nincs a másik ott, a börtönőr. |
|
|
A szegények szerények. Hova lett |
haduk, a hű, hogy a család felett |
jobb napok járnak; mint nemes vadak |
lapulnak távol szűz erdők alatt. |
|
Gyermekkoromban milyen gyolcs gatyák, |
bőszoknyák lengtek küszöbünkön át, |
s a bennük mozgó ángyok, atyusok! – |
Eltűntek, mint a brontozauruszok. |
|
Somfordál, mint a farkas menekül |
a szegény a fény, a világ elől. |
A régi sok rokon Julis, Maris, |
a sírba siklottak előlem is. |
|
Vad a ketrecben, némán ballagom |
be a szép kertet, hol most lakhatom. |
Hegyen, a tisztilak szebb helyen áll, |
királyibban, mint sok királyi vár. |
|
Puszta szigeten állok, idegen, |
a bennszülöttek népét keresem. |
Gyertek elő! Még értem szavatok. |
Gyertek elő, mert éhen pusztulok. |
|
|
Nem vágyok élni, ahogy egykor éltem, |
ötödmagammal egy rossz tűz körül. |
Itt élnék mégis ezen a vidéken, |
itt élnék – élhetnék csak emberül! |
|
A hivatalnok – ki eltartja bennem |
a költőt – hálhat már paplan alatt. |
A napszámos rég föld alatt pihenne, |
az őserő, a nemzeti alap! |
|
Minden megoszt. Nem élek meg, hol élnék |
s ahol megélek, lelkem alszik el. |
Így példázom időm kegyetlenségét: |
kapuira felnégyelve emel. |
|
|
Nézd a gyerekek arcát. Ott! A porban! |
Mennyi öröktől ismert ismeretlen! |
Mert nem kellett vátesznek lennem, |
ilyen arccal jő fel, mint napkelet |
vigasza ő is, a te gyereked. |
|
Kapj föl még egyet, ha kevesled |
az otthonit, ilyen arcú az is, |
így sütött apám, anyám arca is. |
mint fa körül a sarjú bokrok, úgy |
ágaskodnak a lányok, a fiúk. |
|
Elgondolni hadd álljak közibük: |
be jó, be szép, ha bokrosul a nép. |
Ne feledjék, kiket a jegenyék |
magából magasba: nem díszleni, |
de vihar előtt veszélyt inteni. |
|
Boldog, ki ilyen rengeteg felett |
hajlonghat jajjal, mégis boldogan, |
de a veszélyben is nagy-gondtalan: |
egy kézmozdulat voltam – de hány készül |
még a jó karból, az erős gyökérből! |
|
|
Mentse e verseket: két nap alatt |
írtam velük tele noteszomat |
titokban, loppal, mint valami kém. |
Lopkodnom kell, mi öröktől enyém. |
|
|
Seb
Lüktet a kis seb ujjamon, |
lök, lökdös, ver az ujj: segíts, |
|
Úgy erőlködik, hogy tövig |
s el-elfulladva néz ki rám |
|
Megszúrtam magam, a vihar |
baj, bú, gond ezért nem lehet |
|
Gyerek? Nincs gyerek rettegőbb, |
mint testem egy darabja a |
|
Férfi lehettem, terv, erő, |
|
Terv, cél? Bomló család vagyok, |
egy-egy makacskodó gyerek, |
|
egy-egy csecsemő, sírni kész, |
hogy ételt, italt, meleget, |
|
Mondom: van más is, amivel |
mondhatom, a szív-anya csak |
|
fölsírnék – hogy sírnék! – fáradt |
|
És nemcsak én, és nemcsak én, |
atomból szállna már a jaj, |
|
Van isten? Ahogy volt, amíg |
|
mint én az ujjammal, ahogy |
|
S milyen célt téveszt el, ha én |
|
Mert tüzel, éget bennem is |
rángatja fájni őt, nagyot |
|
Fájok, fuldoklok, égek én, |
üvöltsd el végre már kínom, |
|
|
Novemberi kertben
A fény mind fújja: nyár van; |
|
ült nyáron is itt őszben, |
örült, hogy ült, hogy élt, |
örült, hogy láthat engem, |
|
Hogy mint hajdan a fényben, |
itt ül s én rejtett módra |
|
Mert félnék, hogy a föld vár, |
s nem vagyok-e az rég tán, |
|
mint mikor az ősz rászólt |
s buzog folyton a föld lent. |
|
Jöjjön, mint tisztes vándor, |
Oh légy keresztény hozzám, |
|
|
Egy jól-telt légiriadó után a Ferenc-hegyen
Ezzel a jó lélekzettel igyad |
magadba ezt az őszi tág eget! |
Vedd kezedbe, mint poharat |
e völgyet (oly hűs csönddel csordulót, |
hogy szinte kortyolgathatod). |
Öleld fel, azzal, hogy lám nézheted |
hempereg lent az őszi fény díszéül |
a gőzök, füstök szétgöngyölgetett |
pólyái között baj, bántalom nélkül! |
|
hogy van tovább és kit szeretni. |
Oh megpróbált vég és megízlelt semmi, |
mely gazdagítja szívedet! |
futta utáni tiszta csönd. |
|
Lapultunk – asszony s férfi – |
anyánk, a halál karján, mint a gyermek. |
Beh jó – letéve – újra földre lépni, |
|
Nem így akartam, a sors ne így akarja, |
ne így ossza, ne így röpítse szét |
és használhatatlan darabra. |
|
utcák, terek a mindenségbe. |
|
És társak, akikben tovább |
az idő, az emberfaj és az eszme, |
sorsunk egy sorsba fonva össze, |
hogy tudjunk emberként megállani: |
félszeg arcunkról vegyük át |
tisztítsuk meg egymás mosolyát. |
|
|
Két emlék
Tízen vagy tizenegyen: a kis társaság |
|
az esztergomi dóm-hegyről jövet |
az országútra érve egy percre megállt |
|
egy lámpa alatt – ottan áll ma is – |
szélén Babits-csal; hajadonfővel haladt |
|
kockás kabátban; nem feledtem el |
sem őt, sem öltönyét, sem félszeg mosolyát… |
|
|
Minden mást elnyelt a hamar idő, |
azt a napot, az út végét és elejét. |
|
Csak az a perc maradt meg, amidőn |
az útra értünk, csak az a kis útdarab |
|
maradt meg emlékemben. A futó |
idő felett mint felmagasodó hid áll |
|
ívén Babits-csal, ahogy mosolyog, |
fedetlen fővel, félszegen, a győzelem |
|
leronthatatlan szobraként. |
|
|
Álltunk Mihállyal a hegyen, |
a szőllőkben Szekszárd felett, |
hajunkat hűvös szél dobálta, |
s elnéztünk a síkság felett, |
az idő felett, mely alattunk |
folyt a Dunával, a Sióval, |
aztán lejöttünk s mi is folytunk |
az időkkel és a folyókkal, |
föntmaradt a hegyen örökre, |
lelkünk jobb része föntmaradt, |
de a völgybe az sose jött le; |
állunk Mihállyal a hegyen, |
frissen minden folyók felett; |
lent népek, országok bomolnak, |
szolga telek szennybe csurognak, |
mint őrszemek, rendíthetetlen |
állunk a kőkereszt felett |
egy ifjú nővel s kisleánnyal |
s bajunk már semmi sem lehet. |
|
|
Rózsák korai hóban
Most vagy a legszebb rózsa |
|
s gyűrt gyolcson szűz-bizonyság |
|
|
A Móricz Zsigmond emlékkönyvbe
Nem fedte ő fel szívét senkinek |
s okosan tette – mire jó? Szemében |
a derű már-már a jégcsillogású |
közöny volt: égő s átolvaszthatatlan. |
Távolabb, igen: a jövő, a mult |
s a nagy közösség (ami épp oly messzi): |
sóvár szíve attól még lángragyúlt. |
A többi? Baromvásár csak, piarc, |
hol egyként üzlet az ember, az állat, |
a jó férfikar és az édes arc… |
Megvetett minket, világát? Figyelt, |
fülelt és mindent megjegyzett magának. |
S összevont szemmel: „ez ostoba úr, |
ez még ostobább szolga, ez csaló, |
ez anyját ölné” – mondta konokul, |
„ez meg is ölte” – mondta két fakó |
mosoly közt, mint ki belső hangra hallgat, |
de szólván, mindent istennek beszél el. |
S elment örökre és most itt vagyunk |
– megismerve egymásban önmagunk – |
fejünkön rettentő ítéletével. |
|
Magányos angyal
Ady emlékének
Az évek között egy rejtekező |
angyal kiáltja nagy szavát. |
Semmiből ő maga gyúrta magát. |
|
Ím a mocsárra tévedt katona, |
számkivetett fajták jobb-nincs hite. |
|
Vadóc, dobáló szellem, amilyet |
Egykor emberként élhetett, |
azért pusztult el embertelenül. |
|
Fáról varjúként fára ilyenek |
követnek dúlt-vert csapatot. |
Szavára hull a csüggeteg, |
elhull mind a szíve-nyomorodott. |
|
Diadalát és ujjongó dühét |
Vagy mit akar még ez a nép, |
kinek bezárult pokla és ege? |
|
Kiált az angyal s harag s szeretet |
s szégyen, hogy egyebet nem tehetett, |
csak azt, hogy odadobta életét. |
|
Kit nem erősít, nem költ fel e hang, |
Ott kezdődik az itt alant, |
hol elfordulnak mint az istenek. |
|
|
Hullaevők
Kiért maradt ott Szabadi, |
ezért a szorgos kopaszért? |
És Kiss és Tóth és mind, aki |
ha élt is, épp csak éldegélt? |
Beh otthonosan csillog már a fény |
a márványtáblán, az új hősökén! |
Beh otthonosan nyüzsög a csapat |
vendég a Fehér Ló fái alatt. |
Melyiknek kispörköltjét védve |
Melyik söréért fagyott jégbe |
Fábján füle, Kovács keze? |
Csillogva cikáz, mint a villám, |
kés-villa-pár a csirkehullán; |
e szép hölgyért, hogy így ehessen: |
melyik Nagy halt meg Voronyezsben? |
Mert ha van képzeletben mérték, |
a finom ujjak szét most vágják |
az ezüst tálon Takács térdét, |
Kántás karját, Pordán bokáját. |
Nincs ehetnékem. Itt keringek |
Vérszínü borához melyiknek |
|
Az ozorai templomban
A bolygón, amely lánggal égve |
s szabott köréből ki-kitérve |
|
állva s előre-hátra dűlve |
|
Vendégként (mert hitetlen) |
kedvesem, szálljunk mi is ketten |
velük ma tovább és tovább. |
|
hadd vigyenek egy percre mennybe |
kéz-kézben veled, teveled. |
e kis banya: úgy zengenek! |
|
s szabott útjáról ki-kihullva |
száguld az őrült semmibe, |
|
lendülnek föl és föl szavától |
az ifjú s vén arcok, szivek. |
|
ő néz le ránk, Jézus nagyanyja, |
alatt a sok fénykép baka. |
|
Klárika, Sárika énekszavát. |
|
|
Mutatkozik…
pirosan megint a tavasznak: |
bimbózik a barack, a körte, |
a szelíd karmok kifakadnak. |
A levegőbe tiszta mancsok |
emelődnek szaporán, mintha |
valamennyi megállj-t mutatna, |
kelne, hogy kebelét kitárva |
e vesztébe futó világnak. |
|
Mennyi kar! Elnézem e karmok, |
e tiszta kardok vítta harcot! |
És szívemet okos keménység |
szállja meg: erős lám a mélység, |
erősebb a föld, mint az ember |
és félni sem kell, futni sem kell, |
dönthet házakat, tornyokat |
|
|
Rangrejtve, 1944
A földben a hulla sötéten nyúlik |
de az almafa újra fehéren nyílik, |
|
Bementünk az ivóba. „Ni!… öcsém!…” – |
állt föl egy vendég. Morcosan, hogy lássa, |
szegény nevemre úgy néztem mögém, |
akár egy hátrakergetett kutyára. |
|
Mi voltam én? Egy név? Vagy már a tett? |
S csak visszakapnám most az ütleget? |
Hisz csak beszéltem! – Hát szavadba vág, |
majd megfogalmaz most ő, a világ! |
|
Ez a szorongás, ez a baljós |
Fut a vonat és jön a pallós |
|
Igen, beszéltem s álltak a falak |
némán, ezt hittem. S ím visszhangzanak, |
s most szívdobogva én hallgathatok: |
igen, ez voltam! Igen, ez vagyok! |
|
Hazaáruló, nem lelek helyet |
hazámban. Beh kicsi lettél, hazám! |
S beh enyém! Akár hajdan a tanyán |
kapunk sarka, ha kutya kergetett. |
|
Katica néném, hogy babusgatott, |
mihelyt megtudta, hogy bajban vagyok. |
– Mi kell? Mi még? Legkedvérevalóbban |
felkapott volna, mint pólyáskoromban. |
|
Csak a pap – ördög vinné a papot! |
Az unos-untan bekopogtatott. |
– Hamar, a kamra!… Így volt: én e börtön |
mélyén sinylődtem, dión és befőttön. |
|
Megfeleztük Lászlóval a zsilettet |
s bedugtuk a cipőnkbe. Ha „lefognak”, |
lesz egy bosszunk még: megölni – magunkat! |
|
Jó ez a fürdő, hazám, aljnépedben! |
Szenny, szenvedés, mennyi mocsok között |
úszom, mosakszom! Tiszta ettől lettem. |
Hozd, szabadság, napfény-törölköződ! |
|
Kivert a félsz. Mert mégse vagyok oly |
derűs, mint ujjam közt a toll! |
Fütyül rám is. Gondja a messzi kor. |
A jelen?! Légy a megvető mosoly! |
|
S zöld, zöld a fák levele: |
|
Aludtam. Zseblámpa döfött szemembe. |
„Az iratokat! Hova megy maga?!” |
Álmomban kantárt, zablát megeresztve |
villámcsapás közt nyargaltam haza. |
|
Mezétláb léptem ki az úti gazba, |
majd a szekérhez: „Messzi a rév innét?… |
…Kérnek papírt is?…” Megnézett a gazda. |
És búcsúzóul lenyujtott egy dinnyét. |
|
Meddig tart még? Nekem már amíg élek. |
A számkivetés, öcsém, visszahat! |
Megnézem majd, akihez még betérek. |
Vissza sem adom könnyen magamat. |
|
Hegyi pincében élek; asztalom |
a megterített déli Balaton. |
Csillog a só, a villa, az üveg. |
Fény, csönd. Három megyét vendégelek. |
|
Emlékszem, akkor is épp ilyen éj volt. |
Ezüst kacsaként úszott ki a félhold |
fent a mennyboltra s lent a rengő tóra, |
hol ezer fia várta ringatódzva. |
|
Présház, diófa, esti völgy felett. |
Hű arcok, hangok. Egyszerre, dörögve: |
„Gyertek át! Vendég! Ne kérdd! Gyula jött le! |
Hajtják azok a veszett németek!” |
|
Megint veszély! „Egy csendőrszázados |
három vármegyén át téged nyomoz!…” |
Végre elért. Így zihált: Ismerem! |
Keresik! Meneküljön, mesterem! |
|
Veszély, veszély. De ma is képtelen |
vagyok hinni, baj eshet itt velem, |
hol dédapám élt! itt! e megzavart |
jött-ment nyáj itt veszti el a magyart?! |
|
Eltéptem, mit tegnap írtam, |
Elkezdtem, de abbahagytam, |
és megfojtom ezt is, ezt a |
most mozgó vers-magzatot. |
Rugkapálsz még benne, eszme? |
Vers vagy így is? Szóra kelnél? |
|
Fehérváron egy néma vonat áll. |
„Zsidók!…” suttogja egy vigyori száj. |
Csend. S már viszik is azt a vonatot. |
|
Vagy a mienk megy? S én is rab vagyok? |
Szívem megdermedt. Az a pillanat, |
mint kést vágta belém sorsotokat. |
|
|
Meg vagyok én is jelölve. A bélyeg, |
amit viseltek ti melleteken, |
ahányszor látom, forró foltot éget |
a homlokomra: az én szégyenem! |
Mindenkié, csak épp nem a tiétek! |
Az a rongy (vagy az a kitüntetés) |
lekerül egy-kettőre a ruháról. |
Tudom, helyén seb fog maradni és |
csak akkor fáj majd: mélyéig kitárul! |
De lesz gyógyulás és lesz pihenés. |
|
Feldúltak mindent. Már nemcsak a gazdát, |
a fegyvert, fegyvertáramat akarták. |
Semmi! Tiportak könyvben, kéziratban: |
bokán felül golyóban, ekrazitban. |
|
Tapintom szívem, ezt lövi |
– Testvér! – súgom majd, tudva bár, |
|
Égett a város, bűzhödött, |
olvasztotta ki vétkeinket; |
sercegtünk mind a tűz fölött: |
a romlandók, egymásra leltek. |
Az volt a kéj: a szennyben, lángban |
szeretni – nem egymást, hanem |
önmagunkat a pusztulásban! |
|
Lebbent a szél. A hamuban, tele |
dühvel, ki-kinyílt a parázs szeme. |
Krumplit sütöttünk. Fent az esten át |
repülők szálltak, rég nem vadlibák. |
|
De, bujdosva volt legjobb dolgom. |
Hogy élhetnék meg, ez volt gondom |
|
Esztike, ő megismert. Őrnagy férje |
mellett állt, nem szólt, épp csak elpirult. |
Emlékezett kisdiák szerelmére? |
Arcába újabb pírt lökött a mult. |
|
„Maga őrzi ott azt a tehenet?” |
szólt a zord úr a magasból, míg lába |
átlökte könyvemet címoldalára. |
Ment máris. Keats adott feleletet. |
|
Shakespeare ismerte igazán a népet! |
Hogy árad ki s be, hogy éljenez, hogyan |
abcúgol, ahogy – felhő magasan – |
zengnek vagy lógnak szótlan a vezérek. |
|
Gyűlölj! S megmondtad, kit szerethetek. |
Vess ki! És megmutattad házamat. |
Itt tekergek a csillagok alatt; |
örökké élek, ha most elveszek. |
|
Szégyen, vívódás… Mintha magam volnék |
egy személyben az egész elbukott nép: |
csak tudnék talpraállni utolszor még, |
hogy ledöfjem a hitvány hitszegőjét! |
|
Ha asszony volna: sose látna többet, |
szívem, a szolga, bár beleszakadna; |
ha ital volna, lódítnám a falra |
s nézném a sarkot, ahova kiköpjek; |
|
ha ház volna, hát vágnék az ablakba |
s rúgnám az ajtót sarkig, hogy kitörjek, |
kijussak, bár a küszöbre zuhanva, |
a levegőre, végre a szabadba! |
|
|
Messziről, itt is te tartod a sorsom. |
Nyugodtan fekszem. Erősebb, szívósabb, |
egyre nagyobb vagy, minél távolabb vagy. |
Országnyi két karodban ringatódzom. |
|
Ha jársz májusi meleg ég alatt |
s nem tudni honnan, mert hisz süt a nap, |
arcodra hull egy tiszta, könnyű csepp, |
gondolj reám. Rádhagyom könnyemet. |
Szerettelek és megsirattalak. |
|
A szélnek hagyom hangomat. Kiáltson |
vagy susogjon egy szóval többet el, |
ha fájdalmadra senki sem felel, |
fiam, magyar, e rideg pusztaságon. |
S a tóra hagyom bölcs mosolyodásom. |
|
|
A bajnok búcsúja
Bomba és akna. Mint begörbített |
ág recseg a front egyre közelebb. |
Harsog a parancs: veszélyben a hon! |
Futtomban benéztem egy ablakon. |
Ki mer járni most kivilágított |
házban? És megláttam a bajnokot, |
s még vissza is néztem, jól látom-é, |
ahogy iszkoltam a dörej felé. |
Az asztalon négy ezüst váza volt, |
a harc fia nyugodtan csomagolt. |
Hátán a puska helyén is edény. |
Így lépett ki a villa küszöbén, |
megállt, legyintett s most ő is loholt, |
de nem arra, ahonnan az ágyú szólt. |
|
Csorda
legelő esztendők csapatja! |
|
S csillagok, csillagok, sugaras |
S világür, hol szabadon az a |
|
|
A Kaposnál
Nézz rájuk: ez a szemedet |
egy törzsök ez; próbálhatod, |
|
közül egy: egy vagy közülük, |
repülsz az időn át velük: |
|
Ők megtagadhatnak s meg is |
tagadnak, hogyha úgy kivánja |
gyávaságuk vagy butaságuk. |
|
azt mondja: életre-halálra |
egy vagy velük, szaladj utánuk. |
|
|
Szőllőhegyen
Este, mikor a puhaizű lágy bor |
a táj arcára enyhülést varázsol, |
megszelidíti a domb vonalát, |
kibontja egy tűnt éden mosolyát |
s a kerek holddal, mintha a völgy-mélyből |
halott anyánk nagy szívét emelné föl |
s amilyen keserű volt az elébb, |
már olyan édes az emberiség, |
ameddig elérzek a völgy-lapályon, |
ülve e régi, tiszta Araráton – |
Keres az ország, morcos mostohám, |
de mi baj érhet engem Ozorán? |
és Fürgeden és Gyánton, a pusztákon? |
mely óceánom volt, szigetvilágom. |
„No egy pohárral még, édes öcsém…” |
S a falu ott lent egy csapat tehén, |
egy csorda-béke, ahogy sornyi háza |
belefekszik az éj istállójába. |
|
Légiriadó
Kereng a halál fent, a vércse. |
Kinek lehet még menekvése? |
Bégetnek, rínak, port kavarnak |
körötted a megriadt falvak. |
|
Szabadbattyán egy hangyaházba. |
|
Összebúnának, szétfutnának, |
nincs, ahol megnyugodhatnának. |
Juhász vagy, most tereld a nyájad, |
|
|
Repülő
futva a földön és az égen: |
Jézus jelképe száll sötéten! |
A ragyogó reggel kék csendjét |
harsogás tépi hirtelen szét: |
|
E. A. halálára
Nem ember, hanem csak az emberek: |
az aljasság fagy-szele ölte meg, |
kik megtagadták, bomlott magyarok |
s bomló zsidók, kiket megtagadott. |
|
Mert megtagadott mindenkit, csak őt |
magát nem, akit most büszkén megölt. |
Elvitte lényét tisztán, kényesen, |
nem hagyott munkát hóhérára sem. |
|
S mi játszunk tovább. Íme, hogy szakad |
a fésűs zápor: fésültesd hajad, |
törülközz a nap keszkenőibe, |
vár téged is a föld korgó bele. |
|
Legyen erőd, hogy az örök mocsár |
förtelmeibe tisztálkodva szállj, |
fényesen frissen, égre a fejed – |
A többi gondja úgysem a tied. |
|
Ezt gondolom s ezt: ennyi csak, amit |
halála árán a férfi tanít? |
Élet, halál nem okulásra van. |
Siratni tán – bár az is hasztalan! |
|
|
Rendet
Rendet, rendet, rendet végre, |
ki a szennyet a szemétre, |
|
Hol a rend, hol egyre lába |
kél annak, mi nekünk járna? |
Itt kell mindent helyretenni! |
|
Mit tír-túr az ügyeinkben, |
told a tőkést félre innen! |
Húst a tálba, kézbe fegyvert, |
földjére a szegényembert! |
|
rakjunk újat, meglakhatót, |
egy egész nemzetnek valót! |
|
Rongyos ez a ruha rajtunk, |
ideje, hogy újat kapjunk, |
szabjunk jobbat, varrjunk másat, |
csináljunk egy szövőgyárat! |
|
Acélgyárat, kenyérgyárat, |
mi lesz itt, ha kedve támad |
a parasztnak, a munkásnak! |
|
Sötét sarok, Magyarország, |
árva nemzet, elárvult nép. |
|
tele romlott gondolattal, |
huzatot rá – tégy egy próbát, |
|
|
Iharos
Micsoda békét és nyugalmat |
és csöndet lehelt az az öt |
hol a bujdosók elrohantak. |
|
s fülelve távol csatazajt |
mögöttünk, előttünk, fölöttünk. |
|
Tört, hullt, folyt minden, nép meg ország |
biztosan csak az lebegett, |
az a kis nyugalom-sziget, |
feszítve öt ihar-vitorlát. |
|
Sodródtunk pusztulni az árral, |
ebével, hangos kakasával. |
|
|
Magyar a csapások alatt
Veri a sors a magyart, dühösen |
Egyet nem üt le testéről sosem, |
|
A családom…1
A családom nem apámé, anyámé |
s az sem, mit hozzám lányom vére köt. |
Jó melegség volt a hús-vér karámé – |
Ma az hevít, ha rajta áttörök. |
|
Közelgő elmúlás, ha ellenedbe |
erőt lelni őseim keresem, |
biztatva Arany néz vissza szemembe, |
hogy az én törzsem sem érdemtelen. |
|
Hogy van remény az eredetben… S Tolsztoj |
s Petőfi bólint rokon-ismerősül. |
S szívem egy percre menekül a rossztól. |
|
S nem törődve, hogy számba ki vesz itten: |
paraszt rokon, ki kérkedve erősül, |
győzöm, hogy csupán embernek születtem! |
|
|
Egy csillag
szeptember harmadik hetében, |
ezerkilencszáznegyvennégyben |
leszaladt egy csillag az égről; |
mint két zápor-ömlés között |
egy kis cseléd a sáros utcán, |
mint két lyukja közt a kiégett |
mezőn az ürge, úgy merült fel, |
úgy villant s bujt a semmibe; |
mint a halál s halál között |
az egy percet élt csecsemő; |
mint a remény a csüggedt szívben. |
|
A felboríttatásra rendelt |
trónok már félig felborultak: |
felismerés-sújtotta férfi; |
a gyávák öntötték magukból |
bűzhödő görény-hősiségük; |
fogalmak, addig ködben élők, |
testet öltöttek; mint a rozmár |
úszott és szörcsögött a vérszomj; |
városok fölött, mint a templom |
oly látható lett a hazugság; |
szállt milliók felé a holnap: |
|
ez volt köröttem és agyamban, |
ahogy az erkély-vasra dőlve |
néztem a fényszórók s világló |
golyók közt a résnyi sötétben |
azt a riadt kis csillagot, |
ahogy iszkolt és végetért, |
szinte dörrenve, mintha ágyú |
találta s vágta volna szét. |
|
Emlékek, emlékek, tündöklőn |
hulló morzsák egy isteni, |
egy fényes öröklétbe fölszállt |
asztalról, melynél gondtalan |
mi ültünk egykor – az a röpke |
csillag Orosz Anna legelső |
mosolya volt s a húszas évek |
és Boriska s Muca szemfénye, |
kirakatba tett első könyvem |
tündöklő öntvényeként szállott |
az a csillag fönt, az a fény, |
messzehagyva a valóságot, |
amelyből egykor kiszakadt |
alatt úgy szalad egy más létbe, |
megvillantva az ifjúságot |
a borzalmak korának, mint vak |
egy idegen otthon világát, |
melyben a boldogság lakik, |
annál meghittebben, minél |
vadabban ömlik kint a zápor; |
mint halál és halál között |
csak emlék-sorsra felmerült |
csecsemő; mint remény a szívben, |
mely annál fájóbb lesz, minél szebb. |
|
|
Ez az a kocsma…
Ez az a kocsma, hol Petőfi legelőször |
föllépett, itt hevült, itt játszott, itt szavalt – |
Eső- és csizmaszag terjeng. Három aszalt |
szöllőfürt roncsa csüng egy mennyezeti szögről. |
|
Magányos utasként – mintha letünt időkből |
vert volna be a szél s eső, mely bezavart – |
költőt idézgetek, eszmét és hősi dalt, magyart! |
és szutykos poharam honomért hörpölöm föl. |
|
Ősz van. Mint kalapom, lábbelim esőlével: |
szívem bajjal, nyüggel szortyog, ahogy lép, lépdel. |
Így nézem, kinek van vidulni kedve ma. |
|
Nádon-éren búni illenék had-üzötten, |
vagy lógni már a fán s nem itt, e langy büdösben |
hallgatni, mit gajdol hat bajor katona. |
|
|
Magyarok, 1944
Fel-alá, mint a halódóban |
a rángó görcs, úgy futkosunk, |
e rángatódzó véres honban. |
|
Fájunk – de még neki-e vajjon? – |
Csak nekünk fáj még, ami fáj! |
úgy élünk rajta már, akár |
a növő köröm a holt ujjon. |
|
Mi együtt voltunk: az egész |
széttört; a sok cserépnyi rész |
csillantja magát mind egésznek. |
|
Mert egy nincs (s lesz-e valaha? |
millió pondrójú enyészet!) |
|
|
(Két hét mulva, a hajszoltságban elvesztve és |
elfeledve a fent egyszer már megírtakat:) |
|
Amitől féltünk, itt van az idő: |
Komoran kérdi a vén, mire nő |
|
Mert élni élhetsz, orvként rejteken, |
Úgy élni, nőni, mint holttetemen |
|
Itt a magyar, a véres áldozat, |
Seb és vér? Nem volt (hagyd a szavakat!) |
|
Csak bűze, gennye, szennye – az folyott, |
folyam dühével, mert sírt sem nyitott |
|
Hogy mégis él, hogy hangja, jajja van, |
Futkosunk, nyögünk, élünk csakugyan |
|
Tudjunk legalább – van rá mód, ha ok – |
ne köpjék ki az embermilliók |
|
az árokba, hol nemzet hánytorog – |
Bújj, lapulj, halj meg az erdők konok |
|
|
|
Vigasz
(mely régtől nem volt már vita, |
csak két szív külön igaza |
szomjún, hogy egymásra találjon.) |
|
De vége ennek is. A tények |
veszik át tőlünk is a szót, |
megvetve szerzőt és sugót, |
mint tapstól berugott szinészek. |
|
Minden tett gazdátlan? Az eszme |
vallja halálig csak urát? |
Itt van a csupa tett-világ! |
S a gazdák furcsán néznek össze. |
|
Csak szó volt és irodalom volt, |
mit létre keltettünk mi itt? |
Az eszme vért kér mindegyik? |
Hadd töltök én neked meleg bort! |
|
Nincs haza már. Mit te álmodtál, |
elsűlyedt. Mit én keresek, |
csak ködlik még a víz felett. |
Így járunk, hajótlan hajóspár. |
|
Tegnap te rejtettél, ma együtt |
rejtezünk, holnap, úgy lehet, |
hogy párbajunk befejezhessük. |
|
Nem is egymással. Kiki azzal, |
mit a másiknak hitt. E harc |
fedte fel nékem, mit takarsz |
s ez minden sebért megvigasztal. |
|
|
Rajz, eltépésre
A völgyből – gyöngy a vízből – |
|
négy napja hegyen-völgyön |
|
állnak vigyázzba szinte – |
|
|
Nyáj
füstöl a fa, csak úgy lángol |
|
piros levél, piros pörnye |
|
Leég a fa, már csak a váz, |
olyan, mint egy leégett ház, |
mindmegannyi csupasz ága. |
|
Lobog a láng, szalad tovább, |
Üszök minden, rom és korom |
|
olyan most az országútja. |
Illett rá, de rája illett |
mind, akinek futni kellett. |
|
várja szemközt a háborút, |
a nyáj után, mely ellábolt, |
magát a rettentő pásztort. |
|
|
Napló
Nem akaródzik meghalnom. Lenézem, |
megvetem, aki most vesztemre készül. |
Nem márvány-dac: holt arcomon is szégyen |
égne, ha meghalnék ezek kezétül. |
|
Hullnék halálba bármilyen vitézül, |
külön sebként a kezük szennye fájna. |
Nem hősi sor: vén asszonyoknak átka |
telne be rajtam. Nem az értelem |
gyarapodna, hanem a förtelem. |
Nem tűzláng nyelne el, hanem kloáka! |
|
|
Nyugat felé
gyerek, kutya, szekér, csikó, |
|
elfogy, ahogy Tisza, Duna |
|
A Vég, mellyen túlról haza |
|
Elfogy az ország: veletek |
|
Nem lesz magyar a föld, amely |
|
Egy ország ráng mögöttetek |
egy ország megnyitott ere |
|
Meddig? S miért? S kiért? Kiért? |
|
|
A sors elé
Ha hullám is, mi ott jön, |
S ha elsöpör is – szemközt |
|
Szólhat egy szót, utolsót |
|
s egy jajt, hogy mást akart bár, |
|
nem visz egyebet el, csak |
|
És – nagy világ! – megindul, |
|
|
Napló
A kétszínű gaz is, a maga módján, |
áldoz a jognak; tiszteli a jót |
azzal, hogy letagadja a valót |
s szörnytetteire azt mondja, koholmány. |
|
Nem úgy e hős, tős ős-lovagi kormány! |
Ez nem takarja, ez le nem tagadja, |
ma azt ragasztatta ki a falakra, |
hogy a katonaszökevény helyett |
lelöveti az asszonyt, gyermeket – |
Vessz magyarán, föld maradék magyarja! |
|
|
Lesz még rosszabbul is
Minden kesergés és panasz |
után, amely próbálja ajkam, |
fölcseng a szív mélyéből halkan, |
|
Hogy a baj, amelyről szavam |
lehet, amelyre segítséget, |
amelytől menedéket kérek, |
|
Hogy baj csak egy van s ős-közön |
minden más csak követség tőle |
s iszkoljak sírva bár előle, |
még sírni, futni is öröm! |
|
A halál ez az ős, nagy ok? |
Az csak! Csak az! – mondom. De érzem, |
hogy ott is, a halál percében |
majd nagyobb bajra gondolok. |
|
Kín-látott ősök öröksége! |
|
|
Jó anya
én leszek már csak a magyar. |
|
A mindig bitang legkisebb, |
én leszek a legkedvesebb. |
|
|
Fűrészelek
Hull a fűrészpor, szőke púpja nő, |
fűrészelek és telik az idő. |
Szitál a hó, az első az idén, |
nem marad meg, csak az ágak hegyén. |
Szitál a hó, a rögtön eltünő, |
mintha ő hullana, maga az idő. |
Játszin a fürge pelyhek közt szalad, |
kereng a tenger fürge pillanat, |
lekereng mind és vissza egy se jő |
s csak azt tudom, hogy telik az idő, |
mint Cézár alatt volt teljesülő, |
mint mikor lányra vártam s végre ő |
öröklét mélyéről lépett elő |
s egy álló percre ő lett a jövő, |
és átöleltem, hálás szerető, |
s lágy karja közt is tellett az idő. |
Vitt a vonat, jött új torony s mező, |
néztem s közben is tellett az idő, |
bíróra vártam, büszke bűnöző |
s a cellában is tellett az idő |
s gondoltam, hol az a verem, melyik, |
hol a gödör, mely vele megtelik, |
hogy ráírhatnám, mint a temető |
fejfájára, itt nyugszik az idő, |
de nem nyugszik, de mulik monoton |
azonközben is, hogy ezt leírom |
s finom ködként, szemmel nem láthatón |
lebeg a rétnyi fűszál-sorokon. |
Krákog a fűrész, torkot köszörül, |
lebeg a hó a kis fészer körül. |
Vert a szívem, amíg a prüszkölő |
lovak szaladtak s tellett az idő. |
Présházban ültem, sáros hegytető |
csendjében, minden zajra fülelő, |
hogy ki lépdel ott s mit hoz a jövő, |
mily szörnyű új hírt, s tellett az idő, |
mint az audun-i bánya éjjelén, |
mint a műtétek téli reggelén |
és nem nőtt hegycsúccsá talpam alá, |
ahogy egykor a gyermek gondolá. |
Megy a fűrész és mintha őt magát, |
az időt ölném, hullik a hasáb, |
hull öt-hat percenként, megannyi fő |
s azonközben is telik az idő |
és eltünik s én nézhetem, ahogy |
az otthagyott utas a fogatot, |
és eltünik, bár nincs előtte út |
és nyoma sincs, csak ez a pici púp. |
|
K. A. halálakor1
A hang megromlik a fülben, |
Oly mindegy, hogy megmenekültem. |
|
Azt mondjátok, megmenekültem, |
Épp csak a lét lett semmi körültem, |
|
Csak a hang romlott meg a fülben |
csak az nincs, minek éltem, örültem, |
|
|
Esti ágyúzás
hálója máris föl-, kiszáll. |
|
fogtál ki közülük, halász halál? |
|
– Egy háztetőt, egy oszlopot, két futó őrszemet! |
|
|
Itt folyt a harc…
„…Itt folyt a harc. Ezen a kerítésen |
kelt át kínlódva tíz lovas, gyalog |
s már előttem is hős-fényben ragyog |
a tegnapi nap, ahogy felidézem. |
|
Igy munkál a hitvány idő. Serényen |
aranyoz vért, sárt, széttépett tagot |
s lám nekem is, ki szemtanú vagyok, |
ilyet zagyvál: dicsőség, férfi-érdem. |
|
Szajha. Mielőtt engem megkerít, |
hadd szakítom meg fecsegéseit. |
Igen, itt másztak. Itt csaptak az ágyúk |
|
rájuk, itt vártak a palánk alatt, |
a parancsnokuk holtan itt maradt |
egy vizeletben, mikor megtaláltuk.” |
|
|
Napló
Döng a fagyott föld, mintha odva volna, |
mintha csak rejtegetne valamit. |
Mit rejtsz öreg föld? Csak ami a dolga: |
fák gyökereit, vetés magvait. |
|
Csak azt, mi az én mélyemben a hit, |
hogy bátran várjak jövendő napokra. |
Nem csak a holtak haszontalan gondja, |
az élet ügye is mélyen lakik! |
Gondolj, szívem a győztes tavaszokra, |
még teneked is meghajnalodik! |
|
|
Énekes
Csattog a réz, kürt recseg, görögtüz ég, |
öt égő szöllőfürtöt lenget az ég. |
|
És újabb csattanás és a szín felett |
ti vagytok az opera, gépfegyverek |
|
és repülők és ágyúk, míg a falak |
alatt két férfi és egy nő átszalad |
|
s egy katona s ez meg is áll: jobb felül |
egy fal színfal-könnyedén elébe dűl. |
|
Int a katona, szól is, nem hallani. |
Durrubum-ding! – szólnak a vég dobjai. |
|
És: sirrri-i-bang! –zeng a zene-düh, míg |
a háttér két kupolája eltünik. |
|
És bengáli tűz újra. S a katona! |
És: ta-ta-ta-ta- -ti-dung! és új harsona. |
|
Mit mondott volna, égre lökve kezét? |
Már elmerült. Hova tünt? Minden sötét. |
|
Csak a vas csattog, csak a dob, dob dobol. |
Zengd hiába-dalod, ha rajtad a sor. |
|
|
Hat friss halál…
Hat friss halál, reggel korán |
hat golyó szállt át a szobán. |
mint eb a vadmadár nyomát. |
Miért jártak itt? S miért épp itt? |
Betörték – nézd! – az üveget |
s a szekrényt is – a mindenségit! – |
beh széles kedvük lehetett. |
megrögzött, rossz-csont korhelyek – |
ott mentek ki az ágy felett |
vad hejje-hujjával rikongón, |
hogy nem találtak engemet, |
hogy nem találtak senkit otthon! |
|
Félálomban
Szivemben ott él még minden, ami ép, |
nyüzsgő piac, hű kézfogás és selymes messze rét |
|
s érintetlen falad, Buda. |
|
Egyenest járok, gránát tőlem semmit sem visz el |
az vagyok, akire emlékezel, |
|
nem foghat kézbe a halál. |
|
Micsoda hajók, sorsok, népek álma és dühe |
tenger köröttem, úgy hullámzott az üde |
|
Amit tudok, beh többet ér, mint én magam, |
a multat hozom könnyen hangtalan |
|
Im anyád hangja, egy esti erkély, egy mosoly, |
s vígy engem is, ha távozol |
|
|
Harc-szünet
Mért nem dörög? Ne hallanám |
és – szinte csöppre csöpp – |
|
Dörögj, dörrenj, te ágyú, |
töltsd belém bár halállal, |
töltsd belém, bár halállal, |
|
|
Buda, 1945. január
Hajlongva jönnek hegyi házamig |
van ki letérdel, négykézláb kuszik |
Lent ködlő, ősz tengerré válva fől |
mögülem bomba és akna fütyöl: |
a Hármas-hegy húsz ágyuja kiált. |
|
Front közt vagyunk. Lépek föl és alá |
Bizton vagyok. Körültem a halál |
Bujdostam s íme várrá vált a házam, |
Kopók, gondolom, most gyertek utánam, |
mióta golyó kopog kapumon. |
|
Mióta vendég csak olyan jöhet, |
amely bevágta tegnap a gyerek- |
Bevágta! – ülök a kihalt hegyen, |
vas-zümmögés méhésze, csöndesen, |
az elrettentő remeteség korát. |
|
Fogoly vagyok – de soha szabadabb |
Meghalhatok – de nem volt soha rab |
Hetes borostám félig bár fehér: |
nagy nászt naponta, mátkám a veszély: |
soha ilyen pezsdítő szeretőt! |
|
Neki köszönöm a fő férfi jót, |
hogy – szállnak bár gyilkos jelek, golyók, |
hogy bennem itt – ha mindent vesztenék – |
hogy – döngj, világ! – új sorsot ád az ég, |
minden reggelre bátrabb életet! |
|
Hajlongva jő a katona felém, |
hol megbocsátón, hol ilyen kemény |
Jöjj, tanulj tőlem harcot, nyomorult, |
halált úgy, hogy nincs se jövő, se mult, |
hogy szélbe szórsz minden vigaszt s reményt |
|
s mégis tudod, nem tetted semmiért! |
|
|
Napló
Patyolatfehér volt az orosházi |
zsellérek első egylet-lobogója. |
Fehér galambként örömhírért száll ki |
a tömeg élén május-virradóra, |
így repdesett egy szép találkozóra. – |
Dörrent a sortűz. Lebukott a porba |
s a vérbe, amely ömlött bőven érte. |
Lebukott és esztendőfordulóra |
– a békés galamb helyett harci vércse – |
bíborvörösen röppent föl az égre! |
|
|
Nem volt elég1
A házad itt állt – szerte szállt! |
Ezt látod, érted. Azt nem érted, |
hogy hazád éppen így ért véget – |
A csoda, hogy addig is állt! |
|
Mert nem volt hazának elég, |
hogy emésztésed vacsorára |
e dombok aszuját kívánta, |
|
És nem volt hazának elég, |
hogy elmosolyodtál és oldalt |
oda is néztél, ha megszólalt |
|
És nem volt hazának elég, |
hogy este letéve a könyvet |
elnyeltél Bottyánért egy könnyet: |
az volt a férfi, a derék…! |
|
És nem volt hazának elég, |
hogy kitekintve vonatodból |
elgondoltad az aratókról: |
|
a három szín, ha rád se hagyták, |
hogy egykor jelkép volt: szabadság, |
|
És nem volt hazának elég, |
hő szeszként azt a néhány verset, |
|
s a dünnyögés, míg poharadból |
a holdvilágban a vörösbor |
tigris-szeme villant feléd |
|
és lengetted ujjad hegyét |
az ég felé, mint ezred óta |
minden magyar, ha szól a nóta |
és Gracza György s a Feszty-kép |
|
és ha, élvezve a veszélyt |
és azt a kéjt, hogy megjósoltad, |
hallgattál titkos leadókat |
|
s a négyes gémeskút nagy árnya |
s az első király koronája |
|
s ha úgy mondtad is: feleség, |
e szép szóval s ha, bár bíráltad, |
s a falon a festett cserép. |
|
nem volt elég, hogy el ne essen, |
tudd meg, az volt a csoda itten, |
hogy össze nem dőlt már elébb! |
|
Mert attól nem lett a tiéd, |
hogy hizelegve és hazudva |
ráragasztottad egy hegycsúcsra |
egy király, egy vezér nevét. |
|
Nem volt elég, nem volt elég |
sem a hűség, sem a szívósság, |
mitől egybeáll egy-egy ország |
s nemzet is lesz a nemzedék. |
|
S a bátorság sem volt elég. |
Külön-külön bár odahagyta |
sorsát a sok hős áldozatra, |
az sem volt elég menedék. |
|
Mert sem erő, sem bölcseség |
nem lehet elég, hogy megójja |
nem lelheti meg a helyét. |
|
|
Iszonyat
egy nép fején, nép („népség!”) |
|
Láttam, mint más az álmát, |
|
próbált az isten vagy sors |
|
Anyja volt: ez az ország, |
|
csak attól vert, hogy ez, |
|
hogy a rom is hogy illik, |
|
|
Óvópincében
Fekszem a szalmazsákon, még hajnal előtt is álmatlanul s hirtelen annak az apának
elégtételével, akinek gyermekei már önállóan szorgoskodnak a világban, annak a csöndes
belenyugvásával tűröm az érzést, hogy előbb a bal, aztán kisvártatva a jobb karom hogy indul egy kis
kirándulásra, máris hogy tevékenykedik. A bal kar a Keleti pályaudvar mögötti pályatesteken (melyek
ottlétét egészségi okokból mindíg helytelenítettem) illedelmesen összemarkolja a vasúti sínpárokat és
óvatosan, a váltóknál olyanformán szaggatva őket, mint a tökindát, Ujpest irányába húzza. A jobbnak
vér kell. Ebben a pillanatban csapott iszonyú erővel egy arcba, egy ismeretlenbe. Sose tettem ilyet, de
milyen ismerős még az a mozdulat is, ahogy a nyúlós nedvet lerázza magáról. Ismét üt, ezúttal –
ugyancsak az ismerős érzésről tudom – pontosan az állkapocsba. S ki fogja meg azt a nyulat a
kukoricásaival már sárguló egresi határban? Mint sas röppen nyomába a jobb kar, hiába, ez a
rakoncátlanabb. |
Fáklya
Fáklya, mint mindíg, lángra- |
|
S szemét takarva ott állt |
báránnyal farkast próbált |
|
akartam! – s szállt a pernye |
és dölt torony s kereszt. |
|
S Buda csak lángolt, égett, |
Nem büntetett, nem kérkedett, |
|
|
Golyózáporban
Kopp-katt a kemény fejen. |
|
s nem mondhatom, nem igaz. |
|
|
Élni fogsz, élni
Barátaim, szenvedtem én is |
Emelem két kín között mégis |
Ég a gyúlékony bőr, de bár ég, |
|
Hogy fájva se csak égő, fájó |
hogy előre láthassak és túl |
hogy távolba lássak úgy, hogy |
|
Szót tőlem az Idő vár, én nem |
Nem így vártam az oly régen várt |
De eljött, de itt van és így is |
|
Számon még mosolygás ha mozdul, |
de – rozsdásan is belül jó gép – |
De föl- és fölemelem újra |
nézzünk farkas-szemet hát, |
|
Fejedről véred bár karomként |
így állj meg, így kémlelj körébed |
Láss túl azon, mi csak van és láss |
|
Ki által éltél vérben-éhben |
ez a kín-próba mi tenéked? |
(Nyitja éj-kemencéjét s nyújtja |
|
|
Napló
Én odaállok, látod, hol a harc foly, |
mert nem győzhetem itt belül, magamban |
a harcot, hogy elmaradjak a hadtól, |
melynek zászlaját vittem én is hajdan |
s amely csattog mostan csatazajban. |
Népem kiált. Tán úgy fordul, túlélem |
– kezemet ezért se fürösztve vérben – |
az ütközetet, mely ott kavarog, |
de (tudva itt benn, ki az ellenségem) |
elpusztulok, ha távol maradok. |
|
|
Megy az eke
mintha egy nagy könyv íródnék |
|
Megy az eke, telik a könyv |
Én tudom csak, mit jelent ez |
|
Megy az eke, megy a magyar |
lankadatlan, mintha puszta |
Fogy az ugar, nő a szántás |
Magyarország, így írják a |
|
Ki az a kéz, ki az a nagy |
De meg sem áll, de csak int, hogy |
|
|
Áll a világ
Tavasz, nyárelő – a természet kezdi |
a felépítést a romlás után. |
Fut a vadkomló a ház oldalán |
s a gránát-tépte sebet behegeszti. |
Zápor, napsütés. S megint egy darab |
mosórongy-felhő és újra a nap |
aranyseprűje! S megint egy csapat |
madár s bogár. Az ég alatt |
mindenütt frissen takarítanak. |
|
Nézd, a gazember föld be gyorsan ránt a |
sírokra leplet, virággal csinost |
(mint a télen az utcai hullákra |
s nézd a búzát, a rengőt, |
tegnap talpuknál nyalta még a meglőtt |
tankokat s holnap – úgy nő és kering – |
az emlékezet tengerfenekére. |
|
Száll a pitypang hava s e havon át |
sose-volt ajkak könnyű mosolyát |
skiccelik a fecskék, a lepkék, |
ötvenszobás hangos hoteljét! |
|
Ziháló, kegyetlen sietség, |
micsoda hajszolásra végzett, |
Vártalak s megdöbbenve nézek |
tavasz, új tavasz, e durva |
erőszakodra, utó-háborúdra. |
|
Egy percet se a könnyre, gyászra, |
„Nem!” S: „nem” – kiáltja |
– előbb fejével s máris derekáig – |
„Nem!” és „nem!” kiáltja utána |
kézzel kilöki magát a földszintre, |
|
a halál – tanultuk a télen. |
Még könyörtelenebb az élet, |
tanulom most a verőfényben |
hogy annyi gyász után is van |
hogy sarjad bennem is a hit. |
|
ahogy a napfény zuhogásba |
a pucér vadzab a sáncra kiáll, |
nyújtja a szőllő tolvaj kaccsait |
s forgatva fürgén könnyű kelyheit |
iszik rogyásig a harangvirág |
mint száz év mulva, mint tízezer éve! |
|
|
Zsivaj
Hogy zúg megint, hogy „nemzet!” és „magyar!” |
és mennyire megint csupán – zsivaj, |
árverések hang-dühével tele, |
mennyire csak a nagy száj ereje |
s a még nagyobbé! mely épp így – kiáltva – |
árulja el, hogy szóra egyre gyáva. |
Milyen kavargás, milyen zengzet-orkán |
az ország parázspirította rostján |
és tűzpróbáján! Játék? Ráadás még, |
míg dől a ház és szerte a határ ég? |
Mikor lesz vége? Hogy végre a száj |
kimondhassa, mit kimondani fáj, |
fáj tudni is, de mely az ajkakon |
az, ami kapuink előtt a rom – |
|
Ha majd én mondom ezt a szót: magyar, |
elébe ezt tedd szótlanul magadban: |
kard-vágta homlok, vér-áztatta haj, |
földresúlyosult pillantás, lakatlan |
tanyaházon át söprő zivatar |
és béna kar és repülő avar |
módjára forgó eszme-zűrzavar |
a dúlt agyban, mely csak halált sugall |
és néma jaj – de hozzá mégis ezt még: |
derengő táj, hajnali, régi emlék, |
amire a sebesült feltekint |
|
|
Hidak
Lesz kor, hogy talpraállnak, |
s te – akkor ez lesz álmod – |
|
mert mi a rend, ha mindig |
|
De ők csak állnak, állnak |
|
|
Budáról nézve
amelyekben nem csillan ablak. |
Kivert szemmel áll a Dunánál, |
Pest városa vakon pillantgat. |
|
Csak áll és áll és konokan |
csak vár és vár és szinte lépne, |
feléd, jövendő? vagy – egy lépés – |
|
az üres égre s szinte koldul. |
Mit hajítsak, ha semmim sincsen, |
|
a nádast és a pusztaságot, |
hogy hangozzék szavam hiába. |
Add a kezedet, megbocsátok. |
|
mostohánk, akiért pirultunk: |
vár még egy ország, magyar ország. |
|
|
Buda, 1945. május
Jól esik itt a rom között |
ülnöm mégis, az otthonomban. |
Nap süt, odaát tál csönög, |
mert csak a ház fele van romban. |
De én ezt választom, a félig |
nyilt falú-tetejű szobát. |
A kerti hármas sír se rémít, |
én ástam nektek, katonák. |
|
Összedobált székek és képek, |
földre hányt könyvek, bútorok – |
egy hű asztalról, így írok. |
Ládán ülve itt írok és itt |
s kislányomét az udvaron. |
|
Elképzelem (s ez a valóság) |
egy ország rom-csúcsán ülök. |
De enged már a szomorúság – |
Bár a jajok, bajok, dühök |
fölcsapnak rám, fröcskölve-zúgva – |
Ülök a tenger mult felett |
s szeretnék énekelni újra, |
mint a madarak s gyerekek! |
|
|
Mélység és magasság
Süllyedek, ránt a szomorúság, |
mi magyar bánat s fájdalom, |
most rajtam próbálja a súlyát. |
|
Merülök, de még láthatom: |
mint a mérleg-rúd másik vége |
mint kél vak pusztaságokon, |
|
mint emelődik fel a fénybe |
dúltan, véresen is a nép, |
|
Vigyem le én minden bünét |
a mélybe szégyenét, kudarcát, |
|
és megváltás ez a magasság. |
|
|
Napló
Csak súlyom visz. Csak az, mi eddig voltam. |
Elég ez is! Igy lettem én golyó |
és patron, amely mögötte elrobban, |
így lettem békén is hadakozó, |
szemernyi rosszal is tengernyi jó, |
gyönge kezdettel győztes a halálig! |
Amit gyűjtöttem elmélkedve váltig, |
az lett szívemben kemény lendület, |
a tehetetlenség ereje rándít |
és ejt, ha ejtek, helyettem sebet. |
|
|
Ostor
s végén csattanva engem ér |
az az ostor: akinek szántam, |
|
Él, éled, mint a sebesült, ha |
riasztja – vissza még a harcba! |
|
Valamikor vérig gyaláztam |
s pírban most az én arcom ég. |
Süss, szégyen, égj; e félhalálban |
|
Csattogj csak ostorom, ütésem, |
ha élni, ha pusztulni kell. |
És legyen az a büntetésem, |
|
|
Ez a négy év
ez csinált csak vágtatást. |
|
s szánkázta a tengely-alj |
|
most mívelt csak vágtatást, |
|
|
Magyar és magyar
Magyar és magyar és magyar |
magyar, magyar akarok lenni, |
leverten, megverten: magyar, |
míg leköpheti minden senki. |
|
Szép volt, beh szép volt – álltam ott – |
minden nép fölött a magaslat. |
s én vele zuhanok magyarnak. |
|
Vezessétek majd vissza őt |
a helyére, hogy – odahagyjam |
még messzebbre, mint azelőtt – |
érhessek csúcsra önmagamban! |
|
|
Cserepező
hogy bent, egy hang lett, |
|
|
Öt rövid vers
Meddig gyönyörű a gyöngy, a szálló |
föl a pohár borból, óceánból? |
szét nem oszlik levegővé ujra. |
|
Mi volt az én életem? Csak ennyi: |
vak nyomorból napvilágra menni. |
Forogtam, fénylettem én is, míg hagyták – |
Meddig emelsz, levegőm, szabadság? |
|
|
2. Deviza, vagyis magyarul: jelmondat
Hogyha fény ér, a sugarát nyomban |
elhajlítsam, továbbsugározzam |
(mint zsebtükrömmel gyerekkoromban) |
oldalvást a nyomorba, homályba – |
világot a megvakult világba! |
|
Nekem meghagyta a sors, mint egy |
rossz gombot az életemet. |
Feldobom, elkapom, legyintek. |
|
Járt a jó ebéd vigasza tagomban |
s a kávéillat a meleg szalonban, |
ettünk, vendégeskedtünk – hidegen, |
az aranybetűk csöndjébe szabottan, |
éhesen csak te vagy itt is jelen, |
könyved hátán, a polcon, díszhelyen. |
|
Legjobban én a szenvedés ügyetlen |
szavát hallottam egy életen át; |
ez kiáltotta túl az én fülemben |
fegyverek zaját, piac zsivaját. |
Hallom ma már a győzelem szavát, |
dalát is – de nekem legyen jogom, |
ki hangot mindíg hangtalannak adtam, |
a néma kínt ma is kimondanom. |
|
|
Ady és Móricz…
Ady és Móricz, Babits, Kosztolányi |
s ti többiek, ti hamar elindultak, |
jó volna ma is mögöttetek állni, |
beh jó volna megmaradnunk fiúknak. |
|
Próbája nem volt ilyen még e népnek |
s terhe azoknak, kiktől a szót várja – |
Mily gyerek-pokol jutott csak ki néktek |
és milyen nehéz minekünk a várta! |
|
Beh korán vágja itt a sors a sarjat |
s a jó szálfákat le beh korán dönti |
engedve szabad utat a viharnak – |
|
Kegyelem nekik, kik törten elesnek |
s irgalom, akik merészelnek nőni |
a nyomotokban föl a vak egeknek! |
|
|
Adhatsz lakást…
Adhatsz lakást, eleséget, mézet |
a kaptárból kivett egy szem méhnek, |
harmadnapra elpusztul magától, |
azt mondja a méhész, hogy: magányt hal. |
|
Adhatsz tetőt, tündöklőt a fényben |
és hatalmat s dicsőséget nékem, |
nem pompázni, de pusztulni tettél, |
ha népemből szál magam kivettél. |
|
Nyúlnak felém szíves kézfogások, |
s markom sose vágyta így az ásót, |
lábam sose vágyta így, hogy járna |
apáimmal falka juh nyomába. |
|
Tagom mintha mind kölcsönbe volna |
s gazdájához rólam vágyakozna, |
minden tagom, akár egy-egy ősöm |
munkálkodnék külön a mezőkön. |
|
Mint a kötél, ha szakadna éppen, |
akkor ránt csak keményet a kézen, |
fáj a szívem és fájóan enged, |
ne fölfelé, de lefelé menjek. |
|
Vágyom vissza a tündér gyerekkor |
népe közé, kik elküldtek egykor. |
Huny szivemben az ifjú tűz, fázom |
kívül ma is a meleg karámon. |
|
|
Napló
Tavaly ki is volt? Bizony elfeledtem |
a kartárs nevét, ki nem a múzsáktól |
sürgette, hanem a vérbiróságtól, |
hogy keresnének fel már rejtekemben |
(és teljesült is óhajtása menten). |
|
A vétkem? Igen, végem a magyarság |
megrontásáért kérte e badar sváb |
a hív magyaroktul. Ahogy ma zordul |
gyors vesztemért a munkássághoz fordul |
e prolivá vedlő igazgató úr. |
|
|
Nem a szegénységet…
Nem a szegénységet, csak a szegényt |
|
dicsértem én szívem szerént. |
Mi kincsemmé vált, tőlük kaptam |
|
(töredékét ha visszaadtam). |
|
Muljék el a szegénység! – vallom, |
|
de el is akad itt a hangom. |
S a szegények? A hívek, bátrak? |
|
Megsiratnám, ha elmúlnának. |
|
Hogyha kiveszne az a fajta, |
|
mely nevelt engem hitre, harcra, |
amely – ha lettem én a kard – |
|
a kar volt, mely győzni akart! |
|
|
úgy változz, hogy ne változz mégse. |
|
a bitorlót, ne hagyd magad! |
|
Mert most érünk csak meredekhez |
|
és annak vége tán sosem lesz. |
Hogy odavágja, aki szenved |
|
igazát bár az Úristennek! |
|
|
Itt lakom…
nincs. (Nem is volt.) E két szoba |
Mim nincs még? Azzal kérkedem |
|
amim nincs! Se zsír hát, se fa; |
ha írnék – ez a kényelem – |
kislányom itt sír térdemen. |
Cseléd? Tán nem is lesz soha. |
|
a bandagazdától, a csősztől, |
|
|
Folttalan
Vesd szemed fel a mennyboltra, |
nem mintha kegyelem honolna |
de mégis így mondd, hogy ostorozzatok. |
|
Ne nézz azokra, akik vernek, |
mert jöhet nap, mikor kegyelmet |
között majd egyaránt neked kell osztanod. |
|
Eljő s te örvendj: míg más kérked, |
te már a vezeklést is végzed, |
épp ahhoz áll a Jog, kit túlontúl tipor. |
|
Mert van ütés, melytől a vesztes |
nyerő: a bűnös áldozat lesz, |
oldja a nyelvet is, mely bűn-béklyózta volt. |
|
Akkor se tudd: sárt kik dobtak rád, |
légy magad, magyar, az igazság; |
hogy én is folttalan lépdelhessek veled. |
|
|
Napló
Apám, anyám, nagyapám, nagyanyám, |
kétkezi dolgozó volt minden ősöm. |
Azért rokonom, lelki ismerősöm, |
aki csak fárad műhelyben, tanyán. |
Ezért nézett s néz ma is rám talán |
gyanakodva, ki más légkört szívott. |
|
Csak azt kérem, jogán e fordított |
nemességnek, hogy vívni – bármi vádra |
csak egyhasimmal kelljen állni gátra – |
Ma se kenődjék rám úri piszok. |
|
|
Segesváron
akkor, midőn őt halni látta. |
|
És néma, csukott szájként lent a |
bezárt föld, a betelt verem, |
mint mondja ma is a legenda. |
|
– Élek még! – jajdult fel. – Dögölj meg! |
hangzott (volt erre is tanú) |
s rémképnek is bár iszonyú, |
a véres hullák rágörögtek. |
|
S most csak a csend, a néma béke. |
Állong egy felhő, néz a nap. |
S itt az utca, hol átszaladt, |
még szétüvöltve: vége! vége! |
|
Álltam a hídon, hol előre |
nézett még, hol még a jövőt |
(délben kitörtek a mezőre). |
|
Szemem az ő szeme nyomában |
siklott síkon, hegy peremén. |
Aztán az a kín állt belém, |
mint mikor tébolydában jártam. |
|
Mit ragyogsz felém nevető had, |
füvek, fák, van sejtelmetek, |
mit tűrtetek, mit tettetek |
s ti emberek s te eszelős nap! |
|
Itt hörgött. S itt nézte kacagva |
|
Nem volt kis dolog, amit ottan |
amíg kocsinkhoz ódalogtam. |
|
Mint aki azt hiszi, kilábol |
félelméből is, hogyha fut: |
mentem – mintha volna kiút |
ebből a jókedvű világból. |
|
|
Parasztpárt
– Hol hálunk meg? Hol megállunk, |
|
S lett messze a közel újra, |
|
mint a gyöngyszemek – mi húztuk |
|
Nem aggódtunk, hol is hálunk, |
közel otthon lett az ország |
|
Ott hálunk meg, hol megállunk, |
|
– Megmondjuk nevünk az első |
– Bizonyos, hogy adnak szállást. |
|
Leterítenek, ha nincs más, |
– Született így máshol is már |
|
Úgy születik, ahogy hajdan |
öccsét, bátyját érzi lassan |
|
Egy szép, egy új egyház épül, |
bárhol ott van, hol úgy érzed, |
|
Mintha apád, anyád nyitná |
|
Futott sírva nagy Bercsényi |
Futott házról házra vígan |
|
Beh szomorú, hogy ő tudta, |
az egyetlent – azt keressük |
|
Az a nehéz, az az ösvény! |
s Kárpát nélkül, hágó nélkül |
|
Mit ér hatalom s dicsőség? |
Szívszerint kell, vagy sehogysem |
|
|
Istenáldás
Nincs búza, nincsen tengeri, |
|
alól a fürtök hosszú tőgye. |
|
Tőgy s emlő, emlő, húsz talán, |
sorban, mint az emse hasán. |
|
Hat-hét tőkéről egy akó bor! – |
nézi nyakvakarva a sógor. |
|
Koplalunk, de nem szomjazunk, |
|
Háború, dögvész s rá – ahogy már |
illik is szinte – aszályos nyár! |
|
hogy elfeledjük, ami volt! |
|
Hogy a torkunkba szorult könnyüt |
egyszer már igazán leöntsük! |
|
mert hordó nincs egy fél darab! |
|
|
Az új költőkhöz
Minden írás napló –: kötelezvény lett! Ha betűt látsz, |
lássuk a dátumot is! – ahhelyt az jusson eszedbe. |
Mert mi a szó pusztán? Csak üres flaskó! Az idő tölt |
színt, ízt és zamatot bele s ő is érleli szesszé. |
Itt ez a cimke: |
szabadság vagy |
szabadság vagyItt ez a cimke: |
testvér vagy ezek, hogy |
munka, magyarság vagy teszem ez: népjog, felelősség
|
gyorsan az ablak elé! Mi az évjárat jegye rajta? |
Azt vizsgáld legelébb, nehogy aztán már tele szájjal |
azt kelljen nézned, hova bukd ki a rosszízű lőrét, |
hogyha nem a mérget! – szaporán köpködve utána. |
Mert ami tegnap láng, ma hamu; ami tegnap erő volt, |
ma puhaság; keserű, ami édes; gyáva a bátor; |
jó, ami rossz, – mert nem bizonyos, nem örök, csak a forgás, |
mert nem az istennek, nem a múzsának – minekünk szól: |
mulandóknak a dal már! Vagy legyek én fali naptár! |
Hullunk, mint a szirom. Mit bánjuk! Mit ledobálunk, |
attól gazdagodunk! Meghalnék, hogyha megállnék |
s nem tudnék hitevált szókkal is ejteni tisztán |
jót, igazat, bátrat – maradandót! És ilyet újra: |
Testvér! Munka! Magyar! s ismét és újra: Szabadság!
|
Tépd le kemény kézzel napi új prédád, fiatal szél, |
szélkarú ifjú idő! Zörgesd meg a magvat a puszta |
őszi virágfőkben. Mire jó énnékem a dísz már? |
|
Az új nemzetgyűléshez
„Hazát kell nektek is teremteni…”
Petőfi
|
Amit mi kaptunk: előleg csupán. |
Egy koldus-szegény nő előlege |
a munkára, hogy rakjuk fel a házát |
a háború és a tűzvész után, |
hogy költözködhetnék újra bele. |
Ne hordja senki fenn fejét közülünk |
holmi glóriával, sőt hajtsa le, |
mert tolvaj-bélyeg lesz fején a hírnév |
s orgazda ő, ha nem lesz érdeme: |
ha nem váltja be szorgalmas okosság |
derék dolgával az előlegét. |
Rajtunk fordul meg: lesz-e újra ország, |
Lesz-e otthona ennek az anyának, |
aki kezünkbe adta mindenét, |
utolsó fillérként végső bizalmát. |
Mirajtunk fordul most meg, lehet-e |
olyan magyarság, hogy szennybe ne fojtsák. |
A nemzet velünk tette fel a sorsát |
s duplán vesztünk, ha nem nyerünk vele. |
Nem örvendve hát, hanem szívszorongva |
iskolásokként álljunk a padokba. |
|
Mert példák vagyunk. Befagyott folyó |
jogtorlaszaiként országnyi rom |
anarchiája köröttünk. A nemzet, |
az önnön bűnével viaskodó, |
minket emelt fel, szólván: ők a kezdet, |
ők a virág, hol minden csupa gyom. |
A millió önzés egy kaosza |
mivelünk próbál teremteni rendet, |
jobbat és szebbet, mint volt valaha. |
A milliók, akik már önmagukban |
félik – mert ott is látták – a csalót, |
a tolvajt és a gyilkost, felocsúdtan |
reánk mutatnak: íme ők a jók, |
az ember-voltra példamutatók, |
kik értünk magukon is erőt vettek, |
hogy átválthassák arra a valót, |
amit eddig csak eszmék ígérgettek. |
|
Magunk vagyunk. Nincs köztünk, akinek |
pisztolyából az elkeseredett |
lövések már a történelmen át |
dörgik, mint Botond bárdcsapásai, |
egy népnek élethez való jogát, |
és nincs köztünk a férfi mind, aki |
hős is volt, mikor dőlt az áradat. |
De hősöket vár és férfiakat |
az élreállóktól nép és világ. |
|
Milliók pillantásának soha |
fénycsóvájában csapat így nem állt még. |
Kegyetlen, nagy fény! Egekig vetül, |
egy nép egére áruló jelül |
mozduló kezünkről ma minden árnyék. |
Fölös mondanom: száradjon le a |
kéz, amely itt maga felé hajol; |
ez a nagy fény, mint szálló kard vasa |
csap felénk a nép millióiból. |
Csapjon, suhogjon! Hulljon le a kéz, |
ha csak magának akar itt is többet, |
ha megtagadja azt a nagyobb törzset, |
azt a szándékot, mely idenyújtotta |
megfoghatóan a megbékülés |
ünnepére és aztán a dologra! |
S hulljon a fő, ha… úgyis hullni fog, |
mert egy nép feje bukik le velünk, |
ha gyengék leszünk a parancsra, hogy |
hazát kell nekünk is teremtenünk! |
|
|
Áldozás
Megettük Dózsát, ahogyan rég |
hogy szálljon beléjük erősség |
s a baljós égnek áldozat. |
|
Megettük, megette a vert nép |
Magunkhoz vettük, térdenállva |
|
Hogy megmaradjon, bármiképpen, |
Keresztként korbács emelődött |
s nem áldást – átkot szórt a pap. |
|
Térdeltünk, térdeltek apáink, |
nyelték a szörnyű falatot, |
és Dózsa – így mondja az írás – |
csak fölnézett és hallgatott. |
|
Megettük Dózsa némaságát, |
dühét, hitét, reményét, mindent, |
mi egy hős szívben lakhatik. |
|
És vagyunk s élünk és él bennünk |
s most engedjétek legelőször |
|
Engedjétek, hogy kioldódjék |
s majd elmondjuk, mit akart szólni |
az eddig hangtalan magyar. |
|
|
Amikor a Szabadság-hídra a középső részt fölszerelték
Bizony elnéztem, ahogyan a pontonon haladtam, |
jobbkézt a Szabadság-hidat már teljes egy darabban. |
Jó volt bizony a szemnek is, nemcsak az érdek észnek: |
valami újra összeállt és győztesen egész lett: |
megint miénk lett, biztosan, mint anyáé a gyermek, |
mint orvosé a nagy beteg, kit létre visszamentett. |
Piroslott még a mínium, mint kötés, melyből vér csöpög, |
de állt mankó közt is a híd a tenger roncsalék fölött. |
Fájt az a nemrég csonka tag, amely lám összeforrt megint, |
s fájt arrébb fönt a hulla Vár s lent szörnyűségeink |
vak tanúi, a ház-sorok, kifolyt, kormos szemükkel, |
és fájt megint csak az, ami az ember és az ember, |
nép és nép, haza és haza közt robbant és esett szét |
és nem forr össze s áll külön romjával, győzedelmek |
oszlopainál magasabb és hivalkodóbb emlék- |
műve gyanánt a Bűnnek! Ádáz fő- s al-bűnöknek! |
Széttépve élek magam is. Mennyi van, mit sirassak! |
És mennyi mégis, aminek – hogy elmúlt már – vigadjak! |
Mikor lesz hídunk effölé? Mikor lesz egész újra, |
mi lelkünk városában is ledöntve, összedúlva |
hullákkal kövei alatt? – gondoltam, ahogy mentem |
meg- s meglöketve szüntelen az áradó tömegben, |
mert szüntelen az új hídon járt két szemem és boldog |
voltam, hogy lábbadozva is mily példásan feszült ott! |
|
Teremtmény
Kerengtünk és összeálltunk, |
tapadt, szakadt, állt, iramlott, |
mint az ősi tengermélyből |
egy szép teremtmény: a népből |
|
Ámulhattunk, mit csináltunk: |
Szemet, szájat, ezer lábat |
növeszt az ős csillag-állat, |
|
Ámulhatunk: ezt csináltuk?! |
Tagok voltunk, szolga izmok, |
ő tudta csak, mit teszünk! |
Vizsla fül, pisla tekintet |
gyanánt használt csupán minket |
s használ, míg együtt leszünk! |
|
Ő: ki szülőnk s gyermekünk is, |
s kit közben mi hordozunk: |
az a szándék, mit ha értünk |
|
Mindegy, merre menne Darvas, |
árkon árvul (köztük én is), |
s levet, mint bőrét a kígyó, |
mihelyt szűk lettél neki. |
|
Vezér vagy te, Veres Péter? |
Leghajszoltabb szolga vagy! |
Szem és fül és kar pihenhet, |
s kivánod vagy nem kivánod, |
nincs módod, hogy rest maradj! |
|
„Megmozdultunk.” Ám mozogni |
mozdítónk csak most akar – |
Csak a kezdet volt, mit eddig |
Tengermélyből most lép fényre |
|
|
A békeszerzőkhöz
Egy én is lám a sorból, abból |
az élő láncból, melyen át, |
mint rég a kínai falaktól |
hun katonák –: egy nép kiált |
a jövő felé tán utolszor! |
Egy vagyok az eleven sorból, |
melyeken át egy elfeledt, |
s küldi halott örsök szavát |
feléd, ha meghallod, világ, |
|
Megmondtam s most, hogy tovább? |
|
|
A Duna fiaihoz
Nem megy a Duna, itt marad, |
lustán, vénebben hánytorog, |
öt kis nép kertjei alatt. |
|
játszatja nagy hasán a fényt, |
míg futnak fent a századok. |
|
És kínálja két sor csecsét: |
falvak, városok, nemzetek, |
szíjjatok, van erőm elég! |
|
S csörtet a bozótból a nép, |
jön mind, kit szomj és félsz gyötör |
és – egymásba veri fejét. |
|
S zajdul sivítás, jaj hasít |
s messzire zengve ki-kitör |
a fülrepesztő torz-gyönyör: |
megint legyűrtek valakit! |
|
És újra valakit! S megint |
És táplálékot egy se kap, |
csak vért – vagy sebet, aszerint |
|
s hogy mint fordult a szüntelen |
|
Ezt hallom. És ezt üzenem |
költők, kikkel ha más nem, ím |
|
|
Meggondoltátok, mit csináltok? |
Most földön fekszik a magyar. |
De láncai mellette nyúlnak |
s ő talpra kelhet mihamar. |
Meggondoltátok, mit csináltok |
azzal, ki csak sebei foglya, |
de lassan szabadságra gyógyul! |
míg nem tér magához – amíg |
nem tértek ti sem magatokhoz! |
önnönmagába. Egy a tükrünk: |
mindönket egyformán tiportak |
az, aki még ma is tiporna! |
|
Nem látjátok? Belétek szökhet, |
amit mi, bár porban és vérben |
rángva, de rázunk már magunkról! |
s dühe bőr-váltó, mint a kígyó! |
|
Jól tudja, ki mindig alul volt. |
s hang fölöttünk! Beh ismerős |
a parancs az örök magyarnak |
(örök levertnek-lázadónak), |
ki velem most még szót emel |
s ki épp parancsra nem hajolt, |
ha ezredszer is beleroppant. |
Beh ismerős mind a coki!-t |
lökő ujj e belül is rabnak, |
csak nem-re és dacra szítottam, |
|
de kinek ezt mondom ma: béke. |
|
Mit tesztek? Tudjátok? A porban |
s a vérben is előrekúszott, |
Századok bús ismeretlenje |
most nyujtja megismerni arcát. |
S ti most veritek szembe őt |
a vér miatt, mely rajta foly? |
de mely már övé, csak övé! |
Az embert veritek már s benne |
magatokat! Ne adja isten, |
|
Magyar vagyok. Testemben érzem, |
hogy sarjad emberré e nép. |
Azt hiszitek, van rendelet |
a gyermeknek, hogy vesse ki |
szívéből ő is szülőházát, |
mert abból őt már kivetették? |
Hiszitek, valaha is a grófé |
lett a szülöttem föld, melyet |
nem láttam (de ittbent azóta |
láttam csak jól s beh jól), mióta |
Most kérdez még. Majd talpra áll |
a magyar. Máris emelődik, |
most válik el, hogy dúlt szívében |
– ahogy én oktatgatom őt – |
vadzúg szűk sziklái alatt |
ugrásra nyomva, mint a tigris. |
Tudom, puszta szó, amit mondok. |
De én a Sorsnak is beszéltem. |
|
|
|
Bástya
Bástyának készültem elétek |
és bástya lettem s hadakoztam. |
|
S ahogy rendelték harcok, évek: |
törettem, romoltam, omoltam. |
|
Van vár, mely regényes hegy ormát |
díszíti, népét is túlélve –: |
|
ez szökevény. Az végzi dolgát, |
ki helytállva elpusztul érte. |
|
Hát összedőltem. Ez a lelkem. |
S nincs – nem is kell – ki megsiratná. |
|
Hagyjatok egy kicsit pihennem, |
tán felépülök még magammá. |
|
|
Új évre
Minden elmúlik, s nem igaz, |
hogy vál minden jó gazzá. |
Negyvennégy telet láttam én |
Negyvennégy morcos, görcsös arc |
szél szitkát, tél pofonjait, |
negyvennégyszer feledtem. |
És mit tanultam? Egyre több |
A bajban legnagyobb bajod, |
Már nem félek, már derűsen |
beh játék vagy sors, isten és |
|
Nem igaz, hogy nem nő a jó, |
hogy csak a rossz magaslik! |
Van vihar – de vajh nincs hajó, |
Volt háború, de kéklik ím |
Minden elmúlik s legelébb |
Hányódik, őrjöng a világ, |
de csaló kép, hogy állunk, |
repülve jő a part felénk, |
mely volt eddig csak álmunk. |
lesz búza s mért ne lenne bor? |
|
Nincs sújtó külön istenünk, |
vagy nincs isten, ha mégis |
dől s dőlne csak ránk a csapás; |
Mert az idő, nem gonosz ő, |
azon fárad, hogy emberibb |
legyen a föld s az ember; |
hogy bánjunk ki a bajjal. |
felállva, tán már a halál |
felelem, és példámmal is, |
Bátrabb, igazabb! és ezért |
|
|
A Lago Maggiore fölött
Hullámzik a tó és hullámgyürük |
a hegyek hajlatán is mindenütt! |
Bástyára bástya, lépcsős kertre kert. |
Nézd a tarajlást, mit a munka vert |
és ver szünetlen! Lugassal teli |
szallagnyi szöllők emeletjei |
hullámzanak és küzdenek. Lemáll, |
de felfut újra a fal és megáll |
a föld, a zöld a sziklán! Szabadon |
új terrasz zúdul át a terraszon; |
bástya-tajtékok, terrasz-torlaszok |
esengik s ostromolják a napot. |
körben a tájék: fölfelé zuhog! |
vedd szemre: harminc évszázada tart! |
Hullámzik lent a tó, a zöldelő |
s fönt láthatón a színtelen idő. |
|
Nézted a hetyke sziklavárakat? |
Bámuld az apró bérci falvakat, |
ahogy felállnak s végiglengetik |
vacsora-füstjük zászló-jeleit. |
Az a hódítás, az a győzelem |
egyetlen győzelmed, történelem! |
|
Álltam a völgy s a századok felett |
az úton, melyen Cézár ügetett |
s néztem, nézhettem egy szép dallamot: |
a kőfalak hab-futamain át |
s viharán át, mely szinte harsogott, |
néztem a bástyák konok vonalát, |
két szememmel, a hegyekre futott |
vonalakban a küzködő világ |
valami boldog dalát… Vén vagyok |
már a reményre, de ez elkapott, |
az a hang, ahogy újra-újra csak |
megostromolta a havasokat, |
elkapott az a szólam, az a szép |
akarat, az a zengő hetykeség, |
mely föl-fölcsapott a magaslatig, |
hol jég és csönd és tán isten lakik |
s amely, ha százszor is visszacsurog, |
markában tartja mégis a csucsot. |
|
|
Százéves március
s a nap-pászmákban hóvihar. |
gomolygó bú, tavalyi baj. |
s a napban gyémánt-fényű hó. |
környék, az éjből ocsudó. |
ez a jó meleg égi douche! – |
Beh szeretlek én, március, |
beh szeretlek én, ébredés, |
reggel, friss tervekkel tele! |
|
Te, az esztendő pirkadása, |
emlékeztetsz a régi házra: |
csöbör cseng, szekérlánc csörög. |
Béres jő apámhoz köszönve: |
„szántunk, gépész úr?” Égre száll |
a gémeskút fényes kölönce |
s a nap mellett kicsinyt megáll. |
A jégcsapokról versenyt esnek |
a csöpögő tavaszi percek: |
Kong az ekelap. Ökrök bőgnek. |
A dunyha-szag után a földnek |
anya-szagát szívja a gyermek, |
|
Oh, március, nagy színező. |
A lány-arc mind beh tüzesebb. |
Beh sápadtabb, aki beteg. |
|
S szabadság délelőttje te, |
új ember-voltunk hajnali, |
egy század után is, ahogy |
az óra – mint megmondatott – |
(Párisban, pisztoly-csattanással) |
és üt és üt, micsoda lázzal |
(Bécsben már puskaropogással) |
erekben milyen dobogással: |
hogy lépne fényre már elő, |
az az ember-újító korszak! |
hogy vernek, kopognak s dobognak |
a tornyok, daccal az egekre, |
S késedelmét, hogy elvégezze, |
hogy áll munkába ez a bús |
nép is, a magyar, énekelve! |
S mily énekes után eredve! |
|
Hogy feledhetnénk, március, |
mire keltettél bennünket te |
és mire biztattál sokáig? |
Mert most már halálig, halálig. |
ifjú főkben ó és új eszme. |
s bennem a gond: jó termés lesz-e? |
Mennyivel láthatóbb a baj: |
mert mennyivel nagyobb a fény! |
Tél volt. Oh mennyi volt a jaj. |
Tél volt. Oh mennyi a remény. |
|
|
Tizenkét nap Bulgáriában
Prózában kezdtem. Nem akaródzott. Oly |
sok prózát írtam! Az első soroktól |
meghőkölve szinte tollam maga |
áll meg velem, mint kényes paripa |
s tekint rám hátra: megint ez az únt, |
„szabad”, gebéknek szabad! lapos út? |
Már soha többé átvágás, merész |
árok-ugrás, ugratás! szökelés, |
egy táncos lépés? Magyarázhatom, |
arra nem ez a tárgy az alkalom: |
száraz pontosságot, megbízható |
adatot kér itt műfaj s olvasó, |
olyat, mi versbe tán bele se fér, |
oly vaskos, nehéz… Hát éppen azért! |
felelt ő, feleltem én is vele. |
Hisz a könnyűt, azt úntad eleve! |
Ha költészet lesz csak egy sor adat, |
száz vastag könyvnél szebb és – igazabb! |
Jó! Vállalkozás minden utazás: |
legyen ebből még egy vállalkozás. |
|
Bulgáriának lakossága hét |
millió lélek… Földmívelő nép |
csaknem egészen – ez vonzott ide. |
négyzetkilóméterben – no, most költő! – |
egyszáztízezernyolcszáznegyvenkettő. |
Főfolyói: a Marica, Sztruma |
és persze vén barátunk, a Duna. |
Hegye: a Balkán, a Rhodop… de csukom |
ezzel be máris Kogutovitzom, |
nem másolom, nem plagizálom én, |
csak amit isten könyve tár elém. |
S nem is hegy-völgyet, nem folyót, nem tengert |
jöttem én látni: – jól sejtitek – embert. |
|
Küldött elém ízt Belgrádig az ország, |
mihelyt a bolgár vonatot betolták. |
Másodosztályon mentünk – (hogy helyet |
kapjunk, ha éjjel aludni lehet). |
Az első s másodosztályú szakasz |
nem külön kocsiban volt, ahogy az |
nálunk szokás (hogy ne csak kényelem, |
hanem distance is, külön lég legyen). |
Nos, itt a háromféle fülke népe |
föl-alájárva, dudolva, beszélve |
egy kocsiban nyüzsgött, egy folyosón, |
megannyi szegény s módosabb rokon, |
kit elválaszthat rang, hatalom, pénz, de |
boldogan vegyül s parolázik össze. |
Testvérként olvadt talán még a hagyma |
illata is a kényes hubigantba. |
|
Rohant a vonat Jugoszlávián át. |
Mit látsz egy népből fülkéd ablakán át? |
Nézem álló nap az élő mozit, |
a híradót, mely engem okosít. |
Zöld fejét frissen most veti ki a |
paszuly, a krumpli, a kukorica |
nagy hantok közül: itt nem boronálnak? |
nem fogasolnak? Szántanak s kapálnak. |
Kevés mező. Sziklás ösvény felén |
legel a jószág. Ahány a tehén, |
annyi az őrző: lányok, asszonyok; |
baljukban guzsaly, jobbjukban forog |
a gyalogorsó, mozdulatlan állnak, |
dolgoznak mégis, jobban, mint a gyárak: |
nincs rongyos ember; durva tán a vászon, |
de ezt valóban önköltségi áron |
kapja a férj, a fiú, az apa. |
Mert az a hű gyár nem áll meg soha. |
S nem drágít – azt a fonaladat, orsó, |
vágja el bármi – bár egy agrár- – olló! |
|
Mit láttam még meg? Többet a szememnél. |
Multunkba láttam ennél a jelennél. |
A szerb falun át láttam a mienket, |
a szerb nép lelkén át a magyar lelket. |
Kerek és tömött erre mind a község, |
megannyi zömök erősség s közösség. |
A vasrostélyos, emeletes házak |
nem magyarmódra, nem szétszórva állnak, |
mintha nem házak, hanem egy nomád had |
hosszan elnyúló sátrai volnának |
ütve útfélre, mintha csak egy éjre, |
mert készen egyre a továbbmenésre… |
Minden kis község áll itt, mint a vár, |
nem kerülgeti a nemzet-halál. |
Alattuk – érzed – jó mély a gyökér |
s csak vastagul, ha ömlik rá a vér. |
Kőkerítések. Mésszel festve nagy, |
szemkápráztató ciril felirat: |
zsivió… národ… závod… zsivió! |
A raktárokon piros lobogó. |
Szűk udvarok, de tiszták. Lugas zöldel. |
Cseréptető, de csupa félkör zsindely. |
A hegy kopár, a mező buja dísz: |
a Morava-völgy. Feltünt végre Nis. |
|
Táguló szemmel néztem dél felé. |
Alkonykor értünk a határ elé. |
Vártam szomjun az új látnivalót. |
Mit láttam? Az est-hajnal csillagot; |
de azt duplán is: fent, egy csúcs fölött |
s lent egy folyócska habjai között. |
Ottfent büszkén állt, mint az örök lélek, |
ittlent zihálva nyargalt, mint az élet. |
Kísért a csillag, jött Bulgária |
bérce és bokra közt is, hű kutya. |
Állt felettem és vágtatott velem, |
mint végzetünk, mint a hű szerelem; |
el-eltűnt, fürgén hidak alá bújva, |
annál hívebben, szebben tűnt fel újra! |
|
Késő éjjel értük el Szófiát. |
Úgy lett, mint vártuk. Hogy senkise várt. |
Az állomás – akár a kaposvári – |
kiürült végleg. Mit fogunk csinálni? |
Egy fia leva nincsen a zsebemben, |
egy fia bolgár ige a fejemben. |
Dörmögtem én is – hogy el ne maradjak, |
legalább kontrázzak a társaimnak. |
Sose sajnálom, hogyha a véletlen |
márt meg, hőmérőt, népben, nemzetekben. |
Gyerünk, hőmérő! – mondtam, idegem, |
bőröm mutassa, mi van idelenn |
a rendezetlen mélyben! – hány fokon |
áll a segítő készség, a rokon- |
s ellenszenv a csupasz ember iránt? |
Megismertünk egy hajóskapitányt, |
egy forgalmistát, jelbeszéddel, egy |
tanítót, annak lányát, akinek |
diákemlékei közt megrekedt |
néhány nyugati szó – micsoda kincs, |
gyémántkő volt, nemes valuta mind, |
ahogy lassan fényt: értelmet vetett |
az áthatolhatatlan nyelvhomályba. |
Telefon, kölcsön. Egy kis karaván |
kisért ki, nézett gépkocsi után |
s irányított – éjfélkor – szállodába. |
|
Az első látogató, első vendég, |
az első bolgár, félig álomban még |
reggel az ágyban, első jóbarát, |
aki bedugta képét a szobámba, |
nem is az ajtón: az ablakon át |
és mosolyával máris indulásra |
keltett, másfél nap fáradt utasát: |
egy vén hegy volt, a hegyek óriása, |
a Vitosa! Hó födte vén fejét. |
Nem feledem ma sem üdvözletét |
és ajándékát: eszembe juttatta, |
ki ébresztett így nyaranta hajdanta. |
|
Mentegetődznek: bíz nem „világváros”. |
Én védem váltig: de milyen arányos! |
– A szobranje… mondta Petr és legyintett |
(mert ismeri a pesti Parlamentet). |
– A törvényszék… – És azzal mi bajod? |
– Csak egy emelet… bezzeg nálatok!… |
– Az akadémia… (A többi száz |
épület közt egy kedves sárga ház) |
– A múzeum… Nekem tetszett nagyon |
ez is, az is, szobranje, múzeum, |
állomás, posta; mindegyik szerény |
volt, de helyén volt, mint az a növény, |
mely úgy nő, ahogy földje engedi, |
mely táplálóját nem csikarja ki. |
Mi a legszebb? Az arány! S csúf? Ami |
magánál többnek akar látszani! |
Ne nagyra nézzetek, hanem igazra, |
nem az oromra, hanem az alapra! |
Hány „világváros”: tojás üres héja |
s még több hány olyan, mint a felfútt béka! |
hány férne el egy parasztputriba, |
igazával hány büszke Kúria |
egy lyukba!… Szóval tetszett Szófia: |
egy lombos főút, rajt a sok gyerek, |
a régi tégla-templom, a mecset, |
a bolt-negyed fecsegő, siető |
népe (Balkán? Nincs egy kéregető!) |
És este!… Olyan távolságra, mint |
a Kálvin-tértől a Nyugatiig, |
nagykörutakon kocsi-gyalogjárót |
elözönlik a föl-alásétálók: |
áll a Korzó! (Fütty hangzik, huhogás, |
ha egy gépkocsi a tömegbe vág.) |
Héttől éjfélig a népé az utca: |
inast, diáklányt, munkást, tisztet össze- |
olvasztva-fűzve – mint a vonaton – |
halad a társaság – társadalom! |
A két színház körül – míg odabent |
egy Osztrovszkijt kezdtek s egy Beethovent – |
oly vidám nyüzsgés, elő-élvezet, |
mint Ozorán, ha cirkusz érkezett. |
Szívja vitázva a nép a sok kőház |
– nagy is van bőven, iskola és kórház! – |
között a nyáron is friss levegőt: |
hatszáz méterre a tenger fölött. |
|
– A mi parasztunk – tudatott Tzonev |
– vagy Likov – egy kicsit konok s merev, |
még bizalmatlan… annyiszor becsapták |
– bégek, basák, vezérek, hírlapok –, |
öklöktől tanulta, hogy mi a – jog, |
de öröktől, hogy mi a jó s igazság! |
Gyanakodó. Nem hajt kemény szavakra, |
de hogyha kérik… „Ingét is odaadja!” |
szóltam. Rámnézett Likov – vagy Tzonev – |
s folytatta: mondom, konok és merev, |
így állt ellent. Mert sorsa törte bár, |
saját portáján mindegyik… „Király-” |
– C’est ça! Igy békés nagyon, de nagyon |
harcias is… Majd látva mosolyom: |
– Most jár először nálunk csakugyan? |
Feleltem: „Otthon érezem magam.” |
Gépkocsin mentünk. Szántottak. Tehénnel, |
tehénnel és egyszarvú faekével. |
– Van problémánk, szólt Tz, sok és nehéz! |
S L: – megold mindent a gépesítés! |
– Jöjjön két év mulva megint ide! |
Nem lesz akkorra csak acéleke! |
|
– Egy pohár sört – bort! A pincér nemet int, |
de hozza mégis rendelés szerint. |
– Átmehetünk? Bólint a biztos úr, |
de visszaűz félútról zordonul. |
– Úgy van ma is, hogy tagadva igent |
és helyeselve nemet intetek? |
Fejüket rázzák s nevetnek, vagyis |
úgy van, tudatom, úgy van az ma is; |
megköszönheti, ha más nem, aki |
bolgár lánynak akar vallani. |
|
Még áll a falu, de készül a gát, |
a duzzasztó a sziklavölgyön át. |
Csillék, daruk, csigák, tízféle gép |
és lent a völgyben hangyakép a nép |
és fent a dombon barakok, diák- |
sátrak és arrébb a munkásbrigád |
tábora és – mint Bábel lehetett – |
megint csak állvány, gép, faszerkezet! |
Még áll a falu s patak a patak, |
mely tóvá, fia-tengerré dagad |
s megfeszítve, mint jó kar, izmait, |
majd kereket hajt, villanyt alakít, |
„óránként 30.000 lóerőt!” |
magyarázzák a lelkes mérnökök. |
Még áll a falu, legel a tehén |
a holnaputáni tó fenekén, |
állnak a házak, amelyek felett |
egy év múlva pisztrángok fürdenek, |
még cseng a torony, amely hallgatag |
áll majd ötven méternyi víz alatt. |
Nézem a gátat, a távol falut. |
A végzetes, de békés háborút. |
Nézem a vasdarút, ahogy bele- |
harap a hegy bozontos mellibe. |
Ez fáj egy kicsit, de aztán a gát |
mögött az új falu kőházsorát |
nézem s a kaskás asszonyt: épp vajat, |
tejet hoz tán a gép fiainak. |
|
– S ez – a rózsaolaj – mért oly halvány? |
kérdeztem a boltban. – Mert hamisítvány! |
hangzott a válasz. – És ez? – mert az is |
hamisítvány! Mit itt lát, mind hamis! |
Maga a boltos mondta; tanu rá |
Fodor és Bödey és Barabás. |
Elcsodálkoztam. – És hol van valódi? |
– Nálam, sajnos, nincs! És kalauzolni |
kezdett kifelé s magyarázta, hogy |
ha itt fölmegyek, ott befordulok… |
Befordultam egy másik boltba később, |
hogy vegyek egy kis nyeles kávéfőzőt. |
Volt, de nem adták. – Miért? Érte nyúlt |
a segéd. – Lukas! – mondta s belefújt, |
mert nem értette ámulatomat. |
Sose értsétek, szófiaiak! |
|
Levszky Vaszil volt az ő Kossuthuk. |
Megálltunk – arra vezetett az út |
a Rózsavölgybe – születéshelyén, |
apja házánál. Afféle szegény |
paraszt kelmefestő volt az. A ház, |
mint a többi parasztház: kétszobás, |
lent a konyha, fent a lakószoba. |
– Ez volt az anyja ágya, valaha, |
szólt a ház őre s a padló alatt |
megmutatott egy jó rejtek-lyukat. |
– Ez volt a műhely – s egy szekrény megett |
megmutatott egy másik rejteket. |
– Ez volt a kamra; a kamra fölött |
is mutatott egy nyílást: itt szökött, |
szokott kiszökni s a palánkon aztán |
egyetlen ugrással! mint az oroszlán. |
Oroszláni volt szíve s ereje: |
innen a Lev-szky is, harci neve. |
Kibujt, kisiklott, seregek között! |
Harminchét mult, amikor a török |
bitón… igen… elfogták mégis, el. |
Egy atyafia jelentette fel. |
|
Kétezer méter körül a Rila |
egyik hágóján – gépkocsihiba! |
Mit bántam! Várt egy kis rét szőnyege: |
hanyatt feküdtem. Dőlt a nap üde |
aranya… Aztán az ég selymei |
közt egyszerre egy szinte mennyei |
hang, hangfutamok: láthatatlanul |
egy harsanásnyi a meg i meg ú – |
Madár volt, persze csak. De micsoda |
madár? kérdeztem. – Un… csucsuliga, |
szólt Grubeslieva, a francia |
szót keresgélve. Közben, mintha a |
felzendült ujra egy sor a meg i
|
meg ú és ujra i meg ú meg a
|
és cs-s-cs-csi! – a madár maga |
mutatkozott be s akart – csu! csa! csi! – |
bolgár nevére megtanítani! |
Vagy nem is arra! Arra tán, mire |
nincs egy emberi nyelven sem ige, |
bölcsességre, hogy jó, jó szállani, |
ha itt a nyár és bármily nagy a hegy, |
még feljebb, feljebb, – a hegyek felett |
daloljuk el – csi-li-csú-csa-csa! – |
a hitet, reményt – csi!-csa! – a soha |
meg nem érthető mondanivalót! |
Különben, azt hiszem, pacsirta volt. |
|
Szeged és Jászberény között egy Tátra: |
ez emlékeztetne Bulgáriára – |
a sík országon hatalmas erődül |
a Balkán hegység így nyúlik keresztül; |
ez a fellegvár, a bástya, hova |
bevette magát a nép, ha csata, |
ha vezér, remény, ország elveszett; |
ez tartotta fenn itt a nemzetet, |
fönt a felhők közt! hű, örök bakony, |
ez volt most a partizán-mozgalom |
fészke… Ez hiányzott mindig nekünk! – |
mondtam, ahogy a hegyek közt kitűnt |
a sík vidék már – ez mint a miénk! |
a miénk, mikor még Petőfi élt: |
cserény, szárnyék, állófa, juhcsapat, |
gangó-fán csüngő bográcsok alatt |
lángol a nád, subában a juhász |
– való, mit látok? – gulyást paprikáz! |
A másik ablakon? – végtelenül |
rizsföldek kockás tó-sora terül! |
Kúnhalom, újra kúnhalom, csodás |
sűrűn, mint réten a vakondtúrás. |
Gémes-kút – csárda! Gulya legelész, |
de aztán újra rizsföld, öntözés. |
A gáton piroskendős lány siet; |
gátak, csatornák, csövek, zsilipek |
hozzák-osztják a vizet százfelé. |
– Hogy hívják ezt a Tiszát? – Marica! |
– És ezt a Hortobágyot? – Trácia! |
A kukoricások fölött odább; |
egy hegyi város, mint egy délibáb. |
|
Plovdiv a régi Filipopolisz. |
Megnéztük a Lamartine-házat is. |
(Nagy görög ház – a költő csak itt fért el |
hatvan lovával és kíséretével, |
ha jól emlékszem még a „Keleti |
Utazások”-ra, – ott részletezi.) |
„Ez volt a szoba hát – szólt meghatott |
hangon Petr –, hol a nagy zseni lakott!” |
– „Fölöttünk lakott – szólt a mezítlábas |
asszonyka –, de abban most búza szárad, |
így ezt mutatjuk, itt ezt a mienket |
a vendégeknek, mégis ez a legszebb.” |
És megmutatta a butorokat, |
miket lányának majd móringba ad |
s a fényképeket: az ünnepit öltött |
sok ángyot, sógort, elbeszélve sorra, |
hogy folyt s folyik ma mindegyiknek sorja |
és megmutatta közöttük a költőt. |
– „Lehoztuk, annyi ottfönt az egér, |
ideillik a többihez szegény: |
nem mondhatni róla se: csúnya volt” |
– szólt letörölve arról is a port. |
S mutatva máris egy négy fülű korsót, |
négy lyukja közül víz csak egyikből folyt. |
– „Ha nem találják el a jó lukat |
– szólt vígan –, a víz orrukra szakad!” |
Csak menet mondta meg, melyik a jó luk, |
köszönve folyvást, hogy meglátogattuk. |
Megnéztem mégegyszer a nagy zsenit |
s azt gondoltam, hogy nincs rossz helyen itt. |
|
Erő a nincsben (Újabb adatok)
Egy sereg kérdés – probléma –, melyekben |
mi nyakig vagyunk, nekik ismeretlen. |
Csak hallgatják, hogy: arisztokrácia; |
gróf és nagybirtok nem volt itt soha. |
A nemesség? Megtette a magáét, |
ahogy kívánták kiváltságai: |
a török ellen meghalt a hazáért |
utolsó lábig – köszönet neki! |
Az egyház? Szegény. A népnek a pópa |
inkább csak holmi lelki kisbírója. |
Magyarázni kell azt is, hogy van föld, hol |
ki fönt van, szükségképpen nem alólról, |
nem a népből jött – néznek: hogy van az? |
Eredetre itt mindenki paraszt. |
Zsidóktól halljuk, hogy bár nyelvre bolgár, |
a zsidóság, mint teljes jogú polgár, |
külön nemzetség; de választható, |
mi léssz örökre: bolgár vagy zsidó |
s nincs vita többé; a negyvenezer |
lélekből nem pusztult itt egy sem el. |
A tőke gyönge – most előny ez is; |
van hát nép, kit épp hátrahagyva visz |
előre történelmi sorsa néha. |
A legfőbb: alig van analfabéta. |
|
Képzelj millió bárányfelhőt össze- |
markolva, gyúrva, bálákba kötözve; |
így áll a gyárteremben a gyapot. |
Forog a gép és vékony fonatot |
sodor a fehér káoszból, veti |
föl és alá, hengerre pödöri. |
Kapkod a gép s a munkáskéz s amott |
a sok orsó már visszára forog; |
fut a fonál a rángó dróthorog |
közt erre s arra, fut a vaskarok |
közt, mint távoli sziklaoldalak |
meredekén a cikázó patak; |
kerékre – malomkerékre – zuhog, |
de nem esik le, de vele forog, |
de csillogó, de fénylő csermelyét |
s csak arrébb játszat – már a szövedék |
emelésével a mennyezetig – |
lassúfolyású, széles vízesést, |
fátylasat, gyémántcsöppekkel telit. |
Mögötte áttetszőn, mintegy a gép: |
a gépkorszak védőangyalakép |
egy munkáslány állt mozdulatlanul. |
És újabb gép és megint újra új |
és csillogtak és sziszegtek és húzták |
sóváran szinte egymástól a munkát, |
fűzték és szegték a kézbe kapott, |
az alakuló, néma anyagot; |
futószalag vitte már azt zömök |
motorok varrógép-sora között |
még újabb gép felé. Hányféle gép |
volt még, hányféle kar, hányféle kéz? |
Furcsa volt, hogy ez a sok szertevált |
tag mégis egy test volt, együtt zihált |
s működött! Jártam értelmetlenül |
(bár értve mindent) az új lény körül, |
ki a felhőkből, az összetömött |
ősködből végül egy sapkát kötött. |
Kezembe vettem, néztem a csodát, |
és fölpróbáltam, mint egy koronát. |
|
Ahány ünnep, felhangzik: Hej szlavjáni!
|
hej szlávok! s integetnek, hogy felállni! |
Állok, fülelek s fordítja Petya: |
Ste zsivee: élni fog – nasta recs:
|
Ez a szláv himnusz, ezt énekli ma |
Várnától Ljubljanáig, Mosztarig |
az ifjúság és hogy lelkesedik! |
Mint én a Marseillaise-ért valaha. |
Szép a tenger s szép, ha külön szíved |
milliók hullámáramán lebeg: |
sóvár enyémtől tudom, milyen szép: itt |
állni s elszállni a végtelenségig. |
De fönt, magában, fenyves közt, a kis nép |
tengerszem sorsa is, tudom, milyen szép. |
„Melyik a szebbik?” Mosolyog: „Az a |
tengerszem”, szól vígasztalva Petya, |
szól kedvesen az óceánnyi nép |
és énekli már ő is: zsivee: |
éljen – a világ minden nemzete. |
|
A Sipka-szoros nevében a Sipka |
nem sapkát jelent, azt jelenti: csipke; |
csipkebokorral van a hegy borítva, |
csipkerózsával hajlata behintve: |
a völgy lapályán azt szemzik szelídre, |
nem feledi, ki illatuk beszívta; |
száz hold, ezer hold rózsa közül vitt a, |
forgott a kocsi a szerpentinekre, |
hegy- s hegyre, mígnem a legnagyobbikra: |
az volt a világ, onnan letekintve! |
Előttem milljó parasztkendő földre- |
rakott országos vásárának zöldje- |
pirosa-kékje: – szinte a világ |
végéig – csupa kiskertgazdaság! |
Egy percem volt csak nézni. Zúgva-zengve |
görgött hátulról egy égboltnyi szikla: |
tódult a vihar bazalt-förgetegje |
neki a hegynek, szinte föltaszítva! |
Köpenyem fogva, kalapom lehúzva |
indultam a szél-, a porforgatagban |
az ösvényen a nevezetes csúcsra, |
felhő kóválygott mindenütt alattam. |
Mintha nem is a csúcsra, de följebb még, |
idők csúcsára vitt volna az út, |
az elemek fölelevenítették |
a népsorsfordító nagy háborút. |
|
– Itt, ezerháromszáz méter magasban, |
itt állt – kiáltja Péter – behavazva |
itt állta Gurko fogyaték hada, |
körülkerítve, Szulimán pasa |
rohamát, végül – lőszere is fogytán – |
már követ, sziklát gurítván az oszmán |
fejekre, mígnem – a legeslegvégén – |
feltünt a kereszt a félhold alatt. |
Itt folyt a harc a sziklák meredélyén, |
itt folyt – nem szólás – mint hegyipatak |
a vér. Víz csobog most. Felhők dörögnek |
ágyúi helyett orosznak, töröknek; |
töri-söpri a szél az aszú ágat, |
mint akkor a halál a katonákat – |
míg föl nem szabadították a hágót, |
a kaput testvérnépünkhöz a szlávok. |
Két császár küzdött – sejtették, miért? |
folytatták volna, ha látják a célt, |
a végsőt, az időét? Melyhez ők |
maguk is bábúk, percnyibb eszközök |
voltak, akár a „legutolsó” káplár? |
Mily erő mozdult hát, legyőzve császár, |
természet, isten, vakhit akaratját? |
A tied, kígyómozgású szabadság? – |
gondoltam lejövet a meredek |
szélén, markolván ágat, gyökeret, |
nehogy a szél, mint könnyű levelet, |
világgá vágjon a síkság felett. |
|
|
Ó, Tirnovo, Tirnovo,
|
álom vagy máris, én meg álmodó! |
Való volt? Mese! Attól fogva, hogy |
kocsink a Csipke-csúcsról lefutott |
versenyt a nyomunkban hörgő viharral |
s azzal a vadul-őrjöngő patakkal, |
mely sarat-követ forgatva-fröcsölve |
loholt mellettünk – de folyvást előzve – |
a völgybe… Túl, a szakadék felett |
ott tárja – kétszáz, ötszáz emelet! – |
ott tárt a sziklaváros temérdek |
házát, megannyi partifecske-fészket |
az égnek – színes mesekönyvi kép! – |
Mert rá fényt lövelt még az esti ég. |
Valóság voltál, Tirnavo? A vad, |
Jantra szédítő-gyors 8-asokat |
írva futott a házakkal tömött |
piros cukorsüveghegyek között; |
mint rég a járdán, ha várta a cárt, |
a félváros a folyóparton állt, |
a félváros ott szedte a dagadt |
vízből kosárral, kézzel a halat! |
Valóság voltál? Nem voltál való! |
Álltam az ég s a tajtékzó folyó |
közt a nagy hídon (itt már zuhogott) |
s fürkésztem, mit szemközt a meredek |
(még napos) hegyen Petya mutatott: |
a tornyot, hol Balduin szenvedett, |
hol egy magyar királylány élt… S amott |
a házat, hol ő, Petya született |
és szenvedett; és bealkonyodott |
s átmentem még egy szakadék felett |
egy másik völgyhídon, a Cárevec:
|
a vár felé… De fent (az est haladt) |
nem láttam már a hős romok körül |
egyebet, mint szentjánosbogarat, |
de azt rengeteget! és mind röpült! |
fölvillantva és kioltva a fényt, |
(mintegy Tirnovo ajándékaként, |
mert sose láttam még ilyet): pici |
aranyvarrótűk fürge százai |
fércelték reménnyel az éjt, ezer |
pont és vonás: szaladó morse-jel, |
apró körhinták, kisded repülők |
s ahogy mindez sokasult-nyüzsögött, |
vele szállt szinte mind a kinyílt csillag |
és vele forgott mind a kigyúlt ablak |
és Tirnovo és Bulgária és |
valahány ország és nép: az egész, |
forgott az egész mindenség serényen, |
dehogy hittem, hogy keserű levében! |
|
Álom voltál? Hisz ma is itt vagyok, |
benned, Tirnovo! kürtszó harsogott, |
katona-kürt; igen, hajnali öt; |
kopasz szálloda-szoba; betörött |
üveg alatt a Vadász Búcsúja; |
kint bércek, klastromok, hol elfogott |
királynők éltek, szerelmes papok; |
azt hiszem, én vagyok Krúdy Gyula; |
idegen nyelvű Boldog Margitok, |
szentek éltek ott, kiket, mint szokott, |
a mélybe löktek; fekszem, bejön a |
folyosóról az árnyékszék szaga; |
harang, roráté! Pécs ez, vagy talán |
Sásd még, amikor elakadt a szán! |
Van minden, csengő, rolló, mozaik- |
mosdó; csak még semmi sem működik; |
folyó harsog; a szekrény fenekén |
száraz kenyér és összegyűrt levél; |
találtam fésüt; de törülközőt nem, |
így megtörölköztem a lepedőben; |
elém veti a portás: Dobre den, |
ahogy a bankár egy fillért kivet; |
den, nyújtom neki minden kincsemet; |
koldus vagyok, mint minden idegen – |
|
Utcára nyílnak itt a pékkemencék, |
a kenyereket éppen kivetették; |
hosszú az árnyék, akár alkonyat |
előtt, vagy télen: a házak között |
bujócskázik, de hason még a nap, |
az utcavégről dühvel szembeköp; |
alján szűk minden ház, feljebb kövér, |
a sikátor fent majdnem összeér; |
zavarba ejt, hogy ami különös, |
épp különösségével ismerős |
és otthonos, nem jártam itt soha, |
de éppen ez vonz, vonz mintegy haza; |
az ajtó mind a járdára nyilik, |
belátni rajt a kettős ágyakig: |
alszik a város, a forráskutak |
köré szállong csak egy-egy nő-csapat; |
itt van Izolde is? tán épp ő fecseg, |
míg a csap vize lassan becsepeg |
a kerek rézbográcsba, mit a nők |
párosával vállrúdon hordanak; |
Lyonban vagyok ötszáz év előtt, |
Budán vagyok Könyves Kálmán alatt; |
egy férfi a házakra utcahosszat |
felhívást? nem, gyászjelentést ragasztgat, |
ma temetik itt a legjobb anyát |
és nagyanyát, Kovacseva Marát, |
ha itt születtem volna, délután |
én baktatnék a koporsó után; |
balkonok alagútján ballagok, |
ez az álom, vagy hogy pesti vagyok? |
üres a piac még, de hozza már |
teher-nyergét egy öszvér s négy szamár, |
két rácsos török ház közt lépdelek, |
cipelem a rámnyergelt életet; |
nyitja ablakát, az emeletit |
a török s abban borotválkozik; |
megmámorít, ha valamit nem értek, |
és mindent tudni vélek, mint a részeg, |
dúdolok és mint alkohol-ködön |
erőltetem át szemem az időn, |
mához egy hétre már otthon vagyok, |
onnan látom majd méltón Tirnovót; |
kecskék, tyúkok szaladnak, egy magas |
padlásablakból rámszól egy kakas, |
diák siet, ha itt vagyok diák, |
én veszek el egy Marát, vagy Ljubát, |
robogó szekér távoli zaja, |
átüget rajtam apám két lova, |
hajnal! hajdani mámorokon át |
kettőzte így meg a világ magát, |
kamasz-italom, ontológia, |
rajtad tántorgok, tér gondolata! |
Itt a bérc, hol megölték a papot, |
és ott a nap, mely akkor ragyogott, |
minden kettős, tízszeres, százszoros, |
csak embert köt egyszeresbe a sors, |
tele foltváró üstökkel, sarukkal, |
itt minden utca olyan, mint az udvar, |
egy cipésztől, a fillér dobr’ den-en |
megvásárlom, hogy bolgárnak vegyen, |
az ügyvéd boltja is utcára nyíl, |
az ügyvéd szinte kint a téren ír; |
mire jó, amit látok? jelenés? |
rész a világ, csak én vagyok egész, |
minek egésze? víg és szomorú |
vagyok, most jöttem s vár már a búcsú; |
mint asszonyok, a vérző anya-kínban |
fáj és remél a szív, gyerünk tovább, |
dúdoljunk, mint Rómában és Párisban, |
itt hagyom, itt is jövőm egy honát, |
|
itt hagyom magamat megint: |
|
|
Ez a „magyar út”, itt járt Hunyadi, |
itt jártak László büszke hadai, |
itt vitték délnek azt a zászlót!… – Aztán |
itt hozta toportyán hadát a Szultán. |
Ez volt a nagy verő-ér valaha, |
itt folyt a történelem árama – |
Ölnyi-széles út. Patak vájta ki. |
Itt áradtak a sors hullámai, |
e szűk völgy-úton, kis hazád felé. |
Egy ledőlt szikla elrekesztené. |
Itt szivárgott el, mint leterített, |
itt folyt porba, mint padra fektetett |
tetem hideg szívéből, cseppre-csepp, |
Világostól a maradék sereg. |
|
Fáradt volt? Zárt ajk, félig lehunyt pilla. |
Ez volt az arcra, a nagy homlokra írva. |
„Unom a szót. De elviselem most már |
ezt is, mint mindent, mi a szakmával jár, |
mint ezt például”… A vrányai kertben |
ültünk. Előttünk kávé. Nem aludt |
az éjjel? Vártam. Aztán megkérdeztem: |
– El lehet kerülni a háborút? |
Felém fordult. Ahogy a lapuló |
vad előugrik rejteke alól, |
úgy villant elő kék tekintete. |
Aztán egy hosszú perc után: „Mozse!” |
mondta, de szinte kiáltva: lehet! |
és vállamravert és fölnevetett. |
|
– Mikép? – kérdeztem. S erre ő: „Reménnyel! |
S ha összefogunk eleve keményen!” |
– És Amerika? – „Az fantázia, |
mit Truman hisz; a pénz nótáira |
nem táncol már a világ!” – Odaát… |
„Naivan nézik a politikát; |
még fiatalok rá!” – S az angolok? |
„Ők érzik, csínján megy csak a dolog.” |
– Kompromisszum lesz, ez is, az is enged? |
„Mi egyet nem engedünk csak: az elvet!” |
– És az atom? – „Nyugalom, nyugalom: |
nem abban: bennünk van ős tartalom: |
az emberség – és az fog dönteni!” |
– Azt kéne tökéletesíteni! |
„Lesz időnk rá, csak semmi félelem!” |
Barabás szólt most, hogy vajjon ilyen |
derűs volt mindig, teljes életében? |
|
„Igen!” – mondta. – És akkor, börtönében? |
kérdeztem, mikor várta a halált? |
„Akkor is!” – Mégis, hogyan… mit csinált, |
hogy megőrizze épen a reményt? |
Hát ő bizony ott – néha az sem árt – |
két vallatás közt – múlatni az éjt – |
megláncolva is – rímet kalapált! |
Várjunk… Hogy is volt?… Es ist schön zu leben |
mert németül volt… schöner ist zu lieben |
sőt zenére szólt… – am schönsten zu kämpfen |
s megint mosolygott… Für Freiheit und Frieden |
s látszott, ha most magában volna, hozzá |
a zenét is szívesen eldúdolná. |
|
|
Utolsó este Szófiában. Egy |
csöpp vagyok a hullámzó tömeg |
sodrásában: könnyűlök, könnyeden |
úszik szívem, mint holmi víz-szinen. |
Miért oly könnyű? Mit vett tőlem át, |
mit vett le rólam ez a sokaság, |
mint víz a súlyból? Keresztben az utcán |
megy – ezer hullám közt egy külön hullám – |
kis társaságunk. Grubeslieva |
azt kérdi (nyilván nem tőlem először); |
milyen emlékkel indulok haza? |
S Petra Szlavinszky; legszebbnek mi tűnt föl? |
A híd? A gyár? Az est, ott Tirnovóban? |
– A jellem! – mondtam. – Az a – hogy is mondjam – |
lelki és testi közelség! Ahogy |
a tiszt itt bakáival társalog – |
(Láttam, nem értik.) – Ahogy a parasztok |
közt Petr egy szóval nevetést fakasztott |
ott, Pazardzsikban, mikor oda jöttek |
a kocsi köré s rögtön lekezeltek… |
(Ezt sem értették: mi itt különösség?) |
– Ahogy mindenki első ismerősét |
karonfogja, sőt átöleli sokszor… |
(Majdnem kihúzták karukat karomból.) |
– Ahogy itt díszvacsorán is kiki |
a salátát közös tálból eszi… |
(Rámcsodálkoztak. Neked, olvasóm, |
teneked is csak félve folytatom. |
Egy szóval az a szívbeli, az a |
belső, nem-mímelt demokrácia… |
Ti értitek tán – s vele kedvemet – |
sarkadiak, parasztkörbeliek.) |
|
Belgrádban ismét. Éjfél. Várni kell |
még három órát. Járkálok le-fel |
a sínek között. Csak egy perce volt, |
hogy elindultam Szófiából. Hajnal |
volt, hány új jóbarát ölelt-karolt, |
köszöntött félig sem értett szavakkal. |
Szívemben ültök még mind melegen, |
Ludmil és Orlin és Petr s Demeter |
s ti, ti parasztfi költők, feleim, |
s ősz Cankov-Dirizsán s Elin-Pelin, |
háznépetekkel, megbocsássatok, |
így együtt egy fészek rigó-fiók |
vagytok szívemben, úgy csacsog, cseveg, |
zsibong még bennem az emlékezet; |
azt hittem, szomorú leszek s ime |
jókedvvel vagyok szinültig tele, |
most ízlelem (mint tegnap borotok) |
azt a tizenkét-nap arany derűt, |
föl-alá járok, egy dalt dúdolok, |
az Imate-li vino kezdetűt. |
|
|
Könny közt remény1
A városok, a magas erdők, mind a Notre-Dame és a hegy; a mennybolt dől romba fölébem. |
Fekszem alatta; közönyömet mi bontja mégis: hallga csak…? |
A te lépted a törmelék e tengerén, a te utad e sivatagon, feketeszemü gyermekem. |
|
Nyugtalanító öröklétem. Az ősteremtés forgásából, mint a guzsalyról a fonál. |
Hány bomláson és kötésen át: hány apa s anya életén át sodorult egy szál életem. |
Az egyetlenegy! Az enyém csak? Te veszed át most. Megszakad majd? Vagy még erősebbre feszül? |
|
Hanem csupán ez: sírsz-e, nevetsz-e, kisleányom? Dideregsz-e, ha jő a tél? |
S eszel-e? S nem bántanak-e túlságos fájdalmasan? Mert érzékenységem, az a tulzott, benned él. |
S az öregséget, a magányt hogy viseled? |
|
Könyörüljetek rajta, élők, emberek, |
Akiken én megkönyörültem, akiknek tettem némi szolgálatot, hogy enyhüljön balsorsotok. |
Ha volt érdemem, reá hagyom és rá, aki megszülte őt. |
Egyetlen halhatatlanságom; emlékművem ő legyen. |
|
Növekedsz és én búcsút intek. |
Sosem ismersz meg, bogárszemű gyermekem. Amit alkottam: egy részem csak. Nagyobb a kőmíves, mint a ház. |
Negyven év köztünk. Annyi, mint Cézár korszaka ide. Naponta messzebb szállsz mellőlem. |
S csak a rejtelmes ajándék marad enyém. |
|
Köszönöm, ismeretlen, amit elhoztál nékem a mérhetetlen távolságból, mint egy szivességi csomagot. |
Nem kérdezem, ki bízta rád. Neked köszönöm a törékeny, a mosolyodba bugyolált vigaszt. |
Kacagásodnak bátorságát. A tekintetedben érkezett derüt, amelytől im én is mosolygok. |
Könnyeim között a reményt. |
|
|
A munka és a halál közt
Egy öreg kovács emlékének
Hát – ha készen, ha félben – |
S most, hogy szemem lezárom |
s fáj izzón ez a két szem: |
mi is a szép – most látom, |
ki szerszámához már vak – |
|
Mint kellett volna jobban, |
Mint kellett volna szebben, |
|
|
E megmozdult világban
Én azt nézem, hogy kisded, |
és azt, hogy szerető hány, |
és mit esznek s mint éve, |
Legyek én csak így látnok! |
szívem, te hű, így szárnyalj |
|
A dal
hajladozva, mintha messze |
tetszett nekem, ahogy – látszott – |
az az egy szál hangász abban |
föl-fölnézve, mint a baljós |
vizsgálat közben az orvos – |
|
S tetszett az a félig gyermek |
inas is a műhely mellett, |
fejét rázva olykor-olykor, |
mikor a hang hamisan szól, |
s fölnevetve máskor hozzá, |
mintha most meg csiklandozná – |
|
fejemhajtva, szememhunyva |
füleltem vissza a multba – |
újra igy lesem, mi zeng föl |
leglentebbről a szivemből. |
|
|
Nélküled
Nélküled, mint az olló egy fele |
suta a sorsom: hogy vágjak vele? |
|
Mit kezdenék, ha nem szeretnél? |
Nem is én vágyok szállani, hanem |
|
Add párba szárnyul hát magad |
s megköszönöm, hogy veled volt közöm |
|
ahhoz, amire szánt a végzet – |
|
Egy varázslatos könyvszekrényről
Magányos gyalogútjaimban meg-megállok egy könyvszekrény előtt, s elgyönyörködöm a polcain
sorakozó könyvek szemlélgetésében. Szívem is belemelegszik, ahogy tartalmukat fölidézem; mert
ismerem valahányát, de szinte betéve. Itt van, mindjárt ez a kis vaskos-zömök új Csokonai-életrajz,
illetve lélekrajz, illetve korrajz és versmagyarázat; amit Petőfiről írt könyvemben valaha magam elé
tűztem, mindazt e könyv valósította meg, makulátlanul. Mellette egy kötet gerince hosszán ezt olvasom
oldaltbocsájtott fővel: „A kölesdi harc, hét énekben”. A kötet vékony, de szinte gőzölög belőle a sűrű
sorú hősköltemények férfias vér-, hónalj- és ménszaga, az őszi mezők párája, bruegheli tanyák
kéményfüstje. A következő kötet címe „Fejjel a falnak”, csak én tudom, hogy ebben nem oktalan
vállalkozásról van szó, hanem épp nagyon is okosról: a szellem sziklarepesztő feladatairól. Nem
állhatom meg, hogy ajkamat ne hagyja el egy-egy „remek! pompás!”. Két testes kötet ezt a közös címet
viseli: „Borsó a falra”. Ezek – a két világháború közti időből – irodalmi és társadalomtudományi
tanulmányokat tartalmaznak, világlóan jóserejűeket, mint egykorú címük is mutatja. A polc túlsó széle
felé két újabb kötet gerincén ez aranylik: „Mennykő a csalánba”. Ezekben vannak azok a szikrázó
vitacikkek, azok a csattanó feleletek, amelyeket évek során a félreértésekre és félremagyarázásokra azon
nyomban el-elsisteregtem, oly nemes hévvel, hogy igazán méltóságomon esik csorba, ha utána még
emberi nyelvre is lefordítom azokat. Ebben a könyvtárban sorakoznak soha meg nem írt műveim.
A legdíszesebb helyen egy arasznyi vastag versgyűjtemény áll. Csak a címe szerény. „Ami a művi
népirodalomból már megmarad.”
Halott művek vajon? Elvetéltek?
Ezek a művek számomra nem halottak; ismétlem, ismerem alakjaikat, cselekvényüket,
mondandójukat. Élnek annyira bennem, mint az elolvasott könyvek; hisz lelki szememmel
tízszer-hússzor is elolvastam – szinte a valóságból olvastam ki őket – azonközben, hogy tervezésükkel
foglalkoztam. Halva születtek? Hisz meg sem születtek! Egynémelyikük bizony a megszületetteknél is
kedvesebb. Emlékükhöz nem fűződik semmi gond, semmi kín, semmi robotolás, hanem csak a
fogantatás öröme: az pedig e téren sem pillanatnyi.
Bevallom, ha igazán kedvemre való prózát akarok olvasni, ma is azt a hatalmas arányú, többkötetes
regényt veszem elő, amelynek nem is első része vagy bevezetője, hanem puszta helyszínrajza (amint
jelezve volt: „körképe”) Hunok Párisban címmel látott napvilágot, s amelynek épp azért nem lesz
folytatása, mert belőle, szégyent látni, ennyi is napvilágot látott. Ha szellememnek való színdarabot
akarok élvezni, annak a „Korunk hősei” című ciklusnak valamelyik darabja elől húzatom fel a függönyt,
amely ciklus a Lélekbúvár-ral nyílt meg és zárult is le azonnal, holmi érzékeny virág kelyheként mások
számára. A „Népfi”, az „Ostyasütő”, „Igazság bajnoka” és a ciklus többi darabjának ugyanis csak
megírásától ment el a buzgalmam, de nem teremtgetésétől. Ez a tervező-álmodozó élvezet a legtisztább:
ahol érzi, ahelyt javítja is a hibát; ami által a mű mindig a lelkiállapot kívánta, vagyis mindig a
legmagasabb szinten szárnyal.
Ifjúkoromban a versek átvett tüze néha a szem megnedvesedésében ütközik ki, néha a bőr
kínos-kéjes borzongásában, a gerincoszlop közepe táján. Ilyen hatású versre jobbára már csak a fent írt
könyvesszekrény versgyűjteményében akadok. Ott sem mindenütt. Az a vaskos versgyűjtemény eszerint
két részre oszlik. Azokra a versekre, amelyekből egy sor sincs megírva és azokra, amelyekkel ez
kisebb-nagyobb mértékben megesett. Az előbbi elismerő szavak természetesen az első csoportra
érvényesek, azokra a versekre, amelyeknek, szűzin, egy betűjük se került papírra. A másik csoport
darabjai, amelyekből egy-két sor elkészült, fél lábbal már a bírálhatóság területén állnak. Különös
fél-lények a szándék és a megvalósulás közt. Megvalósult részleteikkel gátat vetnek az én képzeletem
oly élvezetes csapongásainak a szabad űrben, ám ugyanakkor másoknak, hogy azt ne mondjam: a
kívülállóknak épp ezekkel a papírra vetett részletekkel nyithatnak oda utat a meg-nem-teremtett művek
különös világába. Úgy érzem, ezeknek új fejezetet kell kezdenem azzal a komolysággal, ami minden
létezőnek kijár. Viszem hát ide az olvasót, ha ugyan e könnyed bevezetővel sikerült felébresztenem
figyelmét ehhez a tárgyhoz, amely lényegében csak annyiban könnyed, vagyis szórakoztató –
amennyiben minden művészi alkotás az.
Társaságban, társalgás közben meg-megesik, hogy amikor valaki belefog a mondandójába – mert
rákerült a beszéd sora, vagy mert éppenséggel megkérték rá –, ugyanakkor másvalaki is szóba kezd,
elvonja a figyelmet. Az első beszélő ilyenkor vagy elhallgat, vagy – fölemelve a hangot s riadt tekintettel
legalább egy érdeklődőt keresve – konokon végigmondja a magáét; ha a végén a puszta mennyezetnek
beszél is.
Hogy annyi verset abbahagytam, az nyilván összefügg azzal a megfigyelésemmel, hogy a társalgás
ilyen pillanataiban én törvényszerűen elhallgatok. Láthatóan azok jellemcsoportjába tartozom, akik úgy
érzik – nem mindig jogosan –, hogy az eszmecserében fontosabb annál a néha olthatatlan szükségnél,
amely szóra bír bennünket, az a másik, amely odahallgatásra, figyelésre, új dolgok megtudására sarkallja
az embert. Magányban nőttem fel, pusztán. Kérdezés nélkül vajmi kevésszer beszéltem, ezt eléggé belém
nevelték. Írni viszont csakis önként, csakis belső felszólításra tudtam. Természetem hallgatagságának
lehet köze ahhoz, hogy ilyen belső felszólítást rengeteget kaptam. Úgynevezett téma mindig töméntelen
forgott a fejemben. Ezt mind megírnom egyszerűen képtelenség lett volna. Ezzel máris fontos
keresztúthoz értünk.
Aki megszakít valamit, az lemond valamiről; aki lemond, az pesszimista. Én mindig azért mondtam
le valamiről, mert egy más dolog még jobban vonzott. Az elfordulás mögött tehát éppenséggel nem
lemondás volt; inkább telhetetlenség; a szegény ember kapkodása a lakodalmi torban; nagyobb volt a
szemem, mint az erőm. Vagy csak a kellő rendszerességnek voltam híján? Azért tettem sutba annyi
dolgot, mert – munkabírásomat nézve – öt élet is kevés lett volna valamennyi megvalósításához? S talán
azért is, mert – őszintén szólva – valami nagyon az írói pálya sohasem csábított. Aztán – még egy
vallomás – a kezdet ment nekem, úgy tapasztaltam, legjobban mindenben.
Regényről vagy drámáról szólva az ember alszik egyet az ilyen kezdeti sugallatra, nem kap azon
nyomban ceruza után. De vers jelentkezésekor nyugodtan írószerszámért nyúlhat; a Múzsa effajta súgása
a tapasztalat szerint néhány noteszlapon elfér. Ezeket elég engedelmesen följegyeztem. De hadd fedjek
fel még egy személyes körülményt. Ezek a sugallatok engem csaknem mindig kora reggel, szinte a
felébredés pillanatában értek. Ilyenkor viszont elég korlátozott volt az időm; föl kellett kelnem,
dolgoznom kellett. Nem akarom a kenyérkereset áldozataképp ábrázolni itt magam. A versek
megszületésére nagyjában az áll, ami a gyermekekére; kevés közülük az, amely azért nem fogantatott
meg, mert nemzőik nem értek rá. Ha nem kellett munkába mennem, előbb-utóbb akkor is felkeltem,
képtelen voltam félórákat azért ágyban tölteni, hogy akár a Múzsa suttogására is lessek.
Sok verstől azért álltam el, sőt sokat el sem kezdtem azért, mert megjelenésük reménytelen volt.
Oly társadalomban éltem, amelynek erkölcse, törvénye ahhoz szoktatott, hogy a teljes kifejezést írói
ábrándnak érezzem, vagyis hogy törődjem bele a rövidzárlatokba. De rendszerint mégiscsak egy-egy
vers korai nyakaszegésébe törődtem bele, maga a mondandó épp emiatt foglalkoztatott tovább. Ezeket
a mondandókat nemegyszer megírtam, több változatban is, gyakran tudtomon kívül. Nem szokatlan
eset, hogy a helytelenítés vagy büntetés ösztökélően hat egy íróra. Ha forradalmi írásművet
félbehagytam, ritkán a veszély miatt, az érte kapható büntetés miatt hagytam félbe. Sok verset a cenzúra
csonkított meg örökre, ha a beadott s ottveszett kézirat egyetlen példány volt, a nyomtatásból hiányzó
részeket pedig az emlékezet már képtelen volt pótolni. (Néha megmaradtak ezek a kitörölt részek, mint
például, hogy csak ezt mondjam, az Ifjúság című elbeszélő költemény nyolc-tíz, még meg nem jelent
versszaka.) Valamiféle szemérem tart vissza attól, hogy ezeket a részeket – egész verseket –
emlékezetem alsó fiókjából most sietősen előszedjem, medáliának a mellemre.
De még ezeken kívül is töméntelen az ok, ami miatt egy író arrébb tol egy munkát. Az első köztük
nyilván az, hogy elment tőle a kedve, azaz fellengősebb szóval: az ihlete. Vagy az ihlet rövidebb útra
volt benzin, mint amilyet az író tervezett a nekibuzdulás első perceiben.
A szögre akasztott prózai műből egykettőre kipárolog a nedv, a költői érték –; cserbenfeledt prózai
műveimről tán máskor mondom el a tapasztalatot. A töredékben maradt vers évszázadokig megtarthatja
azt az értéket, ami épp abba a töredékbe került. A megrekedt prózai mű a fele falig felrakott épülethez
hasonlít; a vers a befejezetlen aranyműhöz.
„Kevesebb több lett volna”, ez az egyik legfontosabb óvás a művészetben. Mindnyájan olvastunk már
olyan verset, amelyet egy bizonyos pontnál írója helyében nagylelkűen elnyisszantottunk volna,
amelynek felét kitöröltük volna – épp a maradandó másik fele kedvéért. A vers mindent kibír: nevetést,
dührohamot, megvetést, csak azt nem, hogy ásítsunk fölötte: hogy abbahagyását áhítsuk. A vers
alaptörvénye ugyanis, hogy minden sora valami meglepetéssel bukkanjon elénk, hogy figyelmünket egy
fél sor erejéig se eressze el. A szépség – lélektanilag mérve – nem egyéb, mint a kellemes meglepetések
és felismerések egy-egy csomópontja. Némely országban seregestől jelennek meg antológiák, amelyek
a verseknek csak ezeket a csomópontjait közlik, a vers többi részét elhagyják. Újra és újra alakulnak
bölcseleti és irodalmi irányzatok, hogy a szeszpárolás mintájára a versből kipárolják a „tiszta
költészet”-et. Ez badarság, olyanfajta, mintha valaki a „tiszta élet”-et akarná kipárolni egy eleven
emberből.
De a versek magvának, csontszerkezetének kitapogatása annál tanulságosabb. Ennek érdekében
még egy kis próbaoperációtól, a költemények élveboncolásától sem kell riadoznunk. Mint minden téren,
a költészetben is végtelenül ártalmas és éppannyira ellenszenves az a szakmai gőg (és gyávaság), amely
a műhelytitkokat őrzi. Sőt gyártja, a művek fogantatását, keletkezését izgalmas homályba, valósággal
papi rejtelembe burkolván. Holott épp a leleplezés volna izgalmas, mert valóban van ott homály,
kibontandó rejtelem.
Rengeteg az olyan vers, amely kerekségét a szerencsés pillanatban történt odacsapásnak
köszönheti. Legfájóbb a jó verseknek az a dandárja, amelyet alkotójuk azért semmisített meg, mert nem
tudott a végükre jutni. Ez azonban már megint új fejezetet kíván.
Vannak tehát versek, amelyeket – a torzók mintájára – épp befejezetlenségük tesz megrendítően széppé.
Vörösmarty verseinek utolsó lapján ez olvasható:
Egy kettétört vers egy kettétört életmű, egy kettétört élet végén! A halál minden életet úgy pusztít
el, hogy kettétöri: a vers nyilván azért hat ránk külön a befejezetlenségével is. Ismerjük Arany
szárnyaszegett verseit. A Juliska emlékezeté-nek négy első sora után ezt vetette papírra: Nagyon fáj!
Nem megy. Mint a lelőtt, a földön még egyet-kettőt rebbenő madarak, olyanok ezek a versek ezzel az
egy-két szárnycsapásnyi ütemükkel. Íme, az öregedő Arany arcképe, abbahagyott vázlatban:
Vén vagyok már – Isten látja! – |
Minden ember „ura-bátyja”, |
Leng fehér zászlója főmnek, |
Kik velem egyenlők korban, |
Még virulnak férfi-sorban… |
................................................... |
|
Ismerjük Tóth Árpád s más költők töredékben maradt költeményeit.
Mint mondani szokás, ezek a kevéssé ismert töredékek az ínyencek kedves falatjai.
De általában nem sok töredéket élvezhet a műértő szem. Lírai töredék Petőfitől például talán csak
egy maradt hátra. Van okunk gondolni, hogy ha több volt is, ezeket ő maga semmisítette meg.
Versfogalmazványait is mind eltüzelte, mégpedig oly félős vigyázással, hogy rengeteg piszkozatából,
első kéziratából mindössze néhány ívlap maradt reánk, olyan, amelyből munkamódjára s ihletének
működésére következtethetünk. Nyilván korszakának hatása alatt tette; a romantika – és hajdan a
sámánok kora – élt abban a különös hiedelemben, hogy az igazi költő révületben alkot, s így ajkáról
vagy tollából egyvégtében, azon készen folyik a vers, mert vagy súg a Múzsa, vagy nem. Megérthetjük,
hogy a költők általában büszkék szoktak lenni rögtönző képességükre, vagy arra legalább, hogy
könnyedén dolgoznak, erőfeszítés, verejtékezés nélkül. Első fogalmazványait Ady is rendre elpusztította.
A versírás, mint tudjuk, hol szórakoztató, hol áldatlan szöszmötölés; a gyors megoldás ritka eseteit
nem számítva, leginkább az óraműves vagy a vegyész munkájához hasonlítható. A képességen (s
kézügyességen) kívül türelem kell hozzá; nem is türelem, hanem belefeledkezés, mindaddig a meglepő
pillanatig, amíg a mű ketyegni nem kezd, illetve jelt nem ad, hogy kész a robbanásra. A mű akkor lesz
mű, amikor lélek száll belé. Néha száz sáralakzatot is felgyúr az ember, amíg egy megmozdul. Léleknek
az élő mondandót nevezem. Ez a legfontosabb, de ez mindaddig alaktalan – nagy szó! –, amíg alakot
nem nyer. Ezt megfogni, ez a művészet. Ehhez persze szívós szorgalmat kell tanácsolni. Néha azonban
épp azt kell tanácsolni, hogy ne legyünk szorgalmasak; tudjunk szívósan várni is, vagyis elhalasztani
valamit. Hadd mondjak rá példát saját tapasztalatomból.
Huszonkét éves koromban Párisban, az édeskés benzinszagban úszó Páris kellős közepén ezt a verset
kezdtem írni a szemerkélő tavaszi eső elől be-behúzódván abba a kapualjba, amely elé épp a
lökésszerűen jelentkező ihlet pillanataiban kerültem:
Elszabadúlt nyulamat csak a vad hold kergeti! Immár |
|
fusson! előtte lapos végtelen még ez a föld. |
Fegyveremet keserűn a magas Medvére lövöm ki… |
|
Valósággal berúgtam már a kezdettől, már csak azért is, mert soha életemben még nem vadásztam.
A nyúl természetesen Ozorán szaladt, holdfényben (amikor képtelenség nyulászni); iszonyú sebességgel
s már az első sorokban is mély filozófiai értelemmel rohant. A még lapos föld azt jelenti, hogy a nyúl
még egy Kopernikus és Galilei előtti világban él – ellentétben velem, aki már túl vagyok a hiú örömökön
s célokon. A vers a vaskos valósághoz való visszatérés hatalmas elégiájának készült; a sáros tájban
nehéz ökrök és parasztok cuppogtak, de valamiképp mindig éteri könnyűségű szellők és szüzek
közelében; a költő konokan a hegyek taréján vándorolt a szabadság irányában. Komor prédikátorok,
fellázadt falvak, elszánt szegénylegények sorsa és alakja volt a továbbiakban végigmondva. Helyesebben
csak végigérezve, mert a vers az első tíz-tizenöt sor után megállt. Voltaképpen már ott megrekedt, hogy
„végtelen még ez a föld”. A pentameter itt érezhetően megdöccen. Jól tudtam disztichonban írni (egyik
költőbarátommal tréfából hexameterben leveleztem), a döccenést egy pillanat alatt kijavíthattam
„végtelen itt ez a föld”-re. A vers formája így is zavart; túlságosan simának éreztem. Vagyis ezt a
disztichont épp azért hagytam abba, mert könnyen ment. A mondandót, amelyet érdesnek, parasztian
vaskosnak éreztem, „könnyűség” nélkül akartam folytatni. „Átmeneti” ütemeket írtam tehát,
kísérleteztem. De mindvégig az a nyulas, holdvilágos vers lebegett előttem, arra készültem; írói pályára
addig sohasem gondoltam; egyetlen hatalmas verset szerettem volna írni, mintegy magamnak.
Külső körülmények szabták meg, miért jöttem vissza Magyarországra. (Családi ügyek, s lejárt a
körözőlevél határideje.) Lelkem alján, nem tudom, nem vonzott-e ennek a versnek a képzeletbeli
helyszíne is, vagyis maga a megírandó-megírható vers. Itthon tovább írtam hozzá a kísérleteket.
Kidobtam belőle a medvét (hirtelen nagy ellenszenvet éreztem ellene, amidőn megtudtam, hogy a
Göncöl helyét bitorolja). Mindazt, amit első kötetem, a Nehéz föld darabjaiban
megírtam, ebben az egy versben írtam volna meg, ha sikeresen át tudom lépni annak az egy „még”
szócskának az akadályát. Akkor eszméltem rá, amikor a Nehéz föld megjelent, és épp
a fő vers, az az egyetlen nagy alkotás hiányzott belőle. Még mindig folytatni akartam. Amíg rá nem
eszméltem végül arra is, hogy tulajdonképpen annak a meg nem írt versnek lírai anyagából épült fel a
kötet. Vagyis azt a verset épp erjesztő kovásznak kellett félretennem. Ma is azt érzem, abban a kötetben
csupa „abbahagyott” vers van.
Ennyi minden rejtőzhet egy be nem fejezett vers mögött; ennyi minden az író számára.
Elképzelem azonban, hogy találhat e fagycsípte gyümölcsösben valamit az olvasó is. Megismétlem
a szót: elképzelem; nem vagyok bizonyos benne. Ismeretlen területen járok.
Prózai műnél a kezdés és a befejezés kérdése, vagyis a szerkesztés dolga elég tudatos; a versnél
meglehetősen ösztönös.
Ami egy műben fölösleges, az annak kölönce. Tehertétele, mérgezőanyaga. Amit egy írói műről
le lehet venni, azt tanácsos azonnal levenni, mert úgyis leesik róla, ha ugyan nem rántja magával az
egészet. Különösen a művek végére ajánlatos az ügyelet, itt szoktak tudniillik ezek is nőni a tengeri
kígyók példájára. De mi a fölösleges? Erre bizony szerfölött bajos a válasz.
Mondjuk ki: mű az, amelynek élete, szívverése, valami lüktetése van; hacsak annyi is, mint a gyík
levált farkának. Akár az eleven testben, ez a leglényegesebb, ez a kis dobogás, ez a titokzatos ketyegés.
Vigyáznunk kell rá a versben is, ha életre hívtuk. Végzetes, ha valaki ezt a kis szívet, amelyet dobogásra
bírt, akkora húsba csomagolja, hogy egyúttal némaságba is temeti. Akkora testet akar működtetni azzal
a kis szívvel, akkora sziklát akar robbantani azzal a cseppnyi sűrített feszültséggel, amekkorára az
képtelen. Akkor bizony jobb lett volna előbb megállni. A műnek – magától értetődően – halála a
nehézkesség. Mindez az abbahagyás bátrabb vállalását, mintegy szakmai tudatos kezelését tanácsolná.
Hogy azt ne mondjam: abbahagyásra szánt versek írását. A művek jelentős része azért marad csonkán,
mert szerzőjük ahhoz a szívhez nagyon is megfelelő testet akart teremteni.
Verset ennek a szívdobogáshoz hasonló lényegnek a megragadásáért írt az ember. Mindegyik ezek
közül az abbahagyott versek közül, amelyet itt kíséretül vagy tanulságul közreadok, egy-egy
hálókivetés, türelmetlen hálóemelés. Nem mondom, hogy mindegyik emelésben ott a hal. Sőt azt sem
tudom, ha van, melyikben van. Magát a vers abbahagyását is két, egymással merőben ellentétes okkal
magyarázhatom. Azért hagytam abba, mert ez az emelés eredménytelen volt. S azért, mert azt a lényeget
az első emelés napfényre hozta. Érzékeltesse ezt is egy példa.
1944 tavaszán éjjelente egy óriási téma foglalkoztatott. Az a pokoli látomány, hogy lassanként
Európa egész lakossága a föld alá kerül hullának; egyetlen, hatalmas hullaként bomlik az emberiség a
kontinens mezei alatt. S a mező tovább virágzik!
A hulla a földben sötéten nyúlik |
|
De az almafa ujra fehéren nyílik, |
|
|
Legalább tíz szakasz kívánkozott utána. Másnap, láthatóan ugyanannak a magnak a hajtásaként,
ezt jegyeztem le:
De úgy fordult, hogy hirtelen, nyugtalanító körülmények közt el kellett hagynom azt a falut, ahol
akkor voltam. Ősszel, amidőn kabátzsebemből előkerült, a verset azért nem folytattam (noha
emlékeztem hangulati folytatására), mert azt éreztem, hogy a lényege legelső epigrammatikus
formájában is benne van; a versnek csak terjedelmét növelhetném, nem súlyát.
Már most ezeket a torzó verseket azért merem idegen szem elé bocsátani, mert hátha
egyik-másikban benne van valami a lényegből, ebben az alakzatban is. Ha pedig van bennük ilyesmi,
akkor az járhat némi tanulsággal.
Azzal, hogy semmi baj nem következik abból, ha a lényeget a lehető legegyenesebb mozdulattal
próbáljuk megragadni. Az irodalom-újítók rendszerint azért újítottak, mert nekik az az új mód volt a
könnyebb, mert másképp talán nem is tudták volna. Egyszóval a kisebb ellenállás irányában haladtak,
átvágó utat kerestek. Amiket itt nyújtok, nem eredmények. Csak ösztökélők arra, hogy könnyebben
vessük le a fölösleget, vagyis a már halott formát. A fát védi a kéreg. A költészetnek a kéreg, a „ráhűlt
bőr” a gyilkosa. A költészet olyanformán újul, mint a kígyó: vedléssel! S merevedéssel pusztul. A
frissességhez, hajlékonysághoz szeretnék kedvet adni.
Magáról a közreadandó anyagról hadd jegyezzem meg még a következőket. A könnyebb tájékozódás
végett helyesnek véltem a sűrűben nyíladékokat vágni, a verseket nem az elkészült sorok, hanem az
elképzelt egész vers műfaja szerint csoportosítani, ekként:
1. vallásos és bölcselmi költemények,
2. lírai, szerelmi és családi dalok,
3. ódák és elégiák,
4. leíró költemények,
5. hazafias versek,
6. elbeszélő költemények és hősköltemények,
7. elegyesek.
A hazafias versek közé soroztatnak a forradalmi és politikai versek is; voltaképpen ezek mind
ugyanabból a gyökérből, a közösségi érzésből sarjadnak. A csoportokon belül a versek időrend szerint
követik majd egymást; a dátum hiányzása azt jelenti, már magam sem tudom.
A verseket pontosan a kézirat szerint adom közre. Néha megesett, hogy – mintegy az utolsó
pillanatban – jeleztem azokat a rímeket, amelyekkel fejemben a vers tovább szövődött, amelyekkel épp
megszakadt. Néha a lap aljára – abban a hiszemben, hogy folytatom – odajegyeztem néhány szóval,
hogy mit akartam kifejezni vagy érzékeltetni. Ezeket is közlöm, mintegy ezzel tartva fenn a jogot az
esetleges folytatásra. Azokat a szavakat vagy sorokat, amelyek a kéziratban át voltak húzva, mint
eldobandók, itt ritkított betű jelezze.
Nemcsak az a befejezetlen vers, amelyből sorok hiányzanak. Befejezetlen az is, amely – noha
külsőleg kerek egésznek hat – az eszme kifejezésének, a belső értéknek dolgában hiányos; amelynél a
tökéletességig való kidolgozást hagyta abba az író. Példaképpen egy-kettőt ilyet is felvettem.
De félek, túlságosan is felcsigáztam az olvasó várakozását. Meglehet, egyetlen üde cseppet sem
tudok kielégítéséül nyújtani. Megeshetik, hogy amit a vállalkozásból meríteni lehet, ezzel a bevezetővel
már ki is merült, s az olvasó akkor cselekszik helyesen, ha nem követ tovább. Magam sem tudom, kopár
szikre vagy kertbe vezetem-e. Eddig jóformán emlékezetből beszéltem ezekről a derékba tört versekről.
Szétskatulyázásukat is homályos emlékeim alapján terveztem el. Most rakom magam mellé az anyagot,
hajtogatom szét, próbálom kibetűzni az el-elmosódott papírlapokat s rakom be őket az asztalra képzelt
kis karámokba.1
A költészet mögött közvetlenül, García Lorca képzelete szerint, két alak áll. Fojtó-hurokjával,
garrote-jával a fagyos nagyképűség és olajlevél koszorújával a mosolygó közvetlenség. Ezek felé küldve
egy-egy szempillantást, nyújtom át mintegy felelősség nélkül ezeket a fura leleteket, s kérem az olvasó
bocsánatát, ha úgy ítéli, hogy az első darab után abbahagyhattam volna.
A hajnalcsillaghoz
Hajnalban ébredek. Oh hajnali csillag, |
latin néven akit Lucifernek hivnak, |
te büszke kihívás, szép káromlás, dárda, |
emberi marokból legmesszebbre vágva – |
|
Legtávolibb bolygó! Az égi hatalmak |
elé előőrsnek, éber őrállónak |
éjszaka s hajnal közt, mígnem a nap följön, |
Te kitartó kis mécs a vaksötét földön, |
|
|
Reggeli ájtatosság
tengerkék ez a csengés – habja |
mint magas szikla-szigetet |
padlásszobámat. „Erre, erre |
lépj ki már, erre a tengerre!” |
Hajnali fél öt s a csoda, |
a napi nagy csoda megint! |
megnyílik s a résen beint |
– mert sosincs békén a keresztény – |
a kereszt az ablak keresztjén! |
Mit akarsz ily korán, Uram? |
Oh szólnod kell csak s én cselekszem: |
Húnyt szemem ragyogva tekint Rád! |
Hajadon fővel és mezitláb |
haladok máris Feléd innen, |
feledve, hogy még ágyban fekszem, |
feledve, hogy nem reggeliztem, |
haladok micsoda magosban, |
feledve, hogy nem mosakodtam, |
haladok feléd, oh nagy Úr, |
fölött, tenger bűnöm fölött, |
feledve, hogy már ezenközben |
mennyit bűnözök, sőt bűnöztem, |
haladok tróntermedbe, sőt |
állok már trónusod előtt, |
feledve, hogy – nyelved sem értve, |
nem imádkoztam vagy tíz éve, |
feledve, hogy nem énnekem szól |
ez az ébresztő a toronyból… |
– – – – – – – – – – – – – – – |
és ahogy ébredek, úgy enged, |
úgy párolog rólam kegyelmed, |
– – – – – – – – – – – – – – – |
|
Milyen hamar…
milyen hamar megszokod, ha |
milyen könnyen véglegesnek |
|
A feltámadás
– A feltámadás? – Ott, a bejárónál! |
Páncél, krinolin, frakk, suba. |
Az angyaloknak tetszik a maszkos bál. |
Itt áll Ábrahám, Don Quijote, Juda |
minden virága, Kant, Caligula. |
Caesar mellett Des Grieux lovag ágál, |
Mert ki szebb itt is Manon de Lescaut-nál? |
De búsan néz Krisztus, a múlt ura. |
|
Krisztusnak nem tetszik a vásár. |
Nem sikerült az ünnepély. A vendég- |
sereg nem tudja, mi a mai illem! |
– Ah, édes árnyam, ön itt? – S ön is itten? |
Falstaff azt nézi folyton, mit ehetnék. |
Egy hang: Mikor jön ki közénk az Isten? |
Másik: Drágám beh szebb voltál, mint emlék! |
|
– Mama, én most is izgulok még! |
Töröld meg szépen az orrodat, kincsem. |
|
Katica, épp ilyennek hittem! |
|
Mivel csak magyarul írunk mi, |
nem írjuk ide mind a szót, |
ezt már fölösleges itt tudni – |
– – – – – – – – – – – – – – – – |
|
(„Fac ut credas!” stb. Megidézni, |
amit egykor – képzeltél!) |
|
|
Vérem protestáló…
Vérem protestáló, de elmém feléd von |
mert tudom, hogy sorsom nem kimért keréknyom |
|
Bár a féltékeny föld lábam le-lerántja |
van mi fölemeli; a szárnyalás vágya |
|
próbát tesz szünetlen – – |
|
Nagy a föld. Vágyammal, mint a megveszett nyáj, |
Fölnézek. Mint Gáspár, Boldizsár felett, már |
|
halk, szelíd parancs ég – – |
|
|
Egy misztikus bölcselő halálára
ahol – ahogy egyre várta – |
– Mit leltél ott, Pál diák? |
|
(Fény és eső; isten és ördög; |
veri az ördög a volt feleségét, |
|
|
Bántam is már…
Hogy birom víg arccal is, |
|
|
Feltámadás II.
Férgével, savával a szorgos |
föld, az anyaföld, a meleg, |
leszed rólam mindent mi mocskos. |
a csigolyák, a bordák sorra. |
Mint anyámtól hajdan, topogva |
|
Mert áldozás lesz! Tegnap gyóntam! |
Gábriel csöndít a toronyban |
és maga Jézus mond misét! |
|
Fussunk; nehogy egy utcasarkon |
egy kósza vétek nyakonkapjon |
|
Panaszdal a szolipszizmusról
Nem is az almát láttam én, |
Nem is az almát ettem én – |
An sich sohasem lett enyém, |
Egy darab múltam állt elém, |
s nem jövőm! Így vagyok szegény |
|
Hej, volna csak fejem helyén |
– – – – – – – – – – – – – |
|
|
Szabad vagyok
Szabad vagyok, senki énrám |
mindegy: ajkam áll-e némán |
Így kaptam a legsúlyosabb |
|
Csontvázam keresztjén
Felnőttem, kínra; ember vagyok, mint Te. |
Főm lebillen, de nem panaszkodom. |
csontvázam keresztjére fölfeszítve. |
|
Ami puha, emberi, ami reszket, |
ami fáj, ami fél, az az enyém, |
|
a legromlóbb, az vagyok én: |
a hús, a vér, a hő, az agy, a nedvek. |
|
Mint bilincs, melyet otthagyott a foglya, |
csontom a szabadító föld alatt |
mint elmerült korok fehérlő szobra – |
|
De én, leszállva erről a keresztről, |
mely, mint a Tiéd ott a Golgotán |
– – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
Gyermekkor
Csősz elől futtomban falva |
|
Dédanya
Egy délután megjött a dédanyánk. |
Forgatta fennen apróka fejét; |
mint kényes varjú szaglált szerteszét |
konyhában, házban, kertben, ól körül, |
azt mondtuk rá, a végén felröpül, |
s csak sertepertélt. Gyerekek, mi még |
sohasem láttuk; az Alföldön élt. |
Azt mondta „kotu” s nem lelt semmi jót, |
meg azt, hogy „górál”, és mindent leszólt |
elevent-holtat, főleg nagyanyát, |
mert elcsábította az ő fiát – |
– Ha! A! Azt kellett volna hallani. |
Az ő fia! – Ha-a! Egy Kállay |
meg egy cselédlány! (Mert az volt szegény |
akadt volna Gyulavárin nekem |
most ötven éve? Polgárlány! A-ha! |
„Hagyja már ezt a zöldséget, nyanya, |
szólt nagyapa, hallg…” – Dehogy hallgatok, |
beszélek én, ha egyszer itt vagyok! |
„Már unokám van, kilenc unokám!” |
– Igen, mert sose hallgattál reám! |
Ki hallgat az én szavamra! Pedig |
itt a példa, hogy beteljesedik! |
|
(Mert ő – paplány! S kinyitja a konyhaajtót, |
kifújja orrát két ujja közt illendően az udvarra. |
„Majd a zsebemben hordom, kendőben!” |
És Gyulavári a világ közepe!) |
|
|
Az él most…
Az él most, ami volt. Megérted? Az lehet |
csak élő ma nekem, mi holtan is követ. |
Való vigaszt szivem csupán abban talál, |
mi értem leveri a hitszegő halált. |
Mi volt a mai nap? Gyáva órák kudarca! |
De süt napként halott anyám győzelmes arca, |
de áll, mint vár erős talpon a cecei |
ledőlt zsellér-tanya, friss élettel teli, |
de zümmög méhesünk, jön a méz illata, |
jön méz-illatosan Kállay-nagyapa, |
hozza a füstölőt, mert kaptárokat füstöl, |
méhek donganak el a túlért saszla-fürttől, |
palánk fölé kinő a kertszomszéd feje – |
ott ahol már kinőtt a tökvirág – – – |
|
(Amerre a képzelet épp kanyarodik, de úgy, |
hogy érződjék: szabad asszociáció ez, |
„imagination creatrice”! Nő-rím szabályosan |
|
|
Egy csillaghoz…
…Egy csillaghoz vagyok gyalogúton |
egy partja-nincsen tengeren úszom, |
ha nem szeretsz, ki ment meg, ki szeret? |
fogam szorítom, nincsen menedék, |
ahol megállok, ott vár rám a vég. |
|
Itt vagy birtokom, min uralkodom, |
országom, mit meg kell hódítanom, |
rabom, akit őrizve rab leszek, |
örömöm, mely mindig csak szomorit, |
pokolkapu, mely mennyekbe nyílik. |
|
Megállok néha, én vagyok-e én. |
Mert nem vagyok az, ha nem vagy enyém, |
te se vagy te, ha nem kellek neked – |
|
|
Csak ne hazudj…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – |
Csak ne hazudj. Nem vagyok beteg, gyermek |
s már oly szegény sem, hogy fel így emelj. |
Ha könnyezek, nem vigaszért esengek; |
így könnyezik a szél körmeivel |
küzdő hajós – a part, a hű valóság |
szedi a könnyek vámját és adóját – – |
|
– – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
Gyermekkoromban…
abban, ki ágyba fektetett. |
az ismerős íz ajkamon – – |
|
Én könnyen állom…
Én könnyen állom, ami fenyeget, |
Tán vágyom is rá. Benned van, amit |
|
Karolnám ott is, a sír fenekén, |
Önző vagyok? Irígy? Csak a halál |
|
Vagy bölcsebb. Vagy szavunknak odaát |
és menedék lesz úgy is ott, ha rám |
|
S ahogy szeretnem kín s bú nélküled |
pár kell már annak a halálhoz is, |
|
|
Mi lesz velem…
Mi lesz velem – már nem is firtatom. |
Bizonytalan lét könnyít, old, ez enged |
világodból ki, számitás, haszon! |
Hol semmiért szeretek és szeretnek: |
|
már arra lengek. A félholdas éj, |
mint rég Zrínyinek, lantot s görbe kardot |
nyom a kezembe. A habzó veszély |
kushadva nyalja lent a sziklapartot. |
|
Csak kép ez; vágy. De valónál valóbb |
a szív mélyén. Így könnyűl és így indul |
ez a világ. A legalulvalók |
így emelkednek szabad szavaimtól – |
|
|
Cecén az árvíz után
Csak a sír, csak a sír, csak a dőlt |
két kopjafa kint az öreg temetőben – |
már az csak enyém… Az udvar előtt |
minek álltam volna meg elsietőben? |
Már szétsimították a romot is, mely |
a ház – tele gyermeki, édeni ízzel –, |
házunk volt egykor egy tünde időben. |
|
Vadsóska, bürök nő ott, ahol állt |
az asztalom egykor a tiszta szobában. |
Én voltam a csizmás ifjú diák, |
aki ott írt, járt, föl-alá a homályban, |
száguldva hevét fél éjjelen át? – |
– – – – – – – – bólog a bodzafa-ág |
– – – – – – – ahol álltam. |
|
|
Nyugtalan volt…
Nyugtalan volt a kisgyerek, |
de nem sír már, de mosolyog. |
|
Dél van. A lomb, a levelek |
|
ott fekszik, fülel. És nevet; |
|
ahogy anyja – épp mosna rá – |
meg-megcsobbantja a vizet. |
|
Micsoda nyár ez! Népre nép |
hullt és halt, ahogy lett oka. |
|
nem sír-e? Most jön a foga – |
|
|
Hamar megőszülök…
Hamar megőszülök. Neked egy szál fehér sincs |
De érték milyen az, ami mert nincs, azért kincs? |
|
Énrám már hó esik. Én már magasban járok, |
Délszaki, lombja-sok síkság a te világod. |
|
Én tudom, mi a tél. És ládd a hóban házat |
Hogy mire felkerülsz – – – – – – – – |
|
|
Ahogy sötétül…
Ahogy sötétül, felkattantom |
a villanyt, fröccsen szinte szét a fény. |
Riadtan éjbe rezzen kint az alkony. |
Éj van megint. Mily üres és szegény – |
Nézem a lámpát s újra elkattantom. |
|
Gyere csak vissza, te, kit a zugolyból |
a csillogó fény fegyvere kivert: |
lágy szürkület! Ülj lábamhoz, dorombolj. |
ismerd meg – – – – – – – híved. |
– – – – – – – – – – – – – – – |
|
Emlékezem a régi estetekre, |
amidőn, mert az olaj drága volt, |
el-elnéztem hosszan, merengve |
mily drámát játszik a kis ablakok |
rőt szinpadán a lelkes naplemente – |
|
|
Beh gyönyörű…
Beh gyönyörű ház és vidék, |
hűvös forrás, tavaszi rét |
– – – – – – – – – – – – – |
|
– – – – – – – – – – – – – |
|
(Ahol az emberiség készül. |
Az anyaghoz tudó férfiak, |
|
|
Megtörte, rágta…
Megtörte, rágta, őrölte, kiszívta |
és félredobta aztán testemet |
a termelés, a zord üzem, a szíjra, |
szíjról idegre forgó gépezet. |
Szabadon, könnyen, ócska hulladék, |
használhatatlan rongydarab e földön, |
szállhatok végre, nincsen ami kössön. |
A sűrű szennyből tiszta buborék, |
lebegj óh lélek a mocsár felett! |
Egy hétre újra ember lehetek. |
|
Futott a gépkocsi a hegyre, minden |
kanyarnál úgy ismételte magát |
a lenti táj köröttem, mint szelíden |
barátkozó leány a mosolyát. |
Melegült, tágult – majd minél nagyobb, |
annál ködösebb lett a föld, az élet. |
Oly jó volt éreznem, hogy az egésznek |
fölöslege, búcsúszava vagyok. |
Egy csöpp nem hull, egy fűszál nem nő másképp, |
ha egyenesen a felhőkbe szállnék. |
|
Feltünt a csúcs, a nap mögéje dőlt el. |
Puhán, simán, mint atyai tenyér |
emelt a hegy egyetlen lendülettel |
áldozatul a vérző nap elé – – |
|
|
Népi író
szálldosok kis családfámon, |
ezt az ősöm, azt az ősöm – – |
Bogról bogra, ágról ágra, |
|
Az álom mind betellett…
Megcsillapult minden mult |
Várnom már semmit sem kell |
|
– – – – – – – megtaláltam |
|
|
Óda
Ez csak a kisebb baj: mérged valahogy lenyelem, de |
hogy veszi majd be paraszt-gyomrom a hódolatod? |
|
Öt éve…
Öt éve vagy halott, de eltalálnál |
a temetőből jövet még idáig |
– nincs változás – a régi kávéházig, |
hol vártam rád; hol utolszor te vártál |
|
e sarokban, e füst-zsuppos homályban. |
Mint csőszkunyhóban dideregtél benne. |
Esett. Vitáztunk nekikeseredve. |
Már „őrült” voltál, de még én se láttam. |
|
Már az se vagy. Már annyi sincs belőled. |
Az elfolyt, a rég itt-ringott időnek |
partján magamban ülök hallgatag. |
|
Nem vagy. Oly képtelen, mintha azóta |
az egész világ megtébolyult volna |
és neked volna folyvást igazad. |
|
Kigyúladt hajó…
Kigyúladt hajó az ég tengerén, |
|
sűlyedsz nap, szép napom! |
Most merűl el e véres alkonyon |
Most múltam hatvan – (?!) |
|
Elöntött…
Elöntött gyorsan a harag. |
|
Csak sisteregtem félvakon, |
|
|
Egy alkalmazkodó hírességnek
A hatalom hűs enyh-helyén |
áll csak el a vaj a fején – – |
|
Lábam előtt…
Lábam előtt néhány darabnyi |
nedves fa, nem tud lángrakapni, |
|
csak nyöszörög, csak füstölög. |
Rágyujtok én. Bekapja tüstént |
a kandalló dohányom füstjét. |
|
Ez a tél. Ez negyven után a |
Párisban; megverte az Isten – |
|
|
Szántás szélén…
pirosan dől a levél, mint |
már csak a rogyásra gyáva |
|
küzd szerteszét szakadatlan, |
Emelt arccal néz az égre, |
szálanként kell, hogy letépje |
|
|
Ünnepély
mintha csillár szórna reám |
|
Lépek tovább. Hol a gazda? |
|
|
Az erdő néma már…
nem száll csak egy madár, |
|
|
Egy láncrakötött csónak…
hasalt, mint megkötött kutya, |
|
A recsegő ág…
(Az emlék – egy recsegés; |
a szépség: recsegések mélyéből; |
mint viharban távoli zene.) |
|
|
Bakakorzó
süt a nap; mint öntött arany |
|
|
Emlékszel…
Emlékszel, mikor korcsolyáztál, |
a vízfenék hosszú füvére, |
|
Roppant a zöldes jég. Rohantál. |
Lábad köré csillag repedt – |
Rohantál s rohant sziporkázva, |
|
Rohantál versenyt a veszéllyel. |
Míg siklasz, fenntartod magad! |
– – – – – – – – – minél bátrabb |
vagy, annál biztonságosabb – |
|
|
Az X.-i csatatéren
– – – – – – – – – – – – – – |
Megmosolyogtat biz ez is, |
hogy a gödörben, az ágyú helyén, |
nem virág nőtt ki, hanem egy szerény |
|
Épül a házam…
Épül a házam, nem is ház ez, |
ha elkészül is, csak ház-váz lesz: |
négy ágfára zsupp nád szegezve, |
három lépés hosszba-keresztbe. |
|
Cella lesz, de szabad, magányos, |
tapasztva szöllőm oldalához, |
ha berakom majd a szöllőt is. |
Addig csak tíz gyümölcsfát őriz. |
|
Cella lesz s én a remetéje, |
költözvén a táj tetejébe. |
Életemet fogolyként töltöm. |
A nap s a hold lesz börtönőröm! |
|
Erős ház lesz, hisz terve is már |
véd és emel, melegít s táplál – |
– – – – – – – – – a remetét |
a tanítvány fa-csemeték – – |
|
|
Tavasz; a földön fekszem…
Tavasz; a földön fekszem. Két szememet lehúnyom |
és – mert boldog vagyok – síma tengeren úszom |
s hajam lebeg utánam és már fiatal asszony |
|
vagyok, mert az esik jól, |
de miért: rég halott már? Mert messze kint a parton |
|
egy harang angelust szól? |
Mert nincs különb tenger a kéklő képzeletnél? |
|
mért nem elég egy végzet? |
– – – – – – – – – – – – – – |
|
(De mit kínál – más végzetként vagy végzetek |
egész soraként – a szabad asszociáció? Tréfásan?) |
|
|
Árvíz
Fú a szél, fú a zord, az északi, |
tajtékok fehér hadát kergeti. |
Ezer meg ezer gúnár-nyak sziszeg, |
repül a sáros áradás felett |
gát felé széjjeltépni a falut! |
Fú a szél, fú; a gyümölcsfák között |
és bútordarabok kerengenek, |
míg utat lelve el nem lengenek… |
|
Még áll a falu, de kint a tanyák |
világa már titkos szigetvilág, |
a cigánydombok két sor putrija. |
Fú a szél, fú, vén harang szava szól, |
minthogyha szólna tengermély alól. |
Mire emlékszik ez a víz, milyen |
bosszút venne meg az embereken? |
Le-lehajlik a sudár jegenye |
leng rajta torz győzelmi lobogó |
|
|
Verte futó nyáját…
Verte futó nyáját a villám- |
Láttalak, tó, tajtékaid vad |
|
Az angelus…
Az angelus, amely napfényben bongott nemrég, |
alkonnyal érkezik; jönnek az őszi esték – |
|
Egy humanista költőhöz
Te is! Te is, barátom? – Elhagynád hivatásod? |
Hagynád – te! –: legyen úrrá a sötétség a földön? |
Egy pillantást köréd: a legszebb ősi ösztön, |
a szív lázadása hunyóban máris, látod! |
|
Vitted te is a fáklyát, melynek ragályos lángja |
lángok ezerét kelté ragyogó értelemre; |
csattogott bár a korbács s a szolga tűrt sziszegve, |
volt, aki tanította legalább jajdulásra. |
|
Most hallgat kint a nép s ha száját szóra nyitja, |
torz ugatást hörög csak, mert újra állattá lett; |
mint egy belőle, mondom: nyelve is áruló lett; |
és már maga sem tudja, mi az igazi kínja. |
|
Szólalj meg hát, vívódó, s úgy, ahogy egykor kezdted: |
arccal a zivatarba! s megint: fortissimóval! |
Add meg csupán a hangot! lobogó ifjú kardal |
szakad föl diadallal, versenyez majd körötted! |
|
Ha pusztul ideálunk, az igazság – dalolva |
pusztuljunk vele mink is, elégő hittevőkként |
átkozva bíráinkat, szörny máglyánkat, az önkényt |
és küldve himnuszunkat egy tiszta, messzi korba! |
|
Magadra maradtál? De micsoda szép seregből! |
Kezdd rá, amit nem is kezdeni: folytatnod kell, |
hogy: nunquam revertar! vagy – – – – – – – – – |
– – – – – – – – – – azt a fáklyát kezedből! |
|
|
Fáj, fáj…
Minden, mi benne vonz, hív és tart, |
|
És ez a nép is, ez a nép – |
|
Csak fáj és fáj, miért fáj folyton? |
Fáj, fáj: így emlékeztet, oktat, |
– – – – – – – – – – – – – |
|
|
Letartóztatás
„Kezeket fel!” – Micsoda rossz regény! |
s e komor arcok! zord tekintetek! |
s a motozás! – A század elején |
pörgethettek ily ócska filmeket – |
Most érzem, semmi sincsen a helyén, |
mily rossz a rendezés e földtekén! |
A rémülettől bár gyomrom remeg, |
látom az embert, látom a szegény |
ripacsokat, a bárgyú szerepet! – |
Író vagyok és duplán szenvedek – – |
|
Van egy hazám…
Van egy hazám még a hazán túl, |
mint a magház a gyümölcsében. |
Belőled sarjadtam, Dunántúl. |
|
Fentszállt életem már köröz le. |
De már nem emlék, nem is vágy visz |
|
A súly visz csupán. Egyenesben |
repültem fel, ez a bizonyság; |
meglőtt madárként zuhanok rád |
– – – – – – – – mind sebesebben. |
|
|
Miért is, miért is…
Négy-öt magyar helyett magam: |
csak én kérdezek, hangtalan. |
|
Négy-öt magyar – egy nép helyett |
csak én ejtem le fejemet. |
|
Hol van a többi? S van-e még? |
Nézem a társak hült helyét. |
|
És várom, hogy mellém ki ül. |
|
Miért is, miért is, miért? |
Szenvedj és halj meg semmiért! |
|
|
Őrző…
Őrző úgy voltam, kutya voltam, |
csak vonítottam és csaholtam, |
kiverve nem csupán a házból, |
elriasztva és megcsúfolva, |
fagyot harapva, szelet nyelve, |
meghallgatást sehol se lelve, |
tátott számat már a mennyboltra |
fordítva a tébolyult holdra! – – |
|
Gyászinduló
Üdvözlet néktek, kik harcoltatok, |
harcoltatok és halni tudtatok. |
Dicsőség nektek, kik meghaltatok, |
halálotokkal példát adtatok. |
|
Ti felkelők, ti bátran elesők, |
ti bírák előtt büszkén meredők, |
ti lábon álló, élő temetők, |
menekülők, titkon elvérezők, |
|
oh míly magasra léptetek sötét |
korunk fölé, mely élni-halni félt! |
Míly tiszta csúcsról néztek már felénk. |
Takarjátok ki kebletek sebét. |
|
Özvegyek, árvák, úgy könnyezzetek: |
századok sírnak majd helyettetek. |
Apák, anyák ránk úgy tekintsetek: |
hogy a jövendő lett gyermeketek. |
|
S mi gyászolók, mi lépjünk mind elő, |
a gyász minékünk zord keresztelő, |
emelődjék arcunk, a könnyező. |
A közös kín a legnagyobb erő. |
|
Mondjuk példának a kicsiny magot, |
ki hivatást a föld alá kapott, |
ki élni akkor kezd, midőn halott – |
Ki népért halt, már fel is támadott. |
|
Mert nem múlik a földön semmi sem, |
se hő, se fény, sem erő semmilyen, |
alakot cserél csak rejtelmesen – |
Eszméért halni ne félj hát te sem. |
|
A Quadalquivir vize nem elég |
kimosni bár a szenvedők sebét |
– – – – – – – – – – – – – – |
– – – – – – – – – – – – – – |
|
Üdv s tisztelet a zászlónak, amely |
a földre úgy hull, hogyha hullni kell, |
hogy félországot fed színével el, |
|
|
Almásy-tér…
Almásy-tér… Hát itt is, itt e házban |
a Szabó- és Varrónők Otthonában |
is összeesküdtem én hajdanában. |
Oh hány tenger vitt forró áramában! |
|
Ki fejti meg a fordított szomjat? Miért |
vágytam szivemből ontani a vért, |
mikor ők kérték, a munkásokért, |
s mikor ők kérték, a parasztokért? |
|
|
Minden betűm…
Minden betűm egy-egy gyerek, |
ha csináltam, megfelelek, |
|
Lesz idő, hogy megeléglik |
|
– – – – – – – – – – – csinálnak |
megismerem – – – – – – – – – – – |
egy-egy unokámat – – – – – – – – |
|
|
Páris körülzárásakor
Van Páris még? Remény már nincsen. |
Látó szemünk mohón tekintsen: |
gyüjtse hamar, amit lehet még, |
fogy a mult és drágul az emlék. |
|
Drágul az emlék, fogy a multunk, |
oh be keveset is tanultunk: |
vettünk abból, mi egykor értünk |
teremtődött, hogy többet éljünk! |
|
Többet s mélyebben s emberebben. |
Meztelenedem a szivemben, |
árvulok multamban; dühödten |
kóborlok vadként majd jövőmben. |
|
Szűkölve várom, mit veszítsz még, |
veled kevesbedünk, emberség |
s vadulunk vissza, míg a rom közt |
a hős is sakálként üvöltöz… |
|
|
Csángók
Kívánkoztam a csángókhoz, |
a künnrekedt pusztázókhoz, |
bele mégis visszavágytam. |
|
Vissza, mint a gyerekkorba, |
|
ott pihentem volna egyet, |
onnan léptem volna beljebb, |
|
Mentem volna, sose mentem. |
Ők indultak meg helyettem. |
Nyikorgó nagy szekértábor |
nesze kél az éjszakából – |
|
sorban, hosszan, mintha házak, |
|
Tejútnyi csillaggal mintha |
Zárkóznak be a parasztok: |
ez a székely mindent ellop… |
|
Istensegíts egy szekér-sor. |
|
mint valami folyam-szélen |
|
Ver az eső, sehol egy ház; |
ilyen volt a népvándorlás. |
|
ilyen volt a honfoglalás – – |
– – – – – – – – – – – – – |
|
nyüzsög a nép, mint a hangya. |
– – – – – – – – – – – – – |
Szól az ágyú kelet felől, |
feldörög rá nyugat felől; |
fut a magyar a honában. – – |
|
|
Áruló kiált…
s nem némították el a jót |
|
S felkél a nap, mint elmebaj |
s lemegy véresen s száll a jaj |
|
S én állok csak, mert szólanék |
|
|
Köszönöm…
remek bátorságot, barátom. |
ez a kenőcs kellett neki… |
Az győz, magam is úgy találom, |
|
Egy ellenállónak
Ha elfognak?… Akkor egy nemzet hőse |
lehetsz, öregem. Egy percre a nemzet! |
De áruló, ha rossz lesz az idegzet: |
ha összeomlasz, egy nép omlik össze! |
Ritka perc (egy nép örökéletében) |
ritka alkalom (több lenni magadnál). |
Amiért mindíg harcolni akartál: |
ott a haza az öklöd közepében, |
olyan lesz, amilyenné te teszed… |
|
Széchenyi emlékezete
Időzítetten, hova Hentzi rakta, |
felrobbant száz év késéssel az akna; |
S ahogyan akkor akarták, a vízbe |
a büszke ívvel a nemzet gerince |
|
Út és cél…
Jönnek nyomunkban a parasztfiúk. |
Útravalóul mit adjak nekik? |
Eltéved, kinek az út az irány |
és nem a cél: hová utat csinál. |
|
Dózsa
Előhang egy hőskőlteményhez
Éljen a Szabadság! Éljen az Egyenlőség! Éljen a Testvériség! Minden hatalmat a dolgozóknak! |
Megért bennem a szó, mint ágak őszi szélben, kiáltom törzsem panaszait |
S gyökereimét, mik bitorolt föld alatt búnak, bogozódnak – |
Halljátok a törzsök recsegő szavait! |
|
Régóta készülök erre az énekre – káromkodásaim |
Erre edzették remegő torkomat! Mint fiatal anya |
Vártam, hogy belém nyilaljon már a kín |
S kiszakadjon végre egy néma nép szava. |
|
A huszonötödik ősz húz át felettem távozó madarak kiáltásaival! |
Jöttem a mély völgyből, mint mély életemből – alattam a róna |
Vérködöt gőzölgött. Vércseppként fordult elém minden levél őszi jajaival. |
Vérben gázolva így értem föl a dombra s néztem szerte, mintha most születtem volna. |
|
Hány dombon jöttem át! hány évet hágtam át kapaszkodva szorult szívvel meg-megállva! |
Felettem ért almák lengnek itt a szélben… nem eszem belőlük, ismerem ízüket. |
Botommal szunnyadó kavicsokra verek… mi volt itt az élet s élni méltó álma? |
S mi, ami annyiszor föllobogott bennem, hogy az est tűzvésze jött, a vad üzenet? |
|
Ó hányszor futottam volna vissza innen – eltakarva arcom – úgy űzött a szégyen, |
Csak azért, mert éltem, tudtam itten én is ébredni, aludni, |
Beszélni, hallgatni, meghajtani térdem. |
Legszebb bátorságaimmal kancsalul alkudni. |
|
Ám, vörösül az ég… A hold mint aranyos görbe kard közeleg |
Jobbomba símulva… Jövő győzelmeink kitüntetéseit |
Csillogtatja az ég… Képzeletemben már fájdalmas seregek |
Gyülnek hátam mögé… zajonganak, eltűnt vezérük keresik. |
|
Jaj, jaj, jaj – hallom egy zsellér orditását, fogja véres fejét |
S szalad felém, – jaj, jaj – sikoltoz egy leány s fölbukik meztelen, |
Várkapu csikordul, lovas csapat porzik – jaj, jaj, zeng a vidék, |
Kunyhó lángja lobban, kard hull, jaj, jaj, jaj, jaj – cseng a történelem. |
|
Zápolyáék! – Ó, ha vissza tudnék vágni e korból reájuk! |
Soraim az idők végtelenségén át korbácsok legyetek, |
Pörgő karikásként csapjatok le rájuk, |
Vetvén fejem fölé, csattanásra ezért rántsalak titeket! |
|
Szabadság! Századok óta készülő vihar az elborult |
Ég mögött ki egyre sűrűbben dörögsz fel, |
Verd föl képzeletem, mint az elkomorult |
Tábort, aki feléd indult Dózsa Györggyel! |
|
|
Osztály-vizsga
Azt mondd el nékem végre, Múzsa: |
kemény remény egy jobb jövőben, |
ki megkísértesz újra-újra, |
s többet kivánsz, mint telne tőlem; |
te szívós hit, azt beszéltesd el |
velem úgy: én is büszkén halljam, |
hogy vettem részt utcai harcban |
Szolnoknál a csepeliekkel; |
az utolsó napon, mikor már |
minden mi irva volt, betellett, |
hogy próbáltuk a Tisza-partnál |
feltartani a történelmet, |
a huszonkettes vasas-ezred |
egy töredéke még utolszor |
hogy ment rohamra a híd mellett, |
hogy tört volna ki a pokolból: |
az elveszett csatából s köztük, |
fél nap alatt, míg maradék |
golyóinkat ellövöldöztük, |
ifjú diák, hogy lettem érett |
mint kaptam ott olyan leckéket, |
melyekből, im, felelni illik |
és felelni is fogok mindíg, |
ha szólító ujjal te intsz rám, |
mert ott kezdődött az én vizsgám, |
ott, abban a percben, ahogy |
megtelefonálták a rohamot – – |
|
Kolerások; 1831
Botját forgatva egy vidám paraszt |
lépdelt az úton könnyedén. |
Dúdolt, fütyölt…! Nem tudta ő sem azt, |
hogy ő Végzet, ő a szörnyű Rém, |
amelynek jöttét félte a falu; |
hogy ő a Kolera, az iszonyu! |
Vizelt, mivel már látta, odalent, |
Simontornyát. Aztán szépen bement. |
|
Bocskoros volt s nyurga ez a Halál. |
Onnan fentről jött, északról, gyalog, |
Megállt rögtön az első kapunál. |
Vizet kért. Egy jó csuporral kapott. |
Visszaadta a csuprot. S ott maradt |
a csuporban, amíg ő ment tovább |
a két megyére elég pusztulás – – |
|
(Hogyan bomlik szét egy rendszer előbb anarchiába, |
aztán a szabadság valami új rend-féléjébe. |
A parasztok hiedelmei – „lényegükben” |
most helyesen irányulnak. A lázadás. |
A leverés: a halál uralma a halálon.) |
|
|
Botond
Invokáció, Kölcsey emlékének
Büszke magyar vagyok én is, fám nekem is keleten nőtt: |
|
hozta szerény ősöm Bendeguz úr csomagait; |
volt belső szobalány tán épp Álmos úréknál |
|
egy ükanyám és… és onnan e büszke sasorr; |
sok mindent fed az éj, a múlt éje kiváltképp! |
|
Lebbentsen valamit rajta e kései dal. |
|
Lélekhántók
Itt az idő, hogy végre jót is írjak, |
helyreütni, mit eddig müvelék. |
Az évek múlnak; senkinek se híjnak. |
Oh, meddig alszol, költő-büszkeség? |
Múzsa, hiúság, döfj az oldalamba! |
Rikoltsak én is olyat, aminőt |
nem harsog túl e század híg zsivajja: |
daloltasd vélem a – jelen időt! |
Oh add kezembe ezt a kort! E kornak |
lelkét, melyet ma annyian boncolnak. |
|
Vonultasd fel e boncolók, e fejtők |
nemes hadát, mely – míg pusztul a nép – |
megmentett annyi ficsurat és delnőt |
attól, hogy – rosszul töltse éjjelét; |
e hadat, amely olyan büszke-fennen |
mondta magáról: progressziv! (Az is, |
bár igaz, hogy csak olyan értelemben, |
ahogy progressziv a paralizis.) |
|
Így volt haladó e mélyanalízis |
tábora is: haladt, de hogy haladt! |
Könnyedén, mert – – – – – – – hisz’ |
– – – – – – – – – – – – – a nép lemaradt. |
E mívelt urbánusok, citádínok |
titka ez volt. Hát lássuk ezt a titkot! |
|
|
Az ozorai csata
– – – – – – – – – – – – – |
|
Országomlás
Alacsonyan négy repülőgép |
Budapestre vad ébresztőjét. |
az antikrisztus fölfútt száján! |
Meghúzódott a gyáva gyáván |
s a maga kis csöndjét kivánta. |
|
A Duna fölött, a víz hosszán |
járt föl-alá az a négy német |
bombázógép – őrség se lépked |
kimértebben kaszárnya-posztján. |
Csepeltől Újpestig és vissza |
és újra vissza, jöttek, mentek, |
nyomták le, föld alá a lelket, |
bőgve, szirénákkal-visítva! |
|
De épp ezáltal – mit se tudva – |
Ítélet kürtjei is voltak, |
és mi, százéves tetszhalottak, |
kezdtünk is eszmélni magunkra. |
Eszmélt és szedte tagjait már, |
aszott csontvázát Magyarország. |
de nem volt övé sorsa immár. |
|
Jöttek a gépek, távolodtak. |
Én Budán éltem. Füst-hínáros |
nagy tó volt a hegyről a város. |
Szédültem partjain e tónak. |
Szörnyei egy új vízözönnek, |
cápák, cetek voltak e gépek, |
ahogy a dermedt messzeséget |
beúszták s újra visszajöttek. |
|
A rém-mese, a képtelenség |
tengermélyéből merültek föl. |
Meredt a szem a rémülettől, |
megértve, mi is az a négy gép. |
Muhit és Mohácsot idéztek, |
oly romlást, milyen sose volt tán, |
ahogy szálldostak a menny boltján |
ezek a modern csillagképek. |
|
Vártuk, mi örök csodavárók, |
mikor dörrentik végre rájuk |
A rémálmot mikor szakítja |
ketté már tettekre-kelésünk? |
Dörgött a két gép fönt, odébb tünt |
s kanyarodott üvöltve vissza. |
|
Elbúcsúzkodtam; zsebre dugtam, |
nem pisztolyom (addig se lett meg), |
„keféit” egy új verskötetnek |
(úgy mondom, mint volt), s elindultam. |
Tudtam, hogy valamit örökre |
elhagyok, otthagyok szobámban. |
A kapun kívül még megálltam. |
Épp fölöttem szálltak dörögve. |
|
Lementem – most jön csak az álom – |
Most is ott ült S. társasága. |
„Bejöttek!” mondta B. barátom. |
„És most mi lesz?” „A halál” mondta, |
kivéve egy papirba-burkolt |
dobozból egy kanálka cukrot |
s a cukrot teájába szórva – |
|
a repülők kemény zajától. |
Bejött Seress, Tolnai Gábor – |
|
|
Földosztás
Mi dörmögött a domb mögött? |
rakta vérlucskos csűdjeit |
– reccs-roccs – házakra, fészerekre; |
acélhidakat roppantott be, |
útfélre tornyokat rugott, |
de – megtaposva Somogyot, Tolnát – |
a Balaton betört jegén át |
már Keszthelyen tul dohogott. |
|
Surrant a kicsi gépkocsi. |
Csörögtek, békét muzsikálva |
kellett vagy kanyarodni egyet |
gránát-tölcsérek, lódögök, |
föl nem robbant ágyúgolyók |
– – – – – – – – – – – – mellett. |
|
Szőnyi, Kardos és Flóra s én |
Garas – – – – – – – – – – – |
– – – – – – – – – – – – – – – – |
|
(Marcali romban. Böhönye néptelenül. |
A zacskó-papírra rajzolt falu-terv. Ozora. |
A porba rajzolt utcák. Ki szónokoljon. stb.) |
|
|
Küszködöm…
Küszködöm; küzdve alakítom |
nemcsak azt, ami lehetek, |
ami a lényegem s a titkom; |
formálom azt is, amivé ti |
válhattok; azt formálom én ki, |
még bennetek is, kire vágytok, |
amikor sürgetve mondjátok: |
költő, előzd meg korodat! |
|
Gyúrom az anyagot, a fájót, |
facsarom ki a bennrekedt, |
én így sürgetem a világot. |
vagyis – hallván az indulás-jelt – |
egy percnyi késés nélkül felkelt – |
|
|
nem volt multját mi mondja; |
E kézben csak jelen volt. |
|
Nem voltak ott szerencse- |
|
hol másoknál a sors folyt, |
nála verejték s por volt. |
|
be nem írt csecsszopóarc. |
Nem volt azon csak érett, |
|
mint karszti zord vidékek |
|
A bütykök, az egykor fájók, |
|
mely azt hirdeti: meghalsz. |
|
szoborral kezelt, érccel; |
|
úgy óvott, növelt, táplált, |
|
mint virággal, gyümölccsel. |
|
Mert hogy’ szállt az ostorfa, |
Kapa hogy sürgött-pörgött, |
|
s hogy csengett, ahogy illő, |
|
Mert szolgált rég juhászt bár |
s volt helyben most kovácsnál, |
csinált ez kocsit, hálót, |
|
rézpatkóm csizmám sarkán; |
mely első korcsolyám volt. |
|
Tíz pici mester – járták; |
|
Mert merevek voltak, restek, |
|
Mint méhek nyüzsgő kasban, |
|
halászok, ha van zsákmány, |
|
Húzták, ha kellett, tüstént, |
De hogyha nem szolgáltak, |
|
hült helyét, el nem únva; |
mint fészek, mint kalicka, |
|
súlyos volt, szinte mázsás, |
érdes volt, szinte szálkás; |
a vad kéz, mint szerelmes? |
|
Hogyan volt hajdan nyájas |
|
gyémánt szesz égő napban; |
|
között lett létnél szebb lét: |
|
Mint kezes falka, jó nyáj, |
|
Mert hogy járt ujjácserélten |
|
nem vált le vasárnap sem. |
|
Mert az is belőlük folyt, |
egyszer csak tehenünk volt |
|
ellen a tíz nagy törvény, |
|
mint a fényküllők nyúltak, |
|
ma értem, hogy mit néztem |
|
pecsét, alvadtvér-barnán, |
|
tavaszt szavazni nyílnak. |
|
– vérbetört szörnyű csipke – |
|
Rémálomnak is rossz volt, |
|
úszott ki egy-egy vérfolt. |
|
szentegyház kettős tornya, |
|
cseppjét kézszárra kenték, |
|
S ahogy a pillák cseppjét |
|
tették, míg az a vén szem |
|
S néha – már föllendülve – |
a kezek nyelvén, jól van. |
|
És – a két szélén tartva, |
hogy nyom ne essék rajta – |
letette, mint egy pölyhet, |
a bizonyítványt, könyvet. |
|
s szebb volt, mint arany vállbojt, |
|
csak itt nem szégyeneltem: |
|
kézből kinőnöm, szép volt – |
|
Konstantin harcra kelt föl, |
|
Mert most – mint másvilágban – |
|
marok csak nem pihen meg, |
|
Néha – holt papírt szántva – |
Tudtunk mi, mondja, jobbat! |
|
belém, hogy kik is voltak. |
|
miközben tesznek-vesznek, |
|
Nem éltünk – zúgják kiáltva – |
|
Tudom, nincs messze hátra |
a tűzből, a fagyból – így szól |
|
Én hiszem, lesz aranykor, |
Föl, föl, mind följebb jutnak, |
|
nem vak lovakként hajtják. |
|
lesz, hogy mint a fenyíték, |
|
úgy nyúltam, mint kilincshez. |
|
|
Jegyzőfüzet
Megérleli egyenként és leejti |
gyümölcsét az őszibarack-bokor; |
lombja alól naponta úgy szedem ki, |
mint a tojást egy szelid tyúk alól. |
|
Fekszem hanyatt a fűben, mint feküdt |
munkája-téve annyi-annyi ősöm. |
De én, mit őrzök én? Betük, betük |
|
végtelen nyüzsgő nyáját őrzöm! |
|
Áll, tartja horgászbotját mozdulatlan |
napszámra ez a büszke és beteg |
vasutas; csak tükörképe lebeg, |
táncol, nevet a hullámvonulatban. |
|
Húzza földre gyümölcse az ágat, |
tanulom az alázatosságot. |
Talpig díszben pompáztam tavaszkor, |
recsegek a dús tapasztalattól. |
|
Fürdőruhában széplépésű nő – |
Jó alakja az eleganciája. |
Hogy ideillik! Mily „előkelő”! |
S mi mindent mond el, ahogy kisfiára |
„Hun mész te, Fercsi! Vigyázz, beeső!” |
|
Pihenhessek egyszer én is, akár a tó, |
tükörsima szívvel csupán azt mutató: |
mi fönt épp ellebeg. Csak játék lenne? Te |
igy látsz, zavartalan, legmélyebbemre le! |
|
Megy – elől habot, hátul óriási |
fecskefarkot vetve – a kis hajó. |
Ideér frissen a tamburaszó |
s az öröm, hogy milyen jó tamburázni! |
|
Jár föl-le, karját hátra téve s hátul |
forgatva botját; mitől is a bot |
akár a vígan csóvált ebfarok – |
Ebből látni, hogy boldog a tanár ur. |
|
Dolgozz, munkálj. A szép, a jó, a hasznos, |
mihelyt elkészül, az élethez áll. |
Minden jó mű egy-egy szabadságharcos. |
Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss, |
|
Oh, kis korok nagy hangu verselői, |
ti zengzetesek! Tudjátok, fülem |
mit szomjazott, míg szakadt ránk a menny? |
Forrás halk hangját hallja már csörögni! |
|
Iszonyu volt. Vonszolta még kidőlt belét |
maga után a zománcos bogár |
és rágyült már és ette-itta már |
s – híj-huj! – kocsizott rajt a hangya-nép! |
|
Rajongva nézik bölcs istenüket |
a napraforgók: – Oh, a nap! |
Saját arcára teremtette meg |
|
Hű nevelőim, dunántúli dombok, |
ti úgy karoltok, hogy nem korlátoltok, |
nem fogtok rabul, amikor öleltek, |
ti úgy öveztek, hogy égig emeltek! |
|
Innen indultam el. S ha odaállnék |
volt magam elé: így gondoltad-e? |
Megreszketek, ahogy elönt dühe: |
|
– S a lánca, az hogyan feszül, a lánca? |
Az új Lánchidról kell bőven beszélnem. |
Addig beszélek róla, mig belém nem |
|
nyilal, hogy régiben se látta. |
|
Minden asszony mögött te állsz. Mosolygok. |
|
Szépségeddel te sütsz át rajtuk. |
Tőled világosulnak s lesznek olymód |
|
Materialista kinyilatkoztatás
Ér a fürtön megint az édes magyarázat, |
az a tiszta, melyet szótári nyelvre nem |
fordíthatón az agg föld nyujt egyenesen |
– saját szavaival – az ember ajakának. |
|
Hajlonganak a jegenyék aranylón |
és öntik a diszt előttem, utánam, |
ahogy elkerékpározok vidáman; |
a feleségem ül a csomagtartón. |
|
„Hajh, hajh, havas a haj – hiába – |
nekem biz már az idő: délután; |
megdeleltem; megdeleltünk, Gyulám!” |
Együtt jártunk valaha iskolába. |
|
Nyúl! Puskám ha van, odatüzelek |
és – dirr! és durr! – kupán lövöm bizonnyal |
s futok látni a… vért? A tört szemet? |
Magunk vagyunk. Megcélzom a botommal. |
|
Fordítom főm barátaim elől. |
Arcuk megannyi kéretlen tükör. |
hogy ront felém törve-zúzva halálom. |
|
Barátnőim, oh szép hajdaniak – |
Becsuktam szemem csókotok alatt. |
Nem öregesztek ma sem, sohasem! |
Rátok nem szememmel emlékezem. |
|
Lépten-nyomon a kő közt ottmaradt |
siklóbőr. Itt az őszi fordulat! |
Ha ilyen nőne az embereken, |
hány lengne már a pesti köveken? |
|
Hatezer éve ültetgette szét |
egy délfelől jött hősi nép |
Baranyában a nemes gesztenyét – |
Sütöttük, ettük, remek volt. – Kiástam, |
Tihanyba onnan hoztam ezt a két |
példányt földestül, hátizsákban. |
|
Ébren fekszem. Bizserg szívemben: föl! kikelni! |
Pedig e gyenge fény még a holdé talán. |
Döngnek a traktorok nagy messze, mint megannyi |
dongó a pirkadó ég órjás ablakán! |
|
A földön jár a gép, száll égnél magasabbra |
mégis; fent a jövő terein kanyarog – |
Ő, ama Fényhozó, megy modern csapatok |
élén – ezt képzelem – egy döntő új rohamra. |
|
Hajlik az aszu ág hangjával: recseg, |
elreccsen az égen a vadlúdsereg |
vonala: itt az ősz; pálca töretett |
herseg a halott fű, sás torsa ropog, |
ahogy a réten át haza ballagok |
arra, hol mint égigérő oszlopok |
vacsora-füst immár száz-szám gomolyog. |
|
Fáradt voltam. „Hadd ülök ide melléd” – |
kislány-vállára tettem vén kezem, |
csodálkozva, hogy elbírja a terhét. |
|
Kezét – mert ő ölt, maga a király – |
egy nép arcába törölte bele. |
Nem volt e földnek Petőfije már! |
Így kezdett lenni Ferenc Józsefe. |
|
Zúg, harsog a tó tegnap óta; így |
harsog, háborog most már tavaszig; |
nem nyugszik bele egy pillanatig, |
hogy oda a nyár; így tiltakozik. |
|
Forog, zokog, mint nyűgös csecsemő, |
mint megbékíthetetlen szerető. |
Ne nyugodj bele rosszba semmibe! |
locsogja ajka, veri vad szive. |
|
Mellette fekszem. Éjszakákon át |
hallgathatom majd asszonyi jaját, |
tarthatom nyitva hajnalig szemem; |
gondolkodhatom az életemen. |
|
Testem apámé. Jelzi, mint egy óra |
(kín-percentésekkel) nincs messze már, |
hogy ez a ránksózott gyártmány lejár |
s – nyitogathatják! – nem indul meg ujra. |
|
Jobb részem megmarad. A földben, lent leszek |
|
s mondom fent mégis szószerint |
|
eszméim ujra s ujra. (Mint |
|
a papagájok és a lemezek.) |
|
Nincs más megnyugvás, csak a munka. Végül |
a sír előtt sincs más igaz vigasz, |
más értelem, más menedék, csak az: |
elvégezted, mit kaptál vala részül. |
|
Tíz év, itt! véled! Mit adhat az ég még? |
Van béke, munka, – hírnév! Helybeni! |
„Ez – mondják rám – az az izé, aki |
a csomagtartón hordja feleségét.” |
|
Dal száll, oly messze, hogy a csend hajszálnyi része |
|
a néma messzeségben az, ami |
|
ettől lehet a csendet hallani. |
Oly messzi s mégis oly ismerős, hogy magam se |
nem messzi-közeli ifjúkoromból zeng-e? |
|
egy piros, nedves bükklevél |
tapadt a szélvédő-üvegre; |
mint egy átlépő-engedély. |
|
Őszül a hajam s hullik is, ahogy kell. |
Új köntös készül rám: az öregember. |
Feszengek, mint egy szabónál; hagyom: |
sose csüngtem a napi divaton. |
|
Odaszáll az ághoz, a holthoz, |
|
Milyen kevés kell, erő és okosság, |
hogy az anyaföld jól végezze dolgát. |
Egy simogatásért bő lakomát hoz! |
Nem kell kemény kar, csak az elosztáshoz. |
|
Hivott a puszta föld: szöllőt raktam bele. |
S már ő rendelkezett: köze gazzal tele! |
Kértél, emberiség, tőlem szeretetet |
s áldozatomat is immár keveseled? |
Eh – tettem dolgom és –, hogy is volt? Nőtt a fürt |
s kérgesülő szivem meg- és megédesült. |
|
Panaszkodik, hogy – miként minden molnár – |
torka-reszelős lett „idő előtt”. |
Krákog, köhög; de – új idők! – ha köp, |
az ablakhoz lép, mely a vízre szolgál. |
|
Őszvégi ablaknál merengve
Nem bocsátom be a legyet. |
dörzsölve bárhogy kér kegyet. |
|
Mit mondasz? Hogyha akkor meghalok, |
tán épp e téren kőszoborhoz jutnék? |
Tudod mit, álljak egyelőre úgy még, |
hogy vacsorára hazaballagok. |
|
A grófi szöllő is (amelyből egy |
pohárnyi bort cseléd nem nyelhetett) |
új birtoklatban. Ülünk. Kortyolgatva |
tanul Jánosunk ím az új tanokba; |
kocintásonként elismételi, |
hogy „egy helyett most kétszáz élvezi!” |
|
Ötszázmillió fényévre kilát |
az ember a vak ürbe – jut eszembe, |
míg szívdobogva és szemem meresztve |
vonatod lesem e vak éjen át. |
|
Sirály-kavarta köd. Tülök-szó. S végre: bárka! |
Tatján hét férfiú, öltönyük csuklya, kámzsa; |
némán, állva eveznek. Lovagok? Zord barátok? |
barátaim, az állami halászok. |
|
Egyenként hozza, csoszogva köhélve |
a kenyeret, a kést, a sót, a bort |
Jancsi bácsi. A falon régi képe, |
|
Döglenek egyre az őszi legyek, de |
mind részegebben zúgnak: párzanak; |
csapnak szemembe épp egymást begyelve – |
Látom Velencét a pestis alatt, |
hallom az imát: „Végy Uram kegyedbe |
bús bűnömmel…” s rá a méltó harag |
mennydörejét: „Dögöljetek hegyekbe!” |
|
de meggyujtotta s nézte a tüzet |
a nagy üres házban a kisfiú. |
|
Nincs kapum, kutyám. Rácstalan világol |
egy ablakom az elhagyott hegyen. |
Írok, írok és hirtelen magától |
megáll gyors tollam; vele fülelem: |
mi neszt kapott ki a nagy éjszakából? |
|
Hullik a hó és változik fehérre |
tartósan már a tágas dombvidék. |
Csupán a tó lesz annál feketébb, |
minél sűrűbben dől a hó beléje. |
|
Figyel fülelve a szív: mi zörög |
az éjszakában kint a ház fölött, |
az udvarban, a határban, a csendben |
most jól-hallható csillagrendszerekben! |
|
Bejön Nagy szaktárs, a szikár halász, |
Maga süti a halat, mit hozott, |
aztán, ahogy halból, szóból kifogy, |
megvendégeltem, ilyen jól megint! |
|
Ha más nem: tán hang a legelveszettebb |
bolygón is van. Ledől egy szikla-fal |
s a többi fal is, visszhangjaival, |
felüvölt rá. Vagy némán belereszket. |
|
Egy szomszédom van, félórányira. |
Egy vénasszony. Egymaga kapál kis |
szöllejében s így tél felé borát is |
egymaga issza s hozzá egymaga |
tutul, hosszan, mint holdra a kutya. |
|
Volt gyűrüm, órám, láncom… rendre mindet |
elvesztettem. Kincsül ezt forgatom: |
huztuk anyánkat szánkón a havon |
a tó felé; jegén apánk keringett. |
|
Lehajoltam és éppen úgy, mint hajdan, |
|
kézmozdulatot egy felet se, |
a csizmakapcát tüstént fölcsavartam. |
Öröm szállt meg. Mi volt oly jóleső? |
Valahol bennem nem mult az idő. |
|
Egy jég a tó. Igy fagy be majd e hív |
szavára milljó fénnyel felszökellő- |
|
Télvégi szél nyögeti a fákat, |
tördeli le róluk, ami száradt; |
indít benne kirügyezni vágyat. |
S kérdi tőlem: veled mit csináljak? |
|
Egy csattogás a vén hegy. Tűzdelik |
helyre a szöllőkarót. Bizonyossá |
most vált a tél halála! Most verik rá |
|
Verik a karót s a kopácsolással |
versenyt szól – hogy tágul bele az ég! |
a – „nyitnikék! nyitnikék! nyitnikék!” – |
|
A föld, az immár cserepesre szikkadt, |
nyílt és nyílt, mint megannyi pici sírlap. |
Fejét kidugta – hívta már a nap – |
holt-fehéren, kis Lázárként, a bab. |
|
Aztán percenként itt is, ott is egy |
újabb parányi lap emelkedett. |
Régen örültem olyan jót, mint másnap |
az általános bab-feltámadásnak. |
|
Látni a sok közt egy, csak egy fehéren |
futó hullámot néha; jő habos |
tajtékkal, fejét szegve, mint a kos, |
fröccsenjen szét a sziklatörmeléken. |
|
„Szégyen, hogy pusztán, mert igaz, |
magyarázhatják! Kiki, mint övét!” |
|
Gondolatoddal tégy túl a lángelmén, |
mondd el az egyszerű nép napi nyelvén. |
|
Kint a határban, hol mint a homok szállt |
a napszámos nép, a folyékony ország: |
új házak szerte. A még puszta föld |
megannyi szög, jól bevert szögfejek! – |
A volt cselédek leltek ott helyet – |
Nemzet ver ott honába gyökeret! |
|
Eltelt a nap. Bucsúztam újra tőled. |
Azt gondoltam, nézve a fekete |
hegyormokat: mily édes gyermeke |
halt meg a mai nappal az időnek! |
|
Szép a szép mondat egyenes aránya, |
szép a vaspálya sík területen, |
szép a gyalogság szemlére-kiállva, |
s az énekkar, ha rágyujt lelkesen, |
de legszebb az első permet után a, |
de legszebb a szép szöllősor nekem |
|
Nekem odáig szép a táj, ahol még |
látszik rajta az emberkéz nyoma. |
Riaszt a puszta magasság. A hó, jég; |
a szánthatatlan „istenek-hona”! |
|
Tudom, hány ős tudása, terve, izma |
kell, hogy egy táj ne pokol: menny legyen. |
Ha meghalok, itten tegyen-vegyen |
hű szellemem, „ez tájat tsinositsa”. |
|
|
Télvégi szél
Sípol a szél, a jégcsapok |
drót sikít, mint felső c-én a |
|
Mint mikor a prímás rántja |
úgy rí hosszan, valahonnan |
ág reccsen rá, mintha az meg |
|
Búg a kémény, zúg a kürtő, |
húzza a szél gyantásan már |
zeng az mind, ha ez a vonó |
|
Szeg szisszen föl, kút nyikordul: |
váltja hangját, hol vígra, hol |
zeng-zúg, sír-rí a tavasz vad |
|
itt új házon, ott át sötét |
nád fütyöl, tó habja surrog, |
|
Ráng a vonó tengerparttól |
de sok nótát tanul az meg, |
riad, révül: „szülöttem föld!”, |
|
Nyitott szemmel, hanyattfekve |
|
Minden nóta azt mondja, mit |
ki vezényli ezt a zengést, |
Jégtörő szél, akárhogy is |
minden nép egy szót írt rá, a |
|
ezt zenélte minden húrod, |
|
|
Az építőkhöz
Állványok, frissen fölrakott falak, |
cement, homok, meg tégla, meg salak |
villanyhuzalok, rézdrótfonalak |
s körül a még tág mezőn újra: kő, |
kábel, cső, pózna s fönt-lent szerteszét |
ahogy acél- s vasköteleivel, |
foglyul ejti itt is a Gulliver- |
|
Mentünk tovább és újra telep |
állvány megint és félben, mint a rom, |
de mégse rom, mert szinte láthatón |
növő beton-házvázak, könnyedek |
(nem tartva még csak önnön-terhüket) |
s létrák, csigák és itt is csupa-fény |
ahogy kötözte ez is megsodort |
fonalaival – mit is? – a nyomort? |
ahogy kötözte gúzsba rengeteg |
huzalával az ős szörnyeteget, |
a szenvedést, mely itt rejtezkedett, |
|
velünk tovább a gépkocsi. – S ti ott |
tavaly seholse-volt lámpasorok, |
melyek megannyi jó stafétaként |
lökitek gondolat-gyorsan a fényt, |
mit köttök gúzsba ti? A butaság |
|
a gépkocsi – És ti ott, új olaj- |
vezetékek s új telefon-vonal |
s csillék új kötélpályái, melyek |
fonalán épp oly fontos hír siet |
s bekötő utak új hálózata: |
mi rosszat béklyóztok le úgy, hogy a |
jónak teret tágat teremtetek? |
|
Mert kettős mind a jóirányu tett: |
épít, ha ront s fordítva. Szíkbe vájt |
csatorna, mit fogsz le? Feleld: halált. |
S mit szabadítsz föl? Azt, amit |
orvos, ha gyógyít, tanár, ha tanít: |
Hogy föllélekzik, vasuti sinek, |
sok messzi föld ha át ti kötitek |
vasláncotokkal: boldog rab, akit |
kemény karjába kedvese szorít! |
|
fordul meg: börtönt rakjatok |
vagy bástyát, jól vigyázzatok! |
Téglát téglára! Egy világ |
nyitja győztesen kapuját. |
|
s engem ez vitt már, ez a gondolat: |
állványok, frissen fölrakott falak, |
új létezésmód föltételeit |
ti fölrakott s fölrakandó falak, |
utat ott lel, ahol a termelés, |
villanyhuzalok, rézdrótfonalak, |
az ifjú szív, így lesz szeplőtelen |
kábelek, csövek, póznák és rudak, |
itt éled föl az önzésbe fagyott |
mész, kő, cement és bedöngölt salak, |
a lépcső, melyen ember-sorba lép |
s te mindenféle épitő-anyag, |
tömeg ezen át leli meg magát, |
s ti gépek és ti, nők és férfiak, |
bálványok, trónok, égi-földi szentek, |
de nem amit a munka megteremtett. |
|
|
Üveghegy
Eső esett az olvadó hóra, |
rá is fagyott mára virradóra. |
Csuszik-botlik, aki ma gyalog megy: |
Ozora egy óriás üveg-hegy. |
Sziporkázik, gyémánt-mázba mártva, |
csibelábnyom, kő, darabka trágya, |
boglya, torony, fák a messzeségben – |
Nyakig vagyunk a tündérmesében. |
|
Benne járok, léptenként megállok. |
Bottal vagyok, mint az aggastyánok. |
Bottal volnék, de így is tipegve |
próbálkozom föl, ki a hegyekbe, |
arrafelé, ahol – mintha volna – |
valamennyi kis magán-kápolna – |
borospincék hosszú sora várja |
a hivet egy kis föloldozásra. |
|
Megy, aki megy, a palánkot tartja; |
mosolyog a fiatalja rajta; |
a gyerekség boldog: áll a lármás, |
hét határra szóló korcsolyázás, |
csúszkálás és gurulás! – A vénje |
átkozza csak, lenézve a mélybe, |
azt, aki ezt, hajh, megteremtette, |
ily cudarul kifényesítette. |
|
Versenyez a sok fia nap. Félve |
lép lábam a szemfényvesztő jégre, |
de a szívem emlékezik közben, |
de a szívem egyre tüzelőbben, |
de a szívem azt idézi: hajdan |
korcsolyámmal én is így rohantam; |
azt idézi: a világ végéig |
hogy hívott rég, ami íme – rémit? |
|
el Cecének, Sárbogárdnak! régen |
hogy repültem a sárközi réten: |
az a fényes, veszélyes sikosság, |
az volt nékem az első szabadság; |
előre, csak előre, előbbre! – |
hogy repesett szívem a jövőbe – |
Ha másért nem: látni addig újra: |
föl, öreg csont, föl, csak föl a csúcsra! |
|
…Ha azonmód összefagyna egyszer, |
ilyen volna a viharzó tenger; |
ilyen volna, mint innen a présház |
elől, honnan szemem szerte méláz, |
míg hallgatom, hogyan buggyan olykor |
– mint bölcs elme – az erjedő újbor |
s hallgatom a lenti lármát ismét – |
Szivemben se bánat, se irígység. |
|
…Itt az asztal, hol dédapám ült még. |
Ülök, mint a megtestesült hűség. |
Ülök, mint létrekelt jókívánat. |
Örülök a boldog zsivajgásnak, |
gazdagodva szívem mélyén halkan |
azzal is, ha a kedv rajtam harsan. |
Ülök, mintha a hajdan-volt népek |
rám hagyták vón’ gondra ezt a népet. |
Fa vagyok én, úgy borulok színbe, |
ha gyökerem fut millió szívbe; |
más kedvéből nyitok én virágot – |
No, bort, búzát – békét is kivánok! |
|
|
Egy mellékszoborra1
Jólszabott, varrott, jólvasalt gúnyában |
állt a szobor, a főalak. Alatta |
– bronzból ugyancsak – a mellékalakja |
egy szál nadrágban; azontúl ruhátlan. |
|
Ez munkás volt. Öreg, de leffedt bőre |
alatt inas még. Égnek állt szakálla, |
ahogy ültéből fölbámult urára, |
mint rokkant koldus a járókelőre. |
|
Úgy nézett föl, mintegy az úti porból, |
mint akkor világszerte gyúrni szokták |
a köznép kongón „hálateli” szobrát. |
Úgy ült ott, mint egy jólnevelt komondor. |
|
Az úr, kit így a hála ércbe burkolt, |
– ki is volt? Gyáros – tudós? Érdemes tán. |
(Én azt tudtam csak róla, hogy Belecskán, |
– Tolnaozora mellett – földesúr volt.) |
|
Mindegy. Állt bárki ott – itt már, hiába, |
e mondandónak csak mellékalakja; |
az sem; hisz egy gránát úgy földrecsapta, |
nem maradt helyén három porcikája. |
|
Kapott sebet – csupasz vállába – s mintha |
megingott volna a vén szolga is, de |
megült; ült egyre erősödve, szinte |
sebét is kiheverve napjainkra. |
|
Utáltam a vén kovács szolga-voltát, |
azaz a szolga-voltot a kovácsban. |
Ó, más kovácsot láttam én, korábban, |
vén volt az is bár s szóra-várva szolgált. |
|
Szobrásza szolga-volta, e szoborban |
az szegte útját – műélvezetemnek, |
mely idők teltén mind igényesebb lett. |
Mégis az ostromot záró napokban, |
|
hogy megláttam – futtomban, gondban égve – |
a nagy rom-tér fölött a vén kovácsot |
már árván – nem visszatetszést sugárzott: |
halk jóérzést gyászom mélytengerébe. |
|
Főalakja nélkül is, egymagában |
nyakát azonmód fölfelé csavarta – |
Mi volt más mégis, az újszerű rajta? |
– kérdeztem; később is, ha arra jártam. |
|
Így, gazdátlanul is magasba nézett. |
Úgy szegte égre aggastyán-szakállát, |
mint aki messze csillagokig ellát. |
Hiányával kezdett lenni egészebb. |
|
Görnyedtsége, hogy nem nyomta csak égbolt, |
a mindenséget tartotta szememben. |
Ina-ereje, az az ernyedetlen, |
a testetöltött emberi remény volt. |
|
Még tört nyaka is, az a csúf alázat, |
most – ellenpólus hijján – csupa dac lett. |
Az egész alak, most, hogy főalak lett, |
hogy csak őt néztük, szinte szóra támadt. |
|
Hanghordozása – stílusa – a régi. |
|
Épp azzal méri, ami benne régi, |
a változó idő minden egy percét. |
Memnon szobránál zengőbb szavú emlék, |
mely minden új nap tényét kibeszéli. |
|
Le ne rontsátok. Hadd hirdesse fenten, |
milyen mélységből inditotta sorsát |
a magasságot nézve, rendületlen. |
|
|
Hidon
csöpp, csöpp, csöppek végtelen |
|
Vaj mi volnál, nagy folyó, |
|
ők vezetnek! – úgy tekints |
|
mint egy vezér: hej, beh vad |
|
azt hiszem, hogy szabadabb, |
|
minden bút, bajt, akadályt |
|
Gyermek hittel úgy megyek |
|
Csöpp, csöpp folyón, hidakon |
|
|
Gyors tavasz
Egy perc csak a tavasz minálunk. |
Tetszik ez a havat virágra |
|
Tegnap didergett, ma ingujjban |
Fölötte reggel jég fütyölt és |
|
Nincsen tavasz Magyarországon. |
buja zsendülés jő azonnal, |
|
lombjuk sincs és virágban állnak |
Bimbók kis bombái lövelnek |
|
Dudva és búza araszonként |
Pihegnek szinte a vetések: |
|
Tegnap fejünket nyomta s mára |
Tornyokig lépne el az ember, |
|
a Sió völgy elémbe nyujtja |
|
|
Hét vers
Napok teltek és – villámgyorsan – évek; |
évtizedeim múltak úgy oda, |
mint vonatból nézve hegypart fala. |
Hát hogyan volna enyém az az élet, |
amely mögöttem is úgy semmivé lett, |
hogy emlékeztetőül sincs nyoma? |
(Lehet öreg, akinek nincs hova |
hátranéznie s csak előre nézhet?) |
Azóta övez élő mult s jövő, |
mióta veled röpít az idő. |
|
Kivel szeretet, szerelem…
Kivel szeretet, szerelem, barátság, |
harc s eszme összefűzött valaha: |
úgy nézem én, mint házastárs a társát. |
A szenvedély elmulhat, de soha |
nem az a jó perc, kettőnk birtoka: |
közös kedvünk nem-testi gyermeke! |
Ez is családom. Város és vidék |
van ilyen ivadékommal tele! |
Így lettem egy valóbb emberiség |
patriarchája, termő vesszeje! |
|
Téged szolgálnak hűséggel a gombok, |
melyeket újravarrtál ingemen; |
mozdul a meleg kesztyüben kezem |
s ujjam bögyével is feléd mosolygok. |
Minden holmimról rád emlékezem. |
Messze vagy tőlem és itt vagy velem – |
Miktől magadat megfosztod, a dolgok |
harcolnak érted, kis önzetlenem, |
szép példám: sorom minél szabadabb van, |
fűzöl magadhoz annál szorosabban. |
|
Át- s átalakult vérem, bőröm, minden |
sejtje testemnek, bánatom, reményem. |
Mily lakócsere az agyban, a szívben! |
Bár nekem is a vakitó veszélyben |
a hűség daca volt a menedékem: |
más a jövőm, a járásom, beszédem! |
|
Egy nem változott, szívem egy lakóját |
nem cseréltem; úgy szeretlek, mint régen. |
Te vagy bennem a biztos állandóság. |
Te vagy – romolhatatlan láng! – a lényem. |
|
Közérdekből beszélek róla, hogy |
mint egy újítás titkai, remek |
tulajdonai elterjedjenek; |
hogy átvehessék mind az asszonyok; |
hogy a férfiak, még társtalanok, |
tudják, társat milyet válasszanak; |
hogy ezzel is erősebb, igazabb |
legyen majd az a szelid és szabad |
emberiség, amelyre énnekem |
te vagy igéret, s zálog, kedvesem. |
|
Én el-elfelejtem, ő tartja számon, |
mi a kedvenc ételem-italom; |
mi árt – betegnek – mi az orvosságom, |
ki jóbarátom, ki még jobb barátom, |
mi derít fel, mi keserít nagyon. |
|
Én úgy öregszem, mind kevésbé aggat |
sok ügye-baja e fura alaknak, |
akivé át kell korosodva válnom. |
Hálám? Szerelmem nő, hogy egyre véd; |
egyre inkább úgy, mint a gyermekét. |
|
Feljő az öregség napja; parázsló, |
gyulladt, pillátlan szem, csak messzi lát. |
Perdül perzselten dísz, levél, virág: |
minden élőről minden cifraság, |
ha ránéz ez a forditott varázsló – |
|
És az a fagy és az a zordon éj, |
ha ez a fény is húnyni kész… Ne félj, |
mert nincsen olyan puszta éjszaka, |
hogy fel ne jöjjön –: le se megy soha |
a szerelem kékfényü csillaga! |
|
|
Bevezető
Két hegy között, ha nyitott a terep |
s golyószórásba kerül a sereg, |
|
de csak vonul, mert nincsen útja más |
– s most célja sem – csak az a vonulás: |
|
így jöttem, hoztam azt a csapatot, |
aki a szándékaimmal vagyok; |
|
aki hű eszményeimmel, konok |
gondjaimmal egy s mégis száz vagyok: |
|
ember, kinek a bolygók tere szűk, |
magyar, ki már magyar csak mindenütt, |
|
világjáró, kiművelt s ostoba, |
vad pusztafi, ki nem okul soha, |
|
annyi terv s út, ahányat vált agyunk, |
de mégis egy sors, mert hisz meghalunk – |
|
Hadként így hoztam, mint mindannyian, |
számlálhatatlan s egyetlen magam, |
|
midőn elért az ólomförgeteg, |
mely megpróbál majd mindegyőtöket, |
|
ha majd a csupa lomb-domb ifjuság |
egyszer csak üres terepre bocsát |
|
és fedezék és védelem sehol, |
csak amit hajdan-magadból hozol – |
|
Így meneteltünk – mi adott erőt? – |
szépkorom után, halálom előtt. |
|
Tizedelt kétely, gáncs, gúny, tévedés; |
hullt s halt az egy, de haladt az egész. |
|
De akárhány a sebesült s halott, |
de a had megvan, de én megvagyok. |
|
S mert öl halhatatlant is e halál, |
futott eszme is, gyáva ideál. |
|
De a haddal, mely fogytán sem fogyó, |
megvan az is, a régi lobogó, |
|
mit rámbizott egy nagyobb sors, talán |
egy nép, talán csak pásztor nagyapám, |
|
azzal, hogy bajban, szélben talpraállt |
lángként küzdve hogy űzte a homályt, |
|
tettel példázva, igazi vezér, |
mit kér becsület, hűség, tiszta cél |
|
attól, aki él! Hány sebem sajog, |
vércsorgásuk e buzgó verssorok, |
|
e szívből, melyet számadásra már |
a teljes idő, a jövő citál. |
|
Titkoljam, mit szenvedtem, értetek? |
Nem titkolom: hogy ti se féljetek! |
|
|
Kalicka
Kopár határ vén csőszháza, |
épp csak a füstje cifrázza, |
meg az alatt egy kalicka. |
|
Külön kis ház az a kalit, |
egy kis elcsípett szabadság |
|
az a jószág. Süldő lányuk |
annak tölt egy pici vályut. |
|
Egy kis rabot tart ott a rab, |
azt hiszi, attól szabadabb; |
gyötör ott egy kis életet. |
|
több kell annak kiszidásra. |
|
Aki nem mer visszaszólni, |
az kiván csak parancsolni; |
a lélek, a szárnyaszegett, |
lakik a fa-rácsok megett. |
|
Lélek, nem is egy családé, |
|
|
Viharban
Dörgött az ég, ömölt az eső, |
|
nem szólt, csak egy madár; |
ő tudta – úgy is lett –, kitisztul |
|
Hogy fújta itt a kis fenyőfán; |
Úgy fújta, mintha fényben égne |
|
Úgy fújta, versenyt a viharral |
|
Hogy mi az érdem, ha előre |
Semmi. Csak az – hogy’ ázott-fázott, |
|
|
A szomszéd
„Hajh, a háború!” – nyögte |
|
Most: „Nem tűröm! Elég!” – így |
|
Most kél haragra? – kérdem, |
|
|
Fecskék
Milyen természetesen, szeliden |
lakta a kitört ablakú szobát |
vad ki-beszárnyalás, gyors csirrogás, |
milyen bőszült fecske-káromkodás |
|
fogadott bennünket, a ház |
régi lakóit, mikor visszatértünk |
a front után s mi raktuk meg a fészkünk, |
|
meg-megsúrolva lapját az üvegnek, |
|
gondolhatok percenként igazamra, |
|
bejárhatok völgyet-hegyet, |
|
|
Táncolók
Tűzhely lapjára csöppent, sziszegő, |
gőzvető sok csöpp, sírva szökdelő, |
pöffenj, forogj, sistergő nemzedék, |
csöpög utánad, csöppen újra még! |
|
Apád, nagyapád így sírt, sziszegett, |
kapkodta lábát parazsa felett; |
kijutott mindig és kijut a kín |
a Duna–Tisza tűzlapályain. |
|
Elforrt Rákóczi, Petőfi konok |
korszaka, dobva hány gőzoszlopot, |
vetve hány hős táncugrást fölfelé |
a nagyvilág, vagy a vak ég elé! |
|
S ha volt égető mindig itt a föld, |
lett égetőbb még mindig, mint előbb, |
lett az a hopp-ropp egyre szaporább, |
noha nem hallasz semmi muzsikát. |
|
Sandítsz fölfelé? Milyen kárhozat |
engesztelése ez az áldozat? |
És meddig tart és ki mikor apad |
a tartalék, amelynek csöppje vagy? |
|
És nincs szünet. És csöppen, hull a csepp |
és végezzük a szökelléseket. |
Kinek nem elég? Miért nem elég? |
Egy szép táncverseny minden nemzedék. |
|
Szíved és elméd minél hűvösebb, |
lesz sistergésed annál hevesebb. |
Fordított tűzpróba, istentelen; |
azt égeti el, aki bűntelen! |
|
És nincs menekvés. Futhatsz bárhová, |
bevág ez a láng talpaid alá |
és visszahajt, ott járd, mint ők, akik |
felrugták maguk a csillagokig! |
|
|
A boulevard Bourdon-on
Itt ballagok a boulevard Bourdon-on, |
a régi úttal, melyen egykoron, |
Itt ballagok a sűrüsödő éjbe. |
|
Erre jöttünk a boulevard Bourdon-on. |
hány este a szeles rakpartokon! |
a Bastille felé s a jövő elébe. |
|
Erre jöttünk a sötét fasoron. |
Oh mennyi dal, tűz, hit, forradalom |
Nem elénk néztünk, hanem föl az égre. |
|
Itt ballagok a boulevard Bourdon-on, |
amerre akkor ifjan, szabadon |
Jövök szellemként óracsöndülésre. |
|
Itt ballagok a boulevard Bourdon-on, |
csupán a kín, a könny, a fájdalom |
Visszatérni az emlékek terére? |
|
Örökre szép, mi szép volt egykoron, |
ezt dúdolom a boulevard Bourdon-on. |
nézve lépek ma is, semmit se félve, |
|
a mindörökre sűrüsödő éjbe. |
|
|
Árvíz1
Vizben úsznak a kertek; félsziget |
a kis falu már; s nő az áradat. |
Megtettünk mindent, mit ember tehet. |
Kint vaksötét: egy csillag sem fakad. |
A teendő már Istenre marad. |
|
Bűzlő olajmécs füstköde alatt |
fujja az öreg iskolafalak |
között a Himnuszt a gyülekezet, |
majd a Szózatot, majd azt, hogy „Tebenned |
bíztunk!…” Kézben a söveg, a kalap; |
nyakak és tar fejek ere dagad, |
üstökök gácsérfarkai rezegnek |
a buzgalomtól. Csengőn ki-kicsap |
egy kislány hangja, mint lélekharangé. |
|
És énekel a kurátor, a pap |
és tíz gyermeke közt a szikár papné |
és korom száll és sűrű csizmaszag |
s rebeg benne a lámpa sárga nyelve |
és tenger már a világ és szakad, |
percenként vadabbul nekieredve, |
a téli eső a sötét vizekre! |
|
Bodroghalász, 1948. január 24. |
|
Göcsejben
Rakja lába alá kévéit ez a gazda, |
emelkedik velük percenként magasabbra. |
Döfköd maga körül, mint holmi várfokon. |
Kerek itt az asztag, mint ósdi vártorony. |
Ilyet rak a szegény; csupán a tehetőse |
csinál errefelé asztagot háztetősre. |
Kapja villára hát, ahogy hozzárepül |
kévéit az a kis arató emberül, |
veti maga elé, rendezi karikába |
s ahogy egy sor kitell, rajta is már a lába, |
tiporja ügyesen, egy lépést nem hibáz, |
ez ám a győzelem, ez ám győzelmi tánc, |
akár Kinizsié, akár Dávid királyé, |
akár körötte itt még nyolc-tiz jó-komáé; |
Már fölemelkedett egy jó emeletig. |
Már az adogató asszonynak az a gondja, |
És már én is azon mosolygok, hogy ilyen |
fölemelkedésben tellnék csak örömem, |
hogy nem vágyódom én, csak ilyen villa-rakta |
hogy az én művem is, kévénként rendesen, |
|
Kovácsfiak
Megállt a fürge kalapács, |
keményen, ifjan: neki meg, lám, |
ez az évvégi bizonyitvány! |
|
Mint – hányszor! – pörölye nyelét, |
úgy markoltam meg tenyerét. |
„Kapnék csak ilyet, kalapácsot, |
megkalapálnám a világot”; |
|
ez volna szerszám, igazándi, |
az igazságért odavágni!” – |
|
– mondtam szaporán, mert ki más, |
testvérbátyám volt a kovács. |
„Jó!” – mondta s visszanyomta markom |
rámnevetve, hogy vajh kitartom? |
|
Diák voltam, nyakas gyerek, |
tartottam, amíg lehetett. |
De aztán, aztán bíz én jártam |
kalapácsként az ő markában. |
|
Húsz éve, hogy porban enyész – |
Fog ma is a testvéri kéz. |
|
|
Egy bagón
Egy régi szólás jut eszembe, |
itt szunnyadt szívembe temetve. |
Ma gyúlt ki, vakitón; akár ha |
sötét szobában gyúl ki lámpa. |
|
Hordtam gyerekként és kamaszként, |
ma nyilt ki csak lezárt parancsként, |
ma adta ki, akár egy titkot, |
mit én is ím kinyilvánítok. |
|
„Egy bagón voltak…” ennyi, nem több, |
a szó, az ősöktől öröklött. |
Egy bagón: igy mondták a régi |
pásztorok: testvér-módra élni. |
|
Legény legénnyel hogyha megfért, |
szegény szegénnyel egy bagón élt, |
a karámnál, a puszta-zúgban, |
kuruc-táborban, vándor-útban. |
|
Egy bagó, egy pofa bagója |
került csak élveznivalója |
két embernek vagy négynek-ötnek, |
ha nem egész seregletöknek. |
|
Azt rágta ki-ki sorra érve. |
Undoritó! No, ki tenné be? – |
Betették ők s köpték a nyálat. |
Úgy élt az ember, mint az állat. |
|
Egymás bűzében-melegében, |
butykos- meg bagó-felezésben, |
ez volt az apák sora, nem más, |
hirdeti híven ez a mondás. |
|
Hirdeti ez a tanu fennen, |
tisztán, megvesztegethetetlen; |
hirdeti atlantiszi mélység |
feledésbe húllt szenvedését. |
|
De ez volt mégis az erősség, |
de ez volt a csírád, közösség, |
de élt a szegény bármiképp is, |
az emberség ő vala mégis! |
|
Így éltek eleink, biz így ők. |
Így mégis! – hirdeti e hirnök, |
szólva paraszti módra zordan, |
de mégis szív-vigasztalóan. |
|
|
Gyalogút
Szép tábla vetés, zöldül, mert fakad, |
meglátni benne a gyalogutat, |
az ösvényt, melyet még a tavaszi |
fölszántás után vágott valaki. |
|
Vajjon ki kezdte ezt a hallgatag, |
biz jócskán girbe-gurba kisutat? |
Akárki kezdte, nem kételkedett, |
célt fogott, indult és – megérkezett. |
|
Itt-ott kitért, egy olyan rög előtt, |
amely azóta régen összetört. |
A szemmértéke nem volt mérnöki – |
Kolumbuszi volt! Tisztelet neki! |
|
Olyan az ösvény biz, mint a kötél, |
ha két fa között már-már földet ér, |
olyan az ösvény… olyan, vagy ilyen, |
megy már irányán mindenki hiven. |
|
Ha látja is fölös kanyarjait, |
élő azokon többé nem javít. |
Haladok rajta én is szisz-telen. |
A hagyományt lám én is tisztelem. |
|
A hagyományt és emlékeimet. |
Én nem bánom, hogy így megtekereg; |
így kerül zeg-zúgába ürgelyuk, |
így lesz igazi, meghitt gyalogút. |
|
Így lesz olyan, mint nekem volt, midőn |
apám ebédjét vittem délidőn |
s összeborultak és fejem felett |
csüngtek szinte a kövér rozsfejek! |
|
Az volt az út! Kétoldalt: rengeteg! |
Jártam kamaszként rajta réveteg |
arra gondolva: oh, ha most… ha itt… |
Beh átöleltem volna valakit! |
|
|
Ibolyaszag1
bizony én téged is dalollak, |
te magyarázod a legszebbet |
|
Honnan is jössz te, milyen mélyből, |
milyen fény vagy te milyen éjből, |
üzenettel a pokol földből |
|
Hullák honából, elmulásból, |
mily vígasz vagy a rothadásból? |
Szelid lehe szűzen-halt lányok |
|
Szívlak, szívlak, édes lehellet, |
megújít, ahogy belehellek. |
Ha van a földnek lelke, illat, |
|
Bölcs tréfa-szó régvolt apáktól, |
szívemhez derűs biztatás szól, |
hogy mindegy, ha fentről, vagy – holnap – |
|
Micsoda édes kóstoló vagy, |
szimat bor vándor szomjazónak? |
Mért bólogok, mért vagyok boldog, |
|
Hát azt is hagyom én reátok, |
sírom gyepénél kik megálltok, |
biztató fogadóba ment be, |
|
|
Vidám reggel
Nagymosást, milyen gyönyörű |
teregetést csinált a zápor; |
tündököl tető, ég, fa, fű, |
meg a szivem a tisztaságtól. |
|
Megyek, még nem tudom, hova |
megyek, hang nélkül énekelve, |
hű tagjaim friss fejedelme. |
|
Megyek a munkámmal, ahogy |
az a kapás paraszt a dombra. |
Munkám: lássam szavakba fogva, |
hogy milyen elhagyott vagyok! |
|
Megyek szöllők kis útjain: |
soha nem voltunk ily közel |
|
|
Amikor az óceán partjára jutottam
Kezdte az éj már bútorozni zordon |
lakóhelyét: a csillagok kijöttek |
és jöttek s jöttek s minden ismerős lett, |
|
Tenger távoli halma alól kilépett |
a Göncöl, saroglyájával előre, |
s lett Franciaország oly kicsi tőle, |
|
már nem szorított. Jártam föl-le váltig; |
aztán a Fiastyúk láttán leültem; |
úgy néztem szét a roppant világűrben, |
|
Jött kútunk fölül szinte, oly nyugodtan |
a Hold, társává törpítve a földet. |
Mint apám mellett, ha a bakra fölvett, |
|
Milyen pici is az a nagy Mindenség! |
Milyen óriás dolog: benne élek! |
Mienk a világ! – szívem ilyet érzett, |
|
|
Nagybátyám
|
mi nekem még hátra lehet?!” – |
mondta, vidámat legyintve, a bátor, |
|
|
a csudának kell új ruha!” |
és ránk mosolygott és nem mű-mosoly volt |
|
|
Csak néztük – összenézve –, |
|
hogy hogyan tud nevetni még! |
Még ő ismétli, ő nekünk! – halálos |
|
|
egész szöllőfedte, szelid |
dombvidék siralomház neki, honnan |
|
|
hogy öt év vagy öt nap mulva? Halál, |
mi a legszörnyűbb hurkod? A közelgő, |
|
|
nem félt, de vidáman tekintgetett |
a permetezőgépre, melyet aztán |
|
|
ravaszdi képpel, szinte sunyin, |
mint aki végül kifog valakin, már |
|
|
vitte csak a dolgát – akkoriba |
már hetven éve összeforrva véle, |
|
|
Hirtelen háború
Hallgattuk, mint kulcslukon át, |
Hallottuk, kulcslukon, hogyan |
|
Játszottunk. Aztán hirtelen |
|
S ott álltak a Hadak: a vad |
S mi most remegtünk, bőgve, mint |
|
amíg ránk nem zárul megint |
|
|
Tikk-takk
Elült a rév, elült az út. |
És lassan fölhangzott az éjbe, |
ahogy a hullám partra fut. |
|
Ki-kifutott a sziklagátra s újból |
visszazuhant. Tikk-takkolás |
lopakszik elő így a szoba-zúgból, |
|
Tikk-takkolt lent a tó. Hevertem, |
aludtam, mélyet, jót, ahogy |
csak otthon rég, amíg felettem |
öreg óránk tikk-takkozott. |
|
Mélyen a mély gyermekkor melegében |
nem kezdett – hiányával éppen – |
|
Hogy újra s újra felneszeltem. |
Sötét volt. Hány óra lehet? |
perceket s véges szívemet. |
|
Járt az idő egykedvű zajjal |
– tikk-takk –, ahogy az óra jár. |
És újra elaludtam, azzal: |
|
S egyszerre érc-zöngésű szörnyű |
kondulást ütött a – világ? |
az a tikk-takkos égi ős-mű? |
És újra vert, és akkorát, |
|
hogy elsőül is föl az ébredt |
bennem, a gyermek-döbbenet: |
|
Aztán, no, persze hát – fölültem; |
dohány, öngyujtó, hosszú slukk,
|
és máris helyén állt körültem |
szék, asztal, ablak, tó meg út – |
|
kinéztem, mélyet – mosolyogtam; |
nagy éjszaka volt, fönt a hold |
– az óralap, a mutatótlan! – |
|
s már bántam: mégse szólt! |
|
És gyűlt már újra a szivemben |
|
– Te sem akarnád, szólt az addig |
néma ész. S a szív: – Itt vagyunk, |
tennünk kell! – Teszünk is! – Ugyan mit?! |
|
|
Élő halott
Miket fejfámra írnak, esztendeim zömit már, |
föld alá tapostam, java éveimet. |
Jobb mivoltommal így rég sírban pihenek. |
Csaló csontváz csupán, ki még nevemben itt jár? – |
|
ezt kérdezem. Meg ezt: akivel belekezdtem |
munkámba, akivel szereztem diadalt: |
kimúlt az ifju férfi, belőlem az kihalt? |
Szelleme zordonan biráskodik felettem! |
|
Merész volt, lobogó! – Én „bölcs” vagyok, „lehiggadt”, |
így gúnyolna s biz én – félholt kortársaimnak |
szavára adok. Ő – akár a gyermekem. |
…És mégis ő vezet. Mert ő döntötte el: |
közös életünket föltenni mire kell |
s mint kell leélni úgy, hogy érdemes legyen! |
|
Beesteledett
Beesteledett, addig vártalak. |
Hol tűnsz elő? A liget hajlatag |
bokra közül melyik rezgő fenyőcske |
lesz meselény megint: kibújsz belőle, |
– mint tojásaikból a madarak – |
hogy – szinte szárnyalva – felém szaladj? |
melyik hajlongó nyírfa-csemete |
lesz varázsütésre egyszerre te, |
tündér, kit a természet nekem ad, |
|
hogy végre jót is adjon – |
Szeretek itt a rév körül a parton. |
Veled terhes a táj. Mozgásodat |
– ahogy lépsz, fordulsz, fölveted nyakad – |
el-eltalálja, aztán elveti |
a nád, a sás, a fűzfaág kitartón; |
ahány bokor, tréfálva fölmutat, |
– jó volna? – mondja s rögtön visszakap. |
|
S ha végül is megkönyörül az alkony |
s ha végül is te vagy, oly csoda vagy, |
mint a tengerhab-szülte istenasszony, |
|
az alaktalanságból, a csaló |
|
homályból a mellreszorítható |
szelíd, biztos valóság… főleg aztán, |
hogy belekezdel, hogy hogyan utaztál. |
|
A hajó már csilingelt
ahogy némán csak állt ott – |
|
szinültig tölt edényt, mint |
|
|
Az őszi Tihanyból
Naponta átböngészem a gyümölcsöst. |
Naponta nagyobb öröm, ha akad |
a falomb közt, a sárgán gyérülő közt |
egy ritka szem, egy árván ottmaradt – |
|
abba képzelem az egész nyarat. |
Ömlik a levél, aranyeső támad, |
ahogy megrázom a dér-nyalta ágat. |
Üres határ, kék ég, tiszta távol. |
Magányos Ádámként járom e sápadt |
édent, melyből legjobban te hiányzol. |
|
Nevük-sincs-már virágok nyílanak |
az őszi hegyen: a nyári sereg, |
az ágáló, hős, hangos, vad szinek |
után a rokkantan kúszó csapat – |
Didergő nőkként a hűvös szelek |
karjai közt rongyosan inganak. |
Mit várnak? Ki termékenyíti meg |
száraz kelyhüket? Lepkék, darazsak |
helyett itt holnap már hófellegek |
őrült, fehér méhei rajzanak. |
|
Csuklómra csatoltam naponta én is |
karóra-bilincsemet: jó, megyek, |
merre pórázán gyors időm vezet, |
– annak enged a világmindenség is! |
|
Rész voltam, bú- és gondtalan. De mégis |
este felé, hogy éreztem: feléd visz |
megint az út s megint elérkezett, |
hogy órát, tárcát, ruhát letegyek: |
be boldog voltam! Nem a világ engem: |
én vittem őt megszárnyasult szivemben. |
|
Az arc „megromlik”? Csak elsőnek ér meg. |
Az ifjúság szabvány rózsa-szerű |
színei – szinfalai – mögül kilépnek, |
mint zordon végkifejletben, a Lélek |
szerepvivői: jő rángva a Düh, |
az Irigység, a Bosszúvágy, – de nézd – |
szemérmesen a Jóság is kilép |
és mind az addig rejtetten, belül |
érlelt erények. Mikor más halódni, |
te akkor kezdesz győztesen ragyogni! |
|
Kevés ez az egy élet? Rövid arra, |
hogy baj, boldogság, harag, szeretet |
oly „bölccsé” gyúrja konok szivemet, |
hogy végül is békülten elfogadja: |
nincs élete több csak egyetlenegy? |
|
Kevés ez az egy életem? De hisz |
mióta veled élek, át lehet |
lépnem egy másikba, tiédbe is. |
Szép másvilágom! Búmat felező, |
minden örömöm megkétszerező! |
|
Minden örömöm megkétszerezem |
azonmód, ahogy véled megfeleztem. |
Óh, ostobák, kik nem kétszeresen |
éltek, kik nem szerettek önfeledten, |
nem osztódtok – nem csak szerelemben! |
|
És ostobák mi, százszor ostobábbak, |
kik nem hiszünk e szép példaadásnak, |
fönnen kiáltja, csak sziveden áll, hogy |
kapj egy helyett sorsot két milliárdat – |
a szeretettől, mely soha el nem fogy. |
|
|
Elmultam harminc…
Elmultam harminc? Sőt elmultam negyven? |
Ezerkilencszázkettőben születtem? |
S holnap kilencszázötven… mit is írnak? |
meddig higyjek még zagyvaságaidnak, |
|
világ! Eh, világ! Nem élnék örökké? |
Én leszek holnap a kukacos földé? |
Nekem parancsol ez a csillagrendszer? |
ok, indok, érv, jog – jobb, ha rá se kezdel |
|
hogy nyárra ősz jő s őszre tél s tavaszra… |
Nem vert le engem soha más kudarca. |
hogy mi jó, mi szép volt, csak mert sokáig |
egyszerre rosszá, iszonyúvá válik |
|
Állok és mondom konokan, mig élek: |
nem rend és nem jog, nem igaz itélet, |
hogy semmivé vál szívünkben e minden. |
itt fenn az ész és a marék rög ott lenn, |
|
Állok és küzdök… S valahányszor meglep, |
küzdeni, tenni, teremteni kerget |
Az vagy, a munkád! S az sose veszendő, |
Fogadj be, örök jobb-világ: jövendő, |
|
|
Bélyegesek
Vitt a villamos; – mint a háló |
rögeszmém volt már nézni, bárhol, |
Ez, az, amaz! Saját jövőmet |
vizsgáltam az arc-romokon. |
S belém nyilalt a szívriasztó |
hasonlóság: mind rokonom! |
Velük kaptam egy anyanyelvet, |
egy édent, egy szülőhazát |
(téged, délszaki, barnabőrű, |
|
Velük volt közös ideálom, |
velük égek közös pokolban, |
(abban, hogy oda bár az éden, |
van föld s munka, gyümölcsöző, |
elszállt a menny bár, áll fölöttünk |
|
néger és néger közt se több, |
a szín-, a vér-, a sorsközösség, |
mint mi bennünket összeköt. |
Közös célt, hajh, közös utat |
Sárgafoltunk van, közösebb, mint |
velük megyek máris menetben |
egy szörnyű téglagyár felé – |
|
Ezt gondoltam, meg ezt: velük kell |
feleznem hát bút s örömöt; |
a többi – bámész utca-nép csak; |
ha szán, ha pénzt lök, ha röhög: |
más! Más az étele, szokása, |
sorsa: idegen! Nem-rokon! |
Dacosan, sértetten soká ezt |
gondoltam. Már nem gondolom. |
Mert már tudom, hogy kik a járdán |
úgy feszítettek az imént, |
a menet végén, folytatásul, |
mind bekerülnek mi közénk. |
Tudom: néhány perc s oh milyen vad |
zűrzavar lesz, micsoda vak |
rémület lesz köztük a „gyűrű”, |
|
Szeretnék odaszólni nékik: |
fussatok gyorsan – csomagolni, |
mert a menekvés – hasztalan! |
Motyóba gyorsan kenyeret, gézt, |
vajat, aszpirint, takarót, |
s csókot hamar, kiknek a búcsú |
nem is az, ha nincs búcsúcsók, |
aztán, gyerünk! Elég a holmi, |
sőt fölös is, bármily kevés! |
Így szólnék. Nem szólok. Hiába |
Hisz megadták hajdan az intést |
s hasztalan adták nekem is; |
pedig nem is akárkik adták – |
Nézem némán a járda népét |
s nem bánva, ki ért, ki nem ért, |
tisztelgek bensőmben nekik, mint |
|
|
Őrültek
forgatva folyvást: „Elszalad, |
elröppen minden pillanat, |
jaj, számláld, míg számlálhatod |
|
a vagyonod!” – ezt pihegi |
„vagyonát”! Nézem s nevetem |
|
szegény őrültjét! Este sem |
|
|
A sárga házban
Láttam Napoleont zokogni, |
zsák-ruhában Jézus-királyt, |
az élő Buddhát, őt röhögve: |
|
Láttam egy zubbonyban-vicsorgót, |
csapdosták rám, amit ököllel |
nem tudhatott rám sujtani. |
|
Láttam négy szörnyű folyosón a |
kik nem birták már józan ésszel |
|
Oh, elképzeltem bonaparti, |
testvéreim, a súlyt, amelytől |
lerogytatok s – fölszálltatok! |
|
De aztán irigység fogott el, |
bárhogy – ledobtátok a súlyt! |
A lázadó lélek, akárhogy, |
de végül is fölszabadult! |
|
De én, ki hordom, józan ésszel, |
ki tudja, én mit szenvedek, |
mi nyom s mi köt s, jaj, mi kisért, míg |
kezet nyujtok mindenkinek?! |
|
Gyomrom, szivem, idegem rossz már, |
egy rendíthetetlen: agyam; |
nincs még oly szörnyű Sárga Ház, mint |
|
|
Mohács
Tükör előtt állok – nicsak, |
ütött-kopott, kitört-bedőlt. |
|
Aki voltam, nem is régen, |
áll az ifjú nehéz vértben, |
áll az ifjú talpig vasban, |
megriadtan, hogy hol is van. |
|
tudja pedig, hogy mi készül; |
de tűri: hadd öltöztessék, |
|
Ifjú király Budán tegnap, |
szót fogad már, mit is mondhat. |
Hol mosolygott, hol könnye jött |
bent a szörnyű álarc mögött. |
|
|
Doleo, ergo sum1
Minden tagom fáj, mindet érzem; fájok: vagyok! |
Gyűlölöm és nevetem ezt az állapotot. |
|
Nevetem, hogy mint házigazda, a testi kín |
mutatja be vendégeimként a szerveim. |
|
Istennyilák futnak a csonton, idegemen. |
Hunyt szemmel rögzitem, hol éget. Ismerkedem. |
|
Ahány kín, annyi kézszorítás; fölszisszenek, |
fintorgok, aztán: önmagammal kezelhetek! |
|
Mit tudtam én, garat, tüdőcsúcs, máj merre van |
s hogy ami hátul úgy dörömböl, a nyúltagyam. |
|
Tudok már mindenről, mi bennem szúr, mar, kopog. |
A kín, mint lámpák sora gyúl ki. Fájok: vagyok! |
|
Álomvilágban él, kinek csak öröme van. |
Rosszul érzem, de legalább én érzem magam! |
|
S ez nagy tanács és nagy tanulság. Ki tudta, mi |
világ és élet? Ők csak, ők, a „betegei”! |
|
Kik tudták a valót e földön és föld fölött, |
az igazságot? A szegények, a szenvedők. |
|
Kik tudták a jövőt? Az ilyen érzékenyek. |
Így lehettek a gyógyítók is a – betegek! |
|
Szent a tanács, mit ma s örökre adni tudok: |
népek vezetői, legyetek izzó idegducok! |
|
|
Menedék
Hiába csitítasz, vigasztalsz, |
hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog; |
beteg vagyok s áltatni azzal |
nem mersz te sem: meggyógyulok. |
Halálos nyavalyába estem, |
nem tegnap s nem tegnapelőtt |
és nincs mód rá, hogy kiheverjem, |
öröklött baj, mitől nyögök, |
és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa |
kínját, pedig be nagy, be sok – |
kit ez gyötör, arról előre |
egy napra bár elhessegetni |
rémképét, nincs arra se szer; |
nincs hátra csak a szembenézés, |
a belenyugvás: veszni kell. |
|
|
Mert ez az ősbaj az öregség. |
olyan riasztón, szinte félek |
Így érezhet, akinek arcát |
így, akinek vérbaj-fekély üt |
minden nap elérhet a vég. Így |
nézem magam; így nézz reám; |
lassúbb-gyorsabb agonizálás |
|
|
Nem erősítesz engem azzal, |
az elől, amitől talán már |
nem is oly nagyon rettegek. |
|
Tudjam nem elgyávulva nézni, |
erre használd, édes csitítóm, |
tudjak, ha meglep ama végső |
hátrálni úgy, hátra se nézve, |
mint rég anyánk térde közé; |
tudjam, – halld a szép, régi verset: |
cum venerit hora – „utolsó |
órám, ha majd távozni hí: |
fogjon bukó kezem.” Te ments… |
|
|
Mert angyali fölényetekkel, |
asszonyok, ti, ti értitek |
kezelni a vérébe mocskult |
hőst is úgy, mint a kisdedet, |
s mert halál és szerelem egy ágy, |
s mert végezzük bárhogy is itt, |
s mert régtől fogva te előtted |
a titkom se csak az enyém, |
segíts át anya-türelemmel |
|
|
Vadludak
Kezdik az égen mértanukat újból |
illesztik hegyes szögbe lengve úszó |
|
Hozzák együgyű rajzaikat ismét |
Ősz! – riad félve föl bennem ma is még |
|
Szállnak a példák, a libegő ábrák; |
s törli egy titkos kéz az égi táblát |
|
Készül ezredszer a rejtelmes képlet. |
Mint a tanyán rég, többet ma sem értek: |
|
Menni, anyámtól, messzi, más világba: |
„Más leszel, mint mi!” Otthagyni mi drága, |
|
Engedtem, mentem s lettem, ami lettem |
fáj, hogy nem vagyok – bármily érthetetlen –, |
|
…Írják a libák, kijavitva gyorsan, |
Gágognak egyet, mint gyerekkoromban |
|
|
Óceánok
Szabadabb lettem volna, bátrabb, |
büszkébb, bizony már eleve, |
ha nekünk is: Magyarországnak |
ha kamaszként, vággyal tele, |
elülhetek, bár képzeletben, |
nagy sziklás part-meredeken |
s alattam zengve-zúgva-élve |
– mint zöld erdők kék messzesége – |
|
Tágabb, szárnyalóbb volna lelkem, |
megutaztat szűz szigetekben, |
hol nyártól nyárig süt a nap, |
és ami jó, minden szabad, |
ha szűk szülőhazám, amelynek |
csak por, drót s kő határa van, |
csupán egy kis csücskén kiárad |
a mindenségbe, ha nyílást kap: |
|
Rokon a kék viz és a kék ég, |
a kettős látkör összeforr; |
rokon a tág tér s a merészség, |
Rokon a Csöndes Óceán s a |
másik, az a még csöndesebb, |
melyben szigetként nem Szumátra: |
hanem a Föld, a Hold, a Márs, a |
|
Szabadság, Messzeség, ha akkor |
Késő már. Előttem pohár bor |
meg lent e pohár Balaton – |
Ez lettem. Én! Fejem lehajtom. |
Csak a konok szív súgja, ha |
fölállnál – állj föl! – kiviláglik, |
ma sem ér neked, csak bokádig |
|
Be jó volna, s be fájsz fölöttem |
csillag-bójákkal fényes ég! |
De szenvedve is nő a lelkem; |
számomra minden messziség – |
Szűk magyar voltomnak s hazámnak |
tőled vár, népek óceánja, |
új utat e szív s ha bejárta, |
|
|
Égettfa-pusztán
Égettfa-puszta – látom égni |
lobog egy vén fa s megvilágul |
|
Látom a szilfát, melybe nyilván |
melytől aztán a vad, kopár táj |
|
Égettfa-puszta – látom égni |
|
Szememmel nem láttam a vén fát |
világol annál ragyogóbban |
|
Jártam a dombon, ahol egykor |
helyén már juhász-házak álltak |
|
s nyüzsgött a nép, két sváb zenész fútt |
vigadt együtt a puszta, mint egy |
|
Együtt dalolt – mert lagzi volt – vő, |
ittunk; ittunk végül a régi |
|
|
Hunyt szemmel
Mihelyt a szemem nyitva van, |
|
nyomban nem leszek semmi sem, |
csak szem, csak világ-teli szem, |
|
földrész leszek, oly végtelen, |
|
lábam és fejem közt a tér. |
|
szorosok, zord csúcsok között; |
|
hol se nappal, se éjszaka, |
se nyár heve, se tél hava. |
|
Biborszín táj fölött hiven |
|
És idő sincs s a képzelet |
|
|
Elégia egy öreg vincellérről
Levágta még a napraforgó-főket |
(megannyi pici napot), majd kirakta |
a présház oldalán az őszi napra |
|
a paprikát is leszedte a kertben, |
fűzni is kezdte s ahogy telt a fűzés, |
ívbe aggatta, mikor is leült és |
|
meg, a vén Náci, végelgyengülésben. |
Ma hozták le. Hogy ne halljam az „ejh”-t, „hajh”-t, |
ide jöttem föl dolgozni, hol meghalt, |
|
az ő bevégzett s abbahagyott dolgát, |
e lejárt napok, földrepottyant bolygók: |
e törzsnélküli, csak-fej napraforgók |
|
s a paprikákét, a diadal-ívben – |
s olyat érzek, mint mikor oszló hang van |
a levegőben – óh mi tiszta dallam |
|
csak én tudom. Az sincs, ki elfelejtsen, |
vén Náci! Hozott – visz az idő sodra – |
légy eltemetve és bebalzsamozva |
|
|
Napraforgók
Nap hasonmásai, Nap fiai, |
nagy aranypillás napraforgók, |
vége bókolni, körbe hajlani! |
|
Lenyakazódtatok. Még jár a nap. |
most rakják száradni: a nagy |
|
Nincs több hajlongás, forgás, bókolás. |
Mindegyőtök egy nagy meredt szem. |
Nézhettek föl már. Nincs vigasztalás. |
|
|
A szíl s a szél
Rezzent a vén szíl: szisszent, jött a szél; |
villám rándult, mint megrántott kötél; |
egy percnyi csönd. És bömbölő haragra |
fakadt a vihar százezer harangja. |
|
Kapkodta fejét a szílfa, az agg, |
vallatott rab a pofonok alatt; |
ahány karja volt, mind hátracsavarta |
a nyár haragba-kékült zivatarja. |
|
Zúzott, tört, csépelt, őrjöngött a szél; |
kiszállt a fából végre egy levél, |
egy, és csak úgy, ahogy végül kiszáll a |
fiai mellől a hajszolt madárka. |
|
Egy levelet, egy sárga levelet, |
az öreg szíl csak annyit engedett; |
azt vitte a szél, azzal írta égig |
a maga égigérő gyöngeségit! |
|
…Elült a szél s a büszke szíl ugy állt: |
legyőzte – mindörökre! – a halált. |
S hat hét mulva egy őszi szellő szóra |
minden levelét önként sárba szórta. |
|
|
Evezés
Evezek. Mint a szárny kitárul |
s mélybe feszül a két lapát. |
Rántok rajtuk és élvezem, hogy’ |
|
Jó vinni téged! Mosolyogsz? Lám, |
hogy ettől is jobban enyémnek |
|
Mindentől, mi úgy jó nekem, hogy |
|
|
A titok
Betübe, képbe, hányszor, s arcba írva |
olvastam én is: tépd le ma a rózsát. |
Ma! Mert halandó! Mert e ma a titka |
minden titoknak! Ma: ez a valóság! |
|
Betübe, képbe s – hajh – szép arcvonások |
filmdrámáiba (melyeket az évek |
pörgettek) láttam írva a tanácsot; |
tépd, ma!… s olvastam az iszonyu érvet: |
|
elhull!… s én kímélve, hogy ne csináljak |
se a törékeny tőnek bajt, se másnak, |
téptem is – téptem?! Csak e mai Másnap |
|
döbbent rá: nem, nem, nem fértem az élet |
titkához! Miért? „Azért, mert nem élted! |
Nem a halandót – a halált kimélted!” |
|
|
Vita
Örömet akar a hús, semmi mást |
s neked, csak neked akarja a jókat: |
– szállójában az egyetlen lakónak – |
ízt, illatot – fűtést, világitást! |
|
Vigaszt, védelmet akar adni ő. |
S mert általad él ő is csak, a bölcs hús, |
duplán akarja, hogy sohase légy bús; |
örülj, derülj – lesz sírni még idő! |
|
Dajkád, anyád s leghívebb szeretőd e |
földön nem hívebb nála; s mint előtte, |
nem lesz jobb híved soha őutána. |
|
Ki el nem ámul nagy-lelke előtt, |
vak vagy eszement s ki gyalázza őt, |
|
|
A halál halála
Két földult, egymásnak fordult vad arc, |
mindegyik szűköl és egyik sem enged; |
két kegyetlen s kegy-esdeklő-tekintet, |
melyeknek – átok? – áldás ez a harc; |
|
ádáz birkózás, melyben még erősebb |
kart kiván ki-ki az ellenfelének; |
jajszó, mely egyben diadalmi ének; |
zokogó hála: – „legyőztél, – legyőzlek!” – |
|
betapasztott száj, amely életet szív; |
vártan várt szúrás, égtén éledett szív; |
seb, mely annál több gyönyört ad, ha fájt: |
|
lét előőrsei, igy küzdenek ők, |
igy ölik meg ők, a jó szeretők |
egymásban, egymáson át, a halált! |
|
|
A késlő télre
Mikulás napja… Gyerekkorunkban |
zúz-lepte hegyről jöttünk, kezünkben |
|
csusszanás ellen feszült az ember |
fagyot roppantott a kerékvágás |
|
Most meg itt zölden rezeg a fénybe |
Parázs nap, kék ég… mintha csak délre |
|
De jó is volna, ha, mint tudósi |
„délrébb huzódna temperatúrád”, |
|
Jó volna, hogyha – mit oly jól kezdett |
közelebb jutnánk, fényre-sovár nép, |
|
…Jó volna, – be jó hinni egy jelre |
meleg, nem fogysz el, nap, nem ürülsz ki, |
|
|
Fügebokrok
Mért hagytátok el déli hazátok, |
– s hajh, mit veszitve! – mi vezetett e |
|
s meddig tovább még, légionisták, |
egyre lefagyó, egyre kihajtó, |
|
Meddig, gödörből ujra gödörbe |
s újra kinyúlva, édes húsba burkolt |
|
egyre előre?! – Előre! Beh ékes |
ahogy a halál határvonalán is |
|
Ősz van, takarás ideje, de süt még; |
hadd viselek gondot, rátok is, boldog |
|
|
Lábnyomok
A kétnapos hóban jól láthatók |
Itt jött a férfi, széles és nehéz |
léptekkel, akár az elrendelés. |
És szembe – könnyedén, szaladva tán – |
Itt találkoztak. Aztán – hol a nyom? |
A völgy felé, a hó-fuvatokon |
|
csak az a súlyos férfi-láb |
a mély havat mélyebbre törve még. |
|
tartó boldogság kapta volna ölbe! |
|
|
Hegyre, hóban
Locs-pocsos este, tocsogó, |
Hullongva fehér csak, de lenn |
|
Tündérfátyol míg leng, de lenn |
Lábam ránt le, ég függönye, |
|
Mit bánom! Hegynek törtetek, |
egyszercsak lenn a talaj is |
|
Szemlátomást, szemem előtt |
szemlátomást, szemem előtt |
|
Két oldalt is fehér, előbb |
aztán az egész hant-világ |
|
nem állja még, léptem nyomán |
|
De még egy méter s hirtelen |
egész lényemet könnyűnek, |
|
Tisztábbnak! Milyen súlytalan |
a változáson – majd az én |
|
Hát ennyi kell csak, ily kevés, |
Mert az vagyok! Mert már vigan |
|
Hogy is volt? Hisz egy perce sincs, |
mintha átléptem volna egy |
|
Nincs még tán tiz méterre sem |
hol baj s gond elmaradt… Miért? |
|
Azért! Ne szégyeld! Csak azért! |
hogy ennyi csak az átmenet |
|
A csúf s a szép, a gyász s derű, |
Be jó – szivem ezt itta –, hogy |
|
Be jó, hogy a legegyszerűbb |
|
S be jó, hogy egy kis hóval is |
|
|
Óda egy jólműködő tanyai kályhához
Miket susogsz kezemnek, kályha? |
egy percre is jót kapni, bárha |
|
Mire tanítsz a melegeddel? |
s egyszerre szinte arcul üt, hogy: |
|
Tíz ujjam begyével, tíz tikkadt, |
vad szeszedet: áradj erembe, |
|
Butává fagytam; megmeredtek |
|
s milyen öröm! Prométeusz szent |
|
Szemem könnyes még, de szivemben |
kacaj már, s lám-ni, dal! |
Édes meleg! Mama! Talált kincs! |
|
S fő-fő tanár! Az a pimasz fagy |
de egy életre megtanultam |
|
Szerelem, eszme, férfi-munka: |
boldogság nem hatott igy át, ily |
|
Csak félnap éltem úgy, akár a |
s be jó, be jó, be jó, hogy eltelt |
|
Hogy kályha van! hogy a vad ős-tűz |
Verd csak a szárnyad, drága kotlós, |
|
Lobogj, dobogj, szép meztelen szív, |
egyetlen s mégis osztható szív, |
|
legfőbb való s titok; halál, te, |
Karomba! Hő-ha! Megbocsáss, hogy |
|
|
Déli szél
gondol egyet – visszatér; |
|
most meg épp úgy a habok, |
|
Könnyebb vagyok, csak azért |
vígabb vagyok, csak azért: |
|
s nem azt mondom: „jó nekik!” |
|
|
Cinegemadár
„Ki, ki, tél!” – ezt mondja egyre, |
|
lányka fujja: „Ki, ki, tél!” és |
|
vita folyik elszánt, el nem |
|
nem fujja pedig, csak egy szem |
|
hol itt, hol ott hívogatja |
|
jöjjön le a szép idő már, |
|
míg hó között, hó helyett, lám, |
|
s a résen ki nem nyilaznak |
|
|
Emlékezés egy gyerekkori havazásra
Sütött a nap és hullt a hó! |
Március volt és havazott! |
Nem pelyhek hulltak: ragyogó, |
szikrázó hulló-csillagok! |
gyermek-arcomat s karomat |
|
fényhullást addig a szemem, |
mígnem egyszercsak – csoda! – azt |
éreztem – oh! – emelkedem! |
Néztem, csak néztem, hogy omol |
hullt mennél több hó, a szivem |
szállt annál szebben fölfelé. |
|
Aztán egyszerre vége lett. |
Be kellett hunynom szememet, |
Aztán – föld! Álltam; mentem és |
éltem tovább, mint bárki más. |
|
|
A tihanyi Templom-hegyen1
Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi |
Balaton, tavasz, hegyorom! |
Alig tudom magamba szedni. |
S egyszerre – sok nagyon! |
|
Szeretném – azért, hogy te is nézd – |
Magányba zár, fojt, fáj a szépség, |
ha nem együtt látom veled. |
|
Nem érzed, amit én – ez is fáj; |
semmi se jó már nélküled. |
Szeretném a szivembe tenni |
|
Mennyi szín! Nem tudok betelni. |
Mekkora távlat! Mennyi fény! |
Szeretném, szeretném, ha lennél |
|
|
Pihenés
Szívja testemből már az ágy |
a fáradtságot. Még nem alszom, |
de érzem, hogy enyhül az arcom, |
érzek már egy lágyabb hazát: |
|
Tagjaimból a kín ahogy foly, |
akár a tél a jégcsapokból. |
Facsar egy édes, tiszta kéz. |
|
Facsar és szinte már terítget, |
s már újulok, már mindenütt |
megértő, hű nap melegítget. |
|
És már olyasmit gondolok, |
hogy a tíz gödör, mit kiástam |
(facsemetének): munkatársam. |
Élnek, terveznek, boldogok. |
|
S jobb, több – okosabb! – a világ |
fáradságommal, mit kiadtam. |
…Mintha gyermekem nőne ottan, |
|
|
Élettársak
Fölébredek s a reflex-szerű mozgás |
belém költözik, velem van, a részem: |
vezet és szolgál tüstént, hogy a mosdást, |
öltözést is csak felerészben végzem, |
felét ő végzi, e benső cselédem – |
|
Fölébredek s mint őt testrészeimben, |
úgy lellek téged lényem főhelyén, |
úgy szolgálsz, úgy segítsz, csak még hivebben, |
úgy élsz velem, kedvesem, a szivemben, |
így vagyunk együtt estig, te meg én. |
|
|
Aggódó szív
Április van, még hallgatódzik |
Halkan megyek a parti úton; |
Hallgat a tó, hallgat az erdő, |
Megállok és figyelem én is |
|
Mintha tovább lépne belőlem |
itt fájt, gyötört – járkálni űzött. |
egy percre föl- s föllélegezni, |
lépdel feléd szivem, magában, |
|
Jó elképzelnem: már előtted |
„Az aggódás küldött, mivelhogy |
Ennyit látok. Azután újra |
Üzentél mégis? Oly nehéz, hogy |
|
|
Örül már minden…
Örül már minden a tavasznak, |
már a gyümölcsfák rügyei, |
készül: csöpp-nyomva dagadoznak. |
|
Löki az élet, az ős-tartály, |
a mélyből nedvét, illatát |
s esőz le – míg kopog a harkály – |
|
esőz a szívre mennyi balzsam – |
Csak én állongok hallgatag, |
zordan az országos zuhanyban. |
|
Nem szoktam még meg a telet sem, |
s tavasz, megint! – nemcsak vigasz, |
nemcsak dal vagy nekem, tavasz: |
vészjel, te is már – oly veszetten |
|
kereng a négy évszak felettem! |
virág s gyümölcs kezem közül – |
Állok göncrángató szelekben, |
|
abban az éles léghuzatban, |
s a vég, a sír között söpör, |
s elér itt is, e szép lugasban. |
|
Beh ritka az öröm, be végső |
s be sűrű a „hiába!” s „késő!” |
|
Aki szeret, gyorsan szeressen, |
gyorsan kérdezze meg, amíg |
nemcsak árnyékom szól helyettem. |
|
Én, itt, ma! – mindenre megérten, |
de áldva így is, búcsúképp |
a lét gyönyörű szőttesét, |
bár fonákja felől sem értem!… |
|
|
Fülemülék
szemetel, ömöl már két hete; |
itt az idő rá, mégse szól a |
|
de ha máskor nem, este zuhog; |
megcsiccsen s elnémul megint a |
|
gyűl, gyűl, gyűl a dal-tartalék; |
idegesebbek naponta már a |
|
a zuhogás mégis csak eláll, |
micsoda kardalt zendít azonnal |
|
haraggal, elszánt, civakodó |
szaporázással csap ki, mi édes |
|
panasszal, milyen szitok-özön |
förgetegével védi a jussát |
|
két erdő közt, kert közepén |
fülelem, hogy éled, hogy hal el, oh, hogy |
|
percnyi kitörés; érzem, ahogy |
valami nagy szív kint, a világé, |
|
|
Látogatók
Írok. Bejön a halszag. „Jónapot” |
– szól némán, orromba, tüdőmbe, |
egyenest szívembe köszönve – |
„a tó küld: hogy vagy?” – Megvagyok. |
|
Sürget az asztalon a munka. |
Új vendég. Gomba-szag? A hegymögötti |
|
Aztán, fülig szerelmi lázban |
egy jegenye, szinte dadog. |
Egy szántóföld, harsány-vidáman: |
tavaszra friss trágyát kapott. |
|
Venyige-füstjével egy kémény. |
Aztán a rét minden fűszála, |
|
s oly testvérien magyarázzák, |
hogy élni jó és kell s lehet, |
hogy szemem alig tartja vissza |
|
|
Kezdőbetük
kikelet idején mindenütt, |
fákon, falakon, ligeti pad |
nevek, ti késsel-rótt, szivekben |
– megannyi fészekben – ijedten |
milliószámra is egyetlenek; |
Kakuk szól, zeng a fütty. |
jelzi a tavasz a nagy indulást! |
|
s a gyönyör délszaki táját bejárván, |
egymáshoz majdan a hitvesi párnán |
kövén is így szoruljatok! |
|
|
A sikló és a hal
Siklik a tópart kövei között a |
vizben, mely mintha nem volna egyéb, mint |
|
siklik e más tüdőre mért világban, |
s a kő a mozgó fénytörés alatt úgy |
|
e szűzi, elzárt édenben az ős báj |
siklik a sikló: szájában csapong még |
|
– mit bömbölhet? – a hal! |
|
|
Nyár volt, délután…
Itt-ott hangtalan buborékot |
Nyár volt, délután; szenderegtek |
|
S egyszerre: „Jaj!” S bőgve: „Segítség!” |
|
S fölnyúlt két kar, kitárt, |
és elmerült! S egy hosszu percig |
|
nagy szíve is. Aztán, sikoltva: |
Úszók, rohantunk, fejeseltünk |
|
az ájult lányt. S: „Él! Él! Megél!” – szállt |
|
büszkén part s víz felett |
úgy hoztuk, vígan, mint egy épp most |
|
S a tó, mely maga a halál volt, |
most úgy hevert, pillogva, mint egy |
|
Rohanva össze-vissza, estig |
hogy egyszer – bárhogy is – de ő szült |
|
|
A költő s a galamb
zsákmányom nem maradt más, |
|
|
Kamasz
Május volt s véget ért az iskola |
váratlanul! Utazhatunk haza! |
Vonatoztam egy álló éjszaka. |
Otthon: bezárt ház. „Apa és anya?” |
|
– Cecére mentek! Névnap! A rossz éjjel |
után gyalog még kilenc kilométer!… |
Délután értem oda – hetyke hévvel, |
nem volt bár számban másfél napja étel. |
|
A szaletliban – körül a család – |
megettem a délről maradt kacsát, |
egy szál kolbászt, az esti dísz-csukát, |
|
majd: „Bukta?! Jöhet!” Nevettek, nevettem; |
oly szép volt, ma is azt zengi mögöttem |
az a nap, hogy egész Cecét megettem! |
|
|
Idők
Megtelik folyékony idővel |
telik-ürűl a szív, akár a |
|
Szürve e semmi híg időt, így |
halai vagyunk – semmi mód ki- |
|
– Ez az elemünk! – No de már én |
csapongok föl-le, fuldokolva |
|
Ki! Csak egy kortyot inni abból |
|
|
Egy ó-görög versre
Úgy mozdul, a tiszteletlen sorok |
s úgy löki – hang nélkül is – át |
szivembe lobogó indulatát, |
|
hogy képtelenség, babona, |
hogy csontként sincs meg már a koponya, |
|
|
A Duna partján
Ki nem ült még szerelmesével |
dunai lépcsőn, nézve, hogy |
ölelik, ölik, viszik egymást |
|
Ki nem ült még szerelmesével |
elnézve, hogy rohan a viz |
s megérezve: valami így fut |
– ne futna bár! – ővelük is? |
|
Ki nem ült még szerelmesével |
vízparton egyre szorosabb |
szorítással fogva az ujja |
köré font kedves ujjakat? |
|
Gyors folyót nézni mért szeretnek |
Szemükben csupa eliramlás, |
|
|
Alvó asszony
Úgy alszik a földön oldalt feküdve |
ez a szép asszony, mintha neszt fülelne |
|
összehúzódva, félarccal a fűben, |
mint aki azért hunyja le szemét, mert |
|
mint aki tud is hírt, valami jót már, |
csak nemes arca nyugalma sugalja: |
|
Úgy alszik, ahogy két tennivaló közt |
alszanak el, ha temetés után, ha |
|
Jövendő édes cinkosai, hányszor |
arcotokon egy mély értesülés fény- |
|
Férfiak, görcsös arccal aluszunk mi, |
álmotokban ti – napratárt virágok – |
|
Mit tudtok ilyenkor? Hogy bár idézzen |
előttetek, szép alvók, aki férfi: |
|
|
Tücskök
Micsoda tél volt! Ölnyi hó! |
S alig hogy olvadt: újra fagy! |
Jégpáncélt kapott a világ – |
|
S már láttam is a sok pici |
barlangajtót a fű között: |
megfúl egy szálig a tücsök. |
|
elfeledtem!… S ma délután, |
hogy elkezdték a muzsikát |
|
s hogy eszembe jutott a gyász, |
téli gyászom a tücskökért, |
úgy tetszett, hogy zenekaruk még |
vigabban-hetykébben zenélt! |
|
Tusst húztak s rá csárdást, vadat, |
mitől a holt is táncra kél – |
Megvagyunk! Ezt fujták – ihaj! –, |
nem is volt – tyuhaj – soha tél! |
|
|
Két üdvözlet
Mint üres papír, lent a tiszta tó |
hogy ráirjam Fűzfőtől Györökig |
oly óriásmód, mint ahogy szeretlek! |
|
Kék ég fölöttem és kék víz alattam: |
a csónak alján feküdtem magamban |
nem volt agyamnak még emlékezet |
s nem voltam soha hálásabb irántad, |
|
meg e jótettre-sose fáradt |
világ iránt, mint tegnap délután |
a hullámverés hús-puha hasán. |
|
|
Poharaim1
Bort inni nem, de töltögetni, |
Hallom ma is: üres a korsó! |
|
Átcsikordult a csap kezemben. |
bukta a hűs mélyben levét a |
|
Kőasztal; holdfény; öreg öklök-fogta |
szitok s nevetés, biboran, s az ének |
|
|
Terhünk a föld1
J. Supervielle-nek, hálásan
Súlyosabb egyre, minden egy |
a Föld, Földünk, de vinni kell, |
|
Mert mi hordozzuk, mert mienk, |
és csak addig lesz Föld, amíg |
|
Súlyosabb egyre; láb inog, |
mert mi meg egyre ritkulunk |
|
Nehezül a Föld: egyre több |
a kín; de ő, ő büntelen – |
|
Tartani kell, bár könny s kudarc |
|
De vinni kell, haladni, bár |
mert ha belebuksz: belehalsz, |
|
|
A reformáció genfi emlékműve előtt
Száznegyvenhármat léptem; ez a hossza |
az emlékműnek. Hírnök, ki megölt |
milliók végső tisztelgését hozza, |
úgy mentem el a szobor-sor előtt. |
Kálvin, Knox, Farel, Béza! S bika-fővel |
a hadrakelt hit zord hadnagyai, |
a Vilmosok! és Coligny és Cromwell |
– ők néztek rám – s a szablyás Bocskay!… |
Hátrálnom kellett közelükből: mindet |
nem fogta össze csak messzibb tekintet. |
Fölhúzódtam a kert felé, a fákig |
s lelkemben is hűs tárgyilagosságig. |
|
álltak volna kaszárnya-számadáson |
a hátterül kapott nagy szikla-falból |
s abból a másik, épp oly teli tömbből, |
a mögéjük kövesedett időből. |
|
Addig jöhettek, maguk is meredt |
kövek a napfénybe, hol nem lehet |
szavuk már. Szavuk immár csak a tett, |
mely idővel ad magyarázatot! |
Holtak, vigyázz-ban állók, szóljatok! |
|
|
Vagy előbb én beszélhetek? |
|
Kik „ott álltatok, nem tehetve másképp”, |
mert ez vagy az, de megalkuvás nincsen, |
mert a langyosat kiköpi az Isten, |
kik után tárgyként maradt fönn a szándék, |
|
mennyi az igazság még öklötökben, |
mely négy százada oly nagy esküt markolt, |
mely kőbe s öröklétbe görcsösödten |
tartja ma is a bibliát s a kardot? |
Mit adott, melyre fölgerjedt szerelmes |
dühével törtetek, a cél, ahogy |
Ti kérditek?elértétek? |
S ha nem lesz |
örömötökre meghallanotok? |
Elmondom. Épp mert nékem is keserves. |
|
Álltatok, égve az Úr igazától; |
állt szemközt épp oly tűzzel teli tábor; |
aztán dönteni kezdett ezredegyszer |
|
Hogy várja örök üdv a lelket: |
rángtak milliószám kínban a testek |
csatamezőn, bitófán, vérpadon, |
karón, keréken, meg a fájdalom- |
szerzés új mestergépein; növesztett |
egymással szemben erdőnyi keresztet |
Jézus példája, végig Európán; |
égtek, hogy égjen itt a kép s a „bálvány”, |
ott a „csalárd könyv” – városok és falvak, |
hol újra emberhúst faltak a félvad |
zsoldosok, eladdig míg tűz a tűzzel, |
nem állt egymással szemben bűn a bűnnel, |
eladdig, míg nem jött – a győzelem? |
Az idő. Okosan, türelmesen |
s némi humorral. |
A kétféle had |
és hit várai szemközt állanak |
ma is, az én hazámban is; a zordon |
fehér-falú s arany-cifrázta templom |
vén tornyai még ágyúként vitáznak |
minden beharangozáskor, vasárnap |
papjaik bent még ősimód dörögnek, |
de kijövet az utcán átköszönnek |
s ujjon mutatják, hogy hány órakor |
s kinél lesz ferbli-kör vagy harcsa-tor |
s egy kis ital. |
Szép. Magam is helyeslem; |
ha pap vagyok, magam is így cselekszem: |
„értsük meg egymást!” |
De nem volt nagy ár |
mégis a harminc évi döghalál, |
d’Aubigné dühe, Coligny halála, |
Szent Bertalan bosszútlan éjszakája, |
fél Németország, a ketté törött |
Európa s hogy itt volt a török |
százötven évig és a mi hazánk… – |
Ez lett a „győzelem”! Ezt küldte ránk |
Isten azzal, hogy „napként kimutatta”: |
nem érte folyt a harc, hanem miatta;
|
ilyen volt, mit díjul szánt, a jövő: |
– mert volt-e vajon győztes, kit nem ő |
rendelt eleve győzni? |
Győztetek. |
Maga a Sátán győzött veletek! |
Balekok voltatok, mind! Hátra arc! |
Nincs jogotok egy lépés sem előre. |
Törlődjetek be kőbe és időbe. |
|
Elveszett – eleve! – a harc! |
|
– mondtam keményen, mint aki magára |
támad először is az igazával; |
majd: |
Megbuktatok! A haddal simára |
törölt kontinens – e fekete tábla – |
közepére mi iratott eredmény? |
Egy betű, egy már tréfának sem új |
buta betű s az is csak magyarul: |
mért több a keresztyén, mint a keresztény?
|
Értelmet annyi millió halott |
véréből ennyit párolhattatok, |
midőn – feledve, kinek mi a dolga – |
karddal csaptatok ti is a Csomóba: |
a Föladatba, mely épp a kötés |
kibogozásával szép és merész. |
|
– kondult bennem is, ahogy várható volt, |
a tulsó torony az innen valóra |
(és attól fogva mind a kettő bongott) |
s kelt ezredszer is – alig finomodva – |
bennem a két ős ádáz szó-birokra: |
a mindig úrhitű tolnai pásztor |
s a csupa dac sárréti prédikátor. |
|
Mert mi szorította kézbe a fegyvert? |
Nem a Rossz ellen támadt, aki felkelt? |
S ha annyi sem lett volna harc? Ha szótlan |
„hal el a hit” a „római mocsokban”? |
Ha arra tart eszme s világ, amerre |
a „tiarás templom-kufár” vezette, |
ha nincs, ki a bűnnek ellenszegül |
s – ha úgy fordul, hát reménytelenül, |
de csak annál szebb önfeláldozásképp – |
odavágja, hogy „nem tehettem másképp!”, |
ma hol vagyunk?! Akkor tán elmarad |
a kín, a vér, akkor nincs áldozat, |
nincs – inkvizíció?! |
Ha – bár „hiába” – |
Gusztáv Adolf nem ül harci lovára, |
s jobbágy-iga helyett nem vágynak inkább |
fegyvert ölteni a toulouse-i tiszták, |
valdeusok, husziták, Bocskay |
írást-imát se tudó hajdui, |
hiszed, hogy lett volna béke, olyan bár, |
amilyet az imént lemosolyogtál? |
Hiszed, hogy volna olyan-amilyen |
magyarság, ha nincs – Kálvin? |
magyarság, ha nincs – Kálvin? |
Nem hiszem. |
|
Vagy mást mondok: szobádban volna villany, |
ha nem lép Giordano Bruno a tűzbe? |
Hol kezdődött, hogy atomerő is van |
s holnap rakétán repülsz ki az űrbe? |
Övék az érdem, kiket sem a máglya |
nem riaszthatott vissza, sem a gálya – |
a léptenként fölmeredő „hiába”! |
|
Látták vagy nem a céljuk, |
azt jól látták, hogy nincs visszafelé út; |
a mult, ahogy füst-vetve összeomlott, |
úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot: |
előre! és ők vállalták e sorsot – |
Mondd hát velem, hogy dicsőség reájuk! |
|
Álltam némán, hírhozó katonájuk, |
már azt forgatva, hogy én mit kapok, |
nem is őtőlük magyarázatot: |
a tettektől, melyek – akár a gyermek – |
magukért csak felnőttsorban felelnek. |
Végül, ezt mondtam, önvigasztalásképp: |
maga az Isten se tudhatta másképp. |
|
|
Mors bona, nihil aliud
Mottó: …Blasphèmes
Suprêmes
A faire crier nos Dieux!
Egy régi versből
|
Mivel nincs túlvilág, sem Kárhozat, sem Üdv s már |
|
nem is lehet a régi módon, |
hisz amit rontani lehet, késéssel is bár, |
|
elrontva a hinni-tudókon; |
|
mivel nincs túlvilág, se jó, se rossz remény-lét, |
|
sem Ítélet s nem is kell, |
de mert, hű kétkedők, végső jutalom-félét |
|
kiérdemlünk az életünkkel: |
|
tegyünk rendet magunk – hisz elménk egy-istenünk rég – |
|
a legvégső rosszban, mi várhat, |
teremtsük meg magunk maradék édenünkképp |
|
Mert minden búnk s bajunk úti baj, úti búnk, ha |
mert minden türhető s úgy fáj csak, mint a munka, |
|
mert minden jó, ha jó – biz így igaz! – a vége! |
|
S mi a legfőbb jó a világban? |
A végső oltalom! A jó vég! Ezt igérte |
|
vallás, feleség, vagyon, állam. |
|
Nyugodt, méltó kijárást, ha nincs erőnk egyébre, |
emelt fővel, melyen az utazó kilépve |
|
Legyen egy átmenő ház, hol – mintegy saját torára – |
|
puha szék, feledtető asztal |
várja az érdemest: a vég euphóriája, |
|
amely mindenért megvigasztal. |
|
Legyen egy haltató hely! – mint altató, valódi – |
|
átszálló állomás, zenével, |
honnan, mint befűtött, jófekhelyű vagon-lit
|
|
Csináljuk meg hatalmunk s dacunk konok jeléül |
ahol, mint az anyák már, a vén is, kínja nélkül |
|
Mivel nincs túlvilág, sem éden, sem gyehenna: |
|
az erényben bízó, a jámbor |
szíveknek vigasza, ereje ez legyen ma: |
|
nem kell tartani a haláltól. |
|
„Jó halált, semmi mást!” – mert ez a kulcs, amellyel |
|
kitörhet félsze börtönéből |
s magára lelhet, mellyel e földön már az ember |
|
édent idéz, új ég felé tör! |
|
Új atomrombolóként ez nyitja ki s nyújtja kézbe |
ezer rejlő csodáját, melyek így – láncban égve – |
|
tán öröklétnél többet adnak. |
|
Mivel nincs túlvilág és semmi oly titok ma, |
|
meddig az elme el ne jutna, |
esküdjünk ésszel is szívünk-rég-gyanította |
|
Mors bona, nihil aliud-ra! |
|
Egy percre föl nem adva jogunkat az örömre, |
|
végig így lesz víg a tusa, |
s ha mégis győz a sors, legyünk – éljent dörögve – |
|
sorsunk Dugovics Titusza; |
|
a harcot, mely továbbtart, a létet éljenezve, |
|
melyet föladni nem szabad! |
Azt védi hullva is – az itt a Vár, az Eszme – |
|
És mert nemcsak előre, hanem így hátra is süt |
|
fénye ennek az új erőnek, |
(hogy új hősök vagyunk): ha munkánk végbe visszük, |
|
Mert ha nincs rettegés, nincs gyávaság s e kettős |
|
gyökér nélkül a bűn se hajt ki. |
Önzést és önkinzást lelkünk egyként levetkőz |
|
hogy szépség és igazság és jóság és szabadság |
|
mosdasson, derítsen: segítsen |
befejeznünk Ádám föld-szeliditő harcát; |
|
mivel nincs túlvilág, sem isten. |
|
|
Tihanyi barátaimhoz
meleg fogadást, hű barátaim, |
kartársaim ti, házak, ólak deszka- |
|
felsorakozott és oly lelkesen |
hurrázó régi ismerősök, hogy lám- |
|
az úti hátizsák, de nehezebb, |
aminek súlyát a szivemen hordom; |
|
félúton is egy kis üde igét, |
átlátszót, tisztát, örökéltüek, ti |
|
s pintyőkék és mind, akikből a dal |
tizezer éve is úgy zengett-keringett, |
|
annyi arany korty, a szívnek; igyuk! |
Azé az élet, ki veletek, dal és rügy, |
|
mert minden-feledők, oh be igaz, |
nincs maradandóbb tanulni való itt, |
|
ő szomjazik, arra, jó a világ! |
Köszönöm nektek az örök ifjúság e |
|
|
Kidőlt fenyő
földön nyúlik a hosszú szál derék; |
tövén, mint tengely végén a kerék, |
égnek forditva áll az ép, |
a földestől kirántott, sáros, |
|
Mintha csatornái beleivel, |
egy metropolisz szakadt volna el |
talajától s mutatná – égre tárva – |
hogy mi a mélye és fonákja |
annak, mi fölül bozsog és ragyog; |
hogy milyen örök-nagy föladatot |
teljesít ottlenn bár a dögbogárka. |
Csodáld, hogy milyen hősi a kloáka, |
és milyen tisztán-szép – mihelyt halott! |
|
Könyörületet s tán bocsánatot |
s tán értelmet és ami csak kell, |
mi is így nyerünk kidőlt életünkkel, |
égretárt szükségünkkel, bűneinkkel – |
Így szépűl majd meg, amikor már nem él, |
sorsunkban is – ha nyugodt szem itél – |
a vak ösztön, a süket szenvedély |
tápanyagokat szomjazó gyökér – |
|
e halott fa-alvilág, amelyen |
|
De azokkal is milyen gyönyörű! |
|
|
Egy falusi forradalmár sírjánál
légy oly könnyü, könnyed, |
|
légy olyan, mint ő! – „Oly |
|
|
Árpád
Halmot is alig látott az a nép még |
s most: égbebökő sziklák és csucsok! |
Eső s – október végén! – hó suhog; |
jégrög csusszantja a riadt ló léptét. |
|
És nincsen út! Csak összegyült lucsok |
a szurdikokban. Se ösvény, se lábnyom. |
Törik a kerék köves patakágyon; |
bukik a sík földhöz szokott tulok. |
|
S rohanni kell! Előre, bármi áron! |
Tegnap megint nyomukba lovagolt már |
egy had besenyő s bosszúálló bolgár. |
Tovább! Föl, arra! Túlra! Bármi várjon! |
|
Alig volt nő. Alig egy csacsogó száj. |
A bosszúállás nem kegyelmezett. |
Vének se voltak. Minden elveszett, |
mi összetartott: biró, jós, pap, oltár. |
|
Egy csapat özvegy férfi s egy sereg |
árva siheder, ez volt a magyarság? |
Ez asszonyát siratta, az az anyját. |
Így érték el a legfelső hegyet. |
|
S ott érték csak a baj igazi nagyját. |
Nem volt kilátás, de ha léptek: mélység. |
Köd volt s a jövő benne csupa rémség. |
A holtakat a csupasz földre hagyták. |
|
Mert nem lehetett itt se pihenés még. |
Nemzet? Jobb volna tán szétoszlani: |
fusson rossz sorsával külön ki-ki. |
Nem méri Ukkó oly vadul ütését, |
|
ha nem zömre, nem törzsre mérheti! |
„Röpüljön szét, mint istenlángja-ért fa, |
Attila király vére-maradéka!” |
ezzel töltődött szív és ész teli. |
|
Lám a vezér is – mitől olyan néma? |
Mert az volt Árpád, ahogy szinte földre- |
érő lábával visszafogta törpe |
ménjét indultában a szakadékba. |
|
A tiszte volt, hogy gondoljon előre – |
Mit gondolhatott, míg lehúnyva ferde |
vadmacska-szemét megpróbált egy percre |
az eszével belátni a jövőbe? |
|
Ha megállt itt egy bősz lesz-ami-lesz-re, |
tán visszajuthat a rokon világba, |
ki visszajut majd – örökös igába! |
Mert legkutyább, ha a testvér kötöz le. |
|
De hogyha mennek tovább, odaátra – |
mivé vál ez az özvegy-árva nép |
vadidegenek közt? Egy nemzedék |
s néz idegenként vissza önmagára! |
|
Lehet új otthon, lesz új feleség – |
ő az uráé, de kit szűl, a gyermek, |
idegen arc lesz és idegen termet; |
keverék lesz s majd nem is keverék! |
|
A csóktól szinte, melyet rálehelnek |
a latin, a szláv, a germán anyák, |
elveszti a bőr sárgás aranyát, |
kisímul a szép hiúzszem-szögellet. |
|
Lesznek minél jobbak az új arák, |
lesz méhük annál mélyebb temető: |
ott enyész el a napfényként sütő |
mongol mosoly, a hunn pupilla-láng, |
|
és mind a jel, a szív-melengető, |
mellyel halott apádat kelti létre |
– törzsednek örökéletet igérve – |
újra és újra minden csecsemő! |
|
S úgy élni, szívig lehántva, mi végre? |
Eldobva testet-lelket – mert a régi |
isten is a maga-arcút segéli – |
mi marad mégis? Mit kapunk cserébe? |
|
Ez furhatta, bár szóval kibeszélni |
nem tudta, ez gyötörte a vezért, |
míg meg nem lelte, amiért ha vért, |
ha lelket váltva is érdemes élni. |
|
„Akárhogyan is – még most sem beszélt – |
szabadok leszünk” – ez suhant talán a |
szívébe inkább, mintsem az agyába, |
miközben megsarkantyúzta a mént |
|
s a menetből egy sziklára kiállva |
jelt adott: gyorsan! S nézte fürge szemmel, |
mint juhász, aki minden ürüt ösmer, |
hogy tódul népe át Európába. |
|
|
Zrínyi, a költő
Nagy asztalán cirádás kicsi könyvek: |
eszméből lett lakóik ki-kijönnek; |
mint sziklákon száritkozó szirének, |
nyüzsögnek a kis Cid-ek és Chiméne-ek, |
|
ha csitul a gond… Félévente hozta |
Bécsig komisszár, Bécsből hadi posta. |
Ha csitul a gond s szebbre vágy az elme, |
övék a tér… a néhány röpke percre, |
|
ha a két végvár közt épp nem jajongnak, |
a sebesültek, a karóba-vontak |
s a bomló hullák bűzét odaátra |
csapja a szél, a toportyán pogányra – |
|
s hősöket láthat, hadakat teremthet, |
kezében tollal diadalt szerezhet |
nézve mereven a Mura vizére |
a magyarok seregtelen vezére! |
|
|
Széchenyi hídja
Hány könyvet írt! És valamennyinél |
|
Egy mondandón, mit nem papirlapokra |
egy derék eszmén járok át naponta. |
|
anyagba burkolt közölnivaló. |
|
lépnem e szép értelmű sok vason. |
Egész mozgó testemmel olvasom. |
|
Kézzel érinthetek egy győzedelmet. |
|
Ledönthették, amit ő megteremtett. |
Akár a jó fa, tőből ujraserkedt. |
Egész lényemmel értek valamit, |
|
dehogy hal meg a gondolat! |
míg ember él a nap alatt, |
|
csak ember volt – hány elbukás tudója! – |
|
|
Bartók
„Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az, |
szitok-szavát, fűrész foga közé szorult |
s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű |
finom, elzárt zeneteremben, |
míg nincs a jaj-sötét szivekben! |
|
„Hangzavart”! Azt! Ha nekik az, |
s hangot ad! Egymásra csikoritott |
változatait bár a zongora |
s a torok fölhangolt húrjaira, |
ha így adatik csak vallania |
a létnek a maga zord igazát, |
e pokolzajt zavaró harci jaj |
Mert éppen ez a jaj kiált |
mennyi hazugul szép éneken át – |
a sorshoz, hogy harmóniát, |
rendet, igazit vagy belevész a világ; |
a nép szólal újra – fölségesen! |
|
Szikár, szigorú zenész, hű magyar |
(mint annyi társaid közt – „hirhedett”) |
volt törvény abban, hogy éppen e nép |
lelke mélyéből, ahová leszálltál, |
hogy épp e mélység még szűk bányatorka |
hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl |
a hideg-rideg óriás terembe, |
melynek csillárjai a csillagok? |
|
Bánatomat sérti, ki léha vigaszt |
anyánk a halott – a bucsúzót ne |
hazák vesztek el – ki meri siratni |
Van-e remény még emberi fajunkban? – |
ha ez a gond s némán küzd már az ész, |
szigorú, szilaj, „agressziv” nagy zenész, |
hogy – mégis! – okunk van |
|
– hisz halandók s életadók vagyunk – |
mit elkerülni ugysem tudhatunk. |
|
Mert növeli, ki elfödi a bajt. |
|
Lehetett, de már nem lehet, |
hogy befogott füllel és eltakart |
szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg |
s majd szidjanak: nem segitettetek! |
|
Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded, |
a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt – |
te bennünket növesztel, azzal, |
hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk. |
A joggal erőt ad a legzordabbhoz is: |
|
az erőért a győzelem-vevéshez |
Ím, a vég, mely előre visz. |
Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja |
a rettenetet, azzal föl is oldja. |
Ím, a nagy lélek válasza a létre |
s a művészé, hogy megérte |
Mert olyanokat éltünk meg, amire |
|
Picasso kétorrú hajadonai, |
tudták volna csak eljajongani, |
amit mi elviseltünk, emberek, |
amit nem érthet, aki nem érte meg, |
amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már, |
|
csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek, |
példamutató nagy ikerpár, |
zene csak, zene csak, zene, |
a bányamély ős hevével tele, |
a „nép jövő dalával” álmodó |
úgy szabaditó, hogy a börtön |
az igért üdvért, itt e földön, |
egy jobb világba emelő zene – |
|
Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz; |
tapintva lelkünk, mind oda tapintasz, |
s beh különös, beh üdvös írt adsz |
siralmát, ami fakadna belőlünk, |
de nem fakadhat, mi helyettünk |
– kik szív-némaságra születtünk – |
kizenged ideged húrjaival! |
|
|
Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről
Hol folyt el mégis a ciszternából a víz? |
|
Nem a repedésen. (Noha menten, |
azt is, hogy lett elég cementem, |
becementeztem.) Folyt továbbra is? |
üres a tartály, újra! Beleszálltam |
s a falát alul végigkalapáltam. |
Egyforma hang. De az egyik sarokban |
valami – mégis! – más dallamra koppan. |
Kocogtam ott hát fokkal, éllel addig, |
amig egyszer csak a beton megomlik |
s lukacska támad. Nyúlok bele; bent |
Szöget nyomok be; az valamit ér, |
puhát. Kihúzom. Mit gondolsz? Gyökér. |
Gyökér a tartály arasznyi beton- |
falában a belülső oldalon! |
|
|
Sejtettem noha valamit, de |
szívemmel inkább – elmém most se hitte, |
|
ami kiderült, miután tovább |
|
verdestem körben a tartály falát |
|
alul mindenütt – mindenütt gyökér! |
|
Vékony, finom, de él az mind s hogy él! |
|
Átfúrva a vaskemény anyagot |
úgy szorongtak a szinte látszatul hagyott |
réteg alatt, mint bőrünk alatt az erek; |
Körbenéztem a tartályt erre kívül is. |
|
Egy kis kaparás – mindenütt: gyökér; |
|
úgy fogta lentről, mint egy nagy tenyér. |
|
Csak néztem! Milyen szivacs-szerkezet: |
milyen szívós tüdő lélekezett; |
szívta levegőjeként a vizet! |
|
Milyen polip-erő, micsoda csáp- |
|
erdő szopta ki így e sziklás |
|
hegyből, hol semmi víz más, |
|
S kerestem máris, hogy e sok víz |
kinek kellett? Itt a bűn, hol a gazda? |
A vadszöllő talán, az ampelopszis, |
mely a ház frontját beágazta? |
Nem odavitt a gyökér, melyből hegyi jó íz: |
megízleltem – gyanta jó szaga jött. |
|
Hányszor dicsértük, emlékszel? azt a fenyőt, |
mely társai közt itt a ház előtt |
oly szépre, délcegre, magasra nőtt! |
Tőle származott ez a csíny. |
Fejem csóváltam. Állt sunyin. |
Mert most én is megilletődtem. |
|
És este – elmondják majd Paliék – |
a vitában, hogy mindenen át, mindenütt a nép |
|
|
Szeretet, gyűlölet
Hol a szeretet? Csak a gyűlölet |
habköpései érik szívemet. |
|
A szeretet – hogy kit szeret a nép, |
az óceán! – az mindig messzeség, |
|
az mindig köd? Mindig a gyűlölet |
jégtáblás habja ver hajót s szivet? |
|
A szeretet az mindig csöndre-kész? |
Mindig a gyűlölet zeng az egész |
|
nevében is? Vagy nincs is más, csak az? |
Mindig ütés csak, soha se vigasz? |
|
Sehol egy meleg áram, mely izen |
Kolumbusának, reményt, e vizen? |
|
Nem érzem. Gyűlölet és gyűlölet |
habrohamai verik szívemet. |
|
Egy szirmot, pihét, míg meg nem halok, |
egy levelet az ugató habok |
|
agyar-tajtékán, egy élet-jelet, |
irány-jelet, Indiám, Szeretet! |
|
|
A fiatalokhoz
Milyen ember vagyok is én! |
Milyen voltam már, mint gyerek! |
Én örültem, ha szekerünket |
|
Boldog voltam, ha ló-dobaj |
hangzott mögöttünk s – gyia-gyi! – |
mellénk futott, elénkbe vágott, |
előttünk táncolt egy kocsi. |
|
Szerettem nézni a futást, |
a sörényt, ahogy lebegett, |
a küllők fényét, a farával |
|
azt a legényt, ki az ülésből |
fölállt, ostort vesz, odacsap |
|
s kalapját fogva nagy-vigan |
hátra nevet, hogy: sikerült! – |
|
Vele is az én telhetetlen |
|
|
Kézfogások
Apám szokása: nehezen adok |
|
Mert hány kéz illetett becsületes, |
|
Kezembe tiszta „úgy lesz”!-t hány csapott, |
|
Letétként mennyi érték gyűlt belém, |
|
fémjeles jóság, tömény bizalom: |
|
De meg se tarthatom: szent s köz |
|
|
Vonatból
Ami közel van, hogy rohan |
hátrafelé, eszeveszetten! |
tart velünk, ami messze van – |
|
Hogy nyargalnak hátra a fák, |
a sürgönypóznák a sín mellett! |
De ti, ti messzi, hű tanyák, |
|
Lám, a távolibb, hajdanibb |
ragaszkodik hívebben hozzád? |
Oh, hogy botlik, akadozik, |
szakad az is, az a szelid, |
|
a téli rét lágy ködein túl, |
|
Mint filmen, ha film tűnik át, |
mint fonál fonálra szövődve |
között az a messzibb világ, |
– a mai nap s az ifjuság – |
|
|
Szekszárd felé
Kis vonat megy nagy domb- |
|
mint lány, ha szeszt, édest |
|
|
Látomás
Látom nagyapám birkanyáját, |
nagy áradását, amely engem |
|
hogy ömlött, folyt, forrt – szürke tenger – |
|
Látom a sok kis pata-verte |
látom a gyors bárkát, amelynek |
|
Minden állat egy kicsi hullám, |
jő ülve-rengve hab között, hab |
|
Hozza, szinte a bibliából, |
a gyapjú-pénzt, melytől nekem majd |
|
Látom a vén hajóst, mögötte |
kedvencét, kit miért, miért nem |
|
Látom a vén bárkás mögött a |
meg kell nyernie, ez a próba, |
|
Semmit se tud még. Gyanú nélkül |
Mire végzi? Nem tudja. Innen |
|
Mire végzi? Én se tudom. De |
oly élőn érdes tenyeremben |
|
S a régi gyermek-büszkeség is |
hogy vittél, ringattál – vigyél csak – |
|
|
Erdélyben
Köröz, ereszkedik a gép; de hegy |
csak nem emelkedik egyetlen egy. |
|
Laposra vasaltak a repülők, |
téged is, Erdély, bérccel büszke föld! |
|
Hegyek, hegyek, erdélyi hős hegyek! |
De az utcán száncsengők csöngenek. |
|
De szán jár a repülőtérre is. |
Csergét terit a nagybundás kocsis. |
|
De az épület falán a plakát, |
mely nálunk arra oktat: óvd a fát, |
|
itt arra tanít képpel színesen, |
hogyan irtsuk a farkast helyesen. |
|
Föntről pici, de lentről s közelebb |
be nagy az élet! (Akár a hegyek.) |
|
Be valódibb: költőibb s hihetőbb, |
már attól is, hogy száncsengő csönög! |
|
Fadöntő fejszével hóna alatt, |
oly bocskorban, mely könnyű léptet ad, |
|
oly sipkában, mely fület fagytól óv, |
jő mosolyogva a hajdani gróf. |
|
És csöng a szán s mint ötszáz éve már, |
ha megrándul, rajt összebú a pár. |
|
Leheletük – huszonhat fok hideg – |
mögöttük vőfély-szalagként libeg. |
|
Szalag leng a lovak szájáról is. |
Minden fogat lakodalomba visz? |
|
Az ifjuságba! – mely mintha örök |
csak ott maradna, hol még szán csönög. |
|
Csing-csöng a csengő, szobámba követ; |
tőle a csönd is emberiesebb. |
|
Az ablakon két függöny; egy belül, |
egy kint: a hó, mely csipkét ontva dül. |
|
Csing-csöng – szüntelen a falon is át; |
magány kerit, de mégsem árvaság. |
|
Csing-csöng – már alszom és úgy alszom el, |
a ringató hang mind följebb emel. |
|
Csöngött csengő, pohár, baráti szó, |
más-más nyelvű, de egymód biztató. |
|
Milyen magasság, tisztaság, milyen |
nyugalom fürdeti fáradt szivem, |
|
Erdély, oh Erdély, nem attól csupán, |
hogy itt vagyok, annyi idő után: |
|
attól, amit e más-más nyelvű szók |
vallottak, mint köz vallani valót, |
|
hogy: „egyetértés”, meg hogy: „türelem” |
meg: „az ellenfél versenyfél legyen”. |
|
Úgy legyen, Erdély! Példáddal, mit adsz, |
légy a szivekben hótiszta-magas! |
|
|
A költő felel
Dolgozom: küzdve alakítom |
nemcsak magamat, aminő még |
az „ihlet óráin” gyanítom; |
formálom azt is, amivé ti |
válhattok – azt munkálom én ki: |
azt próbálom létre idézni, |
azt a lényt, ki még csak agyag |
bennetek s halvány akarat; |
amikor sürgetve mondjátok: |
költő, előzd meg korodat! |
|
|
Nagy föladat; mert nemcsak bátor |
nyelv kell rá, de fül is! Mert valahányszor |
egy új, egy tiszta tájig, |
a kor maradt csak hátra tőle, |
még jó, ha nem ekkép süvöltve |
– Hova fut? Elbujt! Játszik! |
|
|
Játszunk – igy száll énekünk fel. |
szavainkkal és életünkkel, |
mert, jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk. |
Legyetek értelemmel hát irántunk, |
mert nincs vállalkozóbb s bizakodóbb |
a rosszat nem szántszándékkal csináljuk, |
|
|
Ide teszem az akácról az illatot. |
Ide teszem a Dunáról a fényt, |
leányról a mosolyt, a fiuról a dacot; |
ebből csinálok költeményt, |
|
Mert az illat a fán mégsem kevesebb, |
a lány s fiú csak szebb s elevenebb |
s magam is több vagyok, ha én |
Semmiből nem lesz semmi? S ára van |
mindennek, ami valamire jó? |
Babrálva e világ dolgaiban |
|
|
|
Túl az innenen
„Hogy van, apám?” S ő szeliden: |
– Ahogy kell túl az innenen. |
|
S elmosolyodott, hogy az ő |
|
Nyeltem egy kis itat mosolyt. |
Tudtam én is a móka-szót. |
|
szebb fele, mit még élvezünk, |
|
de amin túl már fájni kezd, |
mert túl azon… De hagyjuk ezt. |
|
S ha mégsem – arról férfinak |
szólnia is csak így szabad. |
|
„Hogy van, apám?” Röstellte még |
|
– Túl az innenen! – s nevetett |
(szemével csak): – ne félj, gyerek. |
|
Baj, bú, betegség végeképp |
jő, jő – amiről nincs beszéd! |
|
Jő, jő, amit csak úgy lehet |
idézni is, hogy megveted. |
|
Mit várni is csak úgy szabad, |
hogy mégse adod meg magad. |
|
Átnézel rajta, ránevetsz: |
|
sőt még csak nem is férfias. |
|
„Hogy van, apám?” Már haldokolt |
s még szégyenlős mosolya volt. |
|
Isten helyett röstellte, hogy |
|
Azt bizony én sem adhatok |
és vigasztalni is csak így tudok |
|
paraszt apáink módján: Semmi baj; |
aki nem fél, halálig fiatal! |
|
|
Ifjúság
Balkeze a kedvese derekán, |
jobbja a völgyi város felé tártan, |
úgy beszélt a diák a szélfuvásban, |
úgy bámult rá a kis munkásleány. |
|
Amerre néztek, szoknya, fejfedő, |
köpeny s haj arra lebegett-csapódott. |
Nem álmodhatott szebbet soha szobrot, |
díszt magának az a tar hegytető. |
|
Rohant alant, mint kinek az a cél, |
eszevesztve egy-egy magányos mozdony, |
hogy utolérje füstjét, amit folyton |
elébecsapott az őszvégi szél. |
|
Így álltunk. Vizszintesen por s levél |
szállt ottlent, mintha szállna láthatóra |
válva megannyi boldog perc meg óra – |
Egy áradat volt már az ősz, a tél. |
|
Úgy lobogtunk, mint villám-érte fa, |
melynek ezer kis lángját ága hosszán |
szítja, de közben oltja is az orkán. |
Úgy lengett rajtunk haj, kendő, ruha: |
|
mint midőn szentek beszurkolt husát |
lobogtatá a máglya már – beh hősen |
égtünk, évekig, egyre sercegőbben, |
és sziszegőbben, mártír ifjuság! |
|
Oh, ifjuságom! Mit vártunk? Csodát, |
nem kevesebbet, nem, mint hogy beváltsa, |
mit álmunk rárajzolt a lenti tájra: |
az ifjui hit paradicsomát, |
|
hogy beváltsa az igazság honát – |
ki is vajjon? Az ember? Hit? Vagy eszme? |
Ezt is, azt is be sóváran kereste |
szemünk, miközben lobogtunk tovább. |
|
Lobogok egyre. Ropog már a csont, |
forr velőm, homálylik szemem világa. |
Összecsapott rég fölöttem a máglya. |
S nem jő az angyal. S nem vagyok bolond. |
|
…Tudok, ha mást nem egy ifjut, ahogy |
eget és földet magához ölelve |
Mózesként tekint mégis a jövőbe |
és égten égve sem lehet halott! |
|
|
Tavalyi tükör
Kinyitom az ősszel lezárt szobát |
a nyári házban – villan a tükör. |
Üdvözlöm azt, ki onnan üdvözöl. |
Aki ott várt, egy ujabb télen át. |
|
Hogy megszikkadt; hogy meginasodott. |
Hogy megmunkálta megint a magány! |
Alig van hús megvéknyult ajakán. |
Csak a szeme – még mohóbban lobog! |
|
A fagy-fércelte ajkak, a meredt |
vonások téli ág-boga felett |
vad napként tűz, küzd, vádol messzi fény: |
|
„Amért beléd költöztem egykor én, |
én, én, a szikra, abból – ismered! – |
mikor kezded már boldog életed?” |
|
|
Remény a légben
|
Megjöttek a fecskék, a gólyák |
s kerengve, eltünt fészküket keresve |
|
föl-fölhúzták egy röpke percre |
|
a templom földre omlott tornyát. |
|
S a paplak kéményét (a bombák |
azt is a – földre? Egyenest e |
|
amit a fecskék vágya rak! |
|
két gólya emlékezetéből épült ujra fel! |
|
|
Utak
Ösvényt, utat, akkor csinált |
az emberfaj, mikor – megállt. |
|
Mikor, mert állt, szétnézhetett: |
hol talál végül is – helyet! |
|
Mert nem úton van: bujdokol, |
akit a félsz hajt s a gyomor. |
|
csörtet a nép, amíg nomád. |
|
Farkas-zúg biztos otthona. |
Akkor örül, ha nincs nyoma. |
|
Nem célja, csak szimata van: |
feléd, meleg, asszony, arany! |
|
Akkor, hogy széttekinthetett |
s földet, eget fölmérhetett. |
|
Széttárta boldog karjait, |
|
Így adott-kapott parolát, |
nyert biztatást, tovább, tovább! |
|
dzsungel-éjedbe, Végtelen! |
|
|
Ferenczy Béni
kezébe vett egy-egy darab konok követ. |
Tapogatott rajta, simítgatott |
bólintott, járt, hangot adott |
s most már bennünket is követ. |
|
Születünk s máris este van. |
a milliónyi reggeli csoda. |
mihelyt a nap komorra fordul. |
De neki halálig s azon túl |
akár a földhódító első ember |
mögött a háziállatok világa. |
|
|
Fölvett egy marék agyagot |
s most épp úgy – szemmel láthatón – |
a Rend, a Hűség, a Szabadság, |
tárta felénk kisdedi karját, |
dalolva szinte, csak azért: |
|
Kődobáló férfi, új Deucalion, |
hogy hátrálnak a vad özönvizek |
|
Ha te sujtanál rá, a szikla |
ma is mózesi forrást szólna vissza. |
Oszd hát a példát, hogy semmi se meddő – |
|
vágyainkat, alak-teremtő! |
|
|
vad ösztöneinket is egyszer, |
kik követnek épp ugy sereggel, |
naponti s örök éjszakára, |
|
mindenség-szelidítő mester! |
|
|
|
Tavaszelő1
Bútorozatlan, mész-szagu, |
huzatos még, szél-járta még |
– se ablak rajta, se zsalu –, |
– ha bele-beledörg az ég – |
ez a gyalulás-, fölmosás- |
most szellőzi ki hidegét! |
fogadj be, készülő Lakás! |
fáradt és meghatott lakó – |
|
Mutasd, hol van a kapcsoló, |
hadd csavarjam föl ragyogó |
napodat, tejszin holdadat, |
tündér csillag-csillárodat! |
Be ölég volt már a sötét, |
a jég, a hóvihar, a fagy! |
és meleg- és fényvezeték, |
épülj fölénk, kék boltozat, |
te szabadság és menedék – |
csúnyán kifagytunk az uton. |
|
Meddig lakom itt, nem tudom. |
De úgy kell már a nyugalom, |
ablak és festmény a falon, |
könyv és gyümölcs az asztalon |
s az az ártatlan kényelem, |
hogy itt ül s beszélget velem |
|
|
Séta az árnyékommal
Úszott imént a szennyben? – |
|
Szeretnem kell s – gyülölnöm! |
s én kúsznék lenn a földön? |
|
No mégse! Bár ha – néha – |
|
|
Ismerd meg, hogy hol élsz. |
Vállalj mindent, mi földi. |
|
Ha nincs pokol s mennyország, |
|
csak ez – mi más? – lehet |
|
Keresd hát, te tudod, hol, |
s ne félj sem undorodtól, |
|
– csúfban és szépben – itt vár |
kezed ha szennyet is váj, |
|
|
A fenyők násza
Fújja ujra a szél a mord fenyők |
a zord fenyők a derűs völgy fölött. |
|
Nincs tarka szirmuk; nem libeg s donog |
s töri őket s ők ettől boldogok. |
|
Nagy messziről, hegy s hegy közt füst-szalag |
a titkolt, szégyelt, legszebb akarat! |
|
Bombaként robbantja széjjel a port |
miközben reccsen, hördül és jajong. |
|
Sírnak a büszke fák, hajlonganak. |
|
|
Két éj között
Átkozom feledékeny kezemet, |
karomat, hogy fogták bár, szoritották, |
zsákmányukat, csak egy-egy röpke órát |
tartottak meg – átkozom szememet, |
|
ajkamat, minden érzékszervemet; |
hálójukban volt fogoly a boldogság, |
bennem lakott a gyönyör, mit a csók ád |
és szökik ujra, foszlik, szertemegy! |
|
Az éden üdvét, melyet megszereztem |
üres emlékül őrzi buta testem – |
s azt is mikor? Ha hiánya sajog! |
|
Megtudtam, mi az élet, az egyetlen |
s sirnék, ha tudnék, olyan érthetetlen, |
hogy élek, s közben halandó vagyok! |
|
|
Amiből az előbbi lett
Bor és kenyér hívebben melegit, |
tovább táplál egy hír, egy kósza dallam, |
mint főtudásom s étkem, az, mit ajkam |
(s minden pórusom) belőled beitt; |
|
elmém galambdúc-rekesztékeit |
lakja ma is a frissen és a hajdan |
bevett adat, gond, élmény, tarka rajban – |
épp csak a legfontosabb, az tünik: |
|
az öröm, az égi korty! Tegnap este |
testem-lelkem főétkül itta-ette, |
főtüzelőül! – S árván, hogy vacog |
|
máris a szív! Él két karom, kezem még, |
de amit befogadtak: puszta emlék! |
Hülök, merülök – halandó vagyok! |
|
|
Az első légy…
Az első légy az ablakon, ni, |
dehogy száll! Mászik, térdre rogy, |
mosakszik s tárt karral köszönti |
– Allah il Allah! – a napot. |
|
És tántorognak börtönükből |
az első hangyák; félvakon, |
sántán, meszesen segítik föl |
|
Tisztítják magukról a földet |
zöld, sárga, piros rovarok, |
úgy örvendeznek, ölelőznek, |
mint győztesen kitört rabok. |
|
A föld-alatt, mint bánya mélye, |
nagy börtön volt – kinyílt! Szabad: |
S bensőmbe is lám fény szalad. |
|
Indul, mindent feledve ujra |
tárt karral szinte fény felé, |
szegény szivem is, hogy: hozsanna! |
|
és: üdv, örök Nap! – bár tudom, ha |
tél jő, mi jő… De hadd legyek |
legalább annyit boldog – Allah! –, |
mint a rovarok s a legyek! |
|
|
Óda a gyorsasághoz
Gyorsulnak a vonatok, repülők – |
|
Ahány sín és út – annyi ölelés |
köréd, vadóc Föld, annyi óvni-kész |
|
kar és kéz, mely – becéz! |
|
Ahány futó gép, annyi óriás |
simogatás rajtunk is, markolás: |
|
Másolva anyánk dagasztó kezét, |
dugattyú karjával mit gyúr a gép? |
|
Gyorsuljatok, vonatok, repülők, |
|
s nőjön, mely szemünk láttán áll elő, |
az a sorsunkat is kézbe-vevő |
|
Álmunkból és elménkből új világ- |
szellem szökell? Új eszme-góliát |
|
Gyorsuljatok vonatok, repülők, |
|
A jövő munkál? A múlt? Bűn? Erény? |
Mi gyúr bennünket kedvére kemény |
|
Gyorsuljatok vonatok, repülők, |
|
S ha csak azért gyúr az az Akarat: |
legyen, amit bosszúja odacsap, |
|
Gyorsuljatok vonatok, repülők, |
|
Vagy ő dagasztja azt az egy-akol, |
egy-pásztor igéretföldet, ahol |
|
nem lesz kín, bűn, nyomor? |
|
Gyorsuljatok vonatok, repülők, |
|
és táguljon a világ! Odakint |
de idebent is, lélek s szív szerint – |
|
Gyorsuljatok vonatok, repülők, |
|
Föl, Gyorsaság, föl, új egység-gyuró, |
fajták s földrészek burkát szétzuzó, |
|
Gyorsuljatok vonatok, repülők, |
|
Mért isten isten? Végtelen hona! – |
Oh mivé válsz, ha te jutsz el oda, |
|
|
A Császárban
Reggel, márciusi. A nagy, nyitott medence |
|
tiszta, mint hűvös női szem; |
nem pillogtatja meg egy hullám-rezzenet sem. |
|
Felhőtlen vagy borus ég alatt így magamban |
a medencét előbb eszeveszett iramban, |
|
majd lassítva, mihelyt füt bentről a melegség! |
|
mintha nem engemet, nemcsak ezt a medencét, |
akarná fűteni a világűr fagyát! |
|
|
Szívközelben
Esőben vágtat, meg-megállva |
|
Bölcs, henye, szomoru s vidám szó |
kavarul halkan s harsogón. |
Valami szép kaláka rendjén |
|
kiki boldogan, attól: ad! |
|
S fut bár szemem didergő tájon, |
azt képzelem – mint annyiszor – |
|
A magyar nép, a friss, hatalmas, |
meleg test, melyben rohanunk, |
és jó így szállni, mert a legjobb |
vigasz, ha így együtt vagyunk. |
|
Szó szóra csattan, mint a játszma |
Kincsek micsoda halma már a |
begyűlt adat, tapasztalat! |
|
Esik, zuhog: hideg, köd és est |
de semmi baj. De épp a nagy test |
|
|
Hol a két Szijjártó-fiú?
Az ikrek, a versenyben-nőttek? |
Iskolásként ismertem őket. |
Nincsenek már. Beh szomorú. |
|
Igaron őket. Kézen jártak. |
Úgy sincsenek már. Puszta árnyak. |
Fénykép a létük. Annyi sem. |
|
Hogy bírja az anyjuk, szegény? |
Húszévesen sem élnek már ma, |
mint akkor – új egyenruhában! |
táncolva! – nénénk szüretén. |
|
Beh büszkék voltak fiatal |
férjekként, műhelyükben, egyik |
a bognár-gyalupad, a másik |
|
Szerencse, hogy ő is halott, |
s így ma-élő mása nem érzi |
|
mit én érzek, míg itt iszom |
csöndben a Szijjártó-fiúkkal, |
hallgatva kövér sóhajuk: „Hajh, |
így tesz az élet!” Így bizony. |
|
szobrászként rólunk részletekben |
fölösleg anyagát, amíg nem |
|
csontvázunk – a Lényeg, az Eszme! |
Majd – még hívebben befejezve – |
|
vagy égi Volt-Nincs!… Föl, fiúk, |
addig is a fővel, s a borral! |
Mi gondunk szobrásszal, szoborral – |
Ha ez az út, hát ez az út! |
|
Percenként meghalunk. Dehát |
ahány perc, nem új létre szül meg? |
|
|
Amig tart ez a fura ünnep, |
|
|
Velencében
Messze a Sóhajok Hidjától, itt, ahol |
|
Velence, hanem csak Velence |
|
enni lépcsőre ül, asztalt térdre terit |
|
s a göndör gondolás, a nyalka, |
|
hol már laguna sincs: az utca tág s poros |
|
s az dalol – önmagának –, |
aki mos, fúr, farag, kalapál, aki fárad, |
|
hol a prostituált – maga is iparos – |
munkatelepére még jókedvün menet – |
összecsókol hasán – ingyen – egy kisdedet: |
|
|
– mert nem minden a pénz! mert Kényszer s Hatalom |
|
megvesz bár időt, izmot, elmét, |
|
itt vagyok honn! Amott már fényben áll a lét |
|
legsikerültebb kulisszája: |
|
Velence. Velence! – e „szép” visszája |
|
Ünnepli – hallom – a díszletet a Terem. |
Én – itt is szinfalak mögött – azt figyelem, |
hogy bemutatni mit fog a Történelem. |
|
Ülvén a látszat bár legdúsabb piacán, |
Művészet, így vagyok hived oly igazán, |
akár egy zsellérház udvarán, Ozorán! |
|
|
Mert ledől mindez. Minden leomol |
– akármilyen dicső a látszat –, |
mibe a lélek hálni jár csak; |
le, míg a mi szivünk komor. |
|
Mert, Szépség, dolgod nem az sose: tessék! |
Nem a szem kéje vagy, s nem a fülé. |
Keltsz vágyat s hajtasz mélyebb üdv felé, |
hol nyugalom vár, rend, ősléti egység! |
|
Nem cifraság – a lelkemet |
Fájtok, halálraitélt remekek. |
|
De reped a föld, s ércen, kövön áthat |
|
|
|
Örök berek
Kivághatták a vén nyárfát, |
|
mintha annyi ős előtt még |
|
melyben ember, állat és fa |
|
tűrve bölcsen napot, esőt, |
két vagy háromszáz esztendőt!… |
|
|
Bánat tavasszal
Szép szeme csupa tüske, könnyezik, |
de pillog s könnyet egyet sem ereszt el. |
|
S kivág minden második tengerit, |
ahogy kapál a szomszédbeli Eszter. |
|
Szellők, fények hasztalan kérlelik. |
Nincs isten megtudni, kire neheztel. |
|
S a nap – egy darab élet! – eltelik |
s ő jár, csak jár, csak hajlong a kereszttel. |
|
|
Jó május
ez a május – ha egyszer eljött! |
Naphosszat rángatja a felhők |
duzzadtan csüngő tőgyeit. |
|
Tej a sajtárban: zeng, csobog, |
habzik az udvarban a zápor. |
Állong még egy kicsit a jámbor |
felhő, bár mindent leadott. |
|
Süt a nap, fut a sárba ki |
gyerek s kacsa… Mignem fölénkbe |
téved egy uj felhő-tehénke |
s kezdődik megint a zuhi. |
|
De: tündöklők az éjszakák. |
Kószálunk. Folyton más az illat. |
Porták-szerte vad harcot vivnak |
a trágyadombok s orgonák. |
|
|
Vitorlások
halászmadárként fut fehéren, |
|
|
Más kettő épp oly feszülő |
vásznakkal, épp olyan merészen |
az ember vadszeliditő kezében. |
|
Sakktábla már a tó, ahogy |
ez szögben, az ívben, amaz |
|
Öröm a szemnek. És vigasz! |
Neked vigasz, oh szív! Miért? |
Hogy ennyi erő összefért! |
|
|
Diákkor
A töltésen mentünk, a talpfák |
élre lépett lenyújtva karját. |
|
Nyúlt hosszan a síkon a sínpár, |
|
orjás lajtorja, mennybeli, |
|
nem látszott a vége neki, |
csak elhajolt egy messzi hídnál. |
|
Mentünk az üdvösség felé s én |
|
szóltam: lépjen csak föl, Piri, |
|
s szólt ő: de maga is, Öcsi, |
s billegtünk, folyton összenézvén. |
|
Cece! Béri-Balogh Piroska! |
|
husvéti rét, talpfa-sorok: |
lánglépcsők édeni tilosba! |
|
…Nem, nem jutok oly mélyre mégse, |
|
hogy most már csak öreg legyek |
|
s ne végig ő is, a gyerek – |
Testemben most is libegése! |
|
|
Vigasz
Panaszkodtál, én meg a köveken |
|
Suhant ujjaim közt a szintelen |
Látható lett szinte a Perc. |
|
Tapintgatták ujjaim az Időt; |
s csak hallgattam, csak szedtem át |
|
Szomoru lettem. Vagy… hogy is? Az a |
ő már akkor is tudta, hogy |
|
|
A zene szava
Egy szót, csak egyet ejtene, |
egy messzi, még ember-előtti |
tiszta szót szeretne kilökni, |
s vált annyi hangra – hasztalan! |
mert az a szó, az hangtalan; |
aggastyánként azért dohog, |
azért sipít úgy, mintha asztma |
nyelve hegyén volt, az imént |
majdnem kimondta az igét, |
azt az emberfölötti szót! – |
azért csillant föl a szeme |
s kacagott már-már a zene, |
kezét tördelve, fölzokogva, |
azért fut hirtelen sarokba, |
mert elfeledte azt a szót, |
a rend-tevőt, a fényhozót, |
attól visít húr-pattanásig, |
hogy a hátgerinc belefázik, |
attól nyúlik föl s nyaklik össze |
s fülel eszelősként a csöndbe – |
Hallga, mire is? Hogy „Szeress”!? |
Mert attól még boldog lehetsz? |
Egyszerre olyan önfeledten, |
mint boldog nők a szerelemben, |
majdnem megkapta azt a szót – |
attól fetreng, veti magát, |
vagy az ujszülött csecsemők; |
mint vad lovak és tébolyultak |
s vad folyamok, ha mélybe hullnak, |
mint a megdördült nyári ég |
ahogy fogát villantja – egy |
|
szót, egy ég-sugallta, egy |
egy villámfényű hirtelent |
annyi vággyal a szívben, annyi |
hittel csak embernek maradni – |
|
Ezért törnek egymásra ismét |
s ismét futamok, dallamok, |
hogy egymásból kikényszeritsék |
ezt a szót, ezt a konokot. |
Fölsikolt egy-egy még: segítség! |
mint ki szivébe tőrt kapott, |
aztán görögnek tova ismét, |
megannyi hasztalan halott. |
|
Mert kezdődik megint, mert nincs vég, |
mert megleli tán az is üdvét, |
ki a legfőbbről csak dadog. |
|
|
Don Juan megtérése
És amidőn elkezdtem haldokolni |
és föltéptem az inget mellemen |
s vénen is anyámszülte meztelen |
hányódtam (pfuj!) s nem tudtam csak habogni, |
|
mert szem vakult, fog lazult s hullt s a fülben |
siketedés tenger-moraja kélt |
s szivemet is – még egy kis melegért – |
kitakartam s végleg megszégyenültem: |
|
ki volt velem? S ki lesz? Hisz mind nagyobb csak |
kiszolgáltatottságunk a hiu vigasznak, |
hogy van menekvés… (a szerelem!) – Igaz |
|
asszonyunk most választódik ki; az, |
ki oly türelemmel mossa le szennyünk, |
mint az az első, kitől megszülettünk! |
|
|
Nyáreleji éj
Elállt a futó esti eső. Rögtön |
kacér kis mécsüket kiakasztották |
a szentjánosbogár-tanyák a földön; |
ezer szentjánosbogár-világosság |
|
gyúlt odafönt is, az égi mezőkön. |
Mézillatot küldtek a megmosott fák. |
Tücskök szóltak – őrjöngve tam-tamozták |
a néger éjben: most már csak öröm jön! |
|
Tündérvilág lett. Rá, kereken, feltünt |
a hold, a tóból, vörösödve máris. – |
|
De, ugy-e aztán csak nyugodni mentünk, |
|
nem bánva, hogy ragyogni fog tovább is |
mindez a csoda köröttünk, felettünk? |
|
|
Hagyhasd el így az egész lét-csodát is! |
|
|
Éjféli séta
Kedvem ellen kószálok itt. |
Szivem tán megkönnyebbedik. |
mint beteget úgy járatom. |
|
Én mennék régen ágyba már; |
fáradt vagyok, későre jár. |
De ő, ő még, mint a gyerek |
föntmaradna. Bár kesereg. |
|
Hold süt. Vén présházak előtt |
megyünk, múlatjuk az időt. |
Jön velem már oly hallgatag, |
hogy szinte mellettem halad. |
|
Beszélnék hozzá. Hasztalan. |
Ballagok én is hangtalan, |
már-már közönybe hullva, hogy |
|
|
Megszülhetetlen magzat
Megért, megtellett a szívem, |
Megfogant a szívem s dagad |
|
Csak nő, nő bennem – bajra, mint |
|
Szállna belőlem a szívem. |
Hiszi, jobb sorsra törhet. |
Többet tud nálam is, hisz ő |
|
És nő a kín és – hasztalan – |
Oh mért nincs élő nélküli |
|
|
Szellőzés – tisztulás
Az első fagy csípése be jó az arcon, orrban! |
Kiöbliti üdítőn lényünk valami más! |
Folyik minden ízünkben szellőzés, tisztulás. |
Úgy dörzsöljük kezünk, mint vásár utáni torban. |
|
S első légvételünk a tisztító, friss tavaszból! |
Az mosdat ki bennünket a tél szennyeiből! |
S az első rózsaillat, mellyel belénk ömöl |
a nyár: a halhatatlan, vizpacskoló kamaszkor! |
|
S az első korty az őszből! Vagy a fenyő-fedett |
magaslat szikla-csúcsán! Vagy sós vizek felett! |
Vagy mikor hír ilyen jő: megszünt a háboru! |
|
Próbálván annyi boldog kezdést, fölszárnyalást, |
miért rettegjük azt a legtágabb egű mást?
|
Nem, nem, nem, a haláltól se leszek szomoru! |
|
|
Hajó-út
Szalad a hullám, földobja nevetve |
habtajték-ingét a sóvár szelekbe. |
|
Játszik a tó (nem szégyelve magát) |
|
vége-látatlan bacchanáliát. |
Hullám hullámra hengerül; kacagnak, |
ahogyan egymás hátára szaladnak, |
|
a pillanat szülöttei. Soha |
|
ártatlanabb és tisztább orgia. |
Szeretik egymást! Ki venné el tőlük |
örömüket? Se multuk, se jövőjük. |
|
Egész életük ez a lendület. |
|
Mozgás-világunk legtündériebb |
lényei – sem tudatuk, sem szivük, sem |
tartós alakjuk; vágyuk van, egyéb sem, |
|
azért oly tiszták, noha boldogok. |
|
Nevet a nap, csak ő, ő tudja, hogy |
mire való ez a beláthatatlan |
szerelem, ez az elfáradhatatlan! |
|
Sebesültek
Szomorú voltál. Én sem épp vidám, |
csak egy csöppel kevésbé szomorú; |
csak annyival, hogy – férfimód hiú – |
földeritselek. Rögtön azután |
|
átröppent – szinte rólad – énreám |
az a „minden hiába” ősi bú. |
S akkor te lettél több akaratú! |
S végül is eltelt – jól – a délután. |
|
Most este van. Elment a nap. S az élet! |
Hallom a kertből már derüs beszéded. |
Én meg szeretném megköszönni néked, |
|
mi lett szivünkből! Homokóra! Mérleg. |
Két-vödrü kút! Két sebesült, akik |
egymást fölváltva viszik a – sirig! |
|
|
Versírás
Lökés, szivás, lökés… Ahogy |
töprengek s észre sem veszem, |
|
Gomolygás, még harctér vagyok, |
De félsz és mersz lármáin át |
|
|
Lószőr, macskabél…
|
Lószőr, macskabél, gyanta, fa |
s mennyi kín kellett s türelem, mig |
|
– s hány kudarc tapasztalata! – |
úgy egymásra leltek e semmik, |
|
lószőr, macskabél, gyanta, fa |
s jaj szólt, egyenként, hanem tán az isten |
|
|
Lószőr, macskabél, gyanta, fa |
zöreje hogy lett arany zöngzetű |
|
Lószőr, macskabél, gyanta, fa, |
szögesdrót, temetetlen katonák, |
|
rossz pléhdoboz, őrült anya – |
dalt adj ki, dalt, kezem között, világ! |
|
|
Öreg bognár
a csupor tej, otthon amely vár. |
az alma buzgóbban figyel rám. |
|
Baj is ért, dagadt a kezem, |
vizsgázik majd a szerelem, |
lévén im negyven éve házas. |
|
…Vizsgázik majd az isten is: |
alhatom-e, míg nyugodnom kell, |
tudja-e még, mit mire visz, |
mig ráhagyja dolgát az ember. |
|
mit nem hord – ifjúkorom arcát! |
Rajtam bíz megkopott csunyán. |
Adja tovább, ha látta hasznát. |
|
Több is lehetek, mint mi lettem? |
Fura lesz, ha más vallja ki, |
mire füleltem a szivemben. |
|
|
Hála
Rőt-kék őszvég. Mégis végbe ment hát! |
Bent a termés. A nagy víz körül |
puttonyvivőktől hangos a hegyhát. |
Félt a szív. Most – mint az ég – derül. |
|
Őrzi tükre békéjét a fényben |
– nagyságával oly megnyugtató – |
s hegyet, hajót, horgászt hálaképpen |
mindent megkettőz a néma tó. |
|
|
Sziklaszál a vízben
tartják körhinta-szédületben, |
az egész kis külön-világot! |
|
|
Április
|
rádgondolnom a vízmalomról! |
|
rádgondolnom a vadgalambról! |
|
Ahány rezzenést tesz a föld, |
|
Fütty harsan, felhő utazik, |
ég, csillagaival, rét, illataival, |
veled titkosan összevarr. |
|
Sőt a sárban a cinke-lábnyom. |
|
Be jó tudnom és be jó látnom, |
minden terád is tartozik. |
|
Élsz, velem, ezen a világon! |
|
|
Örök s mulandó
A gangon ültünk. Besötétlett. |
S mit elhagyott a fény, a nap: |
okos és szomorú beszéded. |
|
a sok mellékesből a lényeg, |
Munkáltak fürgén a szavak. |
|
Ott állt homályt, romlást legyőzvén |
– rembrandti, tiziani festmény – |
oly készen, tisztán, halhatatlan |
|
a mű, melyen nem öregedhetsz, |
hogy odanyultam akaratlan |
eleven, mulandó kezedhez. |
|
|
Vágta
karórám s fölhuzott szivem |
|
s a hideg csillag-perc között. |
|
Hogy üt s kiált egymásra a |
és az – mely mégsincs nélkülünk – |
|
Két mén rohan párban, de úgy |
|
Versengve egy szekérrel, egy |
Haza? Jó volna tudni, hol |
|
míg – kerekével ég felé – |
|
|
Halott barátom fiai közt
Emberré nőttek a Foki-fiuk. |
Most még egyformább a fülük, foguk, |
szájsarkuk, ahogy szalad kétfelé – |
|
Az emberevő, dühöngő anyag |
kiadja mégis a halottakat? |
Ki őket, kikre ajtót, örököt, |
|
Árvák arcáról – szinte rács mögül – |
kisütő, sírontúli mosolyok, |
|
Holt pajtás, Foki Pál, ujra kinyílt |
villant felém? Hogy mégsem úr a sár- |
|
Valami mégis csak visszakerül |
a szörnyű azután-ból, ha a rög |
|
Szép volna a hit: foly odaát |
vívunk testtelen is, mint a rege |
|
Nézem – no nézd te is új, kék szemed – |
Jobb, nemesebb. Nézem mosolyodat. |
|
Lázári, riasztó perc. De vidám |
Nyertél valahogy – mint Katalaun |
|
Fény vagy; – nevedet, a rég csupa-bút, |
ejti kis özvegyed, hogy csupa fény |
|
Ő, aki annyit sírt épp a fiak |
boldog kacagással mondja ma ki: |
|
Van hát, van a vad-vak Szörnyetegen |
S nem, mégsem csak dajkamese, amit |
|
Lehet: hogy e földtávu lét se más, |
s minden születés neked, emberi faj, |
|
Hogy van erő, mely a siron is át |
megment valamit belőlünk, elevenen? – |
|
hős Szerelem, végső szent Kegyelem |
kitör a mulandó testből, ami |
|
benned hiszek én, megváltó, merész |
S bennetek, egymást fölfeszitők, |
|
…Nem sírban nyugoszol, Pali; sehol |
Fiaid hordanak s – gyümölcsei a fát – |
|
|
Fájdalomtalan
Szeretném kikanyarítani, mint a |
|
gyümölcsből a férges helyet, |
szeretném késheggyel kivenni |
|
testemből nehéz szivemet. |
|
Fáj s fáj – és oly jó gondolatnak is, hogy |
|
nem marad semmi a helyén: |
hol kígyó kínjaim nyüzsögtek, |
|
átjár a szél, betűz a fény! |
|
A zúg, mely most csupa nyirok, sötétség, |
|
bacillus-telep, fájdalom: |
tág ablakot kap, nem is egyet, |
|
S élnék, kószálnék; végre igazánból |
Hol poklom ég most, átsuhanna |
|
|
Vérszerződés
Tű, szálka véremet ha ontja, |
ez az állati, s én vagyok. |
|
És te nevetve ma a cseppet |
egy csókba fölszíva lenyelted. |
Cinkos szemed rám ragyogott. |
|
És több közöd lett lényegemhez, |
több a jövőmhöz, mint nekem lesz. |
Úgy néztél már, mint birtokod. |
|
|
Nem folyamatosan megy az élet…
Nem folyamatosan megy az élet, hanem |
mutatója: meg-megragadva egy helyen, |
|
Áll óralap-arcunk s már hogy időnk is áll, |
bent valami rugó s kint újra lekaszál |
|
Nem napot öregszünk, nem heteket, nem is |
Tegnap gyerek voltál s ma tükröd, a hamis |
|
S mert fut a föld mégis, ugy tetszik néha-nap, |
nemcsak hogy megáll, de hátrafelé halad, |
|
Igy játszik az idő, maga módján igy ád |
mennyit a kaszás, ha lendítve a kaszát |
|
|
Nyáréji kert
a diófák boltíve pincesötét. |
|
A mandulafa, a legöregebb, |
|
ím csillagot gyümölcsözött. |
|
|
megválthatatlan, de örül a szem. |
|
|
Nem volt még soha közelebb |
s tán nem is lesz ily kéz-közelben soha már |
|
|
A karácsonyfa-fénnyel olykor |
|
|
Zápor után
cserjésben még az út bajos. |
|
A bokrokon ahány a csöpp, |
annyi a szivárvány. Libeg, |
vakit – a völgyben gőzölög – |
|
Tízholdas ékszer kirakat. |
Az ember, az állat s madár |
rombolja, ha érinti csak. |
Nem járja más: a napsugár. |
|
Meg egy kis szél, oly enyhe, hogy |
csak a levél leng, nem az ág. |
Mily szép volt, arra gondolok, |
|
|
Négy ifju lánnyal…
Négy ifju lánnyal van tele |
Boldog: reggeltől estig hangot ad |
kés, villa, bögre, tál – tál csengő cserepe! |
|
Szék tör tréfául, ablak jót kacag |
mint friss retek fehér fogak alatt. |
|
Négy ifju hölggyel van szinig |
járná falait; egyre fölsivít. |
|
Szél s napsütés kint s madarak s vidám |
|
cosinus! – de milyen szabad, |
sulytalan minden a vizsgák után! |
|
És két fiú-név közt: metodika
|
és Braque! s Hemingway (fölényesen)
és |
|
hol megrovás, hol sürgetés |
hangján: Tuli! Pálci! Ági! Ika!
|
|
Lépcső s emelet döng életerős |
nem más: víg fecske-raj, gyors falka őz, |
|
sőt halcsapat (az ablakokon át!) |
|
gyors fickándozással ki-be – övék |
|
a kert, a part, a tó, az ég, |
a jelen, a jövő, a teljes-egy világ! |
|
Szívemig érzem, milyen jó, ha jár s lám |
|
jól jár egy óraszerkezet – pörög, |
forog minden kis kerekével az örök |
|
emberi-nemzet, a remek csinálmány! |
|
|
Erdőben
Nem nyomul közénk ennyivel |
|
Szót ért csak annál hamarabb |
|
Fű-zöld fejű, hó-begyű, kék- |
|
nem lehet elég lent: elég |
|
|
Úszó
a tó. Kék légben angyal, úgy uszik |
|
Be- és szétrántva tagjait, |
|
|
Záporok
Zuhogott. Elállt. Zuhogott. Elállt. |
Fölnéztünk, ágaskodó paripák |
s vágtattak nyihogva tovább |
|
Mimikriben
gyönyörű rajtad az a toll-boa. |
S az az up to date uj cipő! |
Ne félj! Nem figyel föl reád: |
|
Rejtett párbeszéd
Hogy vagy, sebem, szivbeli seb? |
– Egyformán most már: cseppre-csepp. |
|
– Azért én dolgozom tovább. |
|
Hogy-hogy? Nem gyógyulsz be soha? |
– Ne légy már olyan ostoba! |
|
Féreg leszel bennem?! – S ha báb? |
S repülni majd én mentlek át? |
|
Találkozunk hát… ama nap?
|
– Ha végkép elfogyasztalak! |
|
|
Királyi hála
Munkából jövet a Kaposvíz mellett |
a summáslányok margarétát szedtek |
s fönnen fecsegtek, nem gyanítva, hogy |
a Kaposon át mindent hallhatok; |
|
épp a hunyó nap nagy pénze előtt |
fecsegtek olyan szív-melengetőt |
(egy diákról, ki előző napon |
jött meg a tejszállító fogaton…) |
|
hogy mindmáig az aranylón bukó nap |
érmén dombormű-remekként ragyognak. |
|
|
Megbántott gyermek
A mindenható, a rajtakapott. |
|
Ahogy a fájdalma, a könnye, |
|
Nagyobb vagy, mint a fák, |
nagyobb vagy, mint a csillagmiriád. |
Te vagy a teremtett s a teremtő világ. |
|
|
Átváltozott leány
futkosott félvadon, ahogy mi. |
S elkezdett egyszer csak szeme |
|
ahogy utánunk átszökelte – |
|
Táncolt, nem sejtve, hogy |
mint lappangó, baljós betegség |
|
torkossággal még – hogy lenyalta: |
|
költött; mindnek hősnője ő lett. |
S egyszer csak nem jött ki közénk |
|
morgó zongora fogta fogva. |
Ha kijött is – már nem felelt |
|
s halk trágár kamasz-szó követte; |
így ment egy más égtájba át |
|
|
Gyorsvonat az alagútból
frissen kattogva, hogy ta-tat,
|
a csupa-csont, csupa-izom, |
gőztől és füsttől részegen |
Xerxes-i, Caesar-i hadak, |
hittel csattogva, hogy ta-tat,
|
|
a várva-várt segély-csapat |
|
|
Elmaradók
Egy-egy jópajtást, pályatársat, |
hogy földbe tettünk – elmenőben |
megnéztünk egy-egy régi sírt is |
|
Mint pinceszerből jőve, este, |
|
Egyre kevesebb lett, akikkel |
a temető-kapun kiléptünk. |
|
S most ugy érzem, csak elidőztek, |
csak – szóra szó – ott alkonyultak, |
hogy végül is ott éjszakáztak |
a régi holtaknál az ujak. |
|
|
Páris, szerelem
a légtornász-artista föcskék |
|
|
a sok gyors-hangu jeladás |
egy-egy sikoltás fonalán a zuhanás |
kacajokon a gyors páros fölivelés |
merész és biztos kusza buzgalom |
Páris, szerelem, ifjumunkás-mozgalom. |
|
|
Paraszt zárdisták
Én ismertem a falusi zárdistát, |
ki leányként is nyaranta mezitláb |
hányta a trágyát, apja s bátyjai |
fültanujaként és csak ősz felé vett |
bőrcipőt, skapulárét, Szent-Szűz érmet |
s lett ujra bennlakó, túl a hegyen, |
Tolnán, Regölyben, vagy Pincehelyen. |
párban vonulni negyven-negyvenöt |
lánytársával vasárnap misére, |
a frissen söpört utcán, földre nézve, |
hogy rosszra egy tekintet ne kisértse; |
kezében olvasója gyöngy-füzére – |
kinyúló keze paraszti vörös volt, |
s igy – egybekulcsolódva – oly erős volt, |
hogy azt éreztem, egy bikát megöl. |
|
Ördögűzés
|
kedéllyel egész nap – vasárnap – |
rángattam csomóit a sárnak, |
|
|
és most, hogy már pihenhetek |
tagjaim a hűs tiszta ágynak |
s szinte súlytalan heverek: |
|
jön ujra gond, kín, vád, kétely, a lélek |
dúvadjai – de láncon, mint a véreb |
nem marva, csak – palánk mögött – a lécet; |
|
tajtékozhatnak – varázskörbe zártan |
kezdek aludni, szenvedve, de bátran, |
|
|
Jutalom
Mert luxus a bánat, luxus a bú, |
|
luxus a szerelem gyötrelme, |
tudják a szegények (s szentek) nevetve |
|
„Buja bűn”, „úri szenvelgés”, „hiú |
játék”, ha fáj az embernek a – „lelke”! |
Oktass, nevelő munka! Semmi lecke |
|
Fogam szorítva gyürtem le a földet |
s gyürtem a földre magamban a Szörnyet |
|
Fekszem; ősemberként. Vagy mintha ő |
nyujtózna vendégként testemben, a jövő |
|
|
Tükör az éjben
Attól külön sötét az éj hogy hangtalan |
|
megyek a téli éji faluban |
|
A visszhang itt a közelben lakott |
|
|
Szűz
megláttam, belém költözött, |
|
már ittjárt bennem föl-alá, |
|
mint egy üres lakásban, egy |
úgy zengett – rögtön odalett |
|
Betöltött minden csöpp helyet |
|
Önkéntelen, mint a kacaj, |
fut szerveimben ő, csak ő, |
|
De épp, mert minden porcikám |
|
de félek, oly mély gyökerü, |
|
Mert nem kell, nem kellhet, ha igy |
|
szeretném bajban látni és |
|
Szeretném átölelni s szét- |
|
Ezért kell, érte s magamért, |
|
|
Szivem
Egy vendégem volt, a szivem; |
házamba tért, bennem lakott és |
ott vénül meg, ott lesz halott és |
|
Ki-kitekintett, kacagott, |
vagy zokogott a ráhullt fényben, |
a világ tündöklő szemében. |
Ismeri mindenki, csak én nem. |
|
– Nem barátom – a zsarnokom. |
Pribék-ököl, úgy tart, hogy fájjon, |
záró bilincs nagy hosszu láncon – |
De hogy mihez köt, nem tudom. |
|
|
Bordal
Laforgue szellemének!
|
Ők meghaltak, én itt vagyok. |
|
Ők porladnak, én vigadok, |
mert – egyre még nyerésben: élek, élek! |
|
Nálam mindkettő kevesebb, |
’sz egyikkel sem cserélek! |
|
|
Ide hát, öröm, félre, bú! |
a Kincs, a legtöbb, és a Jó, a legfőbb!… |
|
Mert senki nálam gazdagabb, |
|
se jobb, se halhatatlanabb! |
Csak a kukac, mely elkölt!… |
|
|
Tisztítótűz
Füst húz hosszan a beton-úton át; |
égetik már a krumpliföld gazát. |
Ahány kupac, küld kék füst-patakot; |
fanyar illatu estben ballagok. |
|
Lépek át füstszalagot hallgatag, |
ötödiket már vagy hatodikat, |
füstöltetem magam, mint kolera- |
gyanús vidékek régi vándora. |
|
Füstöltetem magam, mint aki rég |
kín-vállalással üzte ördögét. |
Pokol-rőt ég alatt törlöm szemem; |
könnyem pörög, de nem könnyebbedem. |
|
Honnan jövök, micsoda fertező |
vidékké válsz mindig, oh mult idő? |
Az ablakon át mily Gonosz nyomúl, |
honnan az ajtón kifutott az Úr? |
|
Mit tudom! Vágyam van csak, hogy hidon, |
kapun, próbán átjussak, gyógyitón, |
vállalva nem ily könnyü könnyeket – |
kín veritékeit, vércsöppeket! |
|
Jó volna véresen bár, üszkösön |
keresztültörni valami tüzön, |
tisztitón, valami jó Hatalom |
kemény kúráján, piros parazson. |
|
S meghallani bár csonttörő bajok |
között valami magyarázatot, |
szóra birván az Okozót magát, |
bárhogy, bár önnön jajaimon át, |
|
úgy, ahogy a megcsigázott fogoly |
ajkával mindig vallatója szól, |
ahogy a meggyötrött szavain át |
mindig a biró födi föl magát! |
|
…Lángban a fák, a bokrok; csupa hév |
s izzás a táj: kigyult megint az év! |
Életem izzó őszén haladok, |
a legnagyobb próbán, mi várhatott. |
|
Vár immár tűznél, víznél, Belzebúb |
próbáinál szigorúbb próbaút, |
mely, ha felold, ha nem, így is, ugy is |
vétkesnek mond ki: pusztulásba visz! |
|
S ismerős közé többé nem bocsát, |
hogy fölmutassam szivem igazát. |
Fura biróság, mely pusztán azért |
büntet – halállal! – mert vádlottja élt! |
|
|
Nem hiszem…
Nem hiszem, hogy odaát meglelek |
valakit is azokból, akikért |
testem és lelkem nem bánta, hogy élt. |
|
De annyi boldogságot, örömet |
vesztettem velük, kik már odaát |
vannak, akárhol, és itt a világ |
nélkülük annyival kegyetlenebb, |
|
hogy lassan kezdek mégis oda vágyni, |
ahol ők vannak, akárhol, akármi |
formában, kiket ideát szerettem |
|
s azt kezdem hinni, hogy bármilyen alakban |
az az odatünt boldogság is megvan – |
ha emléke oly örök a szivemben! |
|
Csillaghullás
Oda lett hát ez a nyár is. |
Hull a csillag – úgy zuhan le, |
ahogy csüggedt kéz legyint. |
|
Kőasztal, bor, kora este, |
csak a sorsa-únta csillag |
üt sziven, ahogy legyint, |
|
s leejtődik, hosszu ivben. – |
Abban a nagy legyintésben |
benne az is, hogy: ne kérdd. |
|
Este csillag, nappal csüggedt |
|
gond, vivódás, kéj – mit ért? |
|
feleletül téged nyujt föl |
– félméterre! – vén karom, – |
|
|
Képeslapok
Feledni a vad nyári hajszát, |
|
mint jobb időket élt hölgy, |
kezdi magányos passzianszát, |
|
Tavasszal sem volt ily tevékeny, |
nyáron sem volt ily munka-lázban |
a természet, mint most a – pusztulásban! |
|
mintha mind csak őt fosztaná |
|
|
Összehordtam az égetnivaló halott gyomot. |
hatalmasabban, győztesebben |
idéztek föl egy korszakot, egy boldogot, |
mint szimfóniák s márványoszlopok! |
|
|
|
Üvegvilág
„Vigyázz! – hallom szívemben – |
|
fáj és fáj minden szépség, |
|
Meddig kimél az őszi szél még |
|
Nincs szél még, napsütésben |
levél – halotti csöndben – |
|
|
Hangtalan
|
Egy forrás-tiszta őszi csepp |
szaladja végig a fekete ágat, |
szólni akar, szinte, akár a szemed, |
|
|
Szeles éj
megint a csillagos nagy éj, |
Valahol egy hű tiszta kéz |
méri már, mit adott az ősz. |
Nem látom, de hallom, hogy forgolódik, |
kutat az árkokban a szél: |
leljen valami neki-jó holmit. |
Kezemben a vak istálló-lámpa |
csillagok közé a láng-másvilágba. |
|
|
Nyárutó, pókok
Elmentek a sasok, a vércsék. |
Némák, de fénylők még a lombok. |
Most szövik országlásuk össze |
|
Frissen szerelt villanyhuzalként |
feszülnek s már-már húsba vágnak |
és ág és ág közt szinte pengenek |
|
Fényből szőtt csipke, özönével |
(háló- s kosárfenék-alakban) |
csillan föl s tűnik el köröttünk |
|
Beh gyönyörű s be undorító |
e selyemszálak s szögesdrótok |
frontvonala, mellyel az ősz vár |
|
Bámulom a szép csapda-rendszert, |
de borzongva nyúlok a számhoz, |
s törlöm, mivel az ősz nagy ökle |
|
|
No man’s time
Füleltünk. Halkult és – „Hallod?!” – elállt, |
el a féléve zengő ágyuzaj! |
Messziről egy-két csata-böffenet még, |
aztán – bár szinte szomjazta fülünk – |
sem az a dörej, mellyel távozik, |
sem az, mellyel megérkezik a gránát, |
sem a puskatűz tavi vartyogása… |
|
Csak csönd és CSÖND és CSÖND! S e hirtelen csönd |
|
lett esemény most, érzékelhetőbb, |
akár a hidak légbe fröccsenése, |
akár midőn pincénkre dőlt a ház; |
szivünkre légnyomást most ez hozott, olyat, |
hogy most is légzés-vesztve néztük egymást: |
tul fogjuk élni? |
Fülelünk, de csak |
tartott tovább a csönd, a Csönd. S mi éltünk. |
Sőt tágult, villámgyorsan. Zuhanó |
ejtőernyős felé száguld a föld úgy, |
ahogy felénk a jövő. S egyre éltünk. |
Aztán egyszer csak rándítva kinyílt |
valami értelem s lebegni kezdtünk |
egyenletesen már, de még csodák közt. |
Oh az a perc! A kor e senki-perce! |
A no man’s land-ok idején e röpke |
no man’s time! Ez a treuga dei! |
Az addig külön-sorsú szökevény |
katonák s közénk mosódott zsidók |
olyanok lettek, mint mi, teljesen. |
Milyen egyenlőséget, oh milyen |
földújulást igért ez a süket perc |
e dobhártyát feszitő ősi csönd |
|
|
Kacsák a tavon
Kar-karba szinte egy tojó, |
|
Mint tánc után, ha a terem |
|
– Háp? Háp? – Háp! Háp! Háp!! – Bölcs szivük |
hogy sár és hó lesz mindenütt |
|
|
A naphoz
Lehullsz, arany nap! Vagy dehogyis te hullsz. |
Mi fordulunk el tőled! A Föld rohan |
|
szédült körhintáján velünk! Mi |
|
távolodunk, repülünk – riadtan |
|
tekintve hátra, mint kanyarokban az |
expressz-vonatból, Rád, aki ott lobogsz |
|
most is, ahol tavaly s tiz éve, |
|
így bizonyítva, beh szűk is a kör, |
|
melyben mi forgunk, egyre vadabbul e |
kis sárkorongon, míg csak a gyorsuló |
|
keringés vad centrifugája |
|
arról is a hideg űrbe nem lök. |
|
…Fogózzatok jól össze, tekintsetek |
egymás szemébe, hű szeretők, a vég |
|
percéig bámulva – s köszönve! – |
|
amiben éltetek itt, a mennyet. |
|
|
Madarak és öregek
Az estben egy-egy agg levél, |
|
Rendtevést, ős kibékülést, |
|
|
Dárdavivő
Egy hétig voltam pesti! S most az esti |
eső-paskolta, őszvégi határban |
– hol kóboroltam – mit hordtam magammal, |
jobbomban szinte? Nem mást, mint hatalmas, |
fényes dárdaként a Váci utat. |
bámultam nappal villamos-sinét |
és este végtelen lámpasorát, |
lakván jól kint már-már Újpest felé |
(a Frangepán uton) körösztanyám |
Fejem, a nemrég szűk falusi fej, |
helyén egy – léghajó? birodalom? – |
egy csillagvilág izzott s nőtt, de szinte |
percenként s tette csizmás léptemet |
tánckönnyüvé a dülőút sarában. |
A Vasas-otthonban, hová Lali |
(unokabátyám, lakatos-segéd) |
naponta elvitt, Bokányi beszélt |
asztaltetőről olasz nagyanyái |
tüzével müködtetve rengeteg |
hajfürtjét és majdnem annyi kezét |
fogadkozva és apró termetével |
vivó-állásba egyre úgy szökellve |
a Parlament, a Belváros felé, hogy |
egy pillanat s – modern Gerelyvető, |
amire folyton lemutogatott, |
azt a kezünk ügyében heverő, |
fénnyel és sínnel, csöngéssel, dalokkal, |
nőkkel, fiúkkal végtelenbe nyúló |
és végtelen erős Váci utat, |
|
mely rejtelmesen most messzi helyén |
úgy várt, hogy közben itt is volt, kezemben. |
Vittem, pörgettem szinte, könnyedén, |
nem sejtve még, hogy költőnek születtem! |
|
|
A legcsábitóbb szerető
Mindnyájatokat itthagynálak. |
|
|
Szivem bár csupa szeretet, |
mindnyájatokat itthagynálak, |
itt asszonyt, szülőt, gyermeket, |
itt, ahogy ti is engemet, |
|
ha ezt súgva kinálna ágyat |
ezer év mulva költelek fel.” |
|
Mik várnak ott? Mily népek, tájak? |
mindnyájatokat itthagynálak? |
|
|
Éjjel, hanyatt
várták mily nagy úttal csak |
|
Míg azt nem éreztem, hogy |
s fekszem hanyatt, az égbolt |
|
Fekszem s már millió fény- |
|
Gyáván és büszkén, össze- |
|
|
Kat, kat…
Kat – kat, kat… Gépfegyver zörej! |
csak asztalomra tett karórám |
|
s várövön a páncéltorony. |
Ahány kat, annyi – s százszor annyi! – |
találat sziven, homlokon. |
|
Hull – esőként – az áldozat, |
szűz és aggastyán… Szennyes, aljas |
|
Egyre több, ki helyükbe áll. |
Lehet, hogy ő veszt, a halál? |
Oh mennyi vér! Meddig? Mi végre? |
Beveszünk mégis, szörnyü vár! |
|
|
Danse macabre
Kibúvunk mi a gyászruhából; |
konokan és sértetten gyászol |
|
Fekszik teltéig az időknek; |
csupa szótartás, csupa gőg lett |
|
Mibe végleg begyömöszölték, |
hordja kihízott ünneplőjét |
|
Mely szintén azért új, mivel szűk: |
hordja cipőjét, melyben esküdt |
|
Kötöttük bármily laza bogra |
nyakkendőjét, meg azt sem oldja |
|
Beköté magát szigorúbbra, |
mintha rén-szánon kelne útra |
|
Könnyű letegezni a holtat, |
jól tudva, hogy nem válaszolhat |
|
Kit megtagadnak, kit kilöknek, |
az igazi árva, az özvegy: |
|
Hordja a mosás-marta inget |
s kimoshatatlan bűneinket |
|
Őrzi eb-zsákmányként a multat, |
tartja helyettünk is szavunkat |
|
Könnyü holtat úgy hívni: Bandi, |
de barátjának megmaradni?! –: |
|
Folytatni azt, amire tört itt, |
|
Nehéz örökös lenni – itt a |
példa, hogy végül ő se birta, |
|
Sirjunk hát, mert hogy mi megy itten, |
fölfogni méltón, az egyetlen |
|
„Soká tart? Mert várnak teára.” |
„Remélem, egy cuki leányka!” |
|
„Már esik is! Biztos a nátha, |
hajadonfőtt!” Biz azt se bánja |
|
Mert mit se bán ő, mit se sajnál, |
nem érte kell nyögnünk e sirnál: |
|
Ha valakiért könnyünk hullhat, |
sirassuk, feleim, magunkat: |
|
Magunknak kell magunknak bármi |
vigaszt és enyhülést találni, |
|
Mert se király, se pap, se isten, |
aki bennünket földeritsen, |
|
„No gyujtsunk is rá!…” – „Itt? Ugyan! Hogy?” |
Épp mert róla végleg lemondott |
|
S beszéljük csak meg, hol iszunk jót – |
Épp, mert letette már a kancsót |
|
S gusztáljuk csak gyászleple-fedte |
asszonyát – épp mert ittfeledte |
|
ki most riad rá, földbe térten, |
hogy itt fönt volt a menny, az éden, |
|
Itt van! S mert mi is itthagyunk mind |
bort, sört, nőt, mindent, éppen úgy, mint |
|
mert egy utat jár minden élő, |
mondjátok ti is, ahogy épp jő: |
|
|
Hálóm s halam
Nagy pénz árán itt a paraszti |
|
Tisztulni akartam, ragyogni, |
|
Volt balga biz csak már azért ez |
ki rakja s fujja, míg égsz |
|
Zuhanni magad is elég súly |
|
Engedj én szívemnek csak egy szem |
|
|
Egymásra lelt…
Egymásra lelt, s rögtön kevés lett |
és kar meg kar, majd ajk meg ajk; |
Földmély-lakó kis állatokként, |
hogy búna minden porcikánk |
|
De kint és fönt maradunk egyre |
Testünkben csillag-messzeségben |
|
|
Utolsó otthon
Vágyom hazaérkezni éjszaka |
egy piréneusi kis faluba; |
hosszu nevében annyi szent meg x, |
hogy tőle föllebb már posta se visz; |
hogy föllebb tán már csak a csillagok |
havasi birkanyája csavarog. |
„Ki az?” – nyit ajtót anyám, nagyanyám, |
ölelnek, kérdezgetnek, katalán |
nyelven persze vagy baszkul s én is úgy |
felelem, fáradságos volt az út, |
de másképp semmi ujság, megvagyok, |
örülök, hogy hazait ehetem- |
ihatom s végre – régi helyemen – |
feledtető nagy álmot alhatok! |
|
Tél felé
Ahogy Pest felől bedohog, |
a hat negyvenes gyorsitott |
|
Két hete még, négy hete még |
|
Naponta most mind súlyosabb |
minthogyha már az volna csak |
|
naponta több csönd és hideg |
|
|
Szállong a hó
De a szántó még szinte szurkos. |
Meglátni, merre megy a tél |
a békén füstölgő falukhoz. |
|
mely jobbra-balra kifeszítve |
az útról a tanyákba visz – |
Azon is most a tél siet be. |
|
ösvény is fehéren világol. |
Messzibb egy boglya, nádtető – |
méri magát velük a távol. |
|
Még csak a ritkás, a merész, |
az előörs hópelyhek szállnak. |
térkép-tervét a támadásnak! |
|
|
Rigók
– csarnokba be, utcára ki! – |
aszerint Lángnét hol hiszi. |
|
„Rigó!” mond, mert nemcsak kopasztva: |
látott légben is madarat, |
„Párzó rigó vagy! az!” – dohogja – |
„Az, Czopek, szégyeld magadat!” |
|
Szégyenli is. Nem sejtve, hogy |
épp az a szép s vigasztaló, |
hogy benne (és Lángnéban is) |
|
Hogy mint a lombok zöldje közt |
a gyors kén-sárga villanás: |
ha párt lel, bárhol, szállni kezd, |
fütyül az élet, a csodás! |
|
|
Szomorú vendég
Öreg koldús, ahogy tél idején |
betántorul egy kunyhó küszöbén |
s enni se kér, csak áll és áll: örül, |
hogy benn van, bárhogy is: benn!
|
Belém így tért be néha-néha isten. |
|
Szomorú vendég. Mindig könnyezett |
s didergett. Hit? Épp azt kéregetett! |
Feleztünk. Aztán, hogy enyhült az ég, |
Várták őrültek, gyilkosok, papok. |
|
|
Hópelyhek éjszaka
Kisüt a fény a kertbe. Látod? A hópehelyrajok! |
– Akár az éji lepkék nyáron a mécs felé! |
Kitárhatod – nem jönnek be – az ablakot. |
Halálé az a nyüzsgés ott, nem az életé. |
|
Mi gondoljuk csak – telhetetlenül – |
hogy lét-világunkon túl is lehet |
jaj s gyötrelem – az életen kivül! – |
Hogy szenvednek ők is, az elemek. |
|
S hogy tán a bőgő vizek, viharok |
kínja még a mienknél is nagyobb: |
a lélektől, mely sírva visszatér |
|
anyag anyjához-apjához… Ne félj! |
Ha meghalunk, az mindent befejez. |
|
|
Sí
Hó ujra, fagy ujra – röpül a síléc |
érzem ébredni izmaimban ismét |
|
a szállani-vágyat, az égbetörést, oh |
mialatt önnön súlyom a tetőről |
|
Minél nehezebb, annál sebesebben |
minden, ami nyom, minden, ami súly az |
|
Újra egy év! Röpülök tárt karokkal, |
Röpül a könnyem. Nem fönt, odalent vár |
|
Meddig az öncsalás még, évről évre |
szállani, föl, föl, addig legalább s úgy |
|
|
Kháron ladikja
Kháron ladikja nem akkor indul velünk |
|
midőn lezárul és befagy a szem. |
Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk |
|
Esztendőkkel előbb irígy sorsunk behajt |
|
s ringat a csónakon, amely |
– bár nem kedvünk szerint – épp oly gyönyörű part |
|
épp oly szép Canale-n s lagunákon, akár |
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj, |
|
Minden oly gyönyörű, sőt – titkosan – ahogy |
Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott |
|
Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk |
s egyszer csak ringani kezd velünk (csak velünk!), |
|
Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog |
|
s ha sír is, hálakönnyet ont, |
hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d’Oro-t |
|
látott, ha nem lát is viszont! |
|
|
Repülő kövek alatt
Szörnyű volt, szinte hánytató |
az a két szét nem válható, |
|
az a két egybeforrt, az a |
|
lebukva, talpra állva még, |
|
egymást mardosva már, szaladt |
|
a tanya felől, nyíva, hogy: |
|
|
Elválás
Hozta friss réz-csöngéseit |
Beszálltál. Csing-csöng, ment a zaj, |
|
Szemszúrva csillámlott a sík |
|
Nyúlt minél messzebb az a csík, |
No most, no most, no most, no most, |
|
Mint meghúzott rugók s gumik, |
|
feszült (és fájt) a nyom. |
No most, no – tüstént visszaránt |
|
|
Egy pusztai kovács-házban
cet helyett ez a szörny uszik, |
ő tudja, milyen Pontusig. |
|
Halgyomor ez a kis szoba. |
|
gyerekkor, mélyvized alatt! |
|
csak elérjük s futja a dal |
|
Így hallgatom, hogy’ utazom, |
|
|
Fehér
itt! ott! Amott a fák alatt! |
|
|
No nézd, az a szél-mozdulat |
|
|
Egy fa csúcsáról egy csipet |
havacska villámolva lezizeg. |
|
|
Oh beteljesültség világa, |
|
Midőn nem lesz már semmi hátra! |
|
|
Hótakaró
lőcs, balta, csép, kerék, |
|
|
Fénykép
Ne ezt nagyítsd meg, hanem a… Hová lett |
Az, ahol… Itt van!… Bokor tetején át |
|
Fölbuktam? Később! De itt, de ezen még, |
Ezt keretezd be, ezt lásd valahányszor |
|
ezt, ha a tűznél vénesen aludni |
a sirály-ívelést, ezt menekítsd, a |
|
Ezt lásd helyemen, ha székre majd üresre |
Ez ragadott föl téged is – örökre! – |
|
|
Kár-kvár! kár-koár!
Ilyen sem esett meg velem. |
Mentem szűz-havu földeken |
vad-fekete árnyéka szaladt |
|
– ahogy távol vándor visszaszól – |
|
|
Fekszem, félálom…
Fekszem. Félálom. Éjfél. Fölkelek. |
Átüti fejem a mennyezetet. |
Aztán az ég boltját. Micsoda méh- |
dongások ezek? A csillagoké. |
Sötét, de aztán – mert már unom igy – |
lassan az űr megvilágosodik. |
Együtt növekszünk. Sárban csibeláb |
nyoma, millió. A Tejút. Odább |
egy másik csillagrendszer; és megint |
s megint – pontosan az első szerint – |
Már ezeket is fentről nézdelem, |
biz unalmas egy táj a Végtelen – |
Oh konstellációk – galaktikák! |
(Gyalogút Gyántra, őszi sáron át) |
s óh az Időtlen – (téli délután |
dél és litánia közt Ozorán –) |
S óh a Teremtő! (Ott a háza… De, |
ma, épp ma itt sincs mód szólni vele. |
Kiment, pihen?…) Várok egy kicsikét |
s mert magam vagyok az emberiség, |
minden emberi ész és akarat, |
kicsire vonom ujra magamat |
s tudva tovább is, ki s mi lehetek, |
befúrom világbiró fejemet |
két illatos kebel közé, amely |
egyenletesen jár le – fel. |
|
Elvadult szeretet
végén, mint vadmadár-karom, |
mint rabló, vad gyökér nyomul |
|
szopja meg így, hogy télen át |
hóban is ő legyen, csak ő |
|
kuporog, szürcsölve meleg |
|
agyammal minden helyzetet, |
|
szivedhez s mint a pók, ha fog, |
|
a szipoly-éhen, mely beléd |
|
Mint a pelikán-anya, tudj |
|
mentem, hisz kettőnk pénze lett |
a jövendőm – mondom, noha |
|
önzésbe hull végül a vágy? |
Ily szörnyként fal s öl, ha szeret |
|
költ még ellened (s ellenem) |
|
Vérem, husom vagy. Borzalom: |
|
ha fölkelsz és továbbsietsz, |
szived bár végső birtokom |
|
ellened (s ellenem), csak ez: |
|
|
Bonyhádi ég
Szállt épp felém a labda. |
úgy rugtam vissza: magam is |
vele szálltam egy darabig. |
|
Szállt szemmel láthatón a vágy. |
|
|
Hova hullt? Nem emlékezem. |
|
maradt volna belőled, ifjuság! |
|
|
A faj védői
Ady dúlt örmény-arca, Babits és Zrínyi horvát |
koponyája, Petőfi szlovákos fekete |
s Péterfy és Tömörkény németes kék szeme |
s a bulyba-tárász Móricz s a Cyrano nagy orrát |
|
hordó Vitéz Mihály (s Mátyás király) s a hajdu |
vagyis – hajjaj! – balkáni Arany János, Veres |
Péter s a Don Quijote Krúdy, a lengyeles |
Lőrinc, a mongol Áron s Gyuri, a hindu ajku; |
|
s a janicsár Szabó Pál, a szép-finn Kosztolányi |
(a szép-olasz Széchenyi és a szép-kurd királyfi: |
nagy Rákóczi Ferenc!) s a fél-kún, fél-román |
|
Attila (meg Erdélyi) s én, a fél-besenyő – |
– Belül épp ettől oly más s pompás a gyuromány, |
mit kelt örök kovászod, páratlan Tekenő! |
|
|
Lánglehelő
Peng már, acélos kék a fagy. |
Szeretlek, téli reggelem! |
ahogy kardként elémbe csap. |
|
Cammogtam, sár-gyúró tulok, |
az őszben. Hogy frissítsz, te tél! |
„Azért, hogy küzdj – feleli – élj!” |
Piros vagyok, füstöt fuvok. |
|
Tűz vagyok – teremtő hazánk |
Téged terjesztlek, ősi Láng! |
|
azzal, mit rámbízott a Lét. |
Bűvkör övez: csapkodva véd |
|
Télben így járok én, ki nyár |
vagyok minden kis ízemig – |
bennem, veri vad szárnyait |
|
|
Kivilágított ablak
Tehergépkocsikaraván dübörög |
|
De a bezárt nagy ablakok mögött |
|
Hangtalan egyre lelkesebben |
dalol egy lépcsősen fölállt leánysereg |
|
Az esti gimnázium hallgatói |
|
|
szárnyként dobálja karjait |
|
ők tudják milyen más világ felé. |
|
|
Havasi szürkület
S mintha nem is vártunk volna egyébre |
|
A madár is mind leteszi a terhet |
|
Tünedező csillagaival az ég |
|
két messzi forrás közt a halk beszéd |
|
|
Rácegres, 1910
Dühös volt, kövér és zömök, |
belekékült, úgy dödögött. |
|
Asszony volt, férfi? Valami |
borzasztót akart mondani. |
|
De csak topogott és zihált |
a hegyen, hol a pajta állt. |
|
Nyelte a mérgit, fujva, hogy |
ezen nyomban megpukkadok. |
|
Pillantást oly vadat vetett, |
|
De toporzékolt bárhogy is, |
csak nem hullt bár egy csöppnyi viz. |
|
Gondolt hát egyet s paripa, |
ágaskodó lett, majd bika. |
|
Sunyt fővel szarvat szögezett, |
|
Bődült egy végső-duzzogót, |
sarkon fordult, elkocogott. |
|
|
Az volt a hű dal…
Az volt a hű dal, az jó, az az ének |
mely segitett még a karnak, a kéznek! |
|
Dalolt a bognár, miközben gyalult. |
A gyalult fa a daltól csinosult. |
|
Az az ős-dal – az szólt még énköröttem –, |
mely ott bizsereg szinte ujjbögyödben. |
|
Mely már a szívben, mint iker s iker |
együtt fogamzik meg valamivel. |
|
Dudolt a vándor varga is egy kis dalt, |
és szebb, okosabb lett tőle, amit varrt. |
|
Darálók, szecskavágók, tilolók, |
ti Múzsa-módra dalra biztatók! |
|
Reszelők, egyes és páros fürészek, |
kik órákhosszat lelkünkhöz zenéltek! |
|
Festésre üres szobák, zengeni |
vágyók, mint Provence híres mezei! |
|
Nem a borivók vad nótája tetszett, |
nekem: amit a dolog inditott meg. |
|
Az a kovács is! – az meg úgy dalolt, |
hogy a nóta ráverő társa volt, |
|
inasa volt, segédje volt: dalolva, |
szememmel láttam, fele lett a dolga! |
|
Egyszer ő ütött, egyszer meg a dal, |
mert nemcsak a száj tudta azt: a kar, |
|
a kalapács is, mely csak rakta, rakta, |
mig az ütem be nem intette: rajta! |
|
És csattant akkor oly büszkét, nagyot, |
aki hallotta, elmosolyodott. |
|
S tette a dolgát válaszolva kedvvel, |
mert jó, ha nincsen egyedül az ember. |
|
|
Csorda-kút
Csüggesztő vidék. Fátlanul |
csúszó-mászó, oly lusta út, |
bár közben meg-megkanyarul. |
|
Gyötör félnapja a szekér, |
A szem egy öreg kútat ér – |
|
– és már a szív is tudja, hogy |
most vályú! Végén pocsolya! |
Aklok, bozót, buckák sora |
(hol egykor egy róka lakott!…) |
|
És egyszerre csak a fogat |
varázshídon fut könnyedén |
s szívem egy rejtett mezején |
juhnyáj, virág, tavasz fogad, |
|
s kolompszó olyan üde száll, |
hogy azt érzem: gyerekkorom |
és nem lehet s nincs is halál! |
|
|
Műhelyben
Nincs tisztább, mint egy tisztára söpört |
kovácsműhely vasárnap délelőtt. |
Nincs oly csönd, mint két zengő hét között. |
|
tűzfogón, mely most nem harap |
s az üllőn, hol most csak egy légy neszez. |
|
Hűvös, vasízü levegő. Amott |
a fujtató: nem szuszog. Réz ragyog. |
A földön a vizzel irt 8-asok |
|
szépszomjnak ösztönös, örök |
|
Végig megy rajtuk a gépész legény- |
fia, mint más szülei szőnyegén. |
A satuhoz megy, hol legtöbb a fény. |
|
fehér nadrágban, állva, itt |
|
ír – a Nyugat-ba! – kritikát. |
|
|
Szerszámnyelek
|
Hasonlók, mégis mind más. |
|
már fényes kalapácsnyelen. |
|
Mint mások paripák nyakát, |
|
|
Vannak nyersek s „kiértek” |
mint a pipák. Szófogadók, |
|
|
velük? Hány munka lett kész? |
S lett tőlük egyre teljesebb |
|
|
Megszakadt út egy hajdani Sió-hídnál
Eltűnt bár régesrég a híd, |
a régi, ős út, szél- s vihar- |
|
Nem jár bár rajta senki sem, |
mint mikor átment a vizen! |
|
zúgnak, mint óriás atyák, |
de mit eddig hoztak, az út |
nem hagyja el lombsátoruk. |
|
Mit hoztak kézenfogva, itt |
a víztől meghőköl, megáll, |
mint bika, ha kígyót talál. |
|
Jő zúgva túl is egy fasor; |
ha ez kérdez, az válaszol. |
De nem foghatnak már kezet. |
|
Mi egy volt, kettő már az út, |
hogy az a kis fahid lehullt; |
bút és bajt, mennyi szörnyü hírt |
hordott szegény, mennyit kibírt! |
|
itt is, amott is már a nép. |
A gátra kis ösvény vezet. |
|
|
Vasalás
Fordult, farolt, előre tört. |
|
Árasztott friss, ózon-lehű |
|
Jó volt nagyszombat délután |
inni egy korty koma italt, |
nézni, mit a nagy lány vasalt. |
|
A szoknyát, a sok suhogót, |
az alább s alább simulót, |
csipkéje csillan csak elő. |
|
hintett a beszédes leány. |
Nem volt más gondja igazán. |
|
Készen a szoknyák kereken |
függtek gerenda-szegeken. |
Ültünk, legények, hallgatag, |
|
Vetni csak pillantást oda! |
mit bűnös el nem ér soha. |
|
a rejtelem, az üdv honol? |
|
Napnál is tisztább messzi láng |
oly ős heve tűzött le ránk, |
oly tilos fény, mely – oly titok – |
|
Beszélt, beszélt a nagyleány. |
ránkfüggesztette szűz szemét. |
Akkor se tudtam, mit beszélt. |
|
s fröcskölt megint papmód vizet – |
egy csöppet rám is röpitett. |
|
Ding-dong-dung! – csöngött a fülem. |
Harangok zúgtak szüntelen. |
Erre emlékszem. Ment a nép, |
hogy föltámassza istenét. |
|
|
A „Mester”
Szerettem a szerszámokat, |
A satu fölött léc futott. |
|
A fogók, nagy és kicsi, mind; |
a vasvágók, hosszuk szerint; |
|
Járt közöttük az orgonás, |
csinálni, amit kell vele. |
|
Attól, mit javitott s csinált, |
Megtisztult egy-egy hangja, vagy |
|
|
Virágzik a kökény!
Havas eső, fagy, förgeteg |
|
– tudósít Janink, maga is |
mennyi móka-szót tudtak is |
|
Megyünk a szélben s bíz az a |
Nyit a kökény – s galagonya – |
|
Vág a szél, könnyezik a szem, |
|
Melyik bokor s melyik vihar |
Megyünk a szélben, Janival |
|
lépünk szinte egy majdani |
|
Megyünk és túl a könny meg a |
|
|
Vetőgép
Megy a vetőgép, húsz soron |
húsz foggal fésül, mint gyerek fejet |
|
Csínján, mint mindig jóra kész, |
ápolja, teszi rendbe a kölyök- |
|
Megy türelmesen, mintegy részlete |
rakják a sötét földbe egy szelid |
|
|
Hasznos akarat
„Legyen a költő hasznos akarat!”
Sz. L.
|
Rácegresen tisztelik az irót; |
mint holmi föllebviteli birót. |
|
Ha minden szó esik már hasztalan –: |
„A vers – gondolják –, az még hátra van. |
|
A Múzsa!” – ha épp nem is ezt a szót |
használják, körülfogván az irót. |
|
Tisztelik a verset Rácegresen; |
attól várják, hogy villanyuk legyen. |
|
Úgy várják, de úgy, hogy – ha az segít – |
a filológiát is tisztelik. |
|
Írtak ez ügyben tízszer is! …„De tán, |
ha te is írnál valamit, Gyulánk…” |
|
Verset vagy prózát, zordat vagy simát, |
mindegy, akár egy sorstragédiát. |
|
Út is, de főleg villany kellene. |
|
„Legyen a költő hasznos akarat…” |
|
– Mi az megírni néked? De nekünk!… |
Egy hang: – Napunk lenne! Más (így): – Egünk! |
|
Mindegy nekik forma és külalak, |
a lényeget, azt harcolja ki csak. |
|
– Hatvan fadúc meg tudná oldani!… |
– S mi minden lenne itt! Lányhang: – Mozi! |
|
– Ha ezt meg tudnád írni, te! De úgy |
hogy Szekszárdig följusson a szavunk! |
|
„Legyen a költő hasznos akarat…” |
Azt gondolom, hogy itt a pillanat. |
|
Dics, bér, babér – rég tudom én, mit ér! |
Az ér valamit vers, mely földet ér. |
|
Gyökeret ereszt és gyümölcsöt ad – |
Adjon, ha lehet, minél hamarabb! |
|
|
Gyimóti
Gyimóti-kút, Gyimóti-kút; |
mert abba a Gyimóti fúlt. |
Lehetne ma százhúsz éves. |
|
Apám is, mint legényember |
mikor ezt a kutat fúrták. |
|
Szent Mihálykor, őszidőben, |
s mehetett amerre látott. |
|
Ment az első keresztútig, |
ment is, állt is, maradt volna; |
|
Fénylett még a fejszenyomtól |
vályú, káva, gém, kútostor. |
|
Száz év mulva – lesz, ki tudja: |
kié volt Rácegres puszta? |
De meglesz a Gyimóti-kút, |
mert abba a Gyimóti fúlt. |
|
Meglesz, holott nincsen meg rég; |
Jelöl most egy határ-helyet; |
csak nem megy el, nem az öreg. |
|
|
Istentisztelet
Zsámolyt tettek a ház elé. |
megcirrent egy citera hangja. |
összeszerkesztett lécdarab, |
hat-hét acélhúr rajta, egy |
libatoll, vagy egy kis faszeg, |
s mintegy a faszeg reszketeg |
egy fáradtan is tenni-kész, |
egy aszottan is fürge kéz, |
egy szántatlan is gazdag ész: |
Aki hallotta, arra tartott, |
nem kiváncsiskodón közel, |
épp addig, hogy ne csak a hangot, |
Vályút fordított, arra ült |
néhány vén, ahol összegyűlt; |
mint korcs istentiszteleten. |
Égből, pokolból jött a dal? |
Rádióból jön ma a pusztán, |
Megyek – lám az is lett! – az utcán
|
Most ez tetszik, most ennek áldoz |
a nép összegyűlve a tánchoz. |
Ha! Dzsessz! Puszta-Rácegresen! |
Engem nem bánt. A szerecsen |
panasz is átjár szivemen. |
|
Munka a munkával
mit majd a tragacsba teszek. |
|
Tengelyszegét koptatta el; |
|
No de még öt perc és – felül! |
|
Mint az orvos meg a beteg, |
úgy vagyunk, én meg ez a szeg, |
|
amit reszelek – szinte már |
nekem is fáj, mi neki fáj. |
|
Mintha országnyi szerkezet |
forgása bénult volna meg. |
|
Mintha kibillent volna – mit |
nekem kell helyreütnöm itt! |
|
Nekem kell rendbetennem azt, |
– mit nem szolgálni: kárhozat! |
|
Elkap, mint mindig elragad |
|
a világ s – ellenem szegül! |
|
Kezem között is csupa dac, |
|
Nemcsak én őt: ő is, e szeg |
|
Láz önt el és – no nem! – Igen: |
|
Egy szeg miatt? Egy szeg miatt |
fog szorul, lélekzet kihagy. |
|
– hagynátok csúfot vallani? – |
|
Kész! Beütöm. S mi eddig állt, |
forog megint a tág világ. |
|
|
S most én ülök. Milyen pici |
kaland volt. Milyen isteni. |
|
Mily ritka lett – így elveszett |
|
A füttyöt, nótát zengető, |
|
boldog munkákra – a dolog |
|
munkás-arcokon a mosolyt, |
|
mely fut a ránc árkai közt, |
ha már a vas hajolni kezd |
|
a pörölytől, mely odacsap, |
|
vagy mikor a földült batár |
– szorítsd! – megint talpára áll, |
|
óra megindul, fény kigyul, |
|
Enyémként ismerem, milyen |
vigaszt lövel át a sziven, |
|
– jól ápolt gyümölcsfa gyanánt –, |
|
|
|
Églakók
Szívalakú csizmája szára, |
szűrtől királyi hetyke válla, |
bajsza korom, orcája rózsa, |
Séta Pista így száll a lóra. |
|
Darutollas kalpaga pörge, |
ezüst mordálya szögre töltve, |
|
Csupa kis villám, kék acél: |
két szeme sarkantyútaréj; |
gyors napsugár a hírneve: |
|
nem rabol, csak ha rászorul |
és akkor is csak gazdagot, |
ki már sok árvát becsapott. |
|
Nem öl, csak ha nincs tenni mást |
és akkor is csak uzsorást, |
|
Csak az marad meg, ami jót, |
bátrat mívelt és bíztatót, |
mint förgeteg után a rét. |
|
Mindig vidám, mindig deli, |
|
a vágynak, tőle nincs pokol, |
nincs kárhozat, tőle lehet |
valami más a föld felett! |
|
Nyergében föl-leringva míg |
bánat és baj bármennyi van, |
|
Csillan reze még a napon, |
hol mindig nyár van, sose tél, |
|
kanásztáncot jár Savanyú. |
|
Felhők közt vígan fut a hold, |
kulacsot nyujt Sobri, a holt, |
s tágul mind vígabbra a kar |
Milfajttal, Angyal Bandival. |
|
nem Jézust, a kis édeset; |
nekik ez volt a másvilág. |
|
a hetyke szökött katona – |
Pogány istenként léptetett |
|
…Paplanos ágyban heverek, |
arrább szép asszony, szép gyerek. |
Nem alszom, de már álmodok, |
|
menekült völgyön és hegyen. |
Dehogy is volt neki lova. |
|
Egy rossz akol rejtek-adó |
megváltva, mit még lehetett. |
|
|
Fenyők a ködből
nincs még egy tenyérnyi zöld sem. |
Üde szín a szomjú szemnek? |
Csak a tavalyi hű fenyvek. |
|
Most veszem csak észre őket! |
Hol teleltek, hol időztek? |
A hegyre ült föllegekben. |
Ott húzták ki az egekben. |
|
Lépdelnek a szép szál fenyvek |
hosszan, mint egy gyalogezred. |
|
olyan tiszták, frissek, újak. |
ahogy egy jó hadsereg jő. |
|
Nem mutatja, hány csatát ért, |
Semmi híja, semmi veszte, |
|
Zászlait szélbe feszitve, |
Száll a jó-szag, száll az első |
|
Jő felénk zárt sorban ismét |
mely engem is megoltalmaz. |
|
Keményléptű büszke hősök, |
nézek rátok, addig nézek, |
|
marsotokat visszhangozza. |
legrejtettebb porcikámba! |
|
|
Anteusz
Megcsöng és – szívvel láthatón – |
|
háza is kezd fölszállani. |
|
Alakot kap körben a távol. |
|
Nevet, helyet kapok, családot. |
Megszüntet egy zord árvaságot. |
|
Tegnap jöttem, dúlt-betegen. |
|
hogy tesz-vesz az ember-közösség, |
énértem is! Mint hajdanán |
anyám, dagasztás hajnalán. |
|
Biztonság önt el és melegség. |
|
Cseng-bong és – szivvel láthatón – |
megy, megy fölfelé a torony, |
a falu, az ország, a föld – |
Kifogyván istenből, te hozzád |
fordul szivem, ember-rokonság, |
hasonlóság! – te adj erőt! |
|
Fekszem. De az első szekér |
eremben vágtat végig. Él, |
megéled egy ösvény agyamban! |
Én vagyok az utca, az út, |
hol kocsi már százszámra fut. |
Minden mi él, szivembe dobban. |
|
népesülnek. Honfoglalókként |
csordás és kondás kiabál, |
multamból tódul egy juh-nyáj; |
hídra dörög egy vontatógép. |
|
hat át, mily reménnyel bizserget! |
Világ központja lettem-e? |
egy örök-forgó szerkezetnek! |
|
|
kilinccsel, amit fölszerel, |
amit falnak fölrak szilárdan, |
benne van mind-mind a világban |
s – (nem-tudható titok tudója) |
úgy tér mindenkor nyugovóra, |
hogy benne is marad örökké! |
|
Oh, ha én leszek majd a földé, |
belőlem se csupán szavak: |
puszta tervek maradjanak! |
mit ma testemnek megszereztem |
azzal, egész nap permeteztem. |
|
Szélbe szórnám és megutálnám |
ha nem csitít a gondolat, |
hogy mint kor-előző találmány, |
mit később hasznosítanak, |
égett, sercegve-sírva itt – |
|
|
|
Dologidő
Itt van! A kis falut, mint szigetet |
veri a végtelen, megért vetés! |
|
áradt idáig évezredek alatt – |
Föllelkesit a szívós, szép tusa. |
|
reményt: valahol, mégis, valahogy |
visszanyomjuk a kaoszt: a halált. |
|
ha léptenkint is tied lesz a tér, |
emberi faj, megválthatod magad! |
|
közül kicseng lám egy vékonyka dal! |
Jólesik ez a kenyérszagu út. |
|
Leng a len, a rozs, a dohány, |
hulláma árad egybe – Ozorán! |
|
Noé bárkája állt meg itt? |
az állat, a húzó, a legelő, |
és az, amely csak dalával segít! |
|
|
A gyulavári főutcán
„Fölépítteté Urunk e lakását |
(magyarán összekoldulta) ezer- |
hétszáznyolcvanban ez esendő tábor |
|
Tornyán a csillag ma is úgy dacol, |
ahogy az ő keze tűzé oda. |
Ő tartja ma is, lenyúlva a felhők |
közül, az a kis konok pap. Beh megnőtt! |
Beh magasabb már, mint a temploma! |
|
Vad dél. Bár ősz van (neki-nekifutva |
fölszállnak már a libacsapatok). |
Porba, szélhordta törekbe merülve |
révedek, ténfergő utas, a műre, |
a nagyra, s őrá, aki még nagyobb. |
|
Ahány évtized, ahány év, ahány |
óra, makacsul, úgy magasodik |
puszta hitével, mely ma is a régi, |
eleve-döntő istene felé, ki |
nem hajlott alá keggyel soha itt. |
|
Mint térdigérő homokvára mellett |
zord gyermek úgy áll, néz az égre fel |
az utca és az idő szenny-porából |
kopott palástban prédikátor |
|
|
Köszönet
ha a nők hallanák, milyen |
hangon beszél a férfi nem, |
milyen trágár röhejre kapva, |
|
a percről, mely megadta, mit |
oázis-forrásként kerestek |
és térden tiszteltek, a testet; |
mely köpőcsésze lett nekik! |
|
Hányan voltunk igazán hívek, |
|
hogy kivérezve csak hevertünk, |
legázolt küzdők, túl az eltünt |
hiten, reményen, vak csatán! – ? |
|
|
Napfény az íróasztalon
Fűtött szobába süt – milyen |
s tenyérbe fogja arcomat; |
|
tesz-vesz, hasznosítja magát! |
Mosolygok, szememet kumom, |
|
ő is, az öreg Nap! Dagadt, |
küld ily angyali csókokat? |
|
Fát vet szét isten-hidege!
|
Koppanva hull le a veréb! |
ide vágy ő is, hol tüz ég! |
|
ellen mit érhet!?… Így van ez: |
csak itt van, hol – fölösleges! |
|
fejem neki nyújtom: becézd! |
|
Beh rossz asszony, beh céda vagy, |
teremtő – nőnemü – Meleg! |
De te vagy az élet, de hadd, |
|
|
A versek az érdeklődő tekintetektől szökkennek szárba. A pálya elején. De aztán ez a
napfény is hozhat aszályt. A figyelem konok heve, a várakozás szünetlen melege itt is talajt
szikkaszt, vetést sápaszt. A költészet nem úgy művelődik, mint a föld, nem ismereteink
ismétlésével. Minél jobban tudjuk, mert kiszámíthatjuk, annál kevésbé ízleljük azt, amit ma terem
nekünk. A kötetet, amely nem lep meg, azaz nem ad újat abból, ami csak versben mondható el,
kár kinyitni. Boldogan szokjuk meg a költőket. De viszolygunk, ha megszokottal traktálnak.
Ellenszenves a magát öregen is fiataloskodva kellető, a meglett állapotát
kamasz-szökdelésekkel tarkító művész. A szökdelést ugyanis elméjétől várjuk el, a
tapasztalatok úgynevezett súlyával, a fájdalmak annyiszor emlegetett – s oly igaz – nyűgeivel
is! Ez az egyetlen módja a világ s a magunk naponkénti megújításának. Ez azonban egyúttal
parancs is, a kort, kegyelmet nem ismerő Múzsáé.
Nem lehet elégszer leírni: a költészetnek egy komoly ellensége van, az
irodalom. Mi hátráltatja egyre kisebb területre, végül egy-egy fellegvárba vagy
szegénylegénytanyára a költészetet? Az, ami annyi más téren diadal: a maga-megismétlése.
Kronoszt nem eszik, nem üldözik úgy a nemzettjei, mint a Múzsákat.
Minél otthonosabban – ösztönösebben is – forog valaki a költészet
belterületein, annál inkább vonzódik a határaira – e látszólagos ellentmondás alapja is
múzsai parancs. De vigyázat, nemcsak a „Maldoror énekei” keletkeztek ezen a
határon, „A nép nevében”, az „Élet vagy halál” is. Minden, ami már-már vagy
még-még nem költészet: amivel az idő újra s újra átcsap a szent berkek akadémiák-fölügyelte
sövényein.
A magyar lírának megvan az ereje s a szerencsés helyzete, hogy egyformán
figyelheti, ami bárhol jelentkezik a határain. Ebben a kötetben nem kísérletekkel lehet
ismerkedése az olvasónak. Efféle odafigyelésekkel; ezek költői megfogalmazása ad tán egy-egy képet a kor egyéni és közösségi létének természetéről.
Ez a határkérdés természetszerűleg hozza magával a vers és próza határának
kérdését is. E határ hagyományos vonalainak megmozdíthatóságát. Szerzőnknek ez nem mai
törekvése s a kockázat az idők teltével csak buzgalmát erősíti. Mondanunk sem kell, hogy
szemlélete itt is az egyszerűség. A prózaversnek semmi köze az úgynevezett költői prózához.
Sőt. Ahogyan a költészetnek az irodalom, olyan ellensége a prózában írt költeménynek a
költőire pöndörített próza. A lényeg itt is mélyebben van.
A jártasság mindenben az egyszerűségre ad módot és parancsot: épp a
legbonyolultabb dolgokra találni legköznapibb szavakat. Nem lehet akadály, hogy első
hallásra ezt néha a magukat értőknek hívők értik a legbajosabban.
Rettenetes, de ugyanakkor lelkesítő vállalkozás – a jártasság erre eszméltet
mindenkit –, hogy a szépet, a jót, az igazat méltóképpen, tehát úgy újszerűen, hogy mégis
maradandóan, csak cifraság és nagyképűség nélkül, könnyedén, lelkiszabadon lehet műbe
tömöríteni, az erőfeszítés közben is inkább mosolyogva, mint sziszegve. S ez annál
törvényszerűbb, minél nagyobb a közösség és a figyelem.
Újévi ablak
Hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó |
hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó |
hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó |
hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó |
hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó |
hány bukás hány elsikoltott néma oh oh |
oh oh oh oh oh oh oh oh oh oh |
oh oh oh oh oh oh oh oh oh oh |
oh oh oh oh oh oh oh oh oh oh |
oh oh oh mennyi végső késő oh oh |
oh oh oh oh oh oh oh oh oh oh |
oh oh oh oh oh oh oh oh oh oh |
oh oh oh oh oh oh oh oh oh oh |
mennyi hiábavaló oh oh oh oh oh |
oh oh oh oh oh oh oh oh oh oh |
oh oh oh oh oh oh oh oh oh oh |
oh oh oh oh mennyi halál-tiszta szó |
|
Hideg ház1
Visszaböffenti a füstöt a kályha. |
|
Elvadult ősz óta a nyári ház. |
Nem kezesedik meg egy éjszakára. |
|
Lavor –: jég, egyre! Bár a tűz nyerítve |
|
száguld már – falból, ágy felől, |
|
székből, kendőből a tél dühe dől, |
a zord szoba nem enyhül: nem törik be. |
|
Izzó bádogcső alatt, minden eszközt |
|
önző fagyában hagyva, hontalan |
|
forgok, bőszítve s megvetve magam – |
Így forogtam, így aljukig-jég szivek közt! |
|
Egy életen át! Pfuj! Hány próba! Mennyi |
|
vágy, lobogni! Hány aljig-buta fagy! |
|
|
Szigorú tél
Derülsz, oh téli ég? Hiába! |
Fáj a napfény is, a derű. |
A lombtalan kert csupa szálka. |
|
Vágyódva léptem ki a tájba. |
S a szemek is – megannyi tű! |
nyilak, lesben, prédára várva. |
|
jegéről gyémánt szuronyát. |
Tündöklés minden és veszély. |
|
Semmi sem oly könyörtelen, |
|
|
Levél
Behavazódott a tavon a jég. |
Behavazódott körötte a rét. |
Egy éjszaka a mészfehérre vált |
|
vén tó, a végtelenre nőtt, |
|
itt lapul küszöböm előtt, |
játszva gyémántló óceánt. |
világfutó, egy ablakom mögül – |
Félek léptemmel összerontani. |
|
A magányos ház körül, hol lakom, |
egy rókalábnyom nincs, egy cinkenyom. |
Levélboriték, mely címzésre vár, |
oly érintetlen, tiszta még a táj. |
Már alkonyul s e kéklő, templomi |
csönd és fehér – minisztráns-koromi! |
lebeg körül, kolostor-tisztaság. |
Fészkének méltó madara legyen, |
|
Félek kilépni – hisz betűket írna |
két lábam is e végtelen papírra. |
|
Vár a világ – de rég nem szavakat! |
Tettet adj, író, élő magadat! |
|
Mit a betüid! Tetteid, keményen, |
azokat ide, s fekete-fehéren! |
|
És érthetőbb csak, ha rá tintaképp |
nem-romló vért önt lándzsa vagy kerék. |
|
Úgy állj elő, hogy nem az, mit te írnál: |
az lesz a mű, mit néped lelke diktál. |
|
Toll csak, örök lap fölött, puszta toll – |
és döbbenj meg, ha elővonatol. |
|
|
Levél a partról
A magányos ház körül, hol lakom, |
egy rókalábnyom nincs, egy cinkenyom: |
kertet, határt az éjjel leesett |
hó fehérbe vont, mint egy levelet. |
A nagy boríték bontatlan simul. |
Nem érinti napokig ujra ujj. |
levél minden tartalma én vagyok, |
alatt egyetlen közölnivaló. |
|
Hull dombra, síkra, tó-jégre konok |
hó egyre, mint gúlákra a homok: |
„imént arasznyi, holnap egy könyök!” |
S bár ők libegnek itt is, az Örök |
Közöny, a Nagy Mulás méhei s már |
– mert azt hiszem, hogy évezrede fáj – |
ez a belém pecsételt tartalom – |
a csönd födője is csak hangosít. |
|
Van mikor markával épp a hideg |
szoritja legforróbbra a szivet! |
forró szavakra! S van, hogy épp a vád |
hamar-heve fagyasztja össze szád – |
s magad veszed csak, mit idegeid |
szeizmográfja közhírül közvetít |
s munkál agyad – maradsz lezárt levél. |
|
Maradsz, maradj! – S ha lesz |
ki mégis egykor föltör és kivesz?! |
|
Igen, jő az ember-frigyes tavasz |
s fölnyit engem is, akár a tavat, |
kézbe fog a fagybontó kikelet, |
kiveszi összefirkált szívemet; |
fölolvas magas hangján az Idő |
s lesz hirtelen majd minden érthető: |
forrást, földet: nyitja a befagyott |
a mindig tetemrehívó jövő! |
|
S majd öntik a szót, mert öntik a vért, |
(tán végleg akkor vetve ki a kést) |
szólnak sebeim, mint góbé mese |
fagy-dermesztette dallam-serege. |
Hátratekint rám, aki a bajok |
hóviharában útfelen hagyott |
s néz össze most úgy, hogy összeperel |
a Rágalom s az Ártalom – mivel |
nagyanyám imáiból fölmerül |
a bosszús paraszt angyal, aki rég |
|
|
Varjak
A tar gallyakat megülték a varjak |
s hablökésein most a hóviharnak |
nyak-behúzva e nyírfa tetejében |
(amire nyílik itt szobámból ablak) |
úgy eveznek, ütemre úgy haladnak |
a hosszú- s egyre hosszabbfüttyű szélben, |
koromfeketén a csupa fehérben |
(s kiket űz ezért mindenki, csak én nem), |
e csillagokig nőtt óriás télben |
előre-hátra dűlve úgy rohannak |
a szitkozódó idő ellenében, |
szunnyadva szinte e vak repülésben, |
a jövő felé, rábízva egészen |
magukat a vaskonokságu karmak |
föladatára – ülvén úgy utaznak, |
oly bizonyosan a megérkezésben, |
mint egy utas sem, mint egy tengerész sem! |
|
hozván nekem így ékesebb beszédben, |
mint vadgalamb és gyöngyvirág és harmat – |
|
Leghívebb frigyeseiként a Napnak – |
|
Hozván csöpp szivük vulkán-melegében |
ős hitét a nagy akaratnak – annak, |
mely jégkorok fölött nyert diadalmat! |
|
|
A dal irányában
Szél s hó s a tó! Balra hajolnak |
|
a jegenyék. Új szél sziszeg: |
most jobbra dőlnek. Mint a csónak |
|
himbál az üres félsziget. |
|
És újra balra s újra jobbra. |
Nagy messziről leng lámpa, kocsma, |
|
matrózdal, Bordeaux, ifjuság. |
|
|
S ráz főt a hófüggönyön át. |
|
Hó fönt, hó lent, hófehér hajnal |
ingó tenger-tetején haladok, |
próbálgatom másnapos ajkkal, |
|
Szél s hó, hó! Hosszú gyöngyházfényü |
gubancban arcba-vágó női haj, |
ki-kirántja gyors bontófésü, |
|
Tavasz? Tavasz! – ingerült, csél-csap |
ezért a szél és ing ide-oda –: |
ingjon akármi – Kapitány! – csak |
|
tovább, tovább, hisz volt hova! |
|
|
Csitító1
Esős, gyorsfelhős kikelet-vég, |
elkellene a kályhatűz még |
e szélnek-kitett hegyi házban, |
hol a tél végét áttanyáztam. |
Nem gyujtok be, kabátban űlök, |
látni az ablak-fára dűlök, |
bordám nyomom a deszka-élnek, |
hogy ez fájjon, e kinti, testi |
s ne a szív kínja, ne a benti, |
hogy minek élek, minek éljek! |
|
Lentről a dörgő Balaton szól, |
vicsorít föl az alkonyatból: |
kigyult tébolydák, égő ólak |
jajjai, ingerelt majom-had |
rikácsai repűlnek – s olykor |
érthető szó a zaj-gomolyból, |
menny-tágas, de emberi hangzat: |
„Siess!” majd hörögve: „Utána!” |
„Vigyázz!” majd harsogón: „Hiába!” |
aztán röhögve: „Te akartad!” |
|
mondattá sose állnak össze, |
tükrök e hangok, fölvillantott |
s elkapott tükrök, miket – hallok! |
Jósló tükrök ti, milyen arcot |
és milyen jövendőt mutattok: |
|
rajzoltok cikázva a lélek |
mélyeiből, míg vakon, árván, |
kint s bent egyaránt fájván s fázván, |
Karthago-üszkein egy népnek, |
minden reménynek elmulásán, |
versemből kereplőt csinálván, |
bóditom magam, mint a sámán, |
jöjjön valami csitulás rám. |
|
|
Ismét
a pusztulás címere: csontváz, |
leégett, gerince-rogyott ház, |
kormos, csupasz mandulafa, |
nem voltál gyászosabb soha, |
kikeleti, még hideg fényben, |
|
Ágaid kriksz-kraksz tömbje nem |
mint most, amikor odabent |
tested éjén már ég a rend |
s fogalmazza már vigaszát, |
hogy kézzelfoghatóan ismét |
|
|
A Sancta Maria-n
Körülörvényli mocskosan a köd |
a magányos házat a tó fölött. |
|
Áll árbocként a fenyő törzse, de |
vész ködbe annak is a teteje. |
|
Hajófödélzet a bástyás terász |
amit tart függőkertjeként a ház – |
|
Látható rajt, ha lebben a gomoly, |
egy kőasztal, egy rozzant csirkeól |
|
s messzebb – diszkréten félreállt barát – |
kolumbus-kori deszka ritterat.
|
|
Mert fölhallik a tavi habverés, |
hat régi hajóutnak az egész. |
|
Repít vadul egy Sancta Maria, |
de én, a főnök kérdem már, hova. |
|
Járok dülöngve le-föl, nem a bor, |
az orvos-szerek mámoraitól. |
|
Futunk. Ágakon zászlórongyu köd |
leng-ráng. Mit mutat? A futó időt! |
|
Kisuhan a ködből egy-egy sirály, |
de fekete, de azt rikongja: kár. |
|
|
Hajnal, április, depresszió
Ő kelt megint – ki más lehet? – |
napi kosztjáért, ölni készen |
sárkányom, kétségbeesésem. |
|
De az esőszag? s a – madárbeszéd! |
|
Ki se kell nyitnom már szemem: |
|
odakint megint csupa kék, |
csupa zöld, csupa fehér selymesen |
gyűlik, tizenhétévesen, susog, tipeg |
|
|
Napanya
A szén s fa művi melege után, |
amelyet, akár kenyerünket, |
verejték árán keresünk meg, |
de jó megint ez a nem mostohán |
|
mért meleg, ez a tőgy-meleg, ez a |
tej-meleg, mit az újra-gyúlt Nap |
központi hőfűtése csurgat |
|
mely így jő, így csőstül belénk! |
|
Úgy átjár, olyan kegyelem, |
hogy nem hiszem, hogy ne legyen |
valahol egy örök szülénk! |
|
|
Daltalan táj
Gyilkos tél volt. Megfogytak szörnyen |
Jár egymaga a sövény-zöldben |
|
Motoz, kutat s ha nagysokára |
mit kiált az is? Azt kiáltja, |
|
S ha küld is, ritkán, rá akármi |
csak bizonyosabb e madári |
|
|
Eszmecsere
Elballag sötét véleményével a szomszéd. |
|
a karnak, vállnak s már szívemnek, |
|
oly halkan, szinte én se halljam, |
|
soha, de soha nem leszel magadban. |
|
|
A tárgyakkal
A tárgyakkal maradtam. Vélük |
szólok végül, ha még beszélek. |
Hang nélkül rajtuk át eresztem |
|
Halandó hetven-nyolcvan évig |
nem növi ki az álnokságot. |
Nyíltan szóltok tízezer évvel |
bölccsé érett fejszék, lapátok. |
|
Megköszönöm a szivességet, |
amit e zord bolygón találok, |
|
a kéznyujtást, amit fűrészek, |
kancsók és kilincsek, kináltok. |
|
|
Öngyilkos
Mint önzésébe tébolyult fiú, |
aki megölné apját csakhogy őt |
vegyék végre már komolyan: hiú |
szellemem romlott fajzása, a gőg, |
ezt tette velem, de ő meg is ölt. |
|
Ő akart élni; ha kell, ellenem. |
Elestem. De te, mikor testemen |
átléptél végre, szegény hiúságom, |
meddig éltél még, árva gyermekem? |
|
Ezen a csupa-szinjátszás világon. |
|
|
Egykoruak
Mondták: egy évben született |
vele a legjobb pajtása a pusztán: |
a vidám, okos-csahintásu Szultán. |
|
Aztán egy fehér délelőtt, |
míg kint a csönd vattája dől |
s egy jégcsap cinkosan fütyöl, |
|
|
Háborúk után
Boldog asszonyként könyökölt |
nagy lökésekkel – de fájdalomtalan – |
folyamok áradásaként arany |
szűlt, szűlt, mint Emese, |
tengerit, krumplit, diót, majd az őszi hold |
fordulata után – áldomásra – sárga bort – |
|
Fekve büszkén féloldalt könyökén, |
izmú hatalmas ősanyánk – oly jól esett |
S hallania a halandó világ |
|
Volt bánat és baj. Mégis bizalom |
rajtunk, üdvösség-vesztett Káin-fiakon. |
Hittük, gondol velünk is szüntelen |
itt is, kívül az éden-falakon. |
|
Tette dolgát a Föld szavunk szerint |
Megszépült, megfénylett. Szemlátomást |
kedvelte ezt az együttdolgozást. |
|
S egyszerre: ágyú- és tetű- |
karavánokkal fertőztettük gyönyörű |
hajlatait, a vízdús, édes völgyeket – |
Viszkető mocsok minden út. |
Adnak egymásnak tüzvésszel jelet |
|
…Most meddő, morcos. Újra durva lett. |
Hallgat, bár itt a kikelet |
Mit tettünk vele? Oh, mit tettetek |
a föld boldogságával, daltalan, |
|
|
Éva
Nem igaz, hogy magány vár! |
Készül egy minden násznál |
|
Eszmél, ki még csak részem, |
|
|
Esti dal
Az ablakfény mely az éjben vigyáz: |
|
A bérem mégis egy falat halál |
|
Nem a szív: a lét lett istentelen |
|
|
Összeomlás
midőn nem tudtam szót se szólni |
nem is volt rossz összeomolni. |
|
a csigázásnak is lett egy csúcsa, |
amikor úgy rándult a szív, úgy |
szökkent föl – mintha szabadúlna! |
|
a vad, végső tiltakozó vád, |
mellyel az ember visszadobja |
a felelősséget: a sorsát. |
|
mint az elitélt a halálon |
s nézhetem mégis ámulattal |
ezt az én idetúl világom. |
|
mint anyák rettentő szülésen |
s egyedül vagyok tovább is, |
mégsem vagyok magam egészen. |
|
csak azt, nincs semmit szánni rajtam; |
meglett és kívülem is él már |
aminek sulyától lerogytam. |
|
|
Szivembe
Szivembe te jöjj be, szememen át, |
te jegenyesor! és te, tisztuló |
tavaszi rét s te, friss folyó – |
ti legyetek csak a világ. |
|
Ami emberi: szúr, vág, csíp, mar – oh |
kirázni végre, mint férges ruhát |
föld-viseletünket, az volna jó! |
|
S beöltözni valami patyolat |
bő köntösbe, nemcsak kivül – |
|
a fölmart szívet, viszkető agyat! |
Fák, fellegek ős-testvér serege, |
|
|
Gyalog, éjszaka, betonút
Gyémánt-szőnyeg vetül elém: |
félistenné szökkent a fény |
|
s bohóccá: ahogy ott elül |
|
Hányszor voltam így! Így vagyok. |
Megyek, vakon. Egyszerre csak |
egy lángolás elémbe csap: |
|
győzelem! – s máris elhagyott. |
Állok és – most igazi vak – |
még sűrűbb éjben haladok. |
|
|
A harcos fájdalom
Jól belevágott a szemembe, |
de mégsem tett vakká az ág. |
Szidom, majd dícsérem – sziszegve – |
|
Simítom szemhéjam riadtan: |
ég, ráng, szenved, de bárhogyan |
ég s ráng, ő van, ő csak a bajban |
|
Csitítom kínjait; keményen |
fáj, fáj, de fáj bármíly nagyon |
ő fáj – nekem; ő harcol értem; |
|
Végváraim hű népe – hála! |
Küzdjetek csak, vérezzetek, |
|
|
Barátom halálára
„Meghalt!” Leszaladt újra, csattogóan |
leszakadt egy redőny egy ablakon |
a rég oly napos házban, hol lakom |
s amelybe félig már befalazódtam. |
|
Minden tiszta szívvel-fővel, mi itthagy, |
csökken kitekintésem, fogy a fény, |
mit küldött rég oly éltetőn belém |
ember és eszme, csöpp fű s messzi csillag! |
|
A növő űr – börtönként vesz körül. |
Vakulok, fázom. Szűkül s hűvösül |
egykor oly lélek-tágító magányom. |
|
Ez a halál. Nem is kell sírba-szállnom |
s eltünnek, akik hiján ím az élet |
puszta sötétség, s benne én kisértet. |
|
|
A korosztály behajózása
Ez itt a kivándorló nagy hajó, |
a speciális; egy újabb fordulóra. |
Gyalogol útas-hídján fölfelé a székely-ködmönös legény, |
a régvolt persze, mert hisz fürtje hamúszín lobog; |
a szőke festő, álruhásan, álarcosan ugyanúgy; |
s megint egy ifjú gazda, véletlenül, az a csizmás, szépszavu, |
mindnyájunk paraszt bácsija. |
Korlátnak dőlve a födélzeten |
itt állok – átváltozva útra-készítve – magam is. |
Nézem a sorban érkezőket. |
|
a nők, a gyermekek, a halhatatlanok, |
az örök kutyák, az örök fagylaltárusok. |
S a rikkancsok, hogy „lemondott!” S hogy „találkoztak!” S hogy lesz-e, nem-e háboru. |
A széldobálta zsebkendők és hirlapok |
madár-félszárnyán a remény. |
De mintegy üvegfal mögött már. |
|
Mert máris enyhén ringatódzunk |
|
Vannak a fülkékben is útasok, |
ismerősök és ismeretlenek. |
Lesz tán reggel, hogy előlépnek, nyújtózkodva, szemüket |
dörgölve a tű-hegyü fényben. |
Elsiet köztünk apróléptü, szikár osztályfőnökünk |
és Gyuri, Kari, és mind a Bandik, Lacik, Pisták, Gáborok, |
megszólalnak és helyreáll a rend. |
Hagyjuk addig aludni őket. |
|
Mindez, nolám, nem is olyan szomorú, |
ez a különös, végső egybegyűlés. |
|
Nem minden búcsúzás szétszakadás. |
|
Az emlékezet gyermekkórusa |
bartóki tájakról szivárog |
nem kell félni attól, ami hátra van. |
|
Érdemes fölemelni a fejet. |
|
Hogy ünneplik a csatatérre induló kamaszt. |
Mennyi hirtelen megbocsátás, szánalom |
|
Bennünket illet holmi babérkoszorú, |
akik tudjuk, hogy nem zörgetjük meg soha |
a viszontlátás gyertyalángú ablakát. |
|
Emeljük mégis mosolyogva jobbkezünk |
felétek, akik kivül álltok, |
még ott a zöld szigeten éltek, |
bár helyben állva is követtek, |
|
tartva vállunknál tenyerünket, |
zökkenéstelen elmosódunk. |
|
|
Maradi évszakok
Hordja a nyárfák pölyhét, |
|
arrébb meggy, málna; lent |
|
Hull, hull, hull szerte-széjjel |
Leng zöld lomb közt a tél el- |
|
|
A panasz vigasza
Lajtha László emlékének
Fröcskölve végső csöppjeit, |
úgy merült ki e nagy zene, |
ahogy – mert nem fagy be sebe – |
|
égre köpve, hogy nincs remény |
és sose lesz a földtekén, |
úgy halt el ez a büszke jaj, |
|
oly győztesen, ez a sikoly, |
hogy jó és szép: soha, sehol! |
hogy kár a dal is: nincs vigasz! |
|
– úgy ért végére ez a zord |
zengés: véget értünk mi is, kifolyt |
belőlünk minden csöpp panasz! |
|
|
Madarak
Gyermekkorom egyedüli vezetői |
s bátoritói („Neki csak!”), |
(„Föl! Légy szabad! Még szabadabb!”) |
|
(„Vállald magad! Vállald magad!”) |
|
Mindent értettem valaha – |
|
a szárnycsapás, hogy odaírjam |
|
„Föl, föl, föl, csak úgy érdemes!” |
|
|
Pásztortűz
Meggyujtottuk a nyílt tüzet. |
– egyet, kettőt, hetet, tizet! – |
|
a mélyből fölcsapódni rögtön. |
|
egy-egy ököl, ha fölmeredhetett. |
|
Körébe ültünk, jólesett már a meleg. |
|
Nyárson húst nyujtottunk fölé: |
|
S míg lestük, hogy csöpög a lé, |
|
|
Kutyahang
s abból egy hosszú tululu; |
minél hosszabb és minél búsabb, |
csak annál fülsértőbb és csúfabb |
csukjam be már az ablakot. |
|
kezdődjék százszor újolag, |
ének abból nem lesz soha, |
végzet van, nem lágyitható |
törvény: – predesztináció! |
|
Szólván is oly hiába szól, |
rózsafüzér, kereplő, cseppre-csepp, |
|
hogy minél hosszabb s búsabb, |
a jaj és annál emberibb a düh |
|
|
A birtoklandó holdhoz
Az ostrom alatt álló nagy hold |
duplán titokzatos ma, attól: |
|
helyén van s mégis közelebb. |
|
Parthoz szelidülsz, égi hattyú! |
|
Megállsz, gyönyörű zerge! Vad |
kanca, betörsz a biztos marku |
|
Ős érintetlenség, megérint, |
|
meg, szép szűz, termékeny kezünk. |
Halandóságot fogansz és mink |
|
Oh, megostromolt Égi Test, ki |
|
ott vagy s már nem vagy helyeden, |
ahogy te véges kezdesz lenni, |
|
úgy lesz a létünk végtelen! |
|
Nincs amin át ne tudna kelni |
|
…Gördül a parthoz éj-takartan |
|
vízhenger vízhenger után; |
s a parton, láncként kar a karban |
|
egy sor fiú, egy sor leány. |
|
Murrog messziről már a hullám, |
csupa csicsongás, víg szó, harsány |
|
fütty a fenti, az eleven. |
|
Víg vita! – rólad is, fenn-lengő |
|
lámpás, nekünk még: Szent Parázs! |
Nekik?! „Égi kilométerkő!” |
|
„Bakterház!” „Első állomás!” |
|
Ezen, meg ilyenen kacagnak: |
|
„Nő a keret!” „Nincs helyszüke!” |
Meg: „Száz emelet lakásablak!” –: |
|
a mennybolt csillagserege! |
|
|
Így van
Vesezsugorral kellett volna őt, |
őt, igen, kerül amibe kerül, őt |
(az első) világháború előtt, |
a paksi piaci főhelypénzbeszedőt, |
de hát ő azt se hagyta s így… |
|
Pontosan ötvenhárom év után |
ez a kiszolgált mese-nyanya itt |
a fülkében s lesz egyszeriben olyan kicsi lány, |
|
hogy az elhunyt jó papa is |
szellemileg már velünk utazik, |
|
miközben májusi mezők fölött |
a megvidámult vonat úgy szalad, |
|
mintha abból a korból jönne, |
|
melynek útasát is fölvettük – |
|
No de mégis milyen jövőbe |
|
így – holtan-elevenen – együtt? |
|
Mígnem készségesen egy „nicsak!” híd fölött, |
egy szellő kiviszi a főpénzbeszedőt. |
|
|
akár az imént, újra köznapi |
|
gyorsított személyként halad, |
bóbiskolni biztatva egyre több |
|
Vajta után, Kölesd előtt. |
|
|
Vér az érben
Éj. S Európán át lüktet a vonat, |
mint vér az érben; s benne én, mint |
|
Dra-dramm… kint már az osztrák jéghegyek. |
Dra-dramm… s szikrázó ég. Egy óriási |
|
Alagút. Majd ég újra. Szikla-csúcs. |
Menedék-ház fénye a Tejút mellett, |
|
Sötét – végleg? Nagy ős-szívtől fütött |
testben rohanok, benned, Európa. |
|
Egy béna testben ránt és lök az ér. |
dra-dramm… egy elterült, merev tetemben, |
|
Egykor – tudom – járt: útakat csinált, |
várost és istent és mennyi csodát, ha |
|
Esze is béna már? Oh, ha parány |
részecske én, átszállhatnék hatalmas |
|
Európa! Felhámod sebeiből |
viszek a szívbe, dehogy vér-rögöt, nem |
|
Csöpp vagyok – mégis óriás vagyok – |
és nemcsak a pályától, nemcsak attól, |
|
a hírtől, mellyel vér-útaidat |
járhatom, mellyel a sajgó ideg-vég |
|
Mozdulj meleg test, testünk! Ég-vivó |
teendő vár még, talpra, föl, fehér |
|
Földön heversz, de hol ellenfeled, |
legyőződ? Te vagy ma is a legélőbb, |
|
Hús-vér testként működő s túl azon, |
közös vágyból, hitből – hiedelemből! – |
|
Tebenned vagyunk többek, Szép Egész, |
annál, amik külön-külön vagyunk: Cél, |
|
Lázadásunk is ellened, Te vagy, |
tagadásunk is erőd folytatása: |
|
Ahogy egy Boly több, mint száz hangya-had, |
úgy váltunk emberek Emberiséggé |
|
Azték, tibeti, ind varázs-igék, |
szent magvak másutt – gyomot se fogantak |
|
Föl, föl – magadban! Vezető Urad? |
Maga e Föld! E jó táltos. Te, bolygót |
|
Új s új térbe új s új szomjjal tele |
kiszállván te leszel – ki más? – e Minden |
|
Istenek halnak!? S támadhatnak új |
Olympuszon! Csak legyen új Olympusz |
|
Föl, föl! – dra-dramm – ezt veri, ezzel ér |
szivedbe hirnök, égő limeszekről – |
|
|
Síremlék1
„Amerre aztán elvezettek…” |
Torony s palota egyre reszket, |
|
ha csak egy téglája hazúg – |
|
Aztán világgá nyúlt az út – |
|
Onnan, hol a puskák dörögtek |
s földbe lökték a holtakat, |
|
|
Betelt a jóslat és kiáradt; |
|
A kert vadabb, a táj sivárabb, |
|
Az elkerülhetetlen duzzad: |
nemzi magát, akár a sejt. |
|
Fönt vadlibák hörögve huznak, |
lent egy egész nép szót sem ejt. |
|
Küzdve a föltarthatatlannal |
az éjben csak egy lámpa ég: |
|
egy kis szabóé. Konokan varr, |
|
|
Egyensúlyban, mint az Igazság |
mérlege, leng egy vadmadár. |
|
Villámként siklik, noha áll. |
Köröz, nézi, hol kezdje harcát. |
|
A szikkadt bérc-táj csupa csontváz, |
|
Földben a költő; mint a forrás |
sírjában is buzog, sziszeg. |
|
Vágyódik föl a napvilágra. |
|
Bemocskolnák, ha értenék. |
„Idegen!” Ez a tisztasága. |
|
|
|
Rózsák a rácson1
Megyek az utcán, a villasoron, |
tűzvész dühe csap ki az ablakokon. |
Láng a szobákban? Nem! Nem. Csak a ház |
előtt a sok kis kert lett lobogás. |
Rózsa, futó rózsával teli ág |
lángol ki a kertek rácsain át, |
lángnyelvek, vagy arcok, kivörösödött |
orcák, piros öklök a rudak között, |
föllázadt, megannyi véres-szemü rab |
karja csavarja a rácsrudakat, |
némán, beleadva minden erőt, |
hogy csak a szín, az a lángszin üvölt, |
mennyi kitátott száju virág, |
mennyi pecek-feszitette ajak |
a májusi ég tág boltja alatt – |
megyek az utcán megkötözött |
eszelősök cella-sora között |
s viszem a – már nem fiatalon – |
viszem a szivemben vad tavaszom. |
|
Megtalált karaván-napló
Már csak az iránytű bizakodott, |
hűdött nyelvével jelet: valahol |
|
megint egy napnyi sivatagon át. |
|
Sor sorra zagyván, konokon: |
ráncok egy őrült homlokon. |
|
Semmit se bír már mondani. |
|
A szempillán homok. Az izzadt ujjak közt homok. |
|
Megöltük út-tudó tevénket. |
Ettünk egy utolsó ebédet. |
|
|
Tudakozódás1
Egymást faragták rég a szobrok, |
mik a terek sarkain álltak – |
Meg a közkutak, meg a tornyok, |
Egymást festették rég a képek, |
de úgy, hogy „Igazán!” s „Csodállak!” |
Egymást írták rég a regények… |
s remények s miértek s azértek, |
meg a Történet s az Itélet |
s a költemények!… Komplett komplot: |
forgott az egész összehordott |
kacat… Visszhangok kiabáltak, |
majd muzsikáltak s egyre több lett |
ez, az, amaz, nőtt az avar, |
vagy mit is mondok, a zavar, |
mert jött az ősz… Hogy úntam (s úntad!) |
ezt is, e hős körhinta-útat: |
oly egyenes lett!… S ő, az ember, |
ki mindezt annyi hittel, kedvvel, |
egyszóval – ő: – Kva? Érti: Kva-kva? |
– Kve – kva! – Fűtött, betett egy srófot, |
futott, nem volt egy pillanatja! |
– S Ő, fent? – Hát, mint szokás, karambol |
előtt… kilépett a vonatból, |
|
mindent a nyomozatra hagyva. |
|
|
Alkonyatban
Versenyt a vonattal, amelynek ebben az ultramodern kocsijában egyedül
utazom, messze a látóhatár szélén, láthatóan a szürkülettől űzve izzó aranypénz gurul az
országut jegenyéi között. Úgy van, a lebukó nap. Azaz tüzelő ágyú. A jegenyék néma, de
annál gyorsabb dörrenéssel lánc-sorozatban lövik ki árnyékukat. Fölöslegesen, hatástalanul
már. Ez az a Tökéletesen Elpusztult Ország, amelyre a vonat folyosóján azok az ultramodern
nyomású falragaszok figyelmeztettek, nehogy kinyissuk az ablakot, amíg a szerelvény itt áll, azaz a helyes megfogalmazás szerint itt – tartózkodik, mert hol is lehetne itt megállni. Egy-egy összeomlott város, de oly
elhagyottan, hogy a romokat is egybemosta az eső. Csak a szobrok állnak, különösképpen
mindenütt épen a szobrok, kicsinyek, nagyok, régiek, újak, márványok, bronzok, végre
méltóan kiemelkedve, ők,
vak-süket tanúk a halandóság fölött.
|
Honnan
Honnan ismerem ezt a megkönnyebbedett |
nyögést, midőn ki-ér kezünk hátán a szeg |
|
Honnan a mámoros, a boldog-esztelen |
a kéjes suttogást, zuhantunkban: velem |
|
úgy robban szét, hogy utasaiból |
|
egyet sem hagy meg a motor. |
|
|
Az agy kezei
Agyam marokként fogta, szoritotta |
aztán haraggal földre hajitotta, |
|
mert nedve nem jött már egy árva csöpp sem; |
|
fürtök törekje lett, ürült |
|
kalász, mire hozzám került |
az ősi kifejtendő: van-e isten – |
|
Van-e, mi véd?! Nincs! Itt vagyok magamban, |
mint minden ember, mondtam, látva szinte |
a száraz gaz porát is mint verik le |
|
a kezek – az a két jó kéz az agyban – |
egymást faggatva, hogy lesz hát tovább, |
|
egymást szorítva át meg át. |
|
|
Mi lett az isten?1
Mi lett az isten? Gyávaság |
és gyöngeség: eszünkbe venni, |
hogy ami vár, a puszta semmi, |
s a legsemmibb a túlvilág! |
|
ő a vakságunk, butaságunk; |
s nem fényünk, nem útjelző lángunk – |
nem tűzhely, nem atyai ház! |
|
s a dühöngés, hogy ki akarta |
és rá a pityergés, a zagyva |
hogy múljék már a büntetés. |
|
affölött, kit megkönyörögtet. |
De engem úgy tört, mégse tört meg, |
mert én emlékezem s tűrök. |
|
Mert csak azért, hogy földre vert, |
nekem még nem bírám a törvény. |
Így várok, hitem senki-földjén, |
bármily fényhozót – lucifert! |
|
|
Gyógyulás1
Se kötél, se golyó, se gáz, |
egy penge s – szinte orvosi – |
|
a borda közt, majd egy merész, |
s a könnyülés! A végre ki- |
|
Hogy összegyűl a gyermekek |
|
mérges, feszes, gennytől tüzes, |
s kinyomni – míg egy csöppje tart – |
|
|
Cinege
nem tudok felelni erre se, látod. |
|
fölszabadulásod trillázod? |
|
Mindenfelől csönd s fal mered ránk. |
|
Épp mert beléd is betörtünk. |
|
Egymásra – szóra – hogy találnánk? |
|
Te is egy sárgaházi cellánk. |
|
|
Uj részegesek
Fekszem. Mi voltam? Egy szürrealista |
mozdonyok száguldoztak össze-vissza, |
|
épp elkerülve – vagy el se kerülve – |
az összeütközést, a végzetest. |
De lám minden tompulni kezd |
egy „végre-végre!” vízmélybe merülve. |
|
Hat már a mámor, mit e kor |
helyett mohóbban, mint a részeg |
|
– halál s szerelem ős-kínjai ellen – |
tőletek sürget – gyerünk, sebesebben! – |
hű csapláraink, gyógyszerészek! |
|
|
Termeszek
Testem, mi voltaképp vagyok, |
bensőm, a lényeg, nem akarja |
látni sem a világot; arra |
csupán két vaksi őrt hagyott. |
|
Vért fröccsent, ha sebet kapok, |
maltert kavar, futva tapasztja |
a részt, melyen veszély zavarja |
|
Milliárd sejtünk hajdanán |
nyílt város népe volt talán |
s még a végtelenig lebegtek. |
|
De megtapasztalva a Rosszat, |
termesz-várukba bezárkóztak |
s már én sem tudom, kik lehetnek. |
|
|
Kárhozottak üdve
Megvolt a boldogság. Meg, ez. Ámulhatunk. |
|
Halandókká váltunk megint. |
Kicserélhetjük észleleteink, |
erről meg arról, még arról is: „meghalunk!” |
vagyis, hogy mit rejt a jövő. |
|
szív, lám, no lám, szelid – |
vad-odujából kileselkedik. |
|
Össze is ismerkedhetünk hát egy kicsit, |
amíg az édenkerti ős üzem |
anyaga halkan tovább működik |
testünk bűntelen rejtekeiben. |
|
Míg összegyártanak a hormonok |
egy kis isteni kedvet arra, hogy |
|
testünket egymással falatva |
égbe szálljunk egy ujabb pillanatra. |
|
|
Örök művek világa
Hétszáz év távolából, győzelmes keretedből |
|
kinyújtva ujjad hallgatag, |
|
Giotto, töröld meg arcomat, |
|
szabadíts ki a rettenetből. |
|
Arany kereted egy ország határa. |
|
Se vas, se tűz, se had, se más |
|
nem töri át azt. S itt künn pestis, pusztulás! |
|
Ha bejuthatnék abba a hazába! |
|
A meg nem szelidített, a még vad évek: |
|
a jeltelen múlás futóhomok |
|
feléd, felétek, át, föl – én is éljek! |
|
Hol rend s derű már. Uralmon már az érdem |
|
s a szépség vele, oly gyermekin, egyszerűn! |
|
Láncon a halál; rács mögött a bűn – |
Örök művek világa: embercsinálta éden! |
|
Töröld meg szívemet, ha fölemelted |
|
s leejted ismét. Megyek, egy a nagy |
|
menetből, mely még sorstalan halad |
s csak bámul föl, ahol már győzelmet ünnepelnek. |
|
Minden igazi mű: ellenállási fészek, |
|
átvetett hídfő, tüzelő erőd |
|
detronizálni a zsarnok időt – |
Lobogjatok, gyönyörű fölkelések. |
|
Hétszáz év távolából, ti fények, csüggedetlen |
|
hírt-adók, bíztatók! ti, őrtüzek, hazát |
|
szerző szabadságharcaink, tovább |
|
|
Muzeum-zárás
A csöndet csak a nagy Munkácsy-kép |
sűríti kitartóan és időtlen – |
|
ez a nagy élmény: hogy kijöttem: |
|
|
Esély1
Az lett pokol, hogy volt mennyország! |
Kétségbe az ejt, volt remény! |
csak azért, merthogy volt magasság. |
|
Szárnyra vágytunk, ezért ma béna |
lábunk s vagyunk faron-csuszók. |
Mert himnuszra vártak a szók, |
torkunk talán örökre néma! |
|
De nincs mennyország! Hála isten! –: |
Pokol sincs hát! S e dupla nincsen, |
Rossz s Rosszabb e két pólusa |
|
valami új esélyt kinálhat… |
– mert zsákmány sincs – egymásra támad. |
|
|
A kis-székelyi erdőben
|
Éjszaka volt és rengeteg. |
Eltévedtem. És zavaromban, |
hogy mégiscsak tájékozódjam, |
|
lehunytam fölös szememet. |
|
S egyszerre bent a homlokomban |
|
az egész táj – a keresett |
|
út-rendszer – megfényesedett. |
Gyerekkoromban kóboroltam. |
|
|
Annyira, hogy fejem felett |
valami karácsonyfa is kigyúlt |
|
S egyszerre jövőm lett a múlt. |
|
|
A hála édessége
fölmásztam, hátizsákkal hátamon |
s kaptam is hamarosan jó helyet |
a népes-kedves társaságban, |
s az évszak-hozta kettős szélben |
eszmét és adomát cserélt. |
Milyen is volt az utazás, |
Hever nyilván már rég a földben, |
a pályaőr, a forgalmista, |
akik a képtelen nyomorban |
épp oly nyomorultak, akár mi, |
addig, addig vezették, hogy lám |
a semmibe, a mindenségbe. |
|
Világszerzés
A gyermek elvárja az ajándékozást. Ezért nehéz megajándékozni. Hogy mit
kapjon, arra épp oly fokozatosan érik meg, mint arra, hogy mit egyen.
Napoleon az ágyúival, Kepler a messzelátóival, a gyermek játékszereivel
veszi birtokába a világot. Nemcsak az fontos, mikor kerülnek kezébe a maga hódító eszközei,
a játék-tárgyak, hanem az is, hogy kitől és honnan. A bizalom végett.
A falóról, amelyen első, határok fölötti vágtáimat végeztem, kiderült, hogy
nem abból az oly messzi, hogy szinte túlvilági áruházból került oda, amelynek árjegyzékében
megcsodáltam, hanem a szemben levő házból, illetve bognárműhelyből: anyai nagyapám
kezemunkája. Csodálatosságából ez semmit nem vont le: a műhelyt tette csodahellyé. Ott
készült – épp oly tündéri sikerrel – varázserejű játékkocsim, egy közönséges parasztszekér,
épp azáltal liliputi, meseföldi, mert a valóságosnak tökéletes mása: az első tengely elfordult,
a saroglya lejárt! Ólom-katonám csak hét volt, mind a hetet apám öntötte.
Teremtők fia voltam, isteneké.
|
A gyermeket tehát azért is bajos helyesen megajándékozni, mert valójában
csodákat akar; a világ rejtelmeit. Ez is csak kellő adagolással lehetséges. Itt nem a
nagybácsik erszénye számít, hanem az elméjük. A csodák – hisz részben azért is csodák –
függetlenek a pénz s a piac törvényeitől.
Anyám öccse pedagógusi lángelme lehetett volna. Katonai szolgálatából
megtérve a pusztára, mit hozott nekem? Egy villanyzseblámpát. Hely- és korfestésül csak
annyit: villanyvilágítás Szekszárdon sem, közvilágítás Ozorán sem volt. S aztán mit hozott?
Egy kihúzható – bár csak arasznyira, de mégis gyönyörűen kihúzható, majd összetolható –
egycsövű messzelátót. Nem győztem a temetőhegyre járni. Egy varázs-csavarás és a
gyüszűnyi pálfai torony átjött a Sión, a bikácsi a Sárvizen. Azután mit kaptam? Egy
másfélméternyi vékony gumicsövet. Már maga az anyag, amely nyúlik, aztán bosszúsan üt,
csoda volt. Ám a csővel, ha egyik végét vízbe tettem, a másikat pedig lejjebb helyezve
megszíttam, a puszta minden vályuját üresre lehetett csorgatni. Ez volt olyan kutyaugráltatása
a világ egy újabb titkának, mint a tornyok lábam elé parancsolása.
|
Volt olyan nagyítód, olvasó, amelyen a nap sugara, megfelelően igazítva,
lángra lobbantja a papirost? Ilyen az egész simontornyai járásban egy embernek volt, s ő
nekem azt egy teljes délutánra kezembe adta, miután nevezett nagybátyám elvezetett hozzá,
illetve egy látogatás alkalmával engem is elvitt hozzá, pusztán evégett, Borjádra. S adtak
kezedbe olyan mágnes-patkót, akkorát, hogy arra a széthordott apró szögek a homokból úgy
ugráltak föl, mint a réti szöcskék? Bélyeggyüjtésnek igazán csak olyan házban van mámora,
ahol levelet a távoli faluból kilovagoló mezétlábas postáslegény jó, ha havonta bead egyet, de
azt is a fiatal háziasszony, aki apja kezeirását sem ismeri, gyermekien tétova, a legnagyobb
öröm és a legnagyobb csapásra kész arckifejezéssel forgatja ujjai között, bátorító pillantást
keresve, mielőtt fölbontaná, a kontyából elővont hajtűvel.
|
|
A tenger
Borjádon különben annak a kánikulai poros délutánnak a végén, amikor a
szeles utcáról bementem hajamban, pilláimon, de még fogaim közt is homokosan és
visszaadtam a napfénnyel oly bámulatos viszonylatban lévő s most a nap lenyugtával
mondhatni kihült nagyitóüveget, nagybátyám barátja azt kérdezte tőlem, akarok-e
tengerzúgást hallani. Tengerzúgást hallgatni Tolna megyében, főleg egy olyan kánikulai
napon, amidőn a forgószél a homokot az égig kavarja – meg sem értettem a kérdést. De
nagybátyám barátja nem tréfált. Öccse a tengerészeknél szolgált, Polában. Ott volt hátul,
megtámasztható keretben a tengerész-trikós fényképe a sublóton. A sublót porcelán-csecsebecséi között meg egy óriási tengeri kagyló. Ezt kellett fölvennem s a fülemhez
szoritanom.
Ez a kagyló majdnem akkora volt, mint a fejem. Nyílásának síkosan finom
tapintása, hófehér, majd beljebb rózsás és piros szine már akkor zavarba ejtően a szerelem
titkának lejtős közelségét jelezte? Vagy ez csak később fűződött hozzá? Hitetlenkedve,
becsapatásra készen, de mégis izgatottan – akár a szerelem mély percei előtt – illesztettem
fülemhez a kagylót.
– Hunyd be a szemed – mondta nagybátyám barátja.
Behunytam s a tenger – a tenger Borjádon, Tolna megyében, egy poros, forró
nyári délután, amikor a homok megtapad az ujjak között is – a távoli, a sose látott és sose látandó
tenger zúgni kezdett, hullámzása teljes hitelével és háborgásával.
Fülemen a kagylóval s a tenger diadalával most már a szivemben szememet
nagybátyám barátjára irányoztam. Éppen cigarettát sodort. Elkészült a sodrással, a hengeralakura
gömbölygetett dohány hosszán fölálló papircsík végignyálazása közben a fölvont szemöldökével
válaszolta: Így van! Ez a valóság!
Vagyis hogy ott a tenger, igazánból, abban a zavarbaejtő szinű nyílásban.
Hazafelé kocsiztunkban hosszú tétovázás után mégis megkérdeztem
nagybátyámat: hogy lehet, hogy abban a kagylóban a tenger zúg?
– Benne zúg. Hogy hogy, azt én sem tudom – mondta ő, aki mindent tudott.
Viszont őszinteséggel is meg tudott ajándékozni, kellő időben.
– Most is zúg, hogy ott hagytuk?
– Természetesen! – mondta egy kicsit a kelleténél több fölénnyel, amitől mind
a ketten a szükségesnél jobban elbizonytalanodtunk. A kánikulai por, a zörgő kukoricalevelek,
a tücskök tikkadt cirpelése világába idáig nyujtotta csápjait, bármily mesebeli távolságból is, a
tenger; ott lapult, tán épp a kukoricában, valóságosan, akár egy mezei – messziföldi – vad.
|
Viribus unitis
Nagy Lajos emlékének
Az anya városi cselédlány, a nagyapa gyalogbéres, az ötéves fiucska
törvénytelen, de –
igen még ő is – különös rangra emelődve merőben a szó révén – nyaralni van
itt ezen a kietlen pusztán, ahol minden köz-víz a hatalmas ökör-itató kút, folyosó-szerüen
elnyuló, egymás alá rendezett vályuival, épület-nagy kávájával, s oly veszélyes mélységével,
hogy belenézni sem szabad.
Mindenki a kánikulai határban. A fiucska a fővárosból – ami megint olyan
rang, mintha luxushajóból tengermélybe szállt volna alá – az üres tanya terén árván, egy szál
nyaraltában áll a bokáig érő forró homokban, mezétláb, szutykos nadrágban, szederfoltos,
mocskos ingecskében, de homlokán vadonatúj tengerészsapkának ezzel az arany fölirásával:
Viribus Unitis.
A vad délben az arany betük attól külön is szikráznak, hogy érthetetlenek.
Örökre elmémbe maródtak. Tiz év multán, midőn hirtelen beléjük ömlik a tartalmuk – hogy
Egyesült Erővel – s így fölmerül a háttérben valami csatahajó is, mert annak volt ez a neve, a
betük meghalványodnak, de a sapka tarkó-részéhez varrt két fekete szalag lobogni kezd s
még azt is látni, hogy végük fecskefarkra van vágva, a fiucska meg oldalt forditja a szemét;
és az kék,
mint midőn minden kiderül:
kék, kék, végtelenül és örök-üdén.
|
Hirszerzőim
bizakodni, a tenyeredben, |
|
Ők tudtak megszüntetni engem, |
gőgömnek és gyanúmnak foglyát, |
hogy mégegyszer kisérletül |
világraszülessünk ikernek. |
|
tekintetek, föllélekzések, |
tették eléd multam, jövendőm. |
|
ők adták át cserébe tisztán, |
ujjaim, leghűbb szövetségeseim |
|
|
Szemem fülelt…
Szemem fülelt, a fülem nézett, |
szaglásztak fürge ujjaim, |
a szárnyas orr, a fürge íny |
|
s a bőr befalta az egészet. |
|
|
E földön
csillagnál örökebb fénnyel |
|
|
Húgaid
Egy természetes gyermek – |
|
szó köztünk – rámkukucskál |
|
s legyint és mosolyog már, |
|
|
Uralkodó
Sürgősen rendezni kívántam a világot, ezért is először a dobozok, a szentképek,
majd a bélyegek rendbetevéséhez láttam; leghatásosabban ez utóbbiakon át véltem akaratomat
kiterjeszteni távoli világrészek leggyámoltalanabb szigeteire bár! Mennyi céltudat, nyugalom és
terv, főleg este felé. Mennyi jóindulat.
Ám a könyörtelenség sem volt még idegen tőlem. Halál s kínszenvedés láttán
kinek pillája rezdüléstelenebb a zsarnokénál is? A gyermeké.
De – kéjed, kegyelemadás!
Simontornyán, a Sió túlsó felén, a Dzsindzsa nevű falurészben egy
parasztkonyha tűzhelyének kinyitott ajtaja előtt, térdemen a magam-gyártotta albummal,
miközben a még hideg égre már a tavasz küldi a felhőt… A Mózsé-hegy oldalában – mert ott
mindennek ilyen egyedüli neve volt – igen, akkor…
Ma is, számüzötten – trónfosztottan, még mauzoleumomból is kitessékelve –
visszasírom varázserejü hatalmamat.
|
Nyári dolog
egy vezénylő kéztől leintve |
a szomszéd erdőben a madár-zenekar. |
|
De most e hallgatag hiány, |
|
Konokan, szorgalmasan, melegen |
ülnek jövőjükön a madarak. |
|
akár egy eszmével az agy, |
|
|
Korlátlanul
lélekzenem ezt a friss leget. |
|
Nem nyugtathatsz meg elégszer, |
hogy amit kapkodva szivok |
|
Nem is névnapra kapott ritka szesz, |
|
Nem fűszeres magaslati levegő: |
|
|
Amíg a háborúk folytak
Oldalvást kapta csöpp fejét és úgy figyelt, |
az ághegyen az ismeretlen kis madár; |
rosszra fordultak a hírek, |
kicserélték a füszeresbolt |
cégtábláját, majd mint a hold |
a borbély réztányérja is; |
az eldöntő nagy ütközet már harmadik |
napján, azaz harminchatvanadik – |
|
mihelyt megérkeztek, azonnal írj – |
|
Az ághegyről, ahol valamikor |
a kis madár olyan figyelmesen |
lefordult sárgán egy levél, |
|
|
Rokonok
Engem tanittattak a szülők. Őket alig. Akkor is korbáccsal. Ma is
analfabéták. Én tudom az evőeszközöket kezelni, ismerem az illemszabályokat. Kinos
humor, amit ebből őbeléjük vertek. Vakognak, makognak, hörögnek, ha igaz közlendőjük
van, ugatnak, bőgnek és sziszegnek. Én nem élek börtönben, nekik még a kalodájuk is
megvan, a szégyenfájuk. „Kezelhetetlenek!” Békében, aránylagos békében mozgok, a
virágok s a nagybácsik között. Óriási elmegyógyintézet, ez az ő világuk. Vannak köztük már,
hogyne, akik – mint mi rég az elemiben – a szükségletre kikéredzkednek. De nyugtalanítanak
mind, mind, akik élnek s mégsem beszélnek! Hátra-hátrafordulok, éjszaka fölneszelek.
Dalukból egy idegen, egy elfeledt s mégis valaha bejárt világ rettenetes segítségkérése szól.
Nem, a virágok is eszelősek, egytől-egyig! Olvastam, persze: egy család vagyunk. Merő
szemforgatás. Vagy piszkos érv, mikor Gyurival úgy bántak, mint a kutyával, Marival, mint a
menyéttel, egymással pedig, ahogy már a disznók sem. |
Temetés, távolabbról
„Anya?!” „Meghalt!” Most kezdi szűlni |
|
gyermekeit. Körötte állnak. |
Most jönnek – ráncosan – világra. |
|
Félnek. Fáznak. S „o-á!” – oáznak. |
|
Hol a kis nő hever, a sír most |
|
anyaföld – ujra anyaméh lett! |
Magzatait most veti csak ki, |
|
megízleltetni: „ez az élet!” |
|
Orruk törlik. „Jaj, anya!” Bár még |
|
sejtik csupán, mennyire árvák. |
Nézik a sárgabélü nyílást. |
|
Odarogyni! De hisz utálják |
|
Üvöltöznek hát. „Mami!” Ám az |
|
végzi csak – égre tárva – dolgát: |
vajúdik, vajúdik, vajúdik, |
szűl, szűl, szűl szemérmetlenül, míg |
sikoltozva be nem tapodják. |
|
|
Brazil őserdő
Óbudán, az Ujlaki-templomtól kifelé, a csaknem térszerüen széles utcán. A
földszintes házak itt a szokásosnál is alacsonyabbak. Az uttest valamikor ablakukig dagadt,
de mint valami tartósított árvíz, ott is maradt. Egy ilyen ház még magánkezelésü italboltjából
jön ki egy jólöltözött, nyúlánk, fiatal nő, a pénteki szürkületben. Szeme kerek, maga
tökrészeg. Finoman inog. A széles uttest bazaltkockái azt játsszák neki, hogy egy tág hegyi
patakba átjáróul rakott kövek ők, ezért kell minden másodikra lépni! Valószinűsíti ezt, hogy
a kövek nedvesek. Esik; egyenletesen és bőven, délszakian, noha november van. A csorgó
esőt az utcai lámpák fénye szálakra bontja. A nő kibomlott hajtincsei is megannyi
esővezeték. Bőrig ázott.
Bőrig van ázva, de ebből semmit sem észlel. Különben nem hajtogatná maga
elől az esőszálakat, pontosan úgy, mintha nádasban haladna, vagy most bújna ki egy
délvidéki borbélyműhely üveggyöngyös fonál-függönye mögül. E gyöngy-függöny után
azonban még egy függöny következik; aztán még egy; tíz, husz, száz, csodálatosan ezer meg
ezer.
Mindez, mint tudjuk, hiedelem. A helyzet s a valóság, hogy a nő liánok,
fákról csüngő kúszónövények közt halad egy brazil őserdőben s fölötte – a fákon – tarka
papagájok, vicsorgó majmok, kigyók nyüzsögnek s olyan vadak, amelyek Dél-Amerikában
nincsenek is, csak ebből az alkalomból költöztek oda. Ki nem gondol ilyenkor a segítésre!
Chateaubriand szerint a bennszülött nőkkel így kezdődő kaland a legizgalmasabb. Igen ám,
de – amivel oly keveset számolunk – a távolság, egy őserdőben! Kettőnk között, az én
tapasztalt hajós szemem szerint, legalább ezer km.
|
Arcok
Arcok, személytelenek, akár egy bankjegy, |
s eldobhatók, ingerülten, mert értéktelenek |
és újra kisimíthatók, akár a régi bankjegyek, |
mert összekeverültek csak a rosszal; |
arcok a repülőtéren, az áruházban, |
zsírosak, összefogdosottak, |
ám ropogósan is bent üresek, |
meg nem különböztethetők, |
noha egy árfolyamuak, vagy épp azért; |
gyűlöletesen rossz emléküek, |
üzenettel és segitséggel érkezők, |
levéltársak az ősi tölgyön, |
folyton rügyezők, folyton libegők – |
|
Az örök külvárosi villamosban, |
mely azért iszkol úgy, mert soha meg nem érkezik, |
az örök hivatali folyosókon, |
hol más mint bűnös, nem lehetsz, |
arcok, arcok, oly egy-anyaguak, |
mint esőcseppek és szaharai porszemek |
és oly egyformán villogók, mint messziről |
lámpái a nagyvárosoknak, arcok, |
mint a sziv-kamrából a vér, |
mint a nyomdagépből a bankjegy, |
hogy ujra-ujra ezt a képet |
lássam agyamból kidobódni, micsoda |
bensőbb parancsra gépszerűen, |
arcok, fölválthatók, igen, |
elcserélhetők, ujra összeadhatók, valóban, |
más-más cimlettel, számjegyekkel, |
értékkel is egy aranyfedezetüek. |
|
azonosithatók, túl a határon |
– mert más hasznúak – esetenként |
szem elé veendők, kibetüzendők. |
|
megszenvedettek, főleg erre, Keleten, |
sürgetők, szószegők, hazug kacsintásuak, |
hirtelen új, szűzi mosolyuak. |
|
Hűtlenek, hidegek, idegenek, |
és ujra vérrel telitődők, |
arcok, akár a mélyen-céda bankjegyek, |
no de mégse csupán bankjegyek, |
mert mégse bankjegy-mód személytelenek, |
mégis mások és mások már messziről is – |
|
Zsúfoltak, mint a föl nem bontott sürgönyök, |
tükrök, igen, kép-nyalók és kép-köpők, |
de szorgosak, de kezesek, |
korcs-latinságú kórházi látleletek, |
röviditéssel, törttel tarka képletek, |
egymondatú bonyolult vádiratok, |
zodiákus jellel teli horoszkópos jóslatok, |
|
tengerhabok, sziget-kerítők, |
|
tengerhabok, sziget-kinyítók. |
|
|
Kegyelem
Nem ünnepek – a szerdák, péntekek: |
|
a legbárányibbak a nyájból |
ügettek ki, hogy veled éljenek – |
|
Férjhez mentél és ez is, az is meghalt. |
|
Azt hitted, egyedül maradtál. |
És te hordoztad magadban az angyalt, |
|
Szatyrod spárgával megkötött füle – |
|
Arcod búja, ahogy mosolyra váltott – |
szét kellett volna dőlnie, |
|
e drótozása tartja a világot. |
|
Üvegcserép, szerbtövis, sebeid! – csak |
Talpad alatt nyüzsgött a csillag, |
|
|
A hangya szemével
A biztos talaj kettéválik. |
Kidugja egyik, majd a másik |
biztatására, hogy „tovább, tovább!” |
|
Egy régi sírnál
árvaság-forrása: innen gyűrüz szét |
|
a nyári hant por-prém tövébe, |
úgy szálltam föl a fénybe |
|
közös munkát, e fura álmot: |
|
|
A kasznár lánya
Földrajzi ismereteivel szaporodtak aggodalmai. Hasztalan volt anyja – óh,
hiszékeny édesanyák! – teljes bizalma a török kormányban s a rendőrségben: a Boszporusz
konstantinápolyi hídján hajnal felé a tigrisek, az oroszlánok és mind a négylábú s kétlábú
emberevők ázsiai és afrikai rejtekhelyeikről átsurranhattak annak a hosszú és széles
sövénynek rejtezésre-épp-oly-alkalmas bokraiba, amely házukat a béresek piszkos világától
elválasztotta. Az indián skalpolók ellen is csak látszólagos védelem az Amerikát Európától
elválasztó Behring-szoros. És mikor befagy? Kezében a bádog éjjeli edénnyel, melyet
lefekvéskor mindig neki kellett behoznia az udvarvégi árnyékszékről, futtában a kislány –
minél többet tud, minden annál iszonyúbb! S aztán az ördögök, az ördögök! S velük szemben
a tehetetlen szentek. A poklot már tökéletesre építették a szívében. Már anyag kellett csak a
tűz táplálásához.
Amikor kint van, de keze még a kilincsen, megáll a sötétség partján –
tajtékverte sziklaparton – egy percre fölnéz a lángoló egekre. A csillagok szinte eddig
sisteregnek. Fény, fény, de sehol egy morzsa remény. A végtelenből is csak veszély les, s a
bosszú üldözi kémjeivel a tébolyig.
Miként aztán be is következett.
|
Derengés
Hajnali szél; megigazitja |
zilált kontyát az ifju meggyfa |
|
Itt eltűnik, kibukkan ott; |
|
Járni kezd a Nap fogaskereke. |
|
|
Akinek udvarolnak
Örül a lány, bár űl, csak űl – |
Csak szája két sarka körűl |
|
mikor kedvükre kanyarulnak, |
kacsintva visszatekerülnek; |
ahogy szellők örülnek annak, |
készséges népe közt suhannak; |
maga sem tudja még, minek |
|
örülnek sikamló halaknak. |
|
|
Dőlt vitorla
Recseg, megdől a rúd, a hosszú |
kaszálja szinte a habot, míg |
|
Árboc s vitorla, nézd, előre |
leggyőztesebben? Amikor leg- |
|
|
Kúnhalmok
Kúnhalmok ti, a sokhalu, bő Obtól |
e kis Kaposig elfüzérlő dombok, |
csönd-állomások, nyomjelző vakondok- |
túrások, mesék babszemei, hogy hol |
|
fúrt az a Szomj, bújt az az Éh előre |
– oly mélyen, hogy már földalatti multban –, |
mely idehozott bennünket, kifúltan |
tántorgó népet szabadlevegőre: |
|
ti vagytok a mi – katedrálisaink! |
„Márvány-zenék?!” Oh, csak, módunk szerint, |
így, sárból! – oh ti, piramisaink! |
|
Mert mégis feltörő vágy s hit nyomát |
zengitek! Idegem hallja nomád |
dobotok tompa tam-tamját: tovább! |
|
|
Jelentés
S a hegy, a rét – mit csak elért |
szavunk: megemberesedett. |
Bánya-környékek gyöptelen |
tája, a szürke, holdbeli. |
S bőrgyárak pokolban-eredt |
Vöröstéglákból laktanyák, |
melyekből hirtelen konok, |
|
A lét ezt hozta most. Bíbor |
füst s hamu szállt az ég helyett |
|
Leirtuk ezt is. Mert hiszen |
most ezen át vonult a had, |
vezetve kutyát, gyermeket, |
|
Lemez-zene közben
Gázlángon, útmenti szerelő-műhelyben tüzesítették meg s kalapálták aztán
bárd-szélesre a szekercék élét.
A fatönköket gépkocsikon hozták s vitték végig ezeken az új tartományokon,
komoran, fürgén, rendületlenül: már-már egy szertartáshoz igazodva.
Mert bármikor – déli tizenkettőkor vagy éjféli tizenkettőkor – érkeztek és
bárhova ezekre a tisztátalan telepekre,
ahol az asszonyok nem úgy főzték az ételt, nem úgy vetették be az ágyat,
ahogy náluk, ahol a férfiak nem úgy köszöntek, mint ők, ahol a gyermekek s az egész
istenverte társaság nem úgy ejtette a szót, ahogy ők, ahol a lányok elhúzódtak tőlük,
tizenkét férfit, lehetőleg ifjat, ebből a pimasz, törhetetlen népből a piacra
vittek
s ott – mivel dré-dru és továbbá kru-kra s nemkülönben drum-drám –
megkorbácsoltak s aztán lefejeztek,
szükségszerűen, mert hisz torr-torr és tirr,
s szakszerűen, mert szakmára elég különbözők voltak,
gazdász és hentes, könyvkötő és mérnök, pincér és orvos, több papnövendék,
katonaiskolás; általában rengeteg diák,
Carnot, Beethoven, sőt Einstein ismerői,
képességüknek legjavát mutatva,
mért mindazonáltal mégiscsak pla-pla-pla-pla és pli,
miközben hangszórón lemez-zene hangzott és egy-egy ingerült vezényszó, s
ők, búzgók, homlokuk törölték és félre-félre fordultak vizelni, mert az izgalom a vesékre hat,
majd lemosatván gondosan a tönköt s bevonván a nagy trikolort, mely ilyenkor
mindig fejük fölött lengett,
mentek tovább a tág jövőbe ők is
a gondosan körberakott fők közül,
majd a telepről, ahol is most
és azután és mindörökre
az értelem, a vigasz, a remény
kurr, kirr, kurr, azaz sirr, surr, az a hang amit már egyedül,
zenétlenül és szövegtelenül
a tű a lejárt lemezen köszörül.
|
Büntetés
Beszámít vajon az is életünkbe, |
mikor az idő nem adott, de vett |
s háborút, börtönt, detektiveket |
küldött, sorsunkat mintegy mélyrehűtve? |
|
Beszámíthat-e az álmatlan ágyon |
töltött idő – meg a nappali rém- |
álmok éje? Hisz úgy volna helyén, |
aki károsult, kárpótlást találjon! |
|
Beszámít! Sőt – épp, mert annyira féltünk, |
hogy mint magunk nyammogtuk: „nem is éltünk!” – |
duplán beszámít; ezerszeresen! |
|
S nem könnyíti halálunk perce sem; |
sőt az, csak az! – tetemre-híva – büntet: |
tönkretettük egyetlen életünket! |
|
|
Szétlőtt temető
A temetőt se kímélték a harcok. |
Akna érte a mohos angyalarcot. |
Láb nélkül függ fáján az Úr fia. |
Csuklótlanul imádja Mária. |
Végítélet volt. Szétrobbant a kripta. |
Víz surran, fény kukkant kérdőn a sírba. |
Hol a halott? Nincs lélektelenebb |
romhely ennél, nincs reménytelenebb. |
Holtak haltak itt: gyertyák, őszi rózsák |
kosztján tél-túl eltengődött rokonság; |
pára-nénik, gőz-bácsik búborék- |
léte lett ismét, mi volt, puszta lég. |
|
Oh hány szív pukkant végre végleg itt föl |
– mily transzcendensbe? – az emlékezetből! |
Hány darab idő, mit egybekötött |
a kegyelet, leng újra, mint a köd! |
E kő, mely fekszik itt tarkóra esve, |
tört épp a férj s nő neve közt keresztbe! |
Az öröklétűl írt aranybetük |
körül repeszköpések mindenütt. |
Az elmulás – a békés – múlt el itten |
városnak is sok bomba- s ágyu-tűzben. |
|
Zárva a sír-rács, de nincs oldala. |
A Dávid-csillag mellett kopjafa. |
No végre: testvériség! És szabadság! |
Márkáz még egy-egy törmelék-darabkát |
német, latin, héber, szlovák rovás: |
zavart? – rendet csinált a légnyomás, |
égbe röpitve érc- és fakoporsót |
s hullatva morzsolt sóként le a csontot. |
Oh, lappal, szöggel élreállt fehér |
márvány-jégzajlás, meddig a szem ér! |
Oh, szörnyű szántó! Hit, remény csiráját |
kitépő zord egyenlőség-barázdák, |
barázdák zsirosfényű rögjei – |
Lehet új mag? Ez alól törve ki? |
Végleg, ahogy a szemetet kiszórják, |
mi porzik el több: szeretet, gonoszság? |
Eső szepeg, tisztogat tétován, |
mint nők akármely temetés után. |
|
Halottak napja. Kezemben a mécs. |
Konok jövendő, lobogj föl szivemben, |
sisteregj, eső-vert emlékezés. |
|
|
A szerelem s a halál dalai
Háború volt, véres, mocskos. De a kisváros tisztán tündökölt. A járdát – a
kocsijárót is – a lakosok söpörték.
A mocskos háborúban tisztára söpört kisváros főterén vasárnap délelőtt
sötéten trágár dalokat harsogva masíroztak ragyogó fegyvereikkel és fémgombjaikkal a
katonák. És a növendékeikkel épp a templomba vonuló kedvesnővérek? Igen; de hát a kutyák
is oda-odaálltak fölemelt lábbal a ház-szöglethez, a herélt mének is kilógatták petyhüdten is
döbbentő hosszú nemzőrészüket.
Ha kiváltság volt, ősi kiváltság lehetett, hogy a hóolvadáskor is makulátlanra
söpört megyei székhely vasárnap délelőtti utcáin a frontra induló fiatal katonák, akik külön-külön még elpirultak a nők előtt s akik közt még rengeteg szűz volt, így együttesen
vörösredagadt arccal harsogtak világgá apjuk előtt is kiejthetetlen, szennyes, de mégis édes
szavakat. Részegen, részegen! A szabadságtól. E csöppnyitől is, a halálra-ítéltek korty-szabadságától! Mintha máris egy városokon és falvakon túli sáros alkonyatban menetelnének
az elérhetetlen tiszta női öl helyett az elkerülhetetlen piszkos sír felé, melyek tán épp ezért
fényképeződnek egymásra annyi képzeletben, hogy néha-néha már eleve a vágyban is egyek.
|
A Vízfakasztó ünneplése
Fölszáll – kezében sár, arcán mosoly – |
|
Kiáltás. Füttyök. Ez, az odafut. |
Készül hetedik hete ez a kút. |
|
Megvan! Elérte! Valami csoda |
megestét látni fut a nép oda. |
|
Kötik a vödröt s – fejedelmi kép – |
a kútásó a vödörből kilép. |
|
Kilép, nem sejtve, mily ős gyermeki |
ámulat és hódolat jár neki. |
|
Hattyus tündérfi kél habok közül! |
Csak e tündér nagy, ősz bajuszt törül. |
|
Itt van – mutatja lábán a vizet. |
Egy csöpp – hű tanu – nyomban lesiet. |
|
Kezében a göröngy, a gyöngyöző: |
rejtelmes szent szív, bűvös drágakő! |
|
Kilép a vén kútásó és vele |
a legfőbb Jó, az élet kútfeje. |
|
Mezítláb van bár – vagy tán épp azért – |
úgy nézem, mint egy római vezért. |
|
Gatyában is csupa fönség s eszély, |
ahogy az agronomussal beszél. |
|
Mögötte ott a győzelem: jöhet |
a harsona, az ujjongó tömeg. |
|
Álorca arcán a sár – no de ott |
most a lelketlen sár is mosolyog. |
|
Hát megküzdöttünk érte, mondja úgy, |
mint tengerész, ha végül partra jut. |
|
És félreejtett fővel rápipál, |
kiköp, kezel, szerszámát szedi. – Jár, |
|
csak jár a szemem az azon vízesen |
|
elbicikliző örök Mózesen. |
|
|
Emberi éj
Nagy hideg házban kis piros nő. |
|
Melegít szinte, ahogy tesz-vesz. |
Nem muskátlik: az ablakokat |
az ő bentléte csinosítja. |
|
annak, akit vár ez a kis nő: |
fehér fal, lábas, láng fölött; |
s egy tiszta testen is egy tűzhely. |
|
Még megszelidítetlen arccal, |
még félig erdei-vad szemmel |
tart hazafelé, hozza zörgő |
szekerén az estét a gazda. |
|
Miután köszönést váltottunk, |
hangtalant a zörgés miatt, |
s távolodunk háttal egymásnak, |
ő bakon, én motorbiciklin: |
|
módjára – pálcával kezemben – |
irányítgatnám szűk szemét |
az épp homályló égi táblán. |
|
Az már a hold; nem akar rosszat. |
A csillag mind betlehemi. |
|
S az a kéményfüst, az a női |
ujjak-fonta ős kézimunka, |
ahogy fölleng az örök űrbe – |
|
a barlangkori hajnal óta. |
|
|
Utitársam beszélte
Három éven át ébredt úgy: S ha ma? |
|
Naponta várta három évig – és nem |
ellenség közt, de féltéboly ködében – |
|
De most, e reggelbe kilépve, most, |
hogy meglátta az első vilamost, |
lett az egészből. Gyönyör várta: épp hullt |
szagos, ritkás, erdő-nagy eső, |
magas, szabad, tengerig terjedő! |
|
egy pillanatot holnap-mentesen: |
idő-tisztán akart beszívni abból |
az ajándékból, abból a tudatból, |
hogy ameddig ellát, övé a tér |
s övé, tapinthatón, a fő csoda, |
hogy ime maga is eljut oda,
|
el ujra addig a villamosig, |
hol szeme, friss eb, már ugrándozik… |
|
Aztán odaát – hova mintegy partra ért, |
mert azt gondolta, ujra helyben,
|
s tán lesz miért hogy ujra kezdjem! |
|
|
Védőügyvédem
Megmagyarázhatnám, miért, mit |
tettem, meg a jogom, okom. |
Fáraszt a szó, aludni csábit |
ez is, szűk vádlotti padom. |
|
Tisztáz úgyis, leszögez, szétold |
mindent pusztán azzal: föláll – |
emelkedik máris mögém zord |
|
|
Kirándulás
Agyunknak, melybe egész héten át |
nikotinként betű, film, zene, kép |
butitó mérge marta be magát, |
kábult agyunknak itt a szabad ég |
majd – jobban meggondolva: – mú:
|
azzal csupán, hogy van szegény |
s az égvilágon semmit nem csinál, |
|
|
Csöndes délután
Ily csöndes, napos délután a pesti Rákóczi uton haladtomban, mint mindenki,
én is egy unatkozva is szüntelenül áldást-osztó püspököt hordok a szívemben, még
gyermekkoromból, Pécsről. Néha ugy elúrhodik rajtam, bensőleg persze, mint egy pohár
szesz. Ketten vagyunk mégis, mert hisz figyelhetem. Ez okozza, hogy néha, mielőtt
odanézhetnék, tigrissé változik. Félelmesen, a részegek kérlelhetetlen mordságával imbolyog
négy puha mancsán, a forgalom közepén, szerencsére igy is láthatatlanul. És szerencsére
átmenetileg. Egy lépés még és, mint mindenkiben, már bennem is jó ismerősünk, a honmentő
tábornok halad, díszbemeredt délamerikai ezredei előtt, jobbtenyerét szünet nélkül
halántékához feszítve, lévén ez a győzelem se mindennapi, miért is… De nicsak, megint a
tigris, közvetlen a nuncius áldása előtt, méghozzá most már – imbolygása szerint ítélve –
tökrészegen. Természetes ezután a matróz, a hajó, majd a teve jelentkezése. Mindez
közepesen szórakoztat, bár néha valóságos menetté alakulok, olyasfélévé, aminővel vidéki
városok utcáin a cirkuszosok bemutatkozásul végigvonulnak. Nem kell mondanom, hogy a
szembejövő ismerősökkel a legmindennapibb módon váltok köszöntést. Tekintetemmel
jobbról-balról evezve tökéletes egyensúlyban a kirakatok és a hirdető-oszlopok egy-egy
tengerszorosában. |
Villamosjegyekre jegyezve
Meg kell fizetni mindenért ma |
De szörnyű, hogy legjobban épp a |
|
– Szörnyű?! Hogy a legtöbbet még a |
|
|
Szenny, ennyi, rajtam?! Mi baj abban? |
Mi piszkul leghamarosabban? |
|
Bika szarva közé feszitettem ki én is |
rézhúrt – pöngetem úgy, mint az ion lantosok! |
De ez a bika él! S bár hátán dalolok, |
reá bizom, hogy – h’á felé visz! |
|
Úgy múlt ki, hogy kifult, dísz-csákóban, mezétláb. |
Végezte egyedül az ozorai példát. |
|
– Egy ilyen állat is letör? Na, |
|
többel se nyomjon a világ! |
– Földgömb-nehéz minden ökör, ha |
|
6. Vélemény kézzel s lábbal
ahogy a teremből minél előbb |
|
|
Közelgő csönd
Lengén, lábujjhegyen, a fiatal kis eső épp csak beszaladt a kertbe, a kapu
felől. Itt még napsütés?! Fülel, áll, megnézi magát az üveggömbökben, lábat vált; eláll. De itt
van mégis: csöppen egyet-egyet.
Kit keres? A növény mind visszapártolt a naphoz; ami még nedves is, csak
annál ragyogóbban élvezi a fényt.
De egy madárral, egyetleneggyel kevesebb trilláz. Az neszt kapott. Az
ráfigyel. De lehet, csak udvariasságból.
Öreg vagyok, duplán érzem, épp attól, hogy ő, az eső, a változás ilyen
könnyű. Még egy madár elhallgat. Érzéklem ezt a pici ráadás-csöndet is. Barátságos a csönd,
bár már annak a határtalannak a része, ezt is érzem. De mennyi lenge báj számára teremt
színpadot, épp az elnehezülő körül.
|
Düh
megsziszegi, bár utat enged – |
Minden düh ismerős szivemnek. |
|
Fut a nyúl, ha az ölyv lecsap, |
de veszve is visszaharap, |
visszavág, bár nem menekedhet – |
Minden düh ismerős szivemnek. |
|
|
Ének Csetény vezérről
Girhes-görhes, odvas-törött |
fák között, rossz mankók között |
|
„Csetény járása” – a neve. |
a láposba, mert oda visz. |
|
Csetény úr, erélyes vezér, |
jó hétszáz éve nem beszél, |
az öreg szolga csak bemegy, |
|
egykor Csetény úr zord szava |
földnek-égnek parancs vala, |
|
s ahol ma nem lel egyebet, |
csak egy juhaklot s egy nevet, |
– üresen vissza azt viszi – |
|
Évente sok, ha egy szekér |
tanyádra tér, Csetény vezér! |
Oh hány év kell, míg fölidéz, |
|
…A kis puszta, hol születém, |
fölött így áll ma is Csetény |
úr légből-fényből vert, soha |
|
nem tudja azt, csak ez a rút, |
kóbor, öreg, mihaszna út. |
|
Csetény úr, büszke besenyő, |
szolgáid-szülte szolga-fi, |
rólad nem tud mit mondani. |
|
De útad!… Oh az az ut ott! |
|
hol a kanászok, nem halat |
– nekik azt nem volt már szabad – |
ürgét főztek, megpaprikázták |
s a vendéget is megkinálták. |
|
|
Hegyi erdőtűz
Kitört a tág tisztásra s ottan |
forgott egy lángragyúlt fenyő, |
mint bérházból – benzin ha robban – |
udvarra fut láng-űzte nő. |
|
Ott lobogott csak esze-vesztvén |
Az ég faláról függő festmény |
a messzi erdős hegyvidék. |
|
Kánikula és alkonyat van. |
Pörgő tűz-orsó most a fa. |
Majd táncos-lány; iszonyu tam-tam |
|
Akihez ér, az is tüzet vet; |
és kigyul attól is egy új. |
Füst-fátylas táncosok sietnek |
az erdőn keresztül-kasul. |
|
Szabály van, játék szinte abban, |
Mérföldekre pattog a tam-tam: |
|
Nincs gátja, fékje: hét határra |
jajjal, dühvel, ropog egy dráma- |
|
|
Gyermekkorom zivatarai
A völgységi – a belső tolnavármegyei – tájak az én gyermekkoromban épp úgy
teremték a csodát, akár amidőn a fiatal Vörösmarty forgatta körbe ott fejét a varázsképek, a
röpke tündértünemények után, nem győzvén, vallomása szerint, ezredrészüket sem versbe kapni.
Nem volt könnyű korunkban sem, íme egy példa. A dűlőúton egyszerre orsóként pörgő, de
paripaként száguldó, fényes délben is kisértetszerű fehér torony közeledett, némán, de hadüzenet
páni hirével: a vihar fullajtára, egy meg nem festett Delacroix-képen. De hagyjuk a tömöritést.
A jelenség kánikulai forgószél volt, egy kis por-tornádó, mert errefelé még ilyeneknek is van
rezervátumuk. Néha igaz a szívhidegítő hír, amit hoznak, néha nem. |
Az eső, az országos is, illetőleg főleg az, másutt cammogás, egyhelyt-topogás
– lassú helybenfutás, reménytelenül elsárosodó országutakkal, fölrázhatatlanul elálmosodó,
elzsírosodó nőkkel. A hegyi falvakban, ami az én gyermekkoromban még Ozora is volt, az esők
úgy jöttek, mint a lakodalmak. Hirtelenül, mégis szertartásosan. Mindenkinek dolgot és élményt
adva. Éles kezdetük volt, éles végük, de még azután is rengeteg utóeseményük. Úgy jöttek, mint
a gyorsvonatok. Mint a remekmű-drámák nagy jelenetei.
Az égbolt egyik felén még dühöngő fénnyel uralkodik a nap. A böglyök élesebb
csípése, a hangya-karavánok vágtatása jelez ugyan valami sorsszerű sürgetést, de a kövéren,
ritkásan, gyémántos szikrázással leforgó első csepp olyan, mintha egyben az utolsó volna. Mi
ez a tikácsolás?
Az enyhén-lejtős főutca közepén végehosszatlanul huzódó bokrokból a delelő
tyúk haza iszkol. A bokor-sor megrezzen. Alatta a mély, a lovasembert elrejteni képes patak-ágy
egyszerre fölhördül. Fehérsörényes fő emelkedik ki belőle, aztán piszkossárga hosszu test. Őrült
leviathánok vágtatnak már, a bokrokat maguk alá gyűrve, a házanként fölállított kis
gyalogjáróhidakat magasba vetve. A magyarázat: kint a felső határ cukorsüvegként meredő
hegyeiben már húsz perce zuhog a zápor; a rohanva összegyült víz előbb ért ide, mint maga a
borulás; ez a falu fölött csak most rántja el a villámot, majd csörrenti össze a mennydörgés
közeli cintányérjait, – micsoda naiv opera! De megesik, hogy a szörnyeteg a szabályosan lefolyt
eső végén vagy annak elmultával tör be; ilyenkor a felhők ellenkező irányban haladtak.
|
Pályaudvarok megrohant italboltjainak, csemegésbódéinak alkalmazottaivá, a
százfelől odakiabált perec- és hirlapárusokká válik cikázó kezünk, válunk cikázva mi magunk
is, ha az eső érkezését a gyorsvonatéval érzékeltetjük.
A távoli medvemorgás! A szoknyákat libbentő váratlan szélcsapódás, a sistergés!
Az égett-szag. Hányszor belém villant, ha egyszer én érkeznék meg vele, én a kívánságaimmal,
a parancsaimmal s nem mindig ők, a tennivalók. Az események! Már messziről ideradarozva
akaratukat, nemcsak a hangyákba és darazsakba, hanem mibelénk is. Hát még amikor a
dobpergés után az első cintányér-csörrenés elhangzott!
– A lepedőket! A lepedőket! Szedjétek be a fehérneműt! A teknőt! A hátsó eresz
alá is! Megtelt! A szapulót! Hol vannak a kislibák?! A kislibákat, a kislibákat! És a virágokat,
a virágokat gyorsan.
Csak a kalauzok sípjele hiányzott.
Hát amikor a cintányér hosszú szikrát is vetett: a villám s dörgés egy helyből
fakadt, szinte a kéményünk fölött.
– Az ablakokat! Csukjátok be az ablakokat!
Gyánton pedig még:
– Hozd már azt a fejszét! Tedd ki már azt a fejszét! Hogy az is ilyenkor nincs
meg. A kisbaltát akkor! Éllel fölfelé, te, te, te, te!
És a sikolyok!
– A tarhonya!
– Befolyik a pincébe a víz!
– Jég! Istenem! Apa: jég!
Zuhogó záporba kiszaladni kezünkben egy lazsnakkal, majd annak egy lukas
méhkasra való rárendezése után visszaszáguldani, majd a konyhaajtó fedezéke alatt, az orrunktól
húsz centire hajlongó-zörgő üveggyöngy-függönyön át a víz uralmi területére visszatekinteni:
ezt érzi az életmentő is, pilláin az óceáni sóval, oldala hosszán a hozzátapadó királylány meleg
hálájával.
– Ez meg bent maradt!
Kiszáguldani az átmenetileg vagy véglegesen csöndesedő esőbe még egy utolsó
cserép muskátlival s azt gyorsan társai mellé tenni az udvar földjére, hadd részesüljön ő is abból
az áldásból, amitől a többi már mámorosan zöld és részegen piros: pontosan ugyanaz, mint egy
majdnem nálunk feledett csomagot a már induló vonat ablakába észbekapva fölnyújtani.
|
Gyermekkoromban, amikor még voltak életerős mennydörgések, és az
ablaküvegek nemcsak Babits versében, nemcsak egy alkalommal zörrentek meg, hanem
folyamatosan szóltak, mint fontos közlendők idején a morsegépek; gyermekkoromban, amikor
a villámok még a sebész-kés pontosságával dolgoztak s a viharok a Fanyüvő cimű mesét
illusztrálták, azoknak mégpedig, akik azt nem könyvből olvasták, hanem sötét konyhában
hallották egy még igazi parasztnagymamától: gyermekkoromban az úgynevezett elemi erők még
emberközelben laktak, rendszerint a község, illetve a határ külön kifejezéssel megjelölt, mintegy
erre rendelt részén, az úgynevezett Fekete Sarokban, Rohadt Sarokban vagy Büdös Lukban. Arra
mindig, ahol valaha tán a sárkányok is büzlöttek és villogtak. Nálunk, kint a pusztán ez a hely
– itt Rohadt Luk – a bikák hegyi istállója mögött feküdt, ezzel is érzékeltetve, hogy ezek az
iskolában elemi erőknek hívott lények, ha vadak is, megfékezhetők, megszelidíthetők, sőt
szolgálatunkba hajlíthatók, akár az egykor szintén vad macskák, bivalyok és szamarak. Ezek a
lények mind önálló, teljes és kész teremtmények voltak, jellegzetes vonásokkal,
tulajdonságokkal, mondhatni szokásokkal. Természetesen ekként is rendkívüliek. A szélnek
például a karizmait szabad szemmel is látni lehetett még az én gyermekkoromban; ám ebből
nem következik, hogy egész külleme olyan volt, mint a félmeztelenül pörölyöző
kovácslegényeké. De térjünk vissza csak a viharhoz. |
A vihar lénye, mondhatni személyisége, pontosan ábrázolható. Szószerint
értendő; vagyis akár a festő eszközeivel is: ceruza, ecset, olajfesték, vászon alkalmazásával. Nem
naturalista szemléletűen persze, nem felületien, hanem a modern irányzatok eredményeinek
fölhasználásával, jelesen pedig a nagy Reverdy hasonlatfölszabadító alapelveinek bevonásával.
Különös, hogy ezt mind a mai napig nem foglalták matematikai képletbe, az atom-fölszabadításáé nyomán. Mert az ezt megelőzte? Mert túl egyszerű? Annál inkább. Minél
távolabbról pattan szikra a hasonlat két pólusa közt, az eladdig sötét lényeg, az ismeretlenben
rejtett megismerendő annál nagyobb területen, annál kápráztatóbban világlik meg – szóba
véglegesen így volna foglalható e tétel.
E lényeg képe nem egy fajú tehát a vihart ábrázoló festményekével. Nincs
rokonságban az esővel, mint istenségnek megjelenitésével. A kitűnő Francis Ponge minden
emberitől elvonatkoztatva öntörvényű tárgynak, illetve szerkezetnek fogja fel az esőt:
egzistenciája rugószerűen indul, működik, jár le – láthatóan a költő-bölcselő hugenotta eleinek
sugalmazására! Az elemek, mint láttuk, emberközelibbek. Úgy mondhatnók: katolikusabbak. Sőt
hellenisztikusabbak.
|
Az én gyermekkoromban a vihar még nemcsak gőzmozdony, jellem-összecsapás,
nászmenet és – az iméntiek szerint – vízzel dolgozó tűzvész, valamint szűz-evő sárkány volt,
hanem mindezek fönntartásával voltaképpen ajtónyitás volt; egy óriási ünnepi ajtó s a körül
millió és millió kisebb-nagyobb egy- és kétszárnyu ajtó, ablak, kiskapu, udvarkapu, valamint
fiók, retesz, zár, szelep, csap, kuplung, zsilip, hordó-akona, sőt villanykapcsoló megnyilása. Mi
mindenre is tárult tér, nyilt ablak ha jött. „Holnap palántálunk, holnapután gyomlálunk”,
gyúladtak a tervek a női fejekben, amikor kint az a testet öltött ajtónyilás a szeretkezés első vad
lökései után egyenletes ömléssé alakult át: higanyszinűen folyt nemcsak a füveken éltetőn,
hanem a köveken, az óltetőn, a kútkeréken, a fák legvastagabb és legvékonyabb ágain, egy
pontot szárazon nem feledve, egy hajlatot ki nem hagyva. Ez az egyetlen anyag, egy különsorsú
egyetlen élőlény volt. Úgy éltetett, hogy maga is élő, folyton és egyidejűen millió irányban
ölelkezett, csókolózott, termékenyitő nedvével mindenüvé behatolva az egész világot más –
ahogyan méltán mondják – áldott állapotba ejtette. Törekvésünkben, hogy tüzetesen leírjuk, nem
állithatja meg tollunkat olyan látszólagos ellentét, hogy közben üde s ártatlan meztelenségében
messze tündöklő szűz volt, illetve millió keblét büszkén kitáró ifjú anya: egyetlen csecsszopóját
sem hagyta szomjan! És kígyó, álombeli, csiklandozó. A fák, a bokrok, de még az egész szerény
gyomok miriád leveleiben is mosoly mosolyt váltott s ha itt-ott fintor rándult, az is gyönyörök
tetejét jelezte. A kapuk alól kifolyt a víz, a téglákról kis vízesést csinálva. S mennyi pici erecske
és zuhatag szerte a Várdomb ösvényén, a templomhegy lépcsein, a szőllősorok közeiben.
S ahogy a kacsák és libák kifutottak a maguk háp-háp gá-gá diadalával, hogy
igazuk lett: az a homokos udvar kezdettől fogva tónak volt teremtve.
|
Rengetegen írtak ódát az esőhöz. Fazekas! De azt mindenki megnézheti már az
antológiákban. Ez méltán a legnagyobb! A kevésbé ismertek közül hadd idézzem ide csak a
halhatatlan Supervielle-ét.
Látom az esőt hullni, tócsákkal fényre gyúlni komoly vén földgolyónkat; esik
tisztán, serényen, mint Homér idejében, és mint Villon korában; hull gyermekre s anyjára, meg
a juhok gyapjára, s bár mondja ujra-ujra, lágyítni csak nem tudja, sem szivét, sem konok-vad
fejét a zsarnokoknak!
A kacsák s libák nyomán a vízzel való rokonság micsoda ősi emléke űzött ki
bennünket, gyermekeket is a záporok zuhanyai alá. Ne szemérmeskedjünk, komolyról van szó.
Igen, a vihar toluló felhői vasderes és acélkék paripák voltak, egy nagy-magyar-alföldnyi nyerítő
és vágtató ménes, Lenau és Petőfi egén; megtorpantak, fölágaskodtak, mesebelit vizeltek,
mívelték azt, aminek boldogsága még belőlük sem irtódott ki: termeltek, adták is, nemcsak
kapták a vizet! De mindez közben tej is volt és tréfa, biztonság, és biztatás, és mindaz, amit az
ember az anyától, az anyaföldtől és anyaégtől, az anya-mindenségtől kaphat, kaphatott, vagyis
amikor egy lehetett vele, de úgy, hogy szinte benne, vagy ha elszakadóban is, akként csak, hogy
vissza-vissza térve. Azon a meg-megnyilásán a végtelennek.
|
Az én gyermekkoromban, amikor még voltak bikák, paripák és tekintélyszerző
vizelések, a falusi serdületlenek legnagyobb ünnepélye a rekesztés volt. Keresztben a lejtős utcán
kézzel és meztelen lábbal gátat gyúrni gyorsan a víznek, visszafogni az áldást, megtartani a
kincset, menteni belőle a menthetőt, a forrás kiapadta után is, amikor már ismét tündökölt az ég,
amikor már melegült a sár. Víz és meleg együtt, és tennivaló!
Igen, szálltak hírek: hét bárányt agyonvert a jég; sőt egy birkát is: szem fölött
érte; a villám egy szaladó legényt a regölyi réten egy ütésre úgy eltalált, mint a mesterlövész egy
szarvast; a Sióban egy egész disznóól úszik! Csak a fülnek adott ez dolgot. Annyi teendő tolult
a kéz, a láb, a szem elé. A vidék működött. Mint egy aznap megnyílt iskola. Mint egy kedvére
megtelt gyomor. Mintegy első pillantásra tiéd-vagyok szerelem. Forradalom és szabadságharc,
minden Bastille bevételével. Ne beszéljünk a napsugarak és esőcseppek találkozásáról a
faleveleken, a gyepen! Most hogy a mozdony kivitte a lakodalmat és a virágcserepeket, most
derült ki, mit hozott az ajtónyitás-szerű meztelen szűz, dereka s térde körül annyi gyermekkel,
ahány élet-tünet csak volt a földön. Ki ne vágyott volna búcsú-köszönetül, keble a keblén,
magához ölelni – örökre?!
|
|
Kormos képek
karddal, kanóccal sietett |
|
A szentek és szentasszonyok |
A misekönyv már lobogott, |
|
A Kisded hátat forditott, |
„Istállók, barmok?” – szimatolt |
|
Mennydörgött Rómából a szó. |
|
Nem lett csoda. Nem több. Szaladt |
halt Péter, Pál, István, Jakab |
|
Volt ily közönyért az apát |
|
|
„…S midőn lemenet a honi földre értünk…” |
Havas mezők. Hajnali holdvilág. |
|
Balkéz felől –húnyt szemmel látni csak – |
|
csöngésein szalad csupán a szán. |
|
S egyszerre más a Közel és a Távol. |
|
karnyujtásnyira Konstantinápoly. |
|
|
Szót intézni, valami szépet |
gyeplővel kezében föláll, |
Bálint, Balassi. |
Mit kiáltoz? |
Álltában látni csak, mennyire részeg. |
Ihletet és hányingert érez. |
Ihletet és hányingert érez. |
„Igyál!” |
|
Kinéz ragadó pillái alól. |
|
Lent a sikon már várja jöttét |
vakaródzó, szegény-legény halál. |
|
S arrébb, hol ismét éjszaka a láthatár, |
csárda-mécs vén nyelve dödög még – |
|
|
egy pisla kis honi öröklét. |
|
|
|
istálló-, tej-, anya-szaga |
lépett hozzánk, jött az út mellett, |
melyen – mióta! – menni kellett. |
|
Mint összegömbölyült kuvasz |
szunnyadt a völgyben a tavasz, |
szunnyadt atyánk paraszt-világa – |
Füleltünk, szükségre kiállva. |
|
Rég nem volt vezényszó, vezér. |
Csak menni, ez volt rég a cél. |
Sorban, mint darvak s ökrök mennek, |
mentünk, vittük a puszta rendet. |
|
Így együtt voltunk valami, |
az isten még ha tudta, mi! |
A Győzelem! A Jog! A Nemzet! |
A nyert Ügy! Avagy épp a vesztett?! |
|
Így együtt voltunk valami, |
az ördög már ha tudta, mi! |
Könnyeztünk s szállott szánkról ócska, |
trágár, füstös katona-nóta! |
|
|
szögezik helyükre a boldog |
|
szive lehullt, befúródott a földbe, |
|
Országok széle ponyvamód lebeg. |
|
Ti, láthatatlan, szent alapzatok |
sorsunkon ti könnyitsetek: |
|
|
|
Volt ezért is érdemes élni
Idős jegenye-csapat hosszú sorban |
a domb-élre, ujra az őszi szélbe – |
|
|
Az őszi méhek arany kereke
Nyüzsögnek októberi méhek |
csont-sárgásokon, gyász-lilásokon. |
Lopják a holtaktól a mézet. |
Áttetsző-szőkén rajzanak serény |
gőzgomolyként a terasz félkörén |
a ház előtt, hol óramódra jár |
két fa közül egy hosszú napsugár. |
|
Forr – gazdag, büszke üst – a kis csapat. |
lassan, pontosan, mindig ott, |
s egy talpalatnyi csöpp nyár föllobog, |
kigyúl egy éden-fényü kis sziget! |
|
Némán, lélekzetvisszafojtva gyüjtenek. |
|
Elül is hideg, hátul is hideg, |
|
aranykerékként boldogan bozsogva |
gurulnak bokorról bokorra! |
|
|
Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez
Az ünnepelt 80. születésnapján |
a kecskeméti színházban fölolvasta a szerző |
Föllendül azonnal a karmester-pálca |
s megzendül – nem a zenekar, |
hanem ami van körben temető; |
megzendül ami van (ó s fiatal!) |
majtényi, mohácsi, muhi mező, |
ami volt sírba és sárba vesző, |
ami volt hősvértől pirosult gyásztér, |
egri üszök és drégelyi várfok, |
|
e zenekari mélyből árad elő, |
rosszul vártátok, nem, nem, nem a jaj, |
az a mult-táplálta erő, mely érted |
|
vasvessző, mely a temetőt veri |
s marsallbot, ha szólnak ütegei; |
búval, de hittel is tele, |
a hangok s lelkek megváltó mestere. |
|
Karmester, nemcsak ezt a kart |
hanem egy népet, a magyart, |
akinek hangszekrénye lett |
s kéz-intésedre égre kelt |
ki jajból sajtoltad a dalt, |
tudja már, szívós karnagyunk, |
|
mert egybe álltunk általad |
érzi a Lét, a Rend szabad |
|
|
Óda a törvényhozóhoz
A jubiláló Tersánszkynak
Úgy volna jó a törvény, úgy egyforma hatályu, |
ha akként gyártódnánk, mi emberek, |
akár a vályog, mit a vályu |
billiószám is egyformára vet. |
|
Ahány szív, annyi akarat. |
|
Pontos leszek, mint mindig az iró, |
ha a tudós költ s a biró. |
|
Törvényt, de elevent, tehát, |
hogy ne csapódjunk folyton össze, |
|
úgy mégis: emberek maradjunk, |
ne vályog-vályu sarává meredjünk; |
atomok, atom magvakként kerengjünk; |
helytálljunk, mégis szabadon szaladjunk. |
|
A lét tegyen rendet, ne a halál! |
|
Jogot tehát az árnyalatnak, |
melyben a holnap rajza áll |
mely holnapra talán szabály; |
jogot – hogy hadd kisérletezzék – |
a költőnek, a legfőbb kutatónak. |
|
Mert semmivel nem kell nagyobb tehetség |
s buzgalom meglelni a rák |
gépbe fogni az atom erejét, |
mint megmutatni, amit a jövő |
|
mint fölfedni ibolyántúli fénnyel, |
|
mi az, mi idegünkben közeleg! |
|
a kűlszin-, a fölhám-, a látszat-rombolóknak, |
kik elválasztva percenként a rosszat |
valamit folyvást rendbehoznak, |
percenként fölmutatva, hogy mikortól |
|
mert van, amikor – hány a példa! – |
|
Nem minden alkotó ilyen, de |
én őket, az így működőket, |
a haladókat, s harcolókat |
vallom – a terep-fölverőket – |
felé ők jelzik az irányt! |
Előttük jár, fönnen libegve |
Hamlet, Karenin Anna, Bánk, |
|
a törvény- és a fény-hozóknak, |
kik – hol máglyán, hol gúnykacajon át – |
– s elbukva is! – előretörnek |
tán nem is tudva hova s mért. |
|
Így mondjunk hálát Tersánszky Jenőnek, |
mi, akik látjuk, hova ért. |
|
Fütyülj, tovább, kéthangon, Mester! Építsd |
hordozható csónakjaidat, törd fejed |
ős-sipon, új bicikli-féken – szépítsd, |
javítsd, akkor is, ha nem kell, |
ne pihentesd se karodat, se agyadat, se szádat, |
dolgozz soká még és vigadj |
s ne is tudd – akárcsak a század –, |
|
|
Borsos Miklós: Sz. L. szobra
emberre mondva henye szólam. |
|
sem tűr lassanként testi kínt. |
|
S egyszerre oda minden oltalom. |
|
A kertvégi kis műteremben. |
|
némán, de annál hirtelenebben |
|
Járomból csavarulna az égre a fej |
|
A márvány dübörgő hangjaival. |
|
A szemüveges, dúlt szemek |
– lépj közelükbe – láthatatlan |
és épp azért lerázhatatlan |
|
Ezt csináltuk, Lőrinc, veled. |
|
|
Nincs hangosabb, mint mikor a csönd vádol. |
|
már csak magának rángja: fáj. |
Nem vár megváltást a világtól. |
|
Ezt csináltuk, Lőrinc, veled. |
|
sarkában a pogány ekével, |
fölötte isten-nélküli egével, |
oly mélyen érti, másként nem mehet. |
Nem esdekel: nem önmagáért esdekel. – |
|
Ne így, ne így mégsem egymással, emberek – |
|
abban bízva, hogy megmaradhat, |
|
De itt mindnyájunkról hullt egy lepel. |
|
törlődnek tőle, mint az ablak. |
Fényt fogadnak, fényt adnak. |
|
Tekints szét, tisztán, ettől nő egy ország. |
|
Tekintsd szét magadat szabadnak. |
|
|
|
Bernáth Aurél egy képe alá
Az öngyilkosságot halasszuk ma is el. |
Fojtsuk vissza a tébolyunk. |
Mi akik mindent tudhatunk. |
Ajándékozzuk meg magunkat mi magunk |
|
Hörpintsük ki, mint egy ital tejet |
e völgyből azt az oda-villanó derüt, |
e tünde nyugalmat a tó felett |
s azt, hogy a jaj, ha percekre is, de elült |
s a keserü nem keserübb – |
|
Ajándékozzuk meg magunkat mi magunk |
|
még egy napon és évezreden át. |
|
Így tágul körénk a világ. |
Helyben helyt-állván így emelkedünk. |
|
ki nem a mélyből érkezik. |
|
Leküzdve önnön meredélyeit. |
|
Mindenki csodát él, ki él még |
azok után, mi volt kiszabva ránk. |
|
Létezni, ez maga a szépség. |
|
Haladni, ez maga a hűség, |
az ismeretlen új partok iránt |
|
Vezényszót! Merre ezután? |
|
A legnagyobb bátorság a remény. |
|
|
Egy költő emlékére
„Casanova!”: – oh, hűség mintaképe, te, |
hajszoltan, egyre jobb rejtekre vágyva, |
mit mentve bújtál annyi szörnyű ágyba? |
Szűz hó, mért lettél szurok fekete? |
|
Mért kutattad – vállalva eleve |
átkot, bukást –, hogy hol a szív határa? |
Nagy űrnek voltál elszánt csillagásza. |
„Végére járok!” – mondtad – „ha bele- |
|
döglök is!” Meglett! Göcögött a gyáva, |
rajtad, Ikarusz, hogy nem óceánba, |
|
|
De hogy mivégre gyötrődsz |
|
s hogy meddig vitt föl szomjad tisztasága,
|
tudta valaki – tudva, mi az erkölcs – |
legalább percnyi társaid, a nők közt? |
|
|
Szétlőtt kastély1
Hanyatt – holtan – a záratépett ajtó; |
meggyalázottan. Fali kerete, |
mint gyász-szobáké: kormos fekete. |
Faszénzajjal ropog a lépéstől a padló. |
|
Üszkös küszöb. Új, föltört-zárú ajtó, |
ez tárva (élve) s újabb fekete |
ravatalozó; még egy; teteje |
lukján ennek meghitten szállingó hó. |
|
Vizes hamú-szag. Az arcra-borult |
vagy részegen oldalvást tántorult |
félfák mögött új és új gyász-terem, de |
|
végre, a végső, szétlőtt fal helyén, |
kijutunk – nem ki: be! – a csontkemény, |
bútorozatlan, óriás jelenbe! |
|
|
Elemi erő
hetven domb közt fakadt patak |
|
meg néhány vízalatti forrás |
|
kényére rombolhat-teremthet |
|
mert egykor békéért csörögve |
alkalmas tó-medret talált |
|
és emberek élnek körötte. |
|
|
Önálló emlék
Vannak még a falvakban órásboltok? Ozorán gyermekkoromban kettő is volt.
Az egyik a piactéren. A másik ettől jó két kilométerre – ha nem többre, mert a völgyekben
csillagszerűen széthuzódó falu óriási területen fekszik –, kint a hegyekben. Csaknem a szöllők
közt. Miből élt ott a mester? Abból, hogy egyben – igen olcsón – borbélykodott, mert ahhoz épp
oly finom kéz kell. És madarászkodott. Mátyásmadarakat tanított beszélni, pintyeket trillázni.
Pici üzletét a hatalmas borbélytükör még szűkebbé tette. Ennek két oldalán sorakoztak sűrűn
váltogatva egymást a még súly-kolonccal járó láncos faliórák, különböző fatokokban, és a
rengeteg madár, a mester-gyártotta fakalitkákban. Versenyt csengtek, csipogtak, fütyültek,
kirregtek, burukkoltak s hallatták azt az asztmatikus hörgést, ami ütés előtt a falióra hangja.
Megesett, hogy egyidőben egy kalitkában s egy óratokban is kakukk volt. Jött évszak, mikor a
belépő vendéget egyszerre három megokosított madár jónapottal fogadta, mégpedig oly
harsányan, hogy arra a rigók és cinkék is kivágták a magukét, sőt, egy-két óra is ütni kezdett.
Engem ide járattak nyiratkozni, és most ha képes volnék tűz-, víz és valószinűséggel szemben
hű lenni magamhoz, vagyis a költészethez, esküt tehetnék, hogy míg a borbély széktrónusából
először szemlélhettem teljes nagyságomban magamat, a fölhuzós órák is fütyültek, sőt beszéltek,
és a kalitkák is mutatták az időt. |
Korai sötét
Az őszi ég gyors felhői elől ide-oda szökdel a hold, a réti kút hűlő vízében
akarja látni magát, mielőtt elmegy – elragadják! Makacs, nőiesen kitart, de már nem sokáig
bírja. A kukoricalevelek fémesen verődnek össze. A tébolyult futás után az utolsó nyúl hátsó
lábaira űl, fülel s ahogy a katasztrófa közeleg, úgy merevűl szoborrá. |
Halak
mondtad el – bár nevetve is – |
mit láttál a halászmólón ma: |
egy nagy hal benyelt egy picit! |
|
a víz népét, szárazra mind. |
Még a fűzkosárba is dobva |
egy nagy hal benyelt egy picinyt! |
|
Meddig élhettek volna végre |
békében, öt percig, tizig? |
Ott, együtt halálra ítélve, |
egy nagy hal benyelt egy picit! |
|
Nyelte győztesen, kéjesen, de |
szeme egyszercsak fölakadt: |
düllesztette még kerekebbre |
|
hogy őt is megfogták! hogy őt sem |
várja végzet másféle itt! |
Nem fért fejébe – nem, nem, ott sem – |
|
|
Úton
A platán hulló levelei között távolodom… No de ezek a piros levelek egy
távoli hegyi falu kivilágított ablakai a hideg estben. Ez bíz elnémit. Ha beszéltem volna,
köztetek maradok. De hát ti akartátok… Némaságomtól viszont növekszem; minden ki nem
mondott szó magasít egyet sorsomon, de termetemen is fölfelé haladtomban. Ezek az
ablakok így elkerűlhetetlenül csillagok. A gondolataiba mélyedt útas felettünk vándorolva
így teljes mivoltában a tejúton halad, a halkan elkezdődő havazásban, vissza szépen Balassi
korába. |
Meggyfák
Mint az arc, ha torkuk fojtják, |
vér futja el már a meggyfát, |
|
s azt a markot, mely kegyetlen |
jár az őszi szöllőskertben. |
|
Völgyből jövök, meg-megállok, |
Megyek tovább, föl a hegynek, |
|
ltt is, ott is, egyre több van, |
Fura vigasz, szörnyü álom, |
|
|
Vadrécés ég alatt
már a csigák, a hangyák, tücskök. |
Űlnek – míg éhük hagyja – bűzhödt |
melegben a menyétek, rókák. |
|
Letette végűl, bárhogy küzdött, |
minden bokor és fa a lombját. |
Meglátni a varjat, a csókát, |
hogy csapdos a tar galy-sűrük közt. |
|
Magasan, a szürke egekben |
rúdrecsegést hallok felettem: |
irányt vált egy raj vadliba. |
|
Itt is, mint minden láthatáron |
el-elmarad belőlük három – |
De észbekapnak – nincs hiba! |
|
|
Elevez, ami szárnyra kelhet; |
ami meg nem, rejtek után lát, |
földbe bú, megjátssza halálát, |
menti a fajt, menti a – lelket. |
|
Mindenek tudják, hogy csinálják |
a menekvést, míg föl nem enged |
a fehér iszony: áttelelnek, |
követik ösztönük irányát. |
|
Pocsolya-jég reccsen alattam – |
Nem lelhetek már, csak magamban |
utat, hogy – majd ha húll a hó – |
|
ne legyek csapatától végleg |
levált, fehér káoszba tévedt, |
|
|
|
Hiába1
Bika-homlokú habokkal szalad |
a part felé a tél-eleji tó |
és fröccsen szét a sziklapart alatt, |
akár öngyilkos pisztolytól az agy – |
döreje kisvártatva hallható. |
|
Bika-haragú tajtékkal rohan |
a tél ellen a hiábavalóság; |
ahányat dördül, annyi „hasztalan!” |
De ő csak végzi örjöngve a dolgát, |
mint a magányos szív, ha megcsúfolták. |
|
|
Rendtevés
A vékony kardpenge, amelybe – hegyét gondosan szivemre irányozván –
szórakozottan beledőltem, szolgálatkészen jött ki hátamon. Azután? Minden az
engedelmesség jegyében. A táj lehült, a levelek tenyérként összezsugorodtak, zsugorian a
semmit szorítva, lehulltak. Gondos szél jött, egy-két ottfeledt darabért vissza is fordult. Este
felé még egy hajó ment át a láthatáron, de a környék akkor már régesrég kopár kő volt.
Annak a néhány utolsó bennszülöttnek a létcélja? Ami a piramisok ábrázolásain a tevés
beduiné: hogy arányosítsák az ittmaradt, a most már világűr-nagy boldogtalanságot. |
Ti, kalauzaim!…
Vád, rágalom, gyanú – s többi: karmos szavak, |
|
ragadozók, gyors dögevők, |
utam vége felől hátratekintve hadd |
|
köszöntselek fejem fölött! |
Vád, pletyka, ferdítés – s ti mind, ölyük, lecsapni |
|
kész ádáz – védangyalaim! |
Mert hányszor óvtatok – vijjogva – meg ti, csak ti |
|
Vád, rágalom, gyanú, ócsárlás, becsület- |
|
rablás, rikácsotok alatt, |
segedelmetekkel vívhattam ki nem egy |
Ti, kalauzaim! Mert amikor a Jó rég |
|
megszégyenűlten hallgatott, |
hála, hogy legalább a Rossz – a Szörnyű – szólt még |
|
Vád, rágalom, gyanú – öreg szerzetesek |
dolgát is. Mert mi baj? Bár nincs, aki vezet, |
|
van aki – jókor – ostoroz! |
Köszöntöm mind a fényt – legyen bár pokoli –, |
|
mely – épp azáltal, hogy komisz – |
átsütve lelkemen árnyként elém veti |
|
Hányszor nem láttam egy jeled sem, Tiszta Nap! |
|
Előttem sehol semmi fény. |
Fekete nyilait csak a Rossz Akarat |
Mennyi útmutató, bár mind azt mondja: Nem! |
|
Köszönöm így is, köszönöm, |
hogy ennyi legalább kijutott kegyelem |
|
|
A kicsik a nagyokhoz
|
… clari Giganteo triumpho, |
|
cuncta supercilio moventis |
|
- - - - - - - - - - - - - - - |
mást sem emelve csupán szemöldét. |
|
Már kezdettől elűztek bennünket az ős terepről. |
Aztán hogy minden, minden, minden aréna-szerű lett, |
|
Égtek prérik, őserdők –tisztásul! –bennszülött faluk. |
Aztán – világvárosok, porig, egyetlen éjjelen. |
|
Aztán – az öt világrész lett egy cirkuszuk. |
|
Aztán – de mi minden kellett, míg kiderülhetett, |
nincs, nincs, nincs – számukra sem – győzelem, |
|
De a jogtalan – bűntelen!? |
|
Gyöngék: – oh súlytalanok! – épp talán |
ezért, a bűnben-egy világ, |
ezért emeltetünk föl – nem birák: |
(ha csak az várt volna!) szemöldökök |
|
|
Esőben, utcán, uttalan
Ifjú anyám gyors lépte kopogott. |
|
szoknyában mellettem s máris előttem |
|
hordva emelt fején – nem kalapot – |
teli vékát a belvárosi járdán |
|
Nem követhettelek, elvarázsolt Királylány! |
|
|
Elgurult pénz
Néha egy pénzdarab elgurult. Ha szoba nyelte el, nem keltett pánikot. Hal
volt, de már művi medencében. Elbujhatott s nem bujhatott el; bárhogy fickándozott a maga
kis rejtekútjain, csak megakadt az ujj közt, kisiklódhatatlanul. A mezőn elvesztett pénz
megállította a szívdobogást. Nincs az a szerencsés tőzsdei papír, amelynek értéke oly gyorsan
szalad s oly magasra az árfolyamok higanyoszlopán, mint a tizfilléresé, amelyet az imént
még a nadrágzsebben tapintott a gyermeki kéz, s amelyet most már csak a rémülten
körbenforgó tekintet keres a fűben. Meglelve, percek, negyedórák teltek, míglen ismét az lett,
ami volt, visszaereszkedvén a régi szintre. Megesett, hogy csak kaszálás után került elő, vagy
egy év mulva, váratlanul, mint a tékozló fiú, lezüllve, csillogástalan. A szöllősorok közt néha
nagyobb alaku zöld pénz csörrent a huruló kapán s a megdörgölése olyan évszámot
derengetett föl, amidőn még a nagyszülők sem éltek. A patina annak a hajdan élt
kapáslánynak már megfejthetetlen tragédiája volt, aki azt a pénzt soha meg nem találásra
elvesztette, s akinek a szíve, évtizedek múlva is el-elsötétült, ha rágondolt, hogy azon a
pénzen mit is akart vásárolni, ami aztán, mert nem vásárolhatta meg, halkan, de örökké
emésztő hiányként élt tovább. |
Munka
A disznók torkába kést szúrtak. Magam is beszúrtam volna? A tyúkokat
elvágott nyakkal kidobták az udvarra. Alig érintett szívvel, a gyermek tudásszomjával
szemléltem utolsó föl-fölvetődésüket. Első megrázó élményem, semmi kétség, a kerék-abroncsozás lett.
Harapófogókkal, melyek szára legalább egy méter volt, ragadták meg a segédek a
hatalmas széntűzben minden részén most már egyformán izzó vaskarikát. Így futottak vele a
műhely előtt lecövekelt, még tölgyszagú fakerékhez. A nyershússzinű fakerék nagyapám, a
tűz-kinjában szikrákat szóró vaskarika apám műve volt. Az egyik inas a nagykalapácsot
tartotta, a másik a vödröket. Mindenki a helyén?! Mint egy födélzeten. Mint egy kivégzésen.
A vaskarikát, amely csak most, fehéren-izzó állapotban tágult a kerék nagyságára, gyorsan a
kerékre helyezték, a fogókkal minden oldalról feszíteni kezdték. Apám villámgyorsan kezelte
a kalapácsot. Közben vezényelt. A fa tüzet vetett. Odazuhintottak egy félkanna vizet. A kerék
gőzt s füstöt lökött, hogy látni sem lehetett. De a kalapács kopogott, de az erőfeszítés
lélegzetvisszafojtásával kisziszegett „szorítsd!” ismétlődött. Ujból tűz lobbant. Ujra víz, mint
a megkinzottra, ha elájul. Aztán az utolsó gőz-bokor is szétlebbent. Egy inas már a
kannacsőből folyatott vékony vízsugarat a hűlő vasra, amely összeszorultában meg-megropogtatta egy életre kapott társát. A férfiak verejtéküket törölték és köpdöstek,
fejcsóválva, de elégedetten. Semmi, egy rezzenet sem történhetett másképp.
|
Ami elfödte az eget
Hátukat görbítve, nyakukat kinyujtva a varrónők hajnal óta hajtják a pedált.
Most délutánra jár. Mint egy tébolyult kerékpárverseny bajnokai. Alattuk, illetve előttük is
két kerék forog egybemosva küllőit. Ebben a teremben harmincnyolcan versenyeznek.
Szemük – ugyancsak a kerékpárosok módjára – kimered, tüdejük szaporán szedi a levegőt.
Igyekezniök kell, darabszám dolgoznak.
Versenyeztek kettesével, hármasával is. Voltak magányos szobákban
száguldók, észre sem véve a lábuknál játszó kicsinyeket, az ágyban nyögő beteget.
Első szerelmem köztük szárnyalt. A második is. A harmadik! Minden lány,
akivel összeismerkedtünk abban a városrészben. S e lányok nénjei, hugai, ángyai,
nagymamái: nem volt kibúvó! A forgó fémkerekek összemosódott küllein elszánt tekintetek
villogtak s váltakoztak: az Erőszaké, a Haszoné, a Lázadásé.
Költői látomások megszállottja, az utcán kószáltam, melyen hol őszi eső, hol
tavaszi nap csillogott. Szöllőből kidörrentett seregély-csapatként hallottam és láttam zúgni és
eget homályositón özönleni a munkásnőket, öregeket és fiatalokat. Ujra és ujra körém
kerengtek.
|
Arc és Tükör
|
„Amint egy lény az öntudatára ébred, a tér tudata |
is fölébred benne. Aki a tér végtelenségét fölismeri, |
fölismeri öntudata végtelenségét is… |
E két végtelenség ugyanis azonos… |
Ez az élmény vezet el minden tudat eredetéhez, |
a Dharma Dhatuhoz, mely osztatlanul mindent átfog, |
|
Nézd velem a mély, végtelen eget. |
vagy te – te! Azzal: elképzelheted! |
|
Mert mit mond a mély s a magas, mi ott |
benned épp annyi a tér: a titok. |
|
Hisz befogadod! Te vagy az edény |
annál méltóbban szólhat: én, enyém! |
|
S ha végül imát küldesz odaföl, |
mert egyaránt él itt, Arc és Tükör! |
|
Égi erők, hatalmak, istenek |
valamennyit magadból ismered. |
|
Mert fürkészve mélyeit a derűs |
végtelenjének mélyébe merülsz. |
|
S tudd meg, ameddig el tudsz odafenn |
utat s hódítást teszel odabenn. |
|
Így lesz helyed a mindent átható |
mely rendületlen, mint a tiszta tó, |
|
mert immár gondolat hinárja sem |
hisz van csupán, tőled is üresen. |
|
(Üresen, óh de nem közömbösen |
mint egésze, az Élő Végtelen!) |
|
Így leled meg a Legfőbb Jót, ama |
üdvöt, a Dharma Dhatu-t, mit maga |
|
a Központi-Buddha, a Vairochana |
kéken – ezért is illesse ima |
|
a Kéket, amely fénnyel szövi be |
|
hogy ettől kezdve ez is csak mese! |
|
|
A jóban a rossz, a rosszban a jó
A jóban a rossz, a rosszban a jó, |
|
tudod mi a közös, égi elem? |
|
mitől éh, szomj, gond, szerelem, |
|
A rosszban a jó, a jóban a rossz, |
|
mitől fagy s hő egyként csitul, |
|
mit ha birtokolsz, te vagy úr |
hajódon, bárhogy ingadoz, |
|
a jóban a rossz, a rosszban a jó, |
|
– oktatta Buddha a kulit – |
|
a rosszban a jó, a jóban a rossz |
|
– szólt és ő is, a Szent Okos |
könnyet ejtett – hogy elmulik! |
|
|
A Hebridák és Szamoa között
Politikus volt, nagy hazafi, Sárváralján! Védett, tiltakozott, szökkent és – bár
egy névnapi vacsorán! – égre hajtott fővel, igazán mint az oroszlán, szinte az abroszon
guggolva, de egy hátsó lábbal muciusi lángban – egy percre le nem engedve a hangot! – Én
még hallottam, ma is hallom, negyven év távlatából, a stukákon, sztalinorgonákon, a Lánchíd
égredörrenésén át is. Két fia egy éjszaka halt meg, égett bent egy bálban. Elkerülhetetlenül
később is el-el kellett haladnia a Fehér Ló előtt – ahol e tragédia történt – már vasárnapi
öltönyben, persze, feleségével a karján. Ilyenkor egyszer – és Váralján ilyenek is közszájra
kerültek – jobb keze nagy ujját felesége tenyerébe nyomta s így tartotta, amig csak a Fehér Ló
járdáján haladtak. Negyven év távlatából, előtte s mögötte a rettenetes hangokkal, az a
parányi csönd abban a kis nőikesztyüs, öreg tenyérben, ez az az elveszett sziget, a Hebridák
és Szamoa között, ahol kivirulhatott volna még egy éden. |
Érinthetetlen
nem kell, vigyétek a kezem. |
|
S mert a homlok is ráncosul |
s a száj körül is az a görbe, |
mit rég falunk vén papja hordott, |
|
hát száj s homlok is odalökve |
|
neked, halál. Csináld a dolgod. |
|
Akként, ahogy ránk mondatott. |
|
Hogy magam én, még konokabban, |
még beljebb húzódva magamban, |
|
érinthetetlen, halhatatlan. |
|
|
Költők egymás közt
Nem lehet tisztességes ember, |
ki a versírást abbahagyja. |
Az igazmondást hagyja abba. |
|
A nem-hazúdást, nem-csalást |
hagyja abba az ilyen ember. |
Így állunk, öcsém, bizony evvel. |
|
A sorssal se mégysz semmire |
viták haragos érve nélkül. |
S ha költő hallgat, belekékül, |
|
mint kinek fogy a levegője |
s vele sápadnak mind, zihálva, |
kiknek ő volna nyíló szája. |
|
ragály! – De birodalmak estek, |
nem kapva lélekzetnyi verset. |
|
Szörnyű. De – zengve bárhogy – költők, |
kik nem adják ki igazunkat – |
rászolgálnak, ha belefulnak! |
|
|
Kaszál, kaszál…
Kaszál, kaszál, kaszálja, |
|
ahogy a partra egyre kicsap, |
|
rendekbe suhintja a percet a hab. |
|
|
tegnap és harminc évezrede! |
Őszi szél-rohamokon át hallik |
|
az eszpresszo felől a gépi zene. |
|
|
villanó shortban leánycsapat. |
Fölszálltak? Földbe merültek? |
|
Learatta a hab a lábszárukat. |
|
Hol tele tölti a hold világa, |
|
hol kiűríti a poharakat – |
És dönti csak, dönti, kaszálja |
|
örökös rendbe a percet a hab. |
|
|
Távozó hattyúk
Hó hull. Az állatkerti művi tóban |
– szegélye már jeges – vasfekete |
víztükrön úszik etikett-tudóan |
öt hattyú udvarhölgyi menete. |
|
Egy sem udvarhölgy! Mind külön királyné! |
|
Csak amelyik a jégre kitipeg, |
lesz lábafájós mosóné, szakácsné – |
Kihajtja mind az alkonyi hideg. |
|
Hattyúk, gyalogló hattyúk, s oh az ének, |
|
a búcsúdal a tág mennybolton át! |
Ólba totyogók, jó szívvel vegyétek |
kedveseinknek, mind-mind a régi szépnek |
szánt emlék-áldozat gyanánt |
|
e szerény kukorica-adományt. |
|
|
A magánszorgalmú kutyák
Legtöbbet mégis ők gyötörtek. |
|
Ez volt mégis a legcsunyább. |
|
nem védték. Miért is dühöngtek? |
Úgy hörögtek, fölhömpölyödtek, |
hangjukba fúltak, a buták. |
|
szaggatták volna cafatokra, |
csontját mindet megropogtatva, |
|
egy köhejért, egy zörejért. |
|
Ahogy végigfutva a láncot, |
két lábra állva azt a táncot |
járták: vért, vért, vagy megveszek. |
|
morse-mód híreket csaholtak: |
messze beadva élőt-holtat |
s mert nem téphették le a holdat, |
zokogtak, szörny kanik s szukák! |
|
Ez volt mégis a legcsunyább. |
|
a nyívók-sívók, hogy a gazda, |
ő rúgta őket végre hasba: |
|
|
Jégzajlás
Habtajtékot a partra, hol fürödtél delente |
|
– úsztodban ki-kiintve –, nem habok, |
jégtömbök túrnak, bombaként dörögve. |
|
Ott látom most is alakod. |
|
Röpül a mázsás, röpül a borotva- |
|
éles jéglap a víz felett, |
zúzódik pozdorjává a homokra. |
|
Gyaluk! Fadöntő fejszék! Mohó gijotin-pengék! |
|
A szél kétkézre köszörül. |
Óriás égből húll hó, szemesen még. |
|
Járnak a jeges élek, rendre, vágják |
|
bíz a multat is, a – Nyarat! |
Halál kaszái!… Épp csak megzilálják |
|
|
A fákhoz
Elváltok tőlünk társaink, ti, nyári |
|
örömeinknek felezői, fák, |
sudár jegenyék, terebély diók, kik |
|
velünk ittátok a nap aranyát, |
gyertyánok, bükkök, akikkel az ég egy |
|
konyháról táplált bennünket, ti, mind, |
tejtestvér módra fénytestvéreink, lég-, |
|
föld-, hő-, felhő-, anyag-testvéreink; |
hazai hű fák, itt a búcsuvétel |
|
riasztó napja: reggel óta ím |
hegyes acéltűk özöne kereng a |
Hóvihar minusz húszban! Mész-fehéren |
|
futtat hullámot hullámra a rét. |
Szalad az élő; gyors-hirtelen árvíz |
|
jötte után íly üres a vidék; |
szalad az ember, mintha fuldokolna: |
|
sziget a ház most (délszaki, ha fűl!) |
nyí az eb a hótajtékos küszöbnél, |
|
madárcsapat boglyába menekül. |
Ti álltok rendületlenül csupán kint, |
|
a mészfehér tengerárban, ti, fák, |
nem fér hozzátok, mely tüdőnkbe tőrt szúr, |
|
s húsunk harapja, e holdtáj-világ. |
Bírjátok, boldog kétlakiak ezt a |
|
másik elemet, mely nekünk akár |
a világűr atmoszférája, vagy még |
|
az ember-előtti Földé: halál. |
Begombolództok a kéreg-köpenybe, |
|
lemenekítitek langy véretek |
a tagokból, a fejből a gyökérbe |
|
s mit nektek aztán, merre tévelyeg |
bolygónk a nap köréből, mily hidegbe: |
|
ti – tudva, hogy az élőkre mi vár |
e zord talajon, hol szükség a gazda – |
|
megszüntetitek a létet, ha fáj! |
Hős ős-sztrájkolók! Mert mért élni másképp |
|
egy percet is, mint gyötréstelenül? |
Győztetek mindig, Szívósak! Megolvadt |
|
fagyban is a hó lábatok körül! |
…Fáj válni, felnőtt fák! S bokrok! Sövények! |
|
Ágatokon bár zúzmara ragyog |
s jég zörög, érzem, belül hogy’ dohogtok, |
|
dacoltok: éltek, más csillag-lakók! |
más útra-tért (vagy más uton-maradt) bölcs |
|
testvérek, az ős egy-nyáj-egy-akol |
hű Ábelei, kiket a Kain-nép |
|
(szegény) azóta is gyilkol, tarol, |
s kiirt talán egy szálig, hogy didergő |
|
fajának orzott lángjára legyen |
naponta új és új hasáb… megannyi |
|
megcsonkitott, szétvagdalt holttetem! |
|
Kő-tekintet
Főt hajtok. Jó. De félek, |
|
|
Hiány a kéziratban
Ameddig a szérű alól kiállt, |
a szekér rúdját belepte a hó; |
Az udvar fehér volt, az éj hideg |
egyanyaguan kint, bent, szérűben, pajtában, és |
a sövényfalú istálló sem volt olyan |
langyos, legalább, ahogy a legenda |
ott helyben már erőltetni akarta, |
bégetéssel, pásztordudával, |
tejszagú tehén-lehelettel. |
|
A három királyok már elvonúltak; |
el a tömeg, mely bámészan velük tolult; |
halkult a nyáj-kolomp; már domb mögül, |
a nyitó ünnepély, a még a korok kezdetén |
oly aprólékosan megíratott |
prológusnak szánt esemény. |
Az idős férfi – favillát, nyírseprőt találva – |
rendezni kezdte a sokadalom nyomát. |
|
Az aranyedények, a gyöngyök, |
a kápráztató keleti ruhák, |
– futtathatta a sarkokig okos szemét – |
sehol; aranyat, bíbort csak a szalma |
ötvözött-szőtt a mécsvilággal. |
S az élelmiszer? A kosár füge? |
Még az a – de milyen ötletből is hozott – |
és el – no lám – az itató-vödör. |
|
Tán bűválom volt az egész. A mutatványosokkal |
gyűlnek az ilyen országos búcsúkba |
varázstudók; csinálnak különb tréfát is azok, |
ingó hajót piacnyi nép alá, az égre még egy holdat és napot! |
|
Rakjunk rendet csak vén fejünkben is. |
De nem, hisz ott van az a gyermek; |
itt ez a szegény megesett lány; |
itt miattuk az a tömeg, mely… |
igen, az a jó vödröm is eltünt. |
Talán a kút körül? De itt sincs. |
Mit lehet tenni? Késő van, nyugodjunk – |
mondta, miközben elvégezte köznapin, |
oly régi földlakóként, hogy már szinte háziállat-szeliden |
a lefekvés előtt valókat, |
észre se véve, feje fölött magasan, |
hogy’ aludt ki színpadszerű |
a szerepén tul ottfeledt, |
ügybuzgón ott állingó csillag. |
|
Nyújtotta bent a barmok hű leheletét |
hosszabbra, festőibbre a legenda. |
De mit jelentett ugyanekkor ez |
Csúsztak be éppoly messze nyúlva, vastagon |
a fagy kígyói is az ajtólap alatt, |
valóságosan marva bokát és fület – |
Almot s rá trágyát dobott hát a rés elé, |
mint mindenütt szokás, a férfi, mielőtt |
letette s alvásra biztatta nyugtalankodó |
fejét, az annyi új élménnyel gazdagultat. |
|
„Emlékszik maga valami ékszerekre?” Szólt |
már hazafele, épp egy kút mellett haladva. |
Éjszaka volt most is, ugyanaz a holdvilág. |
„Emlékszem” válaszolt a lány sokára s könnye folyt. |
|
„Hova lehettek?” „Nem tudom.” |
És újra sírt. És most a vén is könnyezett. |
A kiszolgáltatottság lett félelmetes. |
Nem kérték, hogy milliomosok legyenek. |
S most nincstelenebbek voltak, mint azelőtt. |
Csakugyan, hova lett a kincs? Ki érti ezt? |
A szövegből itt néhány sor tán kimaradt? |
Vagy kellék volt mégis mind az a ragyogás? |
De hát akkor ez a gyermek? Rá mi vár? |
|
Álltak a kútnál, míg csak az öszvér ivott, |
(mert azzal voltak, nem szamárral) majd a vén |
inni húzott a lánynak is, magának is. |
Majd: itt háljanak? Egymástól várták a szót. |
Szembefordultak. Aztán bólintott a vén. |
S mintha súgásból utasitást hallana, |
hang nélkül lecsatolta a két takarót, |
|
ágat nyesett, az árokból avart kapart |
és tette dolgát zökkenéstelen |
és folyt azontul minden aprólékosan, |
ahogy a korok kezdetén megíratott. |
|
|
Szokásaim, ti…
Szokásaim, ti, ügyesedtek. |
Szaporodtok, védangyalok! |
mit, fáradt fő, el-elhagyok. |
|
Iszkolnak hitvány éveim már, |
mentitek a még menthetőt. |
|
Nőttök s – úgy igaz – csontosodtok; |
már-már önállók, szabadok, |
kezdtek, gazdátokat, kezelni |
– no, nyájasan még! – mint rabot. |
|
Ez fölébreszt, az útra küld, sőt |
Ki szeret s kit én, ti tudjátok, |
kinek s hogyan adván kezet. |
|
Titkárnők, fülembe susogtok, |
hogy ki volt aki épp kiment; |
nektek szent még a házirend. |
|
Sok olyan órán, ami férfit, |
elszántat is szűkölni készt, |
őrködtetek, paraszt bakáim! |
|
Van lám miért megöregedni. |
Örülök, mert szeretek bízni. |
|
Ti vagytok lelkem jobb fele: |
bordám-szülte sok kis cselédem, |
|
Társalgunk; kelt hangos vitát is, |
szitkot, csapkodást a magány. |
Ti győztök. „Ágyba!” –bebugyoláltok |
|
|
Tiszta sorok
Hajtott jóra a tulságos rossz. |
|
Tett bátorrá, hogy már ne féljek. |
|
Tisztítom folyvást – amig mocskos – |
|
|
Fiatalok, ti
Fiatalok, ti, tisztességre-nevelők, |
fiatalok, ti, bátorságra-lovalók, |
megszégyenitők azzal, ha megromlotok, |
bukásotokkal bennünket is büntetők, |
szívűre szorítva a vénülőt, |
|
|
Egy körkérdés tanulsága
Amelyik ország évenkint több embert tesz sírba, mint bölcsőbe, az nem takarít
a jövőre: föleszi a készet. Végül teljes önmagát.
Az új nemzedék számbéli csökkenése ugyanis nem vonja maga után rögtön
az idősebbekét. Sőt. Sokkal több öreg lép ki a munkából, s tart igényt nyugdíjra, már csak az
életkor állandó emelkedése folytán is, mint amennyi fiatal a helyükbe lép. Előrelátható az
idő, amidőn egyszerre lesz legkevesebb a munkábaálló s legtöbb az eltartást – egyre
kényelmesebb eltartást – igénylő s amitől fogva is… kirajzolódik egy sajátos, úgynevezett
költői igazságszolgáltatás jogrendszere. Ez – nem lehet elégszer ismételni – sosem egyéneket
marasztal el s kötelez, hanem mindig közösségeket.
Amely társadalom nem nevel gyermeket, vagyis nem járul kellően hozzá,
hogy olyan egyénei legyenek, akik erre önként hajlandók, gyermeket neveljenek, az
gazdaságilag s így erkölcsileg is arra itélte magát, hogy munkából kiálló korosztályait
agyonverjék. Bocsánat, a Múzsa beszél, mi csak a mikrofont adtuk a kezébe! „Az
rablógazdálkodást folytat!” Még mindig övé a hang. „A dolog gyakorlati része nem új, de
persze korszerűsíthető, lévén a logikája örök.”
Húsz év mulva, mondja a statisztikai közlemény –
zordabban, mint az ilyen cimü vers – X. járásban a lakosság 75%-a lesz nyugdíjas. Vagyis
egy-egy dolgozó három nemdolgozó terhét viseli. S ha még gyermeket is akar, hármat-négyet, amennyit a nép egészséges fejlődése kiván? Úgy hat-hét eltartandó terhe várja.
„Sok!” mondja a költői igazságszolgáltatás, már a hangvétellel jogot súgván, hogy az
elviselhetetlen teher melyik részét dobják – no csúsztassák – földre az életigenlők. Az
élettagadóékét, kiszámitható.
S megérthető.
A születés-csökkentést és az életkor-csökkentést nemcsak a hasonló kifejezés
köti össze. „Ahogy az állami befektetéseket s a nők gyermekágyba fektetését sem!” –nem kell
mondanunk, kié megint e látszólag játékos közbevetés. A fölös magzati lét megszakítása és a
fölös aggastyáni lét megszakítása e jogrendszer alapján valóban összekapcsolható. Csűrhetjük-csavarhatjuk, a Múzsa kezéből akkor se tekerhetjük ki a hang-fáklyát, ha az poklot világít. Nincs
más, mint vita és veszekvés helyett e törvényt követni, visszafordulva a jó útra. Nem az
agglegény-adó, nem a női test-tulajdon megszüntetéséhez persze, nem a szemforgatáshoz. Az
életkedvű szabadság szabályaihoz – a halálnak ez vet gátat. A törvény, amit Szophoklész papirra
vetett, tartósabbnak bizonyult, mint amit Nagy Sándor írt. Miért? Mert az előbbi a rendbontók
közé a végzetet is beleszámíthatta. Annak pedig még mindig van hatalma – ki tudhatná úgy, mint
aki érzi?
|
Mozgó világ
a régi messzi pusztán, hol születtem. |
|
Nem várt, nem ismert, nem köszöntött senki sem |
még most sem akként, ami lettem. |
|
Csak akként most is, ami voltam. |
|
Bár megropogtattak, hogy fuldokoltam |
juhász-rokoni karjaikban: |
„Megvan! Meg! Bevezették. Itt van!” |
|
Volt ünnepély is; egy még csupa-düh- |
(homály-ellenes szent harag-) |
fütötte, friss-szereltetü |
a fagyos kis „kultur-terem”-ben. |
|
Fölléptem én is. Több szerepben. |
|
– fülemnek is tapinthatatlan fogalom – |
„kis pusztánk érdemes szülötte” |
s úgyis (már szemmel láthatón), |
ahogy a csöppnyi színpadon |
a díszelnökségből fázva-köhögve, |
de mosolyogva le-lenéztem, |
ha fölmosolygott lányom, feleségem |
a kisded hallgatóság közepében, |
amig folyt, pontokba soroltan |
|
|
1. „Vers kis pusztánkról. Szavalat.”
mit én is gyakoroltam (épp e helyt), |
mikor úgy fújjuk-szívjuk be a szavakat, |
mint ki futtában zihálja ki zord hirét – |
Zúgott is boldog mama-taps, mihelyt |
a kis fulajtár szerencsésen célig ért. |
|
|
irodalmunkban noha benne bujkál, |
ablakon át kukucskál: indulunk már? |
juhászvilágról! –őnáluk vár. |
|
|
Ez ismerős. Erre fölütődnek a fők. |
Még sóhajt is kap, aki belefúlt. |
|
Mindegy, hogy nyolcvan év előtt. |
|
|
|
|
Volt padszomszédom, János, a másik, a Bor, |
Elvárja – méltán –, én keressem őt meg |
Nem ő volt mindig eszesebb, erősebb? |
|
Főleg ennél a lenge fogalomnál, |
ki aztán is, az ünnepség után, |
a volt kastély volt udvarán |
tervek felhő-rohantával fejemben, |
|
mert szívem-fölötti zsebemben |
Gara, Frénaud multheti közös levele: |
annyi könnyítő erővel tele |
|
csak lógtam ott az udvaron sután, |
míg kérdeztem és válaszoltam |
a meg-megemelintő léghajóban, |
miközben hol főt ráztam, hol nevettem |
gyerekkéz-puha kezemmel ezekben |
az érdes (apai) kezekben – |
|
kék rándulásu dohányfüst felettem. |
|
„Hát így van az ember elszakadóban” |
Szólam. Szólam. Elég a szólam. |
|
Elég a boncolás, a „megmutatkozás”? |
hogy épp, mert szállni íly szabad, |
hű a sziv épp azért marad? |
|
De nem! A régi sem halott! |
|
|
Elmentem, de maradt-e jobban |
bárki veletek itt a gondban |
ami az igazi – a vérbeli! – |
|
Értetek, vagy nem –; érteni |
fogjuk egymást vigadozóbban, |
mikor itt gyerekként csacsogtam; |
|
mint mikor jajotok jajongtam, |
csak azért oly messzehatóan, |
|
mert képetekkel fölragyogtam, |
izzó orcával rendületlen, |
mert akár ti, oly arcul-verten |
|
|
azaz fölötte a hosszú hegy-élen |
a régi szürü-kert, a termésörző zord erőd |
s a hegyi cselédtemető előtt; |
működtével a megvalósításban.) |
|
– No, hol állt tisztesen megvénhödött, |
megtöpörödött szülőházam? |
|
Itt? Ott? Amott!? Bíz nem találtam. |
Megcsaltak az orgonabokrok, |
miket apám még ifjan ojtott, |
hogy kerítve legyen a méhes. |
|
Végűl is Lajosunk, a téesz |
|
kövön egy köve nem maradt. |
|
még a csorbáját is fölfuvarozták |
– a tégla-nehézség miatt –” |
|
a falu áll, a régi iharosba. |
|
S a műhelyek? A nagyatyai ház?! |
|
s új ház falába malterozva. |
|
Nincs ebben semmi bánatos-bús. |
Nem emléktábla-szerelő keres |
helyet; nem is muzeológus. |
|
„Bíz a méhest is, mind a kettőt…” |
|
No, tegyük el most is a kendőt. |
ki lám szívvel van itt megint. |
|
ő ne tudná, mit ér a tégla? |
|
„A galambház is odalett…” |
|
Mondtam, ne márványlapok, díszkövek; |
rólam a csöndes téglák szóljanak, |
nem is emléket tartva: meleget! |
|
„De még a kutyaól is eltünt…” |
|
|
Tedd – bár te! – elevenné |
|
|
…A hosszú béresház, a félig földbe- |
süppedt is, elsüppedt örökre. |
El a csupa-sár, csupa-lárma |
cseléd-istálló, e noéi bárka. |
ásott vermek; a dohány-pajta. |
A csónakhátú tyúkólak hada; |
a gép-, szén- és fa-raktárak, |
a szalma-födte répa-garmada, |
a színek, hol a kazlak álltak, |
pontosan oly vízmélybe szálltak, |
nem hagyva fönt egy deszka-szálat. |
|
termő kertjében jelzi még |
egy rég is vén malomkerék, |
|
Puszta végtelen újra hát a puszta. |
|
|
nem nézhetünk csak mosolyogva. |
|
no de azok a hetyke házak. |
|
|
mosolyogni kell, ahogy állnak. |
|
nevetnek ők is, ahogy ott állnak |
esti tanácskozásban s hajnali |
– midőn nem elég semmi sem –: |
|
Mosolyogni kell, hogy a vágy |
|
És semmi jel, hogy tovaszálljon. |
|
ahogy a dombon sorba állnak |
és – nézd, itt! – utcaképp |
nekivágnak a néptelen határnak |
törvén oly ős törvény szerint |
|
|
Vasárnap. Mint rég?! Fölsepert, |
rendbetett udvar, utca, kert. |
|
De még nagyobb a tisztaság, |
még csillogó villanyhuzal |
a kapuk fölött sorra besiet. |
|
kamrába, szinte a szivek, |
elmék sarkába benyomulva. |
|
talán a csetres edény bennetek, |
|
– elgondolom, csak úgy magamnak – |
|
talán a szitokszó is kevesebb, |
|
|
azon a sok friss-fényü réz-uton |
|
Egy s más idáig elvetődhet. |
|
Orrhangtól tudósi előadás, |
|
kifogyván szivemből a mersz. |
|
|
házába nőni vágyó kis hazámnak |
|
s a kicsinyedő nagyvilágnak. |
|
Kapjam jutalmul sose tudnom, |
melyik a szívszerintibb otthon: |
|
Csak annak, aki érti, mondom: |
|
Bár mindig ilyen egyszerű |
|
|
Én, én! Hol vagy te – én? |
|
És a szerelem és a szeretet, |
legjobban az is mikor a tied? |
|
– hogy magad is belemelegszöl – |
egy gyermekarcról, női szemből. |
|
Mit kapsz – elképzeled? – |
ha ott ragyog majd mindenütt! |
|
vég-állomásai, sírkamrák – |
|
|
„Hát a juhászat, ma már, a juhászat, |
|
Csak nem hátrálnak délibábnak. |
|
„Hát megvolt velük a dolog.” |
|
„No, ez épp az enyém, hogy lássad.” |
|
Nem lengnek légnek vissza, hogy |
|
Nem oszlanak szét, hogy kezem |
nikkel kilincsükre teszem. |
|
Föl van jegyezve, mi volt abban |
|
|
Szolgál az asztal, él a szék. |
|
Tereli bajszát jobbra-balra, |
de tekintetét is a gazda. |
|
Kenyér a kenyér, bor a bor: |
|
Állva, kint esznek még a nők itt, |
bár nevetik a szokást ők is. |
|
Nem engem. Vagy másmódon! Áthat |
épp e képtől szédítő távlat. |
|
Nyanyánk – Emese! – asztalától |
felkelvén ilyen mindahányszor |
|
Csak a szív-vásznán látható |
|
|
Aki megszültél s fölneveltél, |
mert oly vénmód dudolgató, |
tollfosztásoknál, szüreteknél |
– hogy is értessem meg veled? – |
|
szeretem nájlonharisnyáidat, |
tűsarkú cipőidet, műanyag |
szeretem minden változásod, |
ezt is, meg azt is fölpróbálod, |
fordulsz, magadat megcsodálod |
s megindulsz, keresve szemem: |
|
|
|
Az orsók ürügyén
Parasztasszonyok ülnek szekéroldalon. |
Baljukban guzsaly, jobb kezük nagyujja |
– csippentve egy-egy csöppnyi nyálat |
a kimerithetetlen szájból – |
pödöriti a hüvelykkel a fonalat. |
Pásztorlány siet havasi uton, |
ujja közt ügyes, kézi orsó, |
ajkán a kimeríthetetlen forrás. |
Száraz mamák az agyonkopott küszöbön; |
csak ajkuk, ujjuk tudja dolgát: |
gép-némán tekerül a szösz. |
Brueghel s a Le Nain-ek – kedvenceim – |
képén láthatatlanul is mindig forog |
szinte az idő hajtószíjain |
egy rokka. |
Jutott nekem is még pillanat |
a hagyományos falusi fonóban, |
hol a surrogás pipafüstöt, meseszót |
és első szerelmeket gombolyít, |
miközben kint a tenyérnyi ablak alatt |
páncélos zsoldosok zörögnek, |
nyerítés, kürtszó, cuppanó pata, |
majd Napoleon szőrkucsmásai, |
illetve vezényszava és dala, |
elvész vagy megmentődik a haza. |
Nagyanyám a vonatban is kötött, |
ki-kipillantva a történelemre, |
nem hízelgő megjegyzések közepett. |
|
csak azért forgatta szerszámait |
az emberiségnek több mint fele, |
az asszonyok szivós hada, |
hogy visszaverje a fagy ostromzárlatát, hogy |
be ne törjön az isten hidege. |
Diadalért, ha foly diadalért, |
megéneklik a költők a férfi-vért; |
emlitsük – épp csak eszmegerjesztő gyanánt – |
a női könny után a női nyált. |
S nézzünk ezzel, amiből élünk, azután: |
Mely szerencsére sose ott terem, |
ahol már csépelik, hanem, hanem, |
|
Mikor én diák lettem, tankönyvünk szerint |
orsó pörgött a fonóüzemekben, |
vagyis pontosan – és ettől ragadt el |
ős ihletésü, végzet-vivó képzelet |
s tétette velem félre Verlaine-t – |
mintha minden kétkezű itt a földön, |
de a csecsemők s aggastyánok is, |
reggeltől-estig csak font volna, úgy, ahogy |
a legújabbkorig az asszonyok. |
Mert kétmilliárd volt akkor az ember. |
Két milliárdot tett a gép szabaddá, |
azaz tett volna, hogyha, hogyha, hogyha – – |
a laffogást, midőn megint s megint lehull |
a hajtószíj s a lendkerékre csavarul |
|
Nem kérdem, hogy ma orsó fürge hány forog. |
És mennyi fog forogni holnap. |
S mennyi, midőn már ingyen forognak. |
Mert letörlesztődnek az üzemek. |
S ebben a letörlesztődésben |
az a nagy homéroszi vers lapul |
végül maguktól szaporodnak! |
|
Maguktól nemződnek a gépek. |
fölszabadítva szárnyalásra |
most már nemcsak egy töredékét |
a fajtának, de az egészet; |
az ön-nemző, az örök-gépek |
hajtják végre a csoda-malmot, |
az ész ajándékát, amelyről |
ők győzik le végül a sárkányt |
okosan mondjuk az igét, ha |
jól megfelelünk a banyák, a |
bajbakerült gyíkok, szüzek, |
mind a meggyötörtek kérdéseire, ha – |
|
ha minden úgy megy, mint mehetne |
s ahogyan annyiszor megindult! |
Munkát kinálva, komolyat, |
ténfergő muzsáinknak is, akik, szegények, |
a napi tanári megvallatások |
és szépítészi razziák elől |
íly szűzibb, távolibb telepre |
húzódnak alkalmas helyet keresve, |
Járási Áramosztó Hivatal. |
|
|
a tigrist, a tetvet, a leprát. |
május-illatu alkonyi fasorban |
szerelmesével mégiscsak ki-ki |
a jövő felé rakja lépteit. |
Mert rendbe tehető az is, |
Csak jól forogjanak az orsók |
a párkák magasra tartott kezében is. |
|
Lehet remélni. Csak te légy szívós, konok |
az utolsó töltésig, az utolsó |
csákánycsapásig – így a múzsa – |
a tárna és logika bányafalán! |
|
Talán az egy dió kivételével |
Európában nincs gyümölcsfa őshonos. |
Behozatal mind, fejlesztés: megszervezés – |
Daloljam végig, vagy mozdul már benned is? |
|
A hajdani lápok helyén, a rendbetett |
útjainak kétoldalán, ahogy itt most a szeder, |
ott az olajbogyó meg a narancs, |
– eljő, ha jól elődaloljuk, az idő – |
úgy terem majd az ing, a keszkenő, |
úgy nő a köpeny, érik a kalap, |
s amit csak adhat gyümölcsöt a műanyag |
– eljő a jól kiénekelt idő – |
asztalra, ahol jókedvünkből kifakadt |
– azonnal aranyalmazöldpirosra – |
az a kollektiv iparosfa – |
No és a perpetuum mobile, |
|
Mióta nemcsak számok már a számok. |
E jó szelleme viszi mégiscsak a világot. |
ujja között buzgólkodott. |
|
|
Mikor lesz vajjon lecsapolható |
a legmiazmásabb mocsár, a lélek |
Ma komolyabb, mint valaha. |
|
A mitológiák rettentő éjtava, |
mikor szárad ki véglegesen? Az, melyet |
mi hordunk, mi, a föld helyett, föld fiai, |
a szív-fullasztó vizenyő, a jungi ár, |
a kafkai, a dürrenmatti biztonsághiány, |
a szorongásos lét- és léghiány, mit oly |
leirt Charles d’Orléans, de Milton is – |
ez oly ősforrás, választ várok magam is, |
rettenetes példák tudója. |
|
A latin humor szó nedvet jelent: |
nemcsak az első fiziológisták, |
de lám magyar nyelvünk véletlenül |
összekacsintó szavai szerint, |
rossz nedveink hozzák rossz kedveink;
|
a fekete epe, a balneum diaboli,
|
a Styx-nél gyászosabb, a sátán-fürdető |
Közömbösülés: a gőzével is ölő |
Melankólia! – mely római kút gyanánt |
csorog le nemzedékről nemzedékre |
s önt el és fenyeget elönteni |
jótalaju civilizációkat – |
ennek mint lesz lecsapolása? |
ennek mint lesz lecsapolása? |
Magam is |
kérdem, úgy vizsgálva a már kész útakat, |
mint tenyérjós a vonalak hálózatát. |
Vagy mint a múzsa ráncos homlokát |
a költő, ha a dalban elakad. |
Mert van, midőn őt is hiába kérdezik. |
|
Ám úgy kell lennie: a végtelen felé halad |
az út, amely a végtelenből érkezik. |
Átvág tehát a lápokon is, bizonyos, |
át, előbb tán árnyéktalanul, csupaszon, |
de aztán egyre otthonibban – kétfelől |
ahogy beültetődik minden út, |
mely embert emberhez vezet. |
|
Így a tigris, a tetű, a lepra, a bűn |
után bizonnyal elvonulnak |
házunk és szívünk környékeiről |
a dzsungel-mult szörnyetegjei is, |
és megkezdődik, meg, igen, igen, igen, |
igen, igen, ahogy a kerekek |
ha fölkerül és annál biztosabb |
a szíj, minél jobban siet: |
igen, igen, ti millió kezet |
ti fölszabadítók, ti éneket |
és mégis megállithatatlanul |
helyettünk és asszonyaink helyett – |
Oh fölszabaduló női kezek |
kibúvók végre a nyállal sodort |
fonál rabszíjaiból, a kötőtük |
villámló csuklóbilincseiből, |
az irógépek vitustánc-dühéből – |
simogatásra homoruló tenyerek, |
rángó szájsarkat, szemhéj-ideget, |
kezek, szemnyitók, szem-lezárók, |
mennyi vár tennivaló még reátok. |
|
|
|
Minden vers alkalmi vers. Csak a java nem rögtön születik meg. S a nemző alkalom
se pillanatnyi.
Vannak versek ebben a kötetben, melyeket húszéves koromban kellett volna
befejeznem; ha akkor már fog is a tollam. Melyik dátum illik mármost alájuk? Vannak, melyek
már tíz-tizenöt éve a mai alakjukban voltak meg. Ezeket is tétovázva keltezném. Mert hisz én
tudom, hogy nem akkor keletkeztek még ezek sem, amikor papírra kerültek.
Kérem tehát az olvasót, ne mai – ne időhöz kötött – élményt keressen ezekben a
versekben. Sőt az én személyes élményemet sem. Fölfogásom régóta, hogy a költőnek voltaképp
nem is önmagához kell őszintének lennie; úgy értve, nem ahhoz, ami benne esetleges és csak
személyes; hanem ahhoz, ami benne emberien törvényszerű; létmélységűen általános. Az írónak
nem a maga, hanem az olvasói dolgaiban van föltárni valója.
A magánélet, de még a magánvélemény, sőt magánérzés is: nyersanyag s eszköz.
Rendeltetése másodrendű. Rosszul alkalmazva gátló, tragikus. A vallomás önfitogtatásra ferdül,
s épp magunkról enged mind kevesebbet szólnunk, míglen is a szerep egy látványos, de szomorú
komédia közepett megeszi a szerzőt.
Szóval szólva Arany és Berzsenyi versei alig födnek föl valamit szerzőjük eszerinti
magánszemélyiségéről. Mallarmé, Valéry, Eliot versei még ennyit sem. S ez nem holmi
eldologiasodás tünete. Sőt dacolás azzal; a mélyebb mivoltunkért. Az európai líra valódilag
legizzóbban „őszinte” másfélszáz szonettjeiről nemcsak azt nem tudjuk, hogy fiúhoz, fiatal
lányhoz vagy asszonyhoz íródtak-e, de azt sem, hogy valóban Shakespeare vetette-e papírra.
Ilyenfajta óvásom volna néhány vers borúlátását illetően is. Kevesekben oly éles a
tiltakozás, mint bennem az ellen, hogy a magyarság veszendő nép – ahogy egy-egy versből itt
kivillan. Annak bizonyságául éppen, hogy elejét vegyük mindenfajta elernyedésnek,
hitetlenségnek anyanyelvi kultúránk jövőjét illetően. Ritkán volt oly emberi föladat magyarnak
lenni, mint korszakunkban. Hogy az olvasóban ez megvilágosodjék, erre szolgálnak az író itt-ott
sötét hangjai is.
Bajba kerülni
Mert meghaltak s te itt lehetsz –
minden perc kötelez!
|
Bajba kerülni, az volt még a jó, |
|
Bajba kerülni, az volt még a szép, |
menni recsegve, recsegtetve, jég- |
nézni szorongva és ujjongva, hogy |
s hogy forr barázda-hosszan, hogy buzog, |
dühöng a nyers nyílás mögöttünk! |
|
|
csábít iszonyúlva a szív: |
|
|
Kiköt az év, Tihanyban
Földre néznek már a napraforgók, |
fővesztésre ítélt rabsereg. |
Fenődnek a faluban a sarlók, |
hogy nyakukra bárdként üssenek. |
|
Oldalt lebben, tó fölé, a vékony |
füzfalomb, mint sárga női haj. |
Megreszeli itt-ott a futékony |
szél a vízet. Gyűl a fecske-raj. |
|
Rázta eddig elhevert ökörként |
rozsdás láncát reggel a ladik; |
rázza majd úgy, azt hiszed, kitör még, |
talpra ugrik, fölágaskodik! |
|
Ámde csönd még. Mely foganta őket |
s lám kihordta: földanyjuk meleg |
mellén-hasán nyári fényben ülnek, |
száritkoznak a krumpliszemek. |
|
Nincs járás a szöllőn át: gereblye- |
nyom mutatja: közel a szüret. |
Lógatják a tőkék hosszú kecske- |
(fekete és fehér) tőgyüket. |
|
Őrzi tükre békéjét e fényben |
– nagyságával oly megnyugtató – |
s hegyet, hajót, horgászt, – hálaképen |
mindent megkettőz a néma tó. |
|
Arany napok. Semmi munka immár. |
Az idő tesz-vesz csak. Itt a rév. |
Zajtalan fut – hisz már gépe mind áll – |
rakománnyal púposan az Év. |
|
|
Légyszínház
Váróterem. Virrad. A Napnak |
szinpad megint a kettős ablak |
felső, nem-nyitható tere. |
|
Kijön megint, körbe köszöntget, |
majd elmormolva szövegét, |
nekiront fővel az üvegnek |
egy testes, acélfényü légy. |
|
Hanyatt zuhan. Fölkel. Serényen |
jár föl-le a kékvértü hős. |
Mormol. Vizsgálja helyzetét. Nem, |
neki még most sem ismerős. |
|
Beülök az ingyen szinházba. |
Vonatig most sincs tenni más; |
lássuk, nyujt-e több okulást ma, |
|
hősünk s hogy kész a monológ: |
neki megint, a közepébe! – |
|
De szóló szám megint: a vád! Egy |
új hőstől már? S újtól megint? |
Csak isten nézi már, hová lett |
az első, mely rég nem kering. |
|
Kering egész raj már, követve |
rendezést? – az össz-jelenetre |
kijött az egész társulat. |
|
Népség, katonaság gyűl-, oszlik. |
Sír, egekre, a köznyomor, |
és sír a magán-kín, a szomszéd |
|
Porban, piszokban foly a dráma. |
fröccsenő hang is; undoksága |
|
sikert hoz mégis a hatás; |
várjuk mi is, torz kéjbe fogva, |
jöttöd, föloldó csattanás! |
|
|
A virradat tükre
Fölébredek. Fölébredni: tükör. |
Nyujtja konokul óriás magányom. |
Hiába volt megint szemem lezárnom. |
Várt rám. Nincs rostély tőrei elől. |
|
Világ, megint! Bírálni tündököl. |
Nyílik is, vetkezik is szív meg orca – |
mint gyerekkorunk műlovar bohóca, |
vágtában búva ki gönceiből. |
|
Előadásra?! Meddig még – szerepben?! |
„Míg sorsunk itt…” – Stb., stb! Mind élesebben |
látom a csontváz-rendezést s tudom |
|
a végszóra s végmosolyra az ellen- |
szót és mosolyt, mind a stb., stb.-t ebben |
a… stb., stb., stb.! – Fintorom is unom! |
|
|
Föleszmélek. Föleszmélni: tükör. |
az óriás derengő láthatár. |
|
„Szembenézni!” Vizsgáljam, hány az új |
arcomba köp e nézőtér jövő? |
|
Tervek, homály, remény, fintor, magány, |
|
|
|
A tél hatalma
Hatalmas kék szem: fölnyílt a víztiszta téli reggel. Soha így nem vettek
szemügyre, mint most, kilépve gyanútlanul a házból. Micsoda színház! Micsoda kórház!
Ezek a csupa fehér díszletek, flitterek. Ezek a fényes, műtétre-éles napsugarak! Soha nem
vártak tőlem ilyen nyilvánosság előtt s mégis meghitten ilyen bemutatkozást: kitárulást: ilyen
színpadi szereplést, operációval! Ki a szívet! Mi van az epében? A siker végett! A végtelen
előtt! Bűnösként és vádlóként. Most tisztázódott valami. Mindig ez volt a szerepem.
Szerepem? Amitől valódi ősz hajat kaptam, valódi tic-et, valódi kétségbeesést. Taps
közepette? Gyógyíthatatlanul. |
Alkonyi út
Nem volt ló, csak lengő sörény. |
Nem volt cél már, csak vágtatás. |
Nem volt szerelem, csak „szeretlek!” |
dadogás, kapkodás! Hiszen |
jövő se már, csak elmulás. |
|
Dombvidékiek
Alpok, Kárpátok hadd örjöngjetek. |
Itt a természet, mint szép örvü eb, |
küszöbünkre súnyja fejét. |
|
Bőgött vadul, igen, bozontosan |
itt is a sok erdő-sörényü hegy |
szöllősorokkal fésült-bodrosan |
jönnek egyenként közelebb. |
|
Alpok, Kárpátok – Piréneusok! |
Állunk s a búzafölddel, mely beért, |
a borral, mely pincéinkben bugyog, |
|
|
Fekete-fehér
Utálom, persze, hogy amire |
tegnap azt mondtam, hogy fekete, |
|
Hajam, a tegnap még fekete, |
|
hogy szótartás, meg becsület! |
|
Vagy számold, ha tudod, hány okmánylevelet |
szaggat szét – micsoda név |
hitelével! – s dob a szél seprűinek, |
odanézz, csak egyetlen egy |
|
|
Római rom
Letiporhatatlan egészség! |
|
életre-halálra a Perccel. |
|
|
|
Félreértés hogy még se essék
ez a sarok, hol pohárral kezemben |
kályhátoknak dőlve, mintegy pálmalomb alatt, |
állván e konokan szép asszony oldalán, |
a meleg üdvözlő szavakra, |
|
háttal a szitkozódó hóviharnak, |
mely ablak-rázva sürget – indulást? |
|
Lesz anekdóta is a válaszomban, |
gavalléros bók, férfi hála; |
épp csak az ici-pici ráadás-ránc |
mosolyomban a szájsarkánál jelzi, hogy |
ne feledjük azért el a lényeget, |
nézzünk a látszatok mögé – |
|
Ki nem dicsérte már közülünk |
a nagyszemü, az éjszakában is fehér, |
délután szánkázásra invitáló havazást, |
mely már-már szülőháztető, |
aszu fürtökkel, égbemult öreg mamákkal |
a zsupp födél alatt az ősi szelemennél, |
ahol a denevérek függnek? |
|
A másik érkezési mód viszont: |
|
fehéren, füstölögve így száguld a réten át |
széles hullámban, mint dünákon a dagály, |
kígyó seregként ráng végig az udvaron, |
csúszik be ajtólap s küszöb között |
|
s szívemben épp ily rubint-ünnepin |
Jó ez, igen, nézni is kellemes, |
a kályha, a lámpa, a bor, |
|
fogoly vagyok, csapdában állok és – |
be-beront az az ablakrázó banda és |
kapkodhatom, mint ezúttal is, a fejem, |
sőt e monogrammos damasztot, |
azaz a csontkeretes szemüveg, |
a csokor nyakkendő és nemkülönben, |
mint egy kültelki utca sarkon |
torkomon a kés, fülemben a hang, |
fojtott eréllyel: ide mindent |
azt is, azt is, őt is, és pofa be, |
mert megharagszunk még a végén. |
|
Hát így vagyunk, amíg vagyunk – |
ürítve hátradőlt fővel a pertukat, miközben, |
ezt se feledjük, a lényeget, |
bizony már kint is haladok, |
jobbról-balról karom a rabló szélnek adva |
már addig, ahonnan még ide hallik. |
|
|
Futtató öregség
Ahogyan Tolsztoj megiramodott. |
|
mind gyorsulóbban vitte azt a vén botot |
s parasztjainak prédikálni meg nem unt |
fagy-hárításról, házi téglagyárról, |
|
„Mindenről, amivel még menthetek!” |
|
kiket vállon érint az angyal |
és útra küld – milyen paranccsal? |
|
menekül el önnön magából, |
nem istenéhez rettenettel, |
|
Diák télvégek szaga, midőn |
– kamaszoknak hold-üzenet – |
orrunk vére naponta megeredt, |
nyugtalanít völgyek hívása |
mit pihegésünk rak lábunk alá. |
|
Lent a szántók, az emberek hona. |
|
Vén kalapomat vén botommal |
nem könnyedén fogom majd, |
ha én is, jövők pásztora, |
lefutok: köröttem kutyáim, |
|
|
Vasúti söntés, balladával
a bor-tócsás asztalról fölemelve |
magától is azt mondja: Csönd!
|
|
Nyúlva épp oly egyforma poharakhoz |
épp oly egyforma ujjaikkal |
a pályamunkások bólintanak, |
az épp oly egyforma szivükben. |
|
Itt van a csönd, s csöndnek is marad. |
De oly nyilt: bárki beleszólhat, |
akár egy kertből-hangzó operába. |
|
Így folyik le hát szó nélkül a férfi-ünnepi beszéd, |
az egyedi nagy vallomás, a szóló ária: |
özvegy magányu téli ágyról, |
fűtetlen konyháról, havas magányban, |
fűtetlen fülről; szájról, mely szó-fűtetlen. |
|
De a kiszolgálóleány tovább siet, |
le-leguggolva az ablak előtt, hogy |
bejött-e már a hétvégi külön-vonat. |
|
Ifjúsága zsúfolt honában, |
kerengve küld egy mentegetődző mosolyt a lány |
a tartalékból, amely megmaradt |
vasárnaptól, testében bujdokolva, |
s ki kell, hogy tartson szombat estig, |
|
lerakják, bólogatva szinte, |
|
|
Partizán
„Szólj rá a kezedre. Mit irja még
mindig dátumul a tavalyi évet?”
|
Jobb kezemben még benn a hűség. |
|
Elismerésem így is, neked, jobb kezem. |
|
és kiki a győzteshez áll: |
te, konok, hullák és romok felett, |
nem írsz alá hódoló levelet – |
|
a ledőlt, lemult évet vallod házadul – |
|
Mult – mult! Mitől mult, mondd – kitől, |
|
Őrült, ki nem ezt mondja itt: |
|
Vén bajtárs, itt asztalomon, |
Le-lemosolyogtunk ugyan sokszor egy kicsit, |
de csak téged küldtünk a tűzbe, |
harc-nyeréshez, ha veszni volt a tét. |
|
végül mi is, rabszíjra fűzve, |
|
hogy elhurcolnak, janicsárnak: |
|
tébolyult, eleve te tudtad, |
vállalni embermód csatánkat – |
|
Ha elvesztjük is a háborunkat. |
|
|
Aggastyánok isszák az újbort
még s még egy félórára csak! – |
|
Aggastyánok isszák az újbort |
hajadonfőtt, rókaluk-langyos |
az utolsó darázs zeneszavában – |
|
ebben az ömlő arany ráadásban, |
maradék vendéglátásában – |
|
ránctalan öblében ezeknek |
a már tengerré terjedt ős szeleknek, |
– Öledben félórára még s még asszonyédességű Nap – |
aggastyánok isszák az újbort |
|
Csontok, izmok most pihennek meg |
ebben a jó együtt-ülésben, |
ebben a jó messzenézésben, |
– Biz’ egy életen át kapáltunk. – |
|
Aggastyánok isszák az újbort |
– utoljára piroslik föl tán – |
|
Nyári kaszálók, madaras erdők |
Rózsákat buggyantgat a láp, |
lánydalokkal, réztrombitákkal. |
|
|
Hosszunyelü seprűk az égből |
verik uj-asszonyos szigorral |
a falomb-szemetet a dombról, |
a serleg-cserepet a tóról. |
|
a remény korhely-hajnala! |
|
Azoknak is, kik nem vigadtak. |
|
|
gyémántló porforgatagában, |
aggastyánok isszák az újbort; |
abban a férfi-arrébb rendtevésben, |
abban az asszony-párti léghuzatban, |
mely farkas hidegével meghitt |
bútorokat nyal otthonunkban – |
|
Gyermektelen síkok fölött, némán |
aggastyánokkal koccintgatván |
isszuk az újbort, hol földre, hol égre, |
majd bölcsen összebólogatván, |
hogy’ munkál villogva fölöttünk |
a lába-friss, a keble-fényes |
háziasszony, az örök-édes, |
a csupa tett-vágy, csupa láz – |
|
Te sose egy, és sose más, |
te égi édes, földi fényes, |
|
akivel egykor ölelőztünk. |
|
|
|
Esti csoda
Sövény fölött holdtól ragyog |
|
|
Az öröm befejezése
A letaglózott, a vörös-lila tócsába rogyott nagy délután! Kibelezve, földarabolva
– szétmarcangolva is már – ott azon a pirkadatkor még oly vasárnap-piros, oly ünnep-arany
hegyen, a tó fölött. Véget ért az állat-áldozat. Kinek is a megbékítésére? A városból jött
kirándulók utolsó gépkocsija vad kanyarulatokkal most száguld alá az önfeledt lakmározás
helyéről. Föl-föl villantva a kezdődő alkonyatban már a maga fényeit. Hol elől, hol hátul,
mintegy hátra-hátra nézve. A hasztalan mámor bosszúban égő, messzelövő tekintetével. |
Névjegy, hangjegy
Nyitja e nevet friss rigó- |
rügy-szag, kikelet, élni jó, |
|
Mord vihart jelezve sziszeg |
|
hangpárja, magány, éjszaka |
|
|
Közelítő fagy
Jön ismét a sértés. Fűteni kell! Jön ismét a ránkförmedés: föl azokat a göncöket!
A ránkpirítás, mért mertünk járni meztelenül. Kinek a parázna csábítgatásaira, he?! Jön a
kiutasításnak megannyi vidéki trágár-szava. S a nyakbehúzás, miközben – fűtöttünk vagy
nem fűtöttünk – valóban kifutunk a rossz utak és tájszavak provinciájába. Az orrukig
szörmébe burkolt álarcosok közé. Jön a korbács szíjpróbáló suhogtatása, hogy rajta, szem elé
a félkart is! Jön a gazda.
A hideg – megfigyelhető – pontosan úgy feni fémes késeit, mint a mészáros.
Csontunkig metszve, ujjbögyünkbe-körmünkbe nyisszantva próbálja ki élességüket. Izelitőül,
fiam! Hogy mi lesz a java! A végső szembeköpés, az acélos-hegyes, a hideg egyenes, be a
szívbe.
|
A Szörny
Valahányszor kinézek, épp megy át |
a komp Szántódra. Vagy jő vissza. Mintha |
az idő ezzel mérné itt magát, |
|
bővebben, szárnyalóbban itt! Ötöt |
vált a rév egy nap és így – mesemód – ez |
mi elszáll beírt lapjaim fölött. |
|
Valahányszor lenézek, mintha egy |
más csillagrendből – időnk-túli! – óra |
csitítaná – biztatva! – szememet: |
|
te is bővebben, úgy mérj! – Igazodj |
a tágassághoz, amikor (s ahol!) csak |
s már úgy megy minden, hogy semmi se fogy! |
|
Most ébredtem és – tik-tak – alkonyul. |
Mi volt két-két óriás perc közében? |
Éltem!? – Múltam! Gyógyithatatlanul! |
|
S tekintek már le ugy is, elakadt |
szívvel, hogy szöknék talpra: küzdenem kell! |
Aki ekkorra mindig megszalad. |
|
|
Mégegyszer, ugyanonnan
Valahányszor kinézek, lent a komp |
mindig a két part közt ring, lengve, mint a |
egy óra aljában, mely sose kong. |
|
Ritka a járat már; de mind sürübb |
mégis a perc, melyet széles közökben |
a nagy álló óra, mely sosem üt. |
|
Valahányszor kinézek, mind nagyobb |
inga-lengésben lódul az a fenti |
Melynek bomlott órája én vagyok?! |
|
Jő-megy a komp s ahányszor szememet |
pihenni röptetném föl, vaksi bányász, |
nyom vissza, sürget, bontsam szenemet. |
|
Nap-éj, tavasz-nyár: tik-tak. Végezem |
munkám, oly „eltemetődve”! oly mélyen, |
|
hogy – most gyökér – nem, |
rég nem szól dacom, vajon ér-e fenn |
|
jutalom? Lesz-e gyümölcsöm olyan, |
hogy fölvéve azt mondja a jövendő: |
de szenvedése nem haszontalan. |
|
|
Új naptár
Néztem a házból bármikor le: épp |
ment a komp vagy jött: ingaként tagolva, |
a világűr s magányom idejét. |
|
„lsten” vagy „ördög” műveként? Sehol |
halandóbb nem voltam. De gőgösebb sem, |
mit ketyeg össze-vissza „Menny” s „Pokol” – |
|
s mit a mi szívünk, ez a kis ijedt |
föld-mélyi állat a Szörnyek kezében, |
hallja, Kedvesem, ajkamról füled. |
|
Mert mi tagolja méltóan e vad |
káosz-malom-forgást, mely üresen megy? |
arany-csöngésű éden-pillanat! |
|
Mert valahol – itt lenn! – készül a Perc, |
az is, – beh lassan! – amely téged meghoz. |
S míg komp farol s a kormányos harangoz, |
sietek kettős kedvvel én a parthoz, |
|
|
Templomtalan torony
A tolnai Regöly határában
Hogy csurog róla – csöppre csöpp – |
a súlyosság, amelyből fölszökött! |
|
Guggol, robbanva veti föl |
magát a holdsütötte tájon |
egy akarat, egy szomj, mitől |
|
Táncoslány, legmeztelenebb |
táncosnő, ki úgy szökdel, szálldos, |
|
Nincs háza, háztartása, özvegyi |
égeti tisztára a – szellem? |
|
Mi vitte el, török, tatár |
emlékét is templomnak, cinteremnek? |
Mily eretnek-irtó ragály? |
|
Falu sincs. Láp és domb van. Ott, |
|
Se nép, se isten. Se jövő? |
|
|
Tor, pinceszeren
Fülünkben a De profundis még. |
(Vagyunk együtt temetni ismét.) |
Brum-brummal bele csárdás hangzik. |
Ülnek a völgyben „bandás” lagzit. |
|
Vonó, mely forgat, síp, mely ugrat, |
magyaráz talpon át egy multat. |
Sámán-dobok, rángatott láncok |
tanácsolnak, idáig, táncot. |
|
egy ütemre döng itt a vénnek. |
Nászi dön-dön, temető tam-tam, |
nem a szó oktat rég! – a dallam. |
|
Bukó napfény fölemelt borban. |
(Mikor ittam halotti torban?) |
Nógathatják, nem beszélhetnék, |
hallgat hosszat a ritka vendég. |
|
|
Poesis hungarica
Vén bátyjuk lettem, megérhettem, |
kiket kisöccsükként követtem; |
követtem volna, tellett rá hit, |
bár Olmützig, bár Segesvárig! |
|
Apjuk, nagyapjuk, dédjük lettem, |
kiknek a térdein ügettem; |
kik adnak mindmáig tanácsot |
óvni a szétomló családot. |
|
Állnak az idő útján. Szobrok? |
Visszaszólnak, ha odaszólok. |
Mutatják, jó hidmérleg-őrök, |
mit ér, ki elhalad előttök. |
|
Fura, át-s átváltó rokonság, |
fűz évre év messzebbre hozzád. |
Tágul időm hét határon túl. |
Nehéz szívem vénülve újul. |
|
Piros csizmák nyomán a hóban |
térek haza, hol sose voltam |
föllelni – meóti zöld réten? – |
|
|
Apály
A piactéren nincs gyerek. |
A mellékutcákban: öreg s öreg… |
|
léghajószerü az egész falu. |
|
Tíz méterre a föld felett |
a templom, a vén ökör homloku. |
|
A mészárszék már tavaly elszállt. |
Az állatorvos-lak is lebegő. |
|
az idők előttől fogva partot itt evő |
mind ritkább hab-redőivel |
nem hagyva hátra csak dirib-darab |
csontokat, ladik-roncsokat. |
|
|
Az elposványult idő
A malom – félálomban – okosan gazdálkodott a patak tóvá duzzasztott vízével. Egy
csepp víz, egy szem gabona. Így ment ezer évig, pontosan 1029-től, amidőn Szent István kiadta
a patenst, egész 1906. augusztus 8-ig, amikor a Központi Őrlőipar R. T. cégvezetőjének „nem
rentábilis, leállítandó” végződésű levelét beadta a postás. A malomkerék a csorgó mélyén,
darabokban: a vízvályuban kigyóként ráng a moszat. A kis tóból naponta négyszer egy cinke
emel ki néhány csöppöt, fejét mindannyiszor égrevetve. A többi a szivacsos part fűszálai közt
lopakodik oly hitevesztetten a tengeri semmi felé, akár Cézár fölössé vált percei. |
A nagy madár míg átrepül
A bor kitünő. A kilátás erről az eldugult kis tűzhányóról paradicsomi. Ráadásul
épp most megy le, még pedig tóba, a Nap. Kovácslegény-karjaiban egy olyan májusi
csütörtökkel, amely verejtékezve is örömest dolgozott; örömest tér pihenőre.
A kőasztal fölött poharat koccintanak kapához vastagodott, meg ecsethez-tollhoz
petyhüdt (gyíkszerű) ujjak; még a két bölcselő-hiresség szemüvege mögött is derüt csillant a
frissgyümölcs-izű otelló.
– Egy az élet! – így az egyik csöngés.
– Egy a halál is! – így a másik, öt könyvtár betű birtokában.
A távoli kék öböl most halványpiros. Dús nádkoszorú övezi; az is épp most
sötétedőben, a termékeny völgy előtt, a két erdős domb isteni természetességgel széttárt
combjai közt. Aki oda néz, mindenki tudja, az ott az élet tava. Néha megjelenik, összejátszva
a képzelettel s a borral. Vagy csak azért vajon, mert az az egészséges Nap most viszi le, de
csak alvásra, azt a fáradtan is boldog hétköznapot? A festő azt hisz, azért, mert hisz a
származástan és a mélypszichológia tanai beledonganak itt is az agyakba, szünetlenül, akár a
fülekbe most a cserebogár. De ez a tó, az a tó is, amelybe János vitéz a rózsát dobta, hogy
visszakapja, ő mégis, Euridikéját. Semmiképp nem igaz hát, hogy nincs megújúlás! Hogy a
föld csak mostohánk lehet! Az égen, érvül szinte, elszáll az egyiptomiak egyik szent madara.
Koccintsunk rája is. És ha most, emelt pohárral, a tóra tekintve, kellene felelnünk – bár
tudósként –, hogy mint is kerültünk a világra? Onnan, ezzel a nagycsőrű madárral.
|
Halhatatlan képzeletünkben
|
Lám, lám, ő is itt szenderül, |
fő-nője a volt Vörös Tulipántnak. |
És ni-ni, körben mind, kik odajártak. |
Kik nem emeltek, paplanán kivül, |
|
nem főfedőt neki – szemöldököt! |
Átnéztek rajta, mint árnyán, a járdán, |
bár körmenet part-szélén, térden állván, |
|
bár Magdaléna zászlaja előtt! |
|
Rég nem szúr-fúr lenn csonton éh bogár-had, |
de – mert oly közeliek itt az ágyak – |
bozsognak, szomjún, összekeverülten, |
Memmihez mind, kik aztán lettek árnyak |
e vad más létben – ahol nincs bocsánat –: |
|
halhatatlan képzeletünkben. |
|
|
Árvák
Két sudár süldő gimnazista lány térdenfelüli szoknyában, de szörmés fél-bundában:
– van szívszorítóbb kép annál, mint ahogy ők egymáshoz szorulva szedik a még hústalan-vékony
lábukat egy sárbogárdi ősz lombhullásain át a jövendőbe? Ki védi meg ott őket? A nép, amely
iránt madárfészek-szivükben bizalom melegül, évről évre azzal hidegül irántuk, hogy fogy. Közel
az idő, amidőn körben a táj felére ürül, aztán negyedére, a statisztika vastörvényű jóslata szerint.
Állítsam meg a kis bizakodókat? Közel az idő, amidőn özvegyen, gyermektelenül egy nem is
különösen nagy tojáshéjban teljesen magukban vándorolnak majd egy sorsára teljesült igazi
pusztán, helyben is messzebb, mint a Sziklás Hegység hó-fennsíkjain. |
Ady estéje
Mikor a költő haldokolt már, |
Erdélyre düllesztve szemét, |
hogy aztán igazán ott iszonyúlja, |
nagy pillái mögött, miképp |
gubancából még valóbbra a Kép: |
Hát népét Hadúr is szétszórja – |
|
Mikor a költő haldokolt már |
mint ugrik megannyi filmkocka |
káosza egy esemény-láncba, |
(hogy a bitang is azt kiáltsa, |
mit harsogott ő annyiszorta, |
üdvként várva a cáfolásra) –: |
Hát népét Hadúr is szétszórja – |
|
Mikor a költő haldokolt már |
s láthatta, félkönyéken, ablakából, |
miként is tellnek az Idők be: |
(mint rendeződik jóslatának |
pokol-látó forgató-könyve |
afféle heti hiradóvá, hol |
barmát, szekerét menti már csak |
s dühödten egymást üti már a Nép): |
|
mikor a költő haldokolt már |
fény-ujságbetükként, megannyi |
gyehenna-származék, az ég |
szent homlokán kezdtek rohanni, |
s állt a Jelentés, a láng-rótta: |
Hát népét Hadúr is szétszórta – |
|
s épp egy új, egy szép Egész |
záloga nélkül) amerre hordta |
rég nem a feje, csak a lába, |
(mert nem készült se Könyv, se Láda) |
amikor mindezt látva látta, |
a habból torz fejét kidobva, |
átkait, mondják, vissza rágva, |
ráhagyatkozva örjöngő Urára |
s végleg bedőlt, mint jó ágyba, az árba |
a költő, békét várva dúlt szemére – |
|
Vettettünk akkor mi a szörnyű Képbe. |
|
Forgunk egy látomásba zárva. |
rég istentelenül csatázván. |
|
Miképp jósolta? Vagy miképp remélte? |
|
A Rendelés e paranoid vásznán. |
|
|
Hunyadi keze
Kórus egy magas és egy mély hangra
Símogatott, befelé. Oly retteneteseket ütni |
hogy bírt ő kifelé? Mert símogatni tudott! |
|
|
Mert kedvest-viditó, csecsemőt-csititó tenyerekből |
gyúrja a legkeserűbb öklöt a férfi-erő! |
|
|
Védte a népet előbb idebent. Aztán odakünt. Így |
védte a védettel – lángeszű hadvezetők |
s együgyű földmivelők módján – a közöset, az egyként |
óvni valót, a hazát – s lám nem is egyet; ötöt! |
|
|
Pajzsodat öt haza hőse gyanánt hordozta, Szabadság! |
Szép leckénk, hogy ezért ötszörösen – magyarabb! |
|
|
Nem nyúlt még soha kéz, jeladó magasabbra e földről |
(néma beszéddel, mint mind, kinek érdeme szól): |
|
Mélyre bukott a magyar, de dicső ügy bástyafaláról. |
Engem aláz, Hunyadit, ki tetemére tapos. |
Szobrom nem csak a győzelem emlékműve: a gyászé: |
nemzet sírja fölött őrködik ércalakom. |
|
|
Hol az a kéz? Porlad? Nem. Dolgozik egyre. Delente |
húzza hiven ma is ő mind a harangot, amely |
bimbamozva kiált nagy örömhírt (mit ki sem ért már) |
Róma, Rouen – Tahiti tornyaiban (magyarul!) |
s mintha jelezne tüzet vagy hirtelen árvizet, úgy kong |
néha az értőknek (úgy szaporáz riadót) |
majd (– mert hajh, ki neszelt magyar is százéveken át rá? –) |
csöndít a csöndbe komor gyászdalokat, temetést. |
|
|
Így kong-bong a harang folyvást s még húzni fogod tán |
századokig, János, néma, magyar toronyőr! |
Kong konokan s van mintha a tengermélyből, a lélek |
mélyeiből önvád zúgna feledt bűnökért, |
mondván: vége! a legszörnyebbet tette e lomha |
faj: maga nyomta a sír szája elé fiait! – |
Máskor, mintha a menny – vagy messzi karácsonyi esték – |
hó-fennsíkjairól csöngene régi remény, |
keltve oly ős-eleven hitet ismét, mint amilyennel |
rég az ajándék könyv színt-ragyogó födelén |
néztük az őszhajú hőst (nagyapánkba vetett bizalommal) |
szinte vezényszavait hallani vélve, ahogy |
– hátul a zord pappal s a vitézzel, a győzni bukóval – |
dörgi a dőlt falakon: van csoda, tarts ki, magyar! |
|
|
Lett csoda. Percnyi csoda! Legalább az! Oh ti, futó, ti |
percnyi csodák! Ragyogó gyöngyök avitt fonalon! |
Oh ti, a múlasztott napi munkát egyre csodával |
helyre-ütő hősök, ti csupa üstökösök, |
ti, csupa legvégső-percben-jött orvosok, oh ti, |
kik ha csak egy percet késtek is!… Oh, ti, örök |
mentők és vádlók, kérkedni s pirulni valóink! |
Fölrepül és lezuhan és beleszédül a szív |
hogyha tirátok néz… s nézne – előre, riadtan –: |
lesznek-e még csoda-dús, hős kezek? És ha nem?… Oh, |
húzd, húzd csak te tovább, János, dolgozz, kalapálj, verd, |
oszd, csodakéz, odafenn, szórd a remény aranyát! |
|
|
Nem hiszek ósdi csodát. Egyet csak. A példa csodáját, |
példa erővel örök dolgokat alkot a kéz |
|
|
Dolgozz, levegőben uszó Kéz, |
működj, nemzeti lét szívdobogása, erő, |
hirdesd: veszve a nép, aki lustán, mástól – akár a |
mennybeli istentől várja a „boldogulást”. |
– Hirdesd: gyáva a nép, amelyet csak vértanuk óvnak: |
nem „hőstett” –: napi mersz, köznapi, percnyi courage
|
|
|
|
A patak kezet ad
Erdő is, meredek is, az üldözött lovas csapat eltévedt, fülét használta. S egyszerre
valóban: „Psszt!” „Ssst” – más dialektusban, de mégis érthetően. Igen, ezt a patak adta, az első
kézfogást, fölvezetett a hágóhoz, az anya okos figyelmeztetéseivel, szives emlőkinálásaival. Fönt
bucsuzóul még egy telitöltekezés, aztán – fülelés ujra – s jött máris az előbbinek tuloldali társa,
ugyanazzal a tájbeszéddel, de ő a vakok lábtapogatódzásával, ahogy szikláról sziklára lefelé
kormányzott. Gyerekjáték volt elérni az új síkságot és tengert egy új ezeréven át – még városokat
is, melyekben a mi beszédünk ömölt szét. Láthatok patakot anélkül, hogy tenyerem ne
bizseregne meg e régi kézfogások emlékére, arra a biztatásra, hogy legyőzhető a halál? |
Gyász-ének
Gara László emlékének
Noteszunkban egy telefonszám |
Egy utca ott, a párisi Invalides mögött, |
Egész városrész néptelenedik, |
a Champs de Mars-on át egyenesen |
magában verő forrás-szív felé, |
az oázisba, mely reményt adott |
– („Igazunk lesz, ne félj, ne félj!” –) |
|
Homokot fú az éjszakai szél |
egy hű darab Magyarországra ott |
a párisi Invalides mögött |
és a hold ismét úgy ragyog, |
ahogy a csillagászati idők |
|
|
Mit tehetünk hát, mit tehetünk? |
a legyintésre is, hogy minden hasztalan ma: |
zsebünkben is erőtlen már okos kezünk, |
Szahara s fönt is szaharai hold! |
|
Csak az nem lehetetlen, ami volt. |
|
Voltál barátom, szálltál, fényt csikarva, |
lobogva épp attól, hogy – hulltál? |
robbanásosan, magad gyújtva, |
jeladónknak te, ragyogó vak! |
|
|
mint ez a sebesült farkas fogvicsorítás |
bennem, saját szívem harapva, |
hogy nem kaptalak ölbe-karba |
szemérmes szökevény, rettenetes útkereső. |
Mit tehetünk, mit tudhatunk? |
Megyünk tovább ki úgy, ki így, |
De közben itt is maradunk, |
feketén a villámcsapástól. |
|
|
|
Elnyelt nép
Jelen lehettem kétszer is egy-egy nép végső kipusztulásánál. Az egyik napos
terraszon történt, három szobás hegyi lak: hatalmas pincére épült paraszti, de mégis nemes
vonalú présház lugasában vasárnap délben poharak előtt, ebédre várva. Tisztára kefélt posztó
ujjasban tisztára mosott szakállú öregek tréfás történeteket beszéltek el, annak mértékében
csintalanabbat, ahogy egy-egy kacajuk csitítására a tenyérfogásra készült üvegkupákat
fölhajtották. Jó volna persze, ha hősi nemzetek – vagy legalább legvitézebbjeik – Vörösmarty
széles ecsetkezelésű, Delacroix színeire valló látomása szerint tünnének el a földről, jelet
adhatnának így a többinek, mert hisz napjai valamennyinek számba vétettek. Dehát nincs így,
elmúlt a romantika. E népet, amely e hegyek közt valaha a verhetetlen Nagy Károly hadait
futtatta szét, ezt viszont, lányai ölték meg s űzték világgá. Szégyellték anyanyelvüket, így
elvetették, mert azt márcsak a kisparasztok és a cselédlányok beszélték, ők pedig, kedvesen és
ártatlanul, tetszeni akartak, a kikötőkből és a fatelepekről idáig fölránduló matrózoknak és
munkásoknak. Egymásközt is, azok nyelvét selypegték hibásan, azt fitogtatták édes ajkukon,
akár az olcsó üvegfüggőket a fülükön. A nép, amely óriási egyházatyákat, hadvezéreket,
világfölfedezőket adott, mely állítólag Európa egyetlen őshonos törzse volt, így sodródott ki
szerte el a gyönyörű völgyekből a semmibe, mintegy araráti szárazpartra lökve föl a néhány
csinos és kedélyes öreget, akik az anekdotázás közben néha dalra is gyujtottak, kedvemért
egyszer őseik nyelvén is, sőt körbe állva még egy régi táncot is ellejtettek. Egyikük nyugalmazott
postamester volt, a másik egykori hajóorvos. Kettejük kivénült erdőkitermelő. |
Emelkedőben
Aztán különös völgybe értünk. |
Különös tengermélybe, mely |
nem is fájlaltuk veszteségünk; |
|
nem – legkevésbé azt! – a multunk! |
úgy laposodtunk, úgy vakultunk. |
|
Csak most, lengve megint napos |
rétegbe, most szorong lapos |
szívünk s fog el utólagos |
|
torz hűség: – ismét a napon, |
nem robbanunk-e szét vajon? –! |
|
|
Vár a vízen
Dőlt erőd, mely csak képzeletben áll.
S épp ezért újra s újra szembe száll.
|
Föl-föltévedek a budai várba. |
|
Fölirányít a – lelkiismeret? |
Az ostrom földrengése sírba zárta |
a tegnapot. De napvilágra tárta |
|
a bevakolt tegnapelőtteket, |
|
létre idézve a semmibe-lett |
|
palotákat, amelyek sora, szinte |
|
– mint tükörképeik – a vízre |
annyiszor leiramlott a Dunán! |
|
Nézd velem itt e bomba-nyúzta házon |
|
a rejtett ívet, e fél kőkaput. |
|
Ott a hű pillért. Egy már térdrehullt |
|
nemzet végső ín-feszítéseit. |
Így sejttet néha remeket a vászon, |
|
ha felső máza megrepedezik |
s egy régibb kép villantja szineit. |
|
Így vallanak az aggastyán tanuk. |
|
Így tár eléd, hogy olvasd és tanuld, |
|
régporosodó lapokat a mult. |
|
Legendák és rémtettek sziklavára, |
|
eleink községháza, Budavár! |
Szalad az idő ottlenn a Dunában, |
|
fut a milliárd perc-csillámu ár. |
Ősi sátrunk, a sziv Ázsiájából. |
Világító-tornyunk, mely nem világol, |
|
de hol vágy s jaj, mint raj éj-lepke jár. |
Történelmünk csónak-kikötő fája – |
|
Nagykocsmánk, hol ha más nem, egy betyár |
|
árnyéka még mellfeszítve kiáll! |
|
Mesehőseink s rablóink tanyája; |
után számon, bár mód s érdek kivánja, |
Hitet nem így kell tennem: mit hozok |
a háznépnek, kit meglátogatok. |
Fiú vagyok itt, nem egy nemzedéké – |
emlékeimmel teljes ezredévé. |
|
Mi lett belőletek? Mi lett belőlünk?! |
|
– ez az első szóm – milyen zuhanás |
|
Mik a márványívek? Egy óriás |
tetemből, amely földre omlott, |
az összetört, a kiütődő csontok! |
S lábamnál ez a ledőlt kupola? |
Föltámadás lehet még? Bár ne többre, |
csak hogy magunk eltisztítsuk örökre! |
|
Fut időnk a Dunán – maga a Nap foly: |
jár a hatalmas, konok óramű. |
Jön az idő a Dunában nyugatról |
s fut dél felé a perc-pikkelyzetű. |
|
Ahányszor csillan, egy pillanatképet |
a romló várról, annyiszor letépett. |
Így fosztja meg szirmaitól a rózsát, |
|
ki azt hiszi, hogy ekképpen – a lényeg |
lehántásával – bomlik ki a mélyebb, |
|
Viszi a Duna Attila juh-nyáját, |
Botond baltáját, László csatabárdját. |
Mátyás mosolyát, s azután folyamnyi |
hullát, hullát, vert hadat, dőlt falat! |
|
Ahány század – minek hazudni? –, annyi |
lépcsőfok le – s le, – e nép így „haladt”, |
míg meg nem állt – csak fokonként zuhanni, |
s maga a lépcsőház le nem szakadt; |
s rá nem dörgött a porban heverőre |
nagy tervei kő- s gerenda-esője. |
|
Így fekszünk, gödröt fetrengve a földbe, |
sírunkat s halljuk – hányadszor! – a szót: |
„Királynő, csillagok paplana föd be.” |
|
„Vitéz, ne kérj soha jobb takarót.” |
„Légy büszke, legény Nép! – az ily derék |
állja, ha járja csontját bár kerék!” |
|
S midőn nagy ritkán egy-egy tiszta száj |
elsirta mégis, hogy „fáj!” és „halál!” – |
|
nézzetek hátra, hogyan taposott |
dühödten rá fog-reccsentő sarok. |
|
Jóakaratú szép sárkány, magyar nép, |
minden század mért üti le fejed? |
S honnan s miért egyre az akarat még |
|
századonként ujra növesztened? |
|
Mert miért nőjjön, ha mihelyt kinő, |
|
megint csak porba hullik az a fő? – |
|
kérdem egy nyelvvel kérdő s felelő; |
úgy jajduló, hogy épp e csüggeteg |
panasszal mutatja, lám fölmered |
|
– utolszor is! – a vak, nyakas erő. |
|
Viszi a Duna Dózsa György szivét, |
Rákóczi selymét, már majtényi sárral, |
Kossuth szent pózának tág kar-ivét, |
visz egy zászlót rőt esti napsugárral, |
egy lobogót vad alkonyati vérben, |
Petőfiét – hogy csattog és lobog, |
hogy Párisig, minden népig elérjen |
hite, mely szivéből ma is csorog |
vérrel írva a földre, úgy igaz: |
hazám! – Hazánk! Hiába? Nincs vigasz? |
|
Állok a bástyán, nézve arra, honnan |
a folyam, a szél, a harc, az ipar |
s immár az est jő füst- és ködgomolyban. |
A megtört jobbak zord gondjaival |
gomolyg az elme, e kis esti ég. |
Vár, ország, nemzet s tartalma e nép, |
|
ujra és ujra miért törmelék? |
Mért e sok omlás? Mért e csupa fél |
torony és tett? Mert nincs egyéni lét, |
nincs semmi lét sem, hol nemzet nem él? |
|
Mért hitette el annyi jobb magyarral, |
|
– épp jobb mivolta – hogy |
ő az utolsó törzsökéből? –: elhal |
a szív, ha a fő eszmélete fogy!? |
Ezt hittem én is, vizsgálva a testet, |
melyből vétettem. Úgy hevert alant, |
hogy legmélyebbre hős feje zuhant, |
hogy – agya-bénán – kegyelmet sem esdett, |
hacsak helyette sebe nem, a vérző, |
de az is szinte gond-csitítva: késő! |
|
De bánom is én, hogy a Vár ledöntve! |
Csak állna – bárhol – álombeli váza, |
a lényege, mely rakóit fűtötte! |
Szalad a Duna tik-tak-csillogása, |
viszi gúny-fénnyel a „honszerző” Árpád |
lovasrohamát, Szent István palástját, |
Koppányt, a székely Gyulát, vitte Erdélyt, |
vitte az elvért-ölteket s az elvért |
ölőket, végül az elvet magát – |
Állitsátok meg e sodró Dunát! |
|
Járok, hol annyi férfi járt, „hona |
átkát” mintegy a helyszínen keresve |
a szűk utcákban, e dult fő kusza |
tekervényein, mint végső rögeszme. |
|
S nézem szorongva, hogy megy a Dunában |
a tizenhárom aradi fehéren, |
Vasvári, ahogy eldörgi: „utánam!” |
s rá Ferenc József, kötéllel kezében – |
Végez a perc velük is, mind a gazzal? – |
Vigasz koldusa, kit bosszú vigasztal! |
|
De örl az óra s viszi a víz, a néma, |
az átkosat is, az ártót, a hóhért. |
Ki gördül ott? A „bresciai hiéna” |
s a cár, ki jött, mint sakál inni „hős vér”-t! |
Gördül a habon Zápolya, alatta |
Batu kán, Básta, Kollonics, Karaffa. |
Múlik a rossz is?! Felhökken az elme: |
van esély mégis, harcra? Győzelemre?! |
Nem hasztalan minden? Ha nem egyébben, |
hihetünk még egy próba-szerencsében? |
|
Kisérteni a sorsot! Nem is oly rég, |
volt perc – mely tán ma sem csak üres emlék, |
de föladat: hogy ujra egybeálljon |
egy nemzet, itt, a Duna-Tisza tájon, |
mind az – „Ady-ék szerinti” magyarból, |
(mint rég a finnből, ugorból – kabarból!) |
Gyermek álom, de a szív megdobog: |
árva – anyád lesz! cseléd – otthonod! |
lesz ház, amelyből el senki se vágyik, |
mert ki-bejárhat benne mindhalálig. |
|
Álmodtam én egy kapuról, melyen |
mint csodafürdőn, aki áthalad, |
jött bárhonnan, szívvel ide-szakad, |
s nem élhet valóban, csak e helyen, |
de nincs is mód, hogy el- s ki-tessékeljék, |
oly végleges és megtartó az egység – |
Megálmodtam én azt az új hazát, |
létét melynek hiánya igazolta, |
igazolja a vár megdőlte óta, |
mint biztató-riasztó tanuság. |
|
Mert épül-e gát ott, hol nincs veszély? |
Mert – küzd létéért, kit nem les halál? |
Lett volna itt vár, hogy ha nincs tatár? |
Nem pusztulásától él, ami él? |
Kitől függ, hogy e tenger törmelék |
ne legyen százegyszerte is – alap |
s hogy e romokból ne kezdjen e nép |
rakni magának maga új falat? |
Mi nem volt eddig? Akarat? Szerencse? |
Lélek? Hogy testét küzdve megteremtse? |
|
Oly mélyről fájsz, hogy Matuzsálemod |
lehetnék kínjaid élve, magyar nép! |
Vonaglik az idő. A századok |
halálgörcséből születhet – reménység? |
Hogy van abban, ki így megállt, keménység?! |
Kívánom, higyjétek, fiatalok. |
S tartsátok vissza, ameddig lehet |
a több-tapasztalatút, akinek |
szívében csábitóul az a vágy van: |
forog hamarost ő is e Dunában – – – |
|
– – – – – – – – – – – – – – – – |
– – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
Hatalmas, nagy korszak… s a költők
Hatalmas nagy korszakban éltem; |
azon mérve, hány zeuszi magas |
polcra jutott – koronával fejében – |
kontár-cézár, néró-ripacs; |
|
azon mérve, mily dzsingiszkáni |
országok s jajongtak leölt |
népek és míly szahara-tág volt |
|
azon mérve, milyen parányi |
|
s míly varázs-gyorsan lobbant köddé serege, |
ha – szava foglya – megadta a jelt, |
ahogy elvárták tőle, hogy kiállni!
|
|
Aránytalanság –: düh és gúny nevelt. |
|
|
Meg-megszikrázott a szűz levegőég. |
|
Láthatatlanul, mint angyalcsapat |
– gazdátlan szinte, mint később közölték – |
szálldosott benne, tette teendőjét |
hadüzenet, mustárgáz, hullaszag |
|
bonyolult mondatú Mene-tekel –: |
|
szemektől kaptak létet: szárnyakat |
és karmokat és csőröket, hogy ragadozzanak. |
|
itt köztünk, férfiak között |
faltak eleven szűzet s gyermeket. |
|
Csupán mivel az elme engedett |
s kiszálltak mind az istenek és szellemek, |
|
azok is, kik még ördögök. |
|
Akár a fagy-lepte szivek. |
|
A visszhangtalanok, köröttünk. |
|
|
Tántorogtunk. Így nevelődtünk |
ég felé, költők. Mint fenyőfa-szál? |
|
Lengtünk. S minél föntebb, |
annál ijesztőbben: iszonytatón. |
|
Hatalmát időknek s erőknek |
így mértük, helyt állva, ahogy |
|
Ki által, ha nem általatok? |
|
|
|
Sikeres erőfeszítés
A hajó elsüllyedt, nagy zökkenéssel a tengerfenékre ért, oldalra dőlt. Egy
ország volt, most derült ki, egy nép. „Orkán után”. Utas voltam, de hogy hogy nem – merő
véletlen folytán-e, vagy mert a vihar ellenére is a födélzetre mentem bámészkodni, egy áram,
hiába kapaszkodtam a korlátba, fölsodort a tengerszintre. Sütött a nap. Vitorlaverseny folyt a
lecsillapodott vizen. Egy csónakon barátaim repültek. Kiáltoztak, idegen nyelven, de olyan
érthetően, olyan tisztafényes szavakkal, mint a nap villogványai a víz fodrain. A hajótörésről
– de még csak a viharról is – semmit sem tudtak. Nevettem, ittam – isteni banyuls-t –, s mert – merő véletlen ugyancsak – a vitorla kezeléséhez is értettem,
rögtön az équipage boldog tagja is lehettem, együtt vettük át a
győzelmi koszorút.
…Öt évembe s ezer fortélyomba került, hogy aztán mégis vissza tudtam jutni
a tengermélyi hajóba, ahol azóta aki nem pusztult el, megtébolyodott.
|
Nyáréji csöndek
Vége a kőfejtésnek ismét. Elült a zaj, a gépeké. |
És most ez a csönd a holdfényben megindul a falu felé. |
A láp-csapolásnak is vége. A kis szivattyú néma lett. |
Ez a csönd is most, a lapályról, a falu felé tekereg. |
Hazavonult traktor és dömper: pihennek a domboldalak. |
Csorog a dombos láthatárról megannyi csöndesség-patak. |
|
Szomjasan a fölüdülésre, mit majd tavukban nyerhetek, |
érzem máris külön-külön, hogy lopakodnak e csermelyek. |
Hallga, ez itt épp közel állt meg, gyürüzve, igen, mint a víz |
egy ház körül, hol úgy kacagnak, kihallik az utcára is. |
Áll-vár a csönd, míg abba hagyják – s annál fürgébben tekerül. |
Toprognak más pici csöndek komondor-vakkangás körül. |
Ám igy-úgy végül valamennyi a piac-térre kanyarog. |
Szimatolják – rádió zümmög – az új pedagógus-lakot. |
Aztán az utolsó tücsöknek lukjába is bebúnak és |
ha negative is de létet lel, egy ős Beteljesedés, |
oly első Nyugalom, minő volt, midőn nem élt még semmi sem! |
|
De ez a csönd csupa feszültség! duzzadván (így öklömnyien, |
íly kicsin is) oly örökléttől, mint a megfogant anyaméh; |
népek és bolygók jövőjétől! (Mire érik a magyaré?) |
Fülelek csillag-csöndre csábult füllel is csak így földi zajt: |
kisded- és kisborju-panaszt, mit a hűs éji szél ide hajt |
őrhelyemre, e ház előtti kispadra (parti jegenyék |
sorfala tiszteleg föl: őrzik szép órák örök jelenét!) |
s elképzelem, ha én is ilyen ember-párti friss csönd gyanánt |
öntözöm majd azzal, mi voltam, világűri nagy éjszakánk! |
|
|
Sötét
jobbról gomba-szagu liget lépdel velünk. |
|
kezem érinti villanyos kezed. |
|
|
Ifjú pár
A Három Mágusénál messzibb |
vontak két éjszakánkra egy eget. |
|
Patak ágyaidat, vadcsapásaidat |
nyargalva járják, rendezik |
e bibliai sziklasivatagból. |
|
Emlékszel a gyermekek-csinálta |
bokor-barlangokra, zöld ág-szobákra? |
bogárnak, hüllőnek még jó barátja, |
s csiga gyémántló váladékát, |
az emlék – a kincskeresés |
kéjével teszi a nap sugarába? |
|
Meg amikor szél kerekült, |
A – honnan is jött? – „nem szabad” |
két szív kéjjel egy szárnypárrá tapad? |
|
A kőtáblák még önmaguknak |
|
völgyeid hosszát ménjeim. |
Nyílbiztos vadászsolymaimmal, |
nyílgyors szimatú ebeimmel |
jövőm hona, hágód után már |
legyező módra szétterülve |
birtokba venni mind a forrást, |
megcsitítani e – hány száz éve? – |
tikkadtan tévelygő hadat, |
tűzhellyel is, tűzhelyes házzal |
kenyér- és asszony-szagúval – |
|
És a füledben zúgó légnyomásra |
és azon át – emlékezel? – |
a rémült hallgatódzásra a messzi |
szekér-, szülő-, eb-zajára, folytonos |
„hol vagytok?”-jára s a vágyra: |
ezen a lomb-szobán, ezen a szorongáson át, |
még beljebb-összébb rejtekezni, |
futni, feledni, igazi házra lelni, |
ma már tudod, oda menekedni |
– hátra? előre? – a tájra, mit a gyermek |
felnőtt szíve csak asszony-ölben lel meg, |
ha nem feledni dől szeretni, |
hanem belenézni a napba – |
Ami a törvény s a jövendő. |
S már tán nem is reménytelen. |
|
Átnyúlok benned, végigúszlak, |
Viking vitorláim feszítve, |
hisz én hozom országodat, |
megtisztítva és átfésűlve, |
letörölve, akár egy asztalt – |
|
Két számüzetés egy honában – |
Két magány egy csillag-űr csarnokában |
|
Emlékszel, a két gyermek- |
szív egymáshoz hogyan szorult? |
Riadtan össze-visszavertek, |
egymás körül addig kerengtek: |
valami kettő – Ez meg Az – |
vívódva, ellökődve s újra |
összecsapódva eggyé bonyolult, |
millió friss csillag-gyümölccsel |
fölénk megint a Mindenség borult – |
ha megváltás nem is, valami vissza váltás, |
|
Két szívünk egy halastavában, |
folyamában, vízrendszerében. |
közös monarchiájában, hol ím |
a csodás épp az, ami ismerős, |
és ismerős a sose-látott. |
Öt világrészedben, amely forog |
a két jeges pólus között, mert |
hisz születünk és meghalunk – |
|
Hogy Stanleyként föltérképezzelek. |
Teremtőként jelenvalóbban – |
|
|
Rossz lakás
Persze, ha isten, bármily, nem jutott el |
vendégemül bár, honába, ölembe: |
én emeltem föl fejem keresőn, |
hogy lakott legyen e lakás. |
rabszolgámként én adtam el, |
figyelve már, alkura készen, |
nem másként, mint egy dahomeyi piacon, |
nem másként, mint a gesztenyét |
a háztövében a kofák, az öregek. |
Így nem maradt belőlem semmi, látod, |
bár vettem mégis – ölebet? Alig |
ne magam lakjam a lakást, |
a töredező ablakút, a huzatost, |
|
Megkezdhetetlen olvasmány
Csak ne olyan türelmetlenül! – hallottam két halk szisszenés
közt, de bíz csak annál hevesebben lapoztam a rossz világításnál azt a már csupa-ránc asszony-arcot: – anyámét? Nocsak, nocsak – hangzott megint az intés, a kímélet-kérés. Ez az arc, első érintésre kedveskedőbb volt a tenyérnek, símább, puhább. Levelei sem
zörögtek. Még egy könyv és még egy. De az illusztrációknak is csak a körvonalait láthattam. A
betűkből annyit sem, hogy milyen nyelven voltak írva. Végre – a tied: a két kezemben! Már jó
anyagillatáról ráismertem. De a finombőrkötésen a mosolyaidat, tétova fintoraidat is, ugyancsak
a tenyeremben. Gondolhatni, milyen szorongással vittem az ablakhártya világosságához. – Első fejezet – hámoztam kis torkom dugaszoló szívlökések közt. Amikor
a gleccser fölött a tükrös kis petroleum-lámpa, mely a Nap uralmát volt rendelve folytatni,
ellobbant; halk, de az óriási űrben mégis döbbenetesen hangzó pöffenéssel. |
Világodban világtalan
Bimbó nyílt ki, akár egy lámpa. |
Meglett megint a kerti esti ünnep. |
Vitte hosszan-lengő füzérét |
a fecske: ő bontotta meg. |
|
A hideg, a homály helyén, |
az érthetetlenség s téboly helyén |
meglett megint a fák alatt |
a tiszta hangu s fényü éden – |
a vadlúdak gyász-szalagán csapongva. |
|
Egy alma fűtötte az őszt; |
míg bírta, kitartó zománc-mosollyal. |
Tenyeremet meg a tél ellen, |
a halál ellen kis kebleid, |
épp oly kín-csitító derűvel, |
fagyálló benső buzogással, |
hogy „semmi baj s nem is lehet”; |
|
épp oly elszántan szembenézve |
azzal, mi elkerülhetetlen, |
de elfordítva róla lágyan |
az én megpróbált arcomat: |
„Nem gyermek szemének való.” |
|
Gyüjtöttem, igen. Itt van a sarokban |
ez a hű láng és mellette a meleg juh |
s a vékában a fűmag, a nemes már |
s a húros hangszerben a dal, az új már |
s lám angelus is már a szürkületben |
s így templomtorony is lám valahol: |
|
mindez a kezesíthető jövőnek, |
a falánknak s fő szörnyének, a tán |
végül mégis domesztikálható halálnak. |
|
Egy szöllőgerezd világította, igen, az őszt. |
Egy pohár bor lett úr a havazáson |
kör-koccintásra emelődve. |
|
Pörgött négy oldalán egyetlen víg eséllyel |
a szilveszter-esti nyeles kocka. Így |
jártak – oh hány nagy-ünnep-este tengelyén! – |
a tél-tavasz-nyár-ősz oldalu évek, |
összefolytukban még nyerésre is, de |
dőltükben szűntelen vesztést mutatva – |
|
forgás-törvényét mind a vak erőknek is, |
mik csillag-fogaskerék rendszerekben |
járnak fölöttünk, nyilván ellenünkre, |
talán az ősök tudták még, miért. |
|
Kigyulnak újra a lampionok; |
|
fényre váltják, tízezer színre |
a humusz egy-anyagu mély-sötétjét, |
két tüdőre lélekzenek a fák. |
|
megannyi égbolt, csupa csillag, |
|
mind a gyümölcsfa, a virágzó, |
julius-dél e földi éjjelében – |
|
|
Halljuk, miket mond a lekötött kalóz!
Berzsenyi
|
ezek az értesülések segítenek. |
Ott voltam. Mindent láttam. Nem igaz |
– ott fönt! vagy lent? – hogy nyithatatlan, a Kapu. |
Visszakapom vagy nem az almát, |
mi teremthetünk – itt! – uralmat. |
Van leszállás e sziklafokról. |
Fölszállás e „siralom völgy”-ből. |
Kikötötten, kifeszítetten is bár, |
tudom már, lehet szárnyalás. |
|
csillagrendszeri távolokra, |
ezek a völgyeimben szárba szökkent |
|
Mindent tudhatok, ezt tudom, mert |
ujjbögyömbe – ezek a szájak- |
emelik és ejtik a mellem, |
adják páromul a jövőt is. |
Nyilai alatt bár a Szemnek, |
ezek tartják bennem a lelket, |
így is, ezek a szomjas fölvevők, |
az őserdő test jól-gondozott pontjain, hol |
ajak-érzékeny még a bőr, ezek |
a már várfalszerűen rideg bőr |
még nő-lágy felületein, ezek |
az üzenetre feszülő hártyák, meg ínyek, |
ezek az ellenséggel összejátszó |
és mégis büszke-boldog leadók, |
melyekbe bekapcsolódásodon át |
s az ellentétre magyarázatot |
és biztatást, más volt, más lehet a világ, |
ezek a csigaszarv érzékeny radarok |
a test hegy-vízrajz-térképén ezek |
az ejtőernyős leszálló-helyek, |
mocsárba rejtett hídfők, havasokba |
készült partizán repülőterek, |
hogy mégsem egyedül és elveszetten, |
arcra forditva bár a sziklán |
és fejjel le bár a kereszten, |
ezek a belénk nyiló ajkak, |
halálosan is jó beszédesek, |
tüzes achillesz-sarkaink, ezek |
a várva-várt nyíl-ütések a láncingen, a vérten, |
hogy a kín, bárhogy véget érjen, |
hogy bugyogni tudjon a forrás, |
amely dobogtat és épp így – oldva – öl. |
|
Hogy lobogni tudjon a máglya. |
|
Hogy ünnep jöjjön, bármiképp. |
|
|
|
Rengeteg
Állatszem, zsiványtűz villog ki. |
Melletted nyúltam el erdőül. |
Ha adnál tisztást vadjaimnak, |
kézhez-szokást madaraimnak. |
Vágj rajtam át, ha istened van. |
|
Ditirambus a nőkhöz
Nem a kövek és nem a fémek. |
Hanem a gyékény, a nád, a kéreg. |
cinkosai. Nem a kimértek. |
Hanem a törékenyek s engedők: |
|
A tettük után nyomban eltünők. |
|
|
Nem a kövek és nem a fémek. |
Nem az asszir, a szumir pillérek, |
a talpukkal évezret gyűrüztetők. |
Nem a bazaltból faragott gúla-tetők. |
Hanem a haraszt, az avar, meg a fa: |
a messziről igent integetők. |
hanem a fonhatók, a szőhetők, |
kutya szemével figyelők – |
|
|
Nem a kövek és nem a fémek. |
Az első szót, a gügyögőt, |
az első tanácsot a létnek, |
ők kezdték szájba rágni, a |
gyapjú, a gyanta, a szösz, a raffia. |
A közlékenyek, a serények. |
hanem a sári világnak védangyal-kara, |
ők, az örökre többrekészek. |
|
Mert aki meg akarja tartani az életet, elveszti azt: |
aki pedig kész elveszteni is, megtartja. |
|
|
A romlandók. A hínár, a moha. |
A múlók. A hártya, a len fonala. |
Nem az eleve valakik, hanem a törők, |
hogy megint csak összeilleszthetők, |
az így szívósak, így nem engedők. |
Az ág héja, a kecskeszőr, a háncs |
|
|
Messze a kövek és a fémek |
A hajlíthatók és görbíthetők, |
az ujjnyomásra már válasz-puha |
adtak halk jelet – kéz a kéznek – |
|
|
Fú a szél, kopik a talaj, |
az évszázadok mélyvizéből |
a templom – íze, húsa nélkül. |
Száll a por, vékonyul a föld, |
vissza a tisztára szopott |
az idő. Nem ez kell neki. |
|
|
Nem a kövek és nem a fémek. |
Nem a bronzpajzsok, a porfiredények, |
a hivalgók, a haszonélvezők. |
|
Hanem a pálmalomb kötények, |
a kókuszcsészék, a zsuppháztetők. |
Nem a katakombák, nem a tornyok. |
|
Mert mit tudnak a csontok, |
ha kifolyt közülük az élet? |
|
|
Ki mondta az első szót a jövőről, |
meggyőzőt, szívmelengetőt: |
mint amit mutatott először. |
|
|
Nem sziklakockából rakott erőd, |
mit egybe csak a súly maltera köt. |
kapui. Hanem a pelyva, a patics, a pihe, |
a vessző, a viasz, a toll ereje |
Igen ők, az épp mert lágyan |
megnyilók lettek a legerősebbek. |
a csont- és izom-védte várban: |
|
donzsonjaitokban, asszonyi testek. |
|
Mint akik lebirhatják az időt. |
|
|
Nem a szögletek, nem az élek, |
nem a fegyverek, a szúrók s lövők, |
nem a királyok s hadvezérek, |
lett vezető – nem is a férfiak, |
a minden tagukban szem-viselők, |
|
|
Rejti a márvány a szobrot. A Szépet! |
Kik voltak a nemzők s szülők? |
És kik tették tisztába őt? |
|
De a legelső, kisdedi mosolyt, |
|
Hallgat a sok apa s anya. |
|
Nem, itt a sírok sem beszélnek. |
|
|
Szobrok, ti, már a méhben készek, |
harsány-némák, lét-tömlöcök, |
épp azáltal holtak, hogy épek, |
|
|
Nem a kövek és nem a fémek. |
|
Mig a fű újra fönt mindent beföd, |
tisztítja máris lent a mélyet |
Munkálnak a türelmes férgek, |
a hullamosók, bűz-szürők, |
hír-fertőtlenitők, dicsvágy-virus-ölők, |
a mord erények, zord erélyek |
bacillusgazdáit lemeszelők, |
mind-mind az iszonyú pöcegödört |
át-, hasznosan úgy-szétdögönyözők, |
|
hogy kidugja, egyre merészebb |
kedvvel fejét, az örömkeresőt, |
|
|
A szöllő-bakhátak-fésülte dombok |
s nem a rom-fedte, a történelem- |
a felhő-kavarók, nem a látni is undok |
mellvédek agyaros vigyora, hanem |
nem a várárkok: a zsiba-borítók, |
a kisajtó, a kalantyús kapu, |
verőcék, gally- és léc-cserények, |
hanem a kandikálásra szabott zsalú, |
nem a torlaszolók, hanem a nyílók, |
nem a tengeringerlő szirtfok, |
hanem az öblök, a kikötők, |
a borjú- és birka-nyalta mezők, |
nem a keselyük, a denevérek, a solymok, |
hanem a selymek, a fürj-fészkek, a méhek, |
nem a dörgések, hanem az ének, |
nem a kardok, a kardhüvelyek, a vértek, |
hanem az ingek, a kendők, a harisnyakötők, |
nem a villámok, nem a vulkánok, a rőt |
ablakon át fény-bőgve beizzók, |
a mélység düheit mennybeköpők, |
|
|
Ajánlás
Nem a zablák, nem a csengések, |
nem az ostromok, a bekerítések; |
hanem a korall-sor a nyak körül, |
meg a tűzhely körüli székek; |
nem a viharok, a mének, a diadalzengések, |
hanem a szitaszél-veregetések, |
hanem a néma kitekintések |
a téli ablak függönye mögül; |
nem a havasok, a jeges meredélyek, |
hanem a kézimunkázó vetések, |
a vasárnap is orsópörgetők, |
hanem a csecsemő lebegtetések, |
hanem a csermelyek, a csevegők, |
nem a vezényszó: Rohamra! s Imához! |
Hanem a megforditott vánkos. |
|
|
|
Mert szemben ülsz velem…
Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom |
|
és nincs mellette az enyém, |
ahogyan megszoktam a fotografiákon |
|
mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam |
s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam; |
|
Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve |
|
s te akkor az vagy, ami ma: |
sose találkozunk! Egymást észre se véve, |
|
nem lelünk egymásra soha! |
|
Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már |
|
olyan, amilyen ma: fehér, |
lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál |
|
feküdni, ha leszáll az éj. |
|
Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! – |
|
hogy minden idők végzetes |
egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva, |
|
egyetlen egyedként szeress? |
|
Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban |
|
nézek vissza és kérdezek – |
mint a célzóra, ha a golyó visszapattan, |
|
Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már, |
|
csak egymás mellett, szorosan, |
mint a régi nyitott ülésen az utaspár, |
|
ha jéggel jött a szélroham. |
|
Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném? |
|
akkor, repülve, szánon, ott, |
Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ustorát én, |
|
Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy
lobog még, |
|
ha itt, vagy csillag-messze vagy, |
hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék, |
|
|
Baszk-földön
csillámlók a tenger-homoktól. |
legmesszebb is azzal telítve, |
ki kit kedvelt meg közülünk. |
|
Ittunk és kugliztunk a kertben, |
|
ajkunkról nyaltuk friss izük. |
Nyujtózásunkban ropogattuk |
zsenge csontjuk, szinte fogunkkal. |
|
Sósan – a mégcsak arci csóktól – |
pikkelyficánkolással (rengeteg szemükben) |
behozták a hegyi tánckertbe is |
|
helybenringó hullámaival, |
mélyvizi kagylóinak biborával, |
csigái nemzőtáji illatával, |
|
az elmostohult, szigetvilági haza |
Vive Euzkadi! – emelte hangját |
koccintást kinálva a matróz. |
|
A hold alatt, a víz alatt |
tetememmel, mely ott maradt, |
farandolt jár, örök örömben |
tartósitva hat friss najád, |
|
|
Néma népek
Álmaik is mást magyaráznak. |
|
Tükrükből más-más fintorog ki, |
|
mint széltől csavargatottan a tölgyek, |
mint fuldoklók, ha mégis partot érnek, |
|
századonként gyüjtenek össze |
egy szót, egy kő-tömöret. |
|
Maguk sem hallják, csak belül; |
állkapcsok mennydörgés-sorozatát; |
|
|
Sámán
Most látom, annyi kör után, |
Hajlongtam – bókoltam! – csupán. |
|
tengertől-tengerig fejem. |
|
|
Két álom közt
A völgyvidék minden sí-útja, |
|
hegyén-hátán hálónyi hal: |
jó zsákmány, itt nyüzsög, bozsog |
hasizmaimban, tagjaimban. |
|
Évek után
A városrészben, ahol mindig kétszerte hosszabbak voltak az árnyékok – mert mindig
hajnalban jártam oda – most valami búcsú van, messziről hallom. A városrészben – ahol az én
sovány árnyékom, mihelyt egy utca elejére ért, rögtön az utca tulsó végéig loholt – a céllövöldék,
a tüzijátékok, a körhinták zenéjének egyvelegével olyan vidám a nép, mintha boldog is volna.
A kültelki városrészben – ahol a mindig elénk vetülő vékony-hosszú árnyékunk folytán
szerelmesemmel állandóan gólyalábakon jártunk – nem találtam egy eleven lelket.
Így valamiféle gázló madár lettem, költözésből visszaérkező, magányosan. A
hosszú-nagy mocsárvölgyben, mely a Balaton és a Duna közt terjed, vadászpuskás
kamaszkoromban ilyet nem egyet láttam, olyat, amely lécláb kényes emelkedésével valósággal
izlelte a vizet, a hazája közelségét; aztán fölszállt, némi körözés, mintegy szimatolás után s észak
iránt indult, tollainak, szárnycsapásainak gyönyörű területenkivüliségében.
|
A szörnyek születése
Az időtt volt, ősz-indultában, amidőn |
borongossá váltak akár csak fönt a Nap. |
Éneket s tréfát vártak; tőlünk, táncokat, |
munkánk végén; mert hisz korábban |
húztuk haza vállon a hálót |
márvány kockáin, a halpiacon, |
mely – ekkor üresen s így kereken már – |
valóban szinpadot kinált; |
majdnem olyat, mint messze szigetünkön. |
|
Körben a borozóhelyek, a ráksütők |
– itt gyantaszagu, ott olajszagu – |
asztalainál a csillagok alatt ők, |
bódultan már, a tenger illatától is – |
mi meg, igen, ott, a holdsugárban |
táncba fogtunk és énekeltünk. |
Végül bizony kedvünkre is. |
Áldozva is még, észrevétlen, |
isteneinknek, kik minálunk: |
|
Tartott, ameddig tartott. Hazamentünk |
– végleg vidáman; kaptunk egy-egy kupa bort! – |
|
szeretkeztünk, bár fáradtan, mi is; |
nemzettünk, mi is, gyermeket; |
e néhány szörnyeteget itt; |
|
hebegésük a történetirásunk. |
|
|
Kalitkában
New-Yorkba vitt repülőgép a nyáron. |
Ott voltam s máig nem értem oda. |
Kerepeltek a légcsavarok ismét |
szemeim hitetlen ujjainak |
|
Tártkaru elérhetetlenség. |
|
Oh egyre szükülő világom. |
|
S terjeszkedő tamáskodásom. |
|
Röpdösök mind kisebb kalitka |
pálcáin, szabad ajtaja mögött. |
|
|
Hetes eső
Elgyúlt gyufa a járda csermelyében |
elhasznált metrójegy felé ráng. |
Vezeti ügyeit Urunk serényen; |
nem gondolhatott ma se még ránk. |
|
Terhelő tanúk
minden művem minden sorával! |
|
Úgy, úgy, mint örjöngő tanúk. |
|
a régiek, a hűségesek, a hebegők |
azzal ahogy most vicsorognak, |
|
mondanák végül ki a jobbat, |
|
a többé meg nem lelhetőt. |
|
|
Repülőn
Ahogy alólunk távolodnak, |
|
Út útra lelve fut tovább, |
oly célszerűen, akár a folyók, |
|
|
Minden stewardess karcsú; kedves arcú; fiatal.
Levegőben – szárnyakon – utazni nem kockázatosabb, mint keréken. Ezt váltig csak a statisztika
tudja. A hiedelem ellen a repülő-társaságok a stewardessek – a
légikisasszonyok – kivánatos szépségével küzdenek. A halál szívszorítását a találékony üzlet a
szerelem szívnyitó erejével egyensulyozza. A nehézkedés törvényével cerberusfejü szörnyhalál
les föl ránk a földről? Amig ilyen édes lények társaságában röpdösünk a légben, alig kaphat el
többet belőlünk, mint kutya a légyből.
Az üzleti számitás szerint. Ha a világon rend van, azaz számitási alap, a halálnak
jobban kell kimélnie a fiatalokat és a szépeket, mint az öregeket s csúnyákat. Az utasok vének,
csúnyák, sőt ráadásul kövérek és lomhák. De ebben a közös végzetben, ami ez a repülőút,
fajsulyuk elvegyül a lengékével, zsengékével, a veszély tehát megoszlik.
Ez a megnyugtatás egyik oka.
|
A stewardessek, a légikalauznők szakmája nem könnyű.
Mesterteljesítményre képes pincérnők, jól képzett ovónők és ápolónők. Amikor épp nem
libegnek, ütemre szinte, az ülőhelyek szük utcácskájában, fölemelt – bár tálca-terhelte –
karral, mintegy a bátorság kibontott lobogójaként, a mosoly kiapadhatatlan fényvetéseivel
szemükben és ajkuk körül, de szinte farukon is – ekkor az épp oly szűk konyhában
lélekzetkapkodva mosogatnak, törölgetnek, tálalnak, bort-sört bontanak s töltenek, kávét-teát
készitenek, teljesitvén épp így a rusnyák és renyhék egyéni óhajait is. Nem csak a csészét s
poharat nyujtják tökéletes egyensúlyozottságban a petyhüdt ajkak elé, hanem a hányó edényt,
illetve a még bajosabban alkalmazható hányó zacskót is. Kimossák a bezúzott homlok sebét,
a netán mégis oda jutott csecsemő fenekét; érteniök kell a szülés levezetéséhez is.
Mindezt, nincs kétség, nagyobb bizalommal fogadnánk a szakmában jártas,
mégpedig minél régebb óta jártas személyektől, vagyis a jó, meghitt terjedelmü nagynéniktől,
bibircsókos nagymamáktól. Szilárd talajon. De nem a halál tényleges vagy képzelt közelében.
|
A halál és szerelem nem csak azért rokon, mert mindkettő a dolgok rendjén ágyban
teljesül. Mélyebb ösztönök színre hozása előtt nem róhatjuk meg a legelnehezültebb utast sem,
ha kivallaná, hogy amiként a halálos veszedelmen, magán a halálon is szivesebben menne át egy
frissen megismert kivánatos ifjú lény társaságában, mint a régi időtől fogva kedvelt nagymamája
vagy akár édesanyja oldalán. Hová? Illenék ide a kérdés. Ugy értve: hova, a halálon át? Csak
nem szívósabb valóban a szerelem a létnél is?
„Vérem a véreddel egy patakot mosson!” ez nem csak a népballadában a
legutolsó és egyben legfelső – suprema! – kivánság, hanem a mélytudat szótárában is. Mert hova
megy az a patak is? Bizonyos vagyok benne, a balladáké épp oda, ahova a jobb hijján
úgynevezett mély tudaté. Túl a halálon.
Ez a megnyugtatás másik oka.
|
Mert hogy a szerelem és halál egy delta, illetve egy forrás vagy még helyesebben
társ-forrás, azt ime nem csak a nagy katasztrófák – főleg nemzeti s közösségi katasztrófák –
gyászműveire elhárithatatlanul oda-faragott, meztelenül vonagló menyecskék példázzák buja
tagjaikkal. Nem csak a temetői sugárutak aukciószerűen sorakozó sírkövei bizonyítják az
ugyancsak már-már kötelező sok karcsún elferdült derékkal, a márvány alól is vágyat sugárzó
kebellel, vénuszhalommal, de a duzzadó atlétaizommal is. Sőt a párzásra kész galambokkal. Ide
vág, lám s mennyire szembe – azaz idegbe szökően e tébolygyors repülőgépek utastermének e
meghitt budoárhangulata is; azzal nyugtat meg, amivel izgat. Oly fülledt, nyilt s mégis csak
levegőben maradó erotikával, hogy valósággal, egy Lajosok korabeli szalon illatát idézi. Tehát
még az időből is fölvisz, nemcsak a földről, veszélytelenül. A lenge széplények jóvoltából. |
|
Meghittebb, emberibb a föld, |
|
egy futballpálya, egy lakó-telep. |
|
még tipegő ösvény. Megállt? |
Csak jobbra fordult, okosan; |
|
hajtják az utak hajtószijai |
|
jó hírrel, szinte tagjaimban? |
|
üdvözlettel kereng a föld felé |
|
Vissza s visszadob a talaj. |
lépdelni szilárd betonon. |
|
|
|
Teremteni
tekintetének s csipeszének |
találkozását a rúgók közt |
és ahogy próbálgatták egymást. |
|
Megmagyarázták, hát szorongva |
figyeltem én is, már-már voyeur-ként, |
a láng-nyalatta üvegcsőben |
a vegyész két gondolatának |
boldog összeismerkedését. |
|
Mint a fészekből legelőször |
kiszállt madár-fiók a gallyban, |
úgy moccant az arany rúgók közt, |
próbálkozott egy csöppnyi új lét. |
|
Fürgébben, mint két ifjú test |
az a két különnemü gondolat, |
küzködött életre-halálra. |
|
Hogy meglelje a győzedelmét |
|
|
Mint bába keze közt a kisded |
egyszerre úgy élt, sikerülten, |
a rúgók s fogaskerekek közt |
egy tett, mely lám testet kapott; |
s majdnem olyan életet, mint mi, |
|
|
hangya-szeménél hunyoribban |
hol nyílik pillanatnyi rés bár |
|
|
Járt a reszelő; villogott, |
mintegy fényeivel sikongva |
a satuban az újjnyi réz-rúd; |
akart valamit külön ő is. |
|
Aztán abból az olajos tenyérből |
amely mihelyt él, már siet, |
úgy dobta volna ki magát, |
|
a kezdettől tudott helyére. |
|
|
Irányító nincsen fölöttünk. |
Nincsen vezető fonalunk, csak |
|
Ez a legősibb kutya-isten, |
|
Még abból a korból, midőn |
sziget úszott, hegylánc merült föl |
példázva, mégis van irány: |
akar valami többet is a rend, |
|
|
ember-agyunknak szánt első okos szó, |
a két hüvelyk- és mutató-ujj |
|
|
Nem véd sem isten, sem vezér. |
Csak ez a féregnél esendőbb |
buzgolkodás ujjam hegyénél, |
hogy valamit kiigazitsak! |
|
Ez a már nem is enyém szándék, |
ez a porból-kelt próba, hogy |
|
csillagok cserélnek helyet! |
|
|
Megragadni akár egy rejtvény: |
ittlétem szándékát a földön, |
s aztán a bolygók szövevényét. |
|
a fény testszövetében is, |
az a rabság; a pusztulás, |
|
Szembe állni, kitapogatni |
Megvívni, igen, a halállal, |
Kimenteni, bemocskolódva, |
|
|
hogy kézfogást, szívighatót, |
villanyozóbbat sose kaptunk, |
nem is az én kezem vezette |
a kalapácsot, meg az éket, |
|
|
A Versenytárs azóta látszott |
|
Féltékenyen? Megszégyenülve? |
|
Négy dúcon, hogy a kéve nádat |
az ég akkor indult omolni, |
dörögve; megállíthatatlan. |
|
Jégverésként, az első kertre. |
|
|
Európa, Amerika és minden |
földrész s majd elérendő bolygó |
|
nem tömöríthet egy marokba |
erőt és bölcseséget annyit, |
annyit, egy tenyérrel érezhetőt, |
|
|
hogy nincs más nevelő apám, |
|
Rettenetes az egyedülség, |
hogy nem szerethet meg, csak az, |
akit én megtaníthatok szeretni. |
|
Szemben a semmivel, a titkát |
Szörnyeink labirintusával. |
|
Munkába véve végre, lassan- |
szívósan, jó mozdulatokkal |
Az önmagával szembenézőt. |
|
Egymásra-lelt gyermekeinkben. |
|
|
Halandó szemmel fölfedezni |
az épp rám várakozó dolgot, |
amiért valahol kapálva egy paraszt |
ide küldte ezt a pohár bort, |
egy munkás forrasztólámpát szögezve |
szobámba fényt eresztett, |
halandó szemmel fölfedezni |
megszólaltatni a jövendőt, |
mely már a halállal vitáz, |
|
igen, akár egy jó szeretkezést. |
|
Arcon simogatni szinte érte. |
|
úgy nézni hátra nem is egyszer |
a kielégítetten heverőre: |
|
megfoganva, a jövendőmet; |
értelmét, tán örökre, annak, |
|
halandóként is mulhatatlan. |
|
|
|
hogy mi – „hős” elővédjük – |
hanem csak értük féltjük: |
– „mi lesz a büszke Művel!” – |
|
Ki mondja, hogy a „Sors”-nak |
Mert bármiként szorong is, |
ki mondja, hogy nemünknek, |
nem lesz-e – épp ha büntet! – |
oly dráma-vég, mely tisztáz: |
|
…Hisz attól nincs bocsánat, |
|
(Ám volt ily bajból-támadt |
nem egy jó lelki vásár!…) |
|
|
Vannak, akik így beszélnek. Így kezdenek vitát. A „szembenézéstől” remélve
–mélyebbre látást. Abban is: mi voltaképpen az emberi faj teendője a Földön? Ha ugyan
nem az egész Űrben immár?
Kétségtelenül az, hogy amit elkezdett, a sorsát – „rendeltetését!” –
tökélyre vigye.
De mennyiben kötődik ez ahhoz, hogy puszta érzelgősségből bár
milliók és milliók egyéni életével bíbelődjünk?
S ne szigorúan, céltudatosan, a Művel, az Úttal?
Mert hiszen sokan önhitten is méltán mondhatják:
|
S minden, mint – egykoron? |
|
Mert dől bár össze minden |
ha fönt egy perui szirten |
|
Nincs hát veszélyben semmi? |
|
kilép megint az „ocsmány” |
|
|
Azaz éppoly boldogtalanul, mint eddig?!
Sőt még boldogtalanabbul, mint valaha?
Az persze, aki bármily kárhozatot átmenetinek képes tartani, tovább
érvelhet. Ha ördögien is, mint „advocatus diaboli”, valóban.
|
s szűz partra lép az ember, |
s körbe néz, tiszta szemmel… |
|
|
Tiszta szemmel?! Vagyis tiszta lélekkel?! S nem tébolyultan? Nem úgy, mint
börtönudvaron, arcát kézzel fedezve?! Legalább a lelkiismeret börtönében!
Mert ki bátoríthat új útra egy – gyilkost? Aki nemcsak szüleit, de egész
családját –népét, faját – elpusztította?
Egy rögeszméért!
Nem, az az ember, annyi bűnnel, átkozottabb lesz,
mint Káin. Kárhozottabb! Vigasztalanabb! S meg is érdemli, hogy ég verje, föld kivesse!
Bármit mond is. Mert hisz még mondhat.
|
Mert ki hihet még a szónak? A szépnek?
Kinek lehetnek még eszményei – annyi szörnyűség után?
Pusztán azért, mert még neki is akad vigasztalója. Mert akad.
|
ha elleng a tűzvész füstje, |
– fő gondjaként a bajban – |
s majd itt is szerepel jól: |
|
S a nép, mely gázba-tűzbe |
küldött most minden népet?!… |
|
…mi el se múlt a Földről: |
|
És ha – nem telve többre – |
|
hogy tovább és tovább még?! |
|
S ha Rendet mást az ős sejt |
|
|
vén földünk s mint veszett eb |
|
mit oszt a Csordapásztor! – |
|
|
helyett, mely így kereng, |
|
|
Mert az majd bír – pihenni? |
|
Elértünk valahova, ahonnan nincs tovább. Olyan puszta szirt csúcsára,
ahonnan a rímeknek sincs szárnycsapásuk. Nézzünk le még egyszer, hideg szemmel, a sas
tekintetének könyörtelenségével, honnan is indultunk s mi gond – emelt ide?
Az ugye, hogy mitől s mettől fogva ember az ember? Erre van egy
közhasználatú szó. Az ember azóta ember, amióta „civilizált”. S addig is marad az.
Amíg megőrzi ezt a sok-sok kínnal-bajjal, rengeteg munkával megszerzett
rangját, a maga ki- és megműveltségét; a kultúrát.
Hogy mi volt munka és fáradozás e rang megszerzéséért? Gondoljunk csak
egyet el.
Azt, hogy világrajöttekor beszéd dolgában születési örökségül az ember
pusztán a kisded oá-oá-ját kapja; minden későbbi hangunk: szavunk tanulással szerzett
kincs. Anyánk jóvoltából, örökölt buzgalmunkból.
A pacsirtáknak és tigriseknek is van „civilizáció”-juk. Ám ők mindazt a
dallamot és hördülést, amellyel érzést és akaratot közölnek, rögtön születési örökségként
megkapják. Ha minden pacsirta és minden tigris pusztulása után csak egy-egy pár
megmaradna: fajuk pontosan azon a szinten teremtődhet újjá, ahol a válság érte. De velünk
más a helyzet, mivel emberi mivoltunk – a mi civilizációnk – a beszéden, illetve a
gondolatcserén alapul, a csak néhány magányos párra csökkent emberiség egy nemzedék
után azonnal fél-állattá válna; a barlangkori apaevési fokra zuhanna vissza.
S mi már most a nagyobb veszély: kipusztulni, vagy újra és újra állattá
válni? Kiűzetni a magunk teremtette édenkertből, a napi munkánkkal fönntartott
műveltségi, emberiesedési állapotunkból? S abból a reményből, hogy még tovább
tökéletesedhetünk!
Mert ha eddig eljöttünk, valóban: miért ne mehetnénk még tovább is?
Ha van rá képességünk. Együttes erőnk. Olyan, mely mindnyájunk külön-külön akaratából táplálkozik.
És itt van a mi fordulónk.
Nem tudom, ki mondta ki először (nyilván táborgyűjtő kiáltásként, egy
szép harcra): ha egyszer kitör az atomháború, eleve oda a világ.
De hisz ez voltaképp azt jelenti, hogy nekünk, akik se szerkesztői, se
kezelői nem vagyunk az atomnak, kisujjunkat is kár mozdítanunk. Eleve bele kell
törődnünk a reménytelenségbe! Tunyán-bután eleve el kell fogadnunk néhány ocsmány
kalandor hatalmát a sorson is.
Mert mit is tehetünk ellenük?
Nem. Sem az így beszélőket, sem magunkat nem menthetjük föl eleve attól
a bűntől, amelynél nagyobbal nem folyt játék és játszma, az emberiség rovására és
kontójára. Épp akkor, amidőn a történelmének egyik legnagyobb lépésére képesült. A
további úton. Nem.
Meg kell lelni a módot, a legközvetlenebbet a beavatkozásra, a legkisebbek
számára is.
|
A tudományt régóta foglalkoztatja a társtalan ember fogalma. Úgy értve,
hogy fölnevelhető-e s mivé lesz az ember a társadalmon kívül: emberrel való érintkezés
nélkül?
„Ellenőrizhető” ilyen esetet a kutatás az 1344. évtől 1940-ig harmincegyet
ismer.
Legtöbbet tárgyalt köztük annak a később Kamala névre keresztelt kis
indus lánynak az esete, akit nyolcéves korában mentett ki egy misszionárius egy szelíd-fajú
farkasfalkából, ahová föltehetően csecsemő korában került. Kamala teljesen a falka
tagjaihoz idomult: négylábon száguldozott velük, azok hangján üvöltött, lefetyelve ivott,
szaglással, élesre finomult hallással, sötétben is jól működő szemmel járt zsákmányra.
Még megmentése után is a falkához húzott. Nem nevetett, nem mosolygott. Az érzelmi
élet semmi jelét nem mutatta. Kivéve a könnyet. Későbbi élete során mindössze ötven
emberi szót tanult meg.
S ha már eredendően szellemi nyomorék volt? S vele a többi ilyen hirsutus, ahogy Linné nevezte őket?
Akad eset, ahol a helyzet szörnyűsége kiküszöbölte ezt a föltevést. Ez egy
amerikai kis lelenc volt. Féléves korában, amikor kiadták, a vizsgálat még mindenben
teljesen épnek találta. „Nevelője” hat évig tartotta egy elhagyott ház padlásán tejen és
savón, vályúhoz kötve.
Kiszabadulása és megfelelő táplálása első hat hete után jelent meg arcán
a mosoly. Hét hónap múltán kezdett járni s ejtette ki az első hangot. Szót még akkor sem
értett. Értelmi foka az egyéves korúakét sem érte el. De a vizsgálat legiszonytatóbb
megállapítása ez a törvény: a puszta állati létezés a teljesen normális gyermeknél már
féléves elkülönítés után is a központi szervek határozott sorvadását idézi elő.
Az emberiséget tehát nem is az öngyilkosság fenyegeti. Hanem az
elemberietlenedés. Az előbbi, mint láttuk, nem olyan egyszerű. Akörül folytak s folyhatnak
viták.
A másiknak máris rajta vagyunk az útján.
De vajon nemcsak szavakkal űzött játék-e ez az összegezés? Mert az utolsó
tétel ez: összefügg-e vajon az emberiség ily elválaszthatatlanul az emberiességgel?
Összefügg.
Ha az atom a világ helyett csak az emberek társas-létének világát veti szét:
vége a Világnak. Vége annak, amiért őseink éltek.
Ha bármely szörnyű erő megállíthatná az emberi társaslét tökéletesedését,
vagyis ha vissza akarná fordítani a világot: vége lenne hamarosan mindannak, amiért
élünk, életet kaptunk, és életet adunk.
Még kerekebben:
Pusztán a kultúrának s a civilizációnak szétrombolása is öngyilkosság. A
műveltségtől gyökeresen megfosztott emberiség az állatiasodás lejtőjére tér. Tehát
–emberi volta elvesztésével a lényegét veszti el.
Azt, amit hajdan Rendeltetésnek és Üdvösségnek mondtak. E szavaknak
a személyes Isten országán kívül is van értelmük, hisz mindig is volt. Kezdettől fogva ezek
jelezték a hazatalálásnak némelyek szerint a visszatalálásnak – azt az édenét, amely
szintén lehetne pusztán emberi alkotás; a keletiek szerint például.
De ez jelenti a tökéletesedés honát is. A jövőt. A mindenkori jobb jövőt.
Ami felé lám előttünk is van tovább.
|
Ezt is szó szerint érthetjük, ma is, ezt az édent. Bármennyire hódít ismét
világszerte az irodalomban és a bölcseletben valamiféle jelkép-beszéd, a tapintható, a
szemtől szembe való megnevezés helyett, ez valóság lehet. Az emberiesedés útja, amely
a beszéddel kezdődött, s amelyen aztán a csillagidőkhöz mérten a villám cikázásának
gyorsaságával érkezett, a társadalom nevű szerelvényben, a mai grádusig az emberi faj –
ezt ígérte. Ennek a földnek az elérését! Egyre hamarabb épp a – logika sínjén.
Mert valóban, vajon miért nem vihetne út az esés
növekvő gyorsaságához hasonlóan az emelkedés mértani haladványú gyorsaságával, oly
cél felé, amelyhez a jövő próféta ihletettségű, a hal s kenyér szimbolizmusával magyarázó
látnokok is vonzódtak? Édenkert és paradicsom nem volt; fogalma abból teremtődött, hogy
lehetne; vagyis mindenkor már lehetséges volt; mint eljövendő.
Ebből űzetnénk ki, illetve ennek lehetőségétől veretnénk vissza. Nyilván
nem először. De nem bizonyos, hogy ezúttal nem véglegesen-e. Mert most olyan erő
sújtana, aminőt soha kerubi lángpallos, soha semmi vízözön, soha semmi tűzeső nem
töltött magába.
|
mit elvesztett, a Kertet – |
|
Mert mi is lehetne egy gyilkosnak a legemberibb
bűnhődése?
Ha elébe tudnánk varázsolni mind azt a boldogságot, amit áldozata, ha
életben marad, megteremtett volna nemcsak önmagának, de környezetének is, egy egész
népnek. Beleértve magát a gyilkost!
Varázsoljuk föl tehát befejezésül az eddigiek ellentétét? Vagyis, hogy mivé
válna a világ, ha az emberiség az atom erejét nem a halál, hanem az élet szolgálatába
fogná?
Ez a hőenergia, hallottuk, nemegyszer, játszva befűtené mindazt a poklot,
amit az összes vallás összes prófétájának szadizmusa megtervezett. És játszva délszakivá
melegítené az egész bolygót, teret adva mindannak a földi paradicsomnak, amit az összes
utópiák összes tudósának és művészének jó vágya valaha is elénk vázolt.
Hogy mit lehetne ezzel az erővel egykettőre megteremteni akár a
Szaharában például vagy akár például itt Somogyjádon, arról azért kár szót szaporítani ily
komoly együttesben, mert arra az első iskolás gyermek osztaná a teendőt a Szaharában is,
itt Jádon is. Ott csatornázás kellene, szántóföld, szőlőskert.
Itt sűrűbb autóbuszjárat, tágasabb bölcsőde és dedó, iskolai napközi otthon,
politechnikai műhely, strand, portalanított utcák, sártalanított utcák. Nagy lakás, ha nagy
a család.
És dal és szerelem!
A költők dolga amúgy sem a csábképek festegetése. Az a kalandor üzleti
vállalkozók s némely még kalandorabb politikai vállalkozók szakmája. A költő területe
a valóság; föladata a gyakorlati segítés. Nem vers az, ami nem mutat valami megoldást a
tisztázás felé. Még ha azt tisztázza is, hogy nincs megoldás.
Mi gyakorlati tanácsot adhatunk már most egy szerény kis magyar falu
népének az atomerő helyes fölhasználása dolgában? Sokan mondják, hogy ezt az erőt oly
távoli, hozzánk mérve oly magas hatalmak irányítják, amilyenek nagyanyáink
képzeletében egykor a villámot, a mennydörgést.
Tiltakozást vagy helyeslést küldeni innen oda alig hatékonyabb, mint a
hajdani harangozás a jégverés ellen, az énekes körmenet aszálykor esőért.
Bizonyos, a szerények milliói ritkán voltak megalázottabbak a kevesek
dölyfétől.
|
Mondj, rabként bár utólszor |
|
|
Az efféle dárdák, sajnos, addig hatolnak tovább, ameddig a valóságban is:
jegenye-hegyig legföllebb. Sose tájékozódik oly rosszul a szív, mint midőn fölfelé küld
akár átkot, akár áldást azért, ami szemközt érte, halandótól. |
Úgy hangzik, mintha ez volna a józanság szava. Keserű szerencsénkre van
benne azokból a szózatokból is, melyek hagyományosan felülről érkeznek a halandók
fülébe.
A hang valóban kettős.
A szolgai gyávaságé, hogy futással mentsük a bőrünk, s az önhitt
hatalmaskodóé, hogy vele szemben hasztalan minden. Szinte nyereség, hogy e két
hazugság így összepárosodva valósággal petézi az ésszerűtlenséget, bárgyúságot, a
hamisságot.
Így épp a baj elkerülhetetlensége indokolja az önfeláldozásig menő
küzdelmet ellene: hisz az épp a végső esély!
S így azért, mert egy rossz hatalom óriási magasan van fölöttem, azért még
rátámadhatok, hozzáférhetek.
Igaz, kézzel nem érem el a toronygombot, de nem igaz, hogy nem tudok
odajutni; a belső lépcsőkön például. Minden uralom emberi mű, mégpedig folytatólagos.
Emberi kézben van, a mienkben is, a legszerényebbekében.
|
Markunkban vagytok, sorsunk |
Nem igaz, hogy nincs módunk |
|
Fölnyúlni Somogyjádról ha csak egy tiltakozó ujjmozdulat erejéig is a
világhatalom valamelyik össz-tábornoki bizottságáig? Persze hogy képtelenségnek
hangzik.
De még képtelenebb – embertelenebb – az a gondolat, hogy bárhol bárkik
bármely magasból a jádiak akarata ellenére egy jádi sorsáról dönthessenek.
Dönteni akarnak!
Jó szerencsénkre a világban millió és millió akarat kereng; frissebb
nyüzsgésben, mint a millió és millió csepp, amikor a víz lobogni kezd.
Nemcsak fölülről lefelé.
Alulról fölfelé is.
|
Így jön, a legmélyről jön |
|
hogy csurrant őszre bort? |
|
Így jön, a legmélyről jön, |
|
ki tudja, hogy mélyről jön, |
|
|
S megmérkőzhet ez a két világ? Mégpedig úgy, hogy maga a küzdelem már
eleve rossz ne legyen s így eleve ne a rosszat szolgálja? Hogy a jó a maga eszközeivel
lépjen rögtön a porondra a rossz fegyverei ellen? |
Ősidők óta kísértette az emberi hiedelmet, hogy nem egy isten van, hanem
kettő. Egy jó és egy rossz, és azok viadala dönti el a világ dolgát, de aszerint, hogy mi
melyikük táborába állunk.
Istenek nem élnek, de a táborok állnak, s a küzdelem egyre keserűbb, s a
legnagyobbak is azt mondják, döntőre kerülhet.
Mégpedig épp a rossz felé most.
És mi fordíthatunk rajta? Mi, méhek a sasok csatáján?
Te egyszerű baka, nem lőhetsz oda, ahol az ellenség vezérkara fészkel;
tüzérségével sem versenyezhetsz. De nem igaz, hogy nem te voltál, egyszerű gyalogos, a
legfontosabb mindenkor minden hadjáratban. Az vagy ma is. Mi volt épp a legutolsó
háború tapasztalata? Hogy mindenki, mindenki, de mindenki hadviselő.
Hogy tehát nem harcolhatunk – ez megint a gyávaság szava. Hogy harcunk
úgyis hasztalan – ez meg a kibúvás szava; az emeletes gyávaságé.
Kettőt sem kell lépnünk, két lépcsőt sem, s az a rossz, az ős ellenség ott
van.
Hogy legyűrjük. Hogy emelkedjünk.
Ahol egy hibát megszüntetünk, az egy lépcsőfok.
Ahol egy jajt elnémítunk, egy lépcsőfok.
Ahol egy ártalmas, hazug hangot leintünk, egy lépcsőfok.
Ahol egy tévedésünket beismerjük, két lépcsőfok.
Ahol egy hatalmaskodót, bár istállóban, rendreintünk, egy lépcsőfok.
Ahol rendreintést fegyelmezetten elfogadunk, öt lépcsőfok.
Ahol rendreintés nélkül tesszük a jó rendet, tíz lépcsőfok.
Ahol egy éhes szájat megcsitítunk, az is nagy lépcsőfok.
A borjú, a kis malac szája megcsitítása is lépcsőfok. De még a virágé, a
búzáé, a gépé is. Egy rété.
Egy csecsemőt kézbe venni, anyjának szépet mondani, leánynak udvarolni,
fiúnak visszabiccenteni, minden, ami a világnak valahol örömet ad, a csók, ami addig nem
volt, a gyermek, aki most lett, lépcsőfok mind, mind fölfelé.
Igen, innen is torkon érhetjük a rosszat. Ráuszíthatjuk a jót.
Üthetjük, ránthatjuk, gáncsolhatjuk, taposhatjuk a jobbal. És a még jobbal.
Fölérhetünk hát mégis azokba a szikla-fészkekbe, hol ükanyáink sárkányt
gyanítottak? De ahol ma sárkánynál is iszonyúbb erő lakik?
Vagy még aprózottabban. De akár nagyolva is. |
A legfontosabbat, azt tudom. |
Hogy mikor indulhatunk. S honnan. |
|
Ezeken a lépcsőfokokon. Ha elmosolyodtok a tanácson, az is egy
lépcsőfok. Ha elgondolkodtok rajta, két lépcsőfok. Ha hazamenve innen, csak egy szó –
egy szépen és okosan, előrelátással és szeretettel kimondott – emberi szó erejéig valóságra
váltjátok – húsz lépcsőfok.
De fő, hogy jókedvűen. Nemcsak tiszta ésszel és szívvel, hanem mosolygó
tiszta arccal is. A halál a legerősebb ellenségének a vidámságot érzi.
Ezt a vérebet egy riasztja meg; ha szemébe nevetsz.
|
Esztendők óta sarjadozik az a vita is: ki vezeti valójában a világot? A
tudósok, akik az emberiség új eszközeit adják? Az államférfiak, akik az eszközök
fölhasználásáról döntenek? A bölcselők és művészek, akik befolyásolják az államférfiakat
akár közvetlenül, akár az úgynevezett – azaz már eleve lenézett – tömegeken át?
A kérdés okos, időszerű. De nem azért, mert tőle várják a helyes választ.
A helyes válasz megvan. Még akkor is és ott is az a helyes, ha nem tény,
hanem csak kívánalom.
A világot azoknak kell vezetniök, akik fönntartják. Munkálva szüntelen
rajta, kézzel, ésszel. A két kezükkel, a maguk eszével.
|
S épp, mert minden hatalmat, |
ha zord bérccé mered, csak |
– csepp-csepp, résbe nyomulva – |
|
S épp mert parány falukra |
|
|
s épp mert egy vére-vesztett |
|
s mert fenyő s törpe gyom, |
szép s rút egybe omolhat, |
jó s rossz egyként lakolhat: |
|
A villám is felülről jön. A jégverés is.
Csapásaik közt is folyt tovább az élet.
Idegen, távoli erők hozzák ránk a telet, a nyarat; a fagyot, az aszályt.
Fürgén hozzájuk idomul a munka.
Fékezhetetlen erők hozzák a földrengést, az árvizeket.
A járványokat, köz-tébolyokat.
Alakul fürgén az élet, a munka. Épp nem irányukban, hanem ellenükben.
Annál fürgébben, minél kicsinyebben.
Kivívni újra és újra a dolgozó ember függetlenségét. A függetlenségben
való szövetséget.
Igen, kicsinyek vagyunk a pokol hatalmainak patái alatt.
Ez a nagy szerencsénk. Kicsiben is nagyot csinálhatunk. Sorsunkat, épp
azért mert parány, kézbe vehetjük. Nem is nagy fegyelemmel és elhatározással, máris
alakíthatunk rajta.
Jól élhetünk a szomszédainkkal, például. Kellemessé tehetünk egy közös
kapálást, vidámmá egy vasárnap délutánt. Szerszámot és parolát cserélhetünk, boldogan.
Rendbe tehetjük az udvart. Rendbe a terveinket, a kedvesünkkel, a gyermekeinkkel.
A világot, ameddig kezünk elér. A mi akaratunkkal.
És nyargaljanak csak a Jelenések lovasai az égen.
Nekünk megjelenik más kép is, lovakról szólva.
Az, mikor frissen kelt csibéink még didergő raját a kotlós a meleg istállóba
viszi, ott futkároztatja a vad mének patkói alatt, ott oktatja őket a szem-kaparásra.
|
kezdjük itt a legmélyből, |
|
|
Félelmetes és varázslatos
Ablakok
Vélek emlékezni, de mindre, |
az ablakra, melyen kinéztem, |
kikönyököltem, mozdulatlan, |
modelljükként szorgos időknek. |
|
Dolgozott rajtam a világ, |
cserélve szaporán a vásznat. |
és mindegyikben más az arckép. |
|
latyakverte földmenti ablak. |
|
Ablak, amelyről letöröltem, |
hol a pókhálót, hol a kormot. |
Istálló- s kovácsműhely-ablak. |
Kaszárnya-ablak. Börtöné. |
|
Diákkamrák ablaka, melynél |
térdre nyomott állal magoltam. |
Erkélyre nyíló hegyi ablak, |
kikelve nem magányos ágyból. |
|
Ablak, melyből falhoz lapulva |
néztem félszemmel lent a spiclit; |
majd a sárkányként tűzokádó |
történelmet a lépcsőházban. |
|
Néztem, s hajam átszíneződött; |
mélyült viszonzásul egy-egy ránc. |
Csak bámultam, mint mindahányan. |
Hisz bent nem érződött a kép. |
|
Női szem pillás keretében |
fürkésztem, én vagyok-e még én. |
Kutyaszemből is ölelőzött |
élő tükörkép tükörképpel. |
|
járhattam föl-fölnézve, honnan |
int felém egy kar: gyere föl. |
|
Itt vagyok, úgy, ahogy itt hagytál. |
|
Enyém ma is a gyermekarc, mely |
szüreti csoportképen alszik, |
s a sunyi, dölyfös, rettegő agg arc; |
ki teremt itt középarányost? |
|
Filmszalag-kocka iramával |
pörgő ablakok: világképek! |
Kerestem sokáig a rendjük. |
Ki írta a forgatókönyvet? |
|
A fénykép lencse tigris-foggal |
tépi s köpi arcodba „képed” |
a dzsungelénél elvadultabb |
szörny-uralmaként új gépeinknek. |
|
Ablakunk minden pórusunk. |
|
Fény utolsó képésze: Rembrandt – |
mutassatok, keretek, művet. |
Hisz emberi az elmúlás is. |
|
A vad csak koponyacsontjából, |
barlangból nézi a világot. |
Pezsgő jövővel telt pohár-szeszt |
hörpintet velem minden ablak. |
|
Semmi sem esendőbb és gyávább, |
tudok le s föl járni a lépcsőn, |
hol Ninive is pihenő csak. |
|
Urr napégette vályogfalán áll |
a hegyi présház, melyből ma is még |
királyként nézek le a völgybe, |
|
Ablak-szárnyak, nyílók, csukódók, |
tietek volt a szárnyalás, föl |
állat-sorsból, mostoha tájból, |
költözni ember fecske-rajként. |
|
Nézz ki az ablakon, beteg. |
Nem vagy magad. Seregek jönnek, |
fölmentők, és diadal-ív vár. |
A kórházkapu, ha kilépsz majd. |
|
|
A kézmívesség kimúlása
Mammut-csontokként hevernek, épp csak feketén, |
szerszámok, melyekről lemúlt az élet |
szétszórtan a volt kovácsműhely udvarán. |
Hidegvágók, kivásult reszelők, egy méteres nyelű |
tüzesfogó – ráf-húzáshoz – egy megrepedt |
faszén-kohó, még kormosan… Élt, békén, még nem is rég |
a hatalmas ős-állat. |
Estelente, |
ha közelébe tértem, bár pihent már: |
roppant erejét s emberpárti jóakaratát |
testi élményként kaptam, orron át, beszíván |
szagát s lehét a húszezer évesen is tevékeny, |
tömérdek teremtésnek. |
Így, azáltal, |
hogy már-már időtlen volt, azt ígérte: küzdelem |
nincs hasztalan! S így végül az Időt is, |
a kerten kívül ránk-leselkedőt, a bestiát |
visszahajlítjuk uralmunk alá, |
(betörve elvadult évszakait is) akár |
a vad lovat, a vad tüzet, a vad ugart. |
|
Tág tél
Jobban meglelték egymást véleményeink |
abban a tág visszhangzatú és túlvilágított |
csarnokban, ami az a téli délelőtt volt. |
Orvosi tapintással járt a napsugár |
az üveges fák törékeny kis ágain: |
rögtön dér-hullatással reagáltak. |
Minden árnyaltabb, részletezhetőbb volt |
köröttünk – és bennünk – attól is, hogy |
talpad alól, akár az én talpam alól a hó |
a gyermekkori új cipők nyikorgását ropogta föl, |
s vele a gyanútlanság édenkorszakát. |
bátorságával, még száradó meszelés |
szagától frissítetten haladtunk, |
megvilágítva-tisztázva mindent, hogyan |
kell újra apróra bebútoroznunk |
– mert lám, lehet! – az életünket. |
|
Cél felé, bár közömbösen
Olajukat a földből szopva, lámpaként |
égtek a szürkületben a karcsú törzsű rózsafák… |
Egyszerre hunytak el. |
Csekély zúgás után |
átszállt, de álló testtel, mint a mennybe Jézus, |
egy szarvasbogár, egyre finomabbá |
szőve maga mögé a csöndet. |
Egyedül maradtunk végképp, de immár |
a vakok ösztönének vigaszában |
s türelmében sorsunk iránt – |
Így értettük meg, ahogyan a hangok |
– főleg a parton surrogó hullámoké – |
számolni kezdték, mint igyekszik |
hidegen is dühödt iramban |
s ujjaink közt ez az évszázad |
|
Játékszabály
A kövecsezés nevű játék ennyi csak: |
földön ülve öt vagy hét kavics közül |
egyet gyorsan fölkapnak s földobnak a gyermekek |
s amíg az fönt van, a többit, a „kivetettek”-et |
más rendbe rakja ugyanaz a kéz, |
majd fölfogja a leesőt, épp mielőtt földet ér. |
Hidegen ragyognak az őszi ég nagy udvarán |
a Göncöl „kivetett” kavicsai, |
megnagyobbodva, noha távolabbról. |
De épp azáltal egyre közeledve, |
hogy szinte testközelig, mintha akkor
|
használtam volna ezeket is, akkor |
(mikor még kézzelfogható volt a világ), |
|
Néha az emlék tenyerünkben bizsereg, |
karunkban kelt mosolyt és – kedvet |
földobni és elkapni: helyretenni |
föld és ég dolgait, játékosabb |
s így igazságosabb szabály szerint. |
|
|
Ebből a hegyi honból
Azok a gyorsírás-jelek az arcodon. |
Azok a bibliai villám-mondatok. |
Az egyre sebesebben rángók, |
az elhomálylók-megviláglók, |
Azok a lüktető morse-jelek. |
Ebből a komor hegyi házból. |
|
A fürge gyíkok, a parányi kígyók, |
a messzi villám-rándulások, |
azok a fellőtt hajós vészjelek, |
s mind a nyilak a szerveken |
tűhegynyi kínnal átfutók: |
innen, az én világomból valók. |
|
Valami kezdetleges házat, |
primitív tűzhelyet összerakok |
barkácsolva a szegényes anyagból, |
ha erre jöhetsz tán az úton, |
ha erre szökhetsz még utat remélve |
Mert innen is följebb haladnak élők, |
szerszámmal, vagy anélkül. |
|
|
Az útszegélyén
Semmi főt nem húznak úgy le a gondok |
s nem bólogtatnak úgy meg, hogy bizony ez az élet,
|
mint legelőről hazabaktató |
háziállatainkét, főleg alkonyatkor. |
Lépést tartva velük az útszegélyén |
megtágul – fölhígul – előre-hátra néha |
az idő, határtalanul. Így oly közelien, |
hogy már-már visszanézünk: az iménti domb mögött |
bőrsátrasan, juh-nyájasan |
Lábán és Izsák korszaka maradt el, |
az előbbi hegy túlfelén pedig az, amidőn még |
nem rabunk volt a mélyérzésű ló, |
beszélő társunkként a szílfa |
susogott megszívlelendő tanácsot. |
Hogy előre pedig? |
Mintha hígulna |
az a teher is, a jövőé. Főt-ejtegetve |
hogy „hát bizony” és nem egyszer mosollyal |
fordulunk be a nagy udvar-kapun, |
melyet a gyermek is kitár. |
|
A Baross utcából letérve
őriz még sok helyütt az aszfalt |
s vet csapdaként a hazaballagók lába elé |
krétával rajzolt négyszöget. |
Egy Iskolát. Olyat, melyen |
féllábon ugrálnak Ég vagy Pokol felé a gyermekek, |
Pesten csak úgy, mint Désen vagy Toulouse-ban. |
Kétféle felnőtt van most már. Aki |
közönnyel lép e rajzra, úgy, ahogy járt |
tegnap még híg, de mára kő-szilárd tavon, |
nem ámulva a genezáreti csodán, |
pusztán az ismétlődése miatt. (Ész-szerű hát, hogy |
öljön őrjöngve évenként a Fagy.) |
|
De jő, akinek lábizmaiban |
átcikáz meleg emlékezete az estnek, amidőn |
kocsmából megtért férfiak, sőt kerékpárosok |
álltak meg s figyelték a játék-játszma végét |
s így azt is, mikor ő dobott utolsót |
s táncolt a Cél felé és – ő, elámul, |
hogy lába alatt, noha ott rohan |
árvíz-hordalékaival, be nem omlott, |
és e percben sem omlik be a vad Folyam! |
|
|
Névtelen hegy
A hókoszorúzta sziklahegy, amelyen ebben az esős-szeles évszakban immár
hosszú esztendők óta egyfolytában fölfelé haladok, még nem kapott nevet. Még nincs rajt
semmiféle térképen. A szédítő bazalt-bérc, amelynek síkos zergeösvényein magányosan
küszködve olyan veszélyes csuszamlásokat teszek, állítólag a valóságban nincs meg.
Tüdőmben áll, sőt növekszik; térdizmaimban mered, egyre föggőlegesebbre; dobhártyámon
zúgatja szeleit, mind viharosabban, – így is igaz, tekintve, hogy így tavasszal csak nekiállok a
kapálásnak, gödörásásnak. Ezen a holland-sík tájon! Csak verejtéktörlés közben észlelve s
viszonozva az elismerő karlengetéseket, az irányomban égrecsavart nyakkal végzett
bólintásokat. Megtámaszkodva a kapanyélben, mert a mélységiszony mégis csak meg-meglegyint.
De rámbízták ezt a munkát, s ha végigmegyek a két szőlősor között, fönt a
szalmatetős kis ház előtt – bár határozott ígéret nem történt – mégis csak vár legalább egy
pohár borral a nyakába emelt lopóból eresztve – a Gazda, a nagyapám korabeli.
|
Baudelaire esztendejének őszén
Nyüzsögve a négy ablakon. |
el föld s ég minden fényei. |
|
Villámmal zörren az üveg. |
pondró világ, a szinte ránk- |
|
Kis kancsukák! Spermák! S megint |
sír-kukacok, rést s hézagot |
feszegetők, mint majd azok, |
melyek koporsónkat lepik. |
|
ahogy hol táncol, hol csatáz. |
|
Zeng-zúg, de nem a szél repül, |
a ház rohan, a föld alatt. |
látva kívül is, mit belül. |
|
Ki mégis dalt hagyott nekünk! |
Úti dalt! Hogy fura hajónkban, |
|
|
Hosszú tél
Fagyott, havazott, szél fútt, de az ó |
divatú, tömzsi méh-kaptár a kertben |
– hogy kamasz kezemmel zsuppjára vertem – |
működött, mint egy modern dinamó. |
|
Ujjam emlékezik rá, most, hogy hófehér haj |
szeles telében küzdő szívemet |
tapintja (mert fáj): milyen üzenet |
zsibong abban is: milyen konok méh-raj? |
|
Nehéz meghalni! Így, egy télre is bár! |
Hány zsong bennünk rég tetszhalott gyönyör, |
hány kín, mely elfeledetten is gyötör! |
Oda a nyár. De lám – holtában is jár? |
|
Oda az élet. S mi lettem? Ami voltam?! |
Munkám: mit sóváran egy életen |
behordtam, az – bár nélkülem – |
tovább él s éltet? – fagyban, szélben, hóban?! |
|
Non omnis moriar!… Akad majd ifjú kéz, mely |
megütögeti, letolván havát, |
szavaim mély-álomra gyűlt hadát |
s füleli: felelnek-e, bár zümmögéssel?… |
|
Óh ha tudnám bár magam, mit válaszolnak! |
Mi bennem – mint benned is – több, nagyobb |
annál, mi múló létemmel vagyok? |
Fogadj be kas: örök-melegű holnap! |
|
|
Félelmetes és varázslatos
isteni tennivalót végezve – földi erővel |
Mások, ugyancsak, akár mi: halandók, |
szépséget hordoztak rendkivülit, ilyenmód |
Szólhattam, anyanyelvemen is, velük és, mert |
férfiak és nők ugyanúgy rendeltettek e sorsra: |
volt, aki ágyamban nyúlt el pihenőre, kitárván |
testét, egyszerűen s feje vállamon ébredt, majd |
éppoly köznapian konyakot töltött, megfőzte a kávét, |
nem sejtvén maga sem bizonyára, |
nem leplezhetvén le magát, ahogy ők sem: |
Ábrahám angyalai… Félelmetes is, de |
|
A művészet rémuralma
Szeme elé tartotta ecsete nyelét, |
lemérte hüvelykujjával a távlatot: |
Goya, Velazquez, Tintoretto |
és tagjai mind a Statáriális |
Törvényszéknek, mely egyben |
|
Szíventalálva helyben ott |
az Anyacsászárnő, elámult |
baglyokká, tágult szeműekké; |
tigris-fejet kapott az Admirális, |
|
miután – akár az előbbiek – |
áttolta a carrarai asztalon |
az ítéletvégrehajtó kezéhez |
a kialkudott halom aranyat. |
Ráöntve még egy önkéntes mosolyt is. |
Ahogy a vastörvény kívánta. |
|
két falán most a korabeli keretek |
ketrecében, kolumbáriumában |
madárosztálya, halvilága: |
|
szem-meresztésekkel a rács mögül: |
|
Bár egy kegyes intés csak odaföntről |
|
Soha. Te tudod. Te, te, Dante módján |
|
|
Michelangelo a tanítványaihoz,
Arcunk-torzító gyötrelemmel |
vajúdja ki véső kezünk a Szépet. |
Az asszonyoknak csak merengniök kell |
s tündököl anyagukon már a Lényeg: |
|
az embermívű Összhang! Pillanatra? |
Vagy esztendőkre csak? S romolhatóan? |
Óh halhatatlan kő! Egy villanatra |
boldogítanál csak hús-vér karomban! |
|
Kontár szavalat, hogy csak adni, adni: |
ez a művész-vágy! Kapni, kapni, kapni: |
munkám ezt szomjúhozza; ezt – ígéri! |
|
Két lény vagyok! Szörny-módra. Boldog asszony: |
alig várom, hogy bennem megfogamzzon, |
mit majd világra kínlódik – a férfi! |
|
|
Michelangelo a pályatársakhoz
Kőfal előttünk. Kő s kő. S túl az „Éden”: |
a munkahely, hol a teremtés üdve |
nem gyötrelem volt még, nem verseny-érdem, |
nem kudarc veszélye fő Mesterünkre. |
|
Szájas inasok s ezért kirugottak, |
de nem adjuk föl, nem a szakmát mégsem. |
Falon kívül űzetve szenvedünk, de |
amit magunkkal hoztunk, arra jó csak: |
|
véső, kalapács, fogszorító szégyen, |
rést üssünk! S ezen, a bár ujjnyi résen |
bepillanthassunk ősi – műhelyünkbe! |
|
Hogy összevessük a jót és a rosszat |
– bíróvá mostoha fajunkat ütve – |
ki vitte többre itt a teremtésben!
|
|
|
Nem fogadtunk el…
Nem fogadtunk el semmi távozást, |
a holtakét sem. Csak nem faggatództunk |
kellő eréllyel. Nem követelődztünk, |
tűntek föl a megszokott helyeken |
a megszokott tekintetek; miért |
nélkülük zajlottak le a viták, |
a társas vacsorák vajon, a háborúk. |
Csitítgatták a konok kérdezőket |
sürgölődve friss perceikkel |
csuklóinkon a bilincses órák: |
csak azért megy az ősz, hogy visszatérjen, |
mint akkor, meg akkor, meg akkor! |
Nem így volt. Tudtuk: az az igazi idő, |
mely fent csillagokat űz úgy, mint itt alant ez |
avult lombot és arcot és zászlót és bankjegyet… |
Attól kaptuk a figyelmeztetést |
– az elővezetés terhe alatt – |
hogy csomagolni! sorakozni! ott |
azon az ajtón be, aztán ki és |
végig a folyosón, ahol már |
pofon is eshetik, a fordulóig |
elfojtva azt a hátrarándulásra |
nyilalló ösztönét a nyaknak: |
|
Elfogadtuk…
Elfogadtuk a távozásokat. |
Hazatért az anya az állomásról. |
Leült, majd darálni kezdte a kávét. |
Így elfogadtuk, hogy ők kint maradtak, |
a házon, a falun kívül, a holtak, |
és mind, akiknek visszatérte |
immár percenként kétesebb lett. |
Megült most az anya huzamosabban, |
a zsámolyon és folytatta a tűzdelést, |
föl nem húztuk a kezdődő sötétben: |
hogy össze ne folyhasson ez az itteni |
ketyegés-mérte idő azokéval, |
kik elbocsátva, ottkünn – szinte szabadon – |
utaztak házon és falun és szokásainkon kivül már |
abban az órarendben, melynek ritka perceit |
egy szerény szú, egy tapintattal szólongó kakukk, |
házeresz-alji jégcsap csöpögése |
próbálta – átmenetileg is hasztalan – |
összeegyeztetni a mieinkkel. |
|
Isten-ember
És lett két szárny a két lator. |
|
És az egyikkel szállni vágyik, |
föl-föl a föld mocskaiból! |
És visszarántja mind a másik. |
|
verdes a szárny és vér fröcsög. |
|
Mert vége, ha le, ide le esik. |
S vége, ha – föl, föl! – visszaszáll. |
|
|
Halmező
Kasza jár, száz-szám suhanón |
Ki kaszál? Mit? Hal-mezejét |
|
Szisszen, sikkan a sok kasza |
vérengző, de látni-csodás |
|
Halált soha ily légneműt, |
A gyilkos-pontos mozdulat |
|
Szem (és szív?) azzal száll, ki űzni tud. |
Borzongva bár, a végzetet |
|
Működik ég, föld boldogan, |
|
|
hal annyit sem felelhet: ah! |
Retten a szív. Miért? Mert a kéz |
|
|
Tithónosz
a sarkában márványpalotámnak, |
|
Hol van a leglobogóbb asszony, Ő, |
a hajdani szűz, a Hajnal hajadonja? |
Hol van – azt kérditek? – Eosz, |
ki megkívánt, férjül kívánt |
Itt van, itt, azon keblesen és combosan: |
fiatalon; két útja közt ma is, |
kiszalad reggel, megjön este. |
|
S hogy hol a régi férfi, az, akit |
isteneknél többre becsült: |
|
cirpelgetek, hol itt, hol ott, |
abbahagyva, majd újra kezdve, |
|
Mert dallamtalan már a dal, |
hangjára nem jő ki a múltnak |
|
És hogy az ifjúság hova lett – ahogyan |
elsőnek kellett volna kérdnetek? |
Tithónosz, kis tücsök, aki |
a söprűtől is tartok, de aki |
királyfi voltam, trójai! – tündökletes, midőn |
engem halandót, Ő a Halhatatlan |
elkért Zeusztól, nekem is |
öröklétet esengve – ámde oly mohón |
– kart, keblet, ajkat nyitva máris – |
hogy elfeledett kérni hozzá, |
– ami nélkül pedig mit ér idő: |
évezrednyi vagy pillanatnyi? – |
|
nyelésekkel, bólintásokkal, |
ette-itta azt a királyfit |
Mi volt a végső korty belőlem? |
Kiszörpölt, kiszopott szív. |
Hangszekrény nélkül pendülő húr. |
|
Hisz még szeret: sóhajt miattam, |
meg-megrezzenve arra, amit fölidéz |
időtlenségek zenétlen zenéje, |
hol innen, hol onnan, zugaiból |
az arany-márvány palotának, |
hol öröklétig élek: élek, |
|
|
Kongresszusi zászlók
Zászlók nyelvelnek – glédába kiállva |
|
dühödten ötven ország zászlai! |
Színeit csattantva kiáltja |
|
igazát Izland, Japán, Szuomi! |
|
Bent, hol a küldöttek vitáznak, |
Oromzatán a márványmívű háznak |
|
egyenrangúak ők, a lobogók. |
|
Egy sorsúak. Egy szél vezényel |
|
szomszédját, Nagybritanniát. |
|
Típus rúdon ráng a más-más hazákat, |
|
egy szenvedélyt valló szövet |
(függetlenül, hogy ez, az hányat |
|
gyújt – halni bár! – szívet). |
|
„Bot és vászon, bot és vászon” – de odafent se |
|
csak bot s vászon! – ha csap a szél, |
pünkösdi nyelvek tüze felesel – beh |
|
De bábeli-mód is mit mond az az ádáz |
|
dadogás? Vágy, vágy, mennyi vágy, |
hogy mégis közöset mondjon a más-más |
|
…Keresi a szem, köztük-e, amely |
|
kamasz szivünknek sugdosott. |
Sokaknak mindegy, ott van-e. |
|
De senkinek, ha nincsen ott. |
|
|
A járom ablakából
Az én szemem még járásáról megismeri, ki cammogott egy életen át ökrösfogat
előtt, januárból februárba, februárból márciusba, márciusból… és így tovább. Főleg hátulról
nézve hat ez csöndesítően a szívre: nem is lesz olyan nehéz az az út, csak használjuk jól mind
a négy lábunk, halálig. S tudjunk bólogatni a járom ablakából – hova is? Legalább a
szomszéd-ablak felé. |
Túristák
„Emlékszel, öregem, a Földrészre, mely elveszett? |
Mi láttuk még az Atlantiszt, a Szigetet |
és népeit! Hogy jártak föl-le gondtalan |
– Krúdy, Babits, Karinthy – milyen boldogan |
vitáztak, főt ráztak, nevettek |
s aztán – egy perc se kellett – |
víz alá tűntek nyomtalan.” |
|
„Mindezt mindinkább úgy beszélem, |
|
hogy meg-megkérdem önmagam: |
hát mi ma itt…?! – micsoda földrészen, |
|
lenti-e, vagy fönti mély-világban |
járunk ingerült és vidám vitákban – ?” |
|
– Pompei, Herculanum – az nekem, |
ez a város, mely lent van s mégis idefent! |
Csak nézem a sok poklok-járta utcát |
|
ezt a sok hangos idegent. |
|
|
Sziszifusz, én s te…
rácsüngve, vállal alá búva – |
|
a nincs-remény mocskában is |
hűnek maradni itt alant is, |
ami már az ős lázadás, hogy |
|
uralmából az elbízott csúcsoknak, |
villámolja bár ezt veszélye: |
|
bevehetjük, be, ezzel is, |
|
a buta sziklatömbbel, ezzel |
halandó izmaink isten-kacagtató |
|
Meg ez – mosolyra, fölényesre késztető –: |
hogy mégiscsak elénk idéztük |
|
szitkaink teremtő igéivel |
|
test-öltésre kényszerítettük Őt, |
|
hogy ítélkezik bár kegyetlenül |
|
|
S hajítsa bár ránk sorsa minden csillagát: |
|
|
Akár az ökör és a tenger
A postás egyenletesen, de |
mégis már esti-mód bicegve, |
ahogyan háztól-házig lépdes: |
ezt a már ritkás utca-sort is, |
|
Énhozzám csak fölint a lenti |
útról, s a már viharkabátú kar |
|
békén pihen körben a messzi |
|
Emésztve és tisztítva türelemmel, |
akár az ökör és a tenger. |
|
|
Komoly könyvvel napsütésben
Lábamhoz jő, itt van ő is hát, |
Kocsiként fartól húzza társát, |
|
ki lépést hátra rakva jár. |
|
Node be fürgén! Te vagy az asszony? |
|
S te – férfi? Mennek párban így |
át a szahara-nagy teraszon, |
|
majd vissza, fejezetekig. |
|
Van céljuk? Hol? Lakásuk? Frissen |
„A nászút: nászút!” „Ez van!” Isten |
|
legyen – van ott lenn még velük! |
|
|
Hegyi kórházra hátranézve
Szabad szemmel is láthatóan: úgy nekigyorsultan |
merül e végső szakaszán a már sötét hegyek közé |
– hirtelen megnövekedve, izzó-parázs-vörösre gyúlva – |
a téli Nap mögöttem. |
Meg ő, mögöttem, igen, akiért |
Ő, utolsó napjait – óráit – élő barátom, |
még tündökletesebb égitest-fényt lövellve |
rettenthetetlen mosolyaiból felénk, |
– mit vállalt már – a világűrinél |
hidegebb, távolibb magányba. |
|
Szeles ünnep-nap
a már üres dísz-útvonalon át |
végig a zászlók, ahogy rángatóznak: |
|
Féllábbal is talpraugornak. |
|
Félszárnnyal is szállni csapódnak: |
|
|
Január
Kígyó az év. Január rajt a fej, |
|
Majd nyel, nyel, egyre nyel, |
míg csak önnön farkába nem harap! |
Mikor akad már torkán a falat? |
Mert hány billiomodik a Fordulat, |
|
e circulus vitiosus (vagyis |
bűnös kör, mely bennünket csalva lett hamis)?! |
Mert kit hizlal kosztja: az ember-eledel? |
Pap, bölcselő szó-vesztve pillogat. |
|
Amidőn az ablak piros
A kölcsönös segítőkészség, |
a barlangkori búvóhely-lelés |
– bármi történt is a világban – |
ott látható, távolról, bár, a szétszórt |
hegyi házakban, alkonyatkor, amidőn |
az ablak lámpafénye nem fehér már, |
de rejtelmesen vérpiros. Talán a fagytól? |
Nem láthatón viszik a kirendelt helyekre |
további hó-szállítmányaikat a felhők. |
előbb csak a csengőit fogja föl a hajdani szánnak, |
aztán a siklás bársonyosságát, a lám, oly lágy úton, |
aztán a bunda melegét, aztán az édes |
elálmosodást, aztán az anyai kebel |
már incesztuózusos illatát. |
|
A tettes
Minden tárgy egy pici óra. Egy málnaszem éppúgy jelzi egy-egy nap elmúlását,
akár egy torony. Egy kenyérmorzsában éppúgy benne feszül az éjféltől éjfélig lejáró
huszonnégyes egység, akár egy gondosan fölhúzott Omegá-ban. A kavicsban is rugó működik,
csak erősebb járatú. Példa rá a márványszobor: évezredekig elketyeg, igaz, olyan halk ütemben,
mely már csak szemmel követhető. Így is megállapíthatjuk, mégpedig évezredekre visszamenően
percnyi pontossággal, mikor húzták föl egy Ramszesz vagy egy elfeledett Tang-Csin szobájában. |
Az időnek tehát nincs lakása. A tárgyakban vonja meg magát. Semmiképp se
másként, mint a kukac a cseresznyében, a szú a szemöldökfában. Azaz nem mint lakó; hanem
mint élősdi.
Helyesbítünk. Idő önmagában nincs is; sose volt. Így sose lesz. Az idő a tárgyak
betegsége. Róluk harapódzott át reánk, élőkre. Minden ragály a frissen megfertőzöttek közt
pusztít leghevenyebben. Van vajon remény, hogy valamikor (mint valaha rég) ellenállóbbak
leszünk a fertőzéssel szemben? A különbség a tárgyak és az élők között: másképp védekeznek
a rontás ellen.
A világűr csendjében – a teremtés elmebajos szótlanságában – mi emberek is
csak ilyenféle időmérők: idő-ellenállók vagyunk, máris dicsérendő tartóssággal a túró és a
piramisok között. Ez nem csüggesztő; bátorító. Hozzásegít annak a magányossági érzésnek a
leküzdéséhez, ami az emberiségre szakadt – eddig föl nem mért pusztítást okozva – és szakad
szüntelenül, hol hetes eső, hol világvégkezdő hegyomlás sötét óráit idézve tudatunkba
mindazóta, amióta egy gyermeki hiedelem végleg eltűnt a képzelet zsinórpadlásán. Hogy
mindezeket a rugókat valami atyai kéz húzza föl.
|
Atyánk nincs, ám testvérünk – velünk egysorsú – az rengeteg. Csak meg kell
találnunk, ami rokonít. De önzetlenebbül, tágabban! Új helyezkedést kell keresnünk, új
családkört? Nem; csak föl kell, el kell ismernünk újból régi jó rokonainkat, akiket hajdan
letagadtunk holmi Zeuszok felé ácsingózva. Holott ők még a legjobb társaság számunkra ebben
a hideg semmiben, ami az idő s ami – most már látjuk – mégis a legvalóságosabb haza. A
legközösebb! Több benne a tanácsadónk, a kalauzunk, mint sejtettük, valaha, annak a régi
hiedelemnek a gőgjében. A világ testvéribb – népesebb –, mint föltételeztük. Hisz a szívünkben
sem az idő jár. Hanem csak egy betegség. A ketyegő halál. |
Ha a lélek főtulajdonsága, hogy örökidejűségre áhít, mindennek, ami érzékelteti
ezt az örök időt, köze van a lélekhez, ez csak természetes. Innen tekintve vajon ki győzi inkább
az időt: Caligula-e, vagy a lova, vagy a tíz csöbör méreg, amit áldozataival az igényes császár
megitatott, vagy éppenséggel áldozatai? Ennek akarata, annak okozója, amannak ereje az
áldozatoknak rettegése volt.
Azzal jár, azaz hozzá tartozik, és attól jár, vagyis annak erejével mozog: a kettő
közt a különbség nem csak a szótárban – minden nyelv szótárában – árnyalati. Valóságosan is.
A vaj attól jár és azzal jár, sőt azzal jár le, hogy avasodik, az arc, hogy ráncosodik, a költészet,
hogy ünnepi lesz, a szerelem, hogy beteljesedik s hálából el akar múlni.
A dobozban szikkadó cipőkrém épp oly viszonyban van a halhatatlansággal, mint
a sarkcsillag. Más-más grádicson? Épp csak ebben – a dolgok, a tárgyak, a jelenségek
viszonyában – kell rendet teremtenünk, s máris kezd alakulni egy új harmónia.
Rendet teremteni? Meglátni először is a rendet!
|
Tíz mondatban az olvasó elé helyezzük azt a legalább tízezer bölcseleti műből
fölterebélyesedett elméletet, a mind a mai napig a legésszerűbbet annak bizonyítására, hogy van
rend, azaz halhatatlanság. Hogy órarendszerünket személyes szándék húzta föl.
A tétel Szent Tamástól ered. Eszerint a tárgyakban végbemenő minden változás
külső behatás eredménye. Minden behatás föltételez természetesen egy előző behatást. Ezek
sorozata pedig szükségszerűen egy olyan változás-előidézőt tételeztet föl, amely úgy oka minden
változásnak, hogy maga már nem változik. Nem lehet ez tehát sem afféle első szem a láncban,
sem holmi időbeli kiindulópont. Mert hisz akkor is még az volna, mint a többi. Másfajta
külsőből kell ezekre hatnia. A véges, változó, létrenden kívül pedig ilyen eredménnyel csak egy
nem-véges, egy nem változó ható- vagyis teremtő-erő működhet.
A falatnyi fagylalton át tehát, melynek lágy megroskadásán lenyelte előtt egy
pillanatra megállt a szemünk, a Teremtő trónusához száguldhat a tekintet.
|
Magára adó, fölnőtt embert zavarba ejt bármily ilyen Első Atya későbbi
fölfedezése. Mintha már férfikorba jutott törvénytelen gyermek ajtaján kopogtatna valaki
éjszaka, viharban: Én nemzettelek!
Vagyis azért tartasz igényt a födélre, melyet én készítettem? Sőt azért akarsz ura
lenni? Késő. Bárhonnan kerültem is ide, itt már én vagyok a gazda.
Rég többet tudva, mint te.
A társaimtól.
Rég nem tőled remélve védelmet.
A társaimtól.
A tárgyak közt foglalni megfelelő helyet nem lefelé haladás a lépcsőn; nem
lefokozás. Ez a szerénynek tetsző helyünkrehúzódás óriási térhódítás. Megvethetjük a lábunk;
az alakítható sárban, e kemény talajon.
A továbbiakról legközelebb.
|
|
Őrszemként az éjben
Apró, de szívós fájdalmak az ínyben, |
a légcsőben, az agyban, az emésztés |
bozótosában. Bozótosokból |
ellenséges előőrs üti ki így a fejét, |
szétkémlelődve, kitörhet-e már |
– ami lapulva odagyűlt – a teljes hadsereg; a rák, |
az agyvérzés, a harmadik, a már halálos szívroham. |
Apró, de szívós fájdalmai közepette az agg |
őrtálló katonaként fülel és |
vak éjben meredő őrszemként figyel és |
őrszemként a csupa halk neszezésű |
erdő csupa csöndjében. Magukra hagyottan, |
úgy lehet, hogy már örökös ottfeledésben |
fülelnek az aggok, hogy bizonyost |
tudjanak meg a veszélyről, az értelem és érzelem |
nélkül (de mégis cinkosan) |
hunyorgó csillagok alatt s jelentsenek – |
aki mást is tud, mint tovább jelenteni? |
|
Jóembereink halálakor
Jóembereink halálakor ősidei vélelem, |
hogy a földről folyton a tisztességesek, hűségesek: |
a létre érdemesek tűnnek el, |
de ittmarad a másodrendű mind szívósan. |
A megfigyelés okadatolt. De ekként vajon |
legkezdetén fajunk, a sapiens,
|
nem csupa jót ígért-e és nem épp csak a különb: |
a szó jó értelmében a nemes lett |
esendőbb itt is, akár a növényvilágban? |
A következtetés további útja eszerint, hogy |
végül a hitványa, a létre érdemtelenebb |
marad meg s alakítja ember-gyümölcseinket is, |
ha nem vigyázunk. |
Őrködés |
láthatárunkra villámgyorsírás-jelekkel |
dobálják kusza baljóslatukat |
még alvó, de onírikus szavú erők. |
még alvó, de onírikus szavú erők. |
Én, |
fölmérve kellően a veszélyt, |
meg az esélyt a harcban, a legtöbb reménnyel |
azokra nézek – fölfelé –, akik |
(épp mert úgy értik az írást: reménytelen) |
azt határozzák: vegye föl – elsőbbül is – a fegyvert |
kiki magában – magába úgy vonulván akár |
szabadságharcos a hegyekbe – |
hátrálva bár a félelmetes csúcsig, hol |
a táblák egykor átadattak. |
|
Az idő lebírása
Földön a lomb. Igen. Az ablakok betörtek. |
A légreszkettető nehéz tüzérség. |
|
De most ím átmeneti csönd. |
|
Mint kincseikkel az óvóhelyt keresők, |
|
futnak a fák közt az utolsó |
|
percek, még fénnyel. Alkonyul. |
|
|
léckapuján a kertész felesége. |
Fölnéz az égre – láthatatlan vadludak. |
|
Bajt semmit nem neszel. Noha |
nem másként, mint ahogy az óra percen, |
|
abban a percben is, ahogyan ott áll, |
|
|
Megkattan benne is az év! |
Lekereng őbenne is egy levél. |
Kapott különös ütést ő is. De csak áll, |
|
derűsen szinte, mint a nagyanyai háznak |
|
szentképein a Szűz a kígyón. |
|
|
|
Az esztendő itt nem rohant el, |
prédálva pusztán! Itt, megfoghatóan, |
a pincében, és, igen, láncrakötve, |
|
az istállóban. Ott a csűrben. |
egymást hívó őrszem-szavában. |
A két gyerekben, kik a leckét |
körmölik most a konyhaasztalon. |
|
|
Nem is az öregség arra a szó, |
|
amivel megillette az idő, |
|
amitől más lett az az asszony |
– nem kevesebb, de több! – oly öntudatlanul, |
|
mint midőn gyermeket fogant. |
Fizetség volt az inkább, pénztelen, |
|
hisz pénzre át sem váltható; |
majdnem azt mondhatnánk rá: jutalom. |
|
a csupa vesztés közepette. |
|
havas csúcsok mögül, a csúcsok |
az életért megszenvedőknek. |
|
|
áll a magánál-több asszony a kapuban. |
Mint gyermekei bent a betűkből a szót, |
úgy olvassa a felhőkből: havazni fog. |
Halálfehér lesz holnap házkörnyék, határ. |
Bele lúdbőrzik. De belül, a bőr alatt: |
a híres nagy idő, a vad idő |
megszelídítve a répaveremben, |
fogolyként, de mégsem csupán fogolyként |
megszabadítóként az ólban, |
a konyhában az irkákkal fedett asztal körül. |
a medencecsontok fészkében, abban |
|
|
|
Falusi fölvonulás
Ballagnak vaskos prózát itt a végén |
Verses mondókák szökelését nyüzsgik ott elől |
|
És újra s újra fölpróbálkozik |
|
elölről cérnaszálú nótaszó |
|
el-elnyúlva, félrecsapódva, |
|
ahogy rég sárkányt eregettünk. |
|
Megíratlanul, de nem vigasztalanul |
|
vonul a járda-szélén álló hű tanú |
történelmével a szívós nép. |
|
|
Gyermekkorom lángjai
Prometheusznak elismeréssel
A veszett kutyák és macskák után – mert az én gyermekkoromban még a
macskákon is ki-kitört a veszettség – eredendő vadságukból legtöbbet a lángok vesztettek. Az
eldobott gyufaszálak annakidején Tolna vármegyében csak tettették, hogy elaludtak. Valójában
a fű tövében, fejjel a földre borulva, nagysunyin épp csak lehunyták szembogaruk pici parazsát.
Csak a társaság elvonulását várták s iszkoltak sebten máris a legközelebbi boglyához vagy
disznóólhoz. Micsoda fölugrós, bokaszétvetős harci táncot jártak, főképp ha elszabadítóik már
a messzi dombtetőről, merő megszokásból néztek hátra. És legfőképp amikor alattuk a tánc-zene
– a süldők s ártányok jajveszék kórusa – az igazira váltott.
Éppily keveset hallatnak magukról ma a házban s a ház körül szolgáló – a
mintegy ketrecekbe-zárt és ólakba szelídített – lángok. Hajdan nem lehetett bízni bennük.
Udvarunk végén a sütőkemence lángja például évente kiszabadult s megette falánkul először is
a többheti táplálékul odakészített kukoricakórót. Egyszer a padlásföljárót is fölfalta; sőt már
közismert kedvenc csemegéjét, a tető zsupját harapdálva. A húzós lámpa lángja, hiába volt
üvegcilinder alá ültetve, szeme sóvár fényét folyton a dunyhákra villogtatta. Ki hall manapság
azokról a lángokról, melyek a lóbált vasaló kirepült szikrájából a kosár fehérneműn csapnak szét
bíbor szárnyat s eresztenek ki máris ezer fiókát maguk alól? Eltűntek, fészkestül.
A Láng napjai meg vannak számlálva. Közel a kor, amidőn a kard és a sétapálca,
a hátasló és a dugóhúzó nyomán távoli emlékkép lesz nemcsak a zsebben hordható láng, de
mindenféle nyílt tűz. Eltűnik nemcsak a használatból, de el – és ez fog valójában hiányozni – az
élő élmények sorából. Hol nem helyettesítette még vajon a fa és szén boldog-boldogtalan hővé-válását a lakásunkba láthatatlanul, szagolhatatlanul, tapinthatatlanul belopakodó sima villany,
fürge-sima kapunyitója annyi más energiának? Akár az élő víz, reggeltől estig, az élő tűz e
földön halandónak, oly közvetlen társa volt. Közvetlenebb még, mert hisz az kellett az
éjszakában is. S te, e napok halandója, szikkadó olvasó, sorold föl, mikor találkozol lánggal?
Hiába őrzöd skapuláreként bár öngyujtódban még ma, ki fog lobbanni onnan is maholnap. Ott
áll a sarokban az ítélet-végrehajtó, aki az önfűtő kályhát, a neonfényt, az akkumulátoros
zsebmécset föltalálta; percek kérdése, hogy sötétben látó szemüveggel, vagy leütögetéstől
öngyúló cigarettával kedveskedjék.
S a tárgyakba még vissza lehet csalogatni a kilököttet; száz év előtti kandallóba
száz év múlva is tudunk rakni tüzet; a fahasáb hű, visszafogadja a lángot. Nem úgy a szív, nem
úgy a lélek. Nemzedékek állnak elő, melyek semmi benyomást nem kaphatván már az egyéni
erőfeszítéssel teremtett fény és hő csodájából, csak hallomásból fogják ismerni ember-voltunk
legszívósabb küzdelmét (és suta diadalát), olyanféleképp csak, mint Trója dicső ostromát (és
szerencsétlen bevételét). Illetve úgy sem. Mert hisz Trójáról megvan mégis a beszámoló, a lelki
leltár is. Homérosz szorgalmából. Ilyenféle gyűjtemény számára mentene adatokat e jelen
szorgoskodás.
|
Az én gyermekkoromban a láng még pontosan oly közeli tartozéka volt a
mindennapi életnek, akár a víz; épp úgy szolgált, csak rakoncátlanabbul. Tehát
fegyelmezendőbben. Találmányok és egyalkalmi ötletek ezrei keletkeztek a láng megfékezésére,
hasznos dolgoztatására és felügyeletére. Ezek egyike a múlt évezredeiből – láthatóan a láng első
foglyulejtése korából – öröklődtek ránk; más részük távoli gyárakból érkezett a vaskereskedelem
csatornáin. Rengeteg volt a pillanat-szülte és a hely-kívánta eszközöcske is. A korszakban,
amikor a szalmatetős falvak fölött csaknem a szentháromság rejtelmesen összefüggő hatalmához
hasonlóan uralkodott teljhatalmúan – de volt mégis a halandók által irányítható! – a Víz, a Tűz
és a Szél, az emberi elmét legtöbbet a tűz, illetve annak mintegy egyénenként kezelhető tagja,
a láng foglalkoztatta. E korszakban, amidőn a szalmatetős és ráadásul szalma- és szénakazlakkal
és boglyákkal, csatakúpokkal, lécgórékkal, rőzsekötegekkel és méterbe rakott tölgyhasábokkal
telezsúfolt falvak egérjárataiban a varrótű-vékony lángocska is úgy lapulhatott, hogy félóra alatt
mesebeli griffként dúlhatott és zabálhatott föl iskolástól, templomostól úgy egész községeket,
hogy belőlük csak némi nedves-sáros hamuhalom maradt olyan arányban, mint lakomából a
fekália, e korszakban az embernek képzelete is más volt. Így érzelmi, de még szerelmi világa is.
Abban a korban, amidőn a tűz még a vízzel örökösen duzzogó-csatározó, de esetenként annál
észvesztettebben kielégülő házasságban élt, a széllel pedig afféle rokoni kötelékben, amely épp
azért, mert nem vér szerinti, mély rokonszenvre, szívbéli kézrázásra vidít sógorokat és
jókomákat, például valahányszor csak összeakadnak, e korban, mondom, az embereknek volt
még fogalmuk a hajdani istenekről: „Közelebb voltak az éghez.” Mert közelebb voltak a
földhöz! Mennyivel közelebb ekként az élethez is, mint e mai satnya nemzedék. Mikor fogtál
utoljára parazsat, kaptál lánghoz, szenvedtél égést, olvasó, a napi életben persze s nem
kiránduláson, erre felelj, mielőtt fölhorkannál. E kor gyermeke, én legalább annyiszor, ahányszor
meztelen lábamat kőbe és hantba, homlokomat pedig, növekedvén, szemöldökfába ütöttem.
Az én gyermekkoromban a férfi – minden férfi tehát és nemcsak Tolna
vármegyében, hanem a világ minden szegletében – érintett parazsat. A házigazda hüvelyk- és
mutatóujja közé fogva kapta föl a kályhából kigurult eleven szenet, mint egy rendbontó darazsat,
s dobta vissza helyére, társai közé. Pipája zsarátját még a püspök is a maga középső ujjával
nyomogatta tömöttre. Megesett, hogy étkezés közben az abrosz valamitől hirtelen lobot vetett.
Az asszonyok feladata s kiváltsága volt, hogy puszta tenyerükkel agyoncsapdossák, elhessentsék
e lángokat olyanformán, mint a legyeket. Imája vagy szerelmi ábrándozása végén, hogyan oltotta
el a gyenge szűz bár éjjeli szekrényén a gyertya pilláját? Két rózsás ujjával. A tűz különféle
kalodáját és istállócskáját mind puszta kézzel kellett kezelni. Eredendően már úgy készültek
azok, hogy beléjük a lángot nem is volt mód másként bevezetni; mint fülén fogva, hátát
lappogatva, bögyét igazítva. A nagyobbak kezelése meg legtöbbször egész testet kivánt. Birkózni
kellett velük izom-feszítve. És küzdeni, vállvetve.
Mert nemcsak eszközök és tartályok – kisebb és nagyobb tárgyak – eszeltettek
ki a láng meglakájosítására és esetleges megfenyítésére. Alkottattak e célból oly szerkezetek,
melyek működtetése több személyt igényelt. És oly társadalmi szervezetek, olyan polgári
alakulatok, melyek tevékenységéhez valóságos kis hadseregeket is kellett toborozni s állandóan
gyakoroltatni.
|
Mert, ha a tüzet több láng együttesének fogjuk föl – minek nevezzük vajon a
tűzvészt, a tűzvészeket, melyek nemcsak falvakat, hanem egész városokat is elemésztéssel
fenyegettek? A múlt század közepétől az én gyermekkorom idejéig a fehér civilizáció egyik
legörvendetesebb – leghasznosabb s egyben legboldogítóbb, mert legszínesebb-hangosabb
társadalmi alkotása az önkéntes tűzoltók feledhetetlen és sajnálatosan mégis feledésre
kárhoztatott intézménye volt. A helységek férfilakóinak legjobbjai látták el magukat áldozatosan
egyenruhaszerűen hasonló nadrággal, kabáttal, vastag talpú csizmával, fémsisakkal, arasznyi
széles, vaskapcsok-terhelte bőrövvel, a kapcsokra akasztható baltával, illetve tomahawkkal,
parázskaparóval, nyakukban kötélköteggel. Ekként fölszerelve vonultak szombatonként
gyakorlatra, vasárnap pedig díszszemlére Európa minden tartományának, így Tolna vármegyének
is minden falujában, katonásan négyes sorokba rendeződve, elől parancsnokukkal s a kisded
tisztikarral, középen az ember- vagy állatvonta, a ragyogóra fényesített-festett vízfecskendővel,
hátul a nagydobbal és a fúvós zenekar réztrombitáival s töröksípjaival, mert a tűzoltáshoz,
sejthető milyen társitás folytán, a trombitazene is szervesen hozzátartozott. Ösztönünkben, illetve
atavisztikus emlékezetünkben mindnyájan piromániások vagyunk, tűzimádók, hogy nem
szebben, hanem világosabban hangozzék, és egy-egy hatalmas tűzvész a legősibb istenáldozatok
élményét hozta, a rettenetével is, a rettenetadta kielégüléssel is. Ezzel az élménnyel való játék
volt – afféle művi kielégülés, mint a megélt tragédia helyett a színi tragédia – a tűzoltók
átvonulása vagy átrobogása a köztereken. Szénsavas áramlást húzott végig az idegzeten
vasárnapi hangos-fényes díszmenetük is. De éjszakai vijjogó-csörömpölő száguldásuk közben
maga a végzet villogtatta dühét az agyban, az erekben, az idegszálakon. A falvakban már
esztendő számra nem rezegteti meg alvók ablakait a tűzoltó kocsik földübörgése, változatos
jeladása, és vajon a városokban is még meddig? E hajdani hangokra a világ fő-fő
metropoliszaiban riad még föl néha-néha különösképpen a falun-nevelt fül. New-Yorkban még
az 1966-os év nyarain is alig volt nap, amelynek lármáját ne sivította volna túl, vagy éjszakai
csöndjét ne verte volna fel egy-egy nyílként átsuhanó sziréna-bődűlés. Páris szívében, a Szent
Szulpicia-tér és Rennes-i utca közt ma is a régi résen-létben működik a régi tűzoltókaszárnya.
A kocsik innen nem szirénázással futnak ki, hanem a franciák nemes hagyományőrzésének
megfelelően a kocsik tetejére szerelt hatalmas rézcsengők keleti, mondhatni kínai lármájával.
Nekünk a félrevert harang ütemét idézi, már az említett, a falu hangjain képzett fül révén. A
messziről érkezett ifjú utas párisi ágyában e hangoktól egy-egy percre fölriasztva, azt hiszi
kedvese oldalán, hogy lent az utcákon azokkal a rémítő kondításokkal megannyi torony, Páris
ősi templomtornyai rohannak föl s alá elkiáltani tocsin-ként a veszélyt. |
De a veszély itt sem már a régi, nem az igazi. E világvárosok lakói nem futnak
ki egy ingben-alsóban az utcára kezükben kannával és vasvillával. Maga a szállodai ágyban
heverő ifjú utas sem veszedelmekre és rettenetekre emlékezik e hangok hallatán, a tornyokkal
száguldó lelkes al- és főcsővezetők elképzeltén. Emlékei, noha ugyanazokból a színekből,
fémvillanásokból s hangokból szökkennek képpé, magasztosak. Ünnepiek s istenközeliek ugyan,
de nem zordan, hanem édesen fölemelők. A korszak, amely ilyen emlékeket tárol, még ismerte
a falusi telek évről-évre megismétlődő nagy eseményét, a vallás ünnepeivel méltán vetekedő
nagy áldozati napját (és éjét): az önkéntes tűzoltók farsangzáró bálját. Nem maradhatott el róla
a harmadik faluból sem, aki meghívót kapott rá, noha a belépő díjért az erszénynek a papírpénzre
készült reteszébe kellett nyúlni. A jövedelem az együttes fölszerelésre, új tűzoltói vívmányok
beszerzésére ment. Épp ezért az ez alkalomra is négyes sorban fölvonult, majd a bálterem előtt
díszőrségbe cövekelődött egyenruhás önkéntesek minden magukra függeszthetőt – mintegy
igazolásképpen – magukra függesztettek, főleg persze az előző évi beszerzeményeket. Az olvasó,
aki e korszakról lekésett, nem tudhatja, hogy a veszedelem leküzdésére alakult együttes mit
sugározhat békés manifesztációjával is, mily ízelítőt az üdvből a táguló szívbe. A tolnavármegyei
Ozora és a fejérmegyei Cece közt félúton fekvő Igal nevű helység század eleji többutcányi
tűzkárosodásának okáról az a gúnytörténet járta: az önkéntesek méltó fecskendezési, illetve
kivonulási és riasztási gyakorlatul megvettek egy dűledező házat; ágyba feküdtek, így gyújtatták
föl, fülrevont vánkos alatt várva a kürtszót; ám a trombitás, izgalmától elernyedetten, komolyan
elaludt.
Bármint történt is, nem szomorítjuk az olvasó lelkét azzal, mit kaphatott volna
egy tűzoltói báltól akár Igalon, vagy tán épp Igalon még e történtek után is: milyenfajta
istenülést, azaz egyénfölötti mámort ízlelhetett volna, ha ott járhat föl-alá a folyosón a rezek
legényes zenéje és férfias csillogása közepette, főképp belső részeseként az ünnepnek; azaz
olyan minőségben, hogy neki is jutott egy görögtaréjos, pikkelyállkötős ércsisak. A lélektantól
kell várnunk a feleletet a rejtelmes jelenségre, hogy miért nő a tűz fegyelmezésének buzgalma,
valamint a tűz birtokolhatásával járó kéj a tűz nagyságának arányában, és a buzgólkodók
számától függően. Róma égését nézni nyimnyám férfiatlanság, jellegzetes zsarnoki perverzitás,
Róma égését oltani, ezred magunkkal a virilitás csúcspontja, abban pedig még vezérkedni is, az
ősök jó diadal-ígérete az örök romon, maga az istenülés. Mert minél nagyobb a fegyelmezendő
baj, annál nagyobb… De tartsunk rendet. Nem fejeztük még be mondandónkat a legpicibb
lángok szelidítő eszközeiről, a tűz apróbb bölcsőiről.
|
Az én, még létre nevelő gyermekkoromban Tolna vármegyében, igaz, hogy
jobbadán a pusztákon nyomtak egymás markába meglett férfiak is fél tenyér nagyságú, ravasz
szerkezetű dobozkát azzal: ezt nyissa ki, kend. A fölszólított átvette a faragással agyondíszített
kazétácskát, rázott egyet rajta a füle mellett, majd elismervén, hogy az belül üres, mert zörög,
szeme elé emelte s beható vizsgálattal igyekezett fölfedezni, hogy a skatulyácskára faragott
kacskaringós vonalaknak vagy stilizált makkoknak melyikét kell megnyomnia, hogy a bonyolult
záró szerkezet első nyitját meglelje. A ravasz szerkezetben gyufa volt, öt-hat szál. Mikor érte el
a múlt század derekán föltalált fapálcikás lánglobbantó a magyar vidékeket?
Népművészetünkben külön fejezet ezeknek az ötletes gyufarejtő, gyufaőrző alkalmatosságoknak
főleg pásztorok mívelte ipara. A tűz még szent volt; kicsiholása kultikus mívelet.
Az apám vezette pusztai kovácsműhelyben néha vasárnap délután is élet támadt,
s folyt nem egyszer késő estig, gyertyavilágnál. A vénlegényként aggastyán sorba jutott, egy
kicsit lelkiszegény öregsegéd fogadta egyéni munkáltatóit s végezte is nyomban a megbízást.
Heted határból jött csordásoknak, csőszöknek és erdőkerülőknek kalapált, majd izzított acéllá
ujjnyi vastag vasból szívalakú ütők-et. Ezek már kimúltak egyszer, de
aztán ismét divatba kerültek, mégpedig a vasút jóvoltából. Kiszámíthatatlan, hogy egy-egy
vívmány mi jót is hoz a népnek. Hiába zörgött ugyanis a nyolcvanas évektől fogva a puszták
távoli szélein vonat, a pusztaiak közlekedési alkalmatosságként azt nem igényelték, már csak
azért sem, mert arra meg sem állt. De a töltés kavicsai közt a tapasztalt szeműek rögtön
fölfedezték a kovatartalmút, azt, amelyből szikrát lehetett verni. Ez a láng nemcsak azért
versenyzett a gyufáéval, mert olcsóbb volt.
Szent volt, szertartást kivánt s mindig egy kis diadalt – kielégülést – adott. E tűz-csiholók utolsó példányait a benzines öngyújtók űzték el, azok, melyek a katonapuska
patronjaiból készültek, még az első világháború népi juttatásaként.
Apám apja, mint korszakának legtöbb öregje, nagy pipás volt. Módja lévén,
reggeltől estig pöfékelt, árasztotta maga köré a szem- és tüdőmaró vaderős füstöt. De mindig
csak olyan helyiségben, ahol parazsat csippenthetett ő is, vagy papírdarabkával lángot ránthatott
valamiféle kályhából vagy tűzhelyből. Nem tudta megszokni a gyufát, ingerülten eltolta a
kereskedésből hozott csomagocskákat. A lángnak nem azon az uton kellett a halandókhoz
érkeznie.
|
Életem útját ábrázolhatnám, s nem tudom, nem így a leghívebb-e, merőben a
tűzzel való összeismerkedésem és majd viszonyom állomásainak fölsorolásával. Én még
rántottam el nadrágom tomporának megfeszülő részén kénes gyufát, mely műveletet azóta is
mélyen férfiasnak, csaknem katonásnak érzek, a kova-acél korszak után ez volt a tűzteremtés
utolsó méltó eljárása, mert hisz nyilvánvaló, hogy minden tűz birtoklását meg kell érdemelnünk.
Nekem még volt részem a kéjben, amit a huszáros lehetőleg egyszeri – kardrántásszerű –
karlendítéssel sistergésre indított kénes gyufa szemlélése, orrunkhoz való emelése, majd
távoltartása szerez. Hol s miként fakasztottál létre életedben először lángot, mondd meg s én
megmondom, hol jöttél magad is létre. Elfeledted? Annyit vesztettél, mint születésünk
elfeledésével valamennyien. Ösztöneidben persze ott lappang az emlék.
Filmtekercsként tudom lepörgetni fejemben minden külső rezzenetével – de ezek
láttán a bensők megindításával is – a téli délutánt, amidőn egy behavazott hegyoldal felső részén,
ahonnan még messzi fejérmegyei falvakat is látni lehetett, egy kivételesen nagy répáspince
pitvarában kis barátaim együttesében a sor végül is rámkerült, kézbe vettem egy gyufaszálat, a
maiaknál sokkal vastagabbat-hosszabbat, majd a terjedelmes gyufásdobozt, melynek oldalát a
mai papírvékony dörzsölő felület helyett még enyvbekevert üvegzúzalék borította. A kénes gyufa
három szakaszban kapott lángra. Az elsőben csak a piros gyufafej kezdett izzani. Ettől átvette
az égést a sárga kénfelület. Ez olyanféleképp fogott tüzet, mint a karácsonyi csillagszóró,
hosszasan, sárgán, de szikrák nélkül. Ennek rángó-fortyogó lobogása után lángolt föl végre
tartósan és már szagtalanul a fa.
Ady Endre még ilyen gyufával gyújtott tüzet Léda cigarettájának. Krúdy Gyula
ezzel a – mindenféle mámorban fegyelmet, türelmet és ügyességet kivánó –alkalmatossággal
gyújtotta meg az ágy melletti éjjeliszekrény gyertyáját a podolini fogadó és a vízivárosi
bajuszkás szépasszony szobájának szerelemillatú sötétjében.
Ezt ma képzelem el. Mégsem hiszem, hogy mai érzelmeim világából vetítem
vissza abba az első gyufagyújtásomba azt, hogy már az aktusnak is volt valami szerelmi
telítettsége. A fapálcika erélyes megrántása, izzásba nyomása, majd a kénlángocskák jobbra-balra lövellő lüktetése szájba gyűjtötte a nyált. A tűz első, önálló test-közeli megismerése
egynemű volt az első igazi csók és ölelés élményével. Nem szeretem férfiról szólva azt a
kifejezést: elvesztette a szüzességét. A női test első megszerzése nem vesztés, nem veszteség.
Nyereség, gyarapítás, ház-szerzéssel fölérő gazdagodás. Ekként a tűzé is. Az elvesztés a nőről
szólva sem helyes kifejezés. Kaput tárni a jövőnek, vendégül látni magát az időt, várat csinálni
magunkból a halál ellen. Ki szemében kisebbedés? Azokéban, akik eladható vagyontárgynak
nézik a szivet, piaci árucikknek az édenkerti gyümölcsöt. A lángot pedig mai mivoltában is csak
üzemeltetési járuléknak. Ez nem kevesebb, mint ha a női keblet – akár anyánkét, akár
kedvesünkét –a tejtermelő üzemek sorába állítanánk, a história tárgyai közé, elfeledve nemcsak
azt, hogy miért illettük ajkainkkal, hanem azt is, miképp.
|
Vittem jobbkezemben óraszámra úgy a lángot, hogy meghitt útitársam volt,
bátorító, gondolatra, dúdolásra, már-már szóra fakasztó. Telente még a tanyai iskolába is a
délutáni leckékre indulva nemegyszer kezünkbe nyomták azt a négy üveglapocskából és nehány
farudacskából összeszerkesztett gyaloglámpát, mely hosszú drótfogóján az eresz alatt függött,
kisebb-nagyobb testvéreivel egy sorban. Az a gyaloglás, jobbomban a fénnyel, jelképe lehet
annak az egész útnak, melyet abban a távoli korszakban megtettem, tolnavármegyei
gyermekkoromban. Volt mindig láng valahol mellettem. A lovak tomporán a hintólámpából
odavetült fény apró örvényrándulásai. A nagymagtár oromzatán a villámhárító rúdhegyének
sziporkázó fölbíborlása, aztán annak a fölbíborlásnak menyét-fürge végigáramlása a drót
hajlásain át (miközben zengett az alkonyati ég), majd lecsusszanása a föld alá: szemmel
láthattam, hogyan kap tarkón két ujjal egy égi viperát az ember és dob tipró sarka alá. Ősszel
határszerte kigyúltak az addigra kiszáradt krumpliszárak kupacai. Amik ezek idején túl is nagy
messze föl-fölvillogtak: a juhászok vacsora-máglyácskái voltak, napszítta marhatrágyából rakva
ugyan, de pásztortüzek! – azok, amik később a költeményekben. Kezemet azért erőltetve
magasba, hogy anyám lenyújtott tenyerébe kulcsolódhassék, én még szedtem lábamat ilyen hírre:
kigyúlt a rét, a tűz átmászott az országúton, jön a puszta felé! Hordtam szalmát
disznópörzsöléshez. Viseltem, nem egy szüreten, annak tisztjét, aki a két ágas közt függő nagy
üst birkapaprikásának kavarását, megfelelő bugyogtatását, azaz a parázs szakszerű el-elrendezését végzi. Nyomkodtam helyre, vissza-vissza kapott ujjböggyel, temetői gyertyák
lecsurgó viaszát, hány és hány halottak napjának előestéjén, egyre fegyelmezettebben mímelve
az imába-mélyedést, a mellettem állókra való tekintettel. Mentek az évek, még folyton tavaszt
hozva. A hajdani fakeretes-faszeges gyaloglámpát egyszerre csak mért tettem le kezemből a
földre, mégpedig nem is a közelemben, hanem arrébb, egy szélfútta és frissenhajtott leveleivel
túlbuzgón hajlongó orgonabokor alá? Valakit hazakisértem, s itt a kapujuk előtt megengedte,
hogy addigi félkaros melengetés helyett két karral melengessem magamhoz. Szégyenleteset kell
vallanom, hogy ebből a minden ártatlanságával is oly gazdagon szép estből mi maradt meg –
nemcsak a fejemben – szivemben is legfájdítóbban, tehát legmélyebben szépnek? A bokor alá
helyezett lámpa; a növekvő esti szélben az egyre buzgóbban hajladozó ágak közül úgy lövellte
ki megszakadó, de mindig megújuló fényét, a friss zsendülésű leveleknek s tán már
virágfürtöknek is mozgó részeiből oly vadgyors – barbár, de mégis könnyed – ritmus áradt,
mintha egy istennő táncolt volna ott, végtelenül-megfoghatatlanul odaadóan: mert hisz saját
magát, édes végtagjait dobálta szét kifogyhatatlanul az éjszakába.
Sok lángot ismertem. Sok-sok hajlamút és természetűt.
|
Voltak ingerlő lángok, semmi gyakorlati célra nem valók s épp azért szentek,
érinthetetlenek. Gyánti nagyszüleim birkafaggyú szagú házának zugában az örökláng a kis piros
pohárban a nagy Mária-kép előtt! A krajcárokért megvásárolt öröklét! Nappal annyi volt, mint
egy ibolya. De mert sohasem aludhatott ki, mert harca épp az éjszakával volt – azért fizették,
hogy az elmúlást legyőzze – engem, a protestáns-lelkületűt is, valahányszor éjszaka az ágyban
fölriadtam, lelkemben is afféle föleszmélés, fölemelkedés kisértett, mint Pascalt a rue Monsieur
le Prince-ben: hit a képtelenben! A piros pohárban vergődő borsószemnyi láng a maga ingó
fényével Máriát – Raffaello képének vásárian durva színesnyomatán – szemmel láthatóan
lebegtette: emelte Jézusa felé!
A juhászati nagynénik és nagybácsik szobájában – Ozorán csakúgy, mint
Dombováron – a kettős ágy közelében mindenütt ott gunnyasztott, nappal lukba húzódva, de
éjszaka éber villogással, ez a mécses, megsokszorosodva, azaz szétosztódva, kegyeletéül nyilván
a megosztott juhász-nagyapai aranyaknak is.
Előbb voltam – már gyermekként – ateista, mint istenhívő. Az előbbinek
nevelődtem. A szellemi zsenialitást magyarul lángelméjűségnek hivják. S a jellemi zsenialitást?
Jellemzsenik neveltek – anyám szülei (egy pusztai bognár s egy hajdani cselédlány) a
századelőnek a napjainkban urbános-müveletlenül lefitymált kuruc-48-as fölvilágosultságában,
hogy isten nincs, amíg elébed nem áll, emberi szóval, férfi parolával.
Isten tehát úgy nem környékezhette azt a (prédikátor őssel alapozott) házat, akár
a megriasztott őzek. De a távoli gyönyörű lány, ki úgy lett anya, hogy nem ismert férfit: Mária
egyszer csak, tízéves korom körül forrón rámküldte varázsát, abban a rideg kálvinista világban
is, forrón épp attól, hogy az oly hideg volt. Hogy istennek voltaképp nőneműnek kellene lennie,
ez a szív vágya. Hogy istent nem asszonyi hasonmásra teremtette meg az ember, kultúránk
buktatója. Asszonyként, illetve leányként, aki mégis szül neked, anélkül, hogy kevesebbedne,
édes tiszta nőként ismerni meg istent: ez kísértett meg.
Ez ellen kellett mégis hadba szállnom. Mi a fő harci eszköze a kamasznak,
ösztönei tárában? Elsőként is a pimaszság.
– Mit csinálsz megint? – a felháborodott kiáltásban benne zengett az is, ami
akkor még elmaradt mögüle, az, hogy „te átkozott!” Holott csak magamon akartam tenni
némi próbát. Kiemeltem foglalójából az örökmécsest, az asztalra tettem, olvasni akartam a
fényénél.
Ördög vigyora volt, hogy épp Sík Sándor verseit, a Zászlónk egy régi – remek –évfolyamában.
A könyv a padlóra repült s aztán balképem felé egy kézsuhintás.
Nem szolgálhatott semmit – volt ilyen láng.
Megérthetjük hát, hogy néhány év múlva mit tesz ugyanaz a lélek már egy
hányiveti ifjú testében, benyitván egy ilyen örökmécs-világította rokoni szobába, váratlan
utasként egy csapat rég nem látott szép fiatal lány közé, akik a gyermekkor emlék-melegéből
ülnek föl az ágyban egy ingben sudár termetükkel, tündéri zöld ferde szemükkel? Iszonyú hírem
volt a családban: a Ma példányai s – már bécsi – kiadványai maradtak
a sublódban utánam. De ők, e soha gyönyörűbb najádok körülkaroltak, de ők megingathattak
volna. Mit válaszolhattam arra, hogy: igaz, amit már a káplán úr is beszél rólad, nem félsz, hogy
megbüntet az isten? Elvben vagyis szóban természetesen nem féltem, de a lélek alján lapulhatott
kétely. Nyilván jelet is adott magáról. Nyilván inkább neki, mintsem a fészekalja fiatal lánynak
sarkalódtam tettel is próbára tenni magamat. Molière Don Juan-jának előadásán mindig
jégcsúcsi levegő tölti meg a színpadot a tíz lépés idejére, amivel Don Juan a Kisértet-Szobor
karintését követve megindul a kárhozatba. Rámosolyogtam a lányokra és a válaszon való
gondolkodás idejére elővettem a kamasz-dohányosok fitogtatott kényelmességével egy cigarettát.
Számba tettem, fölkeltem s már csak azért is, mert a cigaretta az ajkaim közt volt, odamentem
a fali örökmécseshez, a vállam magasságában pislogott és annak lángjánál gyújtottam rá, a
csészébe irányítva a cigarettát, pontosan, hogy az olajat ne érintsem. A láng oly kicsi volt, hogy
mindenestül magamba szippantottam; eltűnt a csésze fenekéről. Élmény dolgában ilyen
istenkísértésem eladdig nem volt. Ilyen lelki erejű dacolás tán azóta sem – fűzöm most hozzá
annak érzékeltetéséül, milyen hatalmuk volt látszólag semmi lángoknak is.
|
Beszéltem tűzzel, persze, hogy beszéltem. Nincs ember, aki nem intézett
szavakat a tűzhöz. „Az istenedet!” bizonyos; hogy én is szidalommal kezdtem, szájamba
kapva a megharapott ujjat. Az elemek általában könnyen párbeszédbe vonják az embert.
Valamennyi elem közt leghamarabb a tűz. Nyilván azért, mert az ismerkedés kezdetén csaknem
minden esetben fölháborodásunknak adunk igét. Bizalommal közeledtünk egy anyaian
melegédes teremtményhez, karjába borulnánk, s ő arcul vág bennünket, belénkkarmol. Ilyenkor
minden háláról, tiszteletről megfeledkezünk… „Te disznó!” sziszegjük később, akkor
amidőn megégetett ujjunkat már nem ajkunk közé dugjuk, mert hisz az is csak hevíti, hanem a
felnőttek tanácsa-babonája szerint fülcimpánkhoz szorítjuk. Még azt a dolga-végzett
gyufaszálacskát is, amelynek giliszta-vékony parazsa oly kecsesen bókolva hajol körmünkre,
ingerült „Dögölj meg!” kiáltással vetjük a földre. Egyik végén kályha-zsarátban lapult s
így egész hosszán alattomosan átforrósodott (Tolna vármegyében az én gyermekkoromban
sirhógni névre hallgató) piszkavas másik végének marokba fogása percekig tartó kifakadást von
maga ellen.
De a kéj indulat- és beceszavaitól a hízelgés áradozó bővített-mondatait csalja
ajkunkra ugyanaz a kályha, midőn lábunkról havat rázva, kezünkről kesztyűt rántva előbb csak
gémberedett ujjainkat nyujtjuk feléje, majd kitárt karunkat, végül oldalt fordított arcunkat,
pontosan azzal a mozdulattal, ahogy hajdan anyánk csókja elé. Hasonló fokozatossággal visz
bennünket társalgásba mindenféle magányos tűzrakás, illetve mindenféle nyílt tűz táplálása;
mondatfűzésünk, szókincsünk és szókötésünk, de még füttyengetésünk és biztató
cuppantgatásunk is ilyenkor teljesen azonos az állatetetőkével.
|
A láng visszaszól. De ez csak az egyik része a dolognak. Fontosabb a fül
megfinomodása, a hallás határának rejtelmes kiterjedése, túl magának a ropogásnak – a tűz
közhasználati igéinek – fölfogásán.
A lángnak megvan a szótára. A kezdeti időktől napjainkig jegyezte s értelmezte
a föld minden részén költők, papok, jósok, próféták s vajákosok hada. Ezeket hitelesnek
ismerjük el, hisz mi magunk is valólag ellenőrizhetjük; egy gyufalobbantás, és nekünk is van
kérkedő vagy szöpögő, nagy hangon deklamáló vagy férfiasan krákogó tüzünk. Kevesebb a
megbízható beszámoló azokról a szavakról, melyeket hanghalló képességünk említett
megfinomodásának, kitágulásának köszönhetünk. Téves volna ezeket természetfölötti, még
kevésbé természeten – fizikán – túli hangoknak tartani. Hadd szakítsam meg az eddig tüzetesen
ontológiai, merőben tudományos absztrahálásra törő leírást egy darab nyers valósággal, egy
példával. Egy csodásnak is minősíthető történettel, melyet – örök tamáskodó – csak azért írok
le, mert saját magammal esett meg, tehát ha csoda is, földi eredetű csoda.
Igaz, a konyhai tűzhely ajtajának kerek lyukjai mögött villogó lángok a sötétben
–az én gyermekkoromban, Tolna vármegyében – még sárkány-fogsort nyitogattak az előtte
kuporgó kisiskolásnak. Igaz, seregestül voltak még akkor – és ott – más természetfölöttinek hitt
jelenségek. Ezzel a golyóstollal ujjam közt azonban még annyi után sem merném papírra vetni,
hogy mi érte az én kisiskolás fülemet egy este abban a sárkányfog-villogású konyhában, ha az
esetet nem írtam volna le szinte első irodalmi alkotásomul, még fapálcikába illesztett és
tintásüvegbe mártogatott jó, hiteltérdemlő acéltollal is. Zsámolyon magamban a magányos
pusztai házban. Hosszú és súlyos szöllőfürtöt szemelgettem a sárból rakott, kezdetben egyáltalán
nem félelmetes vasajtó lukainak fényében, anyám meghagyása szerint, aki a korai őszi estében
fejni tűnt el a messzi istállók felé. Egyre több héja-nyálkás szöllőszemet lökött vissza ajkam a
rothadás rossz érintésétől viszolyogva, egyre közelebb emeltem a tűzhely ajtajához a fürtöt,
hasztalanul. Ujjaim ösztönösen helyezkedtek az egyszerű tűzhely-ajtó zárókarjának
porcelángombjára, de ott meg is meredtek. Azon a pusztán minden gyermeknek a tűzhelyajtó
kinyitása volt a főtilalom, épp azért, mert a fölnőttek szünes-szüntelen nyitogatták; mert a tüzelés
a lemorzsolt kukorica-csévének Tolna vármegyében csuta néven ismert csutkájával folyt s annak
izzó darabjaiból – mert sokat kellett berakni belőlük – ki s lefordultak, egyenest persze az
odakészített csutás vékába. A tilalom ott volt a fülemben, a veszély ott a fejemben, de maszatos
ujjaim csak ott ültek a gombon várva, hátha jön mégis nyitásra parancs. Egyszerre
megemelődtek. Elindult hozzájuk hát a parancs? El. De ugyanakkor az üres szobában, az üres
házban s oly tisztán hatolt fülembe, mint napközben anyámé. Nem anyámé volt, nem apámé,
nem egyetlen ismerős nyelvről való. Ezt mondta, angyalhang igényével hát: „Na, na!”
Elengedtem az ajtócska gombját. De aztán – most már, az első hökkenet múltával arra
kíváncsian, mit is hallottam – újra megfogtam. Semmi. Kinyitom! „Na, na!” – hangzott
ismét. Kétszer, háromszor kipróbáltam még, az összeköttetés oly pontosan működött
akaratomnak s a távoli hangnak forrása közt, akár egy ki-bekapcsolható villany- vagy
telefondrótban. Aztán abbahagytam. A csodát a gyermek azonnal megszokja. A lényeget
megtudtam. A lángot félve kell becsülni. A lángot valahol védik, magáért is, értünk is. Szent
helyen kell tartani, de rács mögött. A jó és rossz semmiben sincs úgy együtt, mint benne. Azért
kéj nézni, mert ez a kettő táncol benne együtt, azaz csinálja azt is, amit a felnőttek a párostánc
valami elgondolni is szívszorító változatában mívelnek.
|
|
Az arc a viselőjéhez
|
Mottó:
– Vén arcok, bearanyozódtok…
– Ha lesz miből!
|
Az utcasarokra már mégse küldj ki. |
|
Hű szeretőnek teremtődtem. |
|
Berendezkedtem volna benned. |
|
Kar-karban kijárhattunk volna. |
Nem kellene, hogy rejtegesselek. |
|
Nem kellene, hogy rejtegess. |
|
Nem ölelődzöm össze bárkivel |
kutyafarkot csóválni szám körül |
egy biztató szóért, egy csókért, |
nem nyüzsögtetni a szememben |
|
kígyófészket, siklásra és |
|
Egymáshoz öregedtünk volna, |
elviselve, amit vállalni kell – |
Meg-megpirít, tudod mi már? |
|
Nem löksz vissza oda, ahonnan |
jöttünk, a hulladék-evőkhöz, |
négykézláb majomként makogni. |
Talpon akarok állni én is. |
Hazudsz, hogy nem dacolhatunk. |
|
Vigyázz hát, aljas. Följelentelek. |
Egyre több már, aki olvasni tud. |
Írom máris a leleplező levelet. |
Ki fogod tenni ablakodba. |
Nem úgy, mint rég a parasztocskák |
Majd én rakom ki, én, a képed, |
belevágva, bicsaknál bosszulóbban |
mind a vonást, amit a májtól, |
|
szívtől: a lelkedtől, híres! |
|
Láttál rács mögött tébolyultat? |
Vigyorogsz még, vagy vicsorogsz már |
|
|
|
S amit még mond az arc
Én tudom, én, mi szándékoltatott el. |
|
Én tudom, mi villámlik még ma is |
|
az ősi tervből, valahányszor |
jól-szeretett nők, igen: elragadva
|
|
azt susogják, megszárnyasulva |
halandónak már túlontúl gyönyörtől: |
tekintve nagy-nagy messze hátra, |
zárt szemükkel és nyílt ölükkel |
s előre meg messzebb tekintve, |
|
emlékezve vagy szomjúhozva: |
és mind e föld-teremte föld felettiekre. |
|
Megannyi vég-próba vagyok, |
|
Hová? Villámfény mosolyok tudják |
|
tartós düh fintorai közt. |
|
|
Kiket szült Katalin
Szültem volna egy mérnököt. |
Már-már világra hoztam. De előbb |
meg kellett szülnöm egy jégszekrényt. |
Akartam szülni egy tanárnőt. |
Meg is szülhettük volna, de |
csak hatodiknak, hetediknek, |
kilencediknek, mint a dédszülék. |
Meg kellett szülnöm egy lakást, |
aki pórázra vett tekintetével. |
Meg kellett szülnöm egy kocsit, |
belé a szomszédok áhítatát. |
Meg kell még szülnöm a nyugdíjainkat |
e gyermekei után fölzabál majd engem is. |
Meg kell még szülnöm temetésemet |
neki a tetszelgésre jóétvágyúnak. |
Meg akartam szülni magam. |
Meg is szülhettem volna, ha |
lehetett volna még kitől. |
|
Civilben: történettanár
Pattogva, fölszabadultan lobogott a téli kertben a körben guggoló katonák közt
a fölhasogatott barokk almárium, a századok óta száraz karszék –: kibomlott az idő fonala.
Haszon és érték kortalan (korszaktalan) lett –: mily boldogan szórta a hőt az aranykeretes arckép
is, a nagy sebészé! Meg a tenyérnyi elzevir-ek, a támogatására repülők! Óh, egyenlőség
dermesztő uralma! A hídlásban a süldő (a pörzsölésre váró) géppisztolyos golyótól adta ki vérét,
akár arrébb a két telefonista. Jövendő férfiai s női, egymásban egykor újra édenre találók –:
jégkorbeli barlang szájában álltam, az állat-melegét épp kilehellő istálló küszöbén, tetvesen,
lázasan, egyetlen társaként az ujját emelő Aldébaran-nal. |
Pusztuló ország
Készül még egy-egy gyermek. Friss-meleg kenyér. |
|
Szimatol, az ajtófélfához áll: |
tengődve valameddig még elél, |
|
|
A mester gondjai
Szögek, ezek!? Micsoda istenbarmai |
szabadultak a szakmába megint? Neked |
ezek – szögek? A rendelés szerint? Ezek |
fognak embernyi súlyt megbírni? Külön is |
üzentem, hogy minden harmadikát |
hosszabbra kovácsolják: két egymásra-tett |
lábfejet kell átüssenek s a fában |
két coll legalább, másképp: hol a – tartás?! |
Meghogy a szögfőt kalaposra vagy |
gombásra: adják meg azért a formát; |
akad a csődületben is szakértő! |
Itt álljak neki fuserolni, üllő |
s jancsikalapács nélkül, hidegen? |
Na nem! Azt a keszeget talán ezek is |
megbírják, de amazt, a zsufa köpcöset, |
meg azt a langalétát, azt nem vállalom. |
Kötözzétek oda istránggal, hevederrel, |
bánom én, derékszíjjal, szoknyakorccal, |
– megtéve amit ember megtehet – |
én, én megyek; nem fogok vörösödni |
a mások slendriánsága miatt. |
|
|
Eretnek ima
A pusztulás, a pusztulás, |
a pusztulás is szárnyalás. |
mindennek bomlása, megannyi |
Tojása héját a kikölt madár: úgy |
csattogó tollakkal eget vívsz. |
|
Az omló fal széttárja karját |
és – kettéhasadván – ledől bár, |
föllélegezve küldi vissza |
hű lényegét, amitől fal lett. |
|
Minél mélyebbről, annál egyenesebben |
suhan föl arany nyílként a zuhanni |
züllött nőből, az, ami nem lett: |
ami lehetett volna! Rothadás |
legvilágítóbban az eszme. Semmi |
szépség nem tündökletesebb, mint |
amelynek rútság volt a fészke. |
Népem, trágyával megdobáltatásod |
törli ragyogóra az orcád. |
|
A pusztulás, a pusztulás: |
Föltámadás szárny-erejével |
feszül elő csontburkából a mag |
fetrengve vívod ki magad – |
Omoljon porrá bár a boltív, |
|
Mi közösít ki, mi nyom ki magából |
bennünket? Örvendjünk neki: |
Kiszemeltettünk, igen ki s el: innen! |
Világítják az ember éjszakáját. |
|
|
Lemaradt sebesült emlékezése
Befogadott; megértett mindent. |
Noha más nyelvűek is voltunk, |
s szótárunk előbb a mutogatás, |
majd a mosoly, a fanyar, a szájszögleti, |
vagyis már mindent értő és tudó. |
Megtisztálkodott, fél törülközőjét |
szárazon hagyva. Lefeküdt, |
szerényen, felére az ágynak. |
Lecsavarta a lámpát s szótlanul, csak |
a némák szó-jeleivel, vagyis csak |
szívhez szólóan, a magányról és |
(megcsókolva egy kis fénykép üvegjét) |
arról, hogy nincs remény: |
amije volt még, megfelezte. |
Jövőtől, múlttól soha távolabb, |
élőhöz soha közelebb; akár én; |
akár búvóhelyén mind a páros állat. |
|
A démonok kezében
Két óra múlva, mondta a fegyőr-parancsnok |
s kiment. S akkor, dzsungelben sem váratlanabbul, |
hátulról megrohanta a saját |
teste: a felelőtlen testrészek, a bentiek |
– a gyermek-riadalmú szív, a pánik-hajlamú tüdő, |
a még nem emberi-uralmú bélvilág – |
s hurcolták volna bár a cella-priccs alá. |
De épp ezért ő, olyan erővel, aminővel |
világra jöttét segítette egykor, |
gyeplőre fogta, most a távozáskor, |
először is az arcvonásokat. Majd – |
csoda történt. Megállt a toronyóra. |
Kiszállt vele odakünt a városból az idő. |
De itt benn csak megcsörrentek a csajkák. |
Egy kis négyszög a szemközti falon kigyúlt. |
Gépkocsi hördült. S föltarthatatlanabbul, |
mint Neptun és Mars fénykeresztezése |
eldörrent végül a sortűz; csak már a vas, az ólom |
s néhány ténytétel s néhány vegy-elem |
|
Csatavesztés
Jelen van a haza, izzón. Mert épp most menekülnek hontalanokká |
a túlpartról a katonák, sportcsónakokon. A haza odaát maradt |
földre-zuhanva – arccal vagy hanyatt? – |
A júliusvégi mária-kék mennybolthoz |
rettenetesen illik a hullabűz. |
Korlátlan urakként – úrlovasokként szinte – köröznek |
az ellenséges biplánok mély repüléssel, |
csaknem a fák magosából lőve a réten szaladókat. |
csaknem a fák magosából lőve a réten szaladókat. |
A „Trieszti Nő” |
kerthelyiségében, mialatt a kihajtott inges beszélt: |
hatalmasan, tündökletesen |
állt talpra meztelenül ő, |
a sörfoltos zöld asztalok fölé, |
a lámpion-gyümölcsös fák fölé, ő, |
szerelmeink, a gyári lányok |
aranyló kontya fölé, és magasodott, ő, |
a szombati csillagokig tündérien |
fogolyként, két karjával hol arcát, |
hol a tarkóját védve, tudva jól, |
hogy meggyalázzák, azon véresen, |
mialatt te is, én is rohanunk |
s a gránát gúnyköpésként érkezik |
s basszus-röhejekkel örvend |
|
Szadisták és genocidák
fohászkodik, mikor üvölt, |
hogy ne legyen az ég s a föld |
|
Nem ölök, nem ez a szakom, |
de ha hinnem kell valaha, |
ki máshoz fohászkodhatom, |
|
Megvetettelek, Szörnyeteg. |
Vallottam: nem te vagy az Úr! |
S lám hozzád senki nem rebeg |
|
Alj-buta vallja s fő-eszes: |
azt imádd, hogy legyen kegyes, |
|
ti tudtok nyájjal bánni jól, |
értvén (farkas-értelmileg) |
|
Tántorgok már – no még csak egy |
csapást (várja szinte szivem) |
és leomlok és hiszek – hiszek: |
|
|
Fogyó időben
Ritkábban, egyre hatalmasabban |
dobban a szív az évben. |
Holnap |
Szilveszter! S azután? – Mélyebbről, |
messzebbről, mind melegebb múltból |
bőgnek máris a barmok az esti |
|
vár ridegen lent most a laposban. Szánon |
szálltunk rá valaha! Emlékszel? Amidőn |
új lehetett még az idő. Megújult |
– leánydaltól – még a remény; meg |
esztendőszámra a hit! Most csak a köd, |
meg a nyirkosság. Ha volna is éppen: |
mire volna a hó jó? |
Egyre szűkülnek |
a határvonalak köröttünk, a riadt |
nép fülelésében: a közelgő |
|
|
Túl a folyón
Rég nem táncolnak: rég nem döngülik |
toporzékolva földjüket: övék! övék! övék! |
Nem pörgetnek rég körbe leányt, hogy: teret! teret! |
Ki látta bár hetykén billegetett |
Besüppedt földobált öklükig. |
|
Tört hajóhaddal habok ha dülöngnek, |
temetőik dőlt fejfákkal dühöngnek: |
ránganak üdvtelenül tovább odalent – |
ki tudja már, a nóta mire ment? |
|
A többi meg, a satnya maradék, |
a bibliaian isten-űzte nép – ? |
Szétszóratott. |
Szaglászik őgyelegve |
a főtéren utolsó két öregje. |
|
|
Emelő halál
F. Feri halálát is, Mártáét is „végig csináltam”, ahogy mi halandók oly
kegyetlenül-ártatlanul mondjuk. Igen szerettem őket, elmúlásuk, valahányszor rágondolok, ma
is földre nyom. De aztán – mert hogy oly példamutató élet után oly példamutatóan haltak meg
– mindannyiszor fölemel. Így ez a két halál most afféle szárnyként lett a tartozékom,
egyenletesen váltakozó csapásokkal visznek voltaképpen csak most megpillantott szakadékok,
tengerszorosok fölött. Áron és Laci – Gara – együttműködésem nélkül halt meg, de rám a
második váltásba szív-emelők ők is. Így – hasonlóan a halak mellék-uszonyához, ráadás-szárnyaim is vannak. De hisz Járdányi és Berda is barátom volt és ők is értékesen haltak meg, mind ebben az évben! És Lajtha és Ney és Úrhegyi és Rácz, Vass,
Sarkadi és mind a csattogva eltávozottak csak Lőrincig visszamenően. Vállamtól sarkamig két
sorban is sűrűn rajtam a szárny s biztatnak távoli emlékeimmel, hogy – bátran! – gyáva csúszó-mászó, jutsz valamire majd ebben a közegben is, mint hajdan a vízben, amidőn – ússz te is! –
beletaszítottak. |
Eltűnő társak
Egy borjú, egy nyúl, egy kos, egy kutya, |
– Vitéz nevű – aztán apám, anyám |
és mind a holt hűtlen után |
el-elhagy ő is: Gyula, a – „Gyula!” |
|
Egy-egy arcmozdulat alól, |
mint rácsa mögül a fogoly |
rándul a szája, vág felém szeme. |
|
Mint régiek, ti, kutya, kos, tehén: |
kezd ő is nem lenni sehol. |
Szólíthatom, nem válaszol. |
Vagy más jelentkezik nevén! |
|
|
Vendéghölgy a kastélyparkban
reggelire, tartine-ra kenve, |
nem táplálták ezek se benne |
|
csak megye-híres bánatát. |
|
mellehúsa, a jérce szárnya |
ebédre, a gyümölcs-saláta, |
|
Megtestesülten egy kövérre nőtt |
|
szép Bánat, a nótákból ismert |
|
Bús Gerlice járkált a díszkert |
|
|
Híresek
Valahányszor csak rámutatnak |
egy hírességre: ez, ez – Az!
|
Izzó vasálarc rajta az az arc. |
|
Remény vetül rá, zászlón lesz kép, |
csodát vár – hogy üdvre vezessék – |
kiket fölötte tündökölni lát. |
|
A „híres”, ki nem érzi: mécs, de |
s mélyből jő fölemeltetése: |
szétmarja azt – épp fényével – a Kép. |
|
Mert meddig győzik türelemmel, |
kiknek a vágy csak látomás? |
S mert bármily grádicson az ember: |
igéret, egy-egy profán messiás. |
|
Mert dicsősége? Zord adósság. |
S amellyel győz majd: serege? |
|
Kik rendelték láng-trónra Dózsát |
Máglyára Husztot? Ők, a Jóság- |
szomjazók, az Igazság-éhezők. |
|
Valahányszor csak rámutatnak |
egy hírességre: ez – valóban – Az!
|
Szívére ostorütést kap csak: |
tovább! Nem tiéd, miénk az az Arc! |
|
|
Reggel, október, napsütés
Két nap lövet vad fényt a hegyi házra. |
Az egyik, melyet most emel Somogy. |
A másik, mely a tó tükrén lobog – |
mint ráadása? Bőszebb harci társa! |
|
Két fényszóró hív ki az aranysárga |
színpad-teraszra. Szemem hunyorog. |
De a szív? Nyílna! Mind szodébbra, hogy |
még, még s még melegebben! „Búcsúzásra!” |
|
Halált álmodtam. Szörny maffiát. Álnok |
imbroglio-kkal (mik még se voltak álmok). |
S e torz dráma döntött le (hős helyen). |
|
S most – kint vagyok! Itt! Végjaj után is – épen! |
S főt hajtván úgy jár halmon, habon, égen |
hálás szemem, hogy már-már könnyezem. |
|
Változat a tercinákra
Várni, éri-e érdem évnyi dolgom, |
kell menni nekem Pestre meghajolnom? |
Itt én vagyok a mű, az várja itten |
|
– halmok, habok, fák nagy terme előtt –: |
jó lett-e, rossz-e, amit végbe vittem? – – |
Felelj! Mielőtt függönyöd beföd! |
|
|
Még egy változat
Így is: teátrum! Sminktelenül hadd mondom: |
s ha visznek is! S ha ez volt is az otthon, |
honnan most – irígyen csipp-csupp titokra – |
|
a gazda, lázadó fiát, szótlan kitesz: |
megyek, fogam közt megvetést szorítva: |
velem közölni nem volt érdemes? |
|
|
|
Számadó
Őszül hajam, mélyülnek a redők. |
Több egyre köröttem a fiatal. |
Vakoskodván érzek szomjú erőt, |
legyek a legmesszebblátó magyar. |
|
Lappangó juhász-számadói gond |
susogja, nem mehetsz még, munka vár. |
Őriznem kell egy nem-enyém vagyont. |
Rám néz egy jégverés-csöpülte nyáj. |
|
…Szétszóratván, ős lápokba vonult |
hite-konok község hű papjaként |
(kit azzal áld, amivel ver az Úr!) |
|
templomtalanul, palásttalanul |
(s vívódva folyton, mit hoz ránk az ég) |
kell osztanom úrvacsorát s ígét! |
|
|
Önkritika
Hogy elvették a kalamárisát, |
tollát, papírját: esze-, keze-tétlen, |
az elzártság e kettős börtönében, |
csak most érezte láblánca vasát, |
|
torony-celláját a kufsteini télben! |
|
Aztán, hogy könyvet sem kapott: saját |
múltját olvasta regény-módra át, |
mind zordabban; ön recenzense képpen! |
|
Mennyi negély! Bókolás! Stíl-zavar! |
Nagy szó, parány tett! Vád, viszály: „magyar |
átok”! |
Szerencse, hogy nincs befejezve – |
|
S mert nem akadt egy kis ceruza-vég, |
fogával írta újra jellemét, |
|
csikorítva, csontjába, egyenesre! |
|
|
Meghalt
Különbnek lenni tenmagadnál. |
|
Koszorú
nem bírhatsz. De lobogsz még, |
szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat |
kígyóként a talaj szintjén iramítva – sziszegvén |
többször a béna dühtől, megalázott. |
|
Mint évszázadokon át a behúzott |
vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem |
nádkúpban remegő lányok közt, mialatt |
szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak |
néma ajak-mozgás mímelte a szót, |
mert hangot sem tűr a török, mert |
most igazán – nekem is, mire vagy jó, |
most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek |
|
Összemosolygás nyelve; a titkon |
össze-világló könnyek nyelve; a hűség |
nyelve; a föl nem adott hit |
tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság |
(percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság) |
nyelve; tanár-kigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka, |
összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska |
nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert |
gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert |
nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú |
főnök előtt habogó veterán |
nyelve; a rendőrőrsön azonnal |
mélyebbről fakadó tanúság- |
kassai zugárus, bukaresti cselédlány, |
bejruti prostituált szüle-hívó |
orcájú fiaid közül egy, íme: |
szólni tudó más nyelveken is, |
mondandói miatt figyelemre, |
bólintásra becsült más népek előtt is: |
nem léphet föl oly ünnepi polcra, |
oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád |
tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló |
|
|
Az ígéret megszegése
Kezd megszegetni megint az Ígéret, |
a tavaszi. „Minden lehet” megint – |
settengve jönnek a naponta más |
hőmérsékletű – a mind ember-hűtlenebb – |
|
szárnyai öblös vitorlái közt a tó fölött |
tagmozdulatok nélkül iramul |
háttal Somogynak, Somogy egébe, búcsúzó |
rikácsokkal felénk, fölfeszítve |
|
Minden lehet. Járványok. Hidegzáporú |
kilakoltatás. Sárban-cuppogó |
menetelés ökrökkel, nőkkel, el-elmaradó |
aggokkal. Vasrostélyú zsoldosok |
mi-indokolta kicsörtetéseivel, |
a tegnap még miénk-volt völgyből, csak azért: |
ott – hullong már a hó? Minden lehet. |
Varjú-versengés? Vagy géppisztolyok? Vagy |
szónok-makogás, vagy – honnan ismerősen? – |
lepra kereplők? Csengős szánok (messze, de |
tanya-rablásra vagy nászútra?) És ahol |
a hó függönye szétválik, mint színpadé: |
még távolabb már – századokra? – hirtelen |
kigyulladt sziklacsúcsi városok |
csörömpölő – pohárszékszerű – összedőlte. |
S mert nézhetsz világuknál jobbra-balra: ugyanaz |
s előre-hátra: ugyanaz: s ha mégjobban figyelsz |
szemlehunyva és fülbehunyva: |
ó-szövetségi medvecsordák |
lecammogása falni óvodásokat, |
ítéletül! Mert nincsen álom, érted-e? |
S legenda sincsen; merő elme-szülemény; |
minden való volt s csak megosztatott. |
S osztatni fog – mert mért ne gyarapodnék? |
|
S csak nem csilingelnek elő |
azok a karácsonyok, még Késmárkkal és |
Bálványossal s a végeérhetetlen |
pörgettyűzéssel, dióba, miközben |
a magányos, messzi, pusztai vén ház körül |
cerberusokként állnak őrt a kétes |
jövő ellen (föl-fölcsaholva) a |
|
|
Hegylakó
Ha jól fülelünk és jól fölidézzük |
a tavaly s még előbb tanultakat: |
megérthetjük, nemcsak indulatszavait |
de teljes mondatait is, egész tájnyelvi hangtanát |
ahogy az újra meglelt ház körül dohog. |
|
Széthányva, ami így-úgy megmaradt. |
Ahogy a nyári kacatban matat. |
|
Mindez régebbi észlelet. Wales-iül
|
csúfolkodnak a pajkos kakukok, |
nyers-angolul galambok hírlelik |
két gyerekes modern ház gondjait – |
vallja az ifjú Auden is1, mert: |
ős hangokat tanul a durva fül. |
|
Jő aztán, hogy próbálunk válaszolni |
kilépve kalaptalanul, ősz-fürtösen |
a holdtól ezüstlő lapály fölé, |
mely bokraival a szélben, mint a tenger –: |
|
Vélnek hallani léten – földön – túli hangot némelyek. |
Ilyet mi semmit. Mi csak itt: |
e földön, itt e földön, földi hangon |
tudnánk tisztázni ellentéteinket |
a földöntúliakkal is, ha vannak. |
A válasz így a szájból, görcsök útján, |
a marokba, az ujjbögybe, a körömbe tolul; |
fennhangon, így számkivetetten, |
csak a síkság tanyáin a kutyák |
fognak időnként érvelésbe. |
|
|
Hegylakó
Már-már emberi hangon, noha nem |
a mi hajdan-volt anyanyelveink szavaival |
dünnyög a ház körül s keres – talán: kér – |
bebocsátást az őszi szél. De van férfi, fehér hajú, |
ki véli ezt is érteni magányos |
hegyi házában, hol megint telelni fog. |
Nagyon öreg fáival a gyümölcsös |
beküldte messzi emlékként a termés |
a túl édeset, a gyermekkorian jóakarót. De |
mentséget és magyarázatot? Más semmit, arra, |
mért suhan így – sőt gyorsabban lám! – ez az év is, |
Pocsolya-tükröket keres mind sietőbb |
léptei alá a sík határban a hold. |
|
Istenben bízni túlnehéz már ez a szív. De tán a föld |
jóakarata… Megkönnyítené? Ám kint a ház előtt is |
mit tud meg e most fehér láthatártól |
|
mángorló hullám-hengereit Ninivék, |
Atlantiszok fölül s húzódhatsz |
Gaurizankár-i csúcsra, gondolatra: |
|
|
Tökéletes alkony
Az emberi árulás beleillik az őszi délutánba. |
A fényeivel egyre fukarabb ég jótékonyan |
növeli a magányhoz az erőt. |
Ahogy a piactérről a tanyasi tarka nép: |
oszlik több irányban is a házak fölül |
maradéka a nyári kék derűnek. |
A virágillat temetőivé hidegült. |
A fölkapált kertsarok savanyú szaga meg |
akár a frissen ásott síroké. |
|
Jólesnék már a kerti székben |
kivette könyvét is kezéből. |
De egyre lebilincselőbb az égi játék, |
meggazdagítva hitszegéssel: |
tragédia-elemként beleszőtt |
jóslattal, mely úgy villog már, hogy teljesül – |
Minden-tudón, mindenre készen |
búvik egymás melegébe a két tenyér. |
búvik egymás melegébe a két tenyér. |
Miközben |
– gyümölcs helyett, mióta már! – |
zörgő legyintést ejtenek egyre sűrűbben |
– de csak addig, míg van miből – a fák. |
|
|
A tél ellen örök forradalomban
Látom a lelkem: itt a fagy; |
szemmel látom a lelkemet, |
ahogy mellemből ki-kicsap. |
Kardként küzd értem, úgy szeret. |
|
Töményebb lettem, igazibb, |
hogy a fény s meleg itthagyott. |
Minden szervem viaskodik. |
|
Rám rontott? Hátrál a Halál! |
Kard volt? Most – ha nő a Veszély! – |
Tűzkígyót vet az orr, a száj. |
|
szentek szájából libegők, |
melegért, mihelyt vacogok. |
|
És páncéltoronyként forog |
szívem a hó és jég fölött |
|
isten jussunkért, emberek: |
|
ki egyszer a világra jött! |
|
|
Szél s hó s düh
Köd-dzsungeléből ki-kifutva |
tigrisként a tó vicsorít, |
csapja felém a beton-útra |
|
|
(Szél s hó s düh… De dunyhamelegbe |
Izzó kályhát lelek magamban, |
|
S a többi! De mint rég, ha dacban |
s a torokban az „igazam van!” |
|
szél s hó s düh közt – ős-honi nyughely |
heve vár, ha szemem hunyom; |
szívemben éden ege gyúl fel, |
ha a szörnyeket kicsukom. |
|
|
(A lét-szégyen! Ősz-haj szelével |
kinti, nem emberi, az egyre |
|
Ez a tél űz! E hó-zúzos haj |
aggkor idő: e semmi konccal |
|
Jéglapok fogcsikorgatása. |
De a Lánglopó dühe vár, ha |
– bosszúja! – pillám lecsukom. |
|
|
Őrködők
Ki magas kort ér és – mert annyiszor hallotta így – |
körbe tekintve már csak csúcsokat keres, |
mert emlékezetünk végül biz egybeolvad |
az emberiség emlékezetével. |
|
Ím itt falunk kocsma-dombján a szombat esti |
szokásos hullák, véres ingben – de föntebb, amott |
Trója ledőlten is magas mellvédein |
még ifjan – nem vakon – Homérosz |
arcra fordítva saruja hegyével |
egy-egy megdalolandót. |
S ahogy a sötétség |
növekszik, akként villog elő egyre több |
mécs-fény – toronyból, virrasztó szobából? – |
van úgy, hogy csillag-magasból. |
van úgy, hogy csillag-magasból. |
Míg köröttük |
a homályban egy folyamként (csupán |
lármáik révén megképzelhetően) |
lónyihogásos, kerékrecsegéses, |
bőgő-bégető, oá-oázó sereg |
csak annyit födhetvén föl egy-egy arcként, |
amennyi épp e mécsek fénykörében |
– Firenze, Stratford, vagy – lám! – ős Kolhida alatt? – |
hal módján földobódik, úgy pedig, hogy |
meg is látják az őrködők, a – mondd! – |
mire is őrködők? Oly éberen? És kinek is, és |
mi végre készítve tanú-jelentést? |
|
Hazudik, aki csak azt mondja: nem dereng |
minderre semmi magyarázat. |
Adtak – adhatnak – biztató jelet |
– nos, bizakodót inkább – |
innen-onnan is állhatatos őrködők |
s úgy tetszhetik a többieknek, |
hogy csak még magasabbra, még |
távolság-alázóbb csúcsokra kell fölérnie |
mulandóságából zord emberi fajunknak |
és megkönnyebbülnek a redők, meg |
a tövis-koronák az ősz homlokokon. |
|
|
A fecske és a falevél
Egy fecske megcsinálta a tavaszt; |
meg mégis a csüggedt fejek fölé. |
|
oly szívemelő boltívekkel, |
hogy kéz a kézben bizalommal |
közeledtünk a fénylő csarnokokhoz, |
|
a merész mennyezet alá, melyet |
tágas-magasra épített föl, |
– szabadon lám! – a friss tekintet. |
|
lehetett volna újra amiképp |
a fecske fölírta az égre? |
|
Mert a kapu csak a diadalé lett |
és semmi másé, hisz tudod; |
lépcső vezetett a márványküszöbhöz, |
de a lángoló küszöbön túl |
ismét a síkság, ismét a számkivetés, |
most szaharai fényözönben. |
|
Fölkelt a város: mint a rokkant, |
megvetve hátát kolduló falához, |
tenyérrel segítve magát – |
|
egy teljes hétre, nem először, |
de tán utolszor, az a koldus, |
ekként a szülő ágyéknak és a sírnak |
légvonatában lengő fürttel. |
|
Bátrak lettek az asszonyok, |
noha tudták már, hogy a szerelemből |
más nem maradt meg végül, csak a tőrdöfés |
s el nem áll egy percre sem utána |
a vérzés, mint a Szűz szivéből; |
noha tudták: messzebbről nyúlik az a penge, |
noha tudták: csak pribékek vagyunk, hisz |
árvák lesznek már akkor is, ha szülnek: |
szemünkbe mondták, hogy szeretnek. |
|
Bár érintette homlokunkat |
babérlevélnél biztatóbb becézés, |
kapott tenyerünk néha büszkeséget |
többet, mint reszketeg mestereinknek |
búcsú-parolájából, miután |
körüljártuk a szobrot és a tornyot, |
a zenemunkát és a fölkelést |
és mind a művet, amelyet mi tettünk, |
vizsgadarabokként a gyúrható |
|
Addig tartott a győzelem hát, |
míg átvonultak diadalívünkön |
a reggelek, ringó szurony-menetben |
reményt villogva távozón is – |
Hogy is nyelhettünk volna győzedelmet, |
hogy ha küzdelmet sem haraptunk? |
|
Egy fecske nem csinált tavaszt, de |
az első falevél a ház fölött |
már repülőkről leszórt hadparancsok, |
az általános visszavonulással. |
|
Fát vág, burgonyát vermel ismét |
a férgek föld alá huzódnak; |
aztán a waterloo-i pánik; |
aztán a Szent-Szövetség hómezői. |
|
Soha ily bátrak nem voltak az asszonyok. |
Nem a Pap, nem a Vezér, nem a Bíró |
tartotta egyben a didergő hordát, |
a még csak százezer éve igyekvőt, |
szélén gyerekkel, kutyával, malaccal. |
Szemünkbe mondták, hogy szeretnek, |
az égi testek rokonai ők, |
a táncosnő-trikó, az orvosi köpeny alatt is |
ciliciumi vércsöppeket gyöngyözők, |
a traktorvezetés, a szénlapátolás |
közben is ember-áldozatra vontak, |
ihatnéka szerint a Holdnak, |
a meddőséget-nem-tűrőnek, |
szemünkbe mondták szennyezetten is, hogy |
szeretnek; szerettek; szerettek volna: |
képesek lettek volna mégis élni |
az ősi csillagközi ár-apály |
törvénye szerint is e földön. |
|
Hisz nem mentünk át a kapun, |
nem léptünk túl kis köreinken |
s kezdődött a forgás elölről |
|
„Most tél van és csönd és hó és halál”. |
Megírom ezt a levelet még |
Pathmoszból, testvéreim, mialatt |
„vak ügetését eltévedt lovasnak” |
nyáron fehéren, télen vörösen |
világolt az estben a szülőház ablaka – |
télen, kezdődő hóviharban. |
|
|
Párbeszéd új házasok közt
Megvoltál bennem már előbb, |
|
vajon a vágy is csak mélységesebb |
|
úgy is, mint a biblia mondja. |
|
Igen, csak fölismertelek. |
otthonian, mégis csodásan, |
mint mikor fölgyullad a villany |
|
a kéztől, mely tapogatott, |
a rég látott vidéki házban. |
|
|
S az a vágyam: holtomiglan. |
|
Fényben-sötétben, tündöklően – |
itt vagy e termékeny tükörben. |
|
Ércöntő formáimból támadt |
|
szobrom, ki-kilépsz, föl-alá jársz. |
De megszelídült szárnyas állat |
Hisz bennem hangzik csak igazán a hangod, |
Az én pulzusom löki – hallod – |
|
hogy dallama helyes legyen. |
|
A holnapok üresen várnak. |
|
De múltad sincs már, ha kibocsátlak, |
|
A messzeség sem messzeség. |
Fogaskerékkel a fogaskerék |
forog oly egyszerűen, miképp |
gondolattal a gondolat, mióta |
nevetéssel a nevetés, mióta |
körét először megfutotta. |
|
Teletöltődöm mindahányszor |
a világgal, mint egy pohár bor, |
ha szívem kedveddel teli. |
|
|
Bennem láthatod úgy magad, |
hogy méltón megtetszhess magadnak. |
nagylelkű én, a mindenséggel. |
|
Ekként lel visszhangot szavad, |
olyat, hogy eloszlik a kétely. |
|
Pórázon vagyok, annál szorosabban, |
|
úgy ember az ember, ha társa van. |
|
Hidak karfáján, ló nyakán |
az én kezem is végigsiklott, |
jó-ívű kerékpár-kormányon; |
bár kétségbeeséssel szívemben: |
helyeseltem, szelíditettem, |
ezen a miránk bízott bolygón. |
Hogy otthont leljenek a nők, |
arcvonásukból, bármi torzak, |
fészek rakódjék a mosolynak. |
|
teljes egésznek akkor látlak, |
|
Szabad emlék marad utánad. |
|
|
a kavicsokon, tette dolgát. |
Haladtam gyors járó-kelők közt |
a városokon, én is egy csepp. |
Villogtam, láttam: érlelődtek |
Jólesett magyaráznom annak, |
akivel kar-karban haladtam. |
Mint gazda-pár búzamezők közt, |
amelyek vasárnap is nőnek. |
|
Megállt szobrászi mosolyom |
gyermek-fejeken: mint lehetne |
Jött belém minden lecke: váltak |
ujjaim is, a kővel küzdők, |
asszonyi keblek hajlatától; |
bögyükön szikrázott föl a remény, |
igen, a fény az éjszakában, |
melynek hajnala a jövendő. |
|
Beléptél, és a fa, amelynek |
azonnal virágozni kezdtek, |
azonnal gyümölcsözni kezdtek, |
sátrat bontottak azonnal; |
ujjbögyeim máris etetnek, |
szemem szilvái neked érnek, |
dalos madár szólal a számban. |
Naponta megtermem, amid kell. |
Csodák jönnek, tilalmak tűnnek. |
Tied lehet ismét az alma, |
|
Ki fog tisztulni a vidék, |
ki az ember meggyötört arca: |
hittem nem egyszer, mikor én |
ébredtem föl előbb az ágyban |
vén várost átszelő folyókra: |
|
Egy szív: fél szárny. Most már repülhetsz. |
|
|
Tisztulók
Ez a csokor vers a Tiszták első, verses változatának mindmegannyi
külön is megálló részlete. Ami így – drámai cselekmény nélkül – is összefűzheti őket: az albigensek hitvilága. Ez –
hasonlóan korunk némely eretnekségéhez – nem ismerte el az eredendő bűnt; a testnek így eredendően
megbocsátandó esendőségeit a lélekvándorlással vélte levezekelni; elválasztva mélyrehatóan a szerelmet a
szeretéstől.
Corba magában
|
Mottó: „Mosolyodék azért Sára magában, mondván: Minek utána megvénhedtem, mimódon adnám magamat testi gyönyörűségekre?… De mondá az Úr: Nem mondasz igazat, mert mosolyogtál.”
Mózes Könyve 18. 11. 15.
|
Mivelhogy bezárulhat ott alant, |
mivelhogy becsukódhat rajtam az a száj, |
mellyel kit is táplálok én: |
|
Mielőtt bezárulna rajtam ott alant, |
mellyel egy kis jövőt ehetnék, |
az emberevő száj, amellyel |
táplálnom kell a halhatatlant |
(Szörnyet? Megváltót?), de amellyel |
kaptam magam is egy-egy korty jövendőt: |
futni szeretnék, kebleimmel, |
elmenekülni, combjaimmal, |
mint hajdan jégverés elől, tűzvész elől |
csibéimmel, gyermekeimmel. |
Veszély kígyó hangja mögöttem. |
|
ha másban nem, a lerogyásban, |
föltámadástalant, de mégis |
Mindenem ebben a batyuban. |
|
|
|
Corba vallomásai
Megnézett jól a két szemem, |
kinyílt rád az a két szemem, |
mely kebleim hegyén ügyel- |
neszel a vakok ösztönével, |
tapogatódzik világtalanok |
hogyha nem túl azokon is még. |
Beléd néztem tíz ujjam hegyével, |
mielőtt hozzád értem volna, |
új házat fölfedező ebként |
tudott futni birodalmadban |
nyelvem múltadban és jövődben, |
tagonként megszámláltalak, |
|
Bukásaidról, de buktodban is |
föl-fölcsapó reményeidről |
dadogó szíved itt beszélt |
fülelni tudó tenyeremben, |
mielőtt hozzám értél volna, |
bennem volt már a gyermeked. |
|
Achillesszé fürödhetsz ebben |
a befogadásban, e tekintetben, |
mely inni tud és enni tud, hogy |
– anélkül, hogy fogyasztana – |
magába vegyen, mint a föld |
|
|
|
Corbához a haldokló dada
Megbánnom sokszor lett volna okom, hogy |
magamba eresztettem őket, |
„erőszaktevőimet” – előhírnökül? |
végül mégis együttpihegtem, |
húnyt szemmel is eget kutatva |
csillagért? – bethlehemiért? |
Idősödve, persze, mind kevesebbszer |
villant velük fény abban a mérhetetlen éjben, |
ami a bőrünk alatti haza. |
Fájdalmak cikáznak bennem ma is, de |
vajon nem kín előzte akkor is |
nem nőstény-szűkölés a rég áhított nyugalmat. |
Félek, de ismerőst várok magamba. |
szétszaggatja a férfit a halál, |
|
Amiel udvarol
Ez itt már válasz is nekem. |
És feljebb is és lejjebb is. |
Ez már jó vezető utam elém. |
|
Néma maradhatsz, vak, süket. |
Szót érthetünk a leglényegesebbről |
|
Ez itt már egy szimatnyi hegyi lég |
a várbörtönbe, ahova anyám |
Ez itt már agár-szippanat a rétre, |
sas-légvétel a fenyvesekhez, |
az óceánhoz, a szigetvilághoz, |
ahonnan kizártan lettem bezárva |
|
Légy áruló, foglár leánya, |
szemben az alpesi zuhogókkal, |
|
|
Azalais vallomása
Nem érintettél s máris mozdul |
minden tagomban körmeim hegyéig, |
máris minden mozdulatomban. |
|
hálóba fogtam mosolyodnak és |
hal-suhanását, madár-surranását. |
Belém vonultál azonnal, hogy |
tenyeremben éreztem ujjad, a nagy |
nyitány első kürtharsogását. |
|
Bőrömön szívemig érezni ujjad |
teleteljek. Édes új formák |
világosságát várja méhem, |
minden kis porcikám sötétje. |
|
Betelni súllyal súlytalanná, |
|
|
Zászlódíszben
Nem megszerezni, nemcsak azt; hanem |
|
Nem betörni városod kapuit, |
nem az volt a diadalom, hanem |
lámpionos körtéri tánccal, |
|
járdán rohanó gyermekekkel |
|
|
Élünk. Bólong az őszi lomb, |
útjuk végére érnek a gyümölcsök, |
|
esésük elé (mint a szívek) |
|
hulltukban is használhatóan, |
|
|
Corba elalszik
Megtörtént, madár szállt belém; |
megél földben is, vízben is. |
|
Corba igaza
„Megcsaltam”, mondják, „ringyóságból” |
Őt, akit igazán szerettem, |
akivel egy mederben folytam, |
akitől mint a csepp a csepptől, |
nem váltam: nem válhattam el soha |
s akkor sem, egyetlen ízemmel. |
De más, mint ringyó már sosem leszek, |
bárhogy fogom csak még jobban szeretni. |
Hisz az vagyok, az – tébolyítva – |
bezárva, bekötözve tébolyultan –, |
az vagyok, amit cselekedtem; |
amit egy perc mívelt velem, |
nem kérdezve, mit akarok. |
|
Perella Corbához
paráznán gyorsuló ütemben, |
úgy rángott (láttam) a halállal |
a lelőtt vad, a sebesült bogár, |
széttárva, égnek vetve tagjait |
s a katona: vad-kori a döbbenet: |
a végső: a végképp elragadó- |
odaadó percek miféle ősi asszonyit |
hoznak a férfinak? Miféle |
férfiúit az asszonynak? Miféle |
köz-szégyenű látványosságra lök oda |
a „család tagjai előtt” bár az a már |
nemcsak földi: föld-előttit sejttető |
egy-létbe visszaközösödés? Öleltem |
halált és voltam magam is halál, |
kortyokra; részegülni! Szigorúbb, kietlenebb |
éjszaka vár most! Semmi társ! De még |
együtt vagyunk magunkban. Védeni |
szeretnélek? Vagy szoktatni vajon? Veszélyben |
bizonyul meg, ki meddig bír szeretni. |
mélyebben, végzetesebben (mert |
árvábban), mint az istenek; a jött-ment „istenek!” |
|
Amiel kérkedése
Más lett mindjárt, mihelyt |
Tiltakozásul? Oly vakítón |
gyúlt villámfényre az igazság, |
hogy már nem róla van szó többet, |
nem is kettőnkről? Szörnyebb |
ítélet mondatott ki – rég talán s még |
mikor nem is ismertük egymást |
s ez csak a beteljesedése |
Tudta, hogy nincs segítség. |
De azt se lelhetett már, könnyet. |
Tudta, csak kínok jönnek. |
|
Corba búcsúzik
Szíven szúrtál: most szabadítasz. |
|
Pontos döfés: nyitotta cellám. |
|
Dől a sötét alám szívemből. |
|
Szíven szúrtál! Cellát nyitottál! |
|
|
Utószó
A vers két fordulóval készül. Az emberből egy közlendő kitörekszik; külön létet
akar, az emberinél is tartósabbat. Ha ez megtörtént, a lélek megkönnyebbül, de elsietett a
hasonlat, hogy a szülő nők példájára. Ami világra jött, nem mindig maradandó; még nem mű.
A második forduló teszi azzá. Alkotója voltaképp itt vizsgázik; itt teremt.
A két folyamat legtöbbször egyidejű. A költő az „ihlet” anyagát már tudatos
munkával is rögtön alkotássá formálja; befejezi a verset. Ám nagyon sokszor – korunkban egyre
többször – nem tüstént fejezi be. Vagy nincs megelégedve azzal, aminek papírra vetve formát
adott. Esetleg papírra sem veti. Még az sem jelenti, egyáltalában nem, a közlendő elvetélését.
Egyik, nagyon is gyakori módja a fogamzás lezajlásának. Rengeteg a művészi alkotás, amely az
élmény befogadása után hónapokkal, évekkel, évtizedekkel jő napvilágra.
Az érlelésnek vagy a hibernálásnak ezt a jogát szépírónak, zenésznek, festőnek,
mindenfajta művésznek megadtuk. A lírikusnak, jó ideig, a legkevésbé. Tőle az őszinteség és
a remeklés egyidejűségét kívántuk, mégpedig rögtön. A mélylélektanénál beljebb ható
levetköződést és rögtönzést.
E kettő mind nehezebben társul: a lélek is, a világ is mind mélyebbről nyújt csak
magyarázatot; a felület képei mind elégtelenebbek. Az élmény befogadása lehet pillanatnyi.
Mind gyakoribb, hogy művészi kifejezése ne csak rögtönzés legyen; ne puszta naplószerű
teljesítmény. A modern líra – a mély-tudat mintájára – a mély-tudatosság jegyeit mutatja. Annak
ellenhatásaként, vajon oly messze haladt a szabad képzettársításnak és az onírizmusnak a – láz-és a félálom nyelvének – világában? Annak folytatásaképpen.
Mindnyájunk igénye – nem csupán költőké –, hogy ne csak világlátásunk legyen
tárgyias, hanem önszemléletünk is. Hírhedt befeléfordulásunk is. „Modern” költők a
világtörténet minden szakaszában voltak. A mai modern – előrelépő – költőket semmi nem
buzdítja úgy a jó célú egyéni versengésre, mint épp látványos egyéniségük levetése,
megkülönböztető híres énük útszélen hagyása. Mint az, hogy váltott lélekkel is tovább, tovább.
És ez nem nemzedéki jellemvonás. Az idő követelménye; hogy lélegzeni tudjunk az idő minden
rétege alatt.
Mindehhez – magamra fordítva a szót – e könyv összeállításakor támadt
hozzáfűznivalóm.
Sose tudtam, és ma még kevésbé tudnám verseimet felelősséggel időrendbe
sorolni. Ezt nem is tartottam soha lényegesnek. Közlési vágy – főleg azonnali – különösképpen
sose sarkallt. Kezdettől fogva gyakran megesett, hogy még befejezettnek érzett versemet is
félretettem, nem egyszer azon első alakjában, letisztázás nélkül, s csak esztendők múlva vettem
elő. Még többször megesett ez olyan írásaimmal, melyeket be sem fejeztem, elfeledtem s később
papírhalmok aljából a véletlen vetett elém. E kötet darabjai közt is van, melyek kezdő szakaszait
tíz-egynéhány éve, befejező szakaszát pedig az idén írtam le. Folyománya volt ez is annak, hogy
– noha jellegzetesen lírikus alkatnak tapasztalom magam – kínosan idegenkedtem személyi
dolgaim úgynevezett kitárásától. Becsvágyam kezdettől nagyobb volt annál, hogy csak magam
tárjam föl; valamennyiünkben – magában az emberben – vágytam meglelni a föltárásra
érdemest. Hogy ez a mélyebb lírai természet hozott-e aztán eredményt, ennek során nem a
keletkezési időpontja számított, hanem egyes-egyedül formába öntésének dátuma. Nem a mikor
tehát, hanem csakis a miképp.
Honnan fakad föl vajon már most, milyen mélyből jut fölszínre bennünk, az a
lényeges, ami alakot, megformálást kíván? Van, ismétlem, ami húsz-harminc év előttről. Van,
ami húszéves – még az is lehet, hogy húszhónapos – korunkból. Mondjunk le ezek lírai rendű
megjelenítéséről, pusztán azért, mert megkerülik a tudat uralmát? Kár lenne. Mert hisz minél
idősebbek vagyunk, annál több lehet a nehezen megragadhatóra nemcsak az igény, hanem a
tapasztalat is.
Kik jöttök, évek – évek?…
Egy év után vonok versre papírt elébem. |
Visszanéz a betű rám, fekete a fehéren: |
|
Különös testamentum! Magamnak is titok még, |
hogy végső vallomásként szivemből mi iródnék, |
|
Jó volt-e, rossz-e élni? Hol ezt, hol azt sugallja |
s a vén száj változóbban, akár a kisded ajka |
|
aszerint, hogy viharba suhan-e ama Sajka, |
|
Ura vagyok-e még szavaimnak? Beszélek, |
szivem vall-e még híven? Vagy – kín közt – már a Végzet |
|
Kik jöttök, évek – évek? ne csigázva, oh pribékek, |
|
Úgy igaz: nincs, hogy ennyi – s ilyen! – utak után ne |
miért is nem terül el, sőt lépdel még tovább? Te |
|
|
Várakozások
Várakoztam. Talpammal vertem |
a földet: iparkodj, jövő! |
Fektéből csökönyös bivalyt, |
rugdaltam rest Históriánkat. |
|
vártam izzasztó napsütésben. |
Jártam le s föl előszobákban, |
nem másként, mint rács közt a vad. |
|
Áttetsző kezével kezemben |
vártam ősz mesterem halálát, |
fölfogni még akkor se birván, |
hogy lehet úgy, hogy nincs remény. |
|
Vártam rendőri vallatásra, |
míg – csattanás és – fölüvöltött, |
|
nem zsebemben, csak koponyámban, |
sorozó bizottsági döntést |
kézzel födve férfiasságom. |
|
Vártam klinika folyosóján |
szövettani megállapitást. |
Vártam gránát-találta háznak |
pincéjében, ledől-e ránk is? |
|
De meddig lehet várakozni? |
Meddig szabad még várakozni, |
|
Hittem, hogy mint idomított eb, |
Várakozni, szinte vakon, hisz |
várakozni a végső bástya. |
|
Várni, az a mustból a bor. |
Várni, az a kenyér, ahogy kel. |
Várni, a rend jut uralomra. |
Várni, hisz rossz is elmaradhat. |
|
Elfult szívvel vártam a lányra, |
lépjen ki már a varrodából; |
egy kis megváltás szállt felém, mig |
futtában föltette kalapját. |
|
Rabtartóm volt, szoros pórázú, |
mind, mind, aki megváratott, |
aki magamtól visszatartott. |
Örömre is kinlódva vártam. |
|
Vártam anyámra: hazahúz majd |
szánkón a szél-örvényes pusztán. |
Vártam gőzhajók érkezését. |
|
Vártunk vissza katonatestvért, |
hadifoglyot és számüzöttet. |
Vártam jó hírt szülőszobából. |
|
Várakozni: zabla a szájban. |
|
De pezsdítő korty szesz is. |
|
Várok és várok. Hogy befutnak, |
mint vonatok, új események, |
föllépek és már mozdulatlan |
szállok rég áhított hazába. |
|
Mint fennsikon az árvalányhaj, |
lengnek az ősz fürtök a szélben. |
Magányosul a vén. De vár még. |
Mit vár? Ne kérdezd. Nem halált. |
|
Szeretem a gyümölcsfát, melyen |
előbb van virág, mint levél. |
Vártam, hogy mint a rügy s a bimbó |
versenyt fakadjon tett s igéret. |
|
Vártam úgy: puskacső meredt rám |
és puskacsőnél hidegebben |
hiúz-szeme az ölhetnéknek. |
Vártam még egy, még egy, még egy szót. |
|
Vártam s lapult, s dermedt, de bárhogy: |
úgy várt, vert szivem, mint akit |
nem semmisít meg az a perc sem, |
csak rettentőkről okosít meg. |
|
Várni: madár így lesz tojásból, |
szorongásból szárnyaló eszme, |
csak őrizd a keltető fészket, |
tartsd forrón a várakozást. |
|
Profécia nemcsak komor van. |
Voltak jót jósló szellemek. |
Szálltak máglyától is, keresztről |
|
Várt a család esőt, majd épp úgy |
mint a szív-verés: igen és nem, |
úgy vár élő ellenkezőt is. |
|
Néztem az utca-sarki órán |
konokan hogyan közelített, |
kitépett pókláb-rándulással, |
mi el volt rendelve reánk. |
|
Várni: légvétel a jövőből. |
|
Maholnap nem lesz hirmondó sem |
közülünk, akik hangos szóval |
nyaggattuk a sorsot, akár |
apánkat, ha városba készült. |
|
Vártam ágyamban forgolódva |
torony s kakas szavát az éjben |
s szólni fog tovább a kakas |
és őrködni fognak a tornyok. |
|
Előbb csak egy-egy bontott szárnyat |
kortársaim madár-rajából. |
De most már zeng az egész erdő. |
Ürülnek a fészkek, az odvak. |
|
Csak együtt várni volt vigasz, |
tettre készen ama Jövendőt! |
Egy-egy nemzedék: egy közös |
|
Nem lesz hiába várakozni, |
élesztgettem hülő türelmem, |
forrnak, mint tűzlapon a bögrék, |
főnek nyers tervek ehetővé. |
|
Lobog a tél őszült hajával, |
mereszt véres szemet a Nap. |
De nem mindig az lesz a holnap; |
tegnapok futnak ilyen arccal. |
|
kikkel egy-egy diadalt vártunk; |
velük lettem testvériségben |
|
A közös baj, közös remény |
legvérszerintibb két szülőnk. |
Ahogyan a méhből a magzat, |
úgy tartunk egyre uj világba. |
|
Nem holt szakadék minden várás. |
oroszlánt szövetségesemmé |
és szörny esélyt Józsefként kútban. |
|
vártam mégis: mi végre várunk? |
Mert hinni tud, ki várni tud? |
|
Lobog a tél őszült hajával. |
Hátrálna barlangba a szív. |
Könnyén át fürkész ki a szem. |
Zárul a száj: melegét menti. |
|
Nemcsak a te akaratod hat |
Dolgoznak titkos viszonyok lent, |
lentebb, mint tűz, föld, jég alatt. |
|
Mint horográndulást a horgász, |
lestem, mit ad föl az a mély is, |
hova leszállnunk a halál tilt. |
Szivemet kapkodta a sodrás. |
|
Sok várható még mi magunktól. |
Megszólalnak, mint kisdedek, |
kompjuterek, számoló-gépek. |
Jöhetnek nem-várt válaszok. |
|
fagyos szemben, fa-szálkás arcon. |
Feszengve az emberi bőrben, |
összevont szemölddel, szivósan. |
|
Robbantott sziklát, trónokat |
szívbe fojtott türelmetlenség. |
Forgatott malmot jó búzának |
habzó harag, sziszegő bosszú. |
|
Vártam konokan, mint a fényre, |
ha dereng a kórházi ablak, |
s valahol már ajtók csapódnak. |
|
Szalad a tél szürke hajával. |
Őrzi melegét a csukott száj. |
De nyílik, lélegezni kell, |
szívni kell így-úgy a világot. |
|
Vártam csak még egy perc halasztást. |
Vártam, ne legyen több halasztás. |
Megtanultam állatként várni |
és hogy ne várjak, mint az állat. |
|
Vártam levél s pénz érkezését, |
Vártam női zokogás végét, |
|
|
Fémjelző idő
Pénzen császárfőt, midőn már kopottan |
s kőarcot, mit porlasztó Nap s zúzó Fagy |
láttam máson is a Perc meg a Korszak |
|
kemény fog- s kéznyomait. |
|
S dalokból is! – mennyi szépség, erősség |
(s igazság így!) – ha hozzányúl az ember |
úgy vers a vers, ha már neve-nincs száll föl |
|
s hull, mint közkincs eső. |
|
Eltünt a bölény, de az ősi barlang |
kiált, idáig, tollamig, te is csapd |
Küzd a vár és küzd az oltár, amig csak |
|
Beszélj öreg arc tükrömben. Csatázz csak |
fogdosott, mocskolt szív, tán fölemel még, |
bámul a földnép s bán – hogy összetörték – |
|
aranyon Arcot (és Nyomot). |
|
|
Kisértet
Ma délelőtt a lég üvegszerű. |
Üvegfalon s új üvegfalon át |
hogy – este bár szívem majd szétrepedt – |
|
Hódolat a szigeti Zrínyinek
Elvész ki megadja magát. El az is. Tehát |
vissza a csűrt-csavart föltételekkel is, hogy |
„szabad elvonulás” meg „biztosíték” – |
A fölvonulás útjába esik a vár. |
Meg kell szerezni; tudjuk; selyemzsinóros parancs. Tehát |
bármily esetben az várhat, ami |
Temesvárnál Losonczira – Tehát |
tehát, tehát – nyújtsd még egy töltetért |
poharadat a szivélyes háziasszony üvege alá, |
fogadd el a készséges ifjútól ezuttal is |
s lebegj, mintegy a füst hullámán, ringatódz |
az emelkedett társalgás hab-mormolásain, hogy |
mi is az uj lirai és drámai |
jelképiség Beckett (és Maeterlinck) nyomán – |
csak nem megadni magadat egy másodpercre sem, |
egy tized-másodpercre sem, |
nem egy barázdát sem, egy talpalatnyi |
hátrálást sem, függetlenül, hogy |
jő-e vagy nem a császár fölmentő hada, |
van-e had egyáltalán, van-e császár, |
az legalább a lenti locsogások, |
a fenti árulások közepette. |
|
Mi készül?
Nem bizonyítja a régi hitellel |
a falilámpa, a tűzhely, az óra, |
hogy a vizsgáztató próbák után is |
kitartanak velünk; hogy érvényes a vásár, |
a rabszolga-piaci, mely után |
hozzánk kerültek. Állong félszegen |
a ruhásszekrény s jó igavonóként |
láb-váltva szinte az asztal. Fülelnek, |
főleg (a székek is), ha szól a rádió. |
Hadüzenet vajon, az ismert indulókkal, |
hogy száguldjanak ismét a lakásból |
szétfröccsentve az ablaküveget? |
Vagy himnusz mégis? Távoli iskola-dalkör? |
Fülel a teljhatalmú gazda. |
|
Sistergő rózsa
kinyúlva vissza a nyárnak hódol, |
|
Jeges rajukkal hogy be ne lepnék, |
űzné a fehér darazsat, lepkét: |
Úgy pusztul – szinte sistereg. |
|
Na és te? És te? Küld fagyos eszmét |
nyári szivünkre zúzós öregség. |
Pillog a szív – nincs tél, ami |
|
…Hull, hull a hó s fog hullni csak eztán. |
Fejet dug, fart vet a nyáj a pusztán. |
S pásztora? láttad utazó: |
gyúrta síremléknek a hó!… |
|
|
Egy rokkant jegenyéhez
Haladunk; mindenki öcsénknek, |
Aztán: nincs itt sem több rokon-ház. |
|
Előtted kocsiztam apámmal: |
Visszatisztelgek, ifjuságom |
|
Hol vannak bajtársaid? Akkor
|
Míg el voltam, ki veszített még |
itt is – itt is! – csatát! |
|
|
hogy multtá lustul a jelen: |
|
|
A gépész fiának fülével
Pöfögésével egy diesel-motor, |
kattogásával egy malomkerék, |
csöngésükkel szorgos kovácsmühelyi üllők |
csépelték messze az időt, az érve-érlelőt, |
a napközit: az embernek valót, kivervén |
(mint akkor még a gazdák is, kézicséppel) |
magvat belőle, „életet”, izlelhetőt – |
Aztán, nagy ritkán, még távolibb vonatok. |
|
Nem mentek üresen a nappalok |
e régi tájban, mely úgy szülte meg |
az embert, hogy helyben föl is nevelje! |
Így e vízmalmok, cséplőgépek, gőzfürészek |
mintegy zsákokba számlálták a perceket |
– a meleg évszakok szapora perceit! – |
s így ősszel a komoly apák a csűr felé |
buzaszem-milliókkal vállukon |
sebezhetetlen hősökként haladtak, |
sőt valamiképp halhatatlanul, miközben |
kint a megint esős határban őslényszerüen |
dohogtak és dülöngtek párosával |
az óriás szántó-lokomobilok! |
|
|
Estefelé a munkájuk-tudó zajok |
sorra – mintegy intésre – megcsöndesültek, |
aztán az éjben már, úgy elheverve |
egymás mellett, mint az ökrök a karámban, |
füleltek dolog-inditó uj tülkölést. |
|
Ha kedvező szél fútt, hajnal felé |
nagy messze megrándult a láthatáron |
s kigyódobálódzással átvonaglott |
a még homályos égen s épp olyan szivünkön |
egy-egy világszéli harangszó. |
Borjádról, Pálfáról, Bikácsról! |
|
|
|
Correspondances, összefüggések, megfelelések, csatlakozások, ráütések Dél-Tolnában
Végigment incselegve a szöllővesszőben a nyár. |
Végigment Bépapnéban is – most mit tegyen? |
Zúg Boreas! Esik!… Eresz alá beáll (a nyár), |
benéz a könnyük-szipogó ablaküvegeken. |
|
Honnan a dédszülők rajzása folyt
Vaskerítéses fehér kriptasor |
minden utca a csinos faluban. |
A rózsa szagtalan: nincs ráhajolni legénybajszos orr. |
Menyecske sincs; az udvar mennydörögve gyermek-zajtalan. |
|
Kinéz a szolgálatba kapkodva készülő |
busz-kalauz rokon; veszi sapkáját, tarsolyát. |
Nyár, ősz, tél, tavasz őt így várja, percre: végül ő |
az értelem, mely rajtuk cél-tudva marsol át. |
|
Átment a nyár – bár megdöccenve egy kicsit |
a kisebb B.-Pap lányon is; de átment. |
A durcás száj helyett a szem mondja az áment, |
hogy férjhez napa házába viszik. |
|
Favágó-nagy kezében piciny pipája megkopott |
szárával, mely iránytü-érzékenyen jár, ez a pap, |
mert ajtaján bajával egy lélek már be nem kopog, |
vénen végleg Urára s dohányára marad. |
|
Lányom, feleségem jókedvvel utazik |
egy kocsiban, mégis más-más uton velem. |
Fúlok, szédülök, úgy veti kátyuit |
szüntelen énelém a zord történelem. |
|
Dalmand s Ürög között, ahol valamikor |
a néptelen pusztákon szinte a sír alól |
sírt föl Bartóknak egy nép: szép szántók; ház sehol; |
a szélvédő sípol csak, a gyorsaság dalol. |
|
|
Megpihenés
Tihanyi ágyban újra! Bánya-mély |
Hallom a habok puha futamát. |
|
Magamból?! Vagy magamba?! |
|
Az emlékezet – néma seb – |
|
|
Tegező idő
Az a közhuszár-kard, amelyet – lecsatolván – |
kérőn kinyujtott kezembe adott: |
nagyjából egy termetű volt velem. |
nyeltem távolság-tágító beszédét, |
város-csodákig el-láttató szavait |
a kék-piros mundérban is szerény |
míg nem-messze a Péter-Pál napi búcsú |
s a tűzhelyről szállt már a fánk szaga. |
|
Most nagyjából a volt bojtár-legény, |
ma nyugdíjas juh-gondozó (Rácegresen) |
olyan magas, mint akkor az a kard volt – |
félig ki is vontak, de rögtön |
akár azt a messzi varázs-világot |
vas-hüvelyébe visszadugtak |
lisztes kezü anyánk szavára. |
Araráti-matuzsálemi tájra |
szolgál ugyanaz a lazsnakos ajtó |
ám hogy ma is én magázom őt s ő tegez |
a – „Csak megvan, Pali bátyám” – „De lám, te is, öcsém” |
hű mérlegjátéka szivemről |
egy-egy percre (de ujra s ujra) |
|
|
A fönn lengő holdhoz
Falusi gangról nézem: kerekül |
oly szűzi gőggel, mintha ember |
|
Tudassam ujra vele, hogy mi érte? A |
|
kutyák régi lázzal ugatnak. |
Száll csak a régi dölyffel hű egében |
|
Hárfát hol penget ma Dávid király? |
|
Új hadi célért, tudós adatért, |
|
hány láb fog még rajtad tapodni? |
Szememből hála néz rád! És kezem kész |
|
Nekem a régi vagy! Még istenibb, |
|
hogy közelibb, hogy – emberibb! |
|
Sappho szerelmes holdja! Vért-köpő |
|
Vitézünk virrasztó cselédje. |
Börtönpriccsekhez surranó fény, |
|
Röpít hajód mást a jövőbe – lásd – |
Honnan jössz? Arról vesd föl egyszer fátylát |
|
S ti csillagok, mit fedtek föl, ha majd |
eseng az ember még merészebb |
|
Parányok vagyunk, vagy hatalmasok? |
Vagy száll lángelme- s kutya-bú örökké |
|
Nő s nő az űr! De akár törpülünk |
nincs hátra! Föl! Ha előre törünk, ha |
|
vert éhes had, menekszünk! |
|
…Szó, szó: vau! vau! Lesvén (mint hajdan ő, a |
tudsz-e, mint pont az i-n, majd egy kis úzdi |
|
|
Finom fül magányos házban
Fenyőtoboz pattog kandallóban és |
mérföldekre hallik az óraütés: |
csillagokig hallik, ha az ük-öreg |
paraszt falióra múlást ütöget. |
|
Tépné e tűznél is bajuszát borus |
kedvű férfi, volna csak képén bajusz – |
lel fogódzót annyit se (csak ráncokat), |
mint a vizbefuló szalmaszálakat. |
|
Ketyeg künt az is már, az őszi bogár: |
lefutott, le ujra, hányadszor, a Nyár! |
Számol szerte percet: zörg a ház körül: |
jár a szám-tudatlan őrült óramü. |
|
Zörgött vala véle versenyt, mintha csak |
tegnap hiúz, párduc, medve s – karmosabb |
fegyverével – büszkén (most eszelte ki) |
kőbaltával immár szomszéd törzsbeli. |
|
Védtelen elődök futást-pihegő |
törzsök fia elfult szivvel fülel ő: |
hallga, eljut bár végpanasz úgy ide, |
(hány határon át!) ne hallja senkise!? |
|
Hall pissz-t néha rá jajt, mely bár fojtva szól, |
bömböl mégis oly mult nádasaiból, |
hol még ama főtlen hős el-elüget, |
nem riasztva már csak hegyes eb-fület. |
|
A niklai zord, a csekei esős |
– ujra az a nyéki dúlt-szüretü ősz, |
ujra (ujra!) a csucsai csupa kár – |
kár-kár-szavu kert az országnyi határ?! |
|
Neszel néha mégis föl (épp ha recseg |
aszu ág és dül agg törzs): épitenek? |
Zeng a gyerekkor: ácsol tündér-falut |
tavaszi erdőben a megtért kakuk! |
|
(Higgye az a vén csak: jótét szellemek |
dolgaképp rakatik már oly mennyezet, |
gyül mely alá öt felől úgy pőre nép, |
mint juhnyáj, mit fagytól teste hője véd!) |
|
|
Elalvás előtt
Le silence éternel des espaces infinis…
mérföldes elnyujtózással feküdnöm! |
Az ablakon a Tejút a függöny, |
lukasztgatta („azsuros”) égbolt? |
|
Benéz egy ifjú holdvilág. |
agyag-padlaton ágyamig tipeg. |
|
Szószerint értem itten még a |
baglyok hajdani nyelvtanát |
és szószerint a kerti béka |
ajkán az esőt-esdeklő imát. |
|
Ki susog még? A székre tett |
|
Aztán a cél előtt véve dolgát futóra |
iramult egy utolsót s megállt a falióra, |
majd életem helyett – mert úgy fülelt a csend – |
ketyegtetett agyamba dermesztő végtelent. |
|
|
Ne legyen gondunk jóban is a rossz
Ivott, ivott a rokkant szöllőpásztor, |
s kérdésemre, nem lesz-e másnapos, |
ezt betűztem ki ráncos mosolyából: |
„Reszkető kézbe kell csak a pohár bor!” |
„Szent János áldásként vigasz a mámor!” |
„Ne legyen gondunk jóban is a rossz.” |
|
a rángó ostorok – darvak helyett – a vadlibák! |
nyár-kiüzés égi karikás-hangjai! |
|
S a szájhoz vett végső pohár fölött |
pillantás, a vén Vörösmartyé, |
a „tündértáj”, az ifjuság felé! |
|
|
Világomlás
Nem is magamat könnyezem, |
|
Porba végképp és épp azért, |
Szétszedték jó húsz éve már |
|
bátyám birtoka, a galambház. |
|
Minden végleg megsemmisül. |
|
|
Futó torony
Az a torony, ez a tündöklő, az az enyém, amelyet |
védőváramul őszi muslicák épitenek fölém. |
|
el nem ereszt a zengő tünemény. |
|
Állomások hosszán
Nem várja a vonatot sehol senki más, |
csak bundában a főnök és lába körül |
vonagló hó-kigyóival a tél. |
Már lent a fagy harapásra cikáz. |
Bár fönt csak egy-egy acéltű röpül. |
|
Ekként a napsütés is fény-csodás. |
Ahány daraszem: drágakövet ér |
Türkiz villog; kereng: rubin, opál, topáz. |
Vigasztalnak, azzal füzetnek.
|
|
A hazai szóejtés: ráadás. |
|
Körben a fa mind feszes gyászruhás. |
|
Bakterház bakterház után pereg. |
Nagyanyánk olvasóján a szemek. |
|
Ujjamba hajdani imádkozás |
emlék-melege villan; gyerekkori láz |
mozdulna mellemben, karomban. |
S gúnymosoly rá nyomban a szájsarokban. |
|
Most csattogtunk át a Sió felett. |
|
Öt perc s a Kapos hídjának dübörgése robban. |
|
A távoli – gyánti – dombsor mögött |
a vén présház már grönlandi havak |
|
Kurdnál még vastagabb a hó. A nyúl |
|
Az egész vonatban magam vagyok? |
|
Százszámra meszes koponya |
|
Száguldok, de nem menekülnék. |
mit tettetek velem, mit tettetek! |
|
Hó-illat tölti meg a fülkét. |
a szél kirántott egy félig beirt |
|
Miről is? Hogyan megy haza
|
|
A modern versnek nem árt, ha kusza. |
Pörög a szem mögött az elme filmtekercse, |
a canevas-ban, mely vetül, vetül, |
mint kártyalap, jövőt – szerezve! |
|
Ahogy igérte reggel a Sainte-Anne-ban a lecke |
s a Révolution Surréaliste-nál az este. |
|
A leghivebb, a legbarátibb társaság |
Bár ugy hív az is: be mégsem bocsát, |
ugy nyitja: csapja is be a kaput. |
A legnépesebb egyedüllét. |
|
De száguldjak csak, bárhova kerülnék. |
|
Szeretek nézni; egyre jobban. Ami szép
|
F. szemében a rútnál leleplezőbb való. |
|
Kiállitási terem a vidék. |
|
|
Aki jól rajzol, benyúl szinte |
és visz nemcsak rendet a szívbe: |
jó hírt is: mégsem hiábavaló |
harca annak, ki egyre szebbre (jobbra!) tör. |
|
A mélyen látó szem nemcsak emlékez-e? |
|
|
Nézte Belzacar a beírt falat. |
Nézi elménk, mit a költő keze |
|
|
Úgy tetszik, száz esztendőt késve |
kell száguldanom elfeledt |
ünnepre, rokon-temetésre, |
hol nem lenni ott nem lehet, |
vagy épp úgy fontos születésre, |
hol értem lesz gyülekezet. |
|
|
Táncol a csöppnyi fülkeasztal, |
Hány hit-moslékot – telj be azzal – |
Szállt szánkról hála- és panaszdal, |
mint lakzin ebszájról a lé. |
|
|
a gyorsaság – hova ragad? |
Nézem az ablak üvegén túl, |
mint roppant szemfödél alatt |
– ránc iramul rajt, hol a szél fúj – |
|
|
Emlékezz. Táncoltatta tollam |
hány hullám rohanvást velem; |
mentő-deszkámként szoritottam, |
s dobált – nép-söprő áramokban – |
|
|
Ébredj! – Visz gyorsuló iramban |
vállamat rázva itt vonat; |
vitt tengeri hab, hogy kiadjam |
(lelkemmel) a mentő rudat. |
mint fékezhetetlen lovad. |
|
|
Jó volna így is jutni honba |
olyanba, futni bár (miképp |
ama köd-lovas hite-lopva, |
mely egyre többször megkisért) |
hol egy család volt úgy a nép, |
gyűlt temetvén a férfi-torba: |
mert kapocs a kezdet s a vég. |
|
|
kezdte, de már fönt a hegyen, |
kortyintva pincénk legjavából: |
Hajh, szerelem, sejh szerelem!… |
Rágta kedvenc fia dalát, hogy |
csordulni tudjon már a szem: |
|
dünnyögte, hogy föl ne kiáltson |
zord apánk is, emlékezem – |
|
Emlékszel a télvégre, mikor – noha még |
hó födte – mint megannyi pici vulkán, |
a vakondoktúrások tetejét |
ugyanaz a tűz kilökte? S a fák |
lába körül már sár vont karikát? |
|
És persze megint a varjak, a varjak! |
A havon halakként suhannak. |
Mint perceink a képtelenül eltünők! |
Árnyékukkal valóságosabbak: |
szépítik: emberivé az időt! |
|
Hálónk és fegyverünk a kép. |
|
Az ott már a lápi Werbőczy-vár – |
Legegyszerübb lesz: félvállra a koszorút. |
Ki lesz taposva addigra a gyalogút |
a hóból s a multból kiáll. |
|
|
Ami a palackból még kitelt
Nyilatkozások
Szeretem a dómokat – mint a hajdani kölni dómot is –, |
egyik tornyát már nem építették föl; |
nem azért, mert a pénz hiányzott. |
Féltérden áll a hit, de még |
Isten szava ott szólal hallhatón, még |
könyörögve és rémült biztatással. |
Terveim voltak veletek. („Terveink!”) |
|
Az a földobott félkar – vizbefúlóé – embertörténelmileg is: letört remény. |
Hálafohászból kín-üvöltés, már idelentről. |
Szeretem voltaképp a hidat is, amelynek |
utolsó pillérjéről kőboltozat már nem ível |
oda túlra! – közben másfelé fordulván az út. |
Értők szemében szebb a szobor is, emberibb, ha |
némely tagját az idő – megfelelően – leharapta s megette. |
Zord küzdelemnek áldoz a márvány-torzók kultusza. |
|
Ki nem szeretné, aki csak életet kapott, |
kimondani, ki ám! amit kimondani, |
ha belepusztulna is, képtelen –? |
Legbeszédesebben akkor beszél |
a költő is, amidőn épp csak dadog már, |
de így a pap is, a szerelmes, |
a bíró, a vádlott, a tudós, a… ti, mind, a holnap |
faggatói, megvallatói… Kudarcaikkal |
|
nyilatkozik az ismeretlen, legbiztatóbban. |
|
|
Bergerac főtere, mint hű kutya
J. Follain emlékének
Bizsergő tenyerem egy kósza eb fejére |
s térdütögetésre: no jöjj ide – |
Ide, ide, Bergerac főtere. |
Bár egyszer láttalak csak. |
Meg-meghajolva csalogatlak |
lapulni lábam elé, no gyere, |
no settengj csak felém tovább |
Bergerac város koraesti főtere, |
(– vendéglő, tölgyfa-magas fügefák –) |
farkcsóválva hozva, apport-ként |
Jean (s Yvette?) halhatatlan mosolyát –: |
|
magamban nyelem itt a bort |
Keszthely főterén, meg a port. |
|
|
Homokpart
Nem voltunk tengeri nép s így a magyar nyelvből hiányzik egy szó. A hajótörés után
a hajóról partra sodródott holmik – tehát nem a hajó roncsainak – a neve. A szobácska túlzsúfolt
és minden bútordarabja egy lezajlott háborút idéz. Az ezüstrámás szalon-tükrön egy karcolás
sincs. Alatta a Bauhaus nikkelcsöves karosszékén sem. A kis olasz reneszánsz asztal éppúgy ép,
mint rajta a villanyvasaló, a Zsolnay-zománcú hatalmas hamutartó és az ólomberakásos
karikásostor. A főbérlőnő, akinek gondtalanul vadvörösre húzott ajkai fölött már a bajuszka is
őszül, félméteres szipkából füstölve egymásbakeverülten vár – ha megfeledkezik magáról – hírt
nyugatról Montevideoban élő leányától, Voronyezsnél nyugvó férjétől és ültében a végtelent
érzékeli, valahányszor – éjfél felé – a társlakók moraja elcsitul s csak a radiátor sziszeg,
békebelien. |
Keserű pohár
Gördít a tenger eléd odalent ugy habot: |
csak lelj magadban kincs-őrző helyet. |
|
Dél! szór napfényt ott a Brest-i (?) világitó torony. |
szikrázik itt a szódás calvados-ban a jég… |
|
Kifogyhatatlan egy vagy, keserű Óceán! |
édesül (ihatóvá!) minden kényszerű korty. |
|
Darabban nékem azt már, ami jő! Az Egész: |
|
a Kész: fojt, zár, nyom, és |
csillogva, cseppben így jön, ezer parány öröm. |
|
Gördítsd a könnyülést így, pezsegve, Láthatár! |
|
Jelent, jelent nekem: percet! Ha már |
– de mivel is tele (ha nem üresen)? – |
|
a Végtelen. Az atyai pohár! |
|
|
A mama hangja
Lakástűzként lobognak ki a függönyök |
|
az utcára a léghuzattól és |
„Csukd be az ajtót, bejön megint a tücsök!” |
|
hallja ott kint a fiú só-nehéz |
köpenyében s egyszerre ott, a ház előtt |
|
nyolc év lepörög! –: hazajött |
a hirtelen kődobásnyi távol, |
|
(a faluvéggel szinte összenőtt) |
|
Szabadság, egyenlőség, stb.
Mivel nemcsak agyunkban vannak gócai emlékezőképességünknek, hanem talpunkon,
gyomrunkban, fülünkben és szemünkben is, magamban hordom azt az időt, amikor a Váci utca
épp úgy börtönfolyosó volt, akár a Bd Sebastopol, lévén minden kirakat cella-ablak (minél
dúsabb és fényesebb, annál szűkebb és pókhálósabb), és minden járókelő foglár, pusztán azért,
mert vásárló lehetőségemmel egy icike-picike kis üzletbe se léphettem be. Esztendők teltek, míg
gazdagodásom megismertetett a szabadság tág izomzatával, míg minden emlékezetre képes
tagomon az egyenlőségnek olyanfajta szárnyacskái nőttek és fejlődtek, mint a verébfészek
fiókáin. Oh krisztusi felebaráti testvériség, lehettek próbarepüléseim a te légteredbe is. |
Féltett kincs
Persze hogy gyanakodhattok lehallgatóra az én tekintetemben is. Kovácsné
szemérmesen takargatott műfogsorában. De kit érdekelnek ma már – a „titkok”? Szegényeim!
Világos, hogy vesétekbe lehet látni az én korszerüsített dobhártyámmal. Az elnök szekréciós
allergiájával, a hóhér libidójával. Voilà! Nincs rejtekhely. Mi haszna is volna? Ha legféltettebb
Harpagon kincsünk ott van a nyiltan kinyújtott tenyerünkben, illetve az atyafian vidéki
parolában, a világ világossága pedig a haza csörtető óvodások orra hegyének villanykapcsoló
gombjában. |
Levél Bilbaoba
|
Irrintzia, eskualdinák!
(Haj, rája, haj, baszk-földiek)
|
Köszönöm, hogy bezártál napokra, |
ebbe a könyvedbe, barátom. |
Megtaláltam a kenyeret, a sót, |
Jót aludtam. Jó volt az ébredés. |
A reggeli az asszonnyal, gyermekekkel, |
a hüségesen itt várakozókkal. |
Elbeszélgettem a hajófütővel, |
miközben bejártuk az apró konyhakertet, |
az elaggott gyümölcsöst, helyretéve |
egy veszélyes – hanyattfekvő – gereblyét, |
lemetszve egy-egy fattyuhajtást. |
Most itt ülök a kedvelt borozóban, |
a Roland-kardja hegycsúcs fele utján, |
a baszk – az eskuald! – csempészek közt a lugasban, |
elnézve lent az ősi tájat, |
az Özvegyi Könny tó partján a tömzsi |
templom-őrizte falka házacskát, ahol |
egészséggel – de hányadszorta is? – |
immár két teljes napja megszülettem. |
S tudom, hogyan halok meg |
|
|
Már miért is?
Már miért is épp téged követne az az ember? És ha megtudná is rólad? Oh bár
megtudhatná! Ő, vagy bárki! Azt? Igen! Meg azt, meg amazt. Ha kiderülne?! Ha végére
járhatna, hogy mi végett? Azaz: mi végből? S mi eredetből. Oh, ha kiderülhetne, egyáltalán!
Bármi! S eljuthatna végre a te füledbe is! Az enyémbe. Ha lehetnének még előtted vagy
mögötted nyomoknak, lenti vagy fönti nyomodnak követői – mert ki foghat még manapság
régi szitával zenét? |
Nekik legalább még van irányuk, keresnivalójuk, céljuk a hagyományos görbe bottal,
keménykalappal, forráskutató pálcával, ebszimattal, aknakereső mágnessel, elfogatási végzéssel
gumitalpon settengve, vagy dilizsánszon, küllőtlen kerekű réztaligán, teveháton kocogva, igaz,
hogy harapófogóval és szigonnyal is, de – kevés az is, kevés. Amikor már a halak is
legotthonosabban az égi vizekben kergetőznek. S a föld belsejében csicseregnek a legdalosabb
madarak. Persze, minden percben ránkszakadhat az emelet, de nemcsak ránk, rájuk is! Ám attól
se a pokol, se a menny nem jő közelebb, legfeljebb két szomszédos csillag kacsint össze a
Tejuton. No meg a klasszikus esernyő a varrógéppel a múltszázadi boncasztalon. |
|
Hommage à Goya
A kerítés végig kidöntve. |
Szétvonszolták a hegyeket. |
Ló s tehén távol tekereg. |
Csöpög a hanyatt fekvő nagylány |
|
Távolodik a dal, a harsány. |
|
Kiül a macska a küszöbre. |
|
|
Antológia
ebben a zsebnagyságu könyvben. |
recsegtetve a páros- és keresztrímek. |
ránt vissza, helyre újra, |
a könyörtelen klasszikus ütem. |
|
Sírfölirat
Állsz bárki e halom előtt: |
dagasztja májad bármi gőg: |
|
Kényszerű sötét
Faltól-falig – hogyha már így lett – |
kitapogatva Marsot, Bakot, Ikret, |
|
Nem lesz háború
A hajnali szendergéséből fölriadó N. N. ágyához öles gorilla ködképe közelgett. Ám
az állat képtelenül nagy termete (kb. két és fél méter), hat hatalmas tépőfoga, nemcsak emberi,
de állati mértéken túli vigyora s vele az ölhetnék oly álomszerű volt, hogy N. N. megnyugodva
húnyta le szemét s hajtotta vissza fejét vánkosára. Lévén hite a világban kikezdhetetlen. Reggel
– másnap-e, más évtizedben-e – véres darabokra szaggatottan lelte a Nap. |
Világjárás után
Lábam alá parancsolhatom minden hátralevő percemben a tengert. Le sem kell térnem
a dülőútról, máris nyujtja a sajkát felém, hol hizelegve, hol alázatosan, tenyerét a koldus,
pracliját a puli, beleegyező kacsóját a hölgy. Aszerint utazom, födélzeten állva, hajam
lobogtatva, az önkéntes számüzöttek mosolyával. Nem hátranézve, hanem csak előre, már-már
dudolva. Egy jó hajdani tengerésznótát. Kiürítettem minden poharat.
Szélfútta arccal térek meg vacsorára őseimhez. Egyre ritkább a kérdés: Ma merre
jártál? Kedvem volna beszélni a szigetekről, tanulságos kalandjaimról, távoli barátaimról,
tanácsaikról, de csak akadozva tudnám átváltani azokat a távoli („tengerentúli”) nyelveket erre
az ittenire s azért csak legyintésem mondja: a szokott helyen. S ürítek még egy ráadás legutolsó
poharat. Bucsuzóul folyvást.
|
Kaland s halrajzás a régi Koronában
Tófenék-homályos volt a füsttől, a gőztől |
a délutáni kávéház, mégis hideg, noha zsúfolt s dohos. |
Én: leglent nedves, rossz cipő; legfönt láz-maszat. |
Rossz munka, rossz ebéd, rossz gyaloglás után. |
Kit is kerestem, ki is hívhatott ide? |
|
A nagykabátban ülő ügynökök asztalain túl, |
a hosszú terem végén ott már a falborító nagy tükörnél |
mint egy tengerből fölmerülve, végre: ismerős arc. |
Bólint, felém int, indul is elébem. |
Bizalom szállt meg, persze, szinte testileg is, jó melegség. |
Siettem, ő is sietett a – már-már gyermekkori – jó ismerős. |
Jött, biz jött, de fura mód mégse közelgett. |
Nekem kellett egész a tükörig elérnem. |
Készitve már a hálás kézfogást. |
Megállván – saját tükörképem előtt; |
nem azonnal váltva megvetőre |
a viszont-látás túlkész szolga-mosolyát. |
Kivel is volt találkozóm? |
|
József Attila ott lakott a ház mögött, jó kis cselédszobában; |
A gangra nyilt alkalmas ablak, |
szolgálva másod bejáratul is. |
Nem, Osvát itt csak déli egy óráig „rendelt”. |
Nem birta a füstöt, a délután már tó-szerűt, a nyüzsgést. |
Pap Károly? Pintér? Nem volt ő akkor is már halott? |
Fenyő néha kalucsniban érkezett. Komor? Zelk? |
Sorsunk még elcserélhető volt, halrajzásszerü. |
|
|
Ami a palackból még kitelt
Nappal vitorlások suhannak a tavon. |
Sötétedéskor, lassulóban és ott, ahol az égbolt elhajol, |
villanylámpás hajók szinte a csillagok közé. |
Aztán – a hold előtt már – búcsúmenetként, őszi felhők. |
És már megint magam maradtam, |
ülve köpenyben, dülve a hegyi ház falának. |
|
Karcsúak voltak, dámaszerűek: |
ünnepiek a vitorlások már pusztán haladtukkal is |
(csipkeuszállyal, kigyómódra rándulóval) és – teremszerűen – |
ünnepi ez az egész: – innen a hegyi kőasztal mellől – |
ahogy a fák be és ki, sebbel-lobbal, az egyre tarkább köntösökben – |
majd a megrakott, méltóságos szekerek; a rendre ideért |
lengyel vadludak, finnországi fecskék! |
|
Az évszakok hát elvonultak. Vonulnak valahol ma is szabály szerint. |
Az emlékek afféle karavánok, mindettől szinte valóságosak, |
ahogy ím hozzák hozzám, azazhogy viszik is jobbadán az árut, |
rizsföldjeimről, fűszer-ültetvényeimről –, |
gazdag vagyok és száműzött vagyok; |
ajándékozok s koldulok – várva, de mire is? – szigetemen! |
|
Diákként ültem az imént – hol is? Eső csupálta |
az esti présházablakot, mely alig volt nagyobb, |
mint a szöllőlevél, mely rárepült és rátapadt. |
Kinéztem, kinézek, újra – újra |
hajókabinomból, mely vitt, visz, tőled és feléd: |
Europe égalitaire, toi ma mère adoptive! |
|
|
A nagy nemzetek büszke fiai
Nagy szobortalapzatukról a nagy nemzetek büszke fiai |
nem tudnak – mikor is tudtak? – messzibb előre elpillantani, |
el az időbe addig, ahol – mert a szemük is szobor-vak – |
paloták, házak, erős várak, városok elromolnak: |
|
mind hamarabb már! S vár népre háztalanul és |
vár- s várostalanul mindre egyenként megfeleltetés, |
hogy: mit csináltál? Testvéreiddel! No, mondd csak! És lesz |
szóra-szólítás egymás után egyenlőként birói székhez, |
|
nem – Isten elé! Oly könnyű nem lesz az a felelet! |
Számoltat meg majd földi hang idelent benneteket. |
S dehogyis tragédiai hang! Komédiai is. Mert hisz egyszerre voltatok s vagytok |
dermesztők, mint a tigrisek s pukkasztók, mint a majmok. |
|
Mert mi, magas körötökön kívüliek, idelenn |
csak mi nyujthatjuk föl a kezünket: vértelen! |
Mert alulnézetből, ahogy a kis-iskolások és a szolgák, |
mi láthattuk jól csak világi pódiumi-nagyságotoknak emberileg be törpe mivoltát! |
|
S mert, ha csak azért és akként bűntelenül, |
más ki magasodhat itélet- |
szóra kivülünk fölibétek? |
|
|
Elszabadult bikától ahogy az utca-nép falhoz visszakozik: |
rettegtük, örök bennszülöttek, önhittségteknek tébolyait – |
No de nevettük is, ahogy dromedár, elefánt, kézen-vezetett paripa hátán |
fölvonultatok kegyesen, gyönggyel-arannyal terhesen megannyi barbár bálvány: |
a nagy bajnok! a nagy bíró! a nagy író! sofőre mellett a nagy vezér, |
megannyi régi nagy barátunk. Nyakukban itt lánc, ott szalag, amott lótusz-füzér, |
s velük a szépfogu milliomosné, ahogy templomainkba lépdel, |
keblén új kézi mozigéppel, karján legújabb stricijével, |
|
tovább mind a nagy tekintély, a tudástól már arc- s pilla-mozdulatlan, |
a nagy, a nagy, a nagy, a… mind, aki attól van oda fönt, ami lent alatta van, |
s ím épp azért nem látja meg az időt, mutassa bár a holnap: |
paloták, házak, erős várak, városok omolva romolnak, |
máris és mi marad? A kézben? No meg a kezeken? |
Hova törlitek azt a szennyet? S mi lesz a szájon a „védekezem”, |
|
No de csak szaporán a menettel, de tovább előlünk, el csak gyönyörűk, veletek, |
hogy kedvünkrevalón kiröhöghessük, örökös egerek, |
magunkat és kulissza világtok, |
monstrum macskák, kacér Kacor-királyok. |
|
|
Eltüntök sorra, fölülünk, kik alant itt sárból gyúratunk láb-taposással; |
|
de kő-sorsú lehet (ha szívós) ez a sár is: a tégla-agyag! |
Ám ti, emelt fejűek, ti, törődni vakok az alapozással, |
|
meginogtok már a talajvíz fölhatolása alatt. |
|
Meg volt, hogy oszlopul álljon a kő, meg a terv: kariátida-eszme: |
|
mint váljon múló kézből is itt Mű: oly maradó |
hogy dacoló zord éggel is olyképp; az idő meg ne repessze, |
|
de edzze a fagy, meg a hó. |
|
Volt helyetek, piedesztálon! kivilágítva, iránymutatónak, |
|
fényesen attól is, már hogy milyen éjeken át |
nézte milyen bizalom! De ti vakon arra, hol a holnap, |
|
– hova sakkoztátok a mát? |
|
Csontváz lesz rég a tigris, |
szólalhat föl az ünnep igénye szerint is |
|
Fordul a viz- s por-csöpp, ha vihar dúl, |
– mint a szklerotikusok űr-kerítette szive – |
ám de ti, mint Karakórum, |
|
|
|
Nyüszítés mögöttünk
Dolgoznak persze maguknak-valóan |
az évek havasi vízesésekben is, |
meg messzi passzát-szelekben. De engem |
az okosít, ha szemmel láthatóbban, |
hozzánk közelebb egy-egy rég üres ház |
ki-becsapódó ajtaja tagolja |
darabokra a végtelen időt, |
emberi részvétel nélkül ugyancsak: |
mégis már-már eszelős dohogással! |
„Hát jó voltunk mégis Teneked, jó |
nemcsak falánk falásra” – gondolom |
elmenőben a ropogó cserép- |
s fal-törmeléken, hátra sem tekintve |
az egyre halkabb kutyavinnyogásra; |
mert ott megkötve van, a nyomorult. |
|
Helyes igazodás
Egyenletes szél, vizek szintjén is sima szél, |
|
szigorú mégis; nem hizelgőn szolga-gyors – |
Ilyentől boldog a vitorla és a füst –: |
|
ősz jő ilyennel, nem tavasz. |
|
Egyenletessé lassult az udvarokon át |
|
a gazda lépte s ugyanugy lováé – |
Volt malomkerék-katt-katt: jól lakott folyók |
|
megbizhatóan segítették a falvakat… |
|
Példáid, fáradt szív-verés! Szabályos mondatokba |
|
írja szivósan máig s veti a sárga homok- |
lapra hullámok fagya előtt a tó – igy |
|
felel, felel, felel, napja és éje hosszat. |
|
Minek is kérdés még, ha… Fölmerül és ekként |
|
merül alá ismét mérhetetlenül tág |
órasétáló útján az ilyenkor |
|
már holdfény villogású őszi Vénusz – |
|
S éppúgy a másik ingajárat, ott magasan. Észak |
|
viziszárnyasainak műve, lám egyre kihagyóbban |
míg – mondja a tudós – meg nem áll, mint |
|
minden, amibe belenyúl az ember. |
|
|
Ninivében
Nem. Ingerült se lettem. Ha parasztok |
ejtenek ilyet, vagy prolik, az fölbosszant. De hogy |
kandidátus mondta ki – élcül – azt, hogy |
„s mi baj, ha ötödrangú nyelvek népe fogy?” |
|
„Végül is nem lesz üldözött!” „Se ír, se kurd, se |
baszk, se…” Azt hiszed, nem kapcsolom, |
micsoda ócska téma ez már s hogy hova kerül amúgy se |
változatos művem e nem up to date falovon? |
|
Nem is azért némultam el, mert kifogyott az érvem, |
s mert szemmel jelt adott („beteg vagy!”) feleségem; |
hanem, hogy támad-e egy kis csönd e szó körött, |
afféle baljós holdudvar, hogy üldözött.
|
|
De gomolyult tovább az őrület; csak éppen |
bomba, lobogó város, pernye és üszök |
helyett édes Camel-füst fellegében. |
|
Nyeltem is jóslatom, bús agg Jónás, Ninivében. |
|
|
Két háborús haiku
Átszáll a folyón a kürtszó forró-fűszeres ize. |
Marja a katonák dobhártyáját vad déli fény. |
Ki akar hóditani? Senki! De |
új csata hangja bizsereg a vezér tenyerén. |
|
Fejek, fejek – karóba húzva mind? |
|
|
Menetszázad
Vonulunk be a kaszárnyába. |
Előbb vetkezés, aztán mundérba-bujás. |
Harsog a kürtök nyelv-tanfolyama. |
|
Nos igen, ez az a másféle rendszer, |
nincs kibúvás a reglamák alól. |
Az egyenlőség érdes egy kicsit. |
Nincs kritika, nincs visszaszájalás. |
|
A fekhelyek is évjárat szerint. |
De hasznos kitartón figyelni. |
Lehet előnyhöz jutni itt is. |
|
Békén hagynak, mikor a többi izzad. |
Több kimenő, sőt – ha ez imponál – |
valami kisebb sarzsi, főleg, |
ha kintről jön a beajánlás. |
|
Megvan persze a messzi, a magasztos |
érdek, mely szentesíti a fegyelmet, |
és ebbe beletanulni: nehéz. |
|
Még nehezebb: mikor lehet, szabad s muszáj |
követni, nem a felsőbbség parancsát, |
hanem – vaktában – a lelkiismeretét. |
Ha nyersz, nagy arany; ólomgolyó, ha elbuksz. |
|
Vizsgáztatás, kihallgatás – lehetne idelopni |
civilkoromból holmi vizsga-puskát? |
Már a sugásban sem bizom. |
|
A szív szűköl, – mégis hova? |
Csatlakozás! – tudatja a vezérkürt. |
A helybenjárás így megindul, arra, hol |
dala-fújva a roppant sereg menetel. |
|
|
Nagy temetésen
|
Cél, tett, hit, fénysugár! |
|
vagy – lehet szavazni még – |
|
|
Egy nyárvégi nap
Hajnal. Nagy hal átlátszó tóban
Megszagolja a horgot. Eluszik. |
Farkával legyint egy puszit. |
|
|
Este. Hűvösödés, fölülről
Egyszerre vannak itt a csillagok. |
A télidőre már testesedők: |
tollasodók; az első árulók: |
kirostálván magukból az esendőt |
húzódnak ismét, távolodnak |
romlékony bolygónk közeléből |
kitisztálkodva, megközömbösülve |
fagyos és finnyás ragyogással, |
diáknyelvünkön: plépofával, |
|
|
Bemutató
A vackor, a som, a kökény |
a még vadon nőtt alma, cseresznye, füge |
a völgy felé a barbár hegyvidékről, |
|
hogy lehet mégis megegyezés, valami |
szóértés, kibontakozás – remény! |
|
szólott végül a szöllők kórusa |
még bátoritóbban, még érthetőbben |
|
teltével örökös öregjeinknek! |
|
Hogy adják ők tovább a szót. |
|
Nem igért rossz látványt a létezés |
föl-földerülő hajnalaival. |
|
|
De midőn – ujjal pssszt! jelezve engem is |
|
idevezettek, az őszhajuak |
e fönntartott helyére – lent a roppant |
amfiteátrumban már félhomályban |
|
elmosódó háttér előtt folyt |
|
ki-kilobbanó szövétnekek közt |
|
követhető szöveggel, kapkodó |
|
ügyelőkkel s gépmesterekkel, |
|
szaknyelven: szétlazulva. |
|
Kecskét áldoztak, dudaszóval. Vagy kamaszt? |
|
hegycsúcson, nyakszegéssel? Vagy a lenti |
város piacán, kürtzengetéssel? Betereltek egy bikát, |
egy bikahangú, bikajárású királyt – de mért vajon |
tagló alá ugyancsak? és mért minden leszármazottját, |
|
indokok nélkül?! A tumultus egyre nőtt, |
most már a szín szélén is. Mert hogy onnan, |
|
a nézők közül is, váratlanul |
|
léptek be – rángattattak be – „szereplők” |
|
tulénekelve – tuljajongva? – |
a frissitő- s borárusok dalát. |
a frissitő- s borárusok dalát. |
Miközben |
távolabb földre fektettek egy T alakú fát, |
|
szakértelemmel rászögeztek |
egy sast? egy férfit? Majd – úgy tetszik – ugyanazt |
|
karóba nyomták, vagy parázsló székbe és |
kimérték húsát s vérét a tömegnek, |
a mindig dráguló kenyér és bor helyett. |
|
|
Nehéz volt idősödni. No de nemcsak a haj szálai |
|
szívták az évek leckéit magukba. |
Vedd úgy, hogy bent az agy bozontja is |
|
megőszülhet – ez történt mialatt |
csak nem tünt föl a felhőrésben a Tenyér, |
nem hangzott vezényszó-erejű Szózat. |
|
Így midőn – szemsarokból intve: fegyelem! – |
|
arról a fönntartott helyről egyszerre engem is |
vezetni kezdtek detektivi markolással oda be: |
oda föl, hova szem és fül tapadt, midőn |
egyszerre körülöttem támadt az a csönd, |
|
mely a szólásra szólitottat övezi, |
|
hogy én adjak magyarázatot, vagy |
én valljam be a dolgot, mert különben –! |
|
Nem válaszoltam; annyival sem |
|
|
Maradt valami zeneszerszám – |
Vén vaknak is kijár a napszám, |
dünnyögjön bármi nyomorultan. |
A dallam bent maradt az – ujjban, |
|
|
Szitál, szemel, csöpög, esik, esik, |
szemetel a ködből, köd esik, |
Elmultak az ünnepeink, esik, |
elmultak a szüreteink, esik, |
mióta eszedet tudod, esik, |
tengeren, földön az idő esik, |
a világ kezdete óta esik, |
egy percre kiderül s esik, |
|
Madár gubbaszt, eb rázkódik, |
padláson egér szorgalmaskodik, |
asszir-babilon oszlopfő esik, |
átszögezett kéz vércsöppje ömöl, |
diadalív és dómtorony omol, |
szónoki szájak nyál-habja frecseg, |
futó szekerek bútora bukik, |
átszúrt szivek savója dől, |
kilukadt zsákok buzája folyik, |
volt napkelte, de most esik, |
|
Kis ernyője alatt új s új buszig |
itt szerelmes leány várakozik, |
amott a házajtóból a kútig |
fejrevont szoknya alatt iramul, |
avar mozdul, magasba kavarul, |
az utolsó falevél is lehull, |
rikácsoló madarak keresik, |
Noé bárkája hol készittetik – |
hadak-kavarta útipor esik, |
leégett a fél-kontinens, szitál, |
az elmúlás szitál és el nem áll, |
az ember csüggedten törölközik, |
keni szét arca szennyeit. |
|
Sárba feszítve véres ujjait |
a katona még fölül és amig |
tartja magát, el-elmosolyodik, |
köszön valamit, csak ő tudja, mit, |
ujság, távirat, képeslap esik, |
sáska- és nyilvessző felhő ered, |
repülők-szórta kiáltvány lebeg, |
a kálvini predestináció esik, |
fülelheted az ősök egekig |
küldött dalait, esdekléseit, |
Plato szájából rágott kő esik, |
ez eszelősen röhög, az nyüszit, |
a meg-nem-állíthatóság esik, |
a pitypang ernyős termése esik, |
kard, korona és királyfő esik, |
juhar légcsavaros magva esik, |
anyák fölmutatják kisdedeik, |
esik, míg másként nem végeztetik. |
|
|
|
Hatalom
A mai tornyok magasabbak. |
S hogy magasodna még az ember! |
|
Rettegek használni a lábam: |
úgy alacsonyul, huzódik holmi |
furulyukba a szív, a lélek. |
|
kuporgok fönt hatalmasabban |
mint a Nagy Medve, átkarolt |
térdem között fejemmel egy csöpp |
hazát melengetve magamból. |
|
|
Lőtt lábú madár
Sütő Andrásnak
Énekelni – leszállhatatlanul. |
|
Korholva konokan a lenti vidék |
|
vén süketeit s a fönti ég |
süket – azt a süket vén istenét! – Míg hullnak |
|
csöppek – „megannyi csillag”? |
|
Mert lehet szóló száj végül a seb? |
S a hang attól is csak értelmesebb, |
ha mindenek fölött s mindenek ellen? |
|
|
Mert régtől fogva hősi, szép |
|
az lett lehető, ami lehetetlen? |
|
|
a legcáfolhatatlanabb beszéd. |
|
|
Új határ
De űzve, ménesként, tömötten, |
a csikószőr-fényű buzavetések! |
|
|
Út előtt
Magába gömbölyödve fészkel a vén az ágyba, |
s emlékezik a nyűtt test, ringattatásra vágyva, |
|
És földereng – a testnek! – nincs egyedül: szelídség |
melege egy világnagy uralomnak, mely ismét |
|
S tán küld az is, ahogy rég az az első (az „édes”) |
küld sót, meszet, reményt – gén-t (rajta is túli léthez), |
|
S térdét öleli – most úgy, mint légi gépből éjbe |
szorong (bár nem szoronghat): kinyílnak-e – s mivégre? – |
|
|
Isten vén malmai
Gyorsabban, mint a fiatalokon |
hogy futsz idő, az öregeken át! |
Hogy csobog-zuhog multtá a jövő! |
Hogy forog, űzve egy a másikát |
szív és agy – a két malombeli kő! |
|
Szaporábban, mint akár tavaly is, |
mind sebesebben, sorsom gépei, |
jártok vásottan is! Vagy épp azért? |
De meddig birtok még úgy őrleni? |
S ér lisztem, amennyit a mag igért? |
|
Sürgetőbben, mint akár tegnap is, |
meddig öntesz még belém gabonát, |
Gazda? – hogy én is megnevezzelek! |
Javíts, olajozz. Járjak úgy tovább |
– kenyérváróid megkeressenek. |
|
Müködtetőbben, mint valaha is |
ömölj, idő, forogjatok ti, agg |
szivek, agyak, higyjétek, lesz, aki |
számba veszi hű buzgalmatokat – |
Őröljetek, Isten vén malmai. |
|
Csikorgóan, még csikorgóbban is |
ocsút, követ, port kirostáljatok. |
Nem titeket Ő: ti méritek Őt! |
Hántsatok ki abból, amit adott: |
|
|
Kontárok közt
észlelte, hogy a fára fölszegezték, |
De késő volt már mester-apját hivnia. |
|
Igényes hóhér
|
Ifjúkoromban a halál is ifju volt. |
Torokgyík, vérbaj, ragályok, praecox dementiák: |
|
kockázat kora volt az ifjuság – |
S a háborúk! Akkor az is csak ifjakat tarolt. |
|
Az öregek: Hova is lettek? Valahol láthatatlanul |
|
rend-tudva tüntek el: jó, ha jött gyász-üzenet. |
S most ők tolongnak, most ők küzdenek. |
|
Rikong, ki győzi s rikácsol, ki hull. |
|
|
Oh forradalmi ifjúság! Tüzet |
|
– körülményesen – szivarra szítok. |
Szent szó-fáklyák!? Szójáték. Rímbe tört szitok. |
|
Oh, csapdátok, Dugonics-fiuk! Jeanne d’Arc szivű szüzek! |
|
|
Válogató halál! Megvallod egyszer, mily ügyet |
|
védve kellett, mily nyomorú titok |
|
parancsára kardodba bukniok? |
|
Sürgetve – hévvel! – földi vesztüket! |
|
|
A lét akkor zsufolt volt
A lét akkor zsufolt volt; hisz azzal is, mit elvett: |
|
kegyelt még: torkig („dosztig”) lakatott. |
Könnyet, dühöt, bűnt faltunk, röhejt, szerelmet, veszedelmet |
|
Mit él meg, kit megkímél a föld ízéből épp a |
Az tudja, mi a csók, kit – hány a legendás példa – |
|
Cseréltetik a pénznek egyik felén a fő és |
De vall-e karátról végül más, mint a csöngés |
|
Vagyonos ekként lettem. Úgy koldus, hogy no, dús is! |
gond nélkül abból élek halálig, azon túl is, |
|
mit – vesztve bár – akkor szereztem! |
|
|
Színész-barátaimhoz
Hogy sürget, ami él: előre! Még előbbre! |
Hogy nyomják maradék erejük a gyümölcsbe |
|
vén fáink! Minden rakodik. |
Arccal derüsen bár nézve a szorgos nyárba, |
csak én tapogatok lábbal naponta hátra |
|
csak én visszakozom: Jaj, meg kell halni! Meg kell. |
De – légy fegyelmezett! Asszonnyal és gyerekkel |
|
„rovom”, jó képpel, az utat. |
Álarc, no de olyan, mely ki s be egyként: rostély! |
Játssz jól és szivedig – igy mondtad? büszke testvér! – |
|
az leszel, mit a szerep ad! |
|
Fac ut credas… igen, csináljam úgy, hogy higyjem! |
hogy vallja szivem is, ha el kell mennem innen: |
|
nemcsak játék, mi véget ért. |
Sok volt, vakít a fény. Távozni, ritka példák, |
ha megtántorodunk, legyetek ti a minták |
|
halni, Hamletként, hős ügyért. |
|
Így meztelenre mi sose kopjunk, sem arccal, |
sem lélekkel, fiuk. Bennünket az vigasztal |
|
s tisztít, hogy tudunk lenni – más! |
Okádja szennyeit látványra, ki úgy támad |
életre újra, de utánam mint utánad |
|
ne maradjon, csak ámulás. |
|
|
Mákgubók
Most zörgeti, már zörgeti. |
|
Rázza – mily ős csönd ellen ő? – |
mint csörgőjét a csecsemő; |
|
Jogar, mellyel király legyez; |
kézigránát, még fanyeles; |
szenteltvíz-szóró, hinteni – |
|
De volt gyümölcsünk is a mák, |
tiltották pedig az anyák. |
Vágtuk a kontyos koponyát |
|
Épp mert csak lopva lehetett, |
|
Itt van a nyár, érlel a nyár, |
|
|
Amikor a rím közbeszól
ha sárgák: egyként ismerősök! |
De mind lucskosabbak az őszök |
és minden gyorsabban pereg… |
|
– És mi magunk vagyunk az ősök. |
|
|
A krétarajzok írójához
Ősz? Tél?! Tombol a szél? – Vele |
Önti? – ott künn! – dühödt vizét: |
|
S mert a zaj elnyelte a szót, |
csapkodta-dörzsölte csak lisztporos kezét |
vág Lekszink (de genere Csók). |
|
Csak szembe mi is, mig pöröghetünk, |
|
|
Omlás előtt
Állsz – ember vagy – magadban. |
|
Ott, ott elől – s nem hátul – |
Csibe sír, kanca száguld. |
|
Állsz. Vársz. Nincs tenni más. |
|
|
Azután
Azután persze nyüszítés lesz, |
kutya a gazda lábfejéhez, |
|
Azután, épp mert így se, még se |
heverek gőggel, megvetésbe |
|
|
Fogtam a kezük
És Lőrinc most, Szabó – mi már? Igen: |
egy marék „gyémántszikrázású” mondat! |
És egy hosszú csontváz a földben. |
S Mihály, Babits, – mi? Igen, az az „aranytiszta” jaj – |
És egy hosszú csontváz a földben: |
S még Gizi is, Bajor? Igen – de Jóska, a jó evő – |
és Etuska, a gyerekágyas – |
Egy-egy hosszú csontváz a földben. |
És Sárközi és Áron és Paul és – |
S ha volna szó a vádra, hogy a kezdet mást igért? |
Egy hosszú csontváz a földbe! Bárhogy |
|
fuldokló fölé nyúlt karok |
mind az elkésett tenyerek után – |
S ha mégis föltekintenénk? Mert hisz onnan, felülről… |
S mert ez a nyakfölemelés is menedék – |
|
S mert hátha mégis lehet egyszer onnan… |
Ujjhegyről bár… csak tréfaképp… No de, kedves, |
fölnőtt fiunk van, idenézhet. Eszerint |
szálkás bár – faálarc-szerű bár – ez a mosoly, de föl, |
és szembe így, bárhogy kopog, zuhog, mind hidegebben és |
– úgy tetszik – megállithatatlanul – miközben |
suttogtatik valami parancs – Kitől? Ő? Az? Amaz?! |
Elkaphatatlan, megszólíthatatlan. |
|
|
Tanú
s a repülő, a tank. Leszállok. |
Hogy semmi sincs készen a fogadásra? |
|
ősi nyelven társalog a talajjal. |
Majd sorra megbeszéljük. Azt is, |
mért öntetett ólom a fülbe |
|
|
Dugovicsok
Nem érdekelnek, csak az öregek: |
a csatárlánc a tunya had előtt; |
az ellenséggel összegomolyultak, ők, |
a kényszer-hősök, veszni kérkedők; |
|
az elesők, fetrengők, már csak ők, |
a tébolyultan küzdők vonzanak, |
kik – védeni bár semmi nem maradt – |
|
Itt pusztulnak köröttem. Ki s milyen parancsot |
vert belétek, belénk, belém is, társaim, |
hogy – kivül király s Isten gondjain – |
|
álljuk tetvesen s csont-bőr is a harcot, |
várva a kontyost, legyen ok, s ne holmi, |
egy jó bömböléssel a mélybe hullni! |
|
|
Jogaink
Ahogy fogynak vén napjaink, |
ős jogaink úgy szaporodnak: |
kicsikarni már most, amit |
megadnátok majd a halottnak: |
|
későn, utólag! Lear király |
dühe súg: egy morzsát, egy csöppet |
nem hagyni el abból, mi jár, |
kijár akkor a kutyadögnek. |
|
Egy a rabság: nem lenni boldog! |
Száműzött vagyok s fölkelő. |
Térdre mind, amíg van idő; |
míg kegyet oszt a trónja-fosztott. |
|
Míg van időtök helyrehozni |
– már most eleve – hogy kidobtok! |
Ide mindent! Hisz meghalok s ti, |
kiváltságosok, élni fogtok! |
|
|
Bíráló önbíráló
Hogy minden rosszat bennem megtagadjak: |
|
mire várni, hogy sirba haljak? |
Halok előbb meg! – darabokban |
|
ölve, mi bennem rontó bűn, ősi rossz van. |
|
Az önítélés ércolvasztó lángján |
megtagadott bűneimért, egyenként |
gyüjtvén fejemre szentként eleven szént, |
égjek oly tiszta bíróvá e máglyán, |
|
hogy mind, akik ily bírát nem akartok: |
|
rettegjétek, kik itt lent csak örömre törtök! |
Teljhatalmi birátok lesz az ördög |
|
zord önkinzástól én, lágyszivű zsarnok, |
mindnyájatokat, sorra, hála-várva, |
ezért vetlek ég-nyitó földi lángba! |
|
|
Egy régi kéregető ének dallamara
De szökkenést, de futamot, |
Vén vers, kopogó, mint a bot, |
te támogass, ha csusszanok – |
Te segíts, utfélre dobott |
– nem is bot, hanem szélcibálta |
úti fa lehullt aszú ága – |
te, te már meg se faragott, |
jégre-vittre, ha meginog, |
köd-világtalanította vakot, |
utam, te keresd, te topogj, |
verd ezt a földet, te dobogj, |
dohogj, konok, helyettem. |
|
Ágyúzó idő
|
A Duna túlpartján az autók tetején s üvegén |
megtörik, visszalövel vörösen ideátra |
ferde sugárban az esti, de még üde fény. |
|
Ezt hagyta a háború hátra. |
|
|
Akkor is, itt is, ezen a helyen |
álltunk. Romban a fél ház már. De a balkon |
tartott még valahogy. Forrt, villámolt a világ odalenn: |
ránk a halál s a remény sivitolt vegyesen, |
|
ha szóltak az ágyúk a parton. |
|
|
Most az idő: ugyanúgy! Villognak ránk a napok |
gyilkosan és gyönyörűn. Valamennyi ajándék- |
s – bombacsomag. Biztat. S lám vele jő, amitől meginog |
végleg a ház. De ma még – örömünkre ragyog |
|
az alkony s ez a balkon is áll még. |
|
(…S ott a Sikon az a félroncs Őrtorony!… És az örök |
Hang – ügető lovasé? – valahonnan a Lápból: azért se! |
Voltak, akik – kéz-kézbe – barátném, sortűz előtt |
dallal mámorosodtak – nem hajtani főt: |
|
nézni fölénnyel a vészbe.) |
|
|
Tíz év még – s ha ezer? – s úgy szétlövi nyomtalanul |
emlékünket is ámitó lövedékeivel ez az ostrom, |
hogy – mi marad? A csodából! Mely örökös vigaszul |
itt kelt – emberi kézből! Szent cél – két dobogó szivből! S úgy tovamúl |
|
mint a Dunában a fények a fodron! |
|
|
Itt az évszak
Itt van, hogy eldobjuk az utakat. |
A gyeplőt oda a lovak nyakába. |
A horgászbotot, a siető folyónak; |
a szélnek a Szűz cérnaszálait, |
a fonalat, mely tán még Ariadné |
|
hogy mégse bontsuk föl a levelet; |
a szólni kész, a tartalmas mosolyt; |
csönghet a telefon, a kapu-csengő, |
|
hogy minek meggondolni is, |
horgászbotot, telefonkagylót, |
bármi kötelet a kijutásra, |
hágcsót, mentőövet, női kezet; |
bár itt az emlék a tenyérben, |
itt a szabadság a tenyérben, |
itt a boldogság a tenyérben, |
a parola-szomj, a győzelem előlege; |
|
|
Hű tükör
és szebben, egyre szebben |
|
Ki nem fogyó mosollyal
Odadobta előbb a körmeit, |
fogát, fülét s még az imént is |
épp oly hibátlan kebleit a tűzbe, |
a petroleum-bűzzel lobogóba |
lepedőinek parázs-tüzébe, |
ez a tegnap még uszoda-pezsditően karcsú lány, |
oda aztán a szem hajnal-egét, |
oda a ruhán át is mozgásmüvészű hasat, |
bár tudta, hogy csak így lehet felezni, |
az átfogásra hajlékonyult derekat, |
oda a kisded-karba gömbölyült nyakat, |
a nyíló-hunyó gödröcskét a két |
orcán a szinte pillantást lövelőt, |
a hajat, térdet, ölet, szemöldököt, |
tudva egyenest az irányt. |
|
Megköszönni
Még férfi-mód (még mielőtt |
hű Föld bölcső-ringásait, amig |
szem s nyelv ki nem szaggattatik. |
|
Egy házaspár sírfölirata
A nő, aki szenvedő gyermekeket istápolt egy életen át
Gyere ki, gyere ki, gyere ki, |
|
Gyere ki, gyere ki, gyere már, |
|
Gyere ki, gyere ki, gyere ki, |
|
Gyere ki, gyere ki, gyere föl |
|
|
A férfi, aki eszményeket vélt védeni egy életen át
Jó volna hinni persze: itt |
őt fedi por, nem verseit, |
s fölszáll, ha zeng a Harsona |
e sírból bár egy halk sora! |
|
|
Kézben a jövő
Az volt, igen, az én korom, a néhány |
pillanat, midőn ligetnyi lehántolt |
fenyőfa rohant a vizen, fehér |
vásznasan be-beszíva dagadóra |
szálerdőnyi recsegő szálfaderék közt |
lett nekünk is egy karmozdulatomra |
gyeplős lovunk a föl-föllendülő ladik! |
|
Az volt a remény s a bizodalom |
kora és helye. Te elől az orrban |
kezemben a ruddal s kötéllel |
vállalva legalább egy percre biztosan |
|
|
Virágszál, virágszál után…
Virágszál, virágszál után – hányadik is az ott? |
Gyüjtsd kezedbe a sötétlő égből sorra kigyúló csillagot, |
|
kőasztalomnál némán megülő! |
Negyven év! |
Megállt – mert mit hozhat még? – az idő! |
És mit nyujthatok én? |
Tündöklő jutalom |
gyűljön öledbe abból is, ahogy |
pisla lámpáival a csönd-sima tavon |
a keszthelyi hajó álmosan eldohog. |
|
Mit vitt el az élet? S még mit vihet? |
|
|
És ha volna ez itt oly Robinson-sziget, |
hova mentő hajó már soha, de soha nem jöhet, |
s ha se iránytű nincs, se csillagok közt jós-szöveg: |
mi baj? |
Amig kezembe vont kezeden át szived: |
minden volt s lesz világ rejtelmes morse-leadója, |
|
mondd, te tudod, milyen béke közeledtét kopogja?! |
|
|
Mint a vak s mint a pap
És voltak kigyózó fölvonulások |
csattogó diszlépést lökve ki, hogy: teret! |
majd reszketeg tenyért nyujtva, hogy: kenyeret… |
és dobd be ezt a levelet – |
Vonultam én is egymagamban teljes |
diadalmenet, gyászmenet – |
|
Mindebből végre: félre. Eljött |
még hozzá olyan asszonnyal mögöttem, |
aki bízik, mert gyermeket szült ifjan és |
most végeznivalót hisz, telhetetlenül: örökre! |
|
Csak a lépésre vigyázni. A mindig épp következőre. |
A mécs az ilyen szélfúvásban hasztalan. |
A kő világít. Lesz hó is talán. |
Tájékoztat a kutyaugatás is. |
De legjobban az ujjak ki-bejáró |
csigaszarv-munkája az arc előtt. |
|
Kinyujtott kézzel, mint a vak. |
Kinyujtott kézzel, mint a pap. |
|
|
Három költői katona-levél a kedveshez
Bálint Esztergomból Céliához
Elhagytalak, hogy elérhesselek: |
ágyú füstjében látok szent Jelet, |
háttal neked ekképp törve feléd |
köszöntöm egyre közelébb, |
|
Harcolunk, fagyban. Őrjöngéseitől |
télnek és szélnek lett egyik felől |
markomban kardom egyre merevebb, |
– hű kezed folyton melegebb! |
|
Mert fölöttem két Múzsa tündököl: |
az Istenanya s az Emlékezet! |
|
|
Sándor Segesvár alól Júliának
Gyönyörű völgyben fut kocsim. Vidám |
szemem szép csúcsról még szebb csúcsra száll: |
– szabadon röpködni szabad hazám |
fölött – csillag-pár – tevéled – |
ott, ott eresze alatt a nagy égnek, |
|
|
Búcsú a testrészektől
Szív, agy, tüdő, szem – mit akartok |
tépdesve? Szöknötök lehet, |
azt hiszitek? Mert hogy a bajt |
|
S te fog, te fül, s ti mind, vén |
ily sebesen mért futnotok |
|
Jó úgy volt, együtt! Ami zsákmányt |
keritettük, habzsolva lányt, |
országot, tengert, tudományt – |
|
Így voltunk urak e világon! |
S most mik leszünk külön-külön? |
Ősz jő. Koldulgat gyom-tűzön |
a lelket is egy tar mezőn. |
|
Tenger, jeges jő, s fagyos ujjak, |
úgy merülve, hogy ki-kinyulnak. |
|
Eredj, szemem, eredj, fülem s ti |
főcinkosok, ajkam, inyem. |
Hideg sötét! Szakad, igen: |
magamra hagy mind a kötés. |
|
Oh csak te tarthasd, vaksi kéz |
a hű kezet s csak az legyen |
|
|
Rendcsinálás előtt
|
Hogy él két karomban az űr, |
|
hogy lüktet veled, áthevül, |
|
ezzel az űrrel, mit tehetnék? |
|
Ez a te legszükebb helyed |
s maga a világvégtelenség. |
|
|
Sötét viz partján ballagok |
micsoda fénnyel telitetten; |
itt keringnek a szerveimben. |
|
minden fölfogható világnak. |
|
azt kéri, hogy most vagy soha |
égen-földön rendet csináljak. |
|
|
Ápoló halál
Oson messze a tó szintjén a szél |
az ősz merénylő fegyvereivel már. |
Setteng közel lábujjhegy-halk veszély. |
A lomb is csupa sst-sst: hajcsi – kumjál!
|
|
Feküdni kell nappal is. A vigasz, |
hogy ittkünn, hol szín, szó, szag – élet! – árad. |
(Szórakozik a lekötött Utas, |
útján, no mondd csak, milyen Ithakának.) |
|
Szolgálni jön, ami csak fölkeres, |
előbb a Nap, majd a Hold – mind a csillag! |
Lett ő is lám beteg-ügyeletes |
egy szöllőtőm: kész-édes fürtöt ingat. |
|
Illemtudóan tesz-vesz a halál |
hatalmas szobámban, ami a Föld lett. |
Bölcső-békévé csitul zaj, viszály. |
Ölbeli már hóhért is meggügyögtet. |
|
|
Szüret-búcsúztató
Közel megint november, ázik, |
Szürkület van alkonyodásig |
s mélységes – csillagtalan – éj. |
|
Átjön ismét a füst-, a szénszag |
Szétszed mindent a komoly évszak |
|
És van dal is még! Némely árva |
madár hol itt, hol ott kiált |
visszhangra várva: kalitkája |
|
Gazdag szüret volt. Ujra: „tőgyként |
csüngtek a fürtök”! Reszketeg |
állnak sárban a kifejt tőkék, |
|
Emlékszel? Régvolt évek őszén, |
ha lomb lehullt, táj kopaszult: |
hogy kitünt minden hegyi ösvény! |
Mily messze nyilt és nyúlt az út! |
|
Mennyit éltem! S mi vár ma még itt? |
No, út meg út. De hova visz? |
Élnék akár százezer évig, |
kalitka lenne csak az is. |
|
Fölnyúlni, hány arany gyümölcsre |
hívtad rég, csillag-lombozat, |
e kezet, mely – hogy föl ne döntse – |
vaksin pohár iránt matat. |
|
Örök a fény a gomolyon túl, |
uralmadon túl, közel éj? – |
No, egy kortyot még, bucsuzóul, |
az Ittmaradónak: ne félj! |
|
|
A budavári torzókra
Így orrtalanul, ajaktalanul: |
szépnek úgy tudd látni őket – hallani! |
Így beszélnek hatalmasan. |
Így – feje nélkül a fejedelem, |
letört keblei csonkjával a Szűz, |
így kardja s karja nélkül a vezér: |
így magyarázzák kórusban a te |
anyanyelvedet, a kimondhatatlant, |
így, e szemét-gödörből kikerülve |
így, Művészet, a te ős szólamaidat, itt, |
harsányan, szemkápráztatásban! |
|
Egy kis maradék trágya s pata-nyom |
még csak emelné hatásukat, azt a |
bizonyos, mesteri villanyütést: |
az értéknek azt a kisugárzását, |
azt a legvégső immanenciát, amely |
valóban tán isteni rész gyanánt |
egyenest a hátgerincbe nyilal, kiáltva |
nincs kibúvás, vállald te is! |
Légy több annál, ami lehettél! |
|
Mert két felől folyik a munka: innen |
mi, a vésősök, kalapácsosok, amonnan |
ő, a hires díszt-szaggató, |
a csontváz-kedvelő, a puritán Képromboló. |
|
Ringass, női térd, csak egy anya-ölnyi |
jövőt: itt ez marad belőled, |
Repülj ki, kard, megvonni a Határt: |
a szétzúzott marok mered csak, |
Harc folyik és gyakorlat. |
A küzdelem maga a győzelem. |
Ha lent maradsz is, törmelékben, századokra! |
|
|
Ami gyógyít
Ez az anya attól gyógyul, |
pusztán csak attól gyógyul, |
forgolódó félrebeszélésben |
rémálmaidban és vágyálmaidban, |
tudva, de végképp tudva, hogy |
majd megcsitít, majd karba fog! |
|
Otthon-rakás
Se kő, se fa, se hitel, se telek. |
|
Csak fagy, félholt gyerek. |
Csak „megbolondult?” Csak – esetlenül – |
|
az édes-fanyar vigyor: nem lehet |
|
(noha tán most se sikerül) |
|
Kortyintva butykosból loppal szeszedet |
|
farzsebből, férfi becsület. |
|
|
Tudj rendet
Vágtató szekéren viszik és ütlegelik elrabolt gyermekeinket. Loholunk utánuk
mezétláb az ősz-végi út sarában. Két felől bokrok közül nem úgy nyúlik ki buktató lakkcipő és
facipő, hogy csak a láb látszódnék. Látszik biz az egész termet, csípőre tett kezekkel. A
harmadszori fölhemperedés után se úgy állj föl a már jegesedő pocsolyából, hogy legalább
egyszer csak szembe kellene fordulni a jókedvű buktatókkal. Legalább kíméletüket kérve.
Legalább a gúny mérséklését. Legalább ott a csípőnél. Légy türelmes. Hisz egyrészt szem elől
vesztenéd a mind sebesebben távolodó szekeret és gyermekeket. Másrészt a szekér az útszéliek
szerint eleve nem volt utolérhető s így a kinyúló lábaknak és csípőre tett karoknak még igazuk
is van, az idő szerint. Érdekedben is cselekedtek! Nem jobb-e előbb, mint utóbb (ha úgy is késő)
– teneked is? Épp teneked, teneked! |
Szótváró asszony
Szóljatok, keressétek csak a szót, |
ki ahogy képes. Próbálkozzatok |
susogást kinálva – szellő fűszálnak, |
mosolyt kinálva – szemérmes szerelmes, |
s kivánva válaszul épp csak mosolyt, |
de pattogva is – magánnyelvű lángok, |
magánnyelvtanú záporok s pörölve, |
szótárt nem kapott parti hullám, |
magában dödögő tanyai szú, |
homlokráncaival is további harcot |
szavaló szabadsághős a kötélen, |
szélütötten is még torz fintorokkal |
jól végrendelkező öregapánk, |
jajkiáltással – fagytól dörrenő fa – |
rianás dörejével tavi jéglap – |
|
Nem igaz, hogy meghalt a lehúnyt szemű asszony. |
Vagyis, hogy nincs kinek beszélni, |
mert hogy már senki nem vár ily beszédet; |
csak elszokott a szótól, ott heverve |
az az asszony csalánban, Tisza-mélyben, |
sír-mélyben, hogy ha mégis eltemették. |
Attól ül föl, ha szót leltek ti, ha |
fölfülelhet a ti szavaitokra, |
bár kőfalon keresztül, attól áll föl, |
attól terít meg a tiszta szobában |
kanalat osztva vendégeknek is. |
|
|
Bosszúálló biztatás
Csavard ki szélvihar, csavard csak és csupáld azt a már magányos jegenyét, az utolsót
azon a kaptató-tetőn, s ha félre rántaná is azt a foszló üstökét, forgasd a sunyi fejénél fogva, a
kopott kobakját kezelve, s ha meghajlik is derékban a nyomorult, hát a ferde gerincénél, a
nevetséges bordáinál fogva, szorítsd és nyomd és facsard, s ha tán földig hajlik az irány-pofonoktól, de hisz már a pofonok elől is a gyáva lakája, pörgesd s tekerd a teljes termetével,
kapd kézbe ott a gigájánál is, hengerítsd és örvényesítsd addig, eladdig, amig az alávaló nem
kezd fúródni még alább a földbe, vascsavarként a gyökereivel és ugyanakkor nyúlni is nem
próbál föl s fölvékonyulni, kerengő tornádó, a föllebbezés vad forgatagaként, miközben fölülről
már nem is a víz a zápor, hanem tűz, a kiszakadt zsákból, s ami csak volt villám. |
Az altiszt szemében
Népvándorló koruk nekik vajon ujra kezdődött, vagy be sem fejeződött? Aki
elárulhatta, elárulta, aki leköphette, bár utánuk futva, az leköpte őket. A rajtakapás örökös, mint
hajdan az eretnekeké, a cigányoké. És hamis a valódi útlevél is és országhatár a párnázott ajtó.
Vajon üget még az útkereső ős félméterre a láp fölött a ködben? Az altiszt szemében, míg
meghajolva átveszi a fölöltőt. |
Bercsényi juhász-tánca
Duda a kézben, dali-dal a szájon: |
mivel hogy immár vigadnék, |
vajh mi zivatar zavart szét, |
szökkenhetek, mert ím nyughatnék, |
bokázhatok paraszt pásztorképp, |
mert hogy végre békén alhatnék, |
mi is nyomhatná baj s gond még, |
ahol tud és ahogy óhajt még |
|
Súlyos évek szublimálása
A két vasgömb között a vasrudat, |
azt a két hordónagy acélgolyóbist, |
azt a ne is kérdezd már hány kilót |
sőt forgatni pörgettyűként: |
ehhez hasonló volt a föladat. |
Agyamnak is, szivemnek is – |
|
Hogy ne hagyjuk el a képes beszédet. |
|
Együttesünkből egyedül maradván |
így próbáltam a régi végeznivalót, amíglen |
észlelnem kellett véglegesen, s kőporos |
arcomat, megeredt orrom vérét törölve, lám |
s milyen istenhátamögötti helyen én! – közülük! |
miközben kibotorkáltam a színről, |
csak szájszögletből küldve hátra bókolást |
a részvevő – résztvevő? – nevetésnek. |
|
|
Üzenő ifjúkor
Emeltem bal-öklömet én is, |
jel-adva: számíts rám, jövő. |
Tavasszal (füvek ujjhegyén is) |
|
A csapongó agy (az enyém is) |
Szivemben (lám sírom felé is) |
egy hűség szócserére kész. |
|
Bizony egy nép (ifjú is, vén is), |
mely fölnyujtott s most visszaejt, |
az adott – el-elfulva – jelt |
viharából, hogy: mégis, mégis! |
|
|
Sár-róna tölgyeseiből
Sár-róna tölgyeseiből fut rozsdabarna szél: |
mindent mi fényes-édes volt végleg avarnak söpör. |
Álló nap az utolsó gulya-kút gyászindulókat zenél. |
Betyár-fő a kiakasztódott ostorfán a vödör. |
|
Dániel úr már sértett korából szabadult vissza ránk egy ősz. |
Fűtetlen csárda zörgő ablakainál Mihály |
(a mindig-vert vitéz-fi) keszeg szelleme forspontot várni áll. |
Volt e tél-szag tinódi földinknek is már ősi ismerős! |
|
Borjád, Kakasd, Bikács, Úzd – rideg nyájak, hamar |
jurták távolából sír éh-juhnyáj-panaszú vihar |
szitkaival vigaszul: majd mindent hó takar… |
|
Hordva ahhoz, mit eddig kisöpört már, mai |
kisöprendőt, forog itt lent és – nem más elv szerint – |
ottfent jó-szitkú szél: mernek még szembe szállani |
vele új módik, új hitek, új – legújabb verseink? |
|
Legidőtlenebb évszak! Leghűbb! – ki magyarul |
szólni dühöngő szélnek legillőbb hangokat adott! |
Tudjátok, miket írtunk? Társ-lelni kavarog |
ki a szivból a régi panaszokhoz az új… |
|
Vörösrézfényű széllel száll egyre mindig-egy idő! |
Volna papír kezemben, azt tépi-szórja – így |
szaggatja csak fejemből (már hullt lombként söpörhető |
népekről) egy – no, még egy! – meg-megdúlt elme ráhagyott eszme-rongyait! |
|
|
A törzs szavai
Az 1975. évi Finn-ugor Világkongresszusnak
Donner un sens plus pur aux mots de la tribu
(Tisztább értelmet adni a törzs szavainak)
Mallarmé
|
szavak, kivert szavak, mi, |
hogy: együtt! bár űzöttként |
szavak, tépett szavak, mi, |
nagy percét is szereztük: |
ránk hagyatott: vezessük, |
szavak, rebbent szavak, mi |
szánjuk mi e szétszéledt, |
|
Szavak, rekedt szavak, mi |
csaholjuk, vészt körözve, |
szavak, szívós szavak, mi |
sasok, ebek, s ti jelszót |
vakkantók mind, vigyázók, |
szárnyas, fényszomjú férgek, |
féltékeny vércsék, solymok, |
hernyók, be- s kigubózók, |
molyok, szúnyogok, atkák, |
tetvek s ti mind, szegények |
szavak, gyávák s ha csak mi |
megcsalt szívnek se talmi |
|
|
Ünnepi leleplezés
Gyorsan! Odanézz! Igy csodáld |
– már csak a széles, ünnepélyes lendület miatt –, |
ahogy a föld-ég közti őszi kék homályt |
(köd-függönyt) szétcsapja a déli Nap |
s ott áll (ahogy kétszáz éve is állt), |
mint szinpadon, a hű túlparti hegy |
a kocsmával, az óllal, a dőlt kúttal az ól felett! |
|
Roskatagon, de oly szilárd |
daccal, mint kinek év s perc egyre megy, |
mert, íme, ő nem adja meg magát… |
|
Sokan sokáig emlegettük azt a „ments-hely”-et. |
Dicsérve régvolt asszonyát, borát! |
A kémény hosszu mosolyu füstöt bocsát, |
pártolni, hű tanu, az ingatag- |
lengeteg: ember-agyi emlékezetet. |
|
S a vak reményt, hogy úgy lehet, |
mit elsirattunk ott is egykor: megmarad? |
Hova mi is, a baljós ég alatt! |
|
|
Talajtalanul
nem szülőtalajukon s gallyaikon: |
zöld füge, sárga paradicsom. |
|
Fagy a föld, de az édesanyás |
Nap mosolyog, biztat, magyaráz. |
Folyik a cukros átváltozás |
e lefejezett főkben is konokul. |
|
És színt és zamatot kapnak |
érlelve de micsoda akaratú agynak |
düh-vörösen, talajtalanul. |
|
Lesz már a levegő is jeges. |
De átdöfi sugarával tőrként |
a telet is, és tesz ujra törvényt |
kegyesebbet ő, a főkegyes. |
|
Nem gyökeren, rég nem talajon, |
de érek még én is – mire érek? |
Bozsog a vén fő, mint a malom – |
Hajtsátok, égbeli fények! |
|
|
Megalázatlan
Csapkod őslény-bőgésü szél. De fák |
nem hajlanak. Egy ág se hajlik. |
dal ki madárból, vinnyogás kutyából? |
|
Száguld szél, de levél, füszál, |
egy füstfonál nem lebben. |
Száll év, évezred, de kopár |
a kezdet s vég léghuzama kereng csak. |
|
Szaggat szabad zsarnokként, bőg, tipor |
– mi is? Ítél fönt s lent, de – rajtam? |
végső jogát: hogy szembeköpjelek, Szörny. |
|
|
Mikor már egyenes az út
nem képzelhetjük ma sem azt a férfit. |
S így – pihenni is hol pihenhetne vajon? |
Útmenti csárda előtti padon talán, ahol |
asztal sincs, hol melléd, a padra hoznak |
csigert, szalonnát, égett héjú kenyeret? |
Ott ülne még, botjával lába közt ő, |
ha volna még útmenti csárda, |
ha egy jó bot még útitárs lehetne. |
|
Maradjon hát csak uton ez a férfi, |
hisz oly mindegy már, hol is alszik, |
gondja az út, a hátralevő, |
vagyis hogy nap süt-e, vagy esik-e, |
s hol is lesz ma találkozó az éjszakával, |
|
Rövidülnek, lám, a napok. |
Az évszak hidegül, bőrön-mérhetően. |
Ami utána jő, még hüvösebb lesz, |
és most már bizonyos, hogy |
nem térnek vissza a lágyabb hetek, |
megszünt a négyes körbeforgás, |
egyenes irányú, lám az idő |
letérő sincs, szétágazás sem. |
|
Ezen a vissza nem kanyarodó uton |
halad tehát ő s egy-egy pihenő után |
mind okosabban, helyzet-ismerőbben. |
Ritkulnak s alacsonyodnak a fák. |
Fönt a sziklák közt az a füst talán |
betyároké már, vagyis az utolsó |
majtényiaké! – aztán nemcsak a veszély, |
maga a történet is megszünik. |
Diákok voltunk egykor Patakon? |
Pápán, Utrechtben, Padovában? |
Csak tovább. S a szivünk? S a muzsika? |
S minden ami volt? A cél? |
Mint paraszt nyomában az esti rétről |
a bólogó ökör meg a keréknyikorgás, |
|
|
Fehér fák
fázó csontváz gyümölcsfák, |
|
Kihámlott a zöld kertből: |
Szabad szemem a galy közt |
|
Csontvázak, talpra állók! |
|
Halott barátaim körém gyült |
|
Így vagyok itt, de ott is |
|
se halál – ugy-e? én zord |
|
|
Újév reggeli séta
– Igen? – Nem! – Nem? – Ahogy száll |
|
|
Meddig – miről – vitázol, |
|
meg lent a – tó! Hogy járja:
|
|
Főm fehér – nem csatázik. |
|
|
De – aztán?!… Mi a válasz? |
cél, munka – mind a láz, Az, |
|
mozogni fog? – nem áll meg, |
attól is csak tovább, mert |
|
hol tócsát – vált az elme |
|
|
Szólni soron mi volnánk – |
|
hő, fagy, szél, Nap – mit ad |
|
osztja sovány – és hajh, dúlt – |
|
hogy: életet, igen! s nem, |
|
|
Mert nem lehet, hogy annyi |
|
szív… – Már megint?! – Tudom, |
|
bút, bajt feledve, ingyen |
tél, tél, a te – s minden |
|
hogy közelítsünk szent célt, |
|
átlépve lucskot, szennyet, |
|
|
búsan, de – hány buktatón túl – |
|
Köszöntsük – bár kínmosoly ráng |
|
|
|
Konok kikelet
annál jobban: mennyi boldog |
|
fű, fa, virág ruhát, arcot |
|
Nem dühödött meg ránk most sem |
|
Semmi harag, se dac, se jaj, |
|
Nem öklöt ráz, nem kés-fénnyel |
|
eszme-konok, gyermeteg-hű |
|
Söpör széllel rothadt őszi |
|
forgatja friss szerszámait, |
|
Krumpliföldből újra – újra! – |
|
Hogy szörny-ember már megint mit |
Vesz annyiba minket is, mint |
sast, bikát, más esze-kurta |
|
csen a kérlő mord fákra is |
|
ifjú hullák táplálják bár |
|
Föld mélyéből fényt-lövelő |
|
évről-évre nyiltabban jó- |
|
most se még a vadkan véres |
|
Száj-maró vackorrá vissza |
|
Csirkenép fut majd körénk, zeng |
|
kibírt, ki fog bírni minden |
|
Vad pipaccsá vissza csak nem |
szelid szöllő sem gondolja |
|
Úgy tetszik, nem reménytelen |
|
Nézzem hetvenkettedikszer: |
|
|
Nyári újév
Kánikulában buja rózsafáról |
nyesi a szomszéd már a – hervadót. |
Úgy szólnak – s abban is az elmúlásról – |
hogy túlvigan rikongnak a rigók. |
|
A bohó-piros, a híg-édes cseresznye |
mellett már savanyú-mosolyú meggy. |
Kettős ízükkel nyelvem az eszembe |
azt juttatja: minden jó s rossz: elegy. |
|
Nem Szilveszter az év igazi vége – |
Férfinak annál zordabb forduló |
a június nap-éj-egyenlősége – |
(Nyárfák pihéje dől, akár a hó.) |
|
Januárban még minden újrakezdés, |
naponta több fény: diadal, remény |
föl s föl! S e nyárcsúcsban is ott a lent! és |
megállni – hol? – túl év s remény felén! |
|
…Kínja örömét: lányom holnap hozza |
haza – már tizenkét napos! – fiát. |
Új időszámítást kap szoba, konyha. |
Perceit is másképp veri a világ. |
|
|
Egy kisdedre
Köszörüli már szemében a cinkos |
|
fény a tudás gyémántjait. |
|
Egy mellőzött tudósnak
Járnak fönt vakitó napfényben is (ne félj) |
|
Téged is (várj!) tündököltetni fog |
|
|
Egy halhatatlanságra számítónak
Hogy szállna: föl, föl! Diadalra! |
|
|
Weszely emlékére
„Halni a torlaszokon!” –: fiatal, víg szivvel elesned: |
testvér, hetvenöt év sebeivel – sikerült! |
|
Nemzedéktelenekhöz
Nemzedék, mely csak önmagának él-hal: |
persze, hogy élhet, bár nemzete hulltán! |
|
Széchenyi szellemének
„Honfinak lenni nehéz, de nem lehetetlen” Sz. I. |
Így keverül ma a jaj s nevetés |
|
Egy aggódó művésznek
Útravalónk, ha meghalunk? |
|
Egy volt országnagynak
Éppen mert nem vagyok nemes, |
helytállni mindahányszor, |
|
Egy térítgetőnek
Miképp gondoljak másvilágra? |
Hogy lelkem örök létbe visz? |
Kezdő vén, kinek élni-tudni-vágya |
nem száll túl örökléten is! |
|
Egy türelmes eszmetermelőnek
Hullt a szemét, a cserép, sőt tégla süvítve körötted! |
|
S most buja kert termése mögötted? |
|
– Nyitja, fiam, a titoknak: |
|
trágyát, bélsarat is hajítottak. |
|
Egy kőszívű s agyú építésznek
Nedves folyton a fal! Dől a ház! Sírnak a, hajh, elevenként |
|
rosszul béfalazott Kőmíves Kelemennék! |
|
Egy vigaszt-kérőnek
Tombolt éjt-nap a csata. Rengett: |
|
négyszer cserélt Ozora gazdát. |
Közben virágba borultak a rendet- |
|
A jól felelőnek
|
Emberi műbe csiszolva emelni föl égre |
|
azt, amitől meg-megrogytak az istenek is: |
Jékely! könnyeden, így elegánsan annyi után és |
|
Egy kismamának
sovány emlőd a kis szájból, ha tudnád; |
|
Egy túl-tisztelőnek
Én „mintakép?!” – Én? Én?! |
|
Egy orvosnak
Köszönöm, doktor. Ça Va! (Es geht!) S ha megy, menjen! – a szem, a fül, |
fog, nyelv, egyéb, ha tépi már az Eb: a vad |
|
Cerberus, akitől élő nem menekül! – |
|
Csak ez maradjon: a csukló s az agy |
|
közt, ez a forró drót; csak tollamat |
|
mozgathassam eleven részemül – |
|
Csak adhassam odakintre hirül, |
|
mint megy a harcunk ittbelül – |
|
Csak az őr-ösztön legyen ugyanaz! – |
|
Míg minden vadfogakra nem kerül. |
|
Sziszifusz szelleméhez
Moccan a hótakaró ismét – |
Vesd le a tél halotti ingét – |
Lázárénál is szebb a sorsod: |
ki a mélyből – égig a tornyod, |
|
Egy jubilánsra
Elsírni, mint koplalt a költő |
ma ötvenedszer elnökölt ő |
|
Győzedelmeskedőknek
Enyém a föld alól kongó harang. |
Temetni fog, azért zokog. |
Táboromat. Majd táborotok. |
|
Veres Péter emlékének
Nyomtuk tamásként tollunk mi mindig önszivünk sebébe. |
|
Egy moralistának
Nyíl ajtó igazságnak is hiába, |
hol „minden tévedés kizárva”. |
|
Egy körkérdésre, népiesen
végszükségből, ahogy tik öltök. |
|
A. Malraux-nak
(„Une vie ne vaut rien, et
rien ne vaut une vie.”)
|
„Semmit nem ér egy élet: és nem |
ér semmi annyit, mint egy élet?” |
De honnan mondva, vén vitézem? |
|
Ars poetica
Művész! – a próbatét keménye: |
|
Egy koros, kóros csábásznak
Adtál neki olyan vacsorát, |
hogy megnyalta azt a vicsori szád? |
|
Egy régi vád új hangoztatójának
s a mi „elefántcsonttornyunk”! |
melyből „fennkölt rímeket” szórtunk, |
tombolt, igen, egekre köpvén |
|
Egy hajnali, türelmetlen sárgarigónak
Többszöri kérdésére, vajon: Tű-tű, li-li, tin-lű? |
Válaszom: Ekh, krcs, grmgrm. Szmrt. |
|
Jós gratulál életműhöz
Mindez az én diadalmam, öcsém, Vas: láttam előre |
|
ifjú kezedben, amit most ideadsz – öregen? |
|
nemzet ölel föl hű fiaként. |
|
Interjú-helyesbítés B. B.-nak
Ellenségeim? Nincsenek! Csak – bővin – |
|
Egy hölgynek
Magadat adtad? „Teljes magadat”? |
|
Vígaszul X-nek
Nem ver le semmit semmi oly serény |
harcban, mint fényt a fény! |
|
Egy krematórium-kérőnek
Így jó. Porráválásunkat se bízni |
|
Egy hajdan nagy szellemnek
A fájdalom szerénységéről
„Csak egyszer, még csak egyszer nézne rám!” |
|
ezt jajongta: ilyen szerény |
volt elterülve (a még azután |
negyven esztendőt élt) keresztanyám |
|
A versírói ihletről
A fényes-szőrü szent állatot, |
hátára vett, elvágtatott! |
|
Egy „élő klasszikus”-hoz
|
„Szélkakas” ifjan jóra-rosszra… |
nagy „viharjelző”, mondssza, most e |
vénen-csikorgó kiállást mi hozta? |
|
Kortársaknak
vén pajtások, ti, levert had, |
a latin ős-szó: megindít – |
haladni figyelemmel mindig |
|
Egy aggodalmaskodónak
El- és előtünve – karszti patakvíz – |
csak közelebb, ha távolabb! |
Mert az győz, kit a mélység támogat. |
|
El- s megvakultságtól se féltsék, |
kit célra igy vezet sötétség. |
|
|
Egy bohó hajadonnak
Olvad a hó, erdőn a fák körül |
ezer karikagyűrű kerekül. |
Kezdi a csélcsap tavasz a világ- |
|
Egy fölszólításra
Hogy mi álljon aranyban
egy híresség sírkövén.
|
Levetni, mit gőggel e földön |
hordtam: a sátán-varrta öltöny |
terhét, nem várva sírba-dőltöm! |
Mindent, mi emberi, belőlem |
magam én magamért kiöltem |
s lettem kísértet már előbben |
eleve gyűlölve s gyűlölten – |
Így nyugszom itt most létbe-fáradt |
oly mély csöndjében, mint az állat. |
|
Egy kozmo-filozófnak
ad notam:
Kiment a ház az ablakon…
|
az a vénasszony-lakta ház. |
|
Egy ifjú történésznek
Hogy nincs helyed, mint jó magyarnak? |
|
Egy „salvavi animam meam!”-mal kérkedőnek
úton, záp lelkeddel a – bőröd? |
Hogy Teremtődnél újra töltöd? |
Lehell új lelket majd bele |
|
Egy dölyfös elnökhöz
Fagyos-magas, jég-gőgös helyeden |
|
Bilbaoba
Hasra, a sárba, előhad! Pocsolyába le, hátvéd! |
|
Piszkít? Kicsodát? Nem a mi szennyünk. |
|
Bele nyakig. Az annyi sár-ért |
|
igazságért, a tisztaságért, |
|
a Szeplőtlen Hölgyért verekszünk. |
|
Egy méltatlanul mellőzött lírikusnak
„Most percemberkék…” – Most is még?! – Velük |
|
ketyeg-locsog az Idő-óra. – Halld, |
|
s te csak azt mondd, ha majd |
|
Egy eufóriásnak
„Micsoda égi gyönyörűség!” – írtad – |
„Szent színjátékok!” – Nem tragédiák? |
|
Ahogy pirosan leveti magát |
az a sok öngyilkos-haragú csillag! |
|
Végítélet túlélőinek
Totyognak máris a kacsák, |
– ameddig világ a világ – |
|
|
Egy államférfinak
Pap, politikus, költő. Képzelet és álomvilág nélkül leginkább még az utóbbi
gyakorolhatja a mesterségét. A legérdesebb, legpusztább valóságból is gyárthat árut. Az
előbbi kettő csak állandó ihletettségben űzheti kedvére – jó lelki egyensúlyban – az iparát. |
Egy szociológusnak
Egy-egy társadalmi rend milliók érdeke, de leginkább csak százak lelki
gondja. De ugyanaz a rend éppúgy lehet százak érdeke és milliók lelki gondja. Fogalmunk
sincs róla, hogy hányan töltenek álmatlan éjszakát értünk. És hányan miattunk. |
Ökumenikum
Sem pápista, de kálomista sem. Rom. |
Kőhalom. Már csak szél nem kerüli. |
Már Istené csak a falutlan templom. |
|
Egy másik – döbröközi – falomladékra
Addig nyúlt föl, föl, föl! – hittel a tornya, |
tarkóval Kapos-parti porba. |
Mert a kő mindig kincset ére itt, |
négy egyháznép a törmelékeit |
présházba, istállóba, ólba. |
|
Terjed – széledve is összefonódva – |
|
békül egybe többféle hit. |
|
|
Az első cinkére
tavalyi hajszála közé tolul |
a balekhittel ujra üdezöld – |
Az Erdélyi-vers óta „nyitnikék” |
reszel csak, nyitja egyre még |
|
Tanácsként
Miképp lent a fentről esett |
|
A könyörületről
Mert gyilkolt gyilkost is a gyilkos: |
|
méltó zavar! Mártírjainkhoz |
|
fellebbez minden irgalom, |
|
ráng bárki hóhér fonalon. |
|
|
Szilveszterezés köszönetéül
Reggelre varjak pokla szállott. |
Hó váltotta meg a világot. |
Nyikorgó dal kisért haza. |
|
A múzsa gáncsa
állunk mi hegyi cserfők!” |
|
Henri Poincaré sóhajával
Mi lett volna, mi lenne az emberiségből, |
ha a mind-messzibb ég alatt |
|
Vitatársnak
Feszítsd a húrt. De majd ne rijj, |
|
Ugyanannak
Gyerünk, feszüljön köztünk is a húr, |
|
Egy szenvedő szerelmesnek
Az állatoknak nem boldogság a nemi egyesülés. Rettegve készülnek rá,
szenvednek tőle, utána pedig – nézd a kutyákat, mit kell utána elviselniök. S az ájtatos
kabócák!
Az ember az egyetlen igazán speciálisnak mondható species, amely úgy-ahogy már állati korszakában orvoslást keresett. Meglehet, hogy egész emberi útját – észlényi
fejlődését – ennek köszönheti. Szemben az ítélettel, hogy fájdalommal szaporodjék s
verejtéket törölve táplálkozzék.
|
Esti séta közben
A meghitt kertben táviratra távirat: |
„Mikorra, pontosan, a várt fogat?” |
|
Egy száműzött katalán szociológusról
népek pulzusa? Mert megfeszítetten, |
|
(– Égre kiáltva, itt a vég? |
|
Heidegger szellemének
A „Geworfenheit” egy pillanatáról |
Réten hanyatt, mint tank-tiporta félhalott. |
|
S fönt az a messzi nyüzsgő csillagfényözön! |
|
Nyugalmat mért épp az adott, |
|
az a magában tomboló közöny? |
|
Dél-Franciaországból
Lerágta csontokig a „bús húst” |
|
Notre-Dame-ról is a falánk idő. |
Bámuld, halandó. Így élvezhető: |
|
Egy írói gardenpartyból
Angol, német, francia társaság |
tart másodpercre vita-szünetet. |
jótékonyan öblíti fülemet, |
|
és agyamat. És hess, magány! A fák |
lombrésén át csillagfény; pici érv |
a világűrből. Nem mondja ki még, |
csak hunyorgatja roppant igazát. |
|
|
Az uppsalai várkertből
Hozva nyomomba egy ital nyarat, |
|
hazai hűssel várt sátra alatt, |
ez a ritka, északon nőtt diófa. |
|
Árnyképnek
|
Fogatlan és körmötlen ordas, |
|
mi okod még zihálva bújni, |
|
hegyi barlangszájból tutúlni? |
„Utolsó példány!” Csillapodhatsz. |
„Küzdök, amíg!…” S mi vár, ha engedsz? |
|
Megürült állatkerti ketrec. |
|
Az „eljáró” időről
Igen, az idő eljár. Miként? Szimatolva? |
Ebként netán? Keccsel emelve lábat, |
hogy kapjon méltó névjegyet e század |
Jár az idő s az ő műve is elvész – |
Te tartósítod csak, jószemű nyelvész! |
|
Egy vitatott szemléletű költőről
A Szerkesztő: Ifjan, igen!… Ám lett azután |
sovinisz… nó, nacionalista! |
Az Idő: No-no: s ha épp ő ma is a tiszta, |
|
Utolsó gond
Megyek majd könnyezve Péter |
jajával én is – nem miattam. |
Miattad árva nép, szegény. |
Megszolgáltam-e, mit szerény |
konyhádban ehettem-ihattam? |
|
Elárvulások, elárulások riadt |
|
népe miképp is tudhatod, ki |
Az, aki – bár hideg ágyán – ha föl bir még zokogni, |
|
|
A predestináció gazdáinak
Képzeletem jóvoltából bennem lakik hát nevezetes énem minden eddig volt
– s leendő? – lehetősége. Lázadó haddal kell küzdenem. A beláthatatlan Időnek lelki
szemünkkel nagyon is látható terhelő tanúival s elégtételt követelő áldozataival. Micsoda
család. Micsoda perpatvar a patrimónium körül! Atyánkfia a pacsirta, a sólyom. S a
ruhatetű s kullancs miért nem az? Vállalom a béka ugró-izmait. Hangszálait miért
kevésbé? Az idő síkján egyaránt ilyenek az örökölt s rendelt tartozékaim. Hogy előre
szökjem. S hogy hírt adjak, mire vihetem. Ha nem tellne valamire szerény magamból is. |
Egy szélfútta fehérneműre
Egy halni készülő diktátornak
Aki utolsó kezevonásával is szabadsághősöket ölt |
Nyugtalanít? Hogy mégsem a Szent Arc vár odaát, de |
|
Guernica gyermekei, García Lorca szeme? |
Nem vár semmi Amott. Küld innen ima: minekünk lett |
|
ördögi kín veled is szívni közös levegőt. |
Pusztulhatsz bátran mielőbb, ránk bízva a lelked: |
|
nyitva az ablak már – rögtöni léghuzatért! |
Maga az emberi faj nemtője pirul s födi arcát. |
|
S fogja be orrát, míg szellemed el nem oszol. |
|
Egy kortársnak
Pedig csak föl-fölbotlasz még előttem. |
Még meg se haltál s már beletörődtem, |
|
e jaj-ra se méltó világon! |
Oly mély közönyben, máris mintha földben: |
|
hiányodat, e többlet-árvaságom |
|
– és ez sujt le, e gyászom – |
|
se bánom, édes egy barátom! |
|
A Pére-Lachaise-ból
sír – mint csecsemőágy! Mennyi bohó |
sírt-rítt, ha itt jött a dodo!
|
|
Mekkora – végül is – meg- |
|
A hit világáról
Mióta halottainkat a föld mélyébe eresztjük, azóta rögződhetett belénk, hogy
egész életutunk lefelé vezet. Voltak népek, melyek elköltözöttjeiket fák, sziklák,
errekészült tornyok tetején adták át az enyészetnek; férgek helyett a madaraknak. Ha ezt
a szokást vettük volna át, úgy érzem, hogy világ- és életszemléletünk könnyedébb,
kedélyünk derültebb lenne. Tán még nem késő. Próbáljunk meg minden utat. A
transcendentia felé, odatúlra, a fenti túlakra? A Hitek és Vallások Iránytűjével? Ha
krematóriumok kéménye abban a szerepben is nem idézi az emberiség egyik legrettentőbb
bukását, tapogatózhatna az elme arrafelé is. |
Egy vidám hírhozónak
„Nyájak! Havasok! Dalteli táj! |
Bajokat, kínokat? Röntgen-sugár |
|
48 emléke Cecén
Izgett, hajladozott a zsendülő |
|
vetés, friss hittől zendülő! |
Ta-ta-ta-ta- – pengette vasát |
|
Egy rossz kozmopolitának
Meglátni, ki hon-gyökerű e honban: |
|
„Rövidlátó szempont!” Belátom. |
De az, hogy ki áhít ki onnan |
|
az „esze-vak”-nak is szemébe szúr, |
|
Egy hajdani Hölderlin-hívőnek
Nézd lent a várost. Ezt, hol a málnaszörp |
s a gót torony éppúgy hamisítva s kérdd: |
|
nem félnek? Fegyver már a borsó |
|
is az ilyen szúvak-ette falra? |
|
Mi itt valódi? És ki? Palánk mögött |
húz hon- s világfihad kötelet s hajat. |
|
Egy történelmi tüsszenet s már |
|
dől is a díszlet anyaga rájuk. |
|
Eh! Elvkufárok bolhapiaca! S te |
költő?! – Csak egy őszt még! S olyan ihletet, |
|
hogy ily fölépítményt a grundig |
|
döntsön a dal jerichói kürtje! |
|
|
Egy történetírónak
Készülő képét a festő hátra-hátra lépve ellenőrzi. Ilyesmit tanácsolnék neked
is – történelmi távlatot – akár a tegnapi eseményt rajzolva. Én, a lírikus, beledobhatom
magam az eseményekbe. Perspektiva nélkül téged egy perc alatt elnyel, megfullaszt közös
anyagunk, az idő. |
Különös mérkőzőknek
|
Ilyen remek swing-ekkel vernetek |
Mert – lesben – a bíró mögül. |
|
Búsmagyaroknak
Vakszemeteken zord Mózes-szarvval |
hadakozni hősleg – avarral? – |
Fölhányni avas lombok halmát, |
hogy „gaz fátumok” így mért is akarták? |
|
S mért nem hozta meg semmi hajnal |
szemünkre a látás hatalmát? |
Dehogy szaladok olyan haddal, |
hol előre csak a harag lát! |
|
|
A végtelenbe
A végtelent nem tudjuk elképzelni. A térbeli határtalan – a tértelen – engem
is rémülettel tölt el. Az időbelit – az időtlent úgy-ahogy még megközelítem. Itt – e téren
– legalább szakaszolni tudok: periodizálni: az irodalomtörténészek szava szerint korokra
osztani a fejlődést. Az alakuló emberi fajnak – hopp: az emberré alakuló őslénynek – egy-egy állomása lehetne a mérföldkő. Amikor hüllő ősünk kimászott a meleg mocsárból és
uszonyait kúszásra alakítgatta, kettőből valamiféle lábat. Aztán ugyanazokból szárnyat. A
giliszta emésztőszervének elejéből szájat. Hatalmas a távolság, amíg ez a száj elefánt-ormányt is fejlesztett, de ez az időmennyiség belefér az elmémbe. S hozzá mi minden!
Mennyi játékot kinálva a képzeletnek, milyen szabad tereknek milyen föl- és
visszaidézhető teremtményeit. A levegőben repülő hal máig akár lefényképezhető, de hova
tűnt föltehető válfaja, a víz mélyén szárnyaló madár? Az isteni teremtés óráján nyilván
csak egy pillanat, amíg a kígyó elhagyta a lábat, lemondott a szárnyról. De a költői szívbe
fájdalmasan belenyilal a részvét, egy villanata az évbillióig tartó zuhanásnak, amíg a
giliszta a porba rendeltetett. Vagy menekült? Vonaglásában, ahogy erre-arra veti magát,
evezve szinte: ki ne látná meg: emlékezik még szárnyakra is. Akár mi. |
Magyar építészet
Székesegyházat, donjont, barokk palotát, |
|
futóhomokra? Sem vágy, sem ész |
|
makkos álomként sem emelt. |
A krisztustalan, lávaforró poron át |
|
Egy félénk jegyespárra
Szorongtatok egymástól eladdig, míg ma boldog |
foglyok, majd egy ágyban szorongtok. |
|
Egy „sorsproblémás”-nak
Fiatal tollad tündökölve szabdal |
Így tart erőléten manapság |
gyakorló: gyakorlott szabadság. |
|
A hóolvadásra
Napszámos-sorban hajlongva kapálják |
kertem vén varjak. S vetik be. Mivel? |
De bólogatva, hogy „kikel!” |
s összenézve, „csak várni kell!” |
Veteményüket be is boronálják. |
|
Egy hű szélkakasnak
Romos ház, rozsdás szélkakas – |
frissen csikorog, sír, zokog – |
egyre dühödtebben forog! – |
|
Lelki tisztulóknak
Mint macska, elkaparva piszkát, |
új helyzetet? „Korszerű tisztát?!” |
|
Egy hajnali fensztermuzikról
Issza, vedeli harmad hete |
a kiskert virágnépe a Napot. |
részegülve, úgy bömböl ég fele |
hajnali énekkarként jó szagot |
|
Távoli vitatársnak
magasan lengett: intett – |
|
Egy lélekvándorlás-hívőnek
|
Persze, hogy kutya lettem: |
lerázni való zápor annyi vert, és |
És persze, hogy őz: lépni halkan. |
|
És nyúl s – bekerítetten – |
|
Egy ontológiai ankétra
„Reáliátok” kényszerzubbonyában |
|
tombolva, hogy tépjétek össze |
mindazt, mi nem kötöz le. |
Mindenkit, akit szívből bátran |
magasba lendít az ész röpte. |
|
Egy párisi havazásról
Viszem minél tágabb helyekhez, |
|
Egy pöffeszkedő szerkesztőnek
Hű – önmagadhoz mind hívebb – lakáj, |
ten-tulajdonod lett a Kastély |
|
Pompeiból
Robbanó dél. Szunnyadtam. S most arany- |
Ki a házból! Vakságba? Megriadt |
|
Egy élményre
Katonazene harsog: vele halad a gyermek. |
|
Egy magát modernnek tartó nőnek
Egy szomjas agy, egy éh nemi szerv, biz ennyi |
|
benned a nő. S no némi szív, sietni |
|
orvosodhoz, ha búsulás ért |
|
Egy kétes nemzet-eszméltetőhöz
Vertem (arcon is egykor); térne magához! – |
Küzdje le ősei – Muhi, Mohács! – |
megtérni a bús ősatyákhoz! |
|
Az „itt valahol, ott valahol” idézőinek
Itt, ott, amott – de jajt se szöpögve, |
se bút dünnyögve (rossz mámort böfögve) |
|
lelik meg egymást, tükröződve |
|
s úgy tündökölve okos orcák, |
|
hogy ostyaként hitük megosztják; |
|
itt, ott, amott foltokként össze |
|
áll, vonzódik egybe egy ország. |
|
Egy vigaszt kinálónak
Túl a reggeli szőr-irtáson |
el-elnézem megárvult arcomat. |
Nincs velem csak hű hiúságom, |
|
A magyar nemtőnek
edzve gyalázásodban nyelvét: |
s Ikszünk máig se nyert még |
|
Civódó magyaroknak
ha majd a csönd honába térek. |
Mindannyiszor jelen!-t kiáltok, |
|
ha összegyülve – összefértek. |
|
A siker ártalmáról
Ha egyoldalúan hasznosítod az adottságaidat. A ló szemkápráztatóan használja a patáit. S ha azok is – valamikor – ujjak voltak? – nekem ez is eszembe ötlik. A majommód fákon szökdelő lovak! |
Még egy bolond ötletről
Elképzelhető, hogy a madarak hátán eredendően mellső végtagok voltak.
Addig forgatták, repülni vágyva – ahogy karjaikat a gyermekek –, amíg szárnyakká nem
váltak. |
Egy Ady-követőnek
Dehogy azért kell veszned itt, |
mert nyögte a te nyelved is |
az ő jaját: „magyar vagyok.” |
Túlzás. Eszedbe juthatott. |
|
Apokrif krónika
Mit gondolt Batu kán? Rábízva a megkaszabolt kun népre a béke, a jog rendbetevése körét? |
Benevezés egy „Így írtok ti át” versenybe
Egy tábort-váltó ítésznek
Egy kikötés. Töröld meg nyelvedet, |
|
mielőtt itt nyalsz alfelet. |
|
Különös fegyver
Nem a darázs edzett fullánkja enyém. Csak a méhé. |
Féltenem önmagamat kell s nem akibe döfök. |
|
Egy korai körtefának
Még virágot is? Nem elég, |
Még gyümölcsöt is?! Mert hogy épp |
|
Egy tenyérjósnak
Sorsvonalak – vénülő tenyérben? |
Versenypályán – gépkocsiutak! |
|
|
Végső búcsúként
Átmentem a tizedelésen! Ím |
tizedeltetéseink köz-öröm |
és egyben vagyok. Köszönöm |
Elestünk lám és fölülünk – |
Van még olyan is közülünk, |
|
Teendőkről
Egy öreg pasteur – Fülep
Lajos – emlékére
az volt a kutya-gond. Ma: |
|
Panaszfal előtt
Kopogok, jeleket, jelekért! Odatúl konokul |
Tovább! Halálig. Szóra bírlak, |
|
Vincellérek nyelvén
friss az igazad, addig szólalj – |
nem bor az, nem nemes szeszt forral: – |
|
Nápolyból
Proli házak között száradó büszke rongyok |
(pólyák, bugyik, folton-folt szoknyák) |
vitorláin repülsz előre, szülni boldog, |
|
föltarthatatlan Olaszország! |
|
Magas zengésként
Fogcsikorgással szolga-ének |
köröttem és korbácsütések |
rám is, hogy: „Te is!” Hallgatok. |
Míg néma leszek, szörnyű évek: |
|
Egy dramaturgnak
Cz. J.-nek
Ki kell pihennem –: gyors vad utazás |
volt megírnom ezt a színdarabot, |
lelkem mélyéből! Annyi láz |
gyötört: gyógyulni akarok! |
|
Dzsungel-éjfélű magányban. |
Ki kell pihennem: ki vagyok. |
|
|
Őszi pihenőből
Addig lassítok – végre is megállok |
csúszós, meredek, őszi útfelen. |
Tépek, föltűzök valami virágot. |
|
Csak azért, mert olyan színtelen, |
|
eleve olyan árva már, hogy |
|
|
Egy hajdani bálkirálynőnek
Volt látványnak is vér-szökdeltető |
százfelé hajló, nyiló tagú törzsed. |
|
Lett összecsukott legyező. |
|
Nizzából
Tenger: fölötte narancs-termő hegyvidék. |
|
Terrasz. A szalmaszálon át |
|
magának a földnek édes szivét |
|
szopja a tájrajongó társaság, |
|
és közben egy-egy pillantáson át |
|
egymás fanyar legbensejét, |
|
|
Hittérítő buzgalomban
Bújj át én ellenségeimbe! |
|
Semmisítsd meg benne Magadat, |
Törj át szivemből mind e szörnyű szivbe! |
|
Egy szolgálatkész tóról
Nagyon jól tudom, hogy nem tenger, bár locsog ilyet ő is. Mert hisz kézbevehető, tenyérből tenyérbe – akár a búza – átönthető. Némi alkonyattal már térdre is ültethető. – Szóra bírható, anyanyelvünkön; azaz máris csak azon.
Kora reggel ő maga lépdel föl a kert meredek grádicsain. Megfésülködve, most már saruban is.
Illemtudásból nem céloz rá – egy mosollyal sem –, miért vált ki: surrant el szinte a hatalmas, hangos, világbirtokló családból, ahonnan néha idáig elhallik az óceánnagybácsik mennydörgő káromkodása, bősz hajórecsegtetése, a fjordok kamasz asztalcsapkodása. No meg hát a kereskedelmi bankettek pohárcsengései, a győztes flották díszlövései, az eget-ostromló himnuszok.
Itt van, ezt választotta, tudja a dolgát.
A ház mögé kerül. Elmossa az álom ételmaradékos evőeszközeit, a szennyes edényt, mindazt, amit az itteni tájnyelv együttesen csetresnek, a délkeleti parton csetresznek nevez.
|
Ásatás közben
„…minden sírhalomban mindig
meglelhető a mongol tetűtojás.”
Charles Olson
|
Együtt pusztulunk. Egyre megy, |
kit raktak felül, kit alul. |
Nem nézik a szorgos évezredek, |
te-e, ki szívtad véremet, |
Ő-e, ki holt porunkba túr – |
Elmereng szemetünk felett. |
|
Kézbesíthetetlen
Szemérmes szégyennel tele, |
hogy így ment itt is végbe minden, |
félrefordult az akasztott feje – |
|
A történelem hangjáról
|
Tovább! Tovább? Egyikünk elesett! |
|
Csak beállás volt, sohasem kiállás. |
|
Feküdtem én is. Hogy kié a seb? |
Éj volt és csönd: mint Petőfi mögött (s felett) |
|
Kaland után
Bezúdult fél órára az öregség |
minden tagomba. Letepert. S kiment. |
Fekszem, undorral idebent. |
Ocsmány szeretkezés volt. Mit szeretnék? |
|
Egy nemes hazughoz
Csinálj legendát hát! Segíts |
(ha már Jövendőt nem lehet): |
(kinek-kinek Sorsot s Itéletet). |
|
Folytonosan Ibériába
Lám attól is: szennyet ki szór rád, |
|
Emel még tündöklőbb magosba: |
hogy még mélyebbre ki taposna. |
|
mígnem – mint ki parázsba nyúl – |
|
|
Beszél fönnen helyetted, néma |
szádba is – bár jajdulásra nyitnád! |
|
Váltja dicsfénnyé bárki átka mocskát |
|
|
Szemben a támadással
Etiam periere ruinae
M. A. Lucanus
|
Vasmacskáját a csónak és hajó. Ledőlt |
a Gnossos-i templom. A Luxor-i. |
Kitépetett, de gyökerestől |
Enkidu minden oszlopa; Salamoné; |
ráng a Parthenon s az Érechtheion. |
|
Rugdaltuk bokánkról, vadászok, |
az őszi vadszeder indáit, a folyófűt. |
Nem szakadnak a fonalak. Lerántva |
ledőlt Kheopsz, le – messze szórva köveit – |
Borobudur (Jáva), Kapotezván (India), |
Ingatja rongy-szallagján a riadt |
kotlós az ólat, amihez kötötték. Lobognak |
kifeszülten, majd lanyhulón a győztes lobogók. |
|
|
Lám, így a múlt. S már ismét alkonyul. Két cserje-ág |
közti hálóján levonult a pókcsalád. |
S másznak föl – maguk hálóin – a csillagok. |
Öregszem, így – úgy: tisztázódik az arány – |
legmesszebb félvakon – majd vakon? – láthatok. |
|
A szívnek és éjnek mennyboltozatán. |
|
Vágynak s törvénynek foglyaként! |
Fürkészni rácson át – s végül talán – |
fejteni új Champollion gyanánt |
rejtező idők hieroglif nyelvtanát! |
|
|
Miközben itt a napratett nyugszék mögül |
buzdítja két szép ifju nő |
azt az új, bukdácsoló jövevényt, |
hogy lépjen csak át – hopp! – a küszöbön |
ha négykézláb ugyan, de sikerül. |
|
– az, ugyanaz, mely itt e székben lám pihenni dűl – |
Mely átráng rajtam, úgy mégis hogy ellenáll |
|
és – de mire még? – megfeszül… |
|
Miközben lábát megveti az Alcazar, |
a Bab El Khemis (Marokkó) és mind a vár, |
|
cinterem-kerítette templom és torony |
Marrekechben, Pisában és amíg |
|
– állt bár konokan bármily alapon – |
mind főt nem hajt s térdre nem rántatik, |
míg – etiam periere ruinae! – |
míg el nem tűnik végül maga is a rom. |
|
mert minden erő – no mondd, kié? |
|
És minden dicsőség és hatalom. |
|
|
|
Robinson szemével
Álló csontváza kútgémnek, tubaháznak, |
fürészbak térdig földben; szertedülten |
sajtár-dongák, küllők – ez is a század |
harctere. Honnan én – megfutottam? |
|
Atyai udvar! Mert hisz körben (ennyi |
műemlékként sem) ifjú hitek, elvek |
gyászmezei. Hány már csak földbetenni |
való hullája hősi küzdelemnek. |
|
…Rozsdás ráf, omladék sütőkemence, |
kiszállt belőle – hány éve? – a láng! |
Hanyatt a gazban fonyószék, kezelte |
még dédapánk, ha már nem szépapánk. |
|
Ez hat meg inkább, ez a sírkert. Itten |
gyúlsz, tékozló gyermek – családi gyászra? |
Itt villog még egy emberpárti Isten |
terve, kedve; s megannyi jó tanácsa? |
|
…Hason csuszkálgat soha el nem álló |
esőben kéményünk kaini füstje. |
Föl-fölszökell, szaglászva. Mire? Zászló |
szerepre tán, bár torlaszokra tüzve? |
|
S pöcegödrünk! – régésznek „kultur-akna”. |
Kincs-érő lőcsvas, ösztöke – rakonca! – a tenger |
hajóroncsai robinsoni partra – |
Au choix! – ha megpróbálnánk még ez egyszer!… |
|
Nos, szárazon én: óceáni rabja |
s tán annak is – itt –: bízz a messzeségben. |
Itt én, ősz fürttel, elhányt, rozsdamarta |
töredékével annak – mért is éltem! |
|
|
Sírbontás
Rugdalja már a rigó az avart. |
Kaparja már a madár a tavaszt |
|
Vájja ki varjú, veréb és rigó, |
Rugja arrébb, mi nem nyelni való: |
|
Biz: exhumálás! Hogy meg mit hagyott |
maradék moslék, rovarok, magok |
|
Fal életet – életet! –, így sürög, |
|
Villogva száll a szélbe szórt avar. |
|
|
Rongyos és foltos: szakadoz a tegnap |
patolyat-tisztán feszülő nagy abrosz. |
Latyak a földút. Puhul a vetés hó- |
leple is – ott meg pockok alagútján |
|
támadás, éppúgy, kitakart tömegsír |
hullaszagával! Süt a nap. A szennytől, |
mintegy a bűztől hitelesülten száll |
égre ős Nemzőnk: Ozírisz, a büszke. |
|
zengi (fényhangon): Diadal! Nyomomban |
Ő, a hány néven Keresztreitélt, a |
hányszor el- és eltemetett, de végül |
csak kitört égi vigaszunk, az évi: |
|
|
|
Föllebbezhetetlenül
A méltóságos ballagású órainga |
rézvillogásaival a tanitói lakban |
másképp mérte ki – boltosként – az életet, |
mint az a másik, a zihálva vágtató, a sürgető szavú |
a gépész-kovácsház konyhájában a sártűzhely fölött. |
– egy-egy asztmás fölhördülés után – |
a sertés-sirámokra és egy távoli |
üllő ritkuló csöngéseire. Miközben |
a tűzhely lángjai a félhomályban |
megtükröződve az ajtó üvegjén, |
a katekizmus szentképeinek |
máglyalángjait villogtatták szinesen |
a zsámolyon kuporgó kisiskolás szemébe. |
Miközben fülébe a falióra |
jósolta – versenyt a malac-jajokkal – |
izsáki itéletek közeledtét. |
|
Ütközet előtt
Már megint meg is gereblyézte |
a frissen tűzdelt nád-palánk közt. |
Lépeget benne, javítgatja |
ez évi építkezését akár – no lám! – az is, |
arrébb a megtért költöző madár. |
Oly elégedett, ő is, a kis asszony |
abban, amivel – mára – kész lett; úgy tekintget, |
hogy meg tudná most ülni körben |
az udvar fáit, a szomszéd tetőket |
akár nyolc-tíz kikölthetővel, ő is. |
Így lépeget, biztosan, de |
hova lettek, hol is maradtak |
a szárnyak (hátáról a szárnyak!) Fölbocsát |
egy-egy mosolyt a fákra. Elsimit még |
egy göröngyöt, egy gödröcskét. Kitart, |
ki ő – s csak ő – szemben a kéklő dombsorok |
|
A mesterség címere alatt
Nem aludt ki a tűz. Egy pillanatra |
a patkoló kovácsok műhelyében. |
sánta lovával kocsis vagy lovas |
|
bármely órában az ilyenkor |
mindig középkorias éjben is. |
Nem műhely az, járta gőggel a szó, amelyben |
nem lobbanhat föl bármikor a láng. |
Ült kimosdva is, fehér ingben |
segíteni készen, akár az orvos, |
meglelhetőbben, mint a pap. |
Jelezte kinyúlva a faluból |
|
a falun túl is büszke cégér. |
|
|
Én láttam még, bámultam hős címerként |
|
a rézlapból kivágott paripát. |
|
A szélkakasok dühöt köpködve forogtak. |
Vágtatott – minél vadabb volt a szél, |
|
annál vigabban – az a paripa. |
|
Vörösen, később zölden, mint a fü. |
|
Megnyugodva, nem ingerülten |
csöngése éjszakánként fölriasztott. |
|
nyereg-ringásban, jövője felé. |
|
|
Külső Váci út
Fölöslegesen dől – konokul bár – itt az eső: |
nem változnak, nem zöldülnek ki a salak-halmok, |
a használt drótoknak, aluminium-forgácsoknak gubanc-bozótjai. |
Földnek és égnek – túlvilágnak – semmi kapcsolata itt. |
|
Hajdani óriási gépek széthányt végtagjai, mint |
mítikus harcmezőn gigászok lábszárcsontjai. De itt |
mindez valódiság volt. Ahogy valódiság ma is az, miképp |
vasárnapoztunk egykor itt: |
|
szalmakalapban, sétapálcákkal |
inasok s inas-öccs diákok. |
Merev-rozsda az emlékeken is, |
|
Csavarhatatlan csavarok, rég nem rugalmas rugók, |
bőrük-levedlett huzalok ágboga közt |
kergette párját egy itt-telelt rigó, de most megül |
fekete heraldikai madár, címer-állat multam fölött – dalolna? |
|
Előbb az egyre törpébb mamák vándoroltak innen el. |
A töppedt házak azután, hátrálva szinte a mind távolibb temetők felé. |
Ködben, esőben, Hannibál elefánt-hadaiként |
tömbház-falanxok, élő kört kerítve, |
|
|
Felülről nézve
Sátorban laktunk. Magunk is részt kivántunk |
|
– ötéves lánykánk is velünk |
az ásatásban, azaz már csak az ujjnyi föld |
|
lefejtegetésében óvatosan |
a hat-hétezeréves csontvázdarabokról. |
|
A koponyák betörve. Lábak és karok |
|
elszuvasodva. De hibátlanok |
a napon-égetett agyag-edények. |
|
Csaknem törpe – negroid – volt a nép, amely |
Zengővárkony s Pécs közt mondhatni gyárat |
|
üzemeltetett. Délről idehordott |
|
nyersanyagokkal; szinte kézen |
vezetve nemes-gesztenyeerdeit is. |
|
Ürülékét – ahogy az ősi macska már –, atyáit is föld alá |
úgy kezdte el kaparni az ember – fintorogva? |
|
Vagy félelemmel? Vagy szorongva (mint az ősi eb) |
időkre s – lelki éléstár ma is a temető? |
|
|
Terítve abroszt kőkorszakbeli |
evőkészlettel kőkorszakban is fogyasztott |
|
vadhús- és gyümölcsvacsora |
lámpa nélkül, ha teljes volt a holdvilág. |
|
A csuprok hatezeréves üledéke alatt |
|
ott volt nyilván a mag-áldozat is |
|
az örök-életű isteneknek is. |
|
Nem fogyasztottunk belőle. |
Volt bár vita: nem minket illet-e. |
|
Azaz: nem lenne-e kötelező némi felelet |
– hogy mégsem, mégsem történt minden hasztalan; |
holmi békítő jelek – kódok! – a halhatatlan- |
érezhetően körénk gyülekeztek ki az éjből. |
|
Fújt arrébb néha – dúdolt – népdalt az ifjuság, |
|
Nemcsak a ki-kiköpdösött arannyal és cseréppel |
|
vall meg tartós titkokat a föld, |
Illendőbb volt mégis előbb a tréfa, majd a csönd közöttünk. |
|
Ültünk Olimpuszon szerényen, mi: a Jövő, |
|
Mi: a Remény, Mi: az Itélet. |
Dicsérve a sült gesztenyét, majd körbe-adva |
már azoknak, akik tudtak még sodorni. |
|
|
Sors-intézők
A régibb istenekhez – Aruruhoz például – közvetlenebb lesz, |
mert volt a szavam – Mardukhoz – mint a későbbiekhez. |
Közeli nekem a Biblia, akár a tegnapi hirlap – |
Kartársak írták; suggalva írtak. |
|
Inanna, Enki, Onurpa: mentől messzebbiek, annál |
elhihetőbbek – Nergal, Zababa, Ningál,
|
s mind a hatalmas, a nyaktól föl még tigris, bika, karvaly: |
példázva-ijesztve, hogy ég s föld lakosai egy faj: |
|
egy eredet, félelmetesen! S mégis összevegyülve. – Lépcső |
szolgált egyenest le az égből, |
Nintu neked, Ninurta! Ningizzida! Nusku, a méccsel, |
Isztár, a nyilakkal. Ningursu, a talpas
ekével – |
|
S mind, akik nem titkolták még kétkezi multuk, földi nevük, |
vállalva, hogy ég s föld gondjait összetegyük. |
|
Nem innen oda föl, hanem hogy legyen onnan alá, idejárás: |
épült a torony, nemcsak a bábeli: ezer más! |
Mind hasztalanabbul… Sértetten tüntek vissza honukba, |
ősi honunkba: Ea, Aruru, Nintu, Onurpa.
|
|
Mlunku, a lenge, Mpamba, a szárnyas,
Kulumbu, az esetlen, |
Dengdit, Abuk, Njalich, Enki, |
mind, akik úgy éltek még fönt az egekben, |
hogy csak elismerve, de – tudták – nem imádva, |
mert hisz – annyi a zaj s por – se fülük, se szemük a földi világra. |
|
|
Antik boltív
a terhet – szinte táncol: |
|
a két pillért: reményként |
nyujtják, ha kézbe kapták |
|
Meghat, mily vad erőt tett |
|
Rom rég a templom. Itt van, |
hol agg ura kiment… Hova? |
Csak hol bejött, még ifjan, |
|
Fejteném, mint egy álmunk, |
|
|
Ős tél
Villogóra szálkásul a tócsa; |
fagytól pöndörül a falevél. |
|
agyarcsattogás a láb alatt. Ma |
a tegnap puha bundáju föld |
|
Arcütés a szellőnyi szél. |
árad vissza felénk csaholva-visongva |
|
ősvad, jégkorszaki csorda. |
|
Ablakon kivül minden e lét-előtti tél |
foglya, rabszolgai sorsra. |
|
Kályha hüsége hátamig ér. |
kitartóan, palásttal kevélyen. |
Mindnyájatok képviseletében!” |
|
|
Mellette és ellene
Ez a kedd is mellém szegődik. |
Együtt nézzük: ő mivel árthat |
a kórház most meszelt falának, |
a tavaly épült uszodának. |
Elnézzük mások új cipőit, |
nőket: rajtuk mára mi új van |
mocskolni, törni, zúzni jó. |
Aztán elköszön ő, a kedd. |
Magam vagyok. Örvendhetek. |
|
A Nincs! A Nem-ízlelhető! |
Benyomul mégis szájba-orrba. |
akkor, hogy föl-le, sajka-módra |
megjött, fázós gyerekkoromra: |
beringott a rozsföldekre a nyár! |
|
Teleszíva magamat többel, mint levegővel. |
|
Jól gazdálkodom szép időmmel! |
|
|
Utolsó társak
Fogy fényem. De vaksin is vezetget |
még a – munka. Már-már gyermekül |
nógat, hogy (ha mást nem) ásni kezdjek, |
gazt nyűjjek: ne legyek – egyedül! |
|
Kéz-kézben meg-megállunk pihenni |
(én s a munkám), majd megyünk tovább még. |
Azt az ős fényt nem tudjuk feledni, |
az elsőt, a földi üdv honáét. |
|
Sóhajtsak: nem leltem égi Úrra! |
és így Ő se rám – s ki volt hibás? |
És ha tán, mindenünnen kitúrva |
Őt is itt várja – fiúi! – ház? |
|
Két kezem, két vén rátarti társam: |
szárnyaim, rén-szánt röpítő két ebem! |
Fogyó fényben is – csaholva bátran – |
csak híven a hó-végtelenen! |
|
|
Mentőöv
Mentőövünk vagy! Idedobtak. |
Hogy örültünk! Hittünk! S megint |
tovább röpültél, lebukó Nap! |
Fut a víz a sodrás szerint. |
Kiáltottam. Nem válaszoltak. |
Pedig csak ők, odatúl, odakint,
|
ők látták jól, bámulóink sorfala, |
|
Csillagesés hava
Csillagokból jövőt mondani, ehhez sosem jós-tudomány kellett: |
szövegolvasástan, fogalmazni-tudás; logika és nem ihlet. |
Szemem ennek birtokában néz föl |
s búcsúzik a vad tündöklésekkel magyarázó égtől. |
|
Tetszik a csillag-ábrák, parabolák |
mértani közlendője, kiszabott |
mozgásuk tiszta stílusa, ahogy |
a Szépet s Szörnyűt egy mondatba fogják! |
|
Fölfedik értők számára kegyetlen |
világossággal: így forog a Rend: |
tudjatok ti is annyit odalent, |
mint fent mi, kik a ránk osztott szerepben |
|
kezdettől fogva más utat találni |
még képtelenebbek vagyunk, akár ti. |
|
|
Messze a közvilágítástól
Kültelki utcasarkon megrohanni |
már ki mást akarnánk? magunkat volna rendjén |
leütni végre, térdrenyomni; torkon |
bosszújával, szorító szégyenével; |
belefojtani a lelket: a zsákmányt! |
Amivel meglépett, a lóvét! |
|
Messze a közvilágítástól, |
hát megy végül az el- s fölszámolás, |
ülvén együtt – úgy értve, hogy magunkkal – |
ebben a jóhirű (még ismerős) csehóban, |
nyelve kupicánként a tort is, |
|
|
Távoli testünk
Jönnek hírek; s jönnek majd újra a hírek, |
Távoli világrészekről tehát. Megint a messzi |
ős tájról, melyet bejártunk egykor ifjan; |
föllázadt gyarmatokról olyan hírek, hogy |
a szem fülelni, a fül látni próbál. |
Jönnek harc-dúlta testünkről hadi hírek. |
Volt győzelem, de lett rá vereség is, de – |
de mennyi, ott s amott a hajdan oly regényes |
távoli testünk hegyvidékein, |
Egyre kétségesebb a háború esélye, |
mint minden lázadásé, melybe |
eddig, mi jobbak, reményünk vetettük. |
Szaporodnak a rémhirek, ihol |
álarcuk levetve tigris-agyarral, |
nesztelen talpon közelednek ezek a jelentések is: |
hátrálni kezd hadnépével a lélek is, |
|
Hegyi-útjain az idősödésnek
a fül. Megint egy fog. Egy ujj. Nos, el- |
elmaradozott, majd elmaradt az orr. Zihált, |
meg-megállva a tüdő: elmaradt! Akadt |
máris siránkozó közöttünk; hazugul |
túlsajnáltatva magát, hiszen ezután |
És jelzett leállást a szív. Kitört |
most már a jajveszék, a nagy, de egyre |
szinészies túlzással, mert hiszen |
jöttünk, csak jöttünk, ámulva tovább. |
Elmaradt bár régtől fogva a láb. |
|
Mezei séta
Mind közelebbről szeretem |
nézni, amin csak megáll a szemem. |
Tekintem addig – no, elköszönésül? – |
hogy könnyet érzek; mint ki útrakészül. |
|
Ez hát a rozs. A baltacim. |
A len. A fű. S ezek az ujjaim. |
Most barátkozhatnánk csak össze. |
Isten hozzátok mindörökre. |
|
|
Lábadozás
Lábadozás az elmúlás. Beteghez |
voltál hasonló, ahogy öregedtél. |
megállva az emelkedőknél: |
igent maholnap minden naplementnek. |
|
Állott vasárnap
Az ásványvízből a pohárban |
Szikrázás nélkül száll föl a harangszó |
háza előtt díszbe-öltözötten |
Van, ki már oly magányban, |
|
Különös kannibál
Ez az idei év is, amelyet lám leéltem –: |
megevett! Vagy – magával vitt csupán? |
Mi maradt még belőlem? Voltam egyáltalán? |
|
elköltözés: temetés bennem. |
|
|
Vendégként, dicső lakomán |
ház előtt, kerti székben, |
|
|
Hegyi város
E rég nem látott városok, lám, |
Folynak beléjük, folynak ki belőlük |
szüntelenül a nemzedékek. |
E rég-látott, gőgösen ódon |
csak belül modern városok – |
nyelik be, mint ételt, a létet |
s ürítik ki, mint salakot. |
|
Kocsi hoz-visz. Itt-, ott se jártam |
húsz éve. Feszít a torony. |
Körben patricius házak, jól-ápolt |
gótikus szent, római rom. |
Kutyákkal egyre ifjabb iskolások, |
Emészt öröklétet a város. |
Dől le a völgyi temetőbe, |
|
Fintorog a barbár, fölénnyel, |
mint kinek nincs tartania |
attól, bekapja, majd kiveti őt is |
Bisztró-teraszon (víg torozó nép közt |
– Szent-Gallent rejti lent a távol –) |
hitszegő, no még egy „Álmos fajából”, |
elmélkedem, szkíta touriste, |
s irígykedem s rendelek még egy |
és még egy viszkit; nem kumiszt. |
|
Fogtuk-faltuk a világot; de fordult: |
uszítva ránk minden régi vadűző, |
lesz hallali, meg zaba, mit előre |
látott s lát az utas, aki |
(„még egyet?”) Jónás kínjától gyötörve |
így várja, Isten vagy Ördög szököttje, |
szünnének józan látomásai. |
|
|
Menetkész
Dróton menetkész fecskerendek. Burkot |
már sose nyitó bimbók. Mindegyikben |
halott magzat már a virág. |
Nem termelik tovább a cukrot: |
leállt kohók a szorgos fügefák. |
|
Csak a szöllő. És – de miféle hitben? – |
a dac a kész – de mondd, mire is? – szivben. |
|
|
Máglyák
üzemesített máglyák, melyek |
emelvényére hány nép – Izráel! – |
hurcoltatott föl oly bűn-okkal, hogy: |
lám lent már meghurcoltatott! – A füstben, |
Káin füstjénél mostohábban |
|
Máglyák, még ki se húnyt máglyák! |
korszerűsítik lángját – melyek: |
füstöt az Űrbe az Úrnak, előre |
|
Úr – Űr: (– a száj két zárjele közt legalább –) |
Mig épp csikorog csak a vád. |
|
|
Búcsú L. Z.-tól
Rendjén úgy lett volna, hogy amikor |
szembe-szöktél, düh-köpésként, a vonatnak: |
az hátrál meg. A bűn! Az: a konok-vak |
|
világ fröccsen szét: a pokol! |
S nem ami lett. Hogy a sakál dalol |
|
S fölkél a nap vad ragyogással ismét |
magyarázva (nekünk megalkuvóknak): |
mért nem lett, nem is lehetett segítség. |
|
S a tegnap az úr, nem a holnap! |
|
|
Amerre a ridegcsorda elvonul
Sziklakemény fagy. Noha hó se, szél se. |
|
Kong a táj: bútortól üres szoba. |
Távozás, lemondás okmánypecsétje |
a földúton egy-egy csülök nyoma. |
|
Meg a köd. Kit követek? Hova tartok? |
|
Megint egy ősz; megáll, vizel, |
megy újra, egy év; mint a barmok; |
|
egy férfikor; a többivel. |
|
|
Bőrömben elheverve
Nem is szerény bérlőként mondom: |
szivesen laktam ezt a testet. |
Amig rendesen folyt a takarítás, |
jól működött villany s vizvezeték. |
|
Kellemes időket aludtam benne. |
Ki- és bejártam, oly szabadon, hogy már-már nem egyszer |
dudolva. Fogadtam vendégül nőket is. |
Volt aki kedves köszönéssel távozott. |
|
Maradok hát csak hű lakó, noha lám |
pókhálósodik már ez az ablak, amott a réseken behúz a fagy. |
Koppanások az éji csöndben, reccsenések |
gondoltatnak lakáscserére. |
|
Pincéből patkány, padlásról egér, |
szekrényből szú küld börtön morze-jelzést. |
De inkább alvás, mint – bár gondolatban – |
ismét költözködési herce-hurca. |
Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó. |
|
Heverek, vén csősz, bőrömbe burkolózó – |
Csap őszi eső, holnap téli hó sűrűn le. És |
|
holnapután le mind a csillag, |
|
Tejút, halott hold, kihűlő Nap. |
|
|
Rögzített időpont
Falusi mellékutca-közben (Tihanyban) |
meszelt parasztház hátsó ablaka alatt |
alacsonyan, karral fölérhetőn, |
nem táblán, hanem pusztán a bevakolt terméskövön |
nem vésetben, hanem domborítással, |
ahogy a pallérnak kinálta az agyag: |
A fallal együtt már azóta persze |
lágyan, ahogy géz-szalagok |
át- és átkötnek vérző testtagot. |
A betűk, azaz a rég oly ellenálló, csupa-dac |
éles évszámok mind lágyabbak lettek így, |
föladva az idővel a harcukat, |
sugárzott magából szinte szelíd, |
mind hálásabb és lelkesebb |
mosolyt az a bukás-okozta seb |
azért idő neked is segít. |
|
A lápi tölgyes száradása
fujt végül hét fát a szél, |
fujt aztán hat fát a szél, |
aztán csak őrült egymagát |
|
Hangverseny a parkban
Kodályt játszik külföldön térzene. |
Áll a tömeg, dohányzik. Két fanyar |
arc összenéz (távolról): értene
|
bennünket bárki? Válik nyomban szét |
öngúnyoló (mélytudati bűnét |
rejtő?) fintorgás: dehát mit akar
|
akár tőlünk is ez a csupa jaj- |
csupa-vád vén dal? Cigaretta-füst |
útján oszlik a fák csúcs-lombja közt |
a szembesülés-keltette zavar, |
|
föllobbant lét légvétele. |
|
|
Önhittek
A török hadsereg modern volt. |
Korszerűbb, mint a vele szemben álló. |
Francia ágyúk, olasz stratégia, |
arab pengék és paripák és orvosok. |
|
A foglyok első csapata: a főurak, |
mezétláb már. A szultán Tomorit |
sem igényelte a sátor elé, ahol ült. |
Némi távolban rakták egyetlen gulába |
a fejeket. A pontos munka része volt az is. |
|
Harminc év s már fölépült fényleni messze földre |
szépsége hirével is Pécsett a büszke dzsámi. |
Az uj Siklós, Szigetvár, Eger és |
a gyógyfürdők Budán. Csaholtak, nyüszítettek és |
iszkoltak az éjben a gazdátlan kutyák. |
|
|
Négy hold vigyor
Igazították volna délhez éppen |
Bombázó-raj csillant a tiszta égen |
Siettették? Késleltették a dolgot?
|
|
Téboly volt, ahogy az a boldog |
négy hold napraforgó hiszékeny |
arccal a jövőbe mosolygott. |
|
Hol mosolygott, hol meg vigyorgott. |
|
Tükörképem! Megannyi tükörképem! |
|
Mert reméltem. Mert magam is reméltem! |
|
|
Gyűrűk
Francia barátaimnak
Gyűlölet izzó gyűrűje szikrázik |
egy nép körül itt; s épp olyan sűrű |
dühtől sistergő gyűrűben a másik. |
S a harmadikon épp ilyen gyűrű. |
|
S a negyediken! Jól összeszorítva |
megannyi transzmissziv fogaskerék |
pörgeti társát reciprok kínokra, |
hajtja tébolyuk órarendszerét. |
|
Kaján aknák, orv örvények, harapni |
leső-lapuló csapdák, fű között – |
|
forgó tűzlap, forgó szinpad – megannyi |
pokol-üst, mely pörögve füstölög; |
nyúlnak ki mindből egymást főbecsapni |
egymást egy kéjjel gyötrő bűnösök. |
|
…Ez volt a tájkép, mes chers, ami várt, |
hogy hiven, parolátokkal kezemben |
lépdeltem akkor is jövőnk iránt, |
|
hogy – öklendve – kerengtem! |
|
|
Kezelés
Itt már nem fáj a fájdalom. Beadva |
minden adag. Csak mint beteg |
ráng a jogérzet reflexe. Haragra |
|
rég nincs tudat. Jól érzik bár, mi végre |
viszik, szorgosan ők viszik, maguk |
az agy-vakítások intézetébe. |
|
Itt már nem hat a becsület- s a hit-hiány. |
Nyüzsgő bogarak, kő alatt, |
szökdelők is (ha odatűz a nap): |
|
lián-őserdők mélyén indián |
töredék törzs – lám végzi még |
|
|
Idegenvezetés
E térdigérő várromok, az alapjukig szétszórt templomok: |
ezen a tájon – gyökerek ezek itt: |
|
aratott, igen, Újévtől Szilveszterig, |
látástól vakulásig, de még holdfényben is |
a jó-kaszás Idő, de kihajt |
a törzs az erdőn – magyarázzák, vélik maguk is |
a ciceroneként elősündörgő |
bennszülöttek. Kihajt, kihajt még a föld alól |
a megmunkált arany, a faragott kép, |
a porfir oszlop. A diadalív! |
az elvesztett csaták terén – |
dicsfényű mennybe húzza fölfelé |
|
Az iszapfedte nyomdatermek, egyetemek, paloták |
E szétszórt tégladarabok, csontkupacok |
– hétpróbás műemlékeink – nem a szemnek |
– erre emelj elméd elé látcsövet, ki itt megállsz – |
nem a szemnek, nem látványul beszélnek |
erőfeszitésről, inszakadásig, hanem |
hűségről, hiábavalóságig, |
tisztességről – így sem föladhatóról. – Ezt belelátóan |
forgathatnak filmet valamiféle |
|
Kutyaszimattal előkaparható |
elixirről a törzs nyelvén tudók. |
|
|
Őshonos
Sárkolonccal ma is épp úgy a lábbelin, |
mint száján kölöncével a ritka beszédnek, |
jön ki integetéseimre a barázda-középről |
|
Körülfüstölhetjük az ördögüzés |
rítus-fogásaival, varázsigével, |
térdig-bokáig egy sürübb időben, |
|
Megtárgyaljuk Bori (a feleség) |
tüdő-röntgenét, egy közös |
unokatestvér (B. L.) épitkezését, |
azazhogy épülését (rokoni kaláka); |
megigértetik egy közös ebéd. |
Megyek – meleg, de kétféle szólamú tenyerek |
kézrázása után – tovább (gépkocsin) |
|
|
Tájszólásukkal is hallgatag
Gyertyaláng. Egyetlen, szálegyenes gyertyaláng |
ügyelt a levegőre: mer-e moccanni itt; |
(meg a csendre) a csűrben itt, hol a hulla feküdt, |
nyugalmat olyat teremtve szivünkben, szivükben: |
|
hasztalan ütközetünk – a holtak ütközete |
füstölt-veszett el odakünn a végül is leszállt |
Napban, az a végső harc – tudod-e? – |
pihegést fojtva, mint a gyertyaláng |
a duplán néma: mert saját |
(oly távoli, hogy szinte emberibb) |
tájszólásukkal is hallgatag katonák. |
|
|
Zsilinszky emléke
Pullovert, kucsmát, hócipőt |
széttestált rabtársai közt. |
|
Ment – arc-szine bár a falé – |
|
Szive dacában, mint a láng |
egy nép dühe. Azt hagyta ránk. |
|
|
Birtok
Vannak a nincsteleneknek is birtokaik. |
Hontalanoknak telekkönyvezett örökségeik. |
Eltulajdonithatatlan területeik: |
itt, Muhinál a mező, amott |
Elpörölhetetlen latifundiumok. |
|
Sub revolutionibus
Nincs várni mit! Ledobták |
a későn érők is gyümölcsüket. |
Megtette földünk a maga évi dolgát. |
a gazda gondja – „nincs megállás!” |
mondja vidáman: „szöllőkapálás, |
|
a megürült, a meghivesedett |
völgy felett (mint két munka-nap közötti |
csöndben), az atyák-nyűtte dombon! |
istálló-szagát – mintha a fönti, |
átforgása, a leghatalmasabb |
legzordabb revolutio alatt |
én is – hangyánál sorstudatlanabb – |
megtettem volna – ésszel – itt a dolgom. |
|
|
Fegyver és csoda
Se ország, se had, se pap, se király. |
Csak az a kicsiny bot, mit szélcibálta |
ősz fürtjei fölé emelt Kodály. |
|
Csak ahogy elhagyván a partot |
lépett s nem sűlyedt szennyek tengernyi sarába |
a krisztus-tiszta lábú Bartók. |
S mind, aki birta még, utána… |
|
|
Neveletlen épület
Apránként: évenkénti szemhunyással |
tízpercenként a téren át. |
|
Elnézik neki majd ők is, a dombok |
|
a pökhendi ormot, pimasz tetőt |
|
és mind a születési anyafoltot, |
|
miket most már kérkedve vállal. |
|
Szégyenkezve, de közelebb |
|
lép hozzá egy jómultu várfal. |
|
pillantását váltják feje felett, |
|
meghajolnak a közizlés előtt: |
|
épp, mert annyit berzengtetett, |
randevuzók közismert helye lett. |
|
Még nincs botom. De már kezembe illenék. |
bucsuzkodjunk, csunyácska völgyvidék! |
|
|
Akivel éppúgy kezet szoritottam
Oda érezte fejére az esedékes (mindenkori) koronát, |
volt királyi kéj gördülnie |
lefüggönyözött gépkocsiban, így |
sietnie mozifelvevők kereszttüzében |
ajkán megbocsátó mosolyával: „nincs időm!” |
fél-isteni végzendők műhelyébe. |
|
Himbált hajnali harangként arcmása tudatunkban, |
majd alakjáé emlékezetünkben: |
szélfútta száradó ing, körút fölött keresztben lengő zászló, |
ez is, az is, még fölfelé-nézést kivánván, |
csoda-fürkészést, míglen is |
túlszállt szemünk látóhatárán, |
csillantva gyémántosan, könnyedén, |
de már ökörnyál-búcsúzással: |
|
|
Hójelentés
Halottak Napja s dől a hó! |
a november elején már sűrű hó! |
Hivatlanul üli meg az üdezöld gyepet, |
forzíciát. Februárhoz volna való. |
|
Rázza magáról, mint a kutya a vizet |
a friss-ültetés tulipánfa, úgy vacog. |
Harcol akként a szüretvégi tarka kert, ahogy |
a ráugrott maláj tigrissel az elefánt s bivaly, |
mikor már háttal földre rogy. |
Hörög az erőszaktevő fehér vihar. |
|
izzik a birs, a mandula, a szilva. |
Nem halványul, nem oltódik a szín |
a gyümölcsfák szívós levelű ágain. |
Csak a körte rongymeze kormos-bakacsin. |
De küzd az is – mind – sziszegve-visítva! |
|
Dől a hó másodnapja. S rá most még a szél! |
De a koldus sírokra is szekfüfehér |
koszorút, halom koszorút, |
krizanténfehér koszorúkat hord a szél. |
Egyenlő mind, ki odalenn – a holtak tányérjából él! |
|
És ott legtarkábbak a lombok, |
hol az ág terhe már leomlott, |
prüszköl mind a megmosdatott levél – |
gyermekfrissre csípte képüket a tél. |
|
Mint repülő-uton a felhők, |
sűrül a hó világ-kavaróan. |
„Párját ritkító frontátvonulás” |
sikít a város ütőereiben is a veszély, a láz. |
Egyhelyben zeng tülkölés, sipolás. |
Gyolcsfehér színtől sötétül az ablak, |
föllebbentve a gyermekkort, mikor |
szemünkre hátulról kacsók tapadtak – |
Hirtelen – rigó? Fütty dallama szól |
a kavargás téboly-bokraiból – |
ki lesz megmondhatója annak |
hogy most-e, vagy valamikor, |
itt melletted, vagy valahol |
s hogy dicsér-e, vagy gúnyol. |
|
Ki se indultunk – először mióta is? – |
fájdalom és orvos engedte volna is |
|
(tíz heti ágyőrzés után): |
nem mentünk ki a temetőbe az idén. |
vágyunkban gyúl csak gyertyafény, |
nemcsak a farkasréti két szerény |
évekre vissza hány s hány pici láng |
lobog hajdan-volt temetőkben, |
hova gyermekként bennünket kivittek, |
amiként kivittük kicsinyeinket |
mi is ezen a – krisztusi? – pogány: |
örök vigaszt világló éjszakán! |
|
Ahol jótermőre már szöllő se nőtt, |
Pásztor-tüzek, szellemtüzek – |
tágabb társulást keresvén |
valamennyi hírt vett s üzent, |
nyujtottak példaként kezet |
e túlvilággal szomszédozó estén. |
Ezek neveltek, vagyis hogy emeltek. |
…„Nyitva mind messzibb kört szemednek” |
hallik nevetés az emlékezet |
forró drótján át, majd vénasszonyos hang – |
|
éjjente tyúkjainkat űzni, |
teheneink tejét kiszopják, |
kémény sonkáját falatozzák.” |
Rendje van mindennek. S ha nem |
|
övék a padlás és az ország, |
ők lesznek többen, nemcsak odafenn |
a hegyen, de idelenn, idebenn. |
|
Nem mentünk ki, fölmenthetem magam. |
De ki se lépve a fütött szobából, |
kint vagyunk. Falainkon is át |
ránk törnek a fehér bikák, |
megsemmisül közel és távol |
hátrálhatunk, ugrik a tigris – |
rázhatja fejünk, űzheti karunk |
– riadtabban, mint őszi lomb s virág – |
dől a hó, ropogtat a hó – |
ha megfutunk, ha maradunk, |
csontjában ropog ez az egy világ, |
egy még a jó, hogy kéz kézben vagyunk, |
|
|
A szél, a hab, az agy
a szél, a céltalan eszelte ki. |
|
a habjai gyötörte tenger. |
|
A táncot, a verset, a dalt |
végtelenség-dobálta ember. |
|
|
Őszi vendéglátás
„…lényem jobbik felével nem hiszek
a halálban, a másikkal, a hitványab-
bal, születésem óta készülődöm rá”.
D. T.
|
Kint még a vizen, vasmacskára kötve |
egy, kettő, három vitorlás… de mind már |
a szikvizes, híg, nyári örömökre. |
|
Sunyin megint, már némán (nem dörögve), |
|
jő majd vihar, oldalról osztva |
hideg-gyors záport, visszkézről pofozva: |
vissza, rabok, a téli tömlöcökbe! |
|
Gyerünk, Tibor. No, vendég, menj elől te |
(nyolc évvel bátyám). Élünk! És… mosolyra |
|
vár bennünket bent Böbe s Flóra – |
|
Dehogy tartozik ez a nőkre! |
|
Grál-lovagok, próba-állt aggok, kéz a vállon |
|
bókolást nékik: itt vagyunk! Miközben |
suhanunk is már távoli ködökben, |
|
|
77
Életemnek dupla hetes évében |
volnék vetni-valóknak még bővében, |
(hallom a szót rádióban, tévében) |
egyes kalász tarlott tábla szélében, |
rengve a két kasza közel szelében. |
|
Zsörtös szomszéd
a kerítésen át a névnapi gratulációra |
|
Babits visszhangján
– hány folyt. köv. helyébe! |
|
|
törj, tombolj, csináld jól |
|
|
ne csak szaggatott hangját, |
amit adott a rossz torok –: |
|
|
Aranytaps
Sinkovits Imre ünnepére
Egy szakmában sem találtam annyi |
mint a jó szinészek között. |
|
Ahány szerep, megannyi véső kifaragni |
terméskőből: természet-adta |
ősanyagunkból méltó önmagunkat. |
Ahány szerep, megannyi gyónás, |
megszabadulni – nem egy-egy bűnünktől: |
teljes ördögi – rosszabbik – felünktől. |
Veszélyes játék részesei vagytok |
ti, napi jellem-formálók! Mert hová visz |
ez a – hogy mondjuk? – jellemesedés? |
Hányszor ijesztett – fejlődésetek. |
|
Mert kohó is a szinpad! Vagy aranyat |
olvaszt, vagy tartalom híján salakká |
éget a végén. Elbukik ezen |
a tűzpróbán bár dicsfény közepette |
a balek, a ripacs, mind az, aki |
csak kelleti magát, riszál, s nem úgy |
alakít, hogy maga is alakuljon, |
ráérezve, hogy szent bár az a deszka: |
lépcső csupán, magasabb szintre, a |
nép, nemzet, a végzet szine elé. |
|
Szinpad az egész emberi világ. |
Sok-arcuak ti, minél magasabbra |
nőttök föl mestereknek, bent a szív, |
mennyi a példa, érlelődik annál |
gyermekiesebbé, meztelenebbé, |
védtelenebbé, féltenivalóbbá! |
De járhat-e másképp „magát-adó”: |
naptárlevélként mindnyájunkról az |
arcot s veti el álarcként, ha nincs |
mögötte hűség, örök emberi |
s e-földi! olyan, melyért ünnepelve |
egy egész nép, ki mosollyal, ki karral, |
de mindenki szorosan szívre |
ölel ma, büszkeségünk, kedves Imre! |
|
|
Úthálózat: szemgyönyörűség!
Szeretem ezt az egynéhány napot, |
bennünket: épp csak ódalog |
falvak és városok körül a tél. |
|
Rejti fogát (mosolyt is ejt) még, |
|
Nem az a pokol-küldte vendég, |
ki majd mindent bevedel s fölfal – |
|
A tanyán túl a domb, a rét |
fehér, fehér, mint bemeszelt fal. |
De országút s dülőút a föld melegét |
Használja máris pata és kerék. |
|
Van még kiút! Beút! Mint rég diákszemem |
előtt Irány s Vigasz. Van: El s Tovább!
|
Helyzet s Végzet: nyügöz. De ládd: |
szerte a holt-fehér völgyön-hegyen |
|
Sző szemfödőt az ég, ránklöki majd – |
De lent lám végsőkig kitart: |
mi voltaképp? Az ember kezdet óta |
elúttalanult határban, vén szivemben |
ezt olvasd, a történelemben! |
Gyönyörű – harci – térkép! |
|
|
Nyári hajnal, hajóval
Virrad: lép lassan közelebb |
|
De lám, a szöllősor ma is |
jössz velem? s kézfogva levisz |
|
Lábujj s boka szeretkezést |
|
Fénnyel, éggel a szív! A hű |
|
vezetlek, úgy tekints rám! |
|
Beszél a vénnel is a lét. |
|
S ki más mondhatna többet? |
Ne is aggassza szó (ha még |
|
Föld fia – foglya? Nincs szemem, |
Nem rázok vigasz-vesztve sem |
|
Ez volt. Velem is. Így esett. |
|
Jött hajó, fölvett, útirány |
szerint haladunk!… Tiszteleg |
|
|
Kéz a ködben
Az Ady-év nyitányául
Valami jótét tenyér mégis |
munkál e gomolygó ködökben. |
Egybe gyúrna valamit ujra, |
úgy, ahogy együtt tán sosem volt. |
|
Hű tenyér dolgozik ködökben, |
puhábban, mint a szívben, agyban |
Honvágy nem földrajzi hazába. |
|
midőn még csak keresi tárgyát, |
csak gyúrja, nem másképp, ahogy |
szobrász-főben tervét az ihlet. |
|
Kilencszázhetvenhét legelső |
napján, hogy hó alatt lapály s hegy, |
vár tollvonást fehér lap úgy, mint |
hóekéktől utat az ország. |
|
Gyengébben, mint gyerek-marok, ha |
hóból rak embert; finomabban, |
mint fájó hason orvos-ujjbegy: |
biztat az a ködbeli nagy kéz. |
|
Dolgozik itt s oly messzenyulva, |
hova repülő-út is több nap: |
tapint túl minden út-határon, |
időt dagaszt nagy anyakéz. |
|
Láttam menekülők vonatját, |
utca-sort futni éji méccsel. |
Láttam vagon-várost, maláji |
dzsunkák gyanánt ringva a létben. |
|
Száz útját a szétszóratásnak. |
|
Deportáltak és hadifoglyok |
lassú menetét messzi dombra |
giliszta-rángással – hova? |
Tudd te a választ: földbe? tűzbe? |
|
Munkál mégis az a szivósan |
Ennyi menedék-vágy is ország? |
|
Aranylik a köd, megvilágol. |
Gyúródik bele lám Nap is, mint |
tojássárgája kalácstésztába. |
Más lesz a jövő, mint a mult. |
|
Nem igaz, hogy erőtlen elhal |
költő-nyelvről is az ige. |
|
Láttam meghajszoltak szemében |
kérdésként: villanhat-e kínjuk? |
Puskatusos nép-cserélőket. |
Rács mögül jajt is csak jelelve. |
|
Forog a köd, alakul mégis. |
több napnyi légút-távolából |
|
költők várta és védte ország. |
Ady s a Boldogasszony arca |
|
|
Öreg szivekben élsz és…
Ady második évszázadára
|
Öreg szivekben élsz és így a jó. |
Hova tünt, sodródott az a Komp-Ország? |
Csitt-csatt, néha még fönt az a Rongy-Lobogó! |
De kik riadnak még rá? Mi (mint arccsapástól) |
|
pirulni biró, idő-kérges orcák. |
|
|
Jó társnak vénültél szivünkben – jó |
|
vigasz, rég hitlen-hit (s őrült okosság!) |
Ki vagy, mi tudjuk. Vad vádló, bőszült biztató, |
|
agyunkba balzsamoztad be magad, |
|
élesztő méreg, sarkalló adósság. |
|
|
(S aki van, lám, ősi uton is hozzád – |
|
úgy készül: ne hullás-bukás hírét |
vigye, de azt, hogy holt Lázári sorsát |
betöltvén, buzog: próba-mélyéből kilép |
|
a Mohács-nép, a Búvópatak Ország!) |
|
|
Szőnyi István teremtett világa
Csupa jövővel telve olyan szűz-tiszta ez a lány, |
|
hogy első látásra már messze-vissza |
|
anyám puha öléig ismerős. |
|
Mitől oly szelíd ez a táj? |
|
|
Ím hát sorsunkról egyenként a kép, |
mely azzal is szép, hogy beszéd: |
halkan s magyarul s mégis érthetően |
minden földrészen és minden időben. |
|
Festők, dalt is teremtsetek. |
|
|
Sajkába települ a napszámos család |
s úgy megy pihenve, hogy mégis, de mégis |
melegebb jövő várja odaát. |
|
Kevés a pénz, növekszik a remény. |
Bízva néz össze az alku elején |
a drága borjú s még drágább tehén. |
Világ vétkét magára így veszi |
kétoldalt a két pénztelen szegény. |
|
|
Borul, de nem zokog még a világ. |
Csupa könny, de még nem kiált. |
Kapkodva, mint a vízbefuló |
szed magába egy-egy utolsó |
tündéri percet: egy boldog haza |
legét, mely szégyen, hogy nem volt soha! |
|
|
Munkából haza úgy ballagni: ott van |
|
az otthon már minden tagodban. |
|
Az életünkben semmi sincs helyén. |
A teremtésben nincs meg már a rend. |
A szívben sincs semmi helyén. |
Az emberek közt nincs meg még a rend. |
De ha férfi szól róla, úgy beszéljen, |
mint vitorlásnak a szél, mint ha a szélben |
jaj bőgi már, hogy legszebb hang a csend. |
|
Élek s van mégis mit remélnem. |
|
Helyét kereste s meglelte a fa, |
szerényen áll, neki lett igaza. |
Ha rombadőlt is, ujra rakható |
S csak egy a titka: kezdd el. |
|
Azért némán, mert tele tervvel |
|
|
A föld is tudja, nem csupán te, hogy |
|
|
Öregkori versek
„Öregkori versek” – Arany kései, |
Babits hatvan alatt irt keservei! |
„Hullanak a lombok”! Ha így hullanak: |
sugarat lövell a tar gally közt a Nap. |
Köszönet az ősznek, mely ránk úgy köszönt: |
rombolása résén is – meleget önt. |
„Öregkori versek”, – milyen fiatal- |
hitű, ha „időben” bucsuzik a dal! |
Bár halálos fagyban didereg a test, |
hogy fölgyúl a lélek, bár ha jajba kezd –: |
segít élni bár a halálfélelem! |
összefut ajkán a borzadály s a kéj. |
|
Függöny mögül kinézve
Vonaton aludtam, zöld lapályokról suhanva. – |
No lám, megint föl az Alpesekbe –? |
Ugyan; – csak leesett a hó az éjszaka. |
Nem én robogtam, a tél rohant felém. |
December száguld ablakom előtt. |
|
Kutya és borjú egykedvüen viseli az iramot az udvaron. |
A tyúkok is, lépve csillagot a fátyolvékony friss havon. |
Jöjj te is, rég-horpadt teáskannáddal, a frissen piritott kenyérrel, |
rendezd hüségesen kitartó asztalunkra a száguldás alatt is |
reggeli bizonyságtevőit örökös életünknek. |
|
|
Esti szellő
Kaszálni is, igen, így lett volna jó, ahogy |
|
láthatártól-láthatárig ujra-ujra |
|
végigsimítja ezt a nagy buzamezőt |
|
Sárgára hizottan már bölcsen bólogatnak |
a fűmagból húszezer éve kinemesített: |
ma is még nemesíthető kalászok. |
|
Helyeseljük a folyamatot. |
|
Fú a történelem, szellő gyanánt is. Bár a fecskepár |
|
ugyanannak hiszi magát, úgy ivel – úgy karolj |
|
karomba. Nos, alkonyul. Gyerünk – |
|
százezerévesként pihenni! |
|
|
Vallásalapító
Átfut férfiakon, rajtunk csak a lét. Örökös üresek |
Sírni, de rá éppoly mélyből mosolyogni csak ők |
szemre törékenyek, védtelenek |
képesek, ők, a komolyszemű nők, a |
minden Időkkel töltekezők, a |
|
Gyógypedagógia
|
Míg – s még! – az esti képernyő előtt |
|
elálmosodásig így kézben a kéz |
maradunk, mi vagyunk, mi ketten – odanézz, |
|
a párban föl s le cikázók, a merész |
|
széllel szemközt repülők, |
|
így őszfürtösen is, mert igenis |
elhihető, hogy lesz derülés (ha te látod), |
|
hogy jönnek idők és hoznak erőt |
himnusszal zárni akár a rikácsot |
úgy, úgy, mi vagyunk – mert „győz mégis a szív meg az ész!” – |
|
mi, a fejen átpenderülők, a világot |
|
hű hajdaniak, örök esti sirályok. |
|
Bírák és jósok
Rest szavaim okosabbak gyors |
eszméimnél: vénebbek. Bölcsek. |
Bátrabbak – hány kipróbált harcos – |
|
gondjainknál. Vér, szitok freccsen. |
Őrültház rég hit- és tudásház. |
|
Rendtudóbbak, illemtudóbbak, |
jövő-tudóbbak – régtül oly sok |
titok tudói. Hallgatódznak: |
|
|
Nincs kegyelem
Lázadó lakáj lett emlékezetem. Ő s nem |
szivem könyveli, ki él még közületek. |
Kortársaim sorából ő húz ki hány nevet, |
ír vissza holtakat. Mind önkényeskedőbben. |
|
Jogrendszerét magam sem ismerem. Ha olykor |
közli is indokát – rég nincs föllebbezés. |
Tartok igaznak bármit tiltakozásotokból, |
vagyok már magam is bűnrészességre kész. |
|
Jurisprudenciát? Rég megvet logikát, |
és: demokráciát? – kiröhög ez a zsarnok. |
Emberiesség?! Bah! És mégis ő – ti vagytok. |
Vele ti diktáltok, ti: a régi hős Család. |
|
Emlékezetem így lett önállóbb, mint az álom. |
Így lett jövőnk helyett a mult szabad világom. |
|
|
Dervis
egyszer csak megvisszhangzana |
|
S enyém e hang és – rab világ, |
– hisz úgy öl már a szomjuság! – |
|
Száj vagyok, mellyel, nagyvilág, |
hogy álmából – olyat kiált – |
|
(Az lenne boldog csoda, ha |
szivét pap, kondás, katona, |
|
Rendtevő szavak! Fülleteg |
|
|
Hány volt hanggal is szótalan |
hittel úgy végül, ahogyan |
|
Mert leckét én is, csillagok, |
|
Leckét? Hol hű szóra viszály |
|
csap föl s félsz pisszeget? |
„Hazámnak hangja gyenge bár |
|
elmét, öreg, hisz egy füszál |
Szóértés hangja gyenge bár, |
|
|
Ahelyt se? – tudod! – mely körül, |
könnyet csupán azért törül: |
|
mért nem lett „jussa” több. |
|
Hol szinészmód sír mind, amig |
oly mélyre, hova – hallatik |
|
bár jaj – nem hat le fül. |
|
|
|
Percnyi varázs
Nem állt meg az állomáson |
Röpdösött a vagon-rácsból |
|
Támadt egy-egy perc varázslat. |
|
|
Catch as catch can
„Dühöngsz? – Dühöngj!” –nevettem, miközben a vitorla- |
|
kötélen s kormányrúdon át |
fékezni kezdtem, fogva két marokra |
|
Átjött karizmomba az esti orkán |
Gyötört, de rangot is adott: lám |
|
Végtagom lett: velem egy testi rész lett |
Harc folyt, úgy benső, mint ha összevész egy |
|
Testemben – izmaimban – tudtam, mért folyt az angyal |
|
s Jákob közt – Kiért? – küzdelem. |
Az ős rejtezkedő volt, a neve-sincs, vak haraggal |
|
|
gáncsokat – a sziszifuszit! |
s ízleltem már (előre), hogy zuhan, ki |
|
Játékharc volt? De vallott mégis valódi könnyet |
|
s fintort szem és száj válaszul. |
Nem érdekelt, hogy melyikünk lett, |
|
|
Au-dessous des mêlées
A hajdani hős genfieknek
– Mi végre élsz még? – Belelátom |
új házba már meg-megdőlését. |
Kihallok harsány despota- |
torkok ércéből pléh-zörejt. |
– Szem vásik, dobhártya fásul… – De fürkész, |
fülel, szaglász a szivből kifelé |
házőrző ösztön: rekedt susogóra |
vénült kutyáké, jósoké. |
Jöhetsz már |
hozzám: ős-tölgyest zúgató Idők, ők |
adnak tán hangot hangommal – nagy csönd előtt! |
Így ihletetten láthatok bele |
s láttathatok lám simára műtött és vakolt |
szépasszony-arcba féregrándulást, feszes |
országképmásba festményrepedést, |
dadogó nyelvvel dodonai vigaszul |
hirdetendő – kétkedők, lám vonagló számra is |
parancsként tett igéket: lesz igazság! |
Van pártfogónk! Rendet csinál |
|
Veszélyes hitves
Nem könyörületes hölgy a szabadság. |
A szabadság: jóllakhatatlan |
farkasanya. Az a hétszáju Szörny, mely |
kap minél többet, nyelne egyre többet. |
mely olajtól égve olajért lángol, |
mint a féltékeny szerelem; az a szertelen, mely |
világrajöttekor emberevő még. |
Szülő- és gyermek-evő a szabadság; |
mindenfaló, tisztátlanul akár, mint |
az emse és a szerelem (kinőve már |
tejkorszakukból). Őrizkedjen is hát, |
aki tudja: nem adssza-nesze jog |
a szomj a szabadságra; s szerelemre; |
a tisztítva is szennyezőkre, |
a szennyezőn is tisztítókra! |
Választanod kellene hát (ha kapnál |
választást, férfi szív) hogy örökös |
lánglobogásban élsz-e vele vagy |
fölszarvaz az első sihederrel. |
Veszélyes hitves a szabadság: |
ő ledurrant, ha megcsalod. De te, |
te, ősz fővel is… Civódva követlek, |
vadóc leány. Becsüld meg, koszorúval |
síromat, özvegyem, örök szűz. |
|
Hol lesznek…
Hol lesznek legyalázóink? |
Holtan álarc módra von mind |
|
Hol lesznek földicsérőink? |
Sarjadó vetés fölött ring, |
|
repül előre velünk örök ország. |
|
|
Közügy
Hősöket szülő s temető, távoli |
városból egy hír. S a teaasztalon a tetszetős |
folyóiratban a fölösleges versek végleg |
az opera is híg: fölösleges. |
|
Röstellnivaló, amit tovább szellemeskedik gyanutlanul |
a házigazda. Kristályosodni kezd egy addig |
alaktalan igazság; röntgenképet ad lényegéről egy |
zavaros történet-tudósi föltevés, |
|
Átvilágul – hasonló csontrendszer-derengtetésben –: |
mit is rejt társadalmilag: ragályos alkoholizmus, vallási epidémia, depresszió. |
A sejthasadás törvénye szerint nő az igény újra definiálni: |
ki a köztolvaj, az osztály- és népáruló, a |
|
üzér s könyöklő s mind a törtető: mert hova is? – ez nappalodik elő. |
Feszültségmérő tűjeként rezzen, de szemmel láthatóan mégis |
a hitelesség szintje a frissen megjelent értekezésben, |
vastag regényben, percnyi |
fölszólalásban, hallgatásban. |
|
Műhely s mező ebédszünetében kihull a nyomda-illatú papírlap |
(épp attól ólom-sulyosan, ami belőle hiányzik) a göcsörtös, de épp azért |
mindentudó kézből. Mit prédikál a pap? Fölszáll a szószék, mindegyik: úszik |
parafaként a szófolyamban az össze- |
összeboruló pillák sásai közt. |
|
Talán csak mende-monda az a hír. Fajsúlyt cserél a közeg, amin átsuhan. |
Ablakrést lel késpenge-élű légvonat. Fagyos |
hideget húz a szobákba a mint, és köznapi |
jövője messzi tartományokban. |
|
De mi is tágul? S különül vízként-olajként? |
Könnyebb a levegő, vagy nyomasztóbb? Maligán-foka |
lett a mosolynak. Hőmérő foka tekinteteknek. |
Etnikai határok rezdülését |
jelzi szeizmográf-idegzet. |
|
Nem is a legriasztóbb az a hír. Függetlenül attól, mit is nyujt, |
– mint a placebóban a hiedelem – gyógyít vagy árt. |
Van rossz rövidzárlat. De szaporodik az, amelytől |
áramszünet helyett vakitóan |
|
Gyorsabban nyílik segélyre az erszény akkor is, ha |
lassúbb-szigorúbb számolással zárul bele a pénz. |
Szerényedik az íny, a has. Nemzedék vállal élni böjtben |
szűkös szobákban, csak: együtt akadálytalan |
|
Eszmények – mint napsütésben delfinek csoportban – |
merülnek föl – honnan is? És miképp ily változatlanul? |
Férfiakra másképp figyel az ifjú nő. Falvak sora |
névként gyermekkori nevét. |
|
Ki tapsol? Országnyi nézőtéren az oldalpillantások, nyálnyelések szavaznak. |
Ki a jó szomszéd? S ki a rossz? Székreccsenés jelent föl gondolatárnyalatot. |
Biztonság kezdi fűtőtest-cirpeléssel titkos terjedését. |
A türelem, mint a mikroszkóp. |
A fegyelem, mint a látcső. |
|
En effet! – „A király meztelen!” Köntösként, koronaként |
hullnak álszakállul növesztett dísz-szakállak, dísz-talárok, |
fakulnak emlékművek. Ül a bálvány-szobor, szisszenve minden nyíl-zizzenésre |
Jupiter-lámpák tévé-olimpuszán. |
|
Ki tapsol? A hír csöndre int. Mi árad mégis át a testen? |
Az emlékképek jó-érzésével? A hűség. Jégmozdulatlan arcok váltanak |
hangvilla-módra eszmét. Félelmetesek tanácsaikkal |
a tükrök, a szegény (a duplán |
elárvult) janicsárnak is. |
|
L’amour ou l’honneur! Előrevágyó gyermeked előtt is ott a zöld s piros, |
tisztes eleid törzs-jegyeit vagy letéped róla – ajkáról a nyelvet is, hogy boldoguljon – avagy… |
de lehet-e boldog igy is, bár a célnál? – monológjukkal milliószám mennek át |
„– Szeretet vagy becsület?” – a szinen |
Racine-i hősnők, szájkosárral. |
|
Ki az inter- s ki a sovén- (az infra) nacionalista? S kik-mik ők akik |
vádként süvöltik? Fogalmak vetkeznek kacagtatóbban már, mint az a kövér király |
s iszonytatóbban, mint kéjre-kész szadisták, ha ágyon már az áldozat, lekötve. |
Jeges Berezinákon át vacogva |
|
Még cáfolható tán a hír. Egyre megy. Az évszakokkal is |
más a viszony, országrészekként bár. Önbizalom, majd bizalom társaidban: ez |
kerekít látóhatárt s jövendőt. Villámkisülés nélkül tisztul a lég |
s e kohézió világrajötte nem kisebb |
rejtelem, mint egy születés. |
|
Hol van még Echo? A technika terjedése kiöli az erdők rejlő |
s rejtő csodáit. Némul a Visszhang Istennője. Süketnek |
térképezett rengetegen át jő, tapogat kérdéseivel a tétova hír. Itt-ott |
halkan, amott dörrenve felel |
|
|
Ne feledd a tért…
Moore után, Arany, Petőfi,
Vörösmarty nyomán
|
Ne feledd a tért, ahol elestek ők, |
bárhol hulltak el ők, fajtánk hű férfiai, az a föld |
|
szent ügy hős-helye lett. |
Mert hol tiszta ügyért s így lám temiattad – |
Úgy az övék, hogy már a tied. |
|
Ne feledd hát a teret, hol bár a lebírt had |
|
bár legutolsó hátvéde ledőlt! |
|
nem nyugszanak ők. Nem holt, nem letiport sereget |
|
emészt el ott – vagy akárhol – a sírhant. |
|
|
Ha ti nem is
Gyermekeitek, a lányok, fiuk, |
ha ti nem is, megszégyenlik maguk: |
gyomrukig érzik át már ők a bűnt, |
|
Számra, anyám hangjára lakatot, |
civilizált fegyelmet raktatok. |
De zord a csönd, ha lentről rab-düh néz |
Nos, némaság. De lám csak: él a jog |
|
Fegyelmezem műveltre szivemet. |
Hallgat a ház. De Kezdetek és |
Végek fölmorgó légvonata vad- |
Mindnyájunkat egyaránt fenyeget. |
|
|
Ajtófélfának döntve vállamat –:
…füleltem: a zajló messzeségben,
mi történik életem alatt. –
Paszternák: Hamlet
|
Akikre adhatnék: nincsenek itt. |
Akiknek dicséretére adok, |
akiknek rosszallására adok, |
Irányithatják rám távcsöveik |
még fényt-se-kapott csillagok: |
akiknek véleményére adok, |
Akikkel együtt játszottuk a Szerepet |
– égi tetszésre – idelenn! –: |
küldi huzatát az üres terem. |
folyosó-végi ablak csapkod |
|
Aki úgy is él, hogy túlél
Aki úgy is él, hogy túlél: adóssá válik. Őnekik |
tartozik, kik – úgy miként ő – részük már ki nem vehetik |
abból a szép vállalkozásból, mely együtt volt hős föladat! |
Állok naponta nyugtalanítóbb kötelezettség-súly alatt. |
|
Elmentek. Egyedül vagyok. Én tudom, ez meg az miért |
élt volna vállalva kivégző osztag előtt is: bölcsen élt! |
Mert volt elvégzendő olyan, mi alól börtön, síri bolt, |
kudarc, mellőzés, száműzés nem mentesit és föl nem old, |
|
nem a feledés, nem a gúny s közöny (mibe egy nemzet sűlyed el). |
Én tudom, hogy már a puszta lét (milyen beváltást) szótartást követel. |
Kapkodok, járnak le a váltók, tömöm, kezes, a réseket. De ők |
csak (úgy várják tőlem a rendezést, mint jégszivű) hitelezők. |
|
Vakulok, gyengülök, dobálom – szórnám szét halom iratom, |
aztán: micsoda gőg (s rögeszme) hogy: lám csak én szólíttatom? |
Nohát, sok adósságlevél, ti: szélbe ki, szállni, – hinni kort, |
lesz aki fölvesz s döbbenettől pirosan olvas: mit tiport, |
miket a sárba, amikért, íme, |
parancs talán kezesnek lennie! |
|
|
Szétnézve egy-egy pillanatra még
Hajó a hegyi ház: lent csak a tó |
s fönt csak az ég. Az évszakok! Futó |
madaraikkal. |
És már nem is ők, |
a madarak, tavasz-ősz meghozói-elvivői: |
|
mi suhanunk, egyszeri költözők, |
|
Hajó a ház és próbált utasa |
visszaint: isten áldjon, kis haza – |
|
|
Ahol az ősök nyugszanak
Menetelnek jobbra-balra dőlve |
nevük-vesztett szurtos kopjafák |
s köztük (libaúsztatóból jőve) |
épp oly lépéssel (a nagy időkből) |
hazatérő sárga kiskacskák. |
|
Egy szüreti levélből
…Ez már – no lám! – Ronsard-i hattyuk |
légiskolája lehetne bőrző tavunk felett! |
Ez már a Nagy Időszak. Akarjuk, ne akarjuk: |
kertet, házat, hazát, kancsókat, kincseket, |
hervatag koszorúnkat – mi is hát! – másra hagyjuk – |
zárkózván, estetájt így szivvel is bandukolva, |
„ujítók s hagyományőrzők” egyaránt be a sorba, |
klasszikus búcsúzenével! akár a régiek… |
|
…Még át-átlebeg az öblön Füredről lágy harangszó. |
Majd – villámtalanul már – Somogy felől viharszó, |
Nikla felől! – no, halld – mintha még a nagy Óda |
zúgna, válaszra várva azon – békétlenül… |
|
…Tollkés, hozzá – golyóstoll; négy kulcs és némi apró – |
ennyi, mit kirakok naponként búcsúzóra, |
|
hovatovább már ünnepélyesen. |
hajlamosan is már némi humorra. |
|
(Olyanra, mely rostély-mosolyt |
|
hord tartós harc-vigyort.) |
|
foglárom s ellenőröm. Meg-megfeledkezem |
fölhúzni. De nem ez itt: vén személyzetem |
|
még az otthoni háziszolga. |
|
Tapintatosan ő tartja à jour
|
|
ama Nagy Időt is, számlálva konokul, |
|
hány még a perc a naprakész |
|
hangján susogva: csönd, vigyázz; |
|
…„Életem képe ez”! Állni a régi posztot |
|
ki-kilép vigaszul a Csillag, |
ugyanaz, akit a „pusztai prosztók” |
Csősznek – maguk közt – a Vénusz! Ő |
a multból épp oly friss-mód lép elő: |
|
oly tündökléssel, hogy a jegenyefenyő |
|
a parthosszán árnyékot ingat. |
|
Tagadást: nemet ez is – de mire? S kinek? Annak, |
aki rég messzibb szóra hallgat? |
|
A hold árnyéka mindig – halotti ország. |
|
|
Lent merevek, de fönt, a főt |
féltik a széltől a komor fák. |
Veri mind jobbra-balra ormát. |
Feszülnek trisztáni vitorlák. |
Isten hozzád és Isten hozzád. |
Repül gyászhírekkel a Föld. |
|
|
Saskörmös fenyő
A kínai s japán ecsetforgatóknak |
ősi modelljuk: szakadék fölött |
puszta sziklaszálról ferdére nőtt |
satnya fenyőfa; már ifjan |
töpörödött és kérges-görcsös; |
gyökere, mint a sasköröm; |
maholnap fejjel lefelé csüng. |
|
Szélcsendben is sugárzik belőle – |
dehogy is a magánynak az a gőgje, |
hogy megbirkózott! s birkózni fog még |
a kopárositó hegyi szelekkel |
s a füvet éppúgy szálanként kitépő |
napsugarakkal – belőle csupán |
|
|
Megint egy könyv
Készítgettem-szűrtem nekem magam, |
betűt betűre házilag. Fél-titkosan |
békítgettem csöppenként magam, legyen |
rohant minden, nem állt meg semmisem! |
|
Csöppenként is, lám, nem remélt ajándék, |
akként amiképp csoda-ráadásként |
a Nagymindenség, a Nagysemmiség. |
Ahogy cseréli pillantásait: |
csöppként villantott tavaszával, |
őszével szemezni sem átall |
vénen is kacér kedvesként az örök ég, |
dalnok-vért ivó szörnyeit |
halljuk, mit énekelne, míg – |
|
S vén széptevője! Mit tehet? Fejet |
hajtva köszöni Árionként a kegyet, |
húrjait, nyomja közelebb ősz |
tincsét a még megpendülőkhöz – |
Mit válaszol a zeneeszköz? |
|
|
Peroráció: záróbeszéd
„Vigan burittatom hazám hamujával”
Viszem vége felé rosszhirű munkámat, |
Melynek irígység, düh, ellenség megártott; |
Tűzzel, füsttel, gánccsal mit jövő továbbront, |
Noha rontották már régtül vádak, átkok. |
|
Mert Szkítia-kori űzöttségből vitéz |
Vezér híján, voltam, szolga-fi én, merész |
Állni kalauznak: bár szétszórt és kevés: |
Legyen a vándornép tábor-tömör egész. |
|
Szablya hijján vívtam úgy is ím a tollal, |
Toldtam rövid röptét póri virtusokkal. |
Követett híven lent csikasz-, fent holló-raj. |
Száll hírem síromról szélverte homokkal. |
|
Szálljon egekig bár, ott is e vég-szóra: |
„Ne bánts magyar magyart!” – ott se panaszolva, |
Mert lehet aliud, ha az a sors bona:
|
Hullj pajzsnak holtan is megszabdalt honodra. |
|
|
Naponta bár egy árva sort |
űzi varázsigeként tőlem a pokolt, |
kelt szív-mélyi figyelmet: |
|
|
Postakürt
Gyorsulnak napjaim. Ügetnek! |
Hozzák nap-nap a mind korábbi |
|
Nagy hírrel, egyre sürgetőbben |
riasztanak s félébren is már |
|
Vad zene-bona visz. Hova is? Csak |
Ő közeleg, ő vár vegyes ricsajjal, |
|
Előkorom hív, mintha volna |
Mintha a múlt idő lehetne |
|
Fekszem s tűrök… Ragadjanak csak |
gyeplőt-hámot tépnek a meg-meg- |
|
Igen, a vágta régi lármás |
|
S löveli közben kapu-fényét |
|
Heversz te is majd, sebesültként, |
egy perc, és – hallja már a harci |
|
|
Nem-költözők között
között mint mélyvízi halak |
|
|
tavaszig a reményt, a hitet. |
ott fenn a gazda, a rideg? |
se lent ne kérjünk más hazát – |
|
Súlyosak, csönddel teliek |
|
|
Mérnöktábla
Hány kitartón égő utca-lámpa. |
mind kigyúl a mérnöktábla |
szöge, köre, pontja: távja. |
|
Hült hely az ország, a bolygó. |
Minek volt jó, mire volt jó |
képlet és szám, szorzó s osztó? |
Mit szolgáltok egyre, olcsó |
|
Megmaradtam, nem került más, |
Őrzöm, mi volt az indítás |
ünnepe: a félig kész ház. |
|
|
Döbbenet
Pondróként rángó ér meg ín – |
Mi történt? Szemem rámered –: |
|
A közeli és távoli
Kissék kertje sárba hullva. |
Szálka s borda minden ág! |
a tavasz benyelte Kissnét. |
|
Sem őt, sem korcs puliját. |
|
Élőn, mint Jónást a cetben, |
látni őt morcan a kertben – |
(mily szót hoz Urától ő?) |
Partra dőlt halak, hevernek |
átlátszón a hosszú kertek. |
Hullámként, mit kelt a kő, |
|
Túlnan is, Monorig, Fótig, |
hű mese-szörnyek az árból, |
most merülnek föl a nyárból; |
|
pompa föd: ha fényre törnek |
mind a jó és nem jó szörnyek |
csontig fejtve; mert a tél |
|
Jő Kissné a csontváz kertben; |
|
Bármin át ingunk, bolyongunk, |
nem hagy el egy pici gondunk: |
Fú a szél, de fölleg egy sem; |
a fagyos fény élre-fenten – |
|
Hol a nyárfa-sor kulissza? |
Teljes hosszát kapta vissza |
lent a Duna. („Kék nyakék!”) |
Zöldből holnap köd csalitba |
bú az is – minden mi kincs ma! |
|
De az: örök! Az: megérte! |
Bármit kell fizetni érte? |
kisujjkörömnyi s világnyi |
|
„Lelátni?” No nézd! „Belátni?” |
Föntebbről bárkit – birálni?! |
Mitől vagy oly nagyra te? |
Kissné, kaput nyitva szájal |
nem sejtve, hogy az a nyár-hal |
|
Hallotta (levesét hűtve): |
most már gép is száll az Űrbe – |
Holnap a Holdba? S tovább?! |
mint a mócsingot (a babban): |
vár Kissné különb csudát – |
|
(az a szomszédnén keresztül): |
Nem cipel Kissné kilónként |
eseményt se már Klióként. |
Mindent egyképp magyaráz: |
|
volt minden hajdanta más! |
|
Ki hallja? Zárva az ablak. |
Lám téged is így utaztat, |
Asztal és polc közt körözve |
szókat raksz aggállyal össze |
s ravaszul: – hogy, ha kiszállsz, |
|
Benned a láz, te a házban, |
úszunk mind, szobában, ágyban: |
nászban – untat a – múlás! |
S Ninive? „Mais non!” – A célnál, |
nem szerep, nem küldetés vár: |
|
S röhej: „Tovább utazás?!” |
|
Jő Kissné már kertje mélye |
Hova is? Csontért! (Az ebnek.) |
|
Jő és jő – borzadva nézem, |
mert ki is ő? Tükörképem! |
Földi bús társam, kis árvám! |
Mire végezzük: mi vár – rám? |
|
S te? „Ez a sors idelenn.” |
|
Jő Kissné (tárgy s alany egyben), |
hozza sorsomat – hoz engem! |
ki ezt hallgatod, szegényem! |
Egy uton jártunk az éjben |
s az az egy út – hova visz? |
|
Ha sárba dől mind a dísz! |
|
Megy Kissné – hová? – kiverten. |
Ült rég nyári kocsmakertben. |
|
Jött a pincér: „Marhamáj van.” |
Oh fő gyönyör: enni párban, |
S percek, évek: huss! Levélmód |
villan egy-egy – oh be szép volt! |
|
Szállna vele még a szem – |
|
S: olyan mindegy, hogy kié volt – |
|
|
Omlás és ünnepély
Moccan lám benne is, ami majd elfogyaszt. Akár |
|
gyümölcs-otthonát a féreg. |
Végül világra jő, noha el-elvetélted, |
belőled is: lesz módod szemtől-szembe nézned. |
Mígnem süvítve, fészke-vesztett vészmadár, |
|
Életfák
Meddig lesz még telek – temetőkre? |
Telik a Föld! Magasba szorulva |
galambházakban vár vén szülőnkre, |
vár miránk is majd zsúfolt urna. |
|
Ha vénül a szív – nem le a földbe: |
szívünkbe merülnek le a holtak. |
Megnyugodva? Dehogyis! Nyüzsögve, |
mert tollászkodnak, mert szárnyasodnak! |
|
Száll a lélek repesve, ha – várják! |
Így meredünk, megannyi emlékjel, |
így telünk meg; életfák? – halálfák! |
csiripolással, szárnyveréssel! |
|
|
Két pad között
Nincs épületfa? Híja van a kőnek? |
Termeljük ki a temetőket! |
Szántsuk föl – s méltó magot mindbe! Hozza |
díszét beléndek, légyölő galóca, |
|
bürök, hunyor, egekbe nyúlt |
|
Hova építsünk? S mire? Ami kő, de |
hit is van – kincsőrzőbe: temetőbe! |
Romlik a pénz, csak ásva ős talajba |
biztos a betét ezredes kamatra! |
|
Táplálj, Enkidu hamváig lenyúlt |
|
|
Semmi baj
hetvenhetedik terraszáról is |
följebb tekintve; a hetvenhetedik |
kanyar lassító lépcsejéről; a |
pihenőjéről is; az északi |
süketre fagyva már s a szem elé |
köti kivégző kendőjét a hófúvás – amíg |
láthatjátok még odalentről |
a jeladásra feldobott kart, |
ez az egyetlen járható út. |
|
Számum-halál és kánaán
Nos, bent vagyok a Nagy Időben! |
|
Sürögnek hullámként felém |
hamar hetek – s maradnak el mögöttem |
|
irammal. Hónapot? – napot |
Cicáznak, nem maradnak veszteg, |
kínálnak kacéran a percek – |
kupicánként nyelvégető jelent, |
nyeletve agy-fagyasztó végtelent, |
|
ihol ilyen: már tömény szesz-időt, |
|
megdünnyögtetve gondüzőt. |
Nos, körbe nézve az időtlen |
követni fogtok napról napra többen |
|
ti is, fölényt bólintgatók. |
|
Szórakoztat, hogy elmulok. |
|
Hogy tán már nem is én vagyok |
|
aki még itt maradt belőlem, |
|
pislant jövőt kutatva – multba. |
S helyettetek is beledöbben |
látva vaksin is: vigaszul |
mit kap – kaptok – bár válaszul, |
hol zuhogót ér bárki földi útja. |
Kap bölcsőringást lám a Szív, |
mert hisz anya-víz ama Víz, |
melyen fél-élőn, fél-halottan |
ringunk mind akként indulóban, |
hogy ugyanakkor érkezőben |
(közbeszólás: mi cél iránt?) |
Kap húnyt szemem, kap lám fölöttem |
fényálom képet: visz, nem vissza, |
előre az a Kezdet, ami a Vég: |
a titkos ár: a hab-futású lét |
|
csiggatója, a bárhol eredően |
hazát kereső, Honra szomjas Nép – |
Mózes-mód gyékény rengetőben |
(oly vénen, hogy már csecsemően) |
hordunk szivünkben megcsökötten |
addig űzött, hogy szétszakadt |
törzsekből kitett (egyaránt |
számum-halált és kánaánt. |
|
Úti-napló
A lakásban is fönnhagyom a baszk- |
sapkát, ezt a valódit (ugyanazt, |
melyet Toulouse-ban vettem még talán), |
könyvespolcaim közt is széles lábrakással lépdelek, |
mint matróz ringó hajó padlatán – |
Vagyis itt van, hogy… nagyapám szavával: vénhedek – |
De nem riaszt, de újfajta mosolyt – családiast – |
kinál agyamnak – új úti adat! – a szám. |
Ezt is csak írom. Én se hiszem igazán. |
|
Évszak-fészek panel-rengetegben
A csöpp közkert, hova szobámból évek |
a kőerdőkbe tévedt évszakoknak! |
|
Zöld tavasz, rőt nyár, sárga ősz, fehér tél |
úgy-ahogy – ahogy beleszoktak! |
|
Jönnek egyenként. Elvannak kevésen: |
|
világűr vad szárnyasai: szerényen |
|
megülnek e száműzetésben. |
|
Nem unja őket várni mégsem |
|
|
Menet a ködben
őrizte – mert olyat is láttam – |
ott az a két sor jegenye, |
|
Hajónapló
Leginkább víziúthoz volna hasonlítható. |
|
Hagy vígasztalást is a távozás. |
|
Kiúszik mintegy az agyból is. |
|
Lesz a látványból látomás. |
Homálylik a part képe s egyre jobban |
|
mondhatni játszi fintorokban |
|
(hol lefelé, hol fölfelé). |
– Pistánk már megint hova utazott? |
– De hisz előtted róla még a nekrológ. |
|
Egyre több, aki úgy marad |
– sőt épp attól lesz élőbb – hogy halott. |
|
Ilyen kanállal kavar üstöt a halál. |
|
|
Van szívderítő is meglepetés. |
A hangos szót még jókor lenyelem, |
|
hogy: Testvér, újra élsz? |
(Csak itt harsog forró tenyeremen.) |
|
|
ólomcipő. Nem szárnyat ad. |
Ha mint homokzsáktól a léggömb – |
függetlenül tőle a vén Föld: |
egybevégtelenül az egyetlen Világ, |
|
vagyis az odaát és ideát, |
amiként annyi mártír és bölcs |
|
fürkészte, van-e még tovább |
anyagvonzáson – kötöttségen! – át. |
|
Libegést, hajóút hangulatát |
hozhatja vénülés. Az ifjúság |
kontinense után szilárdan futtatásban |
évek hányingerlő magasában. |
|
És ködben is. Majd kürtölünk, |
|
|
|
Pergamentbe kötve
kamattalan pénz a bankban; |
takaréka – markaimban itt van, |
|
számítsd te ki, hány s hány nemzedék |
|
kincs-tartaléka: tudok aratni. |
Mernék, ha mást nem, járatni gépet, |
mely csépel; nyájat, mely tejgyűjtve béget. |
|
Megtanítanám venyige-takarni, |
|
kendert nyűni az emberiséget. |
|
Vén vagyok, de válaszolni friss, |
vedd úgy, mint padlás-zúg avittra |
|
sárgult de összegyűrten is |
|
fényőrző pergamentje kisímítva. |
|
Ráncos bőrbe kötve is, nos talán |
|
nem is tinektek, rajtatok |
|
át adatik jól tartósitott |
|
Titok, mely villámló tudomány |
s dörgő Igazság. Ég adja, hogy |
|
jókor, öcséim: miért tanácsos |
– így kódolva: „hasznos”, úgy meg „üdvös” – |
|
védeni úgy – bár halálos tűzhöz |
hátrálva, mint ők, kik hajdanta védtek |
hölgyet és hont!… kik messze úgy néztek, |
hogy hullva Trója – hány üszkös |
|
Trója orrfacsaró füstszagában. |
|
|
Kacsint felénk a fény
Világosabb már hajnalonta. |
Harcol szemünk előtt ragyogva |
|
a rossz, a jó! Bennünk is bízva, ni, |
|
úgy küzd a hű fény, mintha mi |
|
Lángszórójával fent a vén nap |
|
csikorogva-harapva hátrál. |
|
Eresztenek az eresz-jégcsapok |
|
Tél, tél! – az is, ki még vacog, |
|
|
Utcai találka
Kisérteties el- s előtünések |
|
játszi árnyékaival tele – |
Ki leshet mögüle, hogy jövök-e? |
|
Kamasz-mivoltom szelleme? |
Mind ingerültebben, ha kések. |
hitetlenkedve: úgysem élek! |
|
Régi tél
Ha fáztam, ha nagyon fáztam, |
kiszaladtam, korcsolyáztam, |
Piros képpel, mint a kályha, |
zsákban hoztam a meleget. |
|
Három csend
Mi volt nagy „élmény”? (Kamaszfővel.) Rengeteg |
erdőben tisztásra jutni, nem ki – de be! |
Szívhattam olyan korty lélegzetet: |
|
Ki hagyta hátra, ki? – így kérdezem, |
szív-csöndű magam-feledésben |
|
Hogy marad egy-egy levél még a fán: |
|
képet szemed abból szerez, |
ha az összes már olyan szaporán |
attól társul, hogy – odalesz! |
|
|
Phőnix
Út a múltba (Pannóniában) |
A hold tejfehérében a hű templomok |
lent a Sió-lapályon. Tornyaik |
káldeus égrendhez igazodik. |
|
Mért rohanni, ha semmi nem halad? – |
|
kattogtatja a gyerekkori vonat, |
számolva talpamnak a kerekek |
|
döccjeivel időtlen perceket. |
|
|
Szabad vagyok! – Hova szabad? |
|
Előttünk fönt a vén szárnyvonalon |
Azzal riaszt, hogy vissza: újra |
hol mindenki csak rab lehet – |
|
Tegnapunkba? Kőkorszakunkba? |
|
|
A sürgönypóznák völgymenetnek |
|
Mámorít minden gyorsaság. |
|
Válnak szét a sürgönykarók. |
|
|
mikor is hallott muzsikák: |
ó litániák, halott-virrasztó imák? |
|
|
Somogy pusztáin fehér és nem fekete |
Gyárthatnánk – itt a nyersanyag – |
hogy mit üzen bár esztendők ezrein át |
|
a mély-múltból a mélytudat – |
épp a látomás nem lehet hazug! |
|
Meszeli szorgosan a holdvilág |
halálszinűre épp a magasabb |
ott fehérlik föl a halál. |
Titkos jeleket küld a távol. |
Egy bűn-szapuló más világ |
|
könnyítő tengerébe hullt? |
|
Phőnix lesz minden ifjúság? |
|
Vesztve szivemből mennyi, mennyi súlyt, |
|
megkönnyülök. Megenyhülök, |
elemben – akár lángözönben? |
|
Az már előttem, mi mögöttem. |
|
Vonszol a vonat, sántítva döcög, |
porban vánszorgok, pondró, nyomorult – |
|
De lesújtva is, szárnyatörten |
|
Küszködve ki- s kiszabadult. |
|
|
|
Szárnyasok
Még gyermekkorian kegyetlen |
didergő mellünkre kulcsolt karunk-kezünk |
hitegetünk új kikelettel, |
|
mert lesz olyan világ is: |
repülni fognak totyogó libák is… |
|
Rabszolga
Emlékszem a legapróbb részletekre. |
Szalmafonatú volt a szék, amelyet kicipeltem |
a fa alá. Így értem el az alsó ágakat. |
Fölhúzódzkodtam a szétágazásba. Lomb alatt |
fészekben ültem. De lekúszni már |
több volt a veszély, kevesebb a mersz. |
Kijött valaki, tán K. L. a házból. Leemelt, |
meglóbálva a maga magasában mielőtt |
Hogy hova lett vajon s mivé, |
meddig ért kifutva az a fiú abból – ebből! – |
a ma is lerajzolható hajdani kertből? |
Eddig. Ide. Nézd, bármily fölfoghatatlan, |
én vagyok ő, az a fiú. Tárgyi jelek |
bizonyságával. Bal bordám alatt |
ott a fröccsentett vízcsepp-szerű anyajegy, melyet |
eszem tudása óta ellenőrízgetek. |
Itt a sebhely – későbbi okmány-hitelesítés gyanánt –, |
ahol a balta majdnem elvitte bal hüvelykujjamat. |
Magántulajdonom hát e minden adat |
Megörökölt pogányrabom. Eladhatom, |
így is, amivé változott. Megölhetem: |
megállítva gyógyszerek-táplálta szivét. |
Meg a lelkét is. Az is csak enyém. |
tisztázódott, mint végső adalék. |
|
Gyermekkorom lelkestársai
Roland, akiről a középkor nagy hősi éneke szól, nemcsak kedvenc lovainak adott személynevet,
hanem törhetetlen kardjának is. Durendal-nak hívták. Gyermekkorom Tolna vármegyéjében hasonlóan viseltek
keresztnevet egészen szerény tárgyak is, eszközök főleg. A bognárműhelyben például, amelybe meghitt bejárásom
volt, az a hengerfejű fakalapács, vagyis az a rövid nyélre szerelt tölgyfa korong, mellyel bizonyos vasvésőt vertek,
a Marci névre hallgatott. A kovácsok hatalmas ráverőkalapácsát országosan Miskának becézik. A parasztportákon
általánosan használt faragószéknek neve, nyilván a hatalmas, ugyancsak tölgyből készült satu miatt Fejes Pista; néhol:
Fejes Őkelme. A patkolásnak az a háromlábú alkalmatossága, melyre a ló mellső lábát kénytetik (már a patkó
körbereszelésénél) Kati néven várja az odaszólítást.
A világot mindez családiasabbá, az emberi létet biztonságosabbá tette. Több volt a testvér, a
jóakaratú nagybácsi és nagynéni. Az Egyisten rendszerű vallások, ismeretes, a féltékenység csapkodó dühével
harcoltak a tárgyaknak is lelket – sőt lelki erőt – tulajdonító, a természeti jelenségeket is megszemélyesítő
hitrendszerek, az úgynevezett animizmusok ellen. Gyermekkorom Tolna vármegyéjében ez a harc még, ha váltakozó
szerencsével is, de folyt, főleg a Somoggyal határos részeken, a hatalmas erdők és egytagú búzamezők-borította
latifundiumokon, vagyis a cselédek közt. Nekik földibb, talajmentibb, hogy így mondjuk, emberközelibb Istenre és
angyalokra, azaz hát istenekre és szellemekre volt kedvük és igényük.
A csizmatalpat kímélő gomba formájú pici Jancsi-szegek mind megannyi puttóként könnyítették
az érző beavatottak járását, hát még játékos csiszonkálását a jégen.
A lovak, a tehenek, itt-ott a kutyák is szabadon birtokolhattak keresztény nevet, mégpedig
rendszerint azok kicsinyítő, gyermekiesítő alakját. „Julcsi! Sári! Rozi!” – több mázsás húskolosszusok fordították
hátra busa fejüket, s helyezkedtek fejési állásba az ilyen kiáltásokra a langymeleg s szinte langyhomályos istállókban.
„Sanyi, ne, Frici, te!” – szólintgatásokra jóvérű pejlók lassították vagy gyorsították a vágtát a hangsúly minősége
szerint.
Hogy Hektor alakját már ifjan szívembe fogadtam, része volt
ebben annak is, hogy simogatásaimat baráti hozzásimulásaival viszonozta volt
Raisz Károly ozorai nagyvendéglősnek hasonló nevű (s futóképességű)
vadászebe. Tragikus kimúlását magam is azzal a mély megilletődéssel
fogadtam s emlegettem-fájlaltam a szokásos gyászévnél is tovább, aminőt csak
a család belsőbb tagjai iránt tanúsít akár a távolabbi rokonság. Neve mindmáig
szellem-erővel jelenít meg rég kihűlt nyarakat. De hány hullt névtelenül
pogány megsemmisülésbe, olyanfajta limbusba, mint a meg nem keresztelt
lelkek, hány szívheztapadt bicskám, hűséges nadrágszíjam, az az első dupla
élű korcsolya, az az első (még bérmálási) zsebóra és mind a
későbbi életrendre nevelő karóra! Milyen néven kiáltsak utánuk az örökös
éjbe?
Mert Borka, lám, a könyörgésemre külön nekem ajándékozott, úgy értve, hogy csak az én
gondjaimra bízott selymesérintésű tarkamagyar borjú a tíz szoptatási hónapon is túl, mindaddig, amíg a mészáros érte
nem jött. Szörnyű vérengzések estek azóta, de mindezeken át megkülönböztethetően hallom Borka bőgicsélését a
saroglyából, látom szememet kereső szemét, külön névvel nevezhető lelkét abban a szemben.
Nyugat-India forró övi ciklonjait, az Antilla-tenger iszonyatos dühöngésű hurrikánjait dallamos
leánynevekkel próbálják csöndesíteni az ottaniak, hasztalanul. Szentségtörés volt egyéni, emberi nevet adni nekik.
Nem tudok írni akármilyen tollal. Azaz tudok, de ilyennel mégis könnyebben vagy bajosabban, mint
amolyannal. Minden megszokás babonát fejleszt. A Bic nevű, átlátszó francia
golyóstollak egyike-másika hű társa lett nemcsak jobb kezem hármas munkacsoportba társult ujjainak. És lám, tollaim
is odajutottak, abba a fénytelen s névtelen Hádészbe vagy Nirvánába, ahova a zsebkéseim, a nevető emléket sem
hagyó cipőim, a millió sértettséggel eltávozott zseb- és karóráim, fog- és ruhakeféim. Egy szintre – legalább a kezdeti
évmilliókig – csontjaimmal, csontjainkkal, tárgyi és gondolati – anyagi és szellemi – műveinkkel.
|
Fagyhidegben, lángmelegen
A karácsonyi ünnepek, az iskola- |
szünet alatt is fagy-hideg |
volt a mindig fűtetlen tiszta szoba. |
Megjöttem este. A frissen húzott ágynemű |
közé rakta az épp kisült négy kenyeret |
jószívű-eszű nagyanyánk. Soha |
otthonibb fekhelyet! Szürcsölt minden pórusom |
mennyei meleget! S milyet aludtam! Noha |
– vagy épp azért talán – a rokkant nyoszolya, |
mely ott a zúgban állott, |
az volt a mindenkori hideg ágy… Ott |
terítettek ki nem is rég egy ómamót. |
Eszembe jut: most megy át rajtam az a |
tárgyilagosan most emlékezem, |
milyen is volt tűz-melegen |
jéghidegben pihenni a vak |
síri sötétben (két-tányérú mérlegen?), |
míg a messzi világ is így eloszlott, |
mint az az enyhe füstszag a lecsavart |
lámpából, mely még petróleumos volt. |
|
A gyermek ujja
indultak ujjak, tisztességtudók. De |
a szájszögletben kis habok |
építették még hólyagocska tornyukat, |
Soha ily hosszú ágyat, egy darab |
Duna s még egy darab Tisza között, |
soha ily keskenyet eltávozónak. |
Megrándult s meg az állkapocs |
fogcsikorgatásra, már hangtalanra. |
Így hát simogatást, vigasztalást |
végzett a gyermek ujja, sőt becézést, |
míg nem akár a szobron, tiszta művön. |
|
Fölgereblyélt vasárnap
Ki gondol lányra rosszat? |
|
(Mikor hív már harangszó? |
szállni kisded s kamasz-kor |
|
|
Tanyai úrilak
mennyboltjából a zsírszag |
belép szabadon a szalonba, |
hol a hölgyek is fröccsöt isznak. |
kútgém, csibe, birka besír. |
A megcsökött egyke-sorsú malac |
az úr nyomában szintén beszalad. |
S új illat-hír, mintegy a kinti népé: |
Szűzi kacaj: futkos a fiatal |
(vakációra megjött) lány serényen |
(s attól is tisztán), mint sár-elemében: |
hínáros tóban gyémántfényű hal. |
|
Hajdani húsvét
Bang – mond a torony s rögtön újra: bang!
|
Rajban röppen s koszorúz a galamb: |
hit látható, fehér hit kék egen. |
Átváltozás! Heti gondtól szüzen |
fölfoghatatlant látni vél a szem. |
|
Fülel a száj, békét szomjaz a fül. |
Úgy töm pipát sógorom, hogy leül. |
Tehén néz hátra jászlától; alig |
egy far-rúgás, egy anyád istenit. |
|
Itt hát az Ünnep: A Várakozás. |
Hogy véglegesen lesz valami más. |
A levegőben szimatnyi szabad |
szeretet. Estig tart a pillanat. |
|
|
Népkonyha
Bádogbögréket oszt – könyörületesség? |
|
Keresztény humanitás
(puszták neveltje): emberré újultam |
|
hisz gyilkos is lehetnék. |
|
Kihajtottuk (mert bicegett) |
a kis borjút a vásártérre. |
Otthagytuk. Én – hátra se nézve – |
|
|
Gyilkosok
Lábon állt még a fele búzatábla. |
|
De megjött – anyánkkal – a déli étel. |
|
Volt csak rövid fegyverletétel, |
hogy a még talpon borzongók előtt |
gyűjtve gyilkolni keményen tovább a |
|
testvért mind, az egy őstől eredőt. |
|
Örökös hála
A napfény, a tavasz, a nyár |
szabadságba, boldogulásba! |
bért, hozamot pontosan hoznak: |
nagy kormánykereke a sorsnak. |
|
Egy rezzenésnyi hála villant |
valahol bennem, valahányszor |
fölgyújthattam a villanyt, |
melegen ehettem az ételt, |
besuhant egy rég-rótt írásból |
|
folytathatom a születésem. |
|
|
Egy a nyájból
Megúsztatták, kopaszra nyírták |
a rátestált húsz feles birkát: |
küldte a vén juhász a hírt – |
ki minden falat telefirkált: |
a jerkék nyári fürdetője – |
Oly emlék-falkával mögötte, |
hogy számadó-e, számvevő-e, |
nem tudta végül vénen ő se: |
|
Családi kör – Cecén
A túlmagas két parasztágy felett |
|
fali táblácskák, névjegyek |
betűkkel, mintha megannyi családtag, |
nem írva alá csak keresztnevet |
|
– János, Pál, Máté, Lukács – |
részéről jött volna sürgős tanács |
|
dödögi gúnnyal, hogy ma ez mit is jelent, |
vagyis tanácsos pazarolni, hogy |
ízleljünk egy kis jellem-végtelent!
|
|
|
Arrébb megróva ezt a hangot komoran |
Kálvin csupacsont képe. Még odább |
Árpád, ahogy vért üteréből ont, |
hat ős-társsal így alapítva hont. |
Még arrébb ahogy Zrínyi kirohan; |
toronyból Dugovics pogányt leránt; |
|
tör buzogánnyal Bizáncra Botond. |
|
nevelő-példát-mutató család. |
Beleszámítva rögtön nagyapát, |
mihelyt belép, elköhintvén magát: |
csosszantván ajtó elé a klasszikus kapát. |
|
|
Ostromgyűrű
Nem adja föl a legmordabb iparváros dédelgetését, hízelgő
közelítgetését a nagyatyai Vidék, a nyájaskodó Táj, a le-lepisszegett Bukolika!
Eszeveszetten vágtat a nemzetközi expressz, ő tudja mire jó célja felé, de a sín
két oldalán csak nem maradnak el a nők-fabrikálta tyúkketrecek, az ágytakaró
nagyságú zöldségeskertek, egy madzagon legeltetett kecske, sőt kismalac, egy
bármily rövid kötélen, de mégis szélfúvásban száradó ing.
Mondhatni versenyt tartva fut velünk, az ablakban könyöklő utassal egy kerekes
kút, egy futóbabból nevelt filagória. Kígyóként siklik a bokrok közt egy gyalogösvény, a lombok
el-eltakarják, de csak előszökken, nem bírnak vele. Egy karcsú napraforgó, oly magányosan,
mint egy keleti dísznövény. Amott egy fűrészbak, egy ásó. Sőt egy ugyancsak használat-fényesítette vasvilla, mégpedig parányi trágyadombba szúrva: a küzdelem szünetel, de nem áll
meg. Mert ebből az ajnározásból nem hiányoznak a harc elemei sem. Ki vezeti a reménytelen
ostromot, vajon milyen távolian rejtelmes vezérkar? Nyilván szemük elé tartott tenyér alól
fürkészik a jövőt. Burns, Csokonai, Petőfi? Elsuhan az utolsó bakterház almafája, elenyészik
mintegy a vasak pokoli csattogásától az utolsó fűszál.
|
Egy estém otthon
a légytelenített sötét előszobába |
|
Itt kellett magam összeraknom. |
Míg táskát, útiolvasmányt letettem |
s új napszemüvegemet vigyázva. |
Itt kellett összegyűjtenem a lelkem,
|
otthon és mult – mert: mi vagyunk (mi: én), |
ha nem élményeink e tünde túlvilága? |
(A könyv szerint a táska tetején.) |
|
Lakozott – égnek hála – szellem |
– és ébredezett – köznapibb is bennem, |
s azonnyomban – emlékezetemben? – |
nem: valóságosan létre riadt |
sejtjeimben, de úgy ő (ez a szellem), |
hogy szinte parancsa alatt |
igaz valómmal korcsolyázni kezdtem, |
hintázni, kergetőzni, rögtön oly |
irammal, hogy nézésre bár komoly, |
sőt néha komor arccal: át- |
korcsolyáztam a vacsorát, |
át „hol az olló”-ztam az éjszakát, |
a falióra háromig számolt szavát. |
S csak reggel, fölkelőben |
kászálódott ki megvetőn belőlem |
a „törvénytelen” (zabi-szerű) ifjuság. |
|
Ültem, ülök. Mintha lett volna – lenne |
más tovább, mint semerre. |
|
|
Az ereklye útja
A Bakony rengetegje! Hajósnak az óceán végtelenje kínált olyat, mint betyárnak hajdan ez a
menedék.
Meg az a pici kis pisztolygolyó. Kezembe jutott, meghengergettem a tenyeremben.
Végül is, a pandúr-hurok végső szorításából Sobri ezzel nyitott utat, ezt küldte a szívébe, Tolna
és Somogy határán, a lápafői pusztán, Ozora fölött.
Megkaptam a golyót is, az előtöltős pisztolyt is, a sógoromtól. Nálam illetékesebbek kezébe került;
emlékeimből is léggé oszlott. Egy fegyver-beszolgáltatási rendelet idején; a „nyomozati vonalon” hozzánk is kiszállt
közegek érdeklődése, majd tanácsa folyamán.
|
Szemközép
Nos, ha úgy fordul mégis: az ólmot |
középre. Ez a „szemközép” |
volt (Pálfán) az adventista, |
helye – olyanok hite-adta: |
vagyok tán máig tőle tiszta – |
|
Vihar előtt
Minden szak-fényképész-csinálta kép |
a szegényekről, sőt a „jobbmódúakról”. |
Mind megfontolt hazugság, falhoz |
állítani a jövőt. Varrt, vasalt ránk |
hetekkel előbb már anyánk, |
szabott magának is illő ruhát |
a simontornyai divat szerint, |
ha városba kocsiztunk s végül is |
megérkeztünk – lám, hogy is és miképp? Itt, |
nos itt a tárgyi – nyomozati – adat, akár |
bűnügyi múzeum számára is: |
havasi, jobban megfigyelve: alpesi a táj, |
csermellyel, fahíddal, sőt zergepárral, mely előtt |
állunk csoportban, bátyám trombitával, |
néném strucclegyezővel, és műpálma mellett, |
a mai napba, színpadon színészek, |
vádlottak bírák előtt, katonák |
kivégzőfalnál – apám öntudattal, |
vastag nyakában s lentebb kovácsmesteri |
mellén a híd-ív-szerű óralánccal s annak közepén |
függő gyanánt a kisded iránytűvel, várva-állva bizton |
|
Végső exodus
Hullabűzt hársillattá gyúrva át, |
majd szétfecskendezve a levegőben |
dolgoztak gyáriparilag a fák |
X.-ben is, az Ó-temetőben. |
|
Most a hírnév van soron, a dicsőség. |
Szűr s szív még mélyebbről gyökér meg ág. |
Vegyelemzi 48 helyi hősét, |
a „hadi dűlő” néhány szivét, agyát! |
|
Több nagyapáét pumpálja ki |
a földből olajkútként a Jövendő: |
a Szakértő Halál, mi jó neki: |
nekünk s mi még sárnak visszavetendő. |
|
Ott lent megint mind ősanyag leszünk?! De |
te is velünk? Te, Lajos Kállay? |
Mi marad meg abból, mit kezünkre |
bíztatok Cél s Út szivós árnyai? |
|
Csínján velem majd, bölcs hársak, akácok: |
bírák, vegyészek! Végső szó jogán |
fedjétek föl, e szívig ha leástok: |
kiáltó vétóm volt a csönd s magány. |
|
|
Idő-köszöntő
Kürttel, kemény vezényszavakkal |
marsol felénk új április. |
Őrséget vált az est, a hajnal. |
Volt már előörs fecske is? |
|
S nem menekül a nép. De tapssal, |
dallal biztat ily hódítót, |
mely aggot, csecsemőt leszabdal |
|
|
Foglyok
Foglyok, legkeservesebbek itt ezen a hó- és kakukkfűszagú fennsíkon |
a járdára kiáradt kávéházak teraszán. |
Föl-fölriadva, merre volna mód kitörni. |
Meg a zsöllyében, a repülőben. |
|
Miközben hajlongtak, hol pálmafák a szélben, hol fenyők, |
a boka körül zajló rue Royale-ok. |
Föl-fölszörnyedve, hogy hol a zár, hol az ajtó, |
a fal, csak átkopogni, hol a hágcsó, hiszen már |
szájban pecek, kivégzőkendő a szemen. |
|
Semmit, de semmit nem tehettünk lám, velük sem érdemest, |
a hangszálakkal, a pillákkal sem, csupán még |
az eszelős gondolat, ha keringhet. |
Mint lámpaburokban a légy. |
Gumicellában Hamlet halhatatlanul, |
ebben a messzi tartományban. |
Hol szabadon jár föl-alá, hangjáról ítélve |
|
|
Fejem
Fejem kemény bazaltkő, vak-tömör- |
golyót bele! robbanó dum-dumot, |
és gyönyörködjem magam is, ahogy |
milliárd csillag-törmelékre tör! |
|
Rács mögött
Kassák utolsó fényképein, |
utolsó könyve borítóján a nyolcvanéves arc |
kazamaták vasrácsai mögül |
csontosan, ráncosan, sóváran |
a pillákra függönyként bomló szemöldök alól |
máris a másvilágról fürkész felénk, hangtalan; |
ráncok fércelik szorosra a száraz ajkakat. |
|
Nem nyugodott bele semmibe. |
Abba sem, ahol most raboskodik. |
|
elszánt éhség-sztrájk szervező. |
Hallgatom, hallanám mind szomjasabban |
fal-morzéje kopp-kopp-jait. |
Istent is szólítgatta – ő! |
tegezve, mint legvégül annyian, |
a Munka, a Szép Szó, de még a Válasz |
mordályégető köreiből is; |
engem, az annyi rács-kilátáshoz sem jutott |
|
|
Világrend
Lemondtam a csillagvilágról. |
Miért? Mert rend! Rend! Szolgarend! |
|
Csak fojtóbbá teszi a távol. |
|
Cella végül; ha belelátsz jól. |
Milyen szabad káoszt nyit idebent |
|
agyad egy sejtje! Milyen végtelent |
|
alkot egy villanásnyi vágyból! |
|
Az a való, mit Isten így teremt. |
|
Lakóházul lelkünknek ácsol. |
|
|
Megláthattál volna
Megláthattál volna azért is engem, |
mert, Mindenható, ha vagy s látsz valóban |
(mint rég ama Szem a szentkép-keretben) |
mert nem zavartalak, mert nem kopogtam, |
|
mert nem riszáltam feléd sem sebem, sem |
érdemem, hogy nézd: így jártam nyomodban! |
Illemre nevelt anyám: nem esengtem |
s rátartiságra apám: nem tolongtam – |
|
– s igazmondásra épp a – Hit |
– a hited? – nevelt, hogy így, magamba kivetetten, |
e földön itt, veled vagy ellenedben, |
|
magamféle is kezdhet valamit – |
Nem voltam könnyű fiad. Így |
végy számba, ha ürül hely a Seregben. |
|
|
Légköri depresszió
|
Vihar! Megint? Directe mintha |
– „egyből” szánkázva át a fölkevert vizet – |
függöny és abrosz, újságlap és könyvlap |
Mint akkor a közénk-mögénk lopózott |
|
|
Ki árul el? Mi lesz veled? |
|
libben meg épp úgy az ideg; |
Ki üt le orvul, kinek inthetsz |
ha majd megint…? Már mennydörög: |
ez a vak bolygó! Ki mondja, nem úgy lesz |
|
megint, ahogy… Eb-ösztönöd |
|
nálad is jobban tudja, hogy… |
|
Mit sose tudhattál elébb – |
zörög s patakzik. Parabellumként ropog: |
|
ver golyót az ablaküveghez, |
|
Mit tehetsz? Fogod megint – megint! – |
|
S egy gyermekét. Míg odakint –: |
|
|
Fölszáll a köd
Tisztul a ködtől a vidék. |
hívja szárnyalni a szemet; |
|
Nem ejt az ég egy csepp esőt sem. |
Patak és csermely hegytetőknek |
föld felett, föld alatt – |
|
Ügyel a csőszködésre rendelt |
Nap a földre, hol minden tágul. |
Egyet szólít hiába társul, |
engem, a szív-fagyba zárt embert. |
|
|
Jelenet egy drámából
Halálfélelem? Ismerem. Elért. |
Sajnálom elvesztegetni hiába |
minden egy napomat már – percemet! A fösvény |
éhével takarítom, őrzöm őket, |
csurgatom ujjaim közt, így magamban. |
Mi végre? Nem tudom. De kincseim |
elrablójának érzem: szó szerinti |
betörőnek, ki rámtör s fosztogatja |
arany magányom… Írj levelet, esszét, |
küldj bár kötetnyi verset – |
küldj bár kötetnyi verset – |
…Itt hever, |
polcnyi csupán a kiválogatottból. |
Letörlöm egyről-egyre a palack- |
pókhálót, beleszimatolva és |
eltolva a dohost, az ecetest, |
a fa-, dugó- s egérszagút s a rengeteg |
összepancsoltat – végre korty, ahogy |
meg-megforgatja azt is a gazda nyelve, |
kikérdezve, hogy nem „Nyúlós”-, nem üledékes-e, |
nincs-e stichje, s van-e jó maligánja, |
s csak azután tölt, előbb a saját |
poharába – fénybe tartva: nem „törött”-e – |
majd sorra emberbarátaiéba, |
némát bólintva, hogy mehet a magosra, |
igazítva a gégét szem-lezárva |
küld hálát – áldozó füstként az éghez. |
|
– Örülök, hogy legalább ehhez értesz. |
|
|
Mit súg a marihuana
ha behomálylik! S lám az agg |
hova is indult? S mosolyog: |
oda vagy vissza már talán? |
s nem mindegy? S valami örök |
villámlik bármi cél mögött. |
(Ha úgy is mindegy a tovább!) |
|
napi szesz-adagját a részeg, |
köszöntjük mi, bölcs vének |
elsúlyosodását a szívnek-észnek: |
attól könnyebbül a világ: |
működik jól a nesze-addsza mérleg. |
kortyaiddal is te segitsz: |
legyen a tekintet merész, |
bár semmik semmijébe néz. |
|
|
[Utolsó esztendeiben…]
Utolsó esztendeiben Tibor |
(Déry) úgy írt, hogy jobbjában a toll |
s bal keze ügyében, végül már a zsebben, |
lapos üvegben tömény (paraszt) alkohol. |
„Mint tengerész a fergetegben” |
szellemeskedtem újra s újra, |
ahelyett, hogy áldtam volna a bacchusi Múzsa |
mosolyt, a mentőöv gyanánt |
veszélyt-hárító adományt. |
|
Játszma és helyzet
|
Ne ródd meg a vént, ha szeszt |
egyre sürűbben, egyre mérgesebbet |
Még azt se kérdezd, mitől szenved. |
Tanulj önpusztításig önfegyelmet. |
csak az efféle művi éber-álom |
|
e csupa rémképtől valós világon. |
|
Mert hát mi vár? Kanál-adagban is: halál. |
|
Halál s az elem: feledés! |
Egy a válasz tehát, ha magad is belépsz |
|
a játszmába s adut ütésre kérsz, |
kijátszva tíz-húsz percre bár |
(tudat kontrázva), mi őrjítve fáj. |
|
Ez a helyzet, ez a nagy helyzet: |
ember vagy s az örök vesztés-nyerés |
során az üdv, ha daccal leereszted |
|
mitől állati lesz megint az ész? |
|
Így oktatott a vén, a sátáni hatalmat |
is tisztelő – úgymond – szabad pap!
|
|
S megcsillant, mint ősbarbár áldozár |
|
|
Beszéd botommal
Tréfából vettem sétatársamul, de |
most már ő nem bocsát el, ez a bot. |
Agy-szellőzéskor estelente |
|
Tekintettem előbb, mint jó ebet. |
Érzem egyre közelebb hozzám: |
Tagom lett. Ki gondolná itt az utcán: |
|
S elgondolhatná-e bárki, hogy nekem |
kinál még derűt is (nem bánatot) |
ez a bot? – Mint mikor – „jöjj, gyermekem” |
|
Megyek s ha – mondják – korosodom is – |
mintha felnőttösödne minden |
köröttem – hogy hívjam? – közösség, isten, |
|
jövő? Súgva: ne félj, de bízz. |
|
Tudom, hova visz ez az út, |
ez a bot. De míg van bennem kivánság |
pörgetni őt is, mint rég legényi pálcánk: |
|
|
Gaz és gyom
e jobb negyedben sem, ahol a neve: gyom. |
De hogy fölmagzott, hogy fölnyúlt a pimasz |
|
sehonnai az ápolt talajon! |
|
Ráadás után
Meghat még mindig ez a ráadás, |
|
ez az ajándék októberi napmeleg, |
Mert hisz a szokás, a – nem ugyanaz! – megszokás |
|
csitt-csatt szél-pofozás, jeges |
|
|
ez a – egy kis családi ház |
|
évszakát hozza ez az ősz. |
Megköszönöm, Gazdám, öreg szív, |
hogy viszont-nemlátást is így köszönsz. |
|
|
A falevelek végső útja
A falevelek végső útja! Nem |
az a halk lekeringés csendesen |
ágak ég-magasságából a földre. |
Nem az a szűztiszta hullás! Hanem |
ahogy már ottlent loholnak, pörögve |
bokrok alól, sövény mellől be, |
a pocsolyába, majd a csupa-sár |
határba, szerte, szennyesen! |
E holt kezek, e zörgő tenyerek |
halálmenetét nem őszi szél kergeti, |
hanem – érzed? – tavaszi: kikeleti! |
Menyecske söpör szemetet. |
Mért emelné hát pillanatra bár |
|
Költöző madarak
Mozdulnak, mocorognak – útra |
készülnek ők is? – derekamból |
költöző madarakként ezek a |
télire odafészkelt szúrások, fagyra-kényes |
nyilallások. – Jólesik nekik is |
idelentről meg ez a parázsló homok. |
Jó játszótársaként a Szenvedésnek |
(az Elmúlásnak) képzelem látni, szinte |
szemmel fölöttem, hogy szállnak az égre |
s lebegnek el testemből a kis és nagy |
|
Kórházi emlékkönyvbe
szólított volt, hogy eleibe menjek, |
|
Igérjenek bármit a Mennyek |
(dísz-sírhelyet, köztéri szobrot), |
de együtt, bár félszáz vénába-oltott |
|
injekcióval treuga dei-t! |
|
Bűnös
„Jó színben vagy!” Mondtad vidultan: |
fölszabadultan, mintha még |
te is bűnös volnál halandó voltomért – |
|
Nem szóltam. Mert hisz úgy van. |
|
Buzgó remény
Rongyos és foltos: szakadoz a tegnap |
patyolat-tisztán feszülő nagy abrosz. |
Latyak a földút. Ragyog a vetés hó- |
leple, ám alján mozog a vakondok: |
|
támadás – érzed? – kitakart tömegsír |
hullaszagával! Süt a Nap. A szennytől, |
mintegy a bűztől nemesebben égre |
száll az ős Szülő: makulátlan arccal, |
|
zengi (fényhangon): közeleg, mögöttem |
siet Ő is már a keresztre vont, majd |
szennybefúlt, ám most… Ugyanúgy úton van, |
újra hozzátok vigaszul az évi |
|
Nos te is, jámbor mosolyú öreg, húzd |
a kirótt pályán napi vállalásod: |
a divatmult (még talyigás) ekét, így |
vallva hívő (vagy hitető) vigasszal: |
|
|
Itt és ott
Pest parthosszán a lámpasor |
egy perc alatt kigyúl; a szív |
elevenébe, az én jonhomba is |
– emlék? vagy sejtelem? – hasít: |
föltátott állkapocs agyarai |
villognak a növekvő sötétben, |
megtestesült barbár düh acsarog, |
szaggatva darabonként falatot, |
S én itt vagyok. És ott vagyok. |
|
Por
Hord itt különös port a szél. |
Hordott mindig is a szemhatáron |
betyár-ló rúgta port, örökre |
szétdúlt falvakét, klastromét. |
|
Töröltem szájamról a port, |
pillogtam kőport, hamuport. |
Mostam képemről pernye-kormot. |
Por, por, történelmi huzatban. |
|
Deresen kiporolt gúnyáké. |
Arrébb lökött aktacsomóké. |
|
Ahogy a sírból fölkereng, |
gyors ásók, lapátok homokja. |
|
|
Lent-fent
Lent lobogókkal lassú körmenet haladt |
|
dalolva hol keményen, hol szerényen |
|
munkásindulót, szent zsolozsmát. |
Fent a repülőtiszt fejében |
|
villanatként váltott a gondolat, |
|
lett lágy hitből vasakarat: |
s hozták a bombák mindannyiónk sorsát. |
|
Árnypárbeszéd
„Főkapu nyílt s dőlt ki azonnal”… |
víg előzésben versenyeztek |
– két kontinens volt már a pálya – |
Cél, Hit: Jövő mintáiképpen; |
épp azért, mert ők, mint a máglya: |
megfagyott kétoldalt az utca. |
mit hoznak falaink közé. „A vég |
vette – hallottuk – kezdetét.” |
Kihagyott mellünkben a még |
folytatni méltó faj: az ősi Nép |
szívverése. Ki. Látod, meddig. |
Egy történelmi másodpercig. |
|
Vizsgáztató halál
Hőskort éltünk. „Hadikockázatok korát!” |
Vállalva hullák és dögök között, mi: |
azt, ami kellett. Mi s nem ők, a katonák, |
a lehasalók tüstént, hogy dörögni |
kezdtek a bombák, a fürgén fal mögé szökők! |
álltunk, ízleltünk, alig mérlegelve, mért, |
– kockázatot? Valamiféle – kéjt? |
|
Szomjazva már kábító veszélyt, |
szerelemként mindent feledtetőt, |
|
mely kezdetet és véget összeköt. |
|
Jégfényű hold alatt
Helyén még mind az őrszemállás. |
Faköpenyek kaszárnyasarkokon. |
Szuronyos föl-lelépdelésre várorom. |
Vad helyett embert leső fatorony. |
Egyszemélyes kőfülkék kémlelő: |
kilövő-résszel. Magányos beton |
bunkerek. Megvannak mindannyian, |
üresen a jégfényű hold alatt. |
De az ellentét a veszélytudat |
s a belenyugvás közt máig feszültre |
ajzza a fület. Oda a szent ügy, de |
csak nem vegyül az elháríthatóság |
eggyé az elkerülhetetlenséggel. |
Ha minden nesz – az ólakban is – elhal, |
úgy tetszik („rémlik”), nem a domb mögül, de |
a csillagok közül jő ütközetzaj. |
|
A háborútól rettegőknek
|
patikaszer a halál ellen? |
Rég kitalálta az emberi szellem! |
|
Képzelettől függ csak a veszély. |
|
Mert bárha Ő, a Szörny, ide is ér |
|
kaszálja már csak hűlt helyünket. |
|
Mert vagy mi, vagy Ő! Mert időben, |
sem térben nincs közös jelenlét |
|
– hirdette a Kezdet s Vég rendjét |
a fő Úr, az ős logika-szavú. |
|
oszlatásul az új Isten-agyú |
Tudomány: hogy törhetne háború |
Mihely belép bolygó-lakunkba Ő: |
|
Törmelék-turkálók
Kötelező lett menekülni. „Kiüríteni!” Megfutást |
rendelt maga a Fővezénylet. Statáriummal. A lapulást |
hőstettnek dobolta a szív, magyarázta az agy. |
Nem a klasszikus választást, a Szabadságot, vagy Halált: |
lőtték e kettőt együtt – is, is gyanánt – reánk, a várost körbekerítő hadak. |
|
A bűnözői adottságok: az álnév-viselés, az okmányhamisítás |
lett ápolandó jó tulajdon, megannyi férfi-kvalitás, |
diadalra immár – vagy őrizni csupán – azt, mi volt |
hajdan mártiriumságra ok: |
odavetni egy Holnapért sok Jelent, míg hulltak bombák s röplapok. |
|
Szorult a hurok. Eleven nyakak köré is! De kinek s miképp: |
erről itélni különült eleve naponta szét a nép |
táborra, majd felekezetre. Döglégy-peték |
televényeként szaporították a szavak, szavaink |
a rémálmot s a vakreményt. |
|
Kivilágultak tehát, tündöklőbben, mint a havazás-eleji |
csillagképek a becstelenségnek őskori öntörvényei. |
Ám – hova így innen? Aki tehette, kaszát vásárolt, ekét! |
Mi magunk is… Nem öreg tanyánkra vágytunk, hanem |
barlangba, ős bomba-biztosba, sziklahegyek mélyeiben, |
|
cölöpházakba! Ingoványba, hol még hiéna és tigris az úr! |
Távoli, kőkori nyelveken tanultunk. Én újra vogulul-finnül (most sem angolul). |
Barbárság barbárságok ellen? A réginél rosszabb az új? |
Pogánykor fenyegetett ismét? Hisz el se ment! Ott várt örök |
fényben egy-egy felhő mögött, tudva, hogy az is elvonul – |
|
El is vonult – átmeneti árny! Nyílt fülünk újra fenti hangra: légy |
fondorlatos! Cserélj köpenyt, nőt, szótárt, lesd az ősi Ég |
tanácsait, hogy mint ő, az Eszes Hajós, jól haladj |
– meghallván, de mégsem követve |
|
Mások, mint József ama Máriának és annak a kisfiának, úgy |
nyergeltek öszvért, raktak gyors batyút, |
majd megint mások… de feleútról lám, egyre többen: |
– visszafordultunk. Itt vagyunk. Nem másként, mint akik |
ottfeledtek valamit elmenőben, |
s most rom s üszök közt keresik |
egy fundus, egy – kimondva érthetőbben – |
tisztességtudás törmelékeit. |
|
|
Diadalunk
Próbáltam én is kisimítani |
meg-megdagadó, meg-meglappadó |
óriás arcán egy-egy rángó ráncot, |
e Föld nevű égi szülöttnek. |
semmibe, míg szét nem röpíti |
|
Két flash-villanás a multba
Belestem, be mégse nyitottam |
a pici könyvkereskedésbe. |
Monnier Adrienne-ébe. Délben ottan |
szorongott korszakom óriás nemzedéke: |
Larbaud, MacLeish, Hemingway, Paulhan, Breton |
vitázva, tisztázandó: tovább él-e |
kulturánk, vagy örök lesz-e rajt a por, a rom, |
mit dönt rá Gide-nek s Nietzschének Isten-merénye. |
máig emberi fajtánk sorsát. |
A fürge Adrienne rögtön kiszolgált. |
Kullogtam kifelé, halandó, |
illemtudó, megváltatandó. |
|
A kálvinista lányok! A gazdagok! A Felvég |
egyetlenkéi, kik nagyünnepen még |
dédanyjuk bőrködmönkéjét viselték |
|
templomuk udvarára gyűlve, |
s onnan sorjázva be külön helyükre: |
|
büszke pillájuk úgy lesütve, |
|
hogy csak a lépdelési illem |
|
ősnyelvén tiltakozva minden |
|
kamasz-tekintet horga ellen – |
|
|
Sárák, Rebekák, Eszterek, |
mi volt az út, míg vén – szép! – szemetek |
|
hű szememet lám ily egyenesen |
|
már némi gúnyt is hunyorog |
az aggkori tsz-otthon – otthonotok – |
rendezte író-olvasó találkán. |
|
Így repülsz, kézközelben, zümmögve, itt az asztalon |
|
de fölívelve mindahányszor hirtelen, |
|
ha azt hiszem, most elkapom |
|
légy-szálldosásodat, történelem! |
|
|
|
A Sorbonne könyvtárában
Néztük a szép koromfekete főt, |
|
a frissen-doktorált kisasszonyét; |
|
barbár kanyarjaiból az eszme |
A diák-vágy annál jobban szerette |
a fényt, mely abban a sötétben ég. |
|
A Pont des Arts-on
Megalázott, de szinte térdre, |
|
a híd lépcseiről a Notre-Dame |
meg engem első látásra a látvány. |
|
A szemmel fogható történelem. |
Fölemelt mégis: no lám, a hazám! |
Az új hon, melyért Vereckénkről leszállván |
|
a valóság s az álomköd határán |
|
meg kell a küzdést kezdenem. |
|
Már azért is, mert ilyen árván. |
|
|
Forgalom a Concorde-téren
|
Annyi szem látta! Annyi elme őrzi |
romlatlanul magában szerte a világon, |
ahol ember él, hogy már ez a tér |
ki sem múlhat a mulandó világból, |
az emberi tudatból: a történelemből. |
Földiek – bolygóbeliek – itt |
– jövővé tartósítva a multat – |
bábeli műbe kezdtek, szándéktalanul, |
de épp ezért siker igéretével. |
|
Nincs külön, nincs egyén, nincs más, nincs hogy ki vagy te: mint te, |
|
olyan közösen egy a rend – |
|
már nem is emberi. Ilyent |
|
csillag-pályán vagy füvek alatt |
|
kialakult törvény teremt. |
|
Ne hőkölj, ha fölismered: |
|
termesz-bolyban sincs több magán-tudat, |
|
mint itt, ahol te is – eleve rab – |
|
mi sejti – szépérzékeden át |
|
te sem vagy külön akarat. |
|
|
Megkönnyebbülten, biztonságosabb lélekkel |
követnek vegytan-diktálta célt. |
Féltheted, mégse félted magad: |
nem hal meg, aki amiként is élt. |
|
|
Hű emigráns
Haza az húzott, ami elűzött: |
Szabadság! küzdök, egyre küzdök: |
|
ne legyek hazámnak se foglya. |
|
Hazatért emigráns távirata
Lényeges átalakulás (hogy agyatok ott messze is megfelelően
alakuljon) az évszakokban történt. Az őszi lombhullás most mint a hajnali
kártya-játszmák utolsó, galopp-menete. Még a díszparkok jólnevelt nyírfái és
hársfái, japán-cseresznyéi fegyelmezetlen gyorsasággal csapkodják tarka
ábrájú leveleiket a közös halomba. Ugyanaz a verseny a mind korábban
költöző madarak rikácsai közt. Tavasz, amint emlékezhettek, itt sose volt,
vagy csak oly véletlenül idetévedten, mint a márciusi mennydörgés.
Kávéházak üveges előterében a fűtött járdán esős heteket végigüldögélni,
kiskabátban épp csak rügybontó gesztenyefák alatt fiatal villogású, még
fiatalító napfénytől hónapszámra megújulni, ez még mindig hazaplántálandó
reformjaink közé sorolható. A hóvihar és a kánikula közt az átmenet csak
annyi, mint a körhinta egy-egy szekere és festett állata közt. Amitől maga az
esztendő is az elszabadult évszakokkal, az elvillanó név-és ünnepnapokkal
mind gyorsabban forog. Meglepően hamar telik az élet, ha célja van, ha
teljesedik. A szerelem, ha tennivalót ad. A férfi-gond, egy-egy
viszontkacsintással is. Ekként oly gyakori jelenség, hogy már-már
láncolatszerű az a hajnali-alkonyi konstelláció, amidőn a Nap is, a Hold is fönt
van – egymástól nem is olyan nagy távolságra – az égen. |
A hazatért további távirataiból
A lelkiismeret, mint madár? Olyanféleképpen csapongott, röppent ide-oda. Kalitkája elég szűk volt:
noha terjedelme jókora: foglalt körasztal, sarokban. Miképp került még oda is a lelkiismeret, egy nem is mai démosz lelkiismerete? Tájékozatlan jövevényünk, mint egy soknyílású galambház körül, tévelyegve hol itt, hol ott, fölváltva
bukkant elő az asztaltársak szájából, majd bújt vissza, hosszabb-rövidebb szárnyverés után a különben nem
kellemetlen dohány- és már híguló vacsoraszagban.
Kezdettől hessentésben, könnyed, csaknem jóakaratú hessentésben volt része; ahogy poharaink
fölűl a nyári pillangót tovaröppentjük, saját érdekében. Érthetetlen konokságával vívta ki ez a többihez viszonyítva
szelídnek ismert, ez a mi szelídnek ismert lelkiismeretünk azt a fokozódó ingerültséget, amely végül a kis társaság női
tagjainak jobb kezét is elhessentő mozdulatra rántotta. Az elhárításnak hasonlóan habkönnyű futamai indultak
mosolyok édesítette szájsarkak ráncai, gondolatok-nemesítette homlokok barázdái közül. Lehetett vajon ezek mögött
– már a kezdeti korszakban is – az ösztön olyan működésére következtetni, aminőt a mészároskutya rögtönöz
függönyként rángó gumiajkaival, kivillogó agyaraival a féltett konc fölött, már az ellentámadás hadállásában? Ilyet
a mélylélektanok-köszörülte tekintetek sem észleltek, az akkori dioptriákkal. Csak némely szociológiai fölvétel,
anyagelvű statisztikákkal.
Ekként cikázott, le s föl, tördelte szárnyát ez a lelkiismeret, közelebbről megnevezve, az a
közösségi-démoszi populuszi – ha kell nyelvtörzsi – tudat, amelyet repülhetnékre már nem is fontos milyen fészek
nevelt, milyen ősmeleg erkölcs, indus-e, görög-e, bibliai-e vagy újabbkori-e, a kanti-hegeli s ezen az ágon a marxi-engelsi. Nemcsak tollait törte és zúzta, fejét is, legvéresebbre épp a legegyenesebb irányvételű útjain.
Vészmadárnak nézték? Nézték vagy vélték? Ide vezethető a korai ingerültség. Felesleges volt,
többrétűen is.
Tetszetős közhely uralkodói köröket oly fokú – oly közellátó önzéssel vádolni, amely már
önvédelmét is vakultan végzi. A szapora gesztusok nem közállapotokra, hanem lelkiállapotokra lehettek csak
jellemzők. Kétségtelen, hogy a szellemi élet köreit gyakran megosztja vetélkedés, féltékenység, kenyérirígység. De
nem minden Olimposzon folyik olyan viszály, mint Árkádia fölött. Az Istenek idővel összeköszörülődnek.
Összehangolják, összefenik érdekeiket, elsősorban persze a tapinthatókat, anyagszerűeket. Egyre több esetben
elméjüket is, mind finomabbra, a civilizálódás mértékében. Az arisztokratikus hűbéruralom kétségtelen gyengültével
eltűnőben az a szellemi feudalizmus is, amely a lenti közrendűek jelenét, főleg jövőjét csak a saját szemszögéből vette
tekintetbe és használatba, védelmükről végül annyira megfeledkezve, mint a halandóktól magukat jaj-mentesen is
elzáró indus istenfélék, akik már teljesen csak saját halhatatlanságukat tökéletesítik, vagy azok a tífusz-gazda
tetűfélék, melyek mivel legzavartalanabbul abból táplálkozhatnak, tudvalevőleg a haldoklóra települnek, figyelmen
kívül hagyva az utolsó percig, hogy annak halála az övék is.
A lelkiismeretek szükségszerűen nem lehetnek tapasztaltabbak, mint mindenkori környezetük,
nyugtalanságukat viszont épp az utóbbi nyugalma növeli. Elképzelhető az imént – képességünk szerint érzékelhetően
– ábrázolt látogatónk buzgó, de összevissza röpdösése egy-egy ilyen olimposzi fényt nem eredménytelenül igénylő
környezet, ezúttal nevezett asztal törzstagjai közt.
Ezek izgulékonysága csak részben volt indokolt. Világlátásukat ugyan a sakk-szaklapok is
támogatták, ám egy esetben például a méhészeti közlöny egy félmondata mintha kifogásolta volna a könnyedséget,
ahogy az anyanyelvi közösség egy tanulmányát épp a közösség nevében utalták át egy másiknak; ahogy az emberi
lélekszaporulat már közösségveszélyes csökkenését emberi érdeknek nyilvánították. Igaz ugyan, hogy a fejlődés egy
fokán a külön-külön anyanyelvek nyilván megszűnnek, ugyanakkor a túlszaporodás világkatasztrófával fenyeget –
mindez azonban árnyalatosabb honi megfogalmazást kívánt volna. Ritka madarunk szárnytörő, fejsebző röpdösését
voltaképpen ez fokozta odáig, hogy végül bezárultak azok az ajkak is, melyek úgy-ahogy teret nyitottak neki.
Búcsúrikácsában arra utalt: ha legalább viharmadárnak nézték volna, saját érdekükben. Meg sem hallották, gyönge
közhely volt, még azzal a toldalékkal is, hogy a viharmadár elűzése még nem űzi el a vihart.
|
Az üdvtelenek hitjele
„Pogány őseink főistenének, Ukkónak
alakját népünk emlékezete máig őrzi, a
Vasorrú Bába alakjában.”
Néprajzi megállapítás
|
Verik vesszővel a balta-rótta orcát, |
bár bádoggal ők borították. |
Büntetik bottal, köpködik: segítsen! |
Arra faragták: lenne itt is Isten! |
Állja özönét nyálnak és szitoknak |
az a Kicsoda-micsoda, a Minden- |
tudó vasorrú, vigyorogva: holnap |
orrához, azaz alája az orrnak |
medvepecsenyét, csókot maszatolnak. |
|
|
Legyen kivel felezni mind a bűnt, |
mit elkövettünk s majd elkövetünk! |
Megettük bár jól dörmögő Atyánkat |
s befaljuk, törvényt ha az éhkopp ad, |
|
a nagyatyát, az unoka-hadat, |
mint bárhol az ember árva fia! |
|
De csak nem csillan – kovából a szikra – |
nem itt a megváltás helyi titka. |
Nem lett az az Arc ország, hatalom: |
dicsfény se Keleten, se Nyugaton, |
|
hova hívei vettettek, sehol – |
jobb sorsú (népű) Halhatatlanok |
égi hadában ekként nem ragyog, |
fölöttünk sem, testvér, ég és pokol |
jegyeként más, mint egy lógó vasorr!… |
|
|
Pogány istenesedés
Homoksíkság. Végtelen vasútsín. |
Széchenyi keze fut a mozdonyok előtt, |
|
úgy, ahogy még tintába mártott |
|
lúdtollal húzott egyenest. |
A Tiszában meg Vásárhelyi néz nyílegyenest |
|
társaságunkban. Ők a társaság |
|
mégis a vén is az övék előtt. |
Valami viszály mégiscsak elül. |
|
A vad vidék, ez a pogány is itt |
|
|
Terjed a falu
„Rég elhúzták az esteli harangszót.
Ki az, aki még mostan is barangol?”
Petőfi
|
Félsor csak a faluvégi utca – |
Nyúlik a nap messzibb napnyugatra. |
Viszonozza hálásan a Napnak |
búcsúfényét sorra minden ablak. |
|
Szemközt, haza, újra. Haza? Múltba, |
hova viszed a vént ifjú utca? |
Itt kihuny, ott kigyúl egy-egy ablak. |
Régi hangot csak a kutyák adnak. |
|
Se kolompszó, se csordás, se kondás. |
Minden más lett! Én nem vagyok csak más? |
Áll a falu – s lám rohanvást lépdel. |
Villanyfény küzd benne a sötéttel. |
|
Csöng – röviden – még esti harangszó. |
Ki az, aki… szól? A közel homályból |
friss hangon cseng-bong Petőfi Sándor!… |
|
|
Előadás
Hajnal! Színpadi függönyként omolt a |
tegnap még vörös lomb a hóba |
a Sashegy fáiról: a Várhegyet |
járhatja most a szem s a képzelet. |
Buda vára! Szent színhely! Dísztelen |
didereg rajta a Történelem: |
lapozza rendezőként ma is a |
Forgatókönyvet a História. |
Szakmabeliként bámulom, ahogy |
szövege szerint Görgey kirántja, |
vagy Damjanich máig vitézi kardját, |
vagy Dózsa, s beinti a Rohamot, |
a végső, a legvégső Hajrát, |
s előre tör! S hányan még utána |
s előtte hősleg. És hiába. |
|
Megannyi sorok közti ábra. |
|
rész is a Megfogalmazásba. |
|
|
Léghuzat történelmi tablón
Az abszolut monarchiák alatt keletkezett, |
a nagy látóhatárú ércmetszeteken, sőt festményeken |
a magas frizurájú dámák, függő parókás főurak, de még |
arany-pálcás, csatos, félcipős uralkodók |
jelenlétében is nemegyszer látható, olyan hatással, |
mintha kintről – de honnan is? léghuzat suhanna be |
(nem másként ahogy néha színpadokra): – |
feltűnő gyakran megfigyelhető |
az előtérben, de oldalt faroltan, |
de fejjel a teljesítmény felé |
hátsó lábát emelve, mintegy |
a művész „félre” szavai gyanánt. |
|
A világszellem üzenetei
Noszlopy Gáspár emlékének
Ferenc József, az agg császár-király |
„S a Kossuth-kutyák? – hebegte – rég e percre |
várnak!” (ahogy egyszer egy lakáj kifecsegte). |
Tudata fölszínére vajon akkor ért, |
felelni kell az aradiakért? |
Nem számított, csak a csehekre. |
Egy vén agy alagút-kanyarain át |
a történelem ítélő szavát |
dadogta ki a világszellem? |
Többszöri rossz kapcsolás volt, dehát |
úgy is kimondta, fölmentve magát, |
a tébolyult hangförgetegben. |
Mozdulni így az idő sem tudott. |
Szállt céltalan a szó. És a kötélben a hurok, |
mit dobott kezdő gyilkos nyaka felé |
a halhatatlan kéz, a kiskőrösi kamasz látnoké. |
|
Történelem
Tovább, tovább! Egyikünk – elesett? |
Itt csak beállás lehet! Nem kiállás! |
|
Feküdtem, lám. De kié is a seb? |
|
Éj volt. És csönd, mint Petőfi mögött s felett
|
|
A csodálatos muzsikus
A fülekbe a Vazulnak szánt ólomöntés évszázadokra hatott. És
mégis – egy zene-süketre is nyomorított népbe épp dallamokkal tölteni
jellemet és jelleget, önbizalmat és értékhitet, vagyis reményt és jövőt: ez volt
az első látható csoda; amit az az árnyékkönnyű, vékony férfi mívelt;
Góliátokat hátráltatva.
A másik taglalandó és méltánylandó csoda? Dávid mestercselekedetének minden körülménye és
segédeszköze megkapta a bámuló magyarázatot: az ok a helyénvaló merészség stratégiája, az okos lábvetés, a parittya
fizikai karhosszabbító törvénye, a higgadt szemrevételezés optikája. De mégis: a legfontosabb, a kő, ami végül is ám
már eleve döntő lett, kirepülve a parittyából, oly céljatudóan, mint a lélek? Esett arról elég szó? Az ott hevert, a talp
alatt, azért csak le kellett nyúlni. Akár a mi kisiskolás korunkban a kavicsért, a téglatörmelékért.
|
Bekötő-út
|
Nyakigláb léptekkel s már-már eszelősen |
parókiáról parókiára egyre keszegebben |
|
a már-már – lám! – megfogalmazhatatlan |
|
amely egy – volt is valaha? – népé. |
Lúdvérclángként a társasgépkocsik- |
benyüzsögte meóti ingoványon. |
|
Az a bizonyos egyszerű parasztfiúcska, |
|
Szalonta példájára, aki majd |
most mond búcsút az egyedüli: |
az anyaméh-meleg hazának, |
kötőtű-dárdával szivében. |
|
Leteszi a fűzvessző utitáskát |
az országút szélén az érkező. |
A baljóslat nagy szárnyasa |
Fésülködj meg, igazíts a nyakkendőn. |
|
Fog közt homok. Ez van. S fogadásodul |
|
|
Lentfeledettek
Megállt, meg, mégis a Prága-Trieszti. |
Gyorsan, az étkezőbe! Kivágott ruhák. |
Már jó szivarfüstjével is jó társaság. |
S a kéj, míg foga közül kiereszti |
lábujjamat a fagy! Meg a: „Kávét? Teát?” |
S ahogy öledben, Sors, alig szabódva |
ringok, mondhatnám, puskini-szalonba. |
|
S ahogy: „Jöhet egy konyak is?” „Jöhet.” |
Kezd rákapni a szeszre az öreg. |
Nyitott szemmel is el-elszendereg. |
S ahogy a havas kunyhók, fészerek, |
tündértanyák lesznek a messzi pici falvak, |
s ahogy még messzibb – elmaradnak |
lábbal falva a kifogyhatatlan síkot, |
mind a didergő lentfeledt |
a Vízakna s Déva közti kis sereg, |
kar-karban, hogy össze ne essenek. |
|
|
Az ujj s a magyar
Adynak ezt is
Mutatott rám (végül rám is) az Ujj: |
|
hogy: „néma nép” s el úgy ítéltetett, |
|
szeme szúratott, nyelve tépetett. |
|
Mutatott hát (rám is), mégis a körmös |
hahogy adott fél panasz-szót: – Üvöltöz? |
|
Oda ezt is a vaskampós cölöphöz! |
|
|
Az egek útja
Ha kimegyek a doberdói harctérre
Föltekintek a csillagos nagy égre
(Katonadal 1917-ből)
|
Az akkor még kiskorú katona, aki most |
félreejtett ősz fővel is a szive közepéből |
harsogja, hogy hajdan fölérve |
karsztvidéki harctérre, miképp |
kérdezte, egyenest a csillagos nagy égtől, |
merre siratja őt az édes szüléje! |
Valóban kint volt, két esztendeig, |
Bizony kint ő és tán – mert lövést is kapott – |
oly megtisztultan, mint az angyalok. |
Ismételt koccintással osztva meg |
velem is azt az üdvözítő nagy eget, |
hol – dala szárnyán – máris testtelen lebeg. |
Nevetve, kihívóan szinte, mert |
kiűzni onnan őt? Olyat az Ég se mert! |
|
Kiszámítható idők
Szokástudóan fölkelt s lám kimegy |
a vacsora-vendégek közül a másik |
szobába a fronton meghalt fiú, s csupán |
az anyai szív kronométere |
tudja (de ezredpercnyi pontosan) |
hogy más tányérjába a becsinált levesből |
a kedvenc falatot kimérni – bár |
odaát, a sötétben, évek óta |
már ő sem észlel semmi hallgatózást. |
|
Üdvösség vagy halál
Németh László
születésének nyolcvanadik ünnepére
szolgáltad buzgón bennünk jövendőnket: ez |
tesz zsarnokká most fölöttünk, nemes |
példáddal rangot kináló – osztó! – halott. |
Akarunk, vagy nem akarunk: |
adófizetőid vagyunk – leszünk! – ha nem |
vállaljuk, hogy majd megvádoltatunk |
– és méltán! – siralmas fajunk, |
magas sorsintézői előtt: tolvajok |
lettünk: a kezünkre kapott |
hit elsikkasztói! A tovább nem adott, |
Vagy fölépítjük mi is azt a Templomot, |
vagy népét Hadúr is szétszórja, |
|
Tiszta források helyett
|
Bejött a házba a szarvassá vált fiú: |
Berda József, agancstalanul, tört patákkal. |
|
„Ilonka! – szólt ki Kosztolányi – tálalj: |
|
elveszett a szabadságháború!” |
|
Nos, ettünk. A szarvassá vált mihaszna |
|
„Sehol egy tiszta forrás!” – magyarázta, |
|
nem ügyelve a gúnyos kacagásra. |
|
Csak arra, tölt-e már a házigazda. |
|
|
Folytathatatlan versek
Jöttek üzenetekkel más-más tájék |
féltébolyultjai, Erdélyi, Sinka, |
P. Kari, J. Attila. Legtovább még |
én parancsoltam zubbonyt szavainkra, |
mondják a zord „így van” helyébe „mintha”. |
|
Kitartok végig; nem tőlem szakad baj, |
ha szakad, rátok. Mint az adomáknak |
beszédhibása, ki ihaj-csuhajjal |
hirdet tűzvész-, árvíz-tragédiákat – |
„dalolok”. Magára vessen, ki jaj-t hall. |
|
Földtelenné vált nemzetem, |
|
mezétláb, mint itt ma is a vén parasztok |
|
|
Aki majd vigaszt ád
szétrobbannia tehát neki is. |
Időzített akna-szív, aki tudta célját, |
és hogy ki küldte céllal, tudta azt is – |
|
– s majd azt se másként, mint a forrás: kifakadt, |
és osztja kiapadhatatlanul, |
amivel s amért utat tört és új légkört csinált. |
Nem másként, mint az elvonult vihar. |
|
Fölmerül a szép szobor-arc. |
Oly győztesen, hogy koszorúja öntudat és büszkeség |
maga-teremtette tisztaságban. |
|
Szívós akarat és szűzi szelídség! |
Magad-faragta márványkép, csak állsz. |
Végy emberszámba valamennyiönket. |
Légy vigasz is – lám az is csak te lehetsz. |
Még parttalanabb a nép nélküled. |
Beszélsz örökké, mint mind a hű csillag. |
|
|
Vers-ünnep, kettesben
…Állt egy szobor, magas hegy tetején – |
Állt egy szellős ház s népe abban – |
S lett völgyi Rom – Fölrakhatatlan? |
Kérded, máig friss költemény? |
|
Fölény rontásban s rá fölény |
szorgos birodalomra s fönnen |
áll majd az is, mi szél-űzötten |
száll szétmorzsoltan, mint fövény; |
|
az a Ház, költőm s benne az a már rég |
hajh, hányszor kilakoltatott hű háznép! |
Mihez hű? Rögeszmédhez – mind hívebben |
izzik még, bár hamu-födte szivekben. |
|
Azéban is, ki ily fenn-szót, ha hall: még |
csak tátog, Sándor, levegőn a halnép, |
|
igent voksolva: úszni vágyik; |
|
igen: testvériség-óceánig! |
|
|
Őrhelyek
Költők, nem is fiatalok már, |
|
vidéken élők, ti, akik a fenti |
|
körök harsány pletykáiról se tudtok, |
|
de tudjátok még mi a pinceszer, |
borozva olyan völgy fölött, melyet |
föccs-tejjel tölt tele az esti köd |
|
és Csokonai még az ősötök |
|
a szerény mienkben, ti, szellemi |
|
fönnmaradásunk pilács fényei |
vak csillag-zúgaitok (bár |
fényjelet egymásnak se vetnek) |
lesznek még mind tündökletesebbek, |
|
|
Útszélen
Pávián-fenekekkel fényesen |
|
Vulkán
A hegy csúcsán láthatatlan |
minden útján gyilkolás-kész |
versengésben kis magán – és |
S este, ha már valamennyin |
|
Fogyasztó társadalom
Én művem-bűnöm is? – hogy hull a csipkés oromzat. |
|
És szobrok ujja, orra letörik. |
A hódítók közé, kik éjt-nap utca-hosszat |
|
rontják a város műemlékeit, |
|
hidait, kupoláit, hölgyeit, |
a martalóc-hadakba engem is besoroztak. |
|
Tekintetünktől márvány puhul; da Vinci rajza |
fakul; lesz Pithagorász tétele roskatag: |
foszlik plátói álom, fut kanti gondolat – |
Mind aprólékosabban foly a vad-éhü hajsza, |
melyből nem vonhatod ki, még élsz, te sem magad. |
Együtt falunk s emésztünk mi sáska- s juh-csapat: |
|
együtt szodé utókor! Együtt terel a szajha |
peplonos gyorsírónő. Magzatmódra épül |
bennünk e Jövőnk s ürül ki mint salak, |
míg fogyó jelenünknek végösszegzéséül – |
Vigyázz, az újrajött utódok számára nem marad |
biztos lakóhely több, mint Urból és Ninivéből! |
|
|
Koponya, kifőzve
Valami végleg – tisztán – végleges. Nincs egy fűszál |
– egy szál remény – a már csontig csupasz |
hatalmasabban az, ami. A nap s az eső összeesküvése többé |
egy csöppnyi zöldet nem fakaszt. „Kopasz |
hazugság” – remek szó! Lekopaszítva, hitegetés |
nélkül mered egy előre látott |
következmény, valóság. Messze – dolgos falvakig – |
pőrén elfehérlő igazság. Győzött |
az összetársult falhatnék s butaság; |
az egy címerbe összekomponálható |
|
Belülről is kiégve, salakszerűen. |
Nincs föltámadás; nincs miből. |
|
Lelkesítő – mint tragédia-vég – |
fölemelő a látvány; légy erős. Mint boncolások |
mesterműve, szemgyönyörködtetésre is |
a koponya kifőzve – önmagává. |
|
|
Egy avant-garde-ra
Hímzésében még déli fák, virág, |
hősdalaiban harci paripák – |
mind északabbra így vonult, |
fogadta bár fagy, sarki szél |
a népet – „jégen is megél!” – |
|
fényén túl, akar – nem akar, |
|
|
Menekülő szabadság
Medvét áldoznak rég a ló – a fehér ló – helyett. |
|
Szavuk sincs arra már: nyereg! |
|
Húsz kutya röpíti a szánt. |
Hisz ismered! Hisz úgy lehet, |
|
téged is fagyhalálba ránt. |
|
A helyőrségi templom előtt
„él magyar, áll Buda még!” |
Ez megfutott, az eloldalgott. |
Már csak ez tartja őrhelyét, |
idők mélyére ejtett hulladék – |
Meg – jőve a görbe utcákon át – |
a bennszülött, az épp úgy maradék, |
ki ivott egy pohárnyi bort ott, |
|
A sorrend tudói
„Ide fektetem sorban őket” – mondta |
a sírásó Idő – még nem dán |
akcentussal: „egy Cézár, egy Wellington, egy |
– folytatva basic-englishül – |
Hector, Tamerlán… a legközelebbi |
multból pedig: kiket is… hát ezek még |
nem csöndesültek össze úgy, ahogy |
ők, kik a hosszú árok elején |
nyüzsögnek; mondhatni játékosan |
kergetőzve vakondok lukjaikban.” |
„Vannak – tagolta elnéző mosollyal |
az összebékitő Öreg –, kik egymást |
titokban át-átkapják, fojtogatják: |
zabálnák egy a más combját, örökre: |
örökéletre éhesen, akár mint |
még fenti emberevő éveikben… |
Hergelik, sürgetik őket a sír- |
bogarak, az ügyrend-sorrend tudói, |
a halhatatlanság személyzete.” |
|
Belterjes szellemi élet
Aesopus iskolájából kimaradt egy tanmese: |
a tífusztetvek egy-egy táborában. |
„Rátok is halál vár, éhhalál, |
ha mérsékletes beosztás helyett, |
mint a hasonlóért megrótt nyári tücsök |
szívjátok bár végső cseppig a vérét |
a már magatehetetlen betegnek.” |
Rossz gazdák – ez illett volna címül |
utalva arra, hogy nincs oly szikes föld, |
amit nem ápolna – sőt nem ápolná éppen azt – |
más híján főképp a legegyügyűbb paraszt. |
|
Vélemény
Szemérmes szégyennel tele, |
hogy így ment itt is végbe minden, |
félrefordult az akasztott feje – |
|
Az egyeduralom porráomlása
A véreskezű – mert vallatott s „büntetett” személyesen is – |
de a lelkében most elárvult, mert „elárult”! |
utat óhajtván vissza a tömeghez, „Népünkhöz”, népéhez, amelynek |
haladásáért egykor, úgy igaz, öntött vért öneréből is: |
bekérette, immár „kérette”, szive melegéből |
s a kémjelentésektől elme-forrón |
a közhangulat új és ifjú toll- s szóforgatóit: |
Kuti Bercit, a volt neo- s most szociál szürrealistát; |
Flesch Bandit, az egykor harcos |
Lukács-taglalót, majd belezőt; a „petroleur”, még köznapibban |
„pisis”, mert gyújtó felszólamlásai közben |
be-bevizelő P. Kövest és – tévedésből – |
egy remek-agyú apja-fiát, Sanyinkat. |
Ámulva-szédelegve néztek össze |
a háromórás elvismertetés után |
kilépve a díszkapu kettős, |
Állt szemközt az Országház, balfelől a Kúria, |
érintetlenül a Lánchíd, a Vár. De mind |
kisérteteként; légbefújhatóan. |
|
Gyümölcskosár
Pestre költöztették állandó ottlakásra |
a szép tájszólású állami hóhért. Valamiképp ilyen kapcsolások hatásaként |
hívta magához közvetlenebb ismerkedésre |
a közbiztonság délceg – fölöslegesen is egyenruhás – főfelelőse |
a művészvilág népi eredetü közismertjeit. |
Párnás ajtók s karszékek. A tavakat idéző nagy kerek asztalon |
csupa üde déligyümölcs, gondos – mondhatni délceg – gulában, |
mintegy őrszem-toronyként, |
hogy merre s meddig kanyarúlhatnak a szavak |
ezen az emelkedetten tisztultabb helyen már attól is, |
hogy lent országnyi rádiuszi körben |
a boltokból csak krumpli-dohosság áradt. |
Nyájasan folyt a társalgás. Tarkítva néha néma |
mosoly-kisérte karmozdulattal: parancsoljatok. |
Rebbent ettől N. N. átizzadt tenyerében is izom-üzenet: no, egy szem datolyát talán Marinkinek |
földrajzi illusztrációul a gyermeki íny íz-gócain át. |
De csak behatolt ide is az atmoszférikus nyomás. |
Sorjáztak rendre bár a válasz-mosolyok, |
a banán, a grape-fruit, a narancs (a datolya) |
csak ottmaradt időzítetten, szűzien, üdén, sőt egyre szűziebben, |
órákig még a kiürült teremben. |
|
Atomizáltan
„Tágítani mindig minden horizontot!” |
Mérnök lett aztán, találmánya is lett, |
kimaradván a „Munkakör”-ből, |
Ahonnan én is kikerültem, még előbb. |
Naponta kétszer látom, reggel-este ablakomból, |
házunk fölött sétáltatja kutyáit, |
s egy hozzáillő nőt – a feleségét? |
Mozgalmi múlt és világpesszimizmus |
öreges lépésrakásukban is. |
Volna talán még tisztáznivalónk hát, |
ha nem tartanának – hírem után – vak |
Szétatomizálódtunk hát ugyancsak. |
Az atom-kornak hírnökeiként. |
Lepra-kereplőnkkel nyelvünk alatt. |
|
A kakas társaságában
Lévén száműzve, a nyugdíjas hadvezér: |
kezében hosszúnyelű kiskapával |
a saláta-ágyás párhuzamos sorait |
rendezné ma még vonalasabbra – lévén |
száműzve a takarítás óráira |
térkép-szobájából is, ahol |
éppúgy keretben függnek az érdemrendek oklevelei. |
|
mégis – a jövő érdekében – |
egyelni is kellett ma reggel – |
„tizedelni” – szaladt mosollyal |
az arcredők közé egy emlék: |
honnan vajon? – egy hálaérzet |
a tömény-szesz rögtöni spiccét |
lövellte szét a test minden zugába. |
Gondold meg – és fogadd el ismét – |
velük rendeltettünk ebbe az egy világba! |
|
|
Az igaz meghallása
Az ifjú katona, a megölt katona, |
aki a padlóreccsenésből éjszaka |
még ki-kisúg: mama, mama – |
ő, a gyermekarcú hős, aki lám még préselt virág |
halk illatával is szólítgat (férjhezment) Mónikát, |
ezt mondja, oly megtisztultan már, mint a csont: |
de, édeseim, nálam éppúgy puska volt – |
S a mártír, kit szobra leleplezésén |
költemény biztat bosszú-feleletre: |
hányat köttettem föl hetente? |
Holtak, óh tiszták, csontfehér szavakkal |
sírotok szószékére ki-kiállva |
adjatok példát, úgy, föltámadásra: |
ne rettentsen senkit a Szörnyű Hajnal! |
De bólintson kiki, ha igazat hall. |
|
Utólagosan
Utólagosan derül ki, de ez csak növeli az ámulatot, |
mert hisz egyben hitelesíti a tényt: hogy |
mennyi eszelős, született bűnöző, beteges önmutogató |
veszi kézbe és milyen könnyen, majd folyamatosan |
kis és nagy népek történelmi járművein. |
|
E parancsnoki hidakon hogy mennyi is szaladgál |
csak egy évszázad alatt klinikai látleletes felelőtlen |
olyan, akit egy kofahajónak ilyen |
helyéről már az első percben |
|
Hálás utólag élcelődni összekacsintó |
pukkadozásban: lám, ez meg az volt a fogás, |
a nyúl eleve ottlapult a kalapban és |
Szent Ferenc madaraivá mi magunk |
varázslódtunk, a kezdetén… tigris-csordára azután, |
bégető nyájjá, végül nyájas |
feleim a betükben, cinkosok. |
|
További önvigasz: minden előrelátható volt. |
De aki mégse csak hátratekint az úszó part között |
s legalább hallgatózni meg-megáll |
a lépcsőház kerítette mélységek fölött és számbaveszi a panaszt, |
a nyugdíjról, a vaj minőségéről, meg hogy elromlott ismét a fölvonó, s megérti |
„nincs mód lelépni”. Mert hova is? Oda tán |
ahhoz a néhány végül csendes |
józanhoz, fára szögezetthez |
|
|
Sürgető kikelet
Megint siettető tavasz van. |
A madarakat is lám hátrahagytam. |
|
Szállingóznak, még egyesével, |
melegítgetném – épp mert mind kivétel – |
vígasztalnám az árván röpködőket: |
|
meg lehet küzdeni a téllel! |
|
Le lehet győzni minden vak erőt, |
|
csak szóljatok rá igent – mielőbb! |
|
Lecke kikeletkor
Még egy rügy? Még egy! S még egy? Ötödik |
parányi bugyrán bontja ott |
|
az ablakon túl a meggyfa, oly vidáman |
|
valami örök ugri-bugri szellem |
|
a rég nem ifjú (magam-ültette) fában |
(kérdem dohogva, majd ezt). És szívemben |
Ki enged levegőt, friss fényt be rám, |
|
|
Pedig nem romlott rosszul – nem vénül itt benn |
|
éltetőül belém is költözött – |
|
Valami rügy-buzgalmú hit? |
|
tudva tudom bár, mint a porszem |
semmibe szállok mégis innen, |
könnyebben, mint füstöt szelíd |
női kéz, elhessentheti előlem |
lehét – s bölcselmek zord kérdéseit! |
|
Épp ezáltal, hogy mind hívebben |
|
bókol a csapodár szelekben |
egy karintéssel mondva, hogy Igen s Nem?
|
|
|
Tavasz
Karmesteri mozdulatokkal? |
Krisztus, akit mégsem sikerült |
|
Táviratok
Sarjadsz, fűszál? Nyúlsz föl, csalán? |
pacsirtával, mely égbe száll – |
És te, friss ki-belélegzés tüdőmből |
az első tavaszi zápor után – |
|
Kész! Rajt! Futás! Vár még egy év? – |
|
ahogy a völgyből föl, föl |
szüreti ejh-hajh-jal tele. |
|
Füle arra még volt, mit ér |
a csoda, hogy a hősi vér, |
főleg a vértanúi vércsepp |
lám Körmöc jó aranyaképp cseng – |
s telhet velük telve tenyér! |
Mert lehet annak árán üzlet, |
ha leíratik az a bűntett, |
mint öletett (csapdában) itt meg |
a trikolor pólyájú kisded – |
S nyílt alku, hogy ki mit kap és ad. |
S hullt hamu a hősök tüzére, |
s szólalt a telt hassal is éh-had |
bölcs kövére, mint főüzére: |
„a holnapit is ma fogyaszd!” |
S ők nem látván a lakomán túl, |
megették népi magnum áldomásul |
Majd a tyúkot, kacsát, csibét, |
|
Harc lesz? Ugyan! Így?! Csaholás. Újra sövény |
menti-alatti – marakodás. |
Míg kifosztatik végleg odafönt a szegény, a szerény |
|
Egy váratlan gáncsvetőnek
|
Hihettem volna? Hogy a hon |
|
Magán-vagyonom is. No, persze |
|
keservre, gondra, bajra. – Így |
|
|
Úgy távozom, hogy itt leszek. |
Úgy omlok össze – talpra állok. |
Kihúnyva élesztem a lángot. |
|
csak újszülött bölcsőjeként. |
díszül akár hóhérkötelet. |
|
|
„Hanem, tréfán kívül nagyon rövid az
élet. Ha legalább ezer évig tartana (mint
a csontvázunk), nem szólnék egy szót sem.
Az ember elintézhetné a legsürgősebb dolgait.”
Karinthy Frigyes
|
|
– hagyhatok rátok többet? – |
|
Születésnapi jókívánatokra
Mennyedik? Nem jegyeztetik. |
Magam körül keringek itt, |
szivemből – de tout coeur! – |
Míg csak így – úgy-ahogy – |
|
kertem a szél, a hajdani. |
Recsegik testes körtefák, fáj |
Recsegnek válaszul a csontok |
Recseg végtelenül körötten |
a meg-megvilágosuló időben |
a konok mult, a visszahozhatatlan. |
|
|
Láncok között
Az eső-csatornák is már köhögnek; |
Őrségünk végén lefelé döcögnek |
a nagy fenyőfák a hegy oldalán: de már |
a valamikor esernyőfordító szél |
csak gépkocsikra vakkantgat lent a völgyi |
város főterén. S mind szorosabb láncbilincsben: |
az idő is, a tér is. Mindenen felül |
áll és futtatja másodpercre pontosan |
villanyvonatait a viadukt. |
|
A szépség születése
„Szeretni és megszépíteni valamit: ugyanaz.”
R. Musil
|
Kígyózik egybe öt-hat felől is |
|
ember- s kocsiforgalom a téren. |
Megbékít. Mintha ott: bőrömön kívül itt |
|
végtelenig kerengene – már nem ifjú vérem. |
|
S a végtelen gondolna vélem. |
|
|
Kört állnak dolgukat tudóan |
fák és – nagyrészt múlt századbeli – házak. |
|
|
Szívemben annyi nyugalom van, |
|
attól, hogy ennyivel beérem; |
annyi értelem, hogy jól van, ahogy van, |
hogy élvezet már bennem az alázat: |
|
|
Szabad asszociációk
Fülel a lélek. Ami „szabadon” |
bár szikra fény: az tán az út. |
|
A „beképzelt” jövő helyett |
|
Távozóknak és maradóknak
Ahogy Amélie föltartotta karjait |
háttal a hunyó Napnak s maga is |
álltában ott a dombtetőn mosollyal |
fogadva sorsát, hogy – szent fény – azonhelyt |
azonmód ő is emlékké merüljön: |
|
főhadnagy Fazekas nyergében hátranézett |
– örökre végképp – egész Moldavára! |
és vitte – mi tudjuk – halálig, mint medájjont |
a mente alá rejtve: hű vagyok! – |
milyen légvétel! Mindazoknak, arra, |
kik távoztunk már szótlan, szánkba-marva; |
mert visszainteni is fecsegés. |
|
|
Egy ünnepi vendégről
Hosszan, bevonva, lassan nyitva |
– evezőit ráérős csónak – |
mozgatta szárnyait a ritka |
légi vándor: egy honnan-is-jött, |
hova-is-tartó nemes kócsag! |
|
Bámultuk, nélküled. De senki, |
mint én nem oly csoda-igézten. |
Míg néztem, te úsztál a semmi |
megbékélt szívem tág egében. |
|
|
Fizika
Fölkaptam, messze eldobtam a követ: |
hull bárhova, lesz ott – ott is! – helye. |
Tudtam törvényt. Nem féltettem szived. |
Csak magamét: hol leszek – hol én! – nélküle? |
|
Évforduló
Voltunk mégis csak kéz-a-kézben |
Fagyban mégis kesztyűtelen |
Hacsak egy percre negyven éve |
Kikkel is vagyunk kézfogásban |
Mi is áramlik negyven éve át |
rajtunk át, nem csak az idő |
Abban a kézfogásban rajtam át |
Fölgyulladt de micsoda lámpa is |
Hírrel zsong, de micsoda telefon |
Megérte mégis ott a fagyban |
lehúzni egy percre a kesztyűt |
Vethette volna mennydörögve |
tűzvész lángjait az a két sors |
De itt állunk lám kéz a kézben |
Gyúr jégszoborrá már a fagy |
De itt állunk lám kéz a kézben |
Mert nincs okosabb kalauz |
úgy is értve, hogy vezető |
nincs elszántabb, merészebb ösztön |
annál, mit mondjon szerelemnek |
nyelvemen is a gyermek-dadogás. |
|
Évelő virágszál
Homályból: új s új homályból |
|
– rejtve még mosolyodat is – |
|
emelkedtél, hű szépséges vigasznak, |
|
Lorántffy Zsuzsannák közé. |
|
Ki voltál? Elhullnak ők is |
|
a tanuk; mi – levelek az ágról; |
|
egyfajta évelő virágzás – |
|
Századok bámulják, ki voltál: |
|
ki már ma is, nem romoló, te – |
|
vivódva jegyzem papírra a majdan |
|
edényt öblitesz, betegeket hívsz föl |
|
frissen, elfonnyadhatatlan, |
elfogyhatatlan – Különbözőség? – |
|
|
Benső kikelet
Arcomat mostam volna abban |
– de még inkább a tiedet – |
a tél-illantó orgona-illatban. |
De még inkább a szivedet. |
|
Anamnézis ifjú szerelemről
„Valamivé csak átalakult s megmaradt |
|
– de mivé, mondjátok s miképp – |
a gyémántvillogású kék sugárzás |
|
természet-kincsű szemekből”, |
melyeket aztán látni is kerültünk. No, de akkor, |
elolcsósodásuk előtt, villanásaik, azok a fények |
|
ékszerészileg, orvosilag, |
akár karáton mérhetően, spektrumon elemezhetően, |
|
elemiek voltak, mind hatóanyag – |
|
|
Röntgen-sugárként gyógyítottak, |
át-átvilágítva csontomig, úgy adtak |
|
vissza igazabbként magamnak. |
|
S a csengő, arany-ötvözésű hangok, |
a – mondhatni így – apróra is válthatók, melyek |
gazdagítottak milliomosoknál: |
|
hogy aztán éppen úgy, mint |
üres dobozok, bádogzörejek |
|
csak ideget rezzentsenek – |
|
Mi őket, a kedveseket, vagy ők minket |
vádolhatnak, barátaim, vagy |
ki mást mindnyájan, hogy így lett. |
|
Hogy odavesztek tartalékjaink. – Vagy |
|
hamisak voltak eleve a kincsek? |
|
|
Közkert kánikulai délben
duplán is kedv- és nedv-hagyottan – |
életük aszály-korszakában |
|
S ugyanazon a vakító napon |
|
combjuk hajlatában az örök |
|
|
A szerelem
A szerelemnek egy átka-gátja van: a szexualitás.
Két ember boldog szerelmét egy fenyegeti, a mindig
keretetfeszegető nemiség.
Öreg párok tudják csak, mi a szerelem: egy a másikért halálig.
A szexualitás tompulásával élesülnek meg annak, éppen annak a szerelemnek a vonalai,
amelyért érdemes megkezdeni a párkeresést már húszévesen, lobogó vérrel.
A feladat nem csekély. De nem kár érte akár egy élet.
|
Mitológia
A madarak nem vették észre még – nyárelő volt – |
hogy visszatértünk; hogy – mivel mienk – a kertbe |
benyitottunk. Le-föl a lomb közt szemérmetlenül |
kergetőztek, meztelenül szinte, |
nyilván parázna szavakat rikongva oly vigan, hogy |
mit is hirdetve? Főképp azzal a |
megállíthatatlan köz-kacagással? |
|
Egy kődobás, egy tenyércsattogás elég |
lett volna persze, hogy… No de hát: „füleljük, |
sillabizáljuk dobhártyánkkal, micsoda |
leckét kaphattak akkor ők, kétszárnyúak, |
kétlábúak, négylábúak s mind, mind, akik |
azután elfeledtünk – vagy mégse? – valamit |
még a Mennydörgő tiltó parancsa előtt?” |
|
képzelete birta emlékezésre – nem |
agyamat – érzékszerveimet; dehogy |
bűn volt, dehogy hálátlanság, de jog: |
járandóság volt az a mindent hinni-bírni-vágy: |
az örök örömű világé, ők, jogutódai |
közül ők fújják még a leckét, |
mily törvények igazgatták a Völgyet, |
mígnem megdördült – de miért is? – a Hegység. |
|
|
Lánypartizán
Lánypartizánként ütötte fel |
fejét a dombon s máris hogy tüzel |
hogy hívja gyenge karja harcba |
|
a lebírhatatlan szilárdság! |
|
|
Ádám lázadása
Villant a Kard. Itt fent, szemem előtt |
|
örökös – igen! – a jövő homálya. |
De lent oktatja már az átokverte föld |
|
talpam bőrét „Megállj!”-ra. |
|
Csak a sziklák az övé már, a hangos |
haragot dörgő irígy Égié. |
Tör egyre följebb bokái köré |
ostromrendben szőllészet és barackos! |
|
|
Holdfényfürdő
Lótott-futott hajnaltól fogva, |
most nyújtózna végül egy jót a Tó, |
kihemperedve a parti homokra, |
az óriás Hold fényében napozva – |
Tisztulna el csak a sok nyaraló! |
|
Idáig hallhatóan
alól a részeg szöllőpásztor |
(elvadúlva vén asszonyától |
azt hiszi, azt hiheti okkal, |
azt kiáltozza most a magas égre: |
ő köpte tele izzó csillagokkal. |
|
Esti út, bottal
W. L. emlékének
Kezdjük mi is hát ezt a széles (és hosszú) léptű |
járást, mely – szárazföldön is – a vén hajósoké…! |
Inog, nohát inog! S ha érzékel is – a kutyák radarjával – |
közeli orkánt – ott alul a talp – |
szellőt se jeleznek a part |
őr-jegenyéi, s hova sétánk naponta tart, |
a présház két diófája, barátom! |
|
És ha – dűlöngeni fogunk, barátom: |
tisztes velem-belim! Ha máris így tündöklenek |
ily zűrzavarban csillagpályákon eminnen |
bólyák és ringó bárkalámpák és amonnan |
– emlékvoltuktól csak hitelesebben – kétes mécsei |
kikötő-kocsmáknak és más matróz-találkozóknak, |
melyekben mintha rum lobogna |
s az elolthatatlan égi fényű – Indiák! |
Helyes a szó, hogy szemrevételezni hát |
ideje lett: mint is – így is – tovább? |
|
Erre-nincs igém. Vigasz-példám – talán. |
No, kérdezd otthon majd az asszonyt. Afféle asztali |
anekdotánk még – már! –, hogy akkor, amikor a föld |
valóságosan rengett, ház omolt, stb., stb., balkaromban |
egy kisdeddel, mintegy lelkemmel: jövőmmel, |
jobbommal meg női kezet úgy kulcsolva: hitvesé!… |
Nos, azt remélem, s markolok még össze annyi önfegyelmet, |
hogy meg-megállva, széttekintve, ám |
újra csak nekieredve haladtam, úgy |
hogy voltaképp ő vélte: túl leszünk,
|
és birt még mosolyogni is. |
|
|
Holdfény a gyümölcsösben
A fákban a nedvek most édesednek. |
Izzik a gyökerek alkémiája. |
Keserűjéből, alvilági csendnek |
most készül árucikk felsőbb világba. |
|
Hirtelen hajnal
a kürtök ébresztő szavára. |
|
Minden vigyázzban már! A rend |
feszes, pontos megint a Földön. |
Egy perc s kapu nyíl odafent |
szemű őrmester is előjön. |
|
|
Gólya-magány
Szántóföld már a nádas, a mocsár. |
Van mutatóba csak gólyamadár. |
Száll emlékeztetőül néha egy, |
mintha őrködne temető felett; |
utolsóként úgy mutatja magát |
sirassa meg, mit vesztett a világ. |
|
Letelepül, nem gyermekeivel, |
egyedül így hát nem is kelepel. |
Sorsa beteltét várja egymaga, |
mint őrhelyén pompéji katona. |
Vele árvul, ki nézi, akinek |
hajdan ő volt az örök kikelet. |
|
|
Vadon nőtt gyümölcsfa
Te, nem nemes – csak paraszti szilvafa, te, tele |
roskadásig, mint szöllőszemekkel a fürt. |
|
Szegénység gazdagsága! Türd, |
|
míg rokkanttá nem roppant a tereh!
|
|
Szitakötő
Villog egyhelyben, úgy rezeg |
kéklőn könnyű pillanat a pocsolya felett |
lehet remélni már, lehet! |
elménk mindent elrendezett – |
|
Posthumus – munka
Hiú vagyok. Mért ne lennék hiú? |
Magamban élek. Messze a falu. |
Látogató? Az égboltozaton |
cipőt kefélek, borotválkozom. |
|
Világfi lettem, finnyásan hiú |
itt, épp azért tán, mert nincs rá tanú. |
Nyakkendőt kötök. Pap, oltár elé |
díszben – hová is? Vén korom felé. |
|
Künt is köd és ősz. Mind idébb nyomul |
a sár, a szenny föltarthatatlanul. |
Kis kertikamrám ablakába csap |
ázott levél: repülő rongydarab. |
|
kint ha vad víz dől, szitkos szél ha dúl |
megudvarlom majdani tanúmul, |
szóra birom igényes tollamat. |
|
|
Őszi végeznivaló
zúgva megint az őszi dologba. |
A hajójárat csak egyszeri ismét. |
Kivonultak végleg a kócsagok |
a helyi történelemből. Sikoltoz: |
próbálkozni kezd valami öröklét |
megint a szélben. Ő is hát, dagasztja, |
gyúrja szellemünknek a kenyeret, a hullám. |
|
A hűség mosolya
Nincs nőiesebb, vagyis komorló férfi szívre |
derűt csalóbb, mint ez, őszvég időn, |
esős hetek közt ha még visszajön |
egy nyárias nap, és kendőt lengetve (szinte |
|
Pályaudvarok, ti menekülés-kapuk! |
Úgy volt mindig rendjén, hogy engem vitt az út |
Most élek meg egy újfajta búcsút. |
Megyek s ittmaradok magamnak. |
|
S ti búcsút intő karmozdulatok! Ahogy |
mosolyogva a végső korty előtt |
meglötyköljük a söröspoharat, |
tetszik az is, ahogy fölkavarog – |
de úgy is ez a legmegfelelőbb. |
|
Anya-természet – minden nyelvben ez az ős szó köt |
békét a férfiszív s az új s új borzalom közt, |
ez nyújt vigaszt, hogy annyi csalódás és árulás |
után ez a ringyó is meglebbent egy anyás |
mosolyt, elvárva, megbocsáss, |
|
|
Az ősz malmai
A csivogó, a tarka-barka, törpe |
kis röpdösők helyett a nagy- |
a szálltukban is nehézsúlyuak – |
|
cammogva hajtják körbe-körbe |
|
És – nézd csak – fürtjeinkre. |
|
|
Mini vízesés
Sziklái szűzi mélyéből kilökve |
kezét az a csermely hogy közénk a völgybe |
|
Mert együtt vagyunk
tátogatják már itt meg ott |
tüzes béka-torkukat: még meleg |
fénnyel nyitnak az őszi csillagok! |
|
Lassítja lombját: van perc, nem üget |
úgy zihál: mégse szörnyű hír hozója – |
Nem jő nyomába mégse az a Vész, |
ami elől – nekünk is újra |
|
Délben kioszt még – koldus kézbe – némi hőt |
a Nap. Pléd alá, szélárnyékba bújva, |
megülhetnénk most is a ház előtt. |
Jő majd a bamba holdvilág, |
kettőzve tavi játékra magát: |
táncra a vígsága-vesztett vizet. |
|
zordan: ez a vén félsziget. |
Ez a hajdanta-volt sziget. |
|
Együtt vagyunk. S mert minden búcsúzót int, |
mi is egymásnak: ég veled? |
Még szorosabbra. Ha lehet. |
|
Percig élnek a tegnap-hagyta gondok, |
holnap sürgette tervek. Most jönnek napvilágra |
ős ösztönök. Van okod mosolyognod: |
ez már az időtlenség óceánja. |
|
hagytuk mögöttünk. Mert lehet – lesz |
|
Bár utunkon a végtelenhez |
(istenekhez!) nem vezethet |
semmi iránytű, se térkép, |
csak az az örökké! amit rég |
jól vallottak, kik halálig szerettek. |
|
|
Az utolsó levél után
Még egy levél fönt? No, épp – fázva – hull |
az ősz sarába. S lám, nem komorabb: |
|
melegebb itt a diófa alatt: |
tűz át az ágak közt a Nap. |
|
Sietve itt-ott körte érne még. De |
pókok munkálnak. Tündérfátylú vásznat |
feszítenek pár percnyi fénybe. |
Halásznak és ha fognak, mit se félve |
|
|
Vátesz
Sok madárjóslat volt. S van! Az enyém |
a fecskesor a zengő sürgönydróton. |
Kotta fejükben dal és költemény |
biztat jövőnkről biztosat dudolnom. |
|
[Bocsánatkéréssel jő vissza…]
Bocsánatkéréssel jő vissza – mintegy |
„no még egy órácskára csak!” – az elmúlt |
|
szép idő: az őszi napsütés. |
De „hála és hála!” Mert miért is ne feledjük, |
hogy fönt (az összerugdalt békés konyhakert |
s a fölpofozott gyümölcsfák fölött) az égen |
|
eszelős arcrángással tegnap óta |
|
november csendőr-szadizmusa csapdos |
|
felénk is?… |
Miért ne tükröződnék |
hála, hát hála, szolgai – lelki – hála |
|
És mért ne értelmezzük odafönt azt a torz mosolyt, |
azt a félszeg bazsalygást az őszi égen holmi |
|
mentegetőzésnek: tévedés volt |
|
(hogy törhet ránk ilyesmi is), |
„otromba tulkapás, felelőtlen merénylet” – |
|
Hogy aztán persze újra – újra! – fintorul az arc, |
elcinkosodik, elaljasodik megint |
az a vigyor, oldalt kacsintva, hogy „mi sem |
barbárul bőgve, istentelenül |
már egyhuzamban – a pogány Boreas, az őrült? |
|
|
Pihenésül
Addig lassítok, végre is megállok, |
a meredek, dérlepte ösvényen. |
Leszakítok, föltűzök egy virágot. |
|
Csak azért, mert oly színtelen, |
eleve olyan árva már, hogy |
|
|
Körhinta
Helyet kinálva integet a korombeli körtefa, |
|
ma is arról a körhintájáról, ami |
|
évenként gyorsabban kerengteti |
tűzve téltől télig ágaira |
rügyet, utána bimbót, majd előbb zöld |
majd kék, majd sárga, majd piros gyümölcsöt… |
|
Hitegetve valami észbeli: |
emberi renddel a szemlélődőt. |
|
|
Próba után
Noé, kilépek. Tárva a bárka-ajtó. Ámbár |
|
utas nem jő ki rajta több se. Jobban |
|
sikerült, mint hitted, Uram… A vásár! |
|
Ki mondja ki, elsőül: „Jól van”? |
|
|
Hegymászó bot
Csapot fordítok: foly a víz. |
Gombot nyomok meg: ég a villany. |
Kávét várok a géptől: itt van. |
Az úton, mely a Költői Szent Hegyre visz |
bár így kapnánk, testvér, maholnap |
túristabot gyanánt a tollat! |
Ha érne itt bármit is a gyakorlat. |
|
A jósok nyelve
divatszó – így érzékeled? A volt, a lett,
|
a megtörtént, az úgy esett helyett? De még |
szisszentetőbb, agyba-szúróbb (a |
jól-vájt füleken át persze, amilyen a tiéd), |
multba téve, hogy sor került rá. Ahogy ma |
gyors-szavú hír-írók, ón-hangú főtudósok, főpapok |
minisztrálják körül az antik jóshelyek |
nyelvhasználatával az Elrendeltetés: Ananké |
jogrendjét! – akkor is, ha államcsíny, ha bányatűz, |
árvíz esik meg, atombomba esik le, |
csak úgy, ahogy földrengés fenyeget, vagy ismét |
füstöt vet a Vezúv, sőt a kihúnyt Fuzsijama. |
Dadogtak hajdan, jól tudod, henyén |
Dodona vak vénjei nem vigyázva, |
borzadva hátrált távolabb körüktől |
a rendbetett Szó mívese, a költő. |
|
Az „ihletről”
Itt van a próba: mennyi a mersz |
|
Mindent leírtam
Előttem szorgalmas folyó. |
S nyelvre fürgén kinálkozó |
közlendők agyamban, szivemben. |
Négy óra hosszat ülve ott |
mindent leírtam lelkesen. |
És most megint igy ültő helyemben |
hány nap, hány hónap, év, évszázad |
kellene, hogy csak egy-két |
szót kibetűzzek s új Champollionként – |
bár magamnak megmagyarázzak? |
|
Mecénás-panasz
Tudom, nem leszek a céh-ben – |
De bankszámlám, noha csökken, |
kitöltöm még ezt a csekkem: |
|
Tiszta víz, tiszta pohár
Legyen a vers úgy nagyszerűbb, |
Kopjanak csak ki belőle a nagy- |
Könnyül a szem, tisztul az agy, |
a pont, a vessző, a kérdő-, a gondolatjel |
|
után a – lássuk mire is kell – |
|
Eszmetisztázók
Szaporodnak körénk a könyvek: |
– sáskák! darazsak, hártyaszárnyú hangyák. |
Csendben egy zúgunkat sem hagyják. |
Fürdőszobába, vécébe betörnek. |
|
Kiebrudalva bár a házigazdát, |
egymást fajzzák, hergelik, edzik. |
Vívja mind győzedelmi percig |
külön-külön a maga harcát. |
|
– „Gazság!” s – „Igazság!” Üvöltve vitáznak, |
hangszál- s dobhártya-megrepedtig. |
|
Mígnem susogni kezdtek, ti, fű- és búzaszálak, |
kik kamasz-hevertemben rég fölöttem |
hány eszmét megbeszéltetek! Mit |
|
– de kár, hogy tollra tenni elfeledtem! |
|
|
Halhatatlanulás
Közli olyan közelről, hogy arcom az arca mellett, |
Dante, Villon, Homérosz szívbeli titkait. |
Hű kortársak vagyunk. Míg ők nem öregednek. |
S úgy tartom agyam én is, mint e mai napig. |
|
Egynek szomszédságából sem tesz ki senki engem, |
|
bár mind már Olimpuszon ül. |
Shakespeare-rel van jogom vitába keverednem, |
|
Puskin kinálkozik párbajsegédemül. |
|
Minden remekmű könyvtől, minden jó költeménytől, |
|
imént még sárgyúró tulok, |
csülkömön szárnyat érzek, kis fajtánk ég felé tör: |
|
|
Egy akol
Vonják kotta-vezette szemmel |
Nem néz a nő-szólista sem fel. |
Nem kap egy pillantást a mester – |
|
bár megszállottan, mint a sámán |
hajlong ő, kapkod, int nekik, |
bőgő széllel úgy birkózik |
nyalva verejték csöppjeit – |
hogy hajóhíd már a kis állvány. |
Megistenül vakhite szárnyán! |
|
Megvolt már hány próba s gyakorlat! |
Zeng már vakon az érc, a húr. |
érzékszerven túl hallhatókat: |
az egész terem eggyé olvad, |
hű nyáj lesz, megváltatlanul. |
|
|
Átalkotott vidékek
Más lett a táj, de mindjárt, |
|
Tekintetét rá úgy vetette: |
rémületét is rajt feledte! |
a Vizek felett itt az ő beteg |
|
A legkegyetlenebb varázsló, |
|
mert jós is, te vagy, Picasso. |
üvöltik szemtől szembe a bőszült: |
fényképnél igazibb látleletű |
|
jövő-hitelű – lelki! – képek. |
|
|
A három Picasso
Az ujja előbb beszélt, mint a nyelve. |
Előbb ejtett rajzokkal szavakat |
vágyról és dacról. Szemmel is a jövőbe – a végtelenbe – |
sietett a látszat látványok mögé. |
Térdére fektetve a mappát, |
lógatva lábát, úgy is evezett. |
Így adott számot: hátulnézeti |
képet a halandó világról. |
A felnőttnek az emberért, a gyermekért. |
„Fordítva látott!” Kézen járt, igen, |
ahogy a gyermek, fejjel bár a falnak, |
talpára állítva a rendet. |
|
Ha igaz, hogy „az ecset és a paletta |
ész nélkül nem azért szeretkezik, |
szobadíszt szüljenek, hanem |
hogy védő s támadó fegyverek legyenek |
gonosszal” – nos a toll se úgy, de – így |
szeretkezzék a papirossal, |
bár meg-megmeredő ujjak között. |
Ekképp hiven hiú ahhoz végpercekig, |
hogy mi sem – én sem – omnis moriar! – |
nem mindenestül hülök-vénülök, |
de lelünk magunkban erőt, |
harcban hátrálok, nem kérdve, hova, |
mindig is sejtett biztos kapuja, |
s pajzsot, fegyvert védelmül |
– midőn már minden porba dül – |
|
Egy nagy mű, egy lánglelkű |
dicsérőleg folytatva: csupa |
fegyvercsere! És helyváltás. Csupa alkalmi had, |
zilált özönben. Szét is futna, ha |
ő, a szívós öreg sorélen nem halad |
minden rohamban, alsórendűen, elő- |
törve zászlóval! hány arcole-i hídra |
s a bevett hídtól hányszor rangosítva |
vezérré: támadj, s tiéd a jövő! |
|
|
Műítész
A festményeknek bizonyos idő kell, hogy érjenek: magukban |
maguktól már, mint polcon vagy rozsban téli körték. |
Rembrandt színei kétszáz esztendőnként |
„fölfedve, milyen alaptónusuk van” – |
ha hihetünk F. L. szavának. |
|
Nemesednek korosodva eszerint, |
tartalmasítva jóval is a rosszat, |
azok a magánmúzeumi képeink, |
melyek agyunk falain sorakoznak. |
|
Bár tudni én rég nem azt akarom, |
hogy ósdi keretek között milyen |
Azt gondolom, bármilyen fényes |
retrospektiv gyülekezés lesz, |
illendő, ha helyet hagyok |
átlépdelve az árnyak részlegéhez. |
|
|
De te, műgyüjtő – te műkedvelő, |
de te mit rendelsz? még mit érlelsz |
|
Hiven én is, faldöntő forradalmár, |
szolgáltalak – nos már te szolgálj, |
zsürizésedtől nem koszorút vár, |
dilettánssal hányszor szövetkező. |
|
Törj össze. Hajlok rá. De – majd! – szedesd elő, |
válogasd ki a bár porszem-darabnyi |
használhatót – vagy zúzd tovább, tapodd, |
fürtjeit, tudva, hogy ami él, levet, |
nemeset is lucskosan bocsát – |
|
kőnek titka is: új életet rejteget? |
Nem hihet semmi igazat, ki |
Eltününk, de légben is – mint hadak |
Katalaunumnál – és mint föld alatt |
műhelyekként működő gyökerek, |
tovább küzd, mi belőlünk ittmarad: |
Cél? Ügy? Értsd így: egy Szivós Akarat, |
hogy lehet, lehet és lehet! |
|
Mert úgy emészt a Mély is, hogy fölszinre vet |
törlés után tündöklőn beszédeseket, |
|
|
|
Halottat védve
Mennyi merészség, hogy legyen igazság: |
beleszédülök. Noha testközelből |
láttam: csak most, távolról ismerem föl, |
mennyi öngyötrés, mely másnak vigaszt ád, |
|
s alázat! – hogy fentről lássuk magunkat! |
Sebész, tudós, nem tár föl gyógyitóbban |
poklot a jóban és üdvöt a rosszban, |
ahogy – szívedet boncolva – te tudtad. |
|
Itt voltál, Lőrinc s most értem, miket |
mondtál, hogy a szférákból zengeted. |
|
|
Kifesteni a hullát
Kifesteni a hullát – a kozmetika |
virágzó ága, nem csupán csak |
színeivel s a bemutatkozó hatásnak |
gondjaival indul útjára a holttetem. |
|
Így csinosítja magát, szakmatársak, |
kísérti meg egyre a jobbak |
agyát is: végezzen velünk a holnap |
maradjon meg az összerothadt |
szörnyű halomból mindeneken át |
győzelmesen, ha nem egyéb |
(A földi álom-arc, mely célt-érve dacolhat, |
azzal, mit kínált csak az ég.) |
|
|
Őrizőink
Amiről jó kép készül, hű ábrázolás: |
föltámaszthatatlanul halott. A mű könyörtelen. |
Vers, regény, emlékirat: megannyi kripta. |
Köz- és magánkönyvtárak lövik tömegsírokba |
kortársaimat; nincs menekvés; a művészet örök. |
S ki védhet élnivágyót? A lakásban nevelt ebek? |
|
Múzeumban
tussal, ecsettel, rajzironnal – arrébb |
vésővel – tizenegy lángész igyekszik |
leidézni elevenként az égből: |
lényegesítve a Szent Szüzet, |
megragadva legbensejét, hol mosolyán, |
hol jobb, hol meg bal oldalán kutatva. |
Összegezem agyamban, mit külön-külön |
nyújtanak, elég vegyesen, s kiszűröm, |
kipárolom, mint a szeszt a gyümölcsből, |
ízlelgetve profán hitetlenül |
spiritusz-fokait egy szomjú vágynak, |
hogy nem csak kisdeddé volna jó válnotok, de |
karomülővé, csecs-szopóvá. |
|
Görög kánikula
Mi dőlt le ott? Mi esett végleg el? |
Csak e héten az ötvenezredik vagyok |
belépendő a nap-verte menetbe, amely |
rabként főt hajtani oda fölvánszorog… |
|
…Bízva, hogy bár csipet fényt barbár szivébe lop!… |
Mint áruházi tolvaj, fulladó kleptomániás, |
kinek egy elemelt tű is résnyi szabadulás |
abból, abból, hogy egykor úgy kifosztatott! |
|
|
Senki földje
Tél ez, de még gönctelen: |
De még se zuzmara, se hó. |
Csak a vad szitokszavú szél. |
Lábon csak tengernyi fűszál |
sziszeg és egy-egy csutaszár |
Senki földje: két front között |
előre még, ki még? s ne hátra, |
az ordas fagy helyett be, vissza bár |
egy napra az emberi nyárba? |
|
Dől az eső. Nyomul a sár. |
Szűk tanya zárul s végtelen |
|
|
Meginogva
Ha csusszan lábad lépve sárba, |
ahogy a nagy A kettős szára – |
|
Kárpátvölgyi tél-elő
|
Köd, köd! Hajdan Bakonyként rejtő – |
oh, ha rejthetnél ma is, sűrű erdő: |
köd, köd, kavargó dzsungel! – Fától |
|
fáig futva, védtelen vándor, |
ki ne mentené halálig rajtad át, |
|
Surrannék újra – hányadszorra – így |
|
személytelenedve itt, az ősi híd |
járdáján szemben a budai széllel |
|
s hány évvel, hány sziszegő évvel |
s esővel, mely már havat is vegyít – |
|
Esik: köd s eső, hó versenyt esik |
|
országosan, innen Budától |
|
hűségesen, szívósan Zágonig |
|
kavarog, vakít és világosít, |
|
közel legyen az is, ami távol – |
|
|
[Mit fülelnek…]
félrebillent fővel itt a nők is, |
a már szívesen üldögélő férfiak, |
de lám, a tanultabb kutyák is? |
|
nem a közelgő ágyúzás jelenti, |
de kifogható mégis a jövőből – |
Lapuló falvak tető-antennáiból |
hány az érzékeny még derűs hírekre? |
|
Ezt megcsináltuk, meg, ezt a világot, |
két lassúléptű bucsuzás gyanánt, |
egymásnak is, az őszi szélnek is, |
körbe, majd fölfelé tekintve. |
|
Eltűntek – felhők közé tévelyegtek – |
a hegyi rétek kecske- és juh-nyájai. |
Fönt, fönt, a forrás környékén dadog csak, |
próbálkozik fülbeható beszéddel |
gyermekkorunk frissen fúrt furulyája. |
|
|
Béke
Egy kis pohár (és még egy) tömény alkohol |
|
elfeledett kis völgyvidék |
|
Lényegtelenül, személytelenül
Össze nem söpört dióhéj és szotyolahéj |
a „Kijárat” folyosója cementjén. |
Elhullajtott vonatjegyek. |
– ez volt az utolsó szerelvény – |
de arrébb is a nyálkás út két oldalán |
épp úgy pályájuk végére jutott |
sörösüvegek, céltól már üres |
konzerv- és cigarettás-dobozok, |
épp most kihűlő széles talpnyomok |
a deres réten és még távolabb |
tartozékaik az őszi ködben |
legyezőformán szétszéledő kucsmások, bakancsosok |
háttal felénk, felolvadóban – |
|
Utasok még, vagy máris férjek és apák, |
ürülők s újra telitődők abban |
a félórányi purgatóriumban, |
melynek végén más gondra – létre – már |
|
Elment az utolsó szerelvény. |
|
Az állomás homlokzatán – ha visszanézöl –
|
a villanyóra is – szerepe vesztvén – |
távolibban, mint rézsút fölötte |
varázstalanul, titoktalanul a hold – |
|
Tartalomtalan, csak fülekbe |
|
|
Üres állomáson
Föl-alá járni üres állomáson, |
hova naponta egyszer jő vonat, |
és vár utast – ha vár – ökörfogat: |
az volt nekem „Örök Magyarországom!” |
|
S innen vagy túl az eb-szokáson: |
megértve barátkozásod jelét |
|
|
Üldözött
Nincs közvilágítás. A sor vak épületből |
egy hirtelen-nyílt ajtón át a fény |
|
Amonnan is fényjel-beszéd |
morse-ja villantja: van – hol? – emberiség! |
|
Egy lesből támadt zaj miatt |
|
e kettős néma éjszakán is át – |
|
Vakokra mérten szoros a világ. |
|
Aszerint, tudják-e, ki vagy. |
|
És hogy mint változik a vád. |
|
lánctörő artista ledobhatod |
a becsület minden bilincsét. |
|
|
Őrhelyen
Néz a falu legszélső háza |
Kerít vén csizmákat le – fel |
táncra biztatva a pehely. |
Ég, föld körhintaként forog, |
nem birják csak a bútorok. |
megvan már étel-ital nélkül. |
Ki-kinéz, rég rendre vigyázott |
Utolsó őrhely az a ház ott. |
|
Díszöltözet
Kivasalt rét, hó fedte sík: |
plasztron-hűvösen ünnepélyes. |
a tárgyadombos faluvéghez. |
|
Egy filozófus észleleteiből
Dehogy a tetőt-rázó zivatart, |
dadogást, mit a szúnyogok |
szókészletével – dehogy is szavalt – |
minden fülbe, ki érteni akart, |
a világszellem is csak susogott – |
|
Nyúlik a vízcsap tiszta csöppje. |
|
Formát keres. Alma? Körte? |
körte-külsőt választ, a kába, |
s hull rendeltetését betöltve |
|
|
Útitárs
Nos vénebb vagyok a legvénebb háznál, |
mely műemlékként megtekinthető! |
Megifjodik a tekintet, ha rám száll. |
Szivemben léghuzat csak az idő. |
Kupolám alatt baglyok, denevérek, |
zászlók csontváza, poros ezerévek! |
|
Ahány cél előttem, annyi mögöttem, |
isteni gőggel tömör-egymagamban |
hogy mámorítóan jövőtlen! |
|
(…Vonaton írom; ablakain át |
– havas tanyák – pillanatonként |
– olajkutak – szobrászmarokként |
nyúl belém, gyúr kedvére a világ.) |
|
|
Három vidéki kép
Jött-jött nagy felelősségével a tehén |
gyerek-kezem-tárta kapunk elé. |
Bólintott, bólintott, már énfelém; |
|
A part-evőt, a hátraléptetőt, |
ezt a mohó-serényet, ezt a vadul |
nézném, már néma megvetéssel, |
ha nem tartanám két karomban |
|
ezt a féléves leánycsecsemőt. |
|
|
Jó szállás
Leromboltál – leromboltattam. |
bútorozódik még alkalmasabbra |
a szülöttem-ház, a hajdanta sem |
|
Tetején át – mindegy megvan-e, nincs-e – |
|
korong-sebesen váltakozva |
villog be a nap s a hold. |
Zápor és szél: ez a takarítás, |
|
mert hát szüntelen szaporodással |
|
tehén, juh és baromfinép is |
jár ki-be rajta – honnan is? Bizony |
még betlehemi ábrázolatokról. |
|
Afféle tömegszállás hát a ház, |
végállomás, hol változatlanul |
mindezekhez már nagyanyákat, |
testvéreket s (gyufásdobozban) tücsköket |
lehet társakul – nem játék gyanánt – |
|
meghálhat benne, míg – világ ez a világ! |
Mert ott csorog frissen a forrás, amelyet |
sziklából pálca, dárda s szó fakaszthat, |
|
ha cserepesek már az ajkak. |
|
|
S az ország?
– a legfélreesőbb helyen – |
|
itt is a régi pusztai világ! |
Múltam honának aprólékosan |
anya-szigorral a történelem. |
|
Szellőzteti mint egy szobát |
|
féle-útján a levegő, amit |
az emberanyag is: a puszta hasznát |
|
már ember nélkül is a gép |
mind könyörtelenebb, mind istenibb
|
törvény szerint a maga dolgát. |
Áll példás tisztán. Tiszteleg |
|
|
Ismerős kakasok
Nem másként, mint az a láng, melyet |
cigarettádra ismeretlen ad, |
gyúlt ki a villám s már el is aludt. |
Mentem tovább az éjszakában-már kevésbé egyedül. |
Ez is talán az öregségtől? Kivárva egymás hangjait |
kakasok szóltak, mind fölismerhetőbben |
hajdani – még vidéki – óljainkból. Azaz jól |
tájékozódhattam a sötétben, mely csak itt |
|
Ahol valaha minisztráltunk
Mikor is jártam itt? Mi leskel rám: kísértet?
|
Az oltárzugból és – no tán – belőlem? |
Eszmél vajon – no lám! – mi akkor még a lényeg
|
volt húsomban is? Itt! Köszöntsem? |
|
Megnémult, fejlődésben elmaradt, |
süketté vált: árvult jobbik felem!? |
Rámbízott, rejtelmes, rejlő alak, |
ikersejtként még egy-az-egyben egy velem. |
Vállaljalak? Hozzámszólítsalak? |
|
Mennyi temető, megnyílt sír! Halottak, |
kilépők – ólak, iskolák, pincék mögül! |
Követnek, torz latin szókat makognak, |
mit is hadarva, érthetetlenül? – |
Hogy együtt leszünk bármiképp maholnap? |
|
|
Varázsköpeny
villog, világvégi ködöt szűr. |
Ki jár ma kint? Hajdan se más |
itt a pusztán, csak a juhász; |
|
rám is a vén vendég-rokon! |
velem mozog… Úgy hordtam és |
jártam benne még jégverés |
|
Védtek soká, nos védjetek még |
végig híven már akár emlék |
s mit bánom, ha ilyen szűrt, kucsmát |
ad rám bár bölcs akadémikusság, |
|
|
Biztató halál
Forgat vasvillánk tavalyi avart. |
halálszag; szinte harsan: |
harsantja az orrba: tavasz van! |
|
öröklét minden új tavaszban: |
|
teremtmény, aki ennyi télt, |
|
ember, állat, ennyit megélt, |
úgy támadhat föl: halhatatlan! |
|
E trágyabűz a fő-tanuskodás: |
|
|
A semmi közelít
mondhatni légüres falusi csöndben |
|
A Schmidek-kocsmában tekéznek. |
Hatvan év távolából. Az ekként régi ismerős – tehát |
a mélytudatot is békéltető zaj – |
még ismerősebb, ha meg-megszakad: |
a két versenyző csoport most, ott is együtt söröz, |
a bádogtányérba gyűlt pinkapénzből. |
|
emberi neszekkel pontozódik tele |
falvanként nyilván mindenütt. A suta szó: |
a „hiány-cikk” párjául a „zaj-hiány” |
üdítően a tudatba szívható. |
|
Az egyre távolibb pici neszek |
úgy telítgetik, hogy – ürítgetik |
oly zaj-üresre a földet-eget, |
hogy – végy lélegzetet! – |
|
|
Futó szobor
Dőlt hóval vegyest már a zápor: |
Állt tavasz óta kint a pásztor, |
Állt nyája szobraként talán már |
gyermekként már őt, aki ott |
tűző napon és jéghidegben |
abban a suba-kunyhóban lakott. |
|
Állt és állt moccanatlan állván – |
s dehogy is állt! Haladt, futott! |
Bégte körül tengernyi zsenge bárány – |
tegnap barik, ma vén juhok. |
|
Izmos kosok, vad hím-csatában |
csattantva össze szarvukat. |
tarkopaszra nyírt birka-had. |
|
Bocik bősz fajbikákká váltak – |
Állt s röpült a juhász, gulyás, |
vitte őt minden időn át a |
|
Kis kápolnában, út-mentében |
állt kanász és csikós akképpen: |
járt köröttük is a világ. |
|
Állt a pásztor, mint faköpenyben |
lábához bújt, hogy melegedjen |
két terelés közt a kutya. |
|
Állt őrt száz évek, ezer évek |
óta a csordás, kondás – vadász; |
s ugyanakkor diadal-ének! |
|
Álltak tömören, mint a bálvány, |
ha dörgött, ha derült az ég, |
hol begyúrván, hol meg kigyúrván |
|
A kívül bőrös, belül prémes, |
védte őket az egyszemélyes |
|
az agg fatörzsnek, amelyet |
üregesre hangyák kapartak, |
vagy villámcsapás égetett. |
|
Vallja nagy idők távolából |
rokonnak is őt, a „silány |
bundát” mind az eszkimó-sátor, |
|
Irigyen? Nézem ma riadva: |
s ha támadnak megint idők, |
hogy bújnak istenadta lakba |
kivert nyájak s nyáj-őrizők? |
|
Megy a világ, egy helyben állok |
és megyek mégis – kifelé. |
Kanyarít vállamra palástot, |
|
|
Magán-Golgotán
feszíti keresztre hátam mögül |
|
Csecsemőkori szem
…Vagy a csecsemőkori szem |
(honnan?), milyen végteleneken át |
|
Agitátor
Nyitva maradt nyilván a hátsó konyha-ajtó. |
Álúton jött be, nyughatatlan |
száguld le-föl a léghuzatban |
lázasan, lázítva. Tüdőm, a vérem |
hisz mindenegy igéretében. |
|
[Inge alá…]
úgy bizalmaskodik újra a szél, |
Mert lám meglangyosult már! |
Mintha nem is lett volna tél – |
Úgy vetkőzteti, susogva, ne félj – |
|
Mintha nem is lenne hideg, |
|
S úgy mosolyog, hogy szinte már nevet – |
boldogságával, csak azért, hogy él – |
|
Szivében szinte hemperegve |
|
a nem-vénülők nagyöregje. |
|
|
Miért kiszállni?
Hajó! Hajónk! S ha most volna csak érkezés |
a fokozatos távozás helyett. |
Ha – lám – most farolnánk csupán a parthoz. |
Most lépdelnél le, minden tagodban |
tervvel és kedvvel valamiféle |
hazába, vallásba, futballcsapatba, úgy cipelve |
azt a két súlyos csomagot, |
emlékeid botlató bőröndjeit, hogy |
tartsa számon már aprólékosan |
holmijait – elbitangoló szavait is – a vén. |
|
Megjöttél, saját kimerítő |
bólintásokkal hátra-hátra- |
gondolva, mi is maradhat mögötted, |
ha lebocsátja a legénység a lépcsőt, |
s megadják a jelet: „lehet!” |
Karonfogva a tehetetlenebbjét. |
|
De nem megyek le. Mégsem, ennyi |
Mississippi után. Nem kelek föl, innen, |
padlóhoz srófolt nyugszékemről sem; jólesik |
ez az egyhelyben ringatódzás |
szép-füstű szivarommal is kezemben, |
másik kezembe tán a viszkis poharat, |
a harmadikba pálca-hosszú látcsövet: |
a negyedikbe a hajósíp zsinórját. |
|
|
Fogoly öregek
A szolgálattévő kéz: – ki-kihagy |
a szolgálattevő derék, a láb, |
mell, kar, csipő s ott lent-alább – |
Te szolgálj csak tovább, te, pontos, szorgos agy! |
|
Csak, pók, halálszövő pók, te figyelj, fülelj; s mivel |
fa, kapu, ház, minden úgy lázad itt, |
hogy fut mellőlem, s úgy kötöz – torz vágyaid |
lasszóival még messzebbre ívelj! |
|
Mérgedtől, bosszúdtól bár, elhízott |
Buddhám, kegyedből mégis vagyonom |
lesz végül minden földi hatalom |
s a földön túl minden titok! |
|
A gúnyra meg, hogy pupod növeled, |
felelj: igen, szivom, falom, amit, |
fogoly, elérek a – végtelenig! |
|
dúvadjai, mitoszok éh-szörnyeképp |
tépünk sziveket, szűzekét, |
rontjuk rácsod, elmekórház-világ! |
|
|
Dantei förgetegben
Halálba hull, de nézd, hogy odadobja |
sorra magát most már önként a falevél – |
De milyen sorban? Leshettem. Sodorta |
sárba máris együtt mind a szél. |
Kémleljük egymást. Én titeket. Ti engem, |
|
kortársaim, egybeterelten – |
s keverten így, sorstársaim, |
egy bajban is hányfelé és mik ellen |
forgó, avarként küzdő versenytársaim – |
Mert mindegy az se lesz, hogy időnk szárnyain |
együtt kik repülünk, bár dantei förgetegben! |
|
Visz a hiúság. Ő küzd. És örök a cél |
attól, hogy a perc is öröküdvöt igér! |
|
|
Ősbüntetlenül
|
A kanyaró, a szamárköhögés, |
|
no meg a kolera, a pestis |
|
elleni védőoltáshoz hasonlóan, |
közel a nap, hogy kapunk, minden rendezett |
vakcinációt, a lelki ragályok ellen is. |
Immunizálni a depressziót, kiűzni |
az oknélküli bűntudatot, mely |
a lerontott éden óta is rombol és tán |
üldöz a földi léten is túl, vagyis |
át minden eszkatológiákon, a Leg- |
|
felsőbb, legrejtettebb zsámolyokig! |
|
Legyen hát addig csak kitartás. |
„Kitartás”?! Igen, most már a legújabbkoribb |
felismerés is ezt az elvet |
Itt az Idő, a meztelen, a szajha |
Igazság, azzal: minden fátylat elvet! |
|
Mohamed kardja
– De hisz a markolatot közben kicserélték!
– Igen, s a pengét is. De azért csak ezzel
hadakozott; fog hadakozni: s győzni – Ő!
|
Jó hírekért, jó hírhozóknak: |
tisztelgés szemüvegeinknek, |
férfi- s nő-pillák előtt egyaránt; |
köszönet s bók a műfogsoroknak, |
az alsóknak s felsőknek, Ladies and |
Camarados, Genossen! Kürtjeles |
kitüntetés napiparancsban |
a halláserősítőknek a fülben, |
a vasbokáknak a cipőkben, nemre és |
fajra sem tekintve. Közelednek |
korszakfordító nagy hírükkel |
a tökéletes műtüdők, művesék, műszivek. |
Hurrá hát máris mind a többinek, |
úgy lesz testközeli hazád |
a közgondú, emberközi világ, |
ahogy az anyaméh sem. És az ár? Hogy |
ne sajnáld – mit? Sors-fenyegette ifjúságod. |
Jövőbe nézz! Örvendve. Hogy mi vár ott. |
|
Csitítás vár, vigasz. Olyan csicsijgatás, |
hogy bent a Cél, az nem lesz soha más. |
Hogy cserélgette bármeddig és bármiképp |
temérdek alkotóelemét, részletét, |
mivolta az Egésznek nem lesz mégse más: |
marad a Lényeg, melyet a Kezdet már magába rejt: |
a bölcselet szerinti Entitás!
|
Megküzd a Végzettel is az a hősi Sejt, |
melyben testet öltött az a – mondjam így: földöntúli? – Vágy, |
mit szolgál Emberközösség anyánk! |
Pólyálván bennünket is nevelendő gyermekül. |
Mert fagyban érkezik, meztelenül, |
a megváltó: a megváltandó csecsemő. |
|
A görcsoldók, Messieurs! Az injekciók, például, melyek |
annyi idővel is hamarabb, mialatt |
védangyalunk fölénk lebeg, |
elűznek gyehenna-fájdalmakat, |
filléres áron osztva csodahatású kegyet. |
Az aszpirin varázshatása a fej |
Köznapi üdvök! Ám ahogy el- |
altat, míg agyunkban matat |
a sebész, úgy kezelve a tudat |
gyökerét, mint rossz fogainkét |
a fogász – sírni s vigadni kell: |
előttünk ím, feleim, az öröklét |
kezünkben a tudás eföldi kulcsa, |
a minden messzit lebíró találmány: |
átszállni – a dac porondján jól megállván – |
a számkivetettség magányán! |
|
igen, az embert úgy veszi körül, |
Úgy neveli föl, föl, föl! – szüntelenül. |
Míg más szférába nem kerül? |
Úgy lehet – úgy fordulhatott –, |
hogy végül saját szándékán kivül. |
Mígnem – mi, hősei az átmenetnek |
maga viszi tovább a tervet? |
Egyén, szegényem, jajongva örülj. |
Mert vereségek hoznak győzedelmet. |
Részlet, lehullsz. De mindenek előtt s mögött |
halad valami e zord talajon élőn is örök. |
Adatik fegyver, megnyerni pöröd. |
Megfoghatatlan, téged énekellek! |
|
|
Levél az ég fiairól
Nem azonosulnak a vénülők |
a homunkulusszal, akivé válnak. |
|
Ráng bár nyíló szájuk előtt |
helyett idétlen szerkezet: |
|
a testrészek is kicserélhetők; |
Nem azonosul egyetlen egy agg, |
amivé szikkadoz, a múmiához. |
|
Bőszen lerúgná bokáját, ha botlott, |
s elhajítaná, újabbat kivánva, |
nemi szervét, mindenestül a gyomrot. |
Azt véli: agya is, akár a rossz fog |
pótolható, hisz ő – lényegileg – |
az maradt, mint ott elkészíttetett. |
|
Hol?! Végül aztán humoros is a |
csere – azaz csere-igény – neki!
|
Álarcosbál-emlékként engedi |
át a szokásost – hisz kacagnia |
kellett, de hányszor, hogy máson miképp |
hatott farsangi rongy komédia – |
Nem veszti el, míg földön áll, hitét, |
|
|
Fényhatás
vén arcokon a legkopárabb |
ráncok közé az örök-igéretű láng. |
|
Bámuld hát, ha a szemgolyó |
|
bár véletlen ejtett igére |
fölszikrázik, úgy űzi a homályt, |
mint Vajdának éjében a virradó |
|
Tükre előtt a vén
Ez maradt, mint rendőrségi adat. |
Föl-földobódnak, mint döglött halak: |
|
Mi lett nekik már rossz falat. |
|
|
E lakomán
Létet lel – megfogan! – benned is, ami végül |
legvégül elfogyaszt, akár… |
…gyümölcsotthonát a féreg! |
Egyszer-kétszer még elvetéled, |
de csak kibú a te testedből is |
Vagy burka – placentája – a halál? |
Szabadítód az lesz, ki megzabál? |
Romlásod lesz az épülésed? |
Legyünk, ha hozzánk kerül is a nagykanál, |
vendégek módjára szerények |
|
Kijózanítás alatt
idegenként is öreg-ismerősen; |
ide a közös csapszék-zúgba |
az első kézrázástól fölvidúlva, |
kor-kartársaim, akikkel együtt |
útra keltem, dehogy is tudva, |
akikkel hány s hány-módra részeg |
bennszülöttek közt egy nyelvet beszélek, |
nem is a szó, nem a férges dió- |
zörejű szók, hanem az ének, |
hogy tisztázzuk, bár búcsúzóra, |
mire is ment el hát az élet |
utunkra, melyen egymást is sebeztük, |
de lám végül is összehangolódva |
azt próbálhatjuk össz-karba fonódva, |
|
mit tehetünk no mégis szóba, |
|
mit „zenghetünk” (lélek szerint) mi, vészek |
rokkantjai itt is a gajdolókkal együtt, |
sose vesztők közt, amíg össze nem gyűjt |
mindnyájunkat a létbeli révészek |
|
Egyszeri és ezerszeres
Eltűntem, fölismerhetetlenül. |
A vámhivatalnok pultja mögött. |
A szálló ajtó örvénykerekében. |
Azon az utcasarkon. Végső fintorok |
vas álarcát öltvén hátranézve. |
a szokásos szemkendővel, szájpecekkel. |
képmásom itt-ott fölmerülhet; |
jellegzetes hangsúlyaimmal |
jelentkezhet kalandor hasbeszélő. |
Egyszeri a megszületés, de |
Ez a jelentés, ez a váltság- |
díjért esengő cetli sem saját |
kezem vonása, mert… hiszen… Majd – |
a részletről a szíves megbizottak. |
|
Szíveslátás
ez a nem-várt, puhaléptű hóesés. |
|
Van szüzességük évszakoknak is. |
|
Elég, ha főbiccentéssel viszonzom |
a tiszeletadást házam előtt |
|
Van kekszem bontatlan dobozban, |
konty alá való italom palackban, |
ajtónyitási készség tagjaimban – |
|
Vagyis szememben – így ablakon át – |
mégis vendéglátó tekintet, |
|
további tájról, távolibbról, |
s még szánkócsöngés is a fülben. |
|
Rakjuk csak oda a lépcsőföljárat elé |
|
|
Szerény lovag
Közirígység koszorúzta, akivel félórára csak |
kéz-kézben korcsolyáztál, tündérléptű Piroska |
– kit tegnap be se mutatkozva |
farnál nyomva föltoltalak, |
kövér tantit, a villamosra. |
|
Versenyt a holnapért
Mennyire kiszolgáltatott lett. |
Egyszerre milyen ráncosarcú, és olyan |
petyheteg izmú, oly lesi-sunyi |
szemmel, mely már-már a tolvajé, milyen |
utcai s kávéházi köznevetség, amióta |
daliás költő most a megriadt, a kapkodó |
aggok habzsolásával – „falánkan” – |
ontja a rossz verset magából |
zihálva, versenyezve jobbik |
|
Résumé (au vent) de Baudelaire
ahol már ő is, bűnnel ojtott |
|
Öreges elhevertemben
Az érthetné csak ezt a hajnali |
hirtelen robbant kedvem ebben |
már sírra-kész elhevertemben, |
futott már első napsütésre |
téli szobából ki cipőtlenül, |
azzal, hogy most, most – fölrepül! |
|
Recsegő csontok fotelében
Huss, huss: beh fürgén! – már nem is napok |
(füzértáncban, mint balettbeli lányok), |
hetek suhannak, őszök, tavaszok! |
Belengtek s máris – csak bámulok utánuk: |
|
oda megint egy – s még egy! – évtized! |
piruettezve, ahogy a kulissza |
|
Jól begyakorolt növendékek ők. |
Nem korosodnak. Bár fönt egy-egy arcán |
ott a ránc – lent a tánc: a láb-mutatvány |
|
Én meg – évszázad lengjen bár elébem – |
mi meg ülünk csak magunkban (merőben |
közönségképpen!) tapssal a tenyérben |
csontjaink reccsengető fotelében! |
|
|
Istentelen hideg
Szeles, naponként barbár-szelesebb |
a sík – a védőhegyek nélküli – vidék. |
Hirtelen tagadta meg az ég |
s árulta el. Öntött még parazsat |
tegnap a Nap. Még éjjel is – mint szikra s pörnye |
a csillagok. S ma dönt a földre onnan |
a Nincs ős-elve, a világűri fagy |
itt az élet-vállalta honban. |
Országszerzésre lopakodva |
szimatolnak a semmi-szagú hóba |
S lesz végzete ráméretett |
az emberfaj is harcosabb. |
Szemben azzal, mit jövője igér – |
|
Szavak fehér szakállbozótból
A vénség ellen pedig soha sehol |
nem lelt egyéb csitítószerre még |
faj, fajta, nemzet, lenti-fenti nép: |
|
Míg maga is nem fuldokol. |
Míg tudása mély bugyraiból |
|
Aztán, ha nem enyhül a kór: |
|
|
Volt tanárom az X.-i állomáson
Gondfeledtető mámor: agg- |
kori vigasz-korty ez a kis |
elme-tompulás: enyhe spicc |
esztendőnként jótékonyabb, |
Mit a világ! Mint borra részeg, |
szomjazom rá. Lépést ha vétek, |
Bár gödör mélyén heverészek – |
Hátat fordítva az egésznek! |
|
Tárgyalás alatt
Házam felett kendő-könnyű sirályok, |
|
vádat rikácsol, átkot károg: |
|
Nőlátogatók férfi súlyosoknál
Íme: a végleg vízszintesen élők. |
csak szisszentve és fintorral beszélők, |
míg ki nem mondják a legnehezebbet, |
|
A néphalandóság statisztikái a legkegyetlenebben |
inchangeable országhatárok. |
Vámvizsgálattal, faggatással, |
motozással minden nyílásban |
éber fehér köpenyek gyűrűjében. |
|
|
Nincs tisztább demokrácia |
mocskosítóbb rémuralomban. |
Szökevényt visszatoloncolnak; |
Visszakönyörgi magát a naponta |
|
Mindenre képes összeesküvés |
Fogadalmunk mégis: kitörni! |
Elmenekülni innen bármi áron. |
Szabadság vagy Halál! – igen |
itt – csak itt – szent lett a jelszó |
Vállalva minden veszélyt. |
|
|
a váró tekintetektől a teremajtó |
az a varázslatos pokolkapu, |
melyen Euridiké és Bereniké itt: – belép, |
összes nénjükkel és húgukkal. |
Korra való tekintet nélkül. |
Nem kiűző, de kimentő követekként, |
megannyi másvilági lényként |
jönnek a feleségek, az öreg mamák, |
emelt arcukon a hűségnek, a hitnek |
fényes fegyvereként megragyogtatott, |
|
|
Rögtönzés röntgenre várva
útján őrangyalom e rossz sci-fi regény. |
|
Somnolentia
Gyárduda, gőzsíp, mentőkocsi-fékje, ahogy |
(– igen! – fogaim közt) megcsikorog, a hajókürt a Dunáról, |
a mozdonyrobogás a hidon – az is én vagyok: |
rak már darabonként össze a Távol |
és a Közel – lift-zaj, valamiféle kofa-zsivaj – |
Zagyva beszéd vagy nekem, mennydörgés, elmebeteg |
szélvész, zivatar. Mily hanggal üzen az emberi faj |
munkája: arra vagyok fül. Test és vér veletek |
voltam s maradok: céltudatos – objektiv! – zörejek. |
Ablakon kivül és szemhéjon belül még |
egyforma derengés – mintha naponta újra születnék |
mind a neszekből, amik – testembe? – lelkembe hatolnak – |
Egy bőrbe – tömlőbe – szorít a tegnap, a holnap. |
Született rabszolga tehát. Így várom |
parancsát Jövő nevű zsarnokomnak, |
legyen erőm különné válnom, túl minden álmon |
valakivé e nem enyém világon. |
|
Relatív mozgás
Álltunk összezsúfolva, liftben. |
|
Kezelője nem volt velünk. |
Emelet jött s ment. Sűrű fülke-rács |
fényén-homályán leste – nem szemünk – |
|
ösztönünk, hátha épp a zuhanás |
|
Ember és tömeg
Lépdelek eseményeim előtt. |
Lépdelek eseményeim mögött. |
Nyomukban s mégis: merre hát? |
|
Nyugtalan reggel
Reggelizéshez is villanyt kell gyújtani! |
A század reggeledése mondhatni vele késik. |
várom az újságosnő csengetésit. |
|
Tud-e csak napi reményt nyújtani |
|
az emberfajnak: mint lehet |
(vagy nem lehet) viselni végig |
|
Küldeném vissza naponként pokolba |
a hány s hány kéztől szennyezett – |
|
tudósítást, melyekkel a világ |
|
fertőz már az ajtó résein át. |
Miközben viszontmosollyal köszöntve |
a kis asszonykát, így nézve át |
|
|
Hírek a horgon
Hírek, hírek, kik itt tolongtok, |
kerülgetitek máris fent a ház- |
tetőre tegnap szerelt TV-horgot, |
rádió-hálót, mi jót hoztok? |
Jót, újat végre! Mert hány s hány fogás |
vetett elénk a várt zsákmány helyett |
|
Rántva örvénybe népet, nemzetet. |
|
Teremtő fejlődés
A konyhai ebédlőben, ahol TV-készülékünk áll, |
másfél óráig fröcskölte a film az árnyat és a fényt, |
a dokumentum-sorozatnak az a filmje, melynek |
egyszerre én voltam a nézője s hőse, olyan mesebelien |
igazi hősi lény, aki minden túlélt, |
mint ma mondjuk: kísértetiesen. |
Szellemkép tehát, visszatért kísértet voltam – lehettem. |
Dermesztően és bohócként esetlen, |
miközben vacsoráztunk. Mialatt |
kenyérre kentem falatonként a vajat |
és egy-egy harapás között – |
szavazhattam, mint holmi zsüri-tag |
saját létemről, mely itt folyt, itt volt, noha rég elköltözött, |
vagyis nézhettem élő magamat, mint halottat. |
Egy pontot sem adtam földi valómnak. |
Vagyis ha kéziratpapírként kerül elém, mit egyre-másra |
a képernyő kínált aláírásra, |
a végítéleti papírkosárba. |
Bensőmben meg is tettem. De alig lett |
árnycselekvésem is tulajdonom: |
s ha mégis fölveszem? Kisímítgatom? |
húzok belőle, átirom, bele- |
Kerülgetett máris a leselgő |
a Bergson szerint életet is teremtő |
|
Bemutatók között
Végzi, elvégzi évszázadunk is úgy-ahogy |
mit napi s heti tennivalóul kapott |
és megy tovább. A látvány-munka piszkát |
– hogy fölmossák s eltakarítsák – |
azokra bízva, kiket rokkantul hagyott, |
őrzendő zsinórpadlást és kulisszát. |
Költők – egyben jós-hivatalnokok – |
őgyelegve az utcai tömegben |
fakadnak néha-néha szóra, |
némi szimatolástól ihletetten, |
új díszbe vonva szín- és kín-padot. |
Sürget az idő új bemutatóra. |
|
Televízió
S míveli a gép a maga csodáját. |
Állunk a falnál a budai házban |
s közben köröttünk Chilében zörögnek |
az utcán, hullákon is át, a tankok. |
Ötlépésnyire tőlem fiatal |
vas-sisakos, géppisztolyt szögező |
őrök kettős sora közt követi |
a koporsót a ritkás gyászmenet, mely |
megtiszteli még utolszor a költőt. |
Befut elénk forgatva készülékét |
egy-egy merész s ügyes film-operatőr |
(a new-yorki világlapoktól), így |
kar-közelről látjuk az özvegy arcát, |
s fülünk mellett dördül föl hirtelen |
az internacionálé, s előttünk |
vonulnak, akik éneklik, akik |
nyilván jól tudták, hogy innen azonnal |
börtönbe viszi őket az a sorfal. |
A meg-megdöccenő kocsi után |
és a mi kávé-kortyaink között |
így sorjáznak el a zilált-szilárd |
arcok időn és téren át a mindig |
szívdermesztően ünnepélyes |
|
Ad gloriam vascorum
Hazáink – határai! Akár a túlért sajtok kérge –: ez itt |
szűkre szikkadva, amaz ott meg cseppfolyósra nyúlva: penészlenek. |
De ki nem észleli helyükön a gyümölcshéjszerű új képződményeket? |
Gyülekezünk és futkosunk, idegeinkben bizsereg, |
hogy egybeálljunk, kísérleti nyulak, egerek. |
Magyarázzam meg, milyen elemi vágynak |
köz-megszállottjaként forrnak össze vasárnap |
a labdarúgópályák lelátóin százféleképp is heterogén tömegek? |
|
Hány hazafitársamra emlékszem, noha csak szemük villogott elő |
fekete álarcuk alól, és szavukból se volt más közérthető, mint |
„uff”, meg „ájáj!” meg „porca madonna!” odalent |
a bánya-homályban – Lotharingiában. |
|
Az ötfelé osztott cigarettacsikk éppen |
ilyen honalapító élmény a siti előterében. |
Ütközőn, lépcsőn jegynélküli közös lógás. Van úgy, hogy órák alatt |
anyaméh gyanánt szül sorozatban rejtélyes jogú állampolgárokat – |
És mind az együtt kiállt fenyegettetés, miközben minden menedék: |
|
Ki nincs veletek vajon, Európa legrégibb népe, |
őshonos a jégkorszak előttről s azóta is úgy hontalan, hogy |
rólatok vehetünk mintát, határok nélkül is szikla-szilárd |
hazájú euzkáldinák: Euzkádi zömök fiai, baszkok! |
|
Erőt meríthet arra ekképp valamennyi nép, amely szétszóratott, |
hitet arra, hogy tartsa magát. |
Mert összefűz, ami megűz: pünkösdi lángként szívekbe osztja szét: |
menti örök életre veled is azt az egy hazát, melyet valóvá: |
okozattá most gyúr lélekbeli ok. |
|
Összeterel, mi szerte ver! A kilököttek |
|
lettek, de hányszor hódoltatói |
|
tengerentúlibb szűzi mezőknek, |
|
állatok, zsarnokok győztes kioktatói. |
|
Csontot mar a métely már. Lerázta magáról ez a földrész |
minden században szenteltvíz-habarcsú, népkülönítő |
kőfalait – rakjon bár még magasabb csúcsokat a gőg meg a félsz: |
futkos a mélyben örök-eleven víz – morgása ki tudja |
mit magyaráz? Mily soha nem volt jégtábla-kavargást? |
|
Árvízvédelem – ismer-e vámvonalat? Van-e |
mezsgye s mögötte más-másféle belügy, ha |
indul az ár, egyaránt nagyra, kicsinyre, |
zöldár, télvégi haraggal – |
S ez a remény. A közös gond. |
|
Első példa reményre
Bőgték a vitát – a napfényét és az éjét – |
a jobbról és balról lánggal nyelvelő |
máglyák: az Inkvizicióké. Majd |
a távolabbról, de tüzetesebben |
pörölő ágyúikkal a vallásháborúk. Majd |
még ész-szerűbben a szó-röppentyűk Róma s Wittemberg között. |
– van fejlődés, Európa új lakói! – oktatott |
még szelídebb, agyrahatóbb érveléssel is hatékonyan |
a Historia Magister. Sisteregve, |
no de csak betör idegeinknek belügyeibe |
a bőrszín, a faj, az anyanyelv |
Hegel-jósolta vasút-sínein |
sorrendben érkező, a győztes |
emancipáció! A Holnap – így igaz – |
szövetségesünk, erőtartalékunk. |
|
Második példa reményre
Monsieur Pierre Curie, azaz helyes sorrend szerint |
Madame Curie – pani Maria Sklodowska – |
egy udvarvégi, átfűthetetlen, |
rosszul világítható cabane-ban, deszka-sufniban |
hívta közénk s domesztikálta |
megváltására rendelt ős Fényt és Erőt. – Eszerint |
vállaljuk teendőnket a zugokban, |
a gyertyafénybe emelt kémcsövek-kívánta |
kitartást, a téglák darabonkénti |
meggyúrását, kiégetését, kivárva |
– szó nélkül, hogy megérdemelték – |
hány s hány nagy porrázuhanást. Kezünkben, |
kesztyűtlen, napszámos-kezünkben: |
hogy rakható újjá a Ház a földön, |
sőt tán Bábelnak, a Dacnak, |
mégis megépítendő tornya. |
|
Mindez afféle szöllősgazdai örökhagyás, |
szétosztva gondosan csákányt, ásót, kapát, |
a sors-szomszédságból visszhangozva és küldve tovább: |
a szót, ki hogyan emberelje meg magát. |
|
|
|
Vendéglátás
Söpört – de konyhalányhadként – még egy vihar. |
|
rongy, por, papír, avar – |
|
|
Terít a rétre óriás fehér |
|
|
S már jönnek is a madarak, |
varjak, verebek. „Mag! Mag!” Tartogat |
|
a gyom is annyit, ami még |
|
Munka-ebéd! Van vita persze, szapora |
|
S ha feléjük hessenthetnék? |
|
|
Kézen-közön
Játék, de mégse játszás – |
bomba birtoklásért vitáznak |
úgy, hogy máris csatáznak. |
|
Sámán
Sámán lett, ahányszor kihívták |
a gödörből, hol mezítláb gyúrt agyagot. |
Zsakett, nyakkendő, frizura, és máris ott, |
a bűvölendők közt dobálta tagjait. |
Harsogott kilométerekre hajnalig |
az őrjöngő üvöltözés, amit |
|
Szerencséje volt: konkurrensei |
(már a lélekgyúrásban): a papok, bírák, |
meg se látták: úgy elnéztek fölötte, |
jövőbe – multba, poklokba – egekbe – |
Mihelyt a varázslópálcát letette, |
mászott is vissza az agyaggödörbe |
a darab döggel, mit vetettek neki. |
|
|
Hajófenék
a szomszéd bérházból az üzemi rádió, |
mint öngyilkos ütőere a vért, |
a történelmi korszakot, amely miénk |
s épp úgy el nem állítható – |
Fekve fogadom rabszolgahajó-fenék – |
sötét szobám és sorsom foglyaként: |
vigaszként eltűnt levegődet, Szabadság! |
|
Vihetnek, hova akarták, s akarják –: |
|
Enyém a holnap, a jogos Vád, |
a végső harc s a még végsőbb okosság? |
okádd ki, tenger-emberiség |
(szembesülésül bár) az ég |
követét… És bízd rám a dolgát! |
|
Kezesítés
A tengerpartok tüskéseit (ahogy mások a sztyeppék vadállományát) |
megkezesítették ezek itt. A kerti fák |
holnap beszélni fognak, úgy nyujtják itt gyümölcsüket |
mind édesebben: évszázados, évmilliós |
domesztikálás – házhoz-szoktatás – után. |
|
Tartomány-hosszat márvány bástyasort |
nyaldos a sós víz. Bégető – csillagtábornyi – birkanyelvvel |
nyalja a jövőt itt a tenger. Maga a történelem |
sündörög alant, csóvál farkat, kér emberi etetést. |
Gazdaként járok magam is a várfalon. |
|
Tengertelen nép fia – távolság ura mégis: beszállok |
mértanba, csillagászatba: végtelenbe: magam is |
határt szabok – leckét a szörnynek, ha nem egyébbel: |
nyugodt léptemmel – mint a szörnyek, akik |
csillagtereken túlról lesnek ránk – ők tudják, miért: |
|
harapni készen. Hátráljak vajon vissza tán |
vadkorszakom omlatag barlangjaiba? Valami |
dühödt jövő vicsorog – onnan még! – a puszta |
jelenlétemmel, amely épp azért kemény, mert |
tudom, mint mindahányan, hogy Vég és Végzet: egy; s a kegyelem: az is kezünkben. |
|
|
Épület
Térnek házamba sokan melegedni |
úgy is, hogy – hol a házam? |
Persze hogy ők rakják szivósan. |
Időtlenül, így kalákában. |
|
Jó ürügy
|
Jó ürügy: ha én már nem is, |
|
mások még azon vannak: éljek. |
|
„Ki beszél, ha nem te a Népnek?” |
|
gazdát cserél – tágul – az Érdek? |
|
(Mit úgy is hívnak: Nemezis?) |
Hátrálnék, mert hisz hova visz |
|
engem is ez a nem enyém, ez |
|
rámtukmált, kéthangúan sem hamis |
|
Egyenest
lám nem ott kellett megvívnod, hol akartad. |
|
Ott csak a visszavonulás. |
Nem is, ahogy Kutuzov remekelte. |
Az ellenhad sem érdekes már – |
|
Számolnod azzal kell, vajon |
küld-e utánpótlást a hátvidék. |
|
országtalanul bár a terepet, |
|
|
Teljhatalom
Én ne tudnám, mi a teljhatalom? |
korú igásgebénken faluvég |
hittel-gőggel, modern világ: |
|
Én tudom, mi a büszkeség, |
|
|
Sziszifusz koldús-éneke
Átjött karizmomba, át az esti orkán |
gyötört, de rangot is adott: lám |
|
Feszült így bennem épp úgy ős-erőstül |
harc folyt, de úgy is, mintha összezördül |
|
Ízleltem azt is, miért volt az angyal |
Igen, a Teremtés – az Úr – lett (az ős-haddal) |
|
|
És ízlelhettem azt is, azt a legerősebb |
|
viadalt, a „sziszifuszi”-t – |
Igen, maga a „Világszellem” – ő lett |
|
Irígy ma is. Mert „ez az ő háza!” S ekként |
|
„egy szót se!” Vagy szánkba tipor. |
Tiport, rugott el engem, csahos ebként |
|
Jött persze az a Csillag! – Fujta égre hála- |
átlépve rajtam, útfél sarába félre vágva |
|
|
|
[Nem szerettem…]
Nem szerettem – hogy szerethettem |
|
volna vajon? – ha elevenben |
|
sose láttam: az Igazságtok? |
|
Hanem csak árnyékként! De fennen |
|
tündöklően és egyre szebben |
még többet kellett keseregnem, |
|
S ha Isten hagyta ezt örökbe, |
|
jobb is, ha már be sem bocsáttok |
|
De üljek csak megtöpörödve |
|
[Két egysoros téglafalat…]
Két egysoros téglafalat húzatott feleségem a régi családi ház padlásterében, s
bár télen fagy harap, s a nyár hevében izzaszt az ing is – itt kapok szabad helyet s időt is és
elpillantást Pest és a Duna fölött, sőt lám, tovább, szelíd szellemszemmel a székely végekig.
Bérházi „függő folyosók” módjára fut e menedékhely előtt a tizenöt lépésnyi
gyalogút, széles – mondjuk rá, hogy erkély, melyen esténként föl-alá járva kiszellőztetem
magamat, száműzött fejedelem.
…hajdani megtűrt bolondok tépelődéseivel járva le-fel, szellőztetem a napi
gondot, szellőztetek hány napi és hány kéretlenül rám hárult ezredévi gondot.
|
Némulás felé
Unom: hát megadnám magam. |
Ide, oda. Ennek, annak. Halálnak, |
ha nem is neki még: az elmúlásnak. |
Álomban főleg: fájdalomtalan! |
|
S ez máris álom. Ami él, csak úgy |
él hangtalan, mint távolból a tárgyak. |
Velem s mégis nélkülem. Járnak, állnak. |
Chirico-szerű a város, az út. |
|
Messze tehát? Én – tudnék még beszélni. |
De már minek? Megtudván, mi ez: élni. |
|
|
Vezérek, győzelem
Catalaunum és Verdun és minden csatatér |
csak részleg abból, hol már hulla, hulla, hulla, |
hulla terül, szétszórva, megtolulva, |
végtelenül, meddig szem s képzelet elér. |
Jobbról – már némán – az ellenhad. Ott |
balról – épp oly némán – az, amely támadott. |
Közbül a győztes. Te. Én. A vezér: |
aki túlélte. S ma – holnap is – él. |
|
Elefánttemető
Ide gyűlnek, akik egymáshoz |
dőlve állnak; ha még megállnak! |
Ilyen utolsó társulást hoz |
a halálra kész ember, állat, |
nép, nemzet, mert hogy helyt is állnak! |
Nem holtaké e temető még; |
sőt rogyadozva is topognak: |
jöjjön mielőbb az a Holnap, |
az a nagyszerű, az a hős Vég, |
melyről a váteszek daloltak! – |
|
– néha fölnyúl harsona-formán |
szózat-zengeni egy-egy ormány, |
de már csak olyasmit recseg |
– különállását igazolván – |
öngúnytól s könnytől berekedt |
hangon, mint e – s hány! – hite fogytán |
|
|
Törmelékről törmelékre
Megkezesült nyájként követ, |
kivel csak volt egykor közöm; |
gyerek, felnőtt, ember és állat, |
sőt gyökeres fák szalutálva. |
forr körül, bégetnek, döfölnek, |
követelnek tovább s továbbat, |
friss itatókat, legelőket. |
|
Szólítgat bűzlőn e vak világból, |
mint vadóc hízóját az ólból, |
szemközt tengerit csörgetve (de hátul |
kést rejtve) engem is a Gazda. |
Mered a lélek szikla-dacba. |
Hallom, hogy harsog hajnali sikolytól |
a szabad odatúl; ha ki-kitárul. |
|
Mi is a zsákmány? Az, mikor |
ezüst hálója egyet-egyet rezdül? |
|
A méter vastag hóbunda alatt |
nem hagyott a tücsöknek egy szabad |
|
Gondold meg – lelked vigaszára –, |
mert minden okkal, gonddal lett bezárva. |
|
|
szám szerint negyven szénaboglya |
elballag köztük fényével a hold. |
|
Ráérünk. Ám jó, ha ehhez is, |
|
e nem embernek szánt sok csendhez is |
Mit idézgetnek? Szépapákat? |
|
Álmaim dolga: lejárni belém |
|
angyalként Jákob-i létrán. |
De ez az álom ma énbelőlem indul föl kemény |
Hajnal volt, még csak pille-lármák |
|
riasztották hadamat, mellyel |
|
igazamért majd küzdenem kell |
|
– s föladnom szebb honom határát. |
|
Ha emelt fővel távozol vagy |
|
így is, úgy is példa leszel |
|
a „Vége”-függöny legörög. |
|
|
Töredékről töredékre
váltva kezd kártyázni az ablak. |
Nincs társad ügyelni a Földre. |
tévedt utolsó légy: magad vagy |
|
mert nincs már külön közölnivalóm. |
|
metropolisz-útrendszerében |
|
Hajladozz, hajladozz, riszálj, |
|
A szellő itt is rádtalál – |
|
|
kávégép, telefon, család, |
|
Dagad megint a hold. S a gőgöm. |
|
Csapot csavarok: „jelen!” így a víz, |
gombot nyomok, ugrik a szolga villany: |
megbízhatok – sorstársainkban? |
Ti valljátok legigazibban: |
|
– mely volt volna itélkezés – |
a Nap alatt is az a kevés |
Gúnnyal s hálával hajtom meg magam. |
Siralomházban bort, csókot, de kéz- |
|
A szerelem a legkiáltóbb, |
van égi át-megsemmisülés: |
|
Igen: a patriota eredendőbben: mégis – matriota? A mi magyar „honleány”
szavunk nyelvújítási férfi-bók, a reformkor egyenlősítési buzgalmából. Van bárhol grammatika,
amely a patriota szót simán nőneművé teheti?
|
kő – „márvány” – és rajtuk a por: |
régész! annál több a nyom és adat: |
lehetett volna, volt is tán szobor! |
|
Személyként én elfeledhettem, |
el is feledtem, hogy kivántalak. |
a fertőzés: a góc tovább dagad. |
S úgy lesz: örökké élsz az én szivemben! |
|
Hiányoznánk zsarnokaiknak. |
Ez a legtartósabb hám rajtunk. |
A cella megkivánja a rabot. |
|
Szitkok, sziszegtető kínok |
közt is kész dolgozni a művész. |
Míg azt nem érzi: maga is kész: |
kikészült: nem furdalja a titok: |
A „mű” él. A táp- s mellék-anyagot |
|
vádját: ha így megy csak naponta: |
hogy amennyit arcodba vág, |
szégyelld s öld meg magadat. |
|
És lett az is, hogy rettenet |
óhajtása volt a – szorongás; |
mely azért gyötör lelkeket, |
hogy megtudják, mi a feloldás – |
|
|
Tördelékről tördelékre
Így tán még gazda lehetek: |
|
Mit lapozok föl ma leginkább |
|
a „Johannak megtett” Aranynak |
|
díszkötetében? Az unalmak |
|
perceiben rótt irka-firkát, |
tudósülések papírgalacsinját. |
Ahogy a fémjelzett halhatatlanok |
|
közül ő idáig kacsint: ládd |
|
Éveim erdejében, most, hogy már vissza-út |
|
A „modern” költészet kudarcba fúlt. |
A most-ról is mélyebbet mond a múlt:
|
legmeglepőbbet: dalolni valóbbat – |
csak húszévesen nem romlik a holnap. |
|
Itt a keresett kulcs. Hát mielőbb |
a zárba! Versek nyitják a jövőt: |
rögzítik, tartják láncon az időt, |
az apa-ölőt, az emberevőt. |
|
A szénpor, a hamu, a koksz-salak, |
lett a kovácsház és a gépház |
|
között sarat-fojtó anyag: |
út lett; rajta én is, a csizmás |
|
Őrült órák sziszegnek még utánam |
gunárcsapat dühével. De pohárban |
már a jégkocka s a kisüsti. |
Ürül – de a szívből nem ürül ki |
Le-föl: őrszemként várfalon |
kibirni – még hány századig? – |
hogy halandó, így ostromoltatom. |
|
(mit bánom: „magyartalanul”) |
– Mennyi tömérdek; rengeteg. |
|
A csuparánc arcok mögött, mint… Meleg |
tűzhelyek? Fűtenek és fénylenek. |
Mint… mint azok a még sárból-vert tűzhelyek: |
„sporheltek”! súgja az emlékezet, „melek” |
lángjánál babot is szemeltetek… |
|
Arcmásomat újságban bármikor |
|
látták, hol bolsevista, hol |
|
eg-zisz-ten-ci-a-lis-ta gyanánt, |
konyháiban az anyámkorú nők |
azt mondták s üzenték is, amíg volt kitől: |
|
nem változtál azóta sem, Gyulánk! |
|
vágta után: Muhi, Mohács, |
búcsunk a föladott Szolnoknak! No kár |
Aztán a szónoklatok lángelmék sírjainál – |
Aztán a föl-, a be-, az át-, a kiírás, |
aztán a Gyula bácsi, Flóra néni! |
|
|
Hűlt helyemen
Szitál szorgalmasan agyam. |
Azt tartja meg csak, ami van? |
Így – mert mi a lételem? – |
Így – én se kellek már nekem. |
|
Ha nincs más
Hámlik, repedez – meddig méláz, |
hogy ledőljön-e ez a vén ház, |
vagy várja: jöhet még javítás? |
Ahogy a nagybeteg legyint, |
Nincs biztatója; én tekintek |
csak néha rá: semmi se mindegy… |
|
|
Mi marad végül?
Mi marad végül, milyen szervem, |
agyamon kívül, hol még úr vagyok, |
hogy kín közt is ne helyeseljem, |
mit hoznak rám a holnapok? |
Minden tagom sír. De bűntársam, |
cinkosom itt a koponyámban |
az elítélt, a csak „fáj-fáj” élet |
gyógyszerét, a fegyvert, a mérget – |
|
Velünk s már nélkülünk
Mindent elláttam. Nemcsak a házat söpörtem körül, pihegve ettől is. |
Nyugodtan hagyhatom magunkat épp úgy az éj gondjaira. |
Afféle csónak is lehetne ez az ágy, |
szolgáló-símította lepedőjével, vánkosával. |
Jön az áldott perc: folyik velünk s mégis bámulatosan nélkülünk az év. |
Megnyugtató, hogy mint fölöttünk, annyi alattunk is a csillag. |
Mi meg lám uszadékfák! A honnan s hova közt s mégsem magunkban. |
Hát egybehangolható – hullámoztatható – harc és szenvedés! |
|
Lehet győzelem is – személytelen: |
tárgytalan utóörömmel! Mert hány „vad” küzdelem |
fordulóiban – ki is volt szemközt velünk? |
S a legbarbárabb terepen, a szerelem |
kanyarjaiban, árvizeiben – mikor is? hol is? kikkel is? – szelíden |
egybevigasztalódnak, egy célba |
arcok és testek, mint hab hab után, |
valami örök állandóság – ha érthető így – folyamán! |
|
|
Szeretlek
„Szeretlek, kedvesem,
szeretlek tégedet” –
|
hogy – enyém vagy tied? – |
|
Őslakók
Harmincnyolc éve ugyanaz a ház |
A postások, a meghitt ismerősök |
jogán ajtónyitást se várva |
járnak be és ki benne már a |
telek, tavaszok, nyarak, őszök. |
|
Az Ünnepek, az Események! |
Úgy ismernek, semmibe vesznek |
bennünket. Ezt-azt, mert serények, |
mit itt feledtek, megkeresnek, |
váratlanul szélesre tárják |
az ablak lazán csukott szárnyát. |
Ők vannak itthon. Hallani |
vélem a halk szót, nekünk szánták. |
Hogy rakjuk őket végre ki? |
Lelje meg kiki a hazáját. |
|
|
Bíztattál
havasok fényes csúcsai felettem. |
termékeny tarka lapályok alattam. |
|
szájgörbületeivel a folyó. |
|
és átadtál egy gyermeket, |
egy kulcsot, becsukni a multat, |
egy kulcsot, kinyitni a jövendőt. |
|
te koronáztál meg naponta |
eleve győztesnek, s hadam |
te mentettél meg, szigetedbe. |
|
te mentettél meg estelente. |
|
|
[Hogy végzem? nem tudom…]
Hogy végzem? Nem tudom. Akárhogy: |
a búcsú szavát már tudom: |
és minden lépésed legyen áldott |
s bűnt is bűntudatlan ítélj – |
|
Függelék1
Kötetben meg nem jelent versek
Az idegen1
Joszip, ő szerb fogoly itt a tanyán, |
érthetően akkor nyílik meg csupán, |
ha eszik; úgy eszik, mint mink eszünk. |
|
Eszik, nevet, hogy ő is tudja ezt, |
mind ember, aki eszi a levest. |
S mi vele eszünk, ez a válaszunk. |
|
Örvend, bólong, úgy eszik, úgy örül, |
beszélné: csak egy a sok közül –, |
mint a miénk –, s attól oly ritka-szép! |
|
|
El ne essél, testvér1
Csüggedéssel, mély fájással, tán lankadó akarással, |
Sebzett szívvel, beteg fájón e kietlen rideg tájon |
|
Sok-sok vidék már mögöttünk, nagy ideje, hogy mi jövünk, |
És talán most a viharban karod nem lesz a karomban |
S támaszt tul lankadt fejünk |
|
Hajunkat a szél cibálja, arcunkat az eső vágja, |
De az erőnk ne apadjon, nagy hívésünk el ne hagyjon |
S meg-megroggyan bár a lábunk, de mi a jövőbe látunk, |
S bús utunknak vége előtt |
|
Népszava, 1920. december 22. |
|
Világosság
Óceánokra kelt hajók szíve a delejtű, |
Észak s Dél vonzásában hangtalan mind össze dobban. |
|
Az ütő kalapácsokat jajdulva csattantja |
|
vissza az acél, s a halottaknak sem |
|
tömheti senki be a száját. |
Szemeim kínnal ássák föl az éjjelt, |
sziporkázón csavarodva, mint a fúró |
siklik sugaruk át a vason. |
|
Ó, de mágnestelen, pólusra vert szi- |
|
veink nem keringhetnek soha, mint |
A víz széjjelfeszíti a sziklát, |
mert állhatatos függéseknek rendjén |
ütközve és ütve erjed a teljesedés, |
rejtett erők bomlásán mindenütt. |
Az Igaz áll. Forgó szférák mögött merev. |
Hajt ím, lefojtottat, tiszta lázadásra, halálba ha kell! |
Hitem élesre kihidegült törvény. |
Visszfénynél nem több. Mit az éjjel fölrak, |
zengő csákányoktól reggelre bedől. |
|
Éjjelben győzni1
Testében égtek tündöklő golyók |
És rávilágítottak szivére, amely |
Mint holdudvarban a hold, a kínok gyűrűjében |
Oroszország fölött remegve foszforeszkált. |
|
Most üstökösség gyulladt, |
Most üstökösség gyulladt, |
véres mutatónyíl |
|
Látja a föld és ráemeli arcát, |
Ő, néz reánk: az elszámolások ideje ez.
|
|
|
– Saint-Denisben tegnap a gyászinduló |
Áthúzott mindnyájunk szivén, mint sulyos sötét szallag |
|
Kőszobrának nehéz pillantása. |
|
Esőben álltunk, az emlékek mind a szemekbe fagytak |
Keresték sokan azt amit elvesztettek, sírtak |
Az elszálló üzenetek meglebbentették a zászlókat. |
|
Az ő neve már egy szál a fonálban |
Mely egy sorra fűz bennünket mindvégig, szétszórt gyöngyöket |
|
megtorpant a Kreml, Moszkva harangjai |
Hol a száműzött külvárosokban miknek az utcája rohadó koporsó |
A bánat és a köd ingó árkaiban megszólaltak a házak, |
szavaikban megcsörrent a lánc és az eltörött edény: |
|
Sulyos gyümölcsként érnek sziveink már a tűrésben, Oroszország, |
Ma ez a szomorúság kigyújtja az elkeseredést és a |
|
bosszút, mely szétömlik, mint a lámpa |
mikor villan meg már szuronyaid hegyén az a Hajnal? |
|
Az égen föltűnik Lenin sápadt arca. Éjjelben győzni. |
Előre, vörös hadsereg, föl, föl, tipord le a vétkek vetéseit |
Mint szikrák hullanak szerte a harangszóban az ő szavai: |
„…háborúságot az igazságért |
Minden hatalmat a Szovjeteknek…!” |
|
De mi látjuk egyre tejüveg homlokát, |
Melyen átizzik a bizonyosság hite és a jóság. |
|
Aki ismeri a törvényt, nyugodtan megy, biztosan a fény felé a sötétben, |
Kegyetlenül küzd az akadályokkal, harcol, hirdet és halad az úton |
Mely legvégén a csillagokba hajlik |
|
|
Atmoszféra
A levegő üvegburka alatt élünk, ő alakít minket, mint halakat
a víz. A levegőt mindnyájan beszívjuk, ez az egyetlen megmaradt közös tó, hol
szavaink fürödnek. Lelkünk fuldoklik benne. A szenvedők jajai bemocskolják
a levegőt. A káromkodás fölszáll, mint a füst, korom lesz belőle, szemeinkbe
hull. Sírsz. Gesztusaink, mint megriadt légcsavarok kékre zavarják a levegőt.
Nem látni most már keresztül rajta. Azt mondják, mögötte terül el az ég. |
Az eső egyre zuhog, de soha sem mossa tisztára a levegőt, mert mi belelélegzünk
folyton. Éjjel azonban, mikor legalább nem beszél az ember, leülepszik a szenny, arcainkra fagy
– álom – s a fák fejüket gyakran már a csillagokba mártják.
Vannak szüzek, kik az ég sugarában állnak tisztán, s a hold
homályos üvegén keresztül szemükbe átragyog a fény. Így ha csukott a
szemed, azt hiszem, kinyitásakor biztosan galamb repülne ki belőle,
mutatónyílként a napforrás felé.
|
Napjaim a dél tengelye körül, mint ólomkorongok forognak. Tengelybe
szórt homok – a szenvedés és a várakozás órái – lassítják a forgást.
Este mellettem fekszel, mint egy moszat, s vágyaink
szomorúságból fakadt buboréka fölszáll a tóból, szintén a csillagok felé.
Ez a titka istennek, gyötörtetésünknek, szerelmemnek és a
fogantatásnak.
|
Ma, Wien, 1924. IX. évf. 5. szám, ápr. 15. |
|
Halott
égre forduló szemeiben lassan |
mondták egyesek sötét kutakba fult |
mások másokat is beszéltek róla |
az égen látták lassan gyalogolni |
szenvedő tehenem álma csábitotta volna el |
fagyos szelek zátonyain hevert |
szivében a csirázó golyó – |
foszló szavak fátylán szürődtek át |
hangjában ez a hajnali eső és zokogó szivem |
365 Aktivista folyóirat. Különszám. 1925. június 15. |
|
Értünk elhulló proletár halottak
A forradalmak munkás-áldozatainak emlékére
vagy csak sziveinkből hullatta levelét a megpörkölt remény |
mikor elvesztett ütközetek után |
|
Csöppenként hulltak szájából a napok, |
pirosan amiket élhetett volna még, |
És milliárdok micsoda folyama tört meg benne! |
|
Ismerted őt te is, bár arcát elkeverte |
akkor már hajnalok ködje, a füst, a zaj, a nyomor. |
|
A korom alagútjaiból jött, gyárkapuk alól, |
s mikor már épp kiért volna a fényre |
szájában csattant egy acéldarab. |
|
Két alvadt szeme két fölnemváltott pénzdarab |
csodálkozva látott a napon át. |
|
Por szállt fölöttünk, rossz jóslat, mint egy átok, |
füst szállt mögöttünk, két gépfegyver a dombról, |
de ő megfagyva hevert már csak az árok |
karjaiban, mint egy álomban. |
|
Évek úsztak el azóta így az álomban! |
vonatok, menhelyek, éjek sodrain át |
s talán ép az ő asszonyát |
|
halott szájából megrágatlan hullt ki a kenyér! |
Mindnyájunk testvére volt, |
mindnyájunk sorsának hordozója, |
ki helyettünk akkor arcraborult. |
|
Megállt, hátra fordult, hirtelen leült, meghalt: |
ó egyre hulló proletár halottak |
ó értünk előre lefizetett váltság, |
vajon a mi életünk mennyivel ér ma többet, |
mint az övék, mit golyó és kötél szakított meg, |
szívemet fojtja ez az adósság, |
mit gyáván egyre halasztunk fizetni. |
|
ÚJ ELŐRE, New York, 1926. jan. 31. |
|
Száműzetésem első keserű éneke
Vándor kit útszélre terített egy fáradt nehéz illatú dal |
mely az estből hullt szivedbe |
erősen tartsd melleden a mentőöv koszorúját |
sós hab mossa a fedélzetünk zokogás |
|
e rohanó alkony jégzajlása alatt jól fogd a korlátot |
vak vihar tépi arcod naptárának leveleit |
álmaid horgonya micsoda tetemeket szed föl |
álmosan legelnek, mint az akasztottak s halkan |
lassú dalba fognak gyermekkorod hangján – |
|
a köd hajában a füst hajában |
cerebrális ködök gyors bokrai között |
míly vidékre veri vitorlád még a szél |
|
mikor a tigris gyémántfoggal lép a homokon |
s a pálmafa erében megpattan a síró hegedühúr – |
|
mid hiányzott még, hogy akkor továbbmentél |
|
sivatag ez, tenger vagy emlékezet? |
|
szelek selymeiből mezők hullámáról |
selymes hajnalokból útszélre terített |
egy csillag fénye – egy szín – egy hördülés – egy dal |
a dzsungel nádjai közt fekszem öledbe fojtott arccal |
fülemben a kígyó hideg mellemben izzad félkézzel |
takarja homlokát a hold és rohan rohan a sóvá |
|
Dokumentum, 1926. XII. 1. sz. |
|
Sub specie aeternitatis
I. A türelmetlen költő vallomása
„A force de changer continument
de peau nous voilà plus
nus qu’un air musical plus sen-
sibles que l’air des champs de
neige.”
I. I. de l’Académie Française
|
Hittagadók hitének is tagadója, elsősorban mindig önmagammal elégedetlen,
egyedüli reményem, hogy lázas kétségbeeséssel szított türelmetlenségem, amely
mindenben, minél gyorsabban a legszélső szélsőségre dob, egy nap elvisz majd a legvégső
fokra, honnan lezuhanván, ha nem is a megfoghatatlan fény völgyeibe zuhanok, de utolsó
lépésem előtt sajnálkozás nélkül tekinthetek vissza, nem lesz semmi veszteni valóm. Ez
a legvégső határ, legmerészebb szirt, a tiszta abszurdum felénk eső partja lesz számomra
az indulás kikötője. Csak azok látják utamat, kiknek semmi veszteni valójuk.
Nincsen semmi veszteni valóm. Szép szó, szertelenség, egykedvűen dobom el használt
eszközeim, sodorjon saját súlyom.
(A fegyvercső irányát ismerve, te varázsvessző lehetsz csak, ideges ujjaim
között táncoló töltőtoll, a forráskereső csodálatos botja. Hogy íme van még kedvem és
erőm magam elé diktálni ezeket az úgy megunt szavakat, csak a remény visz rá, hogy
véletlenül ajkamra téved a bűvös ige is, aminek hallatára megbillensz s ott fúródsz a
közönyös földbe, ahol életem eddig hiába kutatott titka pihen.
Semmi rejtegetni valóm: kezemben a toll, de fogalmam sincs, mit fogok
a következő sorban írni. Mesterségbeli literátorok bizonyos megvetéssel szólnak azokról
az írókról, akik történetük elején még nem tudják, mit is fognak hősükkel csinálni.
Leteszek arról, hogy épp ily megvetéssel válaszoljak erre a piaci ócsárkodásra. Mit tudom
én, mit fogok önmagammal is cselekedni! Büszke vagyok szabadságomra, mely eddig is
már három javításnélküli oldalt eredményezett. Büszke vagyok szabadságomra, a kötetlen
szavakra, szivem független iránytűjére, Kolumbus kedvére.)
|
II. A költő nem énekel az esőről. esőt csinál
Micsoda dél is ez! A napsugarak a mezőbe vert hatalmas kések. Minden
penge ragyog és csattogtatja a szörnyű álombeli fényt. A pengéken keskeny csíkban
tekerődzik a vér. Megölt barátaim vére ez, ezek az óvatos pondrók. Földre érnek,
szétmásznak a magas növények között, fölemelkednek, fejüket csámcsogva a nap felé
fordítják, szabad alkotás könyörtelen teremtményei.
Vigyázz! Vigyázz! A kések útvesztőjében egy fiatal lány tart felém. Nem
tudja, istenem, nem tudja, milyen veszélyben forog? Kiáltanék, de szörnyű kínok közt reccsennek ki fogaim. Forróság önt el a borzalmas gyönyörtől.
Fölugranék, de körmeim meszes falon kaparnak, mögöttem az üveglapon palavessző
csikorog. Pohár csattan a hajnali tükörben. Valaki szíven lőtte magát? Távolról
ágyúdörgés. Már a várost ostromolják? Hát ime, mégis, mégis… A lány, M. Ch. de L.,
kezével angol nyelvkönyvet tart maga elé. Tiszta hangon énekel.
…olyan vagyok, mint a csillagos ég
olyan vagyok, mint a zengedelem…
Az ének vihart ver föl. A kések sziszegni kezdenek, a nap elborul, az ének
ronggyá foszlik. Ökörnyál csillog szerteszét a mezőn.
A lány makacs, tovább énekel, ez az oka, hogy rohamosan leszáll az est,
rögtön vaksötét lesz. Én a város szélén, az erkélyen állok, Somogyváron, a Bezerédy
uccában, valami gyilkosság miatt zártak ide. Lónyerítést hallok. „Holnap lesz a
mennybemenetel!” kiáltja valaki. A lány eltűnik a sötétben, fölitták a férgek, akik most
szabadon tekerődznek a kertben, a kavicsos járdán, a kanyargó országutakon. Egyedül
vagyok, teljesen egyedül, a völgyet elöntötte a kocsonyás vér, csak a szemben lévő
dombon fénylik még a bordeaux-i kikötő hét világítótornya.
Semmi sem segít. Hallom a lépcsőn a fegyveresek lépteit, ismét elvesztem,
nem menekülhetek, magam akartam sorsomat. Miért akartam?
(Balkezem remegésén érzem, hogy ver a szivem. Miért akartam? Nem
játék ez. Jóslat?)
|
III. Ember tervez és újabb vallomás
Elérkeztünk, barátaim, kerülő és veszélyes utakon, de elérkeztünk oda, hol az
ember tervez és végez. Az erősebbek kedvéért mégegyszer: oda, hol egyedül vagyunk, hol
minden a miénk, sorsunk összes győzelmei és gyötrelmei, a felemelkedés és a zuhanás.
Mindenből száműzötten, tán vérünk könnyű irama sodort erre a tájra, tán csak
az elfordulás attól, ami számunkra már elviselhetetlen volt, tán az a legkegyetlenebb és
legvigasztalóbb törvény, amiről csak az éhezők tudnak. Magam alig emlékezem már,
hogyan kerültem ide.
Morál mindenekfölött s a morálnak is csak a szabadságot fűtő tüzére
gondolva, és nem logika! Hogy ez a morál bármiben is megkötés lehetne? A parancs itt
mindig rohamra szólít s annak, aki engedelmeskedni merészel, fel kell áldoznia mindent,
a jövendőt, az észt, a boldogságot. Hiábavaló volna forrását kutatni: a hirtelen kilobbanó
dühöt a környező – és logikus rendben sorakozó! – jelenségek szennyes tirannizmusa ellen,
az életet is odadobó tiltakozást, vagy az önmagunk ellen fordított bosszút: a legmagasabb
erkölcsiséget, amely aszimptomatikusan már a legmélyebb romlással találkozik s
amelynek apologetikáját minden idők legnagyobb és legőszintébb moralistája írta meg,
marquis de Sade, a mártir.
Csak a fájdalom visz előre. Hallom a fegyveresek lépteit s nem mozdulok.
Egyedüli menekvés, ha szembeszállok velük, a fegyveresekkel, a vérrel, a nappal, a
napgyötörte vidékkel.
Tapasztalataink vannak arra, hogy a hangsúllyal kiejtett szó előtt milyen
gyáván huzódnak vissza a kaotikus jelenségek szörnyei; arcpirulva sorakoznak a
parancsszó hallatára. Csak szellemünk bátorságától függ, hogy kipusztítsuk és újra
benépesítsük a földet. A szó elhangzik, a belélehelt energiától függ, hogy darabokra törve
hull-e a földre, vagy ragyogva csengőn megáll a levegőben, forogni kezd és borotvaéles
szárnyaival letarolja a megalkuvás dudnövényeit. Itt az ideje, hogy dekretáljuk a szellem
diktatúráját. Gyávaságunk volt minden bukásunk oka. Bambán elfogadtuk a következtetés
nyálas csúszó-mászóinak tekervényét:
Izabella ember
IZABELLA HALANDÓ
Minden ember halandó
s azóta, anyák tejével szíva be a halál gondolatát, menthetetlenül pusztulunk. Ám jelen
sorok írója, kinek semmi köze a halálbatörődő Izabellához, sohasem fog meghalni. Nem első
eset lesz a földön. Énoch, Empedoklesz, Pirmaya, Illés, Tianiai Apolloniusz, Ahasvér, Ahremeon
után, hogy csak a legismertebbekre hivatkozzam, égő függönybe csavarodva fogja elhagyni a
földet, ha kedve lesz rá. Egykedvűen nézi a krajcáros spekuláció és a legszomorúbb hülyeség
kormányozta emberi sorsot, előre tudja a következő felvonást: szép színjáték, igazi görögtüzes
jeleneteid még hátra vannak, nem fognak meglepni engem.
|
|
Voiliers
pour Paul Éluard
Ni ceci, ne celà. Ni les feuillages secs |
De ses sourires fanés, ni les vapeurs d’automne |
Des paysages fatigués de tes rêves matinaux |
N’arréteront plus le coeur qui se laisse rouler |
|
Le coeur qui s’endort dans un pays plus lourd |
Que tous les lourds soupirs de cruels messages |
Roulent impassible aux flots amers des draps |
Flots amers des nuages vers l’avenir des eaux |
|
Dans un pays profond profond pour les yeux |
Saisis par les souvenirs d’un départ sans adieux |
Sans larmes sans au-revoir |
|
|
Csendben
|
Bucsu nélkül akik az esőbe kiléptek. Az éjből vissza- |
verődő refrén. Ez a hullám! Fölemelkedem. A szoba |
Az ablakon át látom a menetelőket – |
a le-lebukó zászló, az üszkös fejek, a felemelt kezekből |
kilobbanó láng, a szél zátonyain a távoli akasztottak, a |
pörkölődő reggel! a közelgő lábdobogás |
És ez a kiáltás, mely magával sodor. |
|
(Minden ami veszendő!…)
Minden ami veszendő! Gyorsan veszítsük el. |
A vér nehéz, a szív, a kéz, a száj – |
|
mint a szerelmeseknek az éhezőknek |
bebörtönzötteknek a menekülőknek a szélben |
|
|
Száműzetésem második keserű éneke éj
szíven folyondár ami léghuzat |
vagy távozó hajó hegyeink fölött |
nehéz dal hajlik a füstölgő lámpa |
szívéből szívedre a nehéz ág |
|
a kapu előtt már valaki vár |
a síkos egekbe foszló út elején |
míg melled szomorú térképein én |
a siető lépteket hallgatom |
|
az éj bokrai közt menekülő léptek |
a menekülőt az éj forrásához viszik |
magányosság síkos örvényeihez hol |
perceket számláló véred hullámain |
út foszlik el felhő távozó hajófüst. |
|
|
Hajnali fény
A Váci út és Hungária körút szögében, egy kis utcában, melyen hajtószíjjak
és csövek folynak át, melynek most minden kijáratát elzárta az éj, egy nyomorúságos szegény
közben – a Csongor utcában – egy ember közeledik mosolyogva felém. „Kitartás” – mondja
– „rögtön itt a tenger” és hátra mutat. – Valóban, az utca végén vörös vitorlákkal gyors
bárkák rohannak, alattuk sistereg a víz, a korom, a kormos ablakokból kiáradó füst. A part
felé szaladok, most látom, lovasok ezek a bárkák, zászlóikat vettem égő vitorláknak. A
patkók hányják a havat. De miért nem állnak meg? – „Szót se erről” – mondja az ember,
most ismerem meg: barátom ez, akit megöltetek és fülembe súgja a titkot. – Hurrá! forgok az
örömtől, átölelem barátomat, egymás szemébe nevetünk, kezet fogunk, egy kard markolata
marad a kezemben.
|
Újra föl
Magánosságodban lombtalan |
szél kapta el hulló gesztusaid levelek buknak mögötted intések búcsúzások |
a síkos járdán hol véletlen s percek szigorú árama sodor micsoda szél ez micsoda víz |
mi fojtotta beléd a szót évek óta mi fojtotta beléd a kiáltást felébreszthetetlen |
feledés enyhe hullámain fel-felriadt ujjaid hány ág után kaptak hányszor a nap köteleibe |
a síkos járdán hol annyi vér ömölt kiköpött düh undor kiköpött keserűség füst |
hányszor elszakadt itt kezeim horgonya szívem horgonya hányszor felszakadt |
szállodai szobákban hol délután a halál hervasztja az inget |
délutáni szobákban hol a gyűrt ing emlékeztet a halálra s hervasztja a szerelmet |
hervadó szobákban hol a vánkosok közt haldokló szerelmed illata árad életed |
ebben az áramban minek ízét éreztem csak irányát soha |
bölcsőnkre keringő lágy liliompihék anyánk meleg dalából |
forró csírájára alig emlékszik már a lombhullató szív az önzetlen szem |
simogatások legyezték egykor arcunk nővéreink kezei tejnedvű levelek |
üzenetek illata ó tavasz ide érnek némán kimúlni az elsűlyedt harangok |
nyelvük alatt a kifejthetetlen gyöngy a panasz |
vídámság puha madaram torkában undorodva némítottalak el |
gyermekkoromból ajtók dörrenését hallom az elitélt lehanyatlik |
a tükröt a tányért a kilincs szárnyait |
a könnyező ablakot kéményem búcsúzó zsebkendőjét a dalt |
|
mögöttem egy állat sírja ömlő vérét |
sarkokon levágott kéz mutatja sorsom |
|
tovább |
tovább csak tovább születés és halál léghuzatában lebegő fürtökkel ha ingadozva ha tájékozatlan is |
emlékezet könnyű felhői alatt kicsit elfogódva kicsit óvatosan |
óvatosan s belül már gyászoló eleganciával esti szellők finom ízlése szerint |
tűnődés s hasztalan cigaretták ízével a fejben |
jobb felől a süket bal felől a vak közönyös kezeid |
|
légüres ez a táj állnak a felhők dermed a csend hallani amint |
hűvös ködökben sisteregve forog a kiméletlen nap a kiméletlen hold |
a nedves lomb az ablakhoz verődik a halott házmester szivére fordul |
hasztalan zajongnak hasztalan döng a kapu fáradt ő fáradt a folyosó puha |
szőnyegén tompuljon el az élet ússzon el benne amiként |
az ő élete is már mély patakban úszik s felelget a vízsusogásnak |
légüres tájban hol csak a gyárkémények s a bebörtönzöttek gondolatai |
füstölnek fel az elnéptelenedett magasságokba egy mult századbeli isten |
ködhullája felé s csak a külvárosok el- s felbukkanó zátonyai között |
csavarog még egy ittfeledt dal átcsap szivemen ám róla ezúttal nem kivánok szólni |
valamint az akasztottról sem ki e dal fodraiban leng és figyelmeztet |
sorsomra sorsodra mely várakozások s ábrándok csendjében foszlik észrevétlen |
korommá s lecsapódik hajnali folyókra valamint |
a várakozás-mélyítette szemekről sem gyalázatukban érő szeretőkről |
egy szegény de szép munkásleány történetéről az elveszett kőmíveslegényről |
kiről levedlettek már az enyhe költészet s megváltás jelzői s már egyedül |
riad csak reggelente a didergő jövendő s a gyárkürt jajaira |
nyíló fejeket ingat ez a szél lassan súlyosodnak s fonnyadtan hullnak le a keserű ágakról |
s a megnémult paraszt száradó élete egyenletesen száll pipája füstjében a csillagtalan estbe |
savanyú ízét érzem szájamban annak mit nem mondhatok ki s nem nyelhetek le |
fekete fogú kisértetek fogják karon délután a munkakeresőt a lágy pompa és hatalom tornyai alatt |
az éhségről általában bármennyire költőietlen s divatjamúlt is már az éhségről az un. proletariátus szenvedéseiről |
az öngyilkosság hirtelen csöndjéről, |
s a hördülésről mi annyiszor elállítja szivem kronometrikus dobogását |
ebben az áramban minek ízét éreztem csak eddig irányát soha |
távolodva egyre attól mi lehettél volna kicsit közönyösen kicsit elfogódva |
ügyesen siklódtam a nap kései között s akadályokon át mikről magam sem tudtam mitől választanak el |
feldobva párszor a színtváltó szivet egy mosoly ellenében vagy csak a játékért |
fej vagy írás vers vagy fekete mosoly vagy harag mi a véletlen égből az érkező arcába zuhan |
a símulékony ujjakkal megejtett ajtó széljárta üres balkonra nyilott alatta a tenger |
a szelíd gesztusokkal félrehúzott éj mögött a napba ásító hajnal várt |
unalom s a kaland lépcsőin a rohanástól lélegzetet vesztve a rémülettől |
megálltam hallgatóztam a nyitvahagyott ablakon gyermekzokogás |
hajolt mint finom füst micsoda üzenet ez volt az ifjúságom |
rügyek emléke ó tavasz mikor Ikarusz kibontotta szárnyát |
s egy keleti ország szivéből a remény csattogva felszakadt mint a lift |
savanyú ízét érzem szájamban annak mit nem mondhatok ki s nem nyelhetek le |
a bezárt elfeledt penész hűvös virágaival koszorúzott agyban |
áporodott álmok s nyirkos tükrök között kései visszhang |
dobban visszaverődik hullám lesz s e hullám bosszús morajlásaiban |
felzúdúlnak az elárult tervek lekésett indulások |
a nehéz fejet támasztó tenyér kagylóiban micsoda szélvész megveszett orkán tengeri zaj |
elfeledt kézfogások eskük símogatások zokognak mialatt |
a láthatár mögött üvöltve merülnek fel a fiatal hónapok |
röhögve kapnak a nap szekerére dörög a patkó keserű kormot habzik az ég |
csend! fel a függönyt! az éj ráncai közt halálraűzött bekerített állat |
emlékek kúszált szavak bozótjaiban a földet harapva véres szemekkel rázza a húsbavágó erek |
indáit finom lasszók s csörgő szerpentinek fején de szélköszörülte nád s gyöngyházfogú |
csapdákban kínozott teste utolsóra feszül forog vért köpköd ugrásra lapul bordái közt a nyil |
föl föl az arccal égő poreső verje szemünket vagy a hatalmas gúnykacagása |
gyávák szitkai vér – az éj ráncai közt halálraűzött utolsó odvában bekerített állat |
torpan véribe kóstol s a holdra hörögve felveti testét |
s ebben az ugrásban pattan a húr s a túlfeszitett szív |
siket zakatolással pergeti vissza a gyengéd ujjakkal s estéről-estére oly óvatosan |
fel-felhúzott életet s aztán dermed a csend megállnak a felhők s hallani |
amint az első hajnali óra felcsapja szárnyait |
ebben az áramban aminek eddig ízét éreztem csak |
zokogó gépfegyverek gyors ütemére fogom a bosszú sűrű dalát dalolni tinektek. |
|
|
Thébai menekülő
Hiába vallatsz, téli szél, e recsegő hídon hiába markolsz mellen, |
hiába szitkozódol, ostorozol, hiába köpsz arcomba – nem cselekedtem |
semmit, amit bűnnek vállalhatnék – |
Kényszerítettek engemet! Ha loptam, ha csaltam, ha hazudtam, |
ha elhagytam szeretőmet, ha tolvajmód idegen ágyba bújtam, |
üldöztek engemet, életemet loptam, menekültem. |
Ezt mondd meg uradnak, ha ő küldött volna! ezt az önteltnek, a nagyszájúnak! |
Ne törődjön velem, ha eddig nem törődött! – hiába zúgnak |
szálfás haragjai felettem, bőghet miattam, nem tartozom néki felelettel. |
|
Hogy amihez nyúltam, mállott… hogy szerelmem meggyalázták, hogy gyermekkorom |
gondolatára köpnöm kell, hogy ifjúságomban homlokom |
dohos szoba lehe s ocsmány gondok koszorúzták nyirokkal, |
hogy szennyes rongyokban vakaróztam, hogy koplaltam, hogy szomjaztam, |
hogy fáztam, hogy égtem, hogy áztam, hogy féltem, ha láttam |
mi várja életem, – hogy nem barátkoztam soha mással, mint a sírokkal – |
– én bókoljak neki? Hátha maga volna az apám! |
Magzatjának a nemző adósa – tudja ő nagyon jól ezt! |
Mit kaptam én? miket? – ezt a rettegő szivet köszönjem talán, |
a szűkölőt, a csüggedőt, a gyávát? ezt az arcot, ezt |
a két vak szemet, miket véresre mar a könny ezen az éjszakán? |
|
Vakok ők, vakok, nem láttak semmit se földön, se égen, |
mit tudtam, én kezem mit érint, mit érint lábam, mit a szám! |
nincs mit meggyónnom! ha bűn esett, megesett! nem az én vétkem! |
belémvághat éles pillantása, átjárhatja velőmet, húsomat, |
szememet, kezemet, eremet, belemet, minden utolsó csontom – |
|
ilyen vagyok, ez vagyok! Glória! nem én csináltam magamat – |
Vegye vissza, amit adott, nem tett velük boldoggá engem! |
De törje ki alólam két bokámat, rugjon föl, mint rühes lovat, |
ha arra kaphatná magát, hogy dicséretére térdem térdre omoljon. |
|
Ezt mondd meg neki, Aeolus, s ezt: ne mutogassa nékem hatalmát! |
ha szembekerülünk – az én hangom lesz hangosabb, a vádlóbb, |
kiáltója oktalan szenvedéseimnek! |
|
Egyedül vagyok én, s hogy sorsom hova hajlik – bízza csak énrám! |
A várost odahagytam, odahagyhatom éltem is, ha tetszik; |
e hídon túl a puszta… lelkem is eljuthat oly kietlen szabad tájra, |
hol már ő sem úr… hol már idegen |
a nap, a hold, s emléktelen az álom és a vágy. |
|
|
Csavargó
Léptem alatt kérdést kondul a föld |
nap kedve csillog bacillusok vidám tekintete |
|
sokat jártam már fáradt is vagyok |
utak zöld partja várja a vándort |
feküdj le közénk – bókolnak a kórók |
mireánk számíthatsz – hajlongnak az ágak |
lefekszem hát, fülem az édes föld szűzi |
hasára hajtom… Polgártársak! gyermek |
megesett hát mégis a féltett beteg |
|
kocsizörgés örli bús gondolataimat |
lábam nagyujján likas kalapom |
a por habjain aranyos batár úszik el – ó |
ó fejedelmünk nemes püspök bölcs ura e tájnak |
tiszteletedre emelődik így is e föveg |
így múlik a nap kezemre levél hull |
tudok olvasni elolvasom én |
újra egy évszak s mily hiábavaló! |
Csavargó vagyok sok mindent elsajátítottam |
poros gégémet dallal itatva kelek át hónapok meredekein |
láncolt dűlők felett ingó falvak felett az est brokátjában pihenek |
|
talpam kőtábláit mutatva a tájnak: íme a törvény! |
se nyájas szeretőm – este borúsan |
csukódik össze felettem az ég |
|
|
Elégia
friss homlokkal a szél alatt |
bolyongván – mintha álmaim |
|
járnék, felpisszegő virág |
s utánam nyúló ág között – |
neszt hallok, zajt, ó dalt köröttem! |
|
és mélyen, föld alatt ülő |
holt szolgák fojtott kardala! |
|
…Mint nyári dél erjedt heve, |
miben csak egy méh döngicsél |
és döngve nyúlik messzire – |
és már csak úgy cseng, mint egy emlék… |
|
hegyezvén: mit mond, mit e dal? |
Mint messzi vízmalom zaja |
|
Bomlott hajú vad vizesés: |
üvölt a szűz, bukó szabadság! |
|
Rebben már szájam, hogy vele |
szállhassak véle!… – Hogy rekedt |
|
hangom kijő – nem ez, nem ez, |
nem ez volt, ó nem! egy merész, |
gyors fordulónál elhagyott, |
kibujt, felszállt, akit követtem! |
|
Itt volt a karjaim között! |
a meztelen lány-mellek itt |
remegtek… Szám, szemem, fülem |
ég s cseng a csóktól egyre még! |
|
…És éj s nap elmegy, s én lukas |
füllel fülelve így megyek |
mint a süket, kinek sötét |
szivébe’ forr, dörög a vad hang! |
|
karom lengetve, fölvetett |
fejjel, mint tökrészeg paraszt, |
|
ki egy istennek magyaráz, |
szárnya visz át ezer gödör |
felett, hogy el mégsem zuhanhat! |
|
…Ott megy és integet a nagy |
egy dallal, mit maga sem ért, |
s miből csupán el-elsodort |
|
foszlányt kap el a távoli |
utas, ki mentében megállt |
hogy’ lép, magába hogy’ nevetgél, |
|
hogy’ tévelyeg, sír, hány, emelt |
ujja hogyan rezeg… s ahol |
két esti nyir az égbe nyúl |
bukdácsolva hogy’ tűnik el. |
|
|
Pünkösdi ének
Hajlongva, szaporán szivattyúzza a hű |
földből a kankalin, ládd! a szomjazott reményt – |
Ó, pünkösdi ünnep, földből mennybeszálló! – mint friss vizű kútra |
hajlok e virágra, kortyolnám vigaszát. |
|
Nem részegít el, nem! Nem, nem vagyok boldog, |
Homlokom nem enged föl leány-kedvesem |
karjának barna koszorújában sem. – |
|
…Túl, túl e hegyeken, lent a hegyek alján |
egy bús napszámos vár kis előlegért az ünnepi fényben |
ragyogó kastély söpört udvarában… várja, hogy szólítsák… erre kell gondolnom. |
Égő arcom a morzsás földre hajtva gondolok apámra. |
|
Hiába, hiába ragadnák magukkal a mennyei táncba |
rohanó szép felhők sóvár képzeletem’ |
hiába kocint gyöngyöző fényt reám ezer csengő levél! |
– menjetek el felhők, vonuljatok el gyorsan én fölülem – |
|
nem feledhetem én népemet ott alant! |
A porzó utakat, a fortyogó várost, melyen áthaladtam! |
Nyirkos falak alól nézett egy vén munkás a sustorgó napba |
|
és itta pislogva, mint jó rumos teát, |
|
ezt láttam jöttömben… Sokfelé jártam én s íme bizonyságot tehetek arról |
akár az Istennek! hogy lent a völgyben gőzölgve nyíló földön a földmíves |
ragadó tenyérrel tólva a végtelen grófi barázdán az ekét |
undorral rugja szét a villogó hantot – |
|
és tudom, ha kiér és alkonyattájban két ökre előtt hazafelé ballag |
s a jó tavaszi szél inge alá lehel |
ő csak nyomorának pállott szagát érzi |
és a szennyes csöppet, mi bordái közt siet – |
|
az út két oldalán ibolyák lángolnak, |
félrehajlik lángjuk ahogy ő elvonul dús trágyaszagában |
lehajtott fővel cipelve súlyos, érett gondjait |
át a zajongó évszakokon, lassan, erjedt keservében, némán, ki-kiköpve. |
|
Nem ismer ő téged, mennybéli Úristen! Vidám ünnepeden |
ő sötét tolvajként tekereg az aranyhullámokkal csengő földeknek partjain |
vagy ül az istálló megett… lent, lent nagy mélységben… föl-fölveti fejét, századok ködén át |
nem látja a házat, melyből a tizenkét férfiú kilépett lángnyelveddel fején |
|
|
Elégia
Lassú szekérről melynek zörgését felissza a nyugvó őszi por |
egy férfi nézi a tájon élete múlását – |
mintha halálos elítélését hallaná olvasni: néz a messzeségbe értelmetlenül! |
férfi ő és könnye mégis majd kicsordul a fényes gyeplőszárra. |
|
Férfi ő, igen, fajtájából egy – népének zajosan egykoron megindult |
vad árja hozta őt idáig és dobja fel mostan fájduló |
szivét a mély áram szinére, a langyos őszi levegőre – |
érzi szivén a rőt, lágy fény öblítését – s ha nem szégyelné sírna. |
|
Az alkonyatban lassan foszlik az ősz a tájra és reája! |
s míg lovai krumplival megrakott kocsiját úgy vonják mint a hattyuk |
ő sorsára eszmél… remegve nézi az elomló vidék tárgyait suhanni – |
oly magányos, hogyha isten megszólítaná, mostan mint társával beszélhetne vele. |
|
Úszó kocsiján összegörnyedten ül, görnyedten mintha takarni akarná, |
megvédeni szivét mely lapul mint állat emelt husáng előtt |
lapul és reszket a fájdalom előtt mit még nem is ismer – |
szerelmes leány reszkethet így első feláldozásától – forró tagokkal bújva kedveséhez. |
|
Csillognak a rétek nedves kék szemekkel, lehunyja szemeit a férfi s úgy érzi |
minthogyha szekere e hallgatag úton a földről, életéből |
kanyarodna el és vinné vinné el őt hírvivőnek |
hogy elmondja mit látott az örök világon, mit gyüjtött magának, mit visz el a földről. |
|
|
a felöntözött utcán s ablakokon |
az egyetlen villamos mint kis kutya |
szaladt utána messziről s csaholt |
|
|
rongyos sipkáját félrecsapva |
úgy hordta mint olajbogyós koszorút |
lant gyanánt botot pörgetett s dudolt |
|
|
a Városháza elé ért éppen |
mikor a déli toronyból zengő |
ezüst madarak rajzottak szét a tér felett |
fölrebbentek az összes faliórák |
|
ha akkor méltó hangszere lett volna |
ha megpendíthetett volna egy napsugárt |
csapongó csendülni vágyó örömre egy percre |
áthangzott volna egész Európán |
|
Szárnyra két e boldog lárma benne most és viszi – magosan van ő, ó mily magosan |
csak féloldalt mer szertepillantani, ha lenéz leszédül a mély fájdalomba |
az alsó hideg árba, ahonnan felszakadt s ahonnan susogást |
s panaszt vél hallani s átkot mint füstölgő kanóc sistergését. |
|
De a legszebb emlék, mint az átlőtt madár csak egy pillanatig |
furja magát föl-föl a kék öröklét felé, azután lefordul |
apró porfelhő jelzi hova hullott, hol kinlódik, véres |
|
Percre érezte, hogy ő – ő felszabadult! |
felszökkent a sáros folyamból, felszökkent a szennyes |
történet-előtti korból amely sorsát vakon hömpölygeté – |
lelke fölébredt – hogy nyílani kezdett, szemére azonnal könnyek harmatoztak |
|
Föl-fölhorkan a két fáradt ló s ő némán |
mozdulatlan gubbaszt kocsiján és úszik… |
néz a messzeségbe értelmetlenül! – s csak könnyei folyásán |
érzi, hogy él, él mint egy rossz emlékben. |
|
|
Szerelem
Féltve ölellek át, alvó meleg jövő – |
Gyerekkoromban így vettem ingem alá |
rablott madár-fiat s szaladtam boldogan |
cél nélkül véle hogy kis karmával s puha |
|
szárnyaival lágyan kaparta bőrömet… |
Így, így szorítom én szívemre most tüzes |
kis arcodat! s puha hajad’ és boldogan |
futnék ahogy lehunyt pillád csiklandozó |
|
rebbengetéseit érzem – ó álmodó |
hallgasd ki e zajos bomlott menetelést, |
hegyeken s völgyeken özönlő víg sereg |
föl-fölcsapó dalát, mit én se érthetek! |
|
Alszol mosolyogva karom között s pihegsz, |
pihegsz és tartlak én s mellemből még ezer |
bizsergő mozdulat szállna ölelni mint |
lappangó izgatott bekerítő-sereg – |
|
Zászlóktól ég alant egy város s ünnepel! |
Mosolyogj meleg világ, kicsiny völgy, szép utam |
s otthoni ünnepem! – látod, itt vagyok s szemem |
nevet és félszegen tekint szét mint aki |
|
nem érti: miért e nagy öröm körötte, bár |
örvend ő maga is hő könnyei mögött… |
Álmodj karom között pihegő kis titok, |
pihegj karom közé bújt titkos győzelem – |
|
s győzelmem végtelen, be sose járható |
tája, hajnalidőn selymesen csillogó… |
|
|
Hivatlan vendég
Hallgattam a messzi búgást és megálltam… reggel félve léptem bús városotokba! |
futó zápor mosta előttem az uccát – mögöttem szivárvány, |
alattam a kék ég ragyogott a nedves köveken s úsztatta felhőit elébem – |
szédülten lépdeltem hű fellegeimen s Dávidként már lantot kivántam, hurokat… |
|
De friss gondolataim, mik otthon mint fürge hempergő kiskutyák |
szaladtak szaglászva előttem, füleltek, s visszakanyarodva |
rám-rámcsahintottak, hogy nevetnem kellett – |
ijedten s szűkölve bujtak itt lábamhoz. |
|
Megálltam és vártam… fejem fölemelve vártam, hogy egy percre visszahuzódik majd |
e zaj mint az apály… s utat nyit… egy percre meglazul e forgó |
fájdalom és én vig kiséretemmel mint büszke követség előre léphetek |
s tiszta hangomon mint iskolás elmondom: ki küldött e karddal… |
|
Szivem elfogult volt s ölelésre vágyó mint az utazóé |
midőn a hajó már a part felé farol, s gépei dohogó |
lármája elnémul… és fut hangtalanul ezer szívdobogás |
habjain, kipirult várakozók felé és ütődve megáll – |
|
Igy úsztam felétek állván tanácstalan’ felhőim tetején |
kutyáimmal és madaraim forgó glóriájával… és néztem fátylas szemmel – |
– Akit senki se várt, fogadjátok jól őt, a meghatott utast! |
Hágjatok lábára, nyüzsgő gyermekek! Menj véletlen neki’, szemérmes hajadon! |
|
Ó és te, jó öreg! aki befogadtad, ki bölcs pillantással békítgeted arca durva torzulását |
Szemed bizsergető melegével aki letörlöd homloka nem egy borulását |
vendégeljed csak őt! tolj pohárt elébe – lám már felejtgeti |
próbálgatásait – s kellő biztatgatás s kellő kortyok után |
|
torkát köszörüli… – Hallga, tétovázva |
felsuhan egy ének egy holdfényes uton |
ballagó juhászról, ki megáll s égre néz… |
és fiára gondol… száll a dal, kilebben |
a nyitott ablakon és hirdeti házad jóhírét az éjben!… |
|
|
A Tiszánál
a Tiszát, némán folyt a gát |
Közt, mint Petőfi versin át. |
|
Pap Károllyal jöttünk, vitázva, |
Hogy fölértünk a kopár gátra |
Elnyelte, mint nyugodt bíró |
|
Gondolatunkat és forgatván |
Vitte kuncogó, rángó hátán |
Mosolyt villantva – mint a hab |
Fordul s tünik a gondolat! |
|
Néztem a folyót némán s mintha |
Ezer gondja rajtam át folyna, |
Értettem titkos szemvetését, |
Nyugalmát s őrült gáttörését. |
|
A tulsó parton egy paraszt |
Kapált – én tudtam, ugyanaz, |
Akit Petőfi látott hajdan |
Izzadni gondban, kínban, bajban. |
|
Hunyt a nap. Az ég peremén |
Uszott egy véres költemény |
És lent a folyó haladt vér és |
Tűz közt, mint fájó szülő-vérzés. |
|
|
Lobogó sikság és köröskörül |
A végtelen ég, mint födő, |
Alatta tompán fortyog a heves |
Délben a táj és tajtékozva fő. |
|
Hajlonganak a zöld nyárfák a szélben, |
Mintha mennének… minden lépéssel |
Szivemig rántok egy-egy néma jajt. |
|
Az én földem ez is, örök magány |
Az én népem ez is… tört szemek |
S rángó dühök a szájak szegletén. |
|
Nem jutott nékünk ebből a földből |
És nem fog jutni egy falat. |
Lépek s kiáltok. S zajongok, amig |
Egy röggel be nem tömik szájamat. |
|
|
|
Szerelem
Ottkünn az őszi tiszta légbe már a szél |
sötétséget kavar s jajongást, szenved és |
sistereg s forr a táj! mint hitszegő tanúk |
futnak tolongva fölülünk a fellegek – |
|
Nézem megrezdülő pillád – mögötte mily |
lágy szél suhan!… nézem lágy ajkaid felett |
a csillanó pihét hajlongani meleg |
lehelleted édes almavirág-szagán… |
|
Alszol növekedve s bízva e szigorú |
földön, gondtalanul mint a szivós bokor |
mely tudja mit keres! Mellemen két szelid |
karocskád szomjasan fonja át sorsodat… |
|
Ottkünn most a vidék sötét s boldogtalan! |
A sáros burgonyaföldről rakott kocsin |
didergve tér haza az alkonyat alatt |
az ázott földmives… A nádasok felett |
|
őrjöngve csapdos és sikong egy ittfeledt |
bibic… s távolról mint évezredek mélyiből |
kongatja hangjait a templom a szinig |
telt láthatár alatt – künn most rohan tova |
|
őrjöngve az idő és véle életem! |
ezt érzem s rettegek, ezt érzem én, de te |
aludj, aludj, neked nem múlik az idő! |
te csak aludj, aludj… szived körül talán |
|
most nyilik egy meleg bimbó és titkosan |
kis lelked megremeg s szétoszlik s átoson |
új fészkibe… – s jöhet vihar reád s jöhet |
aszály, te állsz egyre s növekszel! és a föld |
|
szikkadhat, rogyhat és repedezhet: te állsz, |
kapaszkodol makacs gyökereiden és |
hajlongva vagdalod a szélbe rengeteg |
szirmod, magod – sikoltsz, sikongsz és boldogan |
|
fúrod mélyebbre még szomjas gyökereid |
s szivod a drága lét s magasodol s forogsz |
s bomolsz a hegycsucsán megtépve, fölzilált |
ágaid, szárnyaid csapkodnak, ó de te |
|
tartod karmod között kopár zsákmányodat! |
mélyednek karmaid – ó száz finom gyökér |
fut át, kötöz, bogoz s e hánytorgó sivár |
föld érted s miattad nem hull szive szerint |
ezer darabban a hűs csillagok felé! |
|
|
Ime az én népem…
Magányos énekes kezdő, rekedt szava |
egy nyári délelőtt, melynek magos ege |
oly kedvező a dalnak, oly szabad! |
|
Az út mentén zölden lángoló-dadogó |
kukorica-nyelvek közt tünődve jöttem |
hányadszor, hányadszor egy új élet felé! |
a fortyogó fényben kezeit két ifjú szemére szorítva |
homlokán a körben föl-föllobogó táj |
lángkoszorújával, oh emlékei égő vad koronájával |
kiált a kiáltó, ki gondolatjain egyre magosabbbra |
lépdelve hirtelen, ott a fényes mezőn, |
ott a szerteszéledt kapálókhoz közel |
merész hegy csúcsára érkezett és szétnéz: |
azért állsz magosan te költő, hogy kiálts! |
|
ime az én népem, apáimnak népe |
mint érc-csattogtató barbár idők porban futó rabszolgái |
szolgaságban él e mosolygó dombok hajlatán s azon túl |
|
a Kárpátok kemény markában s azon túl |
minden vidéken itt, mint a nap e dühös |
csősz lángoló útján dohogva megkerül! |
|
|
Nekem kellett ma ezt elkiáltanom, |
mint a rémületet, amely a seregben |
szívtől szívig cikáz, míg egy torzult szájon át sercegve kitör – |
vagy mint egy elszánt hurrát! |
|
Vidám dallal jöttem egykor én felétek. |
|
Megtorpanva könnyen emelkedő utamon énnékem |
kellett ma hátrálva elkiáltanom a |
szerencsétlenséget, mely recsegve pusztít |
köröttem rejtőzve s futását harangok |
nyelvei dadogják – sorra elnémulnak – |
füleltem és léptem s reszketve megálltam. |
|
Csengő harangkongás mely rezegve küldi |
izgatott melegét, elfullad… s utána |
újabb harangkongás és újra egy újabb! |
|
Ime az én népem, amelyből feljövök |
ime a nép, amely beszélni tanított, |
amelynek szögletes arcán az arcomat |
mint tükörben látom: a magyar nép, vérem |
fuldoklik urai százados szennyében |
arccal a föld felé, istentelenül és |
szíve ki-kihagy már mint a lélekharang. |
|
|
Ott egy tanya, kis béresház lapul |
feltolt gerinccel egy akác mögött |
a sík vidéken, mintha századok |
távolságából kémlelődne föl – |
a felhőkből, ha rátalál a nap |
véres pillantást vet kis ablaka – |
Lapul, lapul, vár, érzem, jelre vár, |
ha percre egyszer elfordul ura: |
körötte messze dobva szét a port |
tajtékozva torkára ugrana. |
|
(Lásd: Nem ily dalra címmel a kötetben megjelent |
|
vegyétek fel gyorsan őket, |
amely nem tud még szólani |
s hála gyanánt kettőt csipog, |
vérhullatva a fák fölött. |
|
Azt a barna fiút, aki voltam |
láthatjátok most is minden falu mentén, |
|
a kerités lombján át, ahogy benéztek, |
ott ül a kút tégláin, meztelen |
lábujjait kapkodják a kacsák |
|
vagy szalad anyjához és kis kezeivel |
viszi, viszi ő is a tejjel telt sajtárt |
a büszkeségtől és egy simogató |
tekintettől fülig kipirulva |
|
És ha tavasz felé, vasárnap délelőtt |
átmentek a főutcán, a templom |
udvarában most is láthatjátok |
azt a kamaszt is aki voltam – |
|
egy marék fényes pénzt a nap felé |
s azok csillognak, mint maga a szerencse |
|
hogy a toronyban dél kezd kongani |
sarkában egy lompos ugráló kutyával |
a szűk utcákon át húsleves-szagok közt |
evőeszközök csörömpölése közt. |
|
kit nem lehet meghívni vasárnap délután – |
áll a korcsolyapálya kapujánál, |
boltok előtt látni ácsorogni |
az üvegen át egy nyitott könyvet betűz, |
sunyi tekintettel jár a decemberi |
estében – a fényes boldog kavargásban |
|
most mérgeződik meg egy egész életre, |
szive lapul még mint az űzött farkas, |
lapul még és figyel – mezők zöldje villan – |
fut már fut a szomjas garabonciás. |
|
Hány, ó hány alakban bujkálsz ó te lélek! |
hány sorson szaladsz át izzva, ó hány szíven, |
mely egykor tied volt vagy lehetett volna! |
e cselédlány szemében riadtan |
hullnék reá mint boldog ölelésben |
|
egy ember szól de milliók nevében. |
|
|
A megaláztatás mit nyeltem, |
a szégyen mit leszegett fővel |
hordoztam és az arc-csapások, |
melyek gyermek-tekintetem |
keményre verték, mint acélt – |
tudom, tudom, hogy mindez rajtam |
eszmecseréje volt a jámbor, |
istentől szolgaságra rendelt |
néppel, mely már föl-fölveti |
fejét s szeméből, mint fulánk |
nyúl hosszúra lapos harag. |
|
Magamért tán még megbocsátanék – |
rongyos csizmákban induló |
fölétek léptem! – ifjú szemek |
mint kezdődő majális-est – |
de én csupán követ vagyok. |
|
Csak egy a népből, semmi más, |
ki jött, hogy szóljon s eltünik |
s csupán – kis idő teltivel – |
visszhang tesz majd bizonyságot |
arról, hogy igaz volt szava – |
panaszoljam hát hangos szóval |
amit húsz évig számbarágott, |
mire fenyítve megtanított |
sorsom, e lenti népnek sorsa, hogy |
elmondhassam, ha szólhatok majd |
egy mondatban, egy kiáltásban. |
|
Hányszor feledtem volna már |
sebeimet! hányszor kitártam |
karom felétek – egy tekintet |
végigvágott, mint korbács rajtam, |
hallani megszorult szivemből. |
|
Most már késő, késő már minden, |
koszorút, gyöngyöt, gyönge leányt – |
szívem fölé, gyenge karja |
nem emelheti föl szívem, a |
századok fájdalmával teltet, |
a dús, trágyaszagu, meleg |
|
nincs az a fény, mi sebeinket |
beszáríthatná, mint a fába |
vésett jelek, nőnek és nőnek, |
és ahogy nőnek, úgy hasadnak, |
felrepedt ajkakkal tátognak, |
szörnyű vart forrva, meredt szájak |
s túrnak szívbajos tajtékot. |
|
|
Ime a hang, az első – jöhet |
óceánjába, vak nyomorba – |
Ott úszik, hordja szürke ár |
s ahogy még percre felmerűl |
s haját megrázva visszafordul: |
„Quod dixi – dixi!” – hallani |
s „Láttok ti majd még!” – hallani |
mit gyorsan széttépdes a szél. |
|
|
A próféta
Gyermekkoromban sok gúnyt nyeltem |
nevem miatt; a prófétának |
nem egy dolgát megsirattam én |
|
Néztem is gyakran haragosan, |
fürkésztem gyűlölködve hátra |
a vad öregre, ki mérgesen |
|
Ott élt; neve ezredeken át |
keringett míg ősömre végre |
ráragadt, a kócos jobbágyra, |
mint a madár a lépvesszőre. |
|
Mi közöm hozzá? – védekeztem, |
szégyenlettem a rokonságot, |
a kis aggastyánt, ki dohogva |
mindenütt hibát, romlást látott. |
|
A dühös zsidót, ki zihálva |
figyel, szemeit meregetve. |
|
Szégyenlettem, már nem szégyenlem, |
vállalom furcsa örökségét, |
s mint hálás unokához illik |
arcára mosolyogva néznék. |
|
Mint egykor dédapám lábánál, |
hallgatnám szavát: ravaszkodva |
kérdezgetnék és biztatgatnám, |
hogy lelkesen csak továbbmondja. |
|
Illés: rókáknak pusztítója, |
emeld csak, rezgessed csak hangod, |
hogy egy vidék visszhangozzék tőle. |
|
Dühöngj csak, ordítozz pusztító |
így könnyűlsz, így szállsz hirtelen majd |
dühöd lángjai közt az égbe. |
|
Igen, így szeretnék már én is |
élni, örök sugalmazásban, |
|
S örök világításban! éles |
szavakat pergetve mint lángot, |
nem is tudom mily ős elemmel |
tartván titkos atyafiságot. |
|
S úgy szeretnék már én is múlni |
e világból, egy lángolásban. |
Egy villanás és ne maradjon |
|
|
A hírlapíró
Ahogyan a sertés orrát a trágyába |
fúrja és ott szortyog s sziv érett illatot |
úgy furod, nagy szellem! te is a jóllakott |
burzsoák, kéjhölgyek, selyemfiuk piszkába |
|
orrodat és röfögsz s bemázolt pofával |
fordulsz az ég felé és kezded himnuszod |
e szép létről, míg a megfontolt alkuszok |
a köz kebléből hars éljenzés szárnyal. |
|
Hajlongsz: no ez szép volt; lám, a művészethez |
értesz! no igazság bajnoka, most kezdjed |
a nép jogaiért az ősi küzdelmet, |
méltón emlegetett hős-mesterségedhez… |
|
És te kezded: egyik végtagod a szivet |
gyúrja, míg a másik finoman hátranyul |
s míg pislogva várod: valami tán lehull, |
hangod egyre hősibb trillákba lendited. |
|
S míg köröttünk dühét fortyogja egy ország, |
kacsintsz egyet s hosszú karodat fölvetve |
megadod a hangot, a vezérlőt, melyben |
mint tányérodon a kés sikolt a hazugság… |
|
|
Óda egy nagy afgán költőhöz
Ó, mint köszönjem a kegyet, Dicső! |
Ajkadra vettél engem, a parányt! |
A nagy s hatalmas egy bolhán mereng |
(mert így szólítál –) s dalt kezd róla! oh |
|
hogyan dagasszam méltón keblemet |
s hova ugorjak most a büszkeségtől! |
Nézd, zavar és gőg pírja váltja egymást |
orcáimon – oh hadd vessem magam |
|
elébed Láng és Lobogó s Torony! |
s szűzek ábrándja: égi Gyertyaszál! |
Térden s lapítva hátsó tagom is |
s nyakam tekerve csak feléd a porból: |
|
szabadna szólnom egyet (oh csak ezt még), |
viszonzásul s a hálától dadogva? |
Váltsad be amit igértél! mire |
kis pisszenésem ingerelt s ijesztő |
|
magosságodból vesd el lantodat! |
teljes erővel! Úgy! Jó messze szálljon! |
hogy végcsörömpölésének zaja |
se sértse érdemtelen bús fülünket. |
|
|
Álarc
Amit kimondok az fedez s takar, |
Álarcként leng közöttem s köztetek |
Mosolygok, mig torz fintoraival |
Mit elhallgatok: gyilkosként liheg, |
Vicsorg, hörög, csak vért, csak jajt akar. |
Gunnyal várom hogy főbelőjjetek |
|
Nem olyan sűrűn…
Nem oly sűrűn, de ládd, tisztábban |
futnak már, futnak a szavak. |
Nem tülekednek, nem civódnak, |
|
Kutattak egykor; vad zavarral |
ásták, vájták az aranyat; |
boldogok már, ha útjuk ágyát, |
nem kavarják fel a sarat. |
|
Átláthatsz azon, amit mondok. |
homok és kavics, hogy ha csillog |
a víz csillog csak, a patak. |
|
Kavics és homok, sár, törött gally, |
mert nem a vak föld, fényt reám már |
|
|
Napló
Mi lesz velem… Mindenki vallomást, |
önéletrajzot, naplót ír köröttem. |
Reszeli szobrát ellenség, barát |
az öröklétre… Én meg csak tünődtem. |
Verset irtam, jót, rosszat egyaránt. |
Nem is gondolva, hogy a nőnemű |
Jövő fülének is több élvet ád: |
kedvesebb lesz a pletyka, mint a mű. |
|
Éj van; az éjben fényes ablakok… |
Te tudod azt, te mindenható isten, |
megannyi lángelme forr, izzad ott: |
valakit végre jól befeketitsen. |
Mint fövény s füszál olyan számosak |
Uram, kik engem is figyeltek itten… |
Oh nyujtsd pallosodot, a lángosat, |
hogy ellenimet én is kikészitsem. |
|
Mert fenyegetnek… Nyolc kötet után |
közelg a naphoz, jaj közelg a K…. |
mikor utólért a Dome terraszán… |
Mi lesz velem, ha csupán őt olvassák? |
Tüzelem máris néma müveim, |
mert kivüle még nyolc-tiz hatalmasság, |
mint golyóhalmon, ül emlékein, |
s vezeti földön, föld alatt a harcát. |
|
Így készült mindig a jövő, tudom. |
De csábit, vonz engem is az öröklét! |
Kajla fülem legyen, gacsom, pupom, |
ha kitapsol az utókor-közönség? |
Hol minden szót tőr s csapda vár, már szótlan |
a társaságban magam meghuzom – |
majd otthon! Otthon elkiáltja tollam, |
pályám mi bölcsen és bátran futom! |
|
S mi hős valék… Mert először is ezt |
hagyom e korból örökségbe hátra. |
Egy hős alakzat, kit mi sem ijeszt, |
parasztok, prolik dali ideálja, |
s a hölgyeké is… Hány sugá: szeretsz? |
(Nevük fölirvák) Szóval egy vezéri, |
nagy jellem, rólam bármit is jegyez |
N....., I........s – last, not least: Hetényi! |
|
Mi fájdalom, hogy egyedül valék! |
Pusztába hulltak szavaim rekedten. |
Mint vásáron az igali fazék, |
hasonlót hozzám hasztalan kerestem. |
Így éltem én, így próbált az idő – |
Van, mondták, még pár költő… lent megettem, |
nagy messze… egy-két kisérletező – |
izé… mizé… a nevük elfeledtem. |
|
Mert e sárföldről fel csak úgy repül: |
az igazi költő – látom, valahára: |
ha törik-szakad folyton istenül: |
magába fúj szuszt és nem a dudába. |
Hát szállni fogok, szállni! Oh lapok, |
miket tollam már eddig beirkála, |
élményeimmel, mint a csillagok, |
ragyogtok a nagy magyar éjszakába. |
|
Példát és utat kell mutatnotok |
itt a magasban hol örökre égtek, |
hogy azt ki benne otthonin forog: |
hová nem ragadja föl a költészet! |
Hogy az öröklét hüs legében itt, |
a lant bajnoka annyit emelődhet, |
ahány kartársat buzgón kiszorit – |
jogán a gonddal ápolt őrületnek. |
|
Teremteni! – ah érzem már a kéjt, |
egy világot tartani a kezemben! |
Nem költött hőst, de eleven személyt |
gyúrni, fúrni és ütni szét kegyetlen, |
hogy ha meguntam, vagy ha ő megunt: |
ez az isteni s nagy a müvészetben – |
Már értem én is. Nyilik már az út. |
Az első részét máris befejeztem. |
|
De jön a többi! Jön! Jön! Mint falun |
a cirkusz híre az állatsereggel. |
Bujnak kebelem ketrece alul |
uj verssorok vérben forgó rimekkel. |
– Hust-vért akarunk! sziszegik vadul. |
– Naplót! Gyerünk már! Kezdj belé legottan! |
– Rögtön elkezdem – mondom vigaszul –, |
mihelyt a mondandóimból kifogytam. |
|
|
Téli köd
Búvik, lapul még, a füzes |
mögött hánytorog, tünedez. |
|
Mint szennyes, gyáva gondolat |
erjed, szövődik és dagad. |
|
Mint százfejű ős-szörnyeteg |
|
Végig a parton talpra áll, |
megrázkódik, útjára száll. |
|
Kibomlik, fölfújja magát, |
|
Dohog, dörmög, hajladozik, |
falja a fák tar gallyait. |
|
Itt kúszik, fölugrik amott, |
|
Fölnyúlik, eldől szennyesen |
hömpölyög szét a réteken. |
|
Hol minden fűszál, mint a szeg |
megcsillan, külön megremeg. |
|
varázslat rohan itt tova. |
|
Milyen szörnyűség, őrület – |
|
egy tűzvész volna, sárga láng. |
|
Terjeng, elér mindent, akár |
egy szörnyű hír, egy vad ragály. |
|
falvakat, népeket benyel. |
|
Fojtogat, fertőz és vakít, |
|
Harang csendül, mint a víz alatt – |
földönti mind a tornyokat. |
|
Gyűrűben lépek, kicsi tér, |
szűk tisztás csak, ami kísér. |
|
ágál köröttem, nyíl, sziszeg. |
|
Ott gúnyol, gyaláz, fenyeget |
de nem mer jönni közelebb. |
|
Tekintetem, mint kard suhog. |
Megyek, vissza se fordulok. |
|
|
Lied
Nem lehetett volna magasság, |
melyre nem török fel utánad |
s most nem lehetne olyan mélység, |
melybe le nem taszitanálak. |
|
S csak mosolygok félszeg mosollyal, |
már mintha emléked keresném, |
helyet cseréltünk már, be gyorsan |
|
Eredj – mondom, de csak magamban, |
eredj már – s magamhoz ölellek, |
mit elvesztettem én örökre: |
a békét legalább te leld meg. |
|
|
Örvendj, magyarom…
Oh nép, akadt hát pártfogód! |
Szabadság, bajnokid teremtek! |
Pusztuló tájak, dőlt zsellérsorok, |
Fény Hunnián! – nem-félő kebeleknek |
|
Csitulj szív, békétlenkedő; |
nyugodj, magyar, hajtsd vissza fődet. |
Tudják mi kell már néked, sőt mi kő’
|
tapasztalt és hív őrei a földnek, |
|
kik őrzék tiz századon át. |
|
a rázkódástól, mely a honra: |
szegényre, busra dőlne, ha a föld- |
s a tulajdon-biztonság meginogna |
|
És minden ország támasza, |
talpköve, a méltó kamatláb! |
Ily tiszta egység nem volt még soha |
mióta mindezt ők meghóditották |
|
a karddal, mely befele üt. |
|
Örvendj magyarom hát, dalolj |
s kövesd őket, mig elvezetnek |
az igéret uj földjére, ahol |
a tiszta jog: a paraszt – és eretnek – |
|
égető nagy törvénye dönt. |
|
|
Magamban
|
Magamban kutatom, Ki vagy. |
Arrébb teszem a jót a rossztól – |
|
|
Szenvedtem, arcomon nyomát |
hordom még minden mozdulatban. |
|
Gyilkolván ismernék reád? |
|
|
Iszonyban? Mint búvó patak |
|
Eltünsz. Fülelem hallgatag, |
hogy munkálsz, forrsz, dohogsz lenn. |
|
|
Én fölkináltam, ha segitsz, |
hogy megszülessen bennem is |
|
Kisértet! Rántanám karom. |
|
Cseréld föl napom – éjjelem, |
|
látnak őrültként megtagadt |
|
|
|
Mindent megértesz
Mindent megértesz: nemzetek, honok |
legázolását, az eszmény s a jog |
bukását, sőt a magyarázatot –
|
Érdemed volna – még megérheted –, |
isten nyakadnál adja értened. |
|
Neved egyszerre…
Erős és kemény: parazsat, |
|
Azt kér, azt kinál vidoran |
|
Aztán, hogy tétovázni lát, |
|
Táltosnak látom, mennykövek |
között dörög már, úgy nevet. |
|
És úgy gúnyol fennhangon, ő, |
a rég oly halk, békitgető. |
|
Keblére vont, most iszonyat |
|
pedig csak tőle rettegek. |
|
|
Voltunk – leszünk
Voltunk – leszünk magyarok? |
|
Fájt a szív és fájt a talp. |
Eb megy innen, azt zavard. |
|
ezt tudod csak, egy komám? |
|
ketten volnánk, förgeteg. |
|
Ki kocsin megy, ki gyalog, |
|
nagyobb lesz hát az ablak. |
|
Akkor van, ha nincs hazád. |
|
hajdu sógor, mit csinálsz? |
|
|
Schöpflin Aladár ünnepére
Csöndesen és egyenes járással, egyre |
|
kimérten… s inkább hallgatag, |
nem hiu célt, hanem azt, csak azt tekintve, |
|
kertet, ugart, pihenő aratót, majd aztán |
|
urat, szegényt a ház előtt, |
egyként megmosolyogva a gazda arcán |
|
így megy a férfi, akit útján követnék – |
|
Így jársz barátom és nekem |
vígaszom arra: mocsok nélkül lehet még |
|
Tiszta, derült lehet az, ki már úgy indul: |
|
a sorsnak felel; s megfelel: |
itt van a munka, a kész… de művein túl |
|
Mert hol a cél, az iránytű, ha nem itt benn, |
|
mondtad; úgy nézek fel reád, |
mint amidőn kinyitottad, egyszerűen, |
|
|
Vonatból
Szeszgyár áll a nagymajtényi síkon, |
barna füstje messze ellobog. |
|
Már kepében a búza; a szittyón |
gólya, bíbic szárazon topog. |
|
Disznófalka jár a sárga réten. |
Száz meg száz apró rög feketül. |
|
És a sok rög, mit nyomuknak néztem, |
károgatva, ríva felrepül. |
|
Varjúsereg száll el- s szétbomolva |
a síkság, a láthatár felett: |
|
pernye borul a tág napkorongra, |
tépett zászló veri az eget. |
|
Hej Rákóczi, Bercsényi!… Megzökken, |
fut a vonat, porfelhőt kavar. |
|
Fut – mintha csak azóta szünetlen – |
pirul, iszkol bennem a magyar. |
|
|
Petőfi
Százhuszadik születése napján |
Jó minden ürügy s alkalom már, |
jó minden emlék s forduló, |
hogy ünnepeljenek. Szűkén van |
melegség! Elkelne naponta |
egy Petőfi – ha zord a nap. |
Nemes halott, feledd, hogy akkor |
|
Feledd a sírt, a sárt, a várost, |
hol kővel dobált meg a nép. |
Megbocsátottál. Feledd: attól |
lett a feloldott csőcselék |
még aljasabb… Hogy érte haltál? |
csak hangosabbak: ládd világ, mily |
|
Én nem gondoltam ünnepedre. |
Szívem mélyén oly egy vagyok |
veled, mint hogyha bennem élnél; |
bocsásd meg a szerény lakot. |
Pirulnék ünnepelni téged, |
adóm ily olcsón adni meg, |
amért te újra – ittbenn érzem – |
|
Kiért? Miért? Oh be jól értlek |
eszmédet, melyért holtnak ünnep, |
Nekem is – jöjjön, érjen még több |
gáncs és gyalázat: legalább |
én vezekeljek, legalább így |
|
|
Éjszaka, szél
Ugatnak az ebek, és nyínak, |
kiáltják az éjbe, fülünkbe, |
amit a villámok fölírnak. |
|
Már csak az őrült, csak az állat, |
a bőgő, szomjas szél ád hangot, |
hogy ami fáj, hogyan is fájhat. |
|
Mit írsz te? Dobd el azt a tollat. |
Az ebet hallgasd, a szelet, a lángot, |
hogyan nyelvelnek s káromolnak. |
|
Nyelvelnek, míg falvak ropognak |
s városok szájában a tűznek, |
csak az igaz, amit ők szólnak. |
|
Ki hisz még emberi beszédben? |
Ki hisz? kérdem: a lelked kérdi. |
Én sem, a föld sem, fönt az ég sem. |
|
|
Halottak napja
|
November szülötte, a temetőben |
|
ringatózom megint, mint bölcsőben – |
|
a völgy fölé nagy állatként felállók, |
|
hajóként ingók, büszkén messzeszállók |
|
Egy ember nyakában hatalmas barna-zöld koszorúval, mint mentőövvel kapaszkodik a hegyre. A másik a kezében hozza. A harmadik… Hajóvészre-szántaknak milyen ájtatos, de mindenre felkészült csapata ez, ez a csúcsra vonuló? Ott keresik a tengert? Az esti bárányfelhők nekik hullámok? Hogy illik a gyászhoz a képtelenség.
|
Nincs kivilágitás az idén erre. |
|
Sötétben siklik a hajó előre, |
|
Hol van a régi mindenszentek fénye? |
|
A békülő halál szép ünnepélye? |
|
Halottak napján jöttem én a földre |
|
a szép hajóval. Izgatottan-félve |
|
tél-fordulóján, hogy visszajön értem, |
|
jő fényesen, hogy fölvegye az éjben |
|
|
Beh jó az elsötétités. Megértem, |
|
mennyivel jobb a halál észrevétlen, |
|
akár a szerelem! Hold, tiszta csillag, |
|
te lásd csupán, ki eddig is láthattad |
|
|
Nézz föl, csak az vigasztal. |
|
De ki nézi szekérnek a Göncölt? S medvének! Óriási |
|
meritő kanál, kikészitve. |
|
|
|
Válasz egy kérdő levélre
Omló világot hallhat válaszolni. |
|
Megdermedsz testvér, hogyha fölkiáltok. |
|
|
Ady
A lázat, vágyat ki idézi fel? |
A birodalmat! Víz alatt borong. |
Ki hallja azt a szebb hont ott alant? |
Csak harangjának hangja kong. |
A félrevert és elsülyedt harang. |
|
„Gályák” és micsoda „ékes hajók” |
úsztak el egykor – vágy volt, nem egyéb? |
De nem feledi a szív sohasem, |
mi volt az ifjú messzeség, |
holnap, egy szűzi napkeleten! |
|
Támadj, merülj fel, elsülyedt haza, |
legszebb, mi felé útra tört magyar! |
Verecke után legtágabb mező, |
új rend ezerévét tündökölő – |
|
Csak a harang szól, a hang, csak a hang, |
hab csöngve ahányszor habra omol, |
örök temetés zeng a víz felett |
s a mult mély országaiból. |
Mert ami volt, örökre elveszett. |
|
|
Szembenézve1
Már magunk is pihegve vártuk, |
villanjanak meg már az ágyúk, |
hasadjon ketté a magasság, |
mutassa meg iszonyú arcát |
az isten vagy az ördög: Ő, |
ki lészen értünk eljövő – |
|
Mi a borzadók, tiszta szívvel |
kívántuk: öljön már az ember! |
A vágy előtt, mit úgy se titkolt, |
mire várt még a tett előtt? |
…Ezt mondta lelkesen a pap, |
bízva, hogy minden úgy marad. |
|
|
A szerelem ismerkedés
Kevés, kevés, mindez kevés, |
várlak, szeretlek! Szeretnélek |
át- és átjárni, mint a véred, |
mint a levegő, mit beszísz. |
a léleknek? A testnek is! |
|
Nem akarlak, csak megismerni, |
csak megismerni, semmi mást, |
mit egyház és bölcselet hirdet. |
Magányomat vágyom levetni, |
a magányt rólad, mint az inget. |
|
Benned szeretnék lakni, ott, |
hol dolgos, szorgalmas szíved. |
Egy szívet szeretnék veled! |
Tagjaidban vágyom ezernyi |
bajom, kínom egy jó nyugodt, |
nagy nyújtózással kiheverni. |
|
A ruhám, a házam, lakásom, |
te légy a hazám, világrészem, |
szolga-sorsból, a lázadásom, |
|
Szégyenem már szó s gondolat – |
bőrödön, húsodon keresztül |
bocsáss magadba mindenestül, |
adj olyan otthont, amilyent |
adj egy lélekzet végtelent! – |
|
|
Töredék (egy folyó mellett)
No nézd, megint egy hal! Únja ez is a habnak |
büzhödt ízét – magát a víz fölé veti. |
Boldog – bár a napfény-halált ízlelgeti – |
boldog, hogy kostolót egy más világból kaphat. |
|
Mint én. Föl-fölvetem magamat egy folyóból |
– nyüzsgőn, sűrűn folyik, mint bábot és dögöt |
hordó hangyák népe a fűszálak között – |
ki-kivetem magam, emberfaj, zuhogódból, |
|
mely posványos vidék ezer forrásaképpen |
millió bölcsőből szüremlik és hizik |
egyre dörgőbbre a közös egy gödörig |
kín, káromlás, sírás vad hang-egyvelegében. |
|
Ki-kivetem magam egy percre és fölülről |
még iszonyúbb az ár, s még nevetségesebb |
rövid versengéstek, okosak, ügyesek, |
amíg elemetek a szakadékba nem dől – |
|
|
Apróbb töredékek
ura, a mérhetetlen isten, |
ha asszony volna, nevető, |
|
Nem várt engem itt sem nyugság, menedék, |
mint Jónást a cethal, kiköp a vidék, |
most öklendez épp ki: ráz, visz a kocsi |
vissza a világba továbbküzdeni! |
|
Rajtam a szutyok még, a szag, a szavak, |
mik a nyomor tengermélyén bomlanak; |
ha tesz isten próbát, azt megálltam én, |
és ha szólhat szóval, azt kiáltom én! |
|
De vajh lesz-e még fül, lesz-e arra ma: |
Isten szava mindig a mélység szava? |
Fura próféta: csak annak szólhatok, |
aki a szólásra parancsot adott – |
|
|
Balfelől a tenger napraforgó |
hódolattal szegzi rád fejét. |
Jobbkézt, hátra se nézve a sorból, |
éppen annyi farral áll feléd. |
|
Bárki vagy, így járj itt a nép közt is, |
nem te vagy úr: mögötted a nap – – – – |
|
|
Lebbent a szél. A hamuban, tele |
dühvel ki-kinyílt a parázs szeme. |
Krumplit sütöttünk. Fent az esten át |
repülők szálltak, mint a vadlibák – |
|
|
Mi történne
Mi történne, ha a fejembe |
te tudsz, mindent! Az úti élményt, |
Micsoda szép robbanás volna, |
micsoda tűzvész homlokomba! |
De másképp tennék valamit |
|
Oh mennyi tudás, mennyi érték |
trágyadombjára! Mennyi hő hevet |
átkozódtam kamaszkoromba: |
ha az jutna a birtokomba! |
De más lennék, mint azelőtt |
|
Meghalt Shakespeare, Arany, Petőfi |
s megmaradt kincsükből elég. |
Oh tettél valamit is másképp |
Milyen irígység parancsolja |
hogy kiki sorsa külön foglya, |
és ha a lázadás is dolga, |
|
Válasz, 1947. febr. 2. sz. |
|
Folyik a csoda
Ez az a csodálatos egy falu, |
hol nem történt még semmi sem. |
De arról sem beszél már senkisem. |
|
Kilenc-tíz házon nem maradt tető. |
Aztán tavaszra ujra lett. |
kinőtt a zsindely minden ház felett. |
|
Villog vasárnap csizma, ing megint. |
Állnak és nőnek a lányok s fiúk. |
benőtték jócskán már a háborút. |
|
Szivárogtatja forrás-cseppjeit |
a szívek alján éjjel még a gyász. |
de jön az etetés, az almozás. |
|
Minden a helyén. Az örök kutya |
ugat, a halhatatlan borjú bőg. |
süt a nap, mint száz évvel ezelőtt. |
|
Mint ezer éve. S látszik már a hold |
fehér pénze a délután egén. |
Csak legyen elég eső az idén. |
|
(Az élet folyik? Folyik a dolog. |
Földhányva gondolom ezt én is el. |
Az isten bajlódjék a többivel. |
|
Bizony én is egy árkot temetek. |
Alján szögesdrót, repeszdarabok. |
megleszünk ezután is, magyarok.) |
|
Válasz, 1947. szept. 9. sz. |
|
Háborús országokon át
Válasz, 1947. dec. 12. sz. |
|
Beszámoló Lengyelországból
Csak szintjét tekintve, az örvény |
Szép is lehet: kerengő rózsa! |
Másképp beszél, ki forgott benne. |
|
Másképp beszél mélységeidről: |
|
Körbenéztem az őrtoronyból. |
Szakadék úgy nem szédített még. |
|
Neandervölgyből, tébolydából |
Vigyorognak föl ott a szörnyek. |
|
És Marconi és Blériot és Krupp |
|
Dante nem ment oly mély kapún le, |
Mint az, aki az indok s szándék |
|
Mert ott támadhat látomásod |
Géppisztolyos orángutángról, |
Fegyőrnek állított tigrisről. |
|
A szabadság, ha úgy egyé, |
Mint az arany, a fegyver és gép: |
Az ápolónak állt sakálról. |
|
Az őrültről, ki dinamitját |
A föld szivébe tolja végre |
A legjobb olajkút-fúróval. |
|
Emberi fajtád holnapjáról, |
Ha így halad, ha így halad. |
|
|
„A föld színével egyenlővé |
Tétessék!…” – olvasta diákként |
Valaki s ezt is bemagolta. |
|
„A föld színével egyenlővé…” – |
Emlékezett rá, midőn tőle |
Várták: ítélj, dönts, az Erő vagy. |
|
„A föld színével…” üvöltötte |
Az ifjúság-ízű nagy szókat. |
|
„A föld színével” – s máris mértek |
A had-mérnökök: fordították |
A tett nyelvére a parancsot. |
|
És két hónapig szólt az ágyú. |
S hullt a bomba oly kijelölten, |
Mint kertész-ültette-gyümölcsös. |
|
„A föld színével!” – pontoskodtak |
A romlás gondos szakértői, |
Leeresztve a messzelátót. |
|
Mert állt még egy-két toronnyá vált |
Lépcsőház, föl az égbe nyílva; |
Egymásután derékba törtek. |
|
„A föld színével!” – ropogtatták |
|
S a tető nélkül oly ijesztő, |
Megnyúlt kémények is ledőltek, |
Le az utolsó kapubálvány. |
|
„A föld színével egyenlővé” |
Tétetett minden, bizonyítom; |
Szemmel láttam, egy holdas éjen. |
|
Vadnyulat láttam futni hosszan |
Varsó szívében, a Gettóban, |
S annyi lelket sem az ó-várban. |
|
És arra gondoltam: testté lett |
Az Ige itt is – a torz Semmi: |
Az őrület is testet ölthet. |
|
…A tollat én könnyen kezeltem. |
Most meg-megállt szinte magától, |
Hegyén a csillám-gondolattal. |
|
Forgattam, néztem, félretettem |
S fölvettem újra, nehezen. |
Maga volt a vas felelősség. |
|
|
|
Majd játszunk újra. Föld alatt |
fekszünk bár, labdázunk serényen, |
udvarlunk fent a napsütésben; |
|
Szivünk ma bármily hallgatag: |
fut rajta át, mint fény a jégen |
s kigyúl egy jövő nemzedékben, |
mi ránk is örökül maradt: |
|
az ős mosoly egy szép gyümölcsre, |
a nevetés egy lányra: jössz-te, |
a sejtelem, hogy élni szép – |
|
és reménykedünk. Erre kellünk, |
ebből él, így cikázik bennünk |
|
|
Testvérek
Megállt a csengő kalapács, |
Kezét nyujtotta a kovács. |
Kikérgesedett durva marka |
olyan volt mint a kigyalult fa. |
|
Próbáltam sokszor pörölyét; |
úgy próbáltam most tenyerét, |
és azt gondoltam s elragadt |
a képtelen szép gondolat: |
|
ilyet szerzek én kalapácsot |
Az volna szerszám igazándi |
„egy nép súlyával” odavágni! |
|
S már mondtam is, mert hát ki más, |
testvérbátyám volt a kovács. |
Jó – mondta s nyomta vissza markom, |
rámnevetve, hogy vajh kitartom? |
|
Diák voltam, nyakas gyerek, |
tartottam, amíg lehetett. |
De aztán, aztán bíz én jártam |
kalapácsként az ő markában. |
|
…Húsz éve hogy porban enyész – |
Tart ma is egy testvéri kéz. |
Lendít csillantva föl az égre |
s zuhint vad szerszámként a mélybe. |
|
no rajta, töltsd a kedvedet! |
Hajlítsd, alakítsd, verj a vasra, |
az pattant egyre magasabbra! |
|
Válasz, 1949. máj.–jún. 5–6. sz. |
|
Parton
az a világ elsüllyedt; az a tenger |
visszafutott mögülem, az beszáradt. |
Hol ifjúságom? A táj, amelynek – így emlékezem – |
csak estje volt, csak – bárhogy tűzött is a nap – |
kék félhomálya, mint roppant vizek alatt? |
Hol az a lét, hol a cselédi puszták mély világa, |
búvár-léptű népeivel s ökreivel? Tovatünt. |
Nem sajnálom, gondolhatjátok. |
|
ez az évtized. Fehérlő hajjal indulok |
az alakuló földrészeken, kutatón, |
utolsó tanú, micsoda mélységek tudója, |
micsoda magasságról álmodó! |
szemem káprázik a nyers fényben. |
|
ki nem sajnálja házának rombadőltét, |
ime a hirnök, ki mosolyogva mondja el: |
szülővilága mindörökre odalett. Ím a fiú, |
ki így felel a faggatóknak: soha már |
Ime a férfi, ki még egy sorssal szembenéz. |
|
hány év kilóméterköve még síromig? |
Készítsetek bort, jó kézfogást, födelet |
ne énnekem – nyugvást nekem már isten adjon senki más! – |
nekik, akik mint ős-lények, nagy őslény-lépttel mögülem |
távolban még, de milliószám fölmerülnek – őnekik, |
hogy – erre csak! és szaporábban! – kezem hadd lendítsem feléjük, |
mielőtt föld alá merűlök. |
|
Válasz, 1949. máj.–jún. 5–6. sz. |
|
Egy mondat a zsarnokságról1
nemcsak a vallató szobákban, |
|
pattogtatott „vigyázz”-ban, |
|
hol zsarnokság van, ott van |
|
mikor jössz haza, kedves; |
|
ismételt hogy-vagy-okban, |
|
mert szépnek csak azt véled, |
ha azt hitted, szerettél, |
|
az van az orrban, szájban, |
|
határsáv, hol fény pásztáz, |
|
templom, parlament, kínpad: |
|
veled megy, mint az emlék; |
|
rab vagy, rab, erre kattog; |
|
s mert minden célban ott van, |
|
fogoly vagy, s egyben foglár; |
|
néznél, de csak azt látod, |
|
s így rád is ő vigyáz már, |
gyárban, mezőn, a háznál, |
|
s nem érzed már, mi élni, |
|
maga így gyártja s hordja; |
|
magad is zsarnokság vagy; |
|
mert ahol zsarnokság van, |
|
1950
Irodalmi Újság, 1956. nov. 2.
|
|
Győztes
Miket fejfámra írnak, esztendeim zömit már |
föld alá tapostam java éveimet. |
Jobb mivoltommal így rég sírban pihenek – |
csaló csontváz csupán, ki még nevemben itt jár? – |
|
ezt kérdezem. Meg ezt: akivel belekezdtem |
munkámba, akivel szereztem diadalt: |
kimúlt az ifjú férfi, belőlem az kihalt? |
Szelleme zordonan bíráskodik felettem! |
|
Merész volt, lobogó! – Én „bölcs” vagyok, „lehiggadt”: |
ezzel gúnyolna s – bíz: félholt kortársaimnak |
szavára adok. Ő – akár a gyermekem. |
|
…És mégis ő vezet. Mert ő döntötte el: |
közös életünket föltenni mire kell, |
s mint kell leélni úgy, hogy érdemes legyen! |
Csillag, 1951. máj. 5. sz. |
|
Jutalom
Ki tudta még a könyörületesség |
örömét? Az ős jótevést, amért |
nem kér a lélek titokban se bért, |
úgy színig tölti született nemesség. |
|
Vigasz volt látnom, ekképp szívedig-szép |
ifjú nő téged akkor, veszni tért |
korunk mocskában jót s jót, semmiért |
jót tenni egyre, főddel a derűs ég |
|
kékszín üdvében úszva szinte, édes |
géniusz! Jó volt elnéznem szemérmes |
mosolyú arcod ottfenn ragyogón, |
|
és aztán ittlen éppúgy, karomon – |
A legjobb ezt volt látnom: nemcsak adhatsz, |
a szerelem téged is megjutalmaz. |
Csillag, 1951. máj. 5. sz. |
|
Kutyák
Szolga vagy, költő. Ezt se resteld. |
Különb jel a te szolgaságod, |
különb rang, mint amit viselnek |
a rend-, rangjeles uraságok, |
|
akiknek szolgálsz. Kutya mód kell |
lapulnod-hajlongnod nekik? |
Szolgálj, őrizd, csak rejtegesd jól |
a farkast, mely benned lakik. |
|
A nyájban is te vagy az ősi |
a hirtelen feljajduló kín. |
Vigyázz, hogy meg ne öljenek. |
|
Vigyázz s örülj, ha estelente |
hogy vigasztalva megsimítsad, |
megszelídítsd torz arcodat. |
|
Hogy végre fájó nyujtózásban |
kihúzd magad – a lelked is; |
s ember mód kiegyenesedve |
szétnézz – mig pillád leesik. |
|
Fáradt vagyok. A város szélén |
lakom. Arrébb a domb megett |
kezdik a villák udvarán már |
|
Nem ugatnak. Fejhangon nyínak. |
hosszú rongyai szakadoznak, |
|
Az vagyok, aminek születtem |
és szabadulnom nem lehet. |
|
Befogva ébredek, ugy alszom |
legjobban akkor érzem, hogy |
szolga vagyok. Nem hazudok. |
|
Ki úr fölöttem, el ne higgye |
egy fél szavamat. Ajkamon |
a hang is másképp száll, riadtan, |
én is megvetve hallgatom. |
|
Alázatosan, hason jő, vagy |
Értem a szót már: „Ha követni |
akarsz, oszd szét a kincsedet.” |
|
Nincs más út. Fájdalom, de így van, |
csalni akar, ki mást regél. |
Két vallása van a világnak, |
két hada: gazdag és szegény. |
|
Közöttünk nincs híd, nincs barátság! |
Ha te nem is, én csak azt |
figyelem: hátha nem is téged |
szeretlek, csak az aranyad. |
|
Nem azt szeretem. Megvagyok már |
szolgaságomban. Itt vagyok. |
Odúm, váram és büszkeségem. |
|
egy ölnyit, egy félszeg mosolyt sem |
gőgömből! – Ez az én helyem, |
így birom csak, ami ostorként |
csattog testemen-lelkemen. |
|
elé a szűk erkélyre. Mint |
keleti pap, itt e magosban |
|
Éjről-éjre nézem a várost, |
nyínak, mint arrébb a kutyák. |
|
Sajnállak, főnököm. Derék |
öreg vagy. Ha eléd jutok, |
leültetsz. Vitázol velem. |
Hallgatok csak, bólintgatok. |
|
Mily hamis mindez! S mily hamis, ha |
ellentmondok is. Se barát, |
sem ellenfél – ember se, csak |
lakáj, egy kutya néz reád. |
|
Ne engedj engemet magadhoz. |
Csalódni fogsz. Előbb-utóbb |
förtelmes fekélyként a gond, |
|
osztod velem eszméidet. – |
Más világban élsz. Magamat nem |
|
jelekkel, gyöngyökkel, gyümölccsel |
társaloghattok csak velem. |
|
dolgozom és görnyedek itt, |
e szép világon; elbutultam, |
megsüketültem egy kicsit. |
|
Jókor betörtek. „Ne feledd el, |
ki fia vagy” – mondta apám. |
„Alázatos légy, engedelmes, |
így partra juthatsz még talán.” |
|
Ezt nyujtotta útravalóul, |
Tízéves voltam; addig is már |
láttam, a világ hogy forog. |
|
„Eredj oda, csókolj kezet, |
az a tiszttartó, az a pap”, |
mondta anyám és könnyel, szóval |
|
Éhkoppal, rongyokkal, hideggel |
biggyedt szájjal, jégpillantással, |
|
Gépkocsin mentem nem is régen |
egy kis városon át. Sarat |
ha vágnak arcomba, nem indul |
|
mint ott egy ház láttán. Kiküldtek |
„Az ilyen jött-mentek tanítják |
rosszra a jobb gyermekeket!” |
|
Hallottam, ahogy megindultam |
nehéz csizmámban, hallgatag. |
Másnak: rossznak, elátkozottnak |
hittem már én is magamat. |
|
Elhittem a szép, lágy anyának. |
A szégyen, mi akkor kisért, |
támadt fel ujra. Ropogott |
|
– Ki innen! Vissza se tekints – |
Dőljön össze a mult mögötted, |
|
Ezt megcsináltad – álmélkodtak |
Időbe telt, amíg nevettem |
|
Én tanítottam rosszra őket. |
hangot sem adtam szinte, féltem; |
|
hogy honnan jöttem s kigúnyolnak. |
Ki is gúnyoltak. Napra nap. |
a kertek alatt gyakoroltam |
|
Mily örömmel hagytam el aztán, |
pelyhes állal, e szép hazát! |
s beszéltem végre, mily örömmel, |
egy más nyelvet, a franciát. |
|
Fölszabadultan, mily vidáman |
és bátran törtem, gyúrtam azt! |
Idegen voltam? – Semmi ahhoz, |
mi otthon lehettem – paraszt. |
|
Elzártak onnan, hol születtem, |
hol még boldog volnék talán, |
elküldtek, de ezer istrángot |
és gyeplőt aggattak reám. |
|
Vagy hinár, bozót a szegénység? |
Kezed-lábad indák kötik – |
Ha emelkedsz, hetedíziglen |
az egész rád kapaszkodik. |
|
Vállalom ezt és nem panaszlom. |
Az övék voltam, az vagyok – |
Szomorú tőke, mit kinlódva |
|
s most várja, hogy kamatot hozzon. |
kiknek az én téveteg sorsom |
minden reménye s támasza. |
|
Csápokat nyújt feléd a mult, a |
jövő. Gúzsba köt a jelen. |
Jó csapda lettél, te is – ékes |
csapda, ragyogó szerelem! |
|
csuklóm bilincs kulcsolta át. |
Léphetsz. Gyönyörű, végtelen: |
|
Fölnézek, sűrű-zöld az ég, mint |
májusi meggyfa. Lombja közt |
kicsillan itt-ott már a csillag, |
a fényes, vérpiros gyümölcs. |
|
Elnézem. Ily elérhetetlen |
mi jó ízt: kedvet adna még. |
„Élet” mondom s várom, mit érzek: |
Szürkeség övez, messzeség. |
|
Annak a végén, ott kezdődhet |
az élet tán. Képzelni sem |
tudom már. Kastély díszlik ott? |
Mindenki sétál vagy pihen? |
|
Együgyű kép. Nyilván a régi |
lengett előttem. Láttam azt is. |
Megvetem. Az sem kellene. |
|
Ha szolgaság van, százszor inkább |
legyek csak szolga itt alant! |
Ha áldozat kell, nem a hóhér: |
százszor inkább az áldozat! |
|
Százszor inkább a kizsebelt, mint |
aki – bármiképp – zsebel. |
Már így vagyok. Nem szeretem, |
ha nyúlnom szennyes lébe kell. |
|
minden piszok. Gyakran mosom |
kezem. Hajdani trágyahordó, |
|
Zavartan feszengek a fényes |
között. Szemem, az ördög tudja, |
vidám szemükben mit kutat. |
|
Meghívtál, sorskegyelte kartárs. |
Tevéled nem – de ki elénk |
a tálat hordta, inasoddal, |
|
Ebéd után soká beszéltünk, |
„Nősülnöm, szólt, itt nem lehet”. |
Hogy mondjam? Ha választanom kell, |
|
Nehéz dolog ez. Neked is tán. |
Iszol, mulatsz – de poharadban |
|
Keserű íz, tán mérgező is. |
Ha nem: akkor pedig szivednek, |
fejednek is már kérge lett. |
|
Akkor bizony én a disznóhoz |
szárnyas eszméinkhez közöd nincs, |
sem a Krisztus szavaihoz. |
|
Akkor fiam, ha Igazságról, |
vagy ilyesmiről szó esik: |
ódalogj el. Vesd meg a szolgák |
|
Hagyj csak magunkra. Hagyj magamra, |
bocsáss meg, hogy kidobtalak |
őrületemben, s véled együtt |
|
A tájt fogadtam meg: ki nálam |
hatalmasabb: jobb módja van, |
azzal nem állok szóba, ahhoz |
úgysem lehet igaz szavam. |
|
– nem vethetem le – de sziszegve |
mindegyikkel árvább leszek. |
|
Megmartan s marva, hontalan |
magányosan bolyongok itt, |
vitázom az ifjú csikasszal, |
|
Fogat mutat s már szállna szembe, |
vagy futna árkon-bokron át – |
Vigyázz, a kuvaszok legyűrnek |
és ott künn a vadászkutyák. |
|
Csitítom – hallgass, várj, lapulj még. |
Napra nap így leszek magamnak |
|
csüggedt vinnyogás szabadul. |
|
Szabadul – szabadulna, hogyha |
jajra is volna még erőm – |
költő, mondom s mosolygok bambán, |
félóra hosszat, megvetőn. |
|
Gondolat nélkül, merev szemmel |
|
Egy főt és abban egy rögeszmét: |
te voltál, meghalt. Azt megölték. |
|
vagy annak csak, aki lehettél |
volna! Gúnyképe! Néha még, |
ha meglátogat, csak azért jő, |
hogy arcodba köpje dühét. |
|
Állom már ezt is. Alig értem. |
Visszhangot, egy szikrát nem ad |
fáradt fejem. Távolról hallom: |
|
Nyisd ki a szád – hallom parancsként |
próbáld ki a jajt, mit hörögnek |
|
Tanuld el. Ahhoz igazodj, |
azt fújd, lehunyva szemedet, |
se vigaszt, se feleletet. |
|
Fújd csak, mint ott künn a kutyák, |
azt nyögd, míg az egész világ |
egy nagy kardalban nem vonít. |
|
Ez a rend – mondják –, fogd be jól |
füledet és jajongj tovább – |
Mit akarsz? Kérdik. – Mi nem értünk – |
te nyíjj, ríjj, nem adva okát. |
|
Van, aki ért. Ha felfigyelsz |
zeng már a dal. Ha akadoz, |
te légy a hangos! Vidd a hangot! |
|
A nyájban is te vagy az ősi |
a farkas-szív, mely visszasírja, |
mit az ész is feledni kezd. |
|
Ne tudj, ne érts te semmi mást, |
csak szived örök szemjuhát, |
s ha másképp sohasem lehet: |
üvölts, míg világ a világ. |
|
1934
Megj.: Ifjúság. Elbeszélő költemények. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1951.
|
|
Jegyzőfüzet
Húsz bokor ül az izzóföldű kertben; |
kisleányom óránként berobog |
a nagy hírrel: egy megint megtojott! |
Megtojt és kotlik tovább rendületlen. |
|
Az is szép, mikor a fák eltakarják |
fölött nesz nélkül elsuhannak |
|
Sem arc, sem ajk, sem áll, se száj, sem orr – |
tán épp azért oly csábítón csodás a |
tó tükrén föl-fölvillanó mosoly – |
s oly riasztó a düh ránc-rándulása! |
|
Ahogy őseim századokon által, |
úgy élek, várva minden szombaton |
a heti tisztával az asszonyom |
|
A tücsök lantján őszi már az ének, |
versenyben föl a komor egekig, |
keserveik oly vadul zengetik, |
mint Jeruzsálem üszkein a vének. |
|
|
Gyötrődtem ifjan: semmit sem tudok! |
Bilincsként hordtam: hogy semmit sem érek! |
Feledi lassan pányváit a lélek – |
Oh, ifjúságom, felszabadulok! |
|
Hiszem, hogy végül végleg megjavulhat |
ez a riadt állatnak született, |
ez a szegény kétlábú szörnyeteg |
s átlépi önmagában is – a multat. |
|
Nyikorog a hegyi úton egy hete |
estétől éjfélig a színig tele- |
rakott kukoricáskocsik kereke; |
vonul odaföntről a faluba le, |
jő, mint rég, ha koldus jött ott lefele, |
küldvén sirámait messze eleve, |
jő az ősz; ez az ő panasz-éneke, |
hangzik cserdítés, hars kurjantás bele. |
|
Fölsivít az ólban – tudva már, mi az – |
fölserkenti anyját mind az éh-malac, |
verseng a magas- és mélyhangú panasz; |
döng a hidlás, gágog a riadt liba, |
csahol az eb – árad az egekig a |
gyermekkort idéző nagy szimfonia. |
|
A madarak a házhoz kezesednek. |
Az udvaron a harkály úgy kopog, |
akár egy vendég. „Szabad!” Kinyitok. |
Dérben a fák. A hideg érkezett meg. |
|
Midőn gyötörni kezdte, foglalóul, |
a rák: éppen koromban volt apám. |
Most lépek át a halál kapuján. |
Mosolygok még, ha arcom hátrafordul. |
|
Keblek, karok, álombelien szőke- |
aranyszín bőre száll, oszol |
szemem előtt a fák ágairól – |
Csontvázak állnak ki a hegytetőkre. |
Csillag, 1951. aug. 8. sz. |
|
Szeptember van, nem szól madár, |
de nyüzsögnek a fehérszárnyú lepkék. |
Bár tikkaszt a meleg még, |
|
Míly „hol az olló” gyermeki szabálya, |
hogy néznem sem illik ifjú leányra? |
Harminc év köztünk! Egy taps, egy futás, |
s az ő soruk lesz a csodálkozás. |
|
Hozzák a habok a parti homokra |
nagy kérdéseiket zúgva-zokogva. |
És bólogatnak, mintha értenék, |
két nap óta a sudár jegenyék. |
|
Olajosodik a víz; mozdulatlan |
nyúlnak a fényes redők végtelen, |
mint óriási selyem-végeken. |
|
Kint a tó közepében ezerszámra |
a kövér vadlúd; itt marad fagyig, |
mig a jégen le nem soványodik; |
csak akkor száll tovább újabb hazába. |
|
Nincs akarat, nincs gondolat, de vágy s tán |
|
lélek s halál sincs nélküled, |
Poggyászom te, mind drágább, nehezebb! |
Az öregség zord határ-állomásán |
|
csak téged el ne vegyenek. |
|
Hogy meg kell halnunk, elég büntetés ez. |
Mért szenvedni is még a büntetéshez? |
Költő-hazudozás, hogy álom a halál – |
Próbálj álmodni, ha hóhér vág, szúr, nyiszál… |
|
A zöld fenyőfák előtt lengeteg |
A tűlevelek hegyén csöpp remeg |
a halászokon a gumikabát. |
|
Halottak napján leesett az első, |
még félénk hó. Nem is tartott tovább, |
megvillantva a hegyen mosolyát, |
mint egy születésnapi felköszöntő. |
|
A gyertyáikkal égő temetőkre, |
emlékezel a fényben lebegőkre? |
Füred fölött a szöllős dombsorok |
fölött milyen sose-volt városok |
szökkentek – lánggal hajladozva – talpra, |
oly frissen pezsgve, nyüzsögve, kavargva, |
hogy elképzeltük a holt szeretők |
tolongását is a mozik előtt… |
|
Tombolt az esti szél. Zörgött az ablak. |
Bátrabb voltam a rámhagyott, vén házban, |
ha bent voltam az anya-szagú ágyban. |
Gyermek voltam. Most a halál riasztgat. |
|
magányos házban, rideg éjben, |
s egy nemzet nyüzsg szivem körül. |
|
Nem terült háló ilyen soha rád |
nagy Balaton víz rengetegje, |
mint midőn a fagy terítette |
tükrödre tenger ág-bogát! |
|
Ki nem vénült meg? Aki harcban állt |
a jóért mindig, lankadatlanul. |
Nézd ezt, azt, amazt! Úgy beletanult: |
legyőzte végül magát a halált! |
|
Úgy lett, ahogy a révész mondta, éppen. |
|
szállnak a sovány vadlibák. |
„Hát hogy is repülhetnének kövéren?!” |
|
Friss hó és friss fény kápráztatja a szemet. |
A hólepte hegy beolvad a hófehér |
felhő-háttérbe. Égbeli sziget |
|
csúcsán a zöld fenyőliget. |
A jótorkú vénasszony ottan él. |
|
Kelletlen léptem a ropogó hóba. |
Fázott a lábam. Ő emlékezett |
jó csizmáimra, mikben feszített |
szivem mélyéig fölmelegített! |
|
Szerettem volna egy nagybajszú maskarát |
farsang felé, akár a többi kis diák: |
|
hadd ijesszek én is lányt a sétahelyen! |
Lesz végre most; olyan, hogy le se tehetem. |
|
A szép pincérlányra is gondolok már. |
Fürgén forgott a matróz asztaloknál. |
Csak szeme zászló-nyelvén mondta, hogy: |
Jó! Kiszököm egy percre valahogy! |
|
A nedves parton – a tenger dagálya |
ment vissza épp – nem volt hely ülni sem. |
Nevettünk, és… Holdfény volt; hidegen |
terült a víz, mint egy korcsolyapálya. |
|
Croix d’Hyns! Bordeaux! Huszonöt év kellett |
hogy emléked kikeljen, mint a mag. |
Mily vetés érik még talpam alatt? |
Mit terem a szív, ha jól öregedhet? |
|
Rámosolygok a nevető gyümölcsre. |
No nézd, be pozsgás. Meg-megtörölöm. |
Napszámos voltam s minden örömöm |
egy baszk lány volt, egy baszk létére szöszke. |
|
Oh mennyi gyémánt! Mily tűzzel ragyognak |
– a friss hó napsütötte szintjén! |
Beh szép! S be jó, hogy mégis csak hasonlat. |
Hisz az igazit magam összeszedném. |
|
Fehér számumként száll a porka hó. |
Távolodik a meg-megroppanó |
tó jegén, e megőszült Szaharán, |
|
a halászcsapat-vonta szán. |
|
Vizes a jég. Mint akna csap |
szét rajt a februári nap. |
lövel versenyben pocsolya, patak. |
A nap, az új nap pergőtüz alatt |
tartja a tavat. Vakítóbb, vadabb, |
mint júliusban; mintha – úgy lehet – |
még el is veszhetne az ütközet! |
|
Fagyos szelek, hófergeteg – |
zsarnok, aki bosszút vehet. |
|
Hány hangot adnak odakünn a fák! |
Hogy sírnak, nyínak, zokognak! – Miért nem |
tudják az öröm egyetlen szavát? – |
|
jutott eszembe a vad éjben. |
|
Ismét vihar és ismét künt a fák – |
Nincs, igazán nincs más szavuk soha? |
Figyeltem és a zokogáson át |
fölharsant egy pokoli hahota. |
|
Lendül a széllel szemben fölívelve, |
hó szárnyát összecsukva a sirály. |
Így a leány, ha szemét húnyva vár |
a csókra, a viharzó szerelemre. |
|
A völgy ölén, a hegy hajlatain, |
|
ládd, a barackfák rózsaszin |
léggömbjeit a tavasz újra |
a fénylő, napsütötte szélben – |
Szívd tele te is szívedet! |
Csillag, 1952. jan. 1. sz. |
|
|
Mese az állatok nyelvén tudó juhászról
ért egyszer egy rengetegbe. |
Kampós botját betartotta, |
s esett majdnem ő hanyatt, |
– Köszönöm, mit értem tettél, |
megkapod, mit érdemeltél, |
kérsz, mit kérsz, egy a hitem, |
|
Mit kérhet, ki hetek hosszat |
beszéddel se szórakozhat, |
– Egyet kérnék, ha megadnád, |
értsem az állatok hangját; |
soha egy szót nem cserélünk! |
– Meglesz! – volt a felelet – |
szörnyet halsz, úgy lakolsz! |
|
– Dehogy szólok – kezdte éppen |
hangzott máris, ilyenképpen: |
csak az arany van öt mázsa; |
hordják mától fogva másba!” – |
párjának mondta egy tarka |
– Kaparj alá! Ássad, vágjad! – |
ma sem osztottál ebédet – |
szólt az egyik; de a másik, |
s – uccu! – az is elszalad: |
nem tudta, hogy különb, mint más, |
ért a szóból már a birkás! |
|
Ugrik – uccu – észbekapva, |
forog otthon, lélekvesztve: |
– Hol a balta? Hol a fejsze? |
Hamar, apám, kell segítség, |
megleltem a szarkák kincsét! |
használgatta okkal-móddal, |
csínján bánt a nagy vagyonnal: |
Csak annak nem fért eszébe. |
„Hol szerezted?” Hol szerezte, |
ezzel gyötri minden este, |
Mit tettél, jaj, kárhozott, |
– Ugyan! Hagyd már! Semmi |
– Hát akkor mért nem beszéled? |
Mi lelt? Megjössz, ülsz, merengsz, |
egyszerre csak fölnevetsz. |
|
Volt min! Jön be a kis macska: |
– szólt anyja –, fordulna fel! |
– Hej, de jó ház, hej, be szép ház, |
hétszámra nincs takarítás, |
– Mi ez, soványító kúra?! |
– Mit nevetsz megint, te! – engem? |
– így az asszony – szólj, de menten! |
– Nem lehet! Olyan titok, |
– Attól, hogy őszinte vagy? |
– Igy szólt a parancsolat. |
– Szép parancs volt – ellenem! |
– Nem bánnád, ha… – „Nem hiszem!” |
– Jó; ha te nem, én se bánom! |
Gyujtass gyertyát, hívj papot, |
elmondom a – hideg-ágyon: |
lelked rajt, ha meghalok. |
|
– Meghalsz, meghalsz – miért halnál? |
De a juhász ágyban volt már, |
mert hogy az is könnyezett. |
s arra bús fejét eresztve, |
hogy csak úgy pirult taréja, |
meg nem indult a karéjra, |
bele nem csíp a kenyérbe; |
– Tudnál enni, te hálátlan, |
mikor gazdánk halálán van? |
– Elég szamár, ha azon van – |
a juhász. Jött még egyéb: |
– És azok is elég marhák, |
kik az ilyet megsiratják – |
mond a kakas – lám la nékem |
s rendben minden! Ő meg eggyel |
nem boldogul? Csak rongyember! |
|
A juhász nem várt egyebet, |
az asszonyt jól – megnevelte. |
Arról már a mese hallgat. |
élnek, hogyha meg nem haltak. |
Ifjúsági Könyvkiadó, 1954 |
|
Mese a csodafurulyás juhászról
Hol volt, hol nem egy juhász, |
Ha dolgozott is, nótázott, |
vagy egyszerre mindkettővel |
|
Kelve jókor, amidőn kell, |
ment egyszer a nyáj mögött, |
fütyölt és zacskót kötött. |
Lép mögé egy sánta ördög; |
– Acskót, zacskót, mi közöd, |
|
Nyek – nyaklik az ördög össze: |
– Jaj, csak engemet ne köss be. |
– Belekötlek, nincs bocsánat, |
– Kapsz jobbat! – A tiedet? |
– Jaj, csak épp ezt nem lehet: |
táncra perdül, aki hallja |
s mindaddig nem hagyja abba, |
Nem ártana, hogyha egyszer |
megjárná egy pár gazember! |
– Nem, nem, nem engedhetem! |
– Nocsak próbaképp! – Vigyázz! |
zeneszerszámot, s az ördög |
míg az a vad hoppsza-polka |
|
Olyan szaporát lejtettek, |
dél se volt és megdeleltek. |
hogy egy kicsit szunnyadozna. |
Nem szunnyadt, mert a kanyarnál |
ki jő? Az a gyalog-kalmár, |
ki egy megyét végigcsalt már. |
s egy halk csárdást furulyáz. |
bugyrát lányként ölre kapja |
ha a juhász meg nem szánja, |
s megfeddvén el nem bocsátja. |
esküszik égre a kalmár: megjavul! |
te szolgádként meggyalázott, |
– Mit csinált a gaz nekem? |
Gyorsan hintót! Jössz velem! |
Hajts! A nyájhoz! Annyit mondok, |
s ahelyt táncra penderültek, |
|
Most már ketten, kar a karba, |
„Tűrhetetlen! Tarthatatlan! |
fújták szörnyű indulatban. |
csak kimondta, csak leírta |
föl kell kötni a gazembert.” |
|
Viszik immár azt a gyászos |
írást hárman a juhászhoz: |
s járnak szebb toborzótáncot, |
mint a verbunkos huszárok, |
mert nekik azt fújt csudás |
node most ők szövetkeztek. |
csendőr, zsandár, ellenőrző, |
Az ezt mondja, ez azt mondja, |
míg kisült a gazság módja, |
Rá is mentek, le is fogták, |
reggel már felkötni vonták. |
Ha csak nem az asszonyát. |
ő volna az, talpig búban? |
Máris ott van, bátoran szól: |
– Elbúcsúznék az uramtól, |
hadd öleljem át utólszor. |
– Vigyázz, életeddel játszol; |
– Tudom! – az ezt feleli, |
Megkötözve – mit csinálsz? |
A furulyát foggal tartja, |
hogy aki ott körbe állta, |
tán ma is még arra járja, |
mind aki az igazság vesztére vár. |
Ifjúsági Könyvkiadó, 1954 |
|
Mese a diákká vált szamárról
Hol volt, hol nem, senki más, |
|
Éldegéltek együtt négyen, |
hol szerényen, hol szegényen, |
ritka szerencsét csinált! |
épp azért már – elsiratja: |
Volt okuk búsulni más is, |
oda lett a hű szamár is. – |
tenger gond szakadt a házra, |
– Apja nézd csak, hogy ki fut |
ott… itt… az udvar gyepén! |
– Hagyd, hisz ez meglett legény! |
– Jaj, ha ő lépne a házba… |
– Ugyan!… – Apja, apja hátha… |
|
Volt öröm! S volt búsulás. |
bőven hosszan, hogy mi – nincsen. |
– szólt sóhajtva a juhász – |
Hagyta volna pedig őt meg, |
– Ő használja? „Éjszakára |
csak a néhány pillanatra, |
– neki már ez a szokása – |
– Meglesz a csacsi, apám! |
– Hagyd a tréfát… rossz a tréfa! |
– Visszavesszük! – Mikor? – Még ma! |
mihelyt hallja, hogy: i-a! |
– És te? S véled? S azután? |
Jő a biró s ahogy hallja, |
– miként rászoktatta anyja – |
áll egy percet s indul újra |
|
Nincs hiba egész az ólig; |
azaz lökne, mert csukódik |
lába össze, ahogy szemmel |
látja: mi ez? Állat? Ember? |
– Ördög, vagy akármi vagy, |
add vissza a csacsimat! – |
bőg a biró. – Ó, jaj, ó, jaj! |
Hova tetted, szólj te tolvaj! |
– Lettem volna bárha tolvaj, |
nem ért volna érte oly baj, |
Gyilkos voltam! Ezért kellett, |
hogy szamárként vezekeljek… |
– Mit míveltél, szerencsétlen? |
– Az ártatlant nem kíméltem, |
örülök, hogy épp ma, nálad |
mult le rólam a varázslat, |
hogy éppen egy pályatársnak |
Amig azt le nem szolgáltad |
bárki légy, ember vagy állat, |
én ugyan el nem bocsátlak! |
ne költsd fel bennem, akit most |
épp lefestettem, a gyilkost: |
mert ha fölkel, baj lehet! |
s már többet is híve-értve, |
mire a volt-csacsi kérte, |
hogy most ő megy, mint csacsi, |
s asszonya kérdő szavára: |
„Ki tett csúffá?” – rejtve még a |
annyit mond csak: egy kolléga. |
pedig – búcsúzkodva – másnap |
ennyit mond csak a fiának: |
– Attól függ, ki mire szánja! |
|
Él megint hát – semmi baj – |
Megy vele erre, megy arra, |
egy szép nap épp a piacra, |
és igyekszik szökni félre, |
– Nem csapsz be többet, zsivány, |
Mit tettél, hogy itt vagy újra |
Dehogy veszlek meg, hogy ismét |
Elég, hogy egyszer felültem! |
|
És felelt megkönnyebbülten |
Ifjúsági Könyvkiadó, 1954 |
|
Utóhang
Ez a könyv csupán azért szól |
juhászokról, juhásznékról, |
mert ki mindezt így leirta – |
Daliát, hőst, igaz embert, |
álomszerűt köztük ismert. |
Mi a szépség, hűség, nagyság, |
úgy pedig, hogy adva mindjárt |
|
Hogy mit raktak útra néki |
Mert hogy harca meg nem törte, |
müvét ím – illőn ajánlva – |
nekik adja, csupán vissza, |
mert hisz ezt is tőlük hozta. |
|
És ha itt-ott változás van, |
csak úgy, mint a kövecsek |
már a lentibb patakágyban, |
mert hisz, ha az unokájuk: |
|
Sírkövük, de síruk sincsen |
már a pusztán, rengetegben – |
Irodalmi Újság, 1954. ápr. 10. |
|
Lecke
Folyt az „ankét”. No, nem teremben: |
egy kis puszta juh-akla mellett. |
Körben egy csapat fiú és lány; |
feleltünk, ahogy kérdezgettek. |
|
Irodalomról folyt az ankét! |
„És miért nincs szomorú nóta, |
lánynak való?” – kérdezte egy lány, |
elpirulva, ahogy kimondta. |
|
„Azt mért nem írnak?” – tette hozzá. |
– Kinek kell? – mondtam, hogy feleljek. |
S szólt a kislány – pirulva ismét –: |
„Hát nekik… a szerelmeseknek.” |
|
„Boldogtalan szerelmeseknek?” |
Nevetés támadt, olyan harsány, |
a vak is látta, magáról vallott |
az a lángvörösarcu kislány. |
|
Addig pirult, mig ő is föl nem |
kacagott: kettős pírra váltva |
borult – új kacaj – egy gyanúsan |
szolgálattudó fiú-vállra: |
|
vőlegényére! Néztem egyet. |
„Magának kell szomorú nóta? |
Menyasszonynak?” – „Ha olyan jó, ha |
az emberlánya azt dalolja” – |
|
szólt a lány, majd szólt szinte daccal, |
mintegy várfalon belül állva: |
„Ha az szép!” – s dugta arcán égő |
igazát a készséges vállba. |
|
Én meg… No, forgattam soká még |
a váratlan költői leckét, |
tünődve: mit szól, ha elmondom |
– elmondtam – az Írószövetség? |
|
Irodalmi Újság, 1954. jan. 16. |
|
Ősszel
Beborult s így lesz már örökké, |
ezt gondolom s nem ad vigaszt, |
hogy még megérem – hisz megértem |
kerek ötvenszer – a tavaszt. |
|
Ez a vigasz mind ösztövérebb. |
hogy mert oly soká élt a földön, |
most már örökre itt marad? |
|
Holott úgy volna logikus! De |
nincs logika, nincs józan érv. |
Emberi faj, rádtör, legázol |
|
|
Én sem állhatok ki a sorból. |
Készítgetem is már magam, |
hogy méltón ahhoz, aki voltam, |
|
ha majd a nagy kiszámolás, mely |
rajtam áll meg, s a rettentő ujj |
– „Most ezen a sor!” – rám mutat; |
|
készülök, hogy épp azt a percet |
álljam emberként, győztesen, |
teljes erőmmel, mely után egy |
pondró nem cserélne velem! |
|
|
„Egészen nem hal senki meg…” – Csak |
önáltatást ne: félvigaszt! |
„Valami több mindig marad.” – Mi? |
ha a pondró is elfogyaszt? |
|
„Az, amit tettél! Mért ragadt el |
közt a munkáé? Mert a munka |
a legjobb léleknyugtatás? |
|
Valamit készitünk magunkból |
egy tartósabb, egy igazabb |
létet, mely örökre megőrzi…” |
|
|
„Akaratodat!” – vág szavamba |
barátom, a tudós – mi más |
voltál (s akarsz még lenni!), mint egy |
|
mely tovább vágyik, mint egy élet |
s vágyódjék is! Az ember ott |
vált emberré, ahol közösség |
része lett, társulni tudott, |
|
ahol nincs külön sors… Nem értem |
egészen: egy folyam vagyunk? |
S a szintről csak a mélybe fordul |
a tajték, hogyha meghalunk? |
|
|
Irodalmi Újság, 1954. ápr. 10. |
|
Tavasszal
Örül már minden a tavasznak; |
már a gyümölcsfák rügyei, |
készül: kövéren dagadoznak. |
|
Nyomja az élet, az ős tartály |
a mélyből nedvét, illatát |
millió hajszálcsövön át – |
Meglesz minden, amit akartál. |
|
Meglesz minden, amit akartam, |
ebben az országos zuhanyban. |
|
Nem szoktam meg még a telet sem, |
s már ujra rügy – nem csak vigasz, |
nekem nem csak fény vagy, tavasz: |
döbbenet is vagy: megöregszem. |
|
Beh gyors már, be hamari minden! |
az almát, mig szétharapom; |
hosszan rágódok minden izen. |
|
Aki szeret, gyorsan szeressen |
gyorsan kérdezze meg, amig |
nem csak árnyékom szól helyettem. |
|
Amig – no lám – mégis örömmel |
buggyanó csöppjei alatt – |
Öntsék a gyümölcsöt özönnel, |
|
ömöljön a termés, az áldás, |
szivemnek is lám ez a jó, |
csak ez, csak az: hogy nincs megállás! |
|
Irodalmi Újság, 1954. ápr. 10. |
|
Háromszázezer méter magasan
A Föld vonzási erején kívül, |
hol nem fölöttünk jár az ős Nap, |
mi volt mégis a legnagyobb, |
– Hogy nem éreztem magam egyedül. |
|
Háromszázezer méter magasan, |
hol örök éj van és örök fagy, |
mi volt aztán a legnagyobb, |
– Hogy nem éreztem ott sem egymagam. |
|
honnan eddigi tanyánk is csak |
tán egész népe, ha jó vezetőt kap – |
és ott és ezt idézve, őrnagy? |
– Hogy nem voltam magam egy percre sem. |
Hogy – nem másképp, mint jó, szivós család |
tartja a messze küszködő fiút, |
mint fedezék népe a katonát, |
aki a senki-földjére kibútt, |
úgy tartott, úgy védett, úgy volt veled jelen: |
úgy volt veled egy odafenn |
nemcsak a fölbocsátó állomás |
személyzete – kezük a műszeren |
jelezve, hogy mikor mire vigyázz – |
nemcsak egy ország – ünnepelve: hős vagy! – |
hogy is fejezzük ezt ki, őrnagy? |
|
nyujtotta hozzád föl kezét – |
|
– egy emberképp: egy apaképp – |
|
|
Egy világ vége
Kemény úrnak már az se tetszett, |
hogy németül tanulok; én. |
Nem szólt, csak szemhéjat eresztett, |
azt mondta: nem, ez nincs helyén. |
|
Hát még amikor kitudódott, |
hogy sakkozok. „Ki? A Gyula? |
Az, aki hozzánk tejet hordott?” |
Az – mondta büszkén nagyanya. |
|
Sehogy se fért be Kemény úrba, |
hogy egy pusztafi kitanult. |
Szenvedve, égre nézve csukta |
|
|
Fogoly-tyúk
De megáll, mielőtt befut. |
|
Hol családjára, hol felém |
pillantgat oldalvást szegény, |
|
Nincs semmiféle fegyverem, |
ha van, akkor sem emelem. |
Behajtja s egy kis hangot ád. |
|
Ezzel a hanggal tűnik el, |
gyors bizsergéssel hallgatag |
szívem – azon is átszaladt! |
|
|
Verses levél Zilahy Lajoshoz
Hogy is vagyunk mi most egymással, magyarok: |
Köszönöm Lajos, megrázott a leveled. |
S lám, köszönöm azt, hogy – megszenvedtetett? |
hogy kínt adott? ki érti meg, |
hogy is vagyunk egymással mi, magyarok, |
akik sebezzük egymást, bárhogy is megy, |
csak együtt szavazunk, ha nem egyébbel, |
szánkban a káini válasz rossz ízével: |
őrzője vagyok én testvéreimnek? |
Emlékszel még a kis történetre, Lajos? |
Egy este Óbuda fölött mondtam el, |
tán útravalóul – merthogy indultál |
nagyurunk Rákóczi, s megfogyott kis udvara |
Marseille-ből Rodostó felé hajózva |
– a szultán vendégei újra, boldog kis sereg – |
egy nap éneket hallott a gálya-mélyből, |
nem a szó, csak a dallam ért föl. |
– Magyar ez? kérdezte Mikes habozva… |
Láncon a mélyben egy sor magyar evezett, |
még tatárszíj-fogta rabok. |
Zay úr lenézett, majd mit tehetett? |
Bámult soká a tenger víz felett. |
|
Hogy is vagyunk hát egymással, mi, magyarok? |
Tizenhárom-tizennégy millió – ennyi, szerintem, |
aki tán két rádióhír között |
azzal mond népszámlálási igen-t, |
hogy lábizmában érez örömöt, mert |
egy magyar labda megint bement; |
kinek szinte itten hagyott, személyes barátja Háry, |
és Lúdas Matyi, a sosevolt Csicsóné lányai, |
a kondorosi ménes, s aki megáll, |
azt hallván a Cityben vagy Citében |
vagy Szingapur vagy Tokio szivében |
valaki azt mondta: jónapot! |
|
Hogy is vagyunk hát egymással, mi, magyarok? |
És külön, akikre a magyar szavak hazája bizatott? |
Keresem lelked, Lajos, a küldött versben, |
és épp mert a vers meggyötört, fölemelt, |
hadd elemezzem, nyújtsam föl |
hadd elemezzem, nyújtsam föl |
Neked, mint tükröt. |
Honvágy és honvágy volt a kusza vers, |
a szabad asszociációs vers áruló |
a szökellő gondolatok gyors vizmedre, |
s egyben lasszó, mely tengeren át |
|
szivünkre, szivünkbe talált. |
Honvágy és honvágy, nem is egy ország, |
nem is egy földrajzi ország iránt, |
de mi iránt és hova lobogott ez a láng? |
Én jobban látom: |
abba a szívszorító, drága |
álom s mégsem álom hazába, amit |
fölrakni buzdítottak a látnoki, lángeszű jobbak, |
Petőfiék, s ami azért valóság. |
Bennem is egy hon vágya ég, |
engem is honvágy sarkall, rokonítva hozzád, |
e feledhetetlen ország felé vissza, de mégse |
hátra, hanem előre konokon, |
már a célba is beleférünk. |
Találkozunk vajon még, nemcsak eszmék |
de ismét itt, egy budai utcán, |
elintézendő, amit kell s lehet? |
|
Legyen szerencséd és szerencsém. |
azaz Flórával együtt ölelünk, |
|
(Elhangzott: 1962 Karácsonyán, a Szülőföldünk amerikai
magyarokhoz szóló műsorában.) |
|
Somfi úr és a fák
„That is not what I meant at all.
That is not it, at all.”
(T. S. Eliot)
|
Mindezt Schneider úr, ő sem így akarta, |
míg Somfi elvtárssá öregedett. |
Sőt precizírozzuk: nem így kívánta |
volna, ami ugyebár van, amíg |
lerakja passziánszát az avarra |
és – „Vacsorához: első emelet!” |
|
Szemügyre vévén éteszközeit |
s hogy most is az ő széke áll-e itt, |
húzván az abroszt is simára, |
ameddig itt tett-köre ér: |
ifj. dr. Schneider Elemér, |
azonközben sem éppen így kívánta, |
sőt – fehérről fehért asszociálva – |
rendezvén lepedőjét is simára, |
azonközben is, hogy szeretkezik, |
azonközben sem precízen így |
azaz épp e deháton és teháton át |
lépi egy lelki lépcsőzet fokát, |
nicsak: pulpitusig! – amíg |
egy lapot az öröklét passziánszba. |
|
Miután elköltötte így a vacsorát, |
lelkét és gyomrát egyként rendbe rakva: |
fölmentve legalább magát, |
mert hisz pontosan mégsem így akarta, |
s végül szomszédjaitól is elköszönt |
megadván kinek-kinek mi övé, |
egy újabb világesemény felé |
s a fehér abroszok között, |
|
mig ottkünn elkomorulnak a fák, |
kapkodva vakon passzianszozik tovább, |
futkos – „mert ősz lett!” – le-föl a család, |
kezdi a ránk-nem-tartozó világ |
fulladás-lilán a mennydörgő patáliát. |
|
|
„Vannak itt?”
Nem az énekes szüli a dalt – |
A dal szül, az nevel: vezet! |
Nem éneklek rég, dalom elhalt. |
Tévelygek, esti köd temet. |
Nem éneklek, hát nő szakadva |
körül az éj. Hol is vagyok? |
Csak egy „Van itt?” ha fakadna |
vén számról – tán választ kapok. |
|
Emberit? nem-emberit? – Vissza |
a Fal, a Hegy. Eligazítja |
Szivemből csak annyit eressz ki |
próbáljon visszhanggal felelni, |
hol most járok, a zord határ. |
|
Dalom ujjbögyeivel, rosszra |
eladdig, hol csillag a morzsa, |
hogy hol vagyok, hol is vagyok. |
|
|
Száraz mosoly
Fal a farkas, övé vagyok már, |
Futhatok, futtomban harapdál, |
|
tartja futtában is a célt. |
|
Belül marcangol, tép e farkas: |
|
dúvad időnk! Az küzd velem; |
szürcsöl, csámcsog, azt hörgi: hallgass. |
|
Úgy kéne, észre se vegyem. |
|
Hát hallgatok is. Figyelem, |
|
cinkosan szinte: oly szorgalmas! |
|
Kiugrik majd, ha kiürített. |
|
Szétnéz. Perdül: feléd lohol. |
|
Majd akkor – nem előbb – megérted, |
|
mit rejt az ilyen bölcs-komoly, |
|
|
Nélkülözve magamat
Van aki mindent kezembe ad, |
Bölcsőnk a vénség. Már életem |
gyenge kisdedként dédelgetem. |
Szülői párként aggódva áll |
Dehogy igaz, hogy kora miatt |
Igényesedem, várom, mit ád, |
csitításomul még a világ. |
Mert cserébe, mert szabadon |
minden porcikám visszaadhatom. |
Dehogy ő boldog, a fiatal. |
Dehogy is szánandó az öreg. |
Túlvilágot él, közöttetek: |
bár mindent tudva tud és hallva hall, |
– levetve mennyi fölösleget! – |
pissz-t int még éber ujjaival… |
Kéziratból. – Vsz. 1983. február |
|
(Nincs közel még…)
a nyárfa csúcsán egy levél |
a hírrel: ősz! tél! végveszély! |
És – ragyog észbontóbban csak a táj, |
épp attól, hogy csupán a két vén, |
a némává dermedt fa és én |
Kéziratból. – Vsz. 1983. febr. |
|
Utószó
A kiadás szerkezete és a szöveggondozás elvei
Kiadványunk Illyés Gyula verseinek legteljesebb gyűjteménye. Önálló köteteinek időrendjében
tartalmazza költői életművét, amely posztumusz kötetének, A Semmi közelít-nek az
anyagával zárul, s ezt követi a Függelék-ben keletkezésük, illetőleg megjelenésük
időrendjében azoknak a verseknek a sora, amelyeket – különböző okokból – önálló köteteinek
egyikében sem szerepeltetett a költő. Az életmű logikáját tiszteletben tartva, beiktattuk az önálló
kötetek közé az Abbahagyott versek című önálló kompozíciót, valamint Az
Éden elvesztése című lírai oratóriumot, amelyet – Déry Tibor Szembenézni
című válaszával együtt – a Magvető jelentetett meg első ízben. De azokat a ciklusokat is érintetlenül
a helyükön hagytuk, amelyek önállóan nem jelentek meg, mint a Hűtlen jövő (1938)
és az Új versek (1939-1940), de ezeken a címeken a költő által elkülönítve láttak
napvilágot az Illyés Gyula összegyűjtött versei (Nyugat, 1940), illetőleg az Illyés Gyula összes verse I.–III. (Nyugat, Révai, 1947) című kiadványokban, s későbbi
gyűjteményeiben is változatlanul így szerepeltek.
Szövegközlésünk igyekszik hűségesen követni a költő művészi szándékait, ezért általában az
„utolsó kéz” elvét alkalmazva a szerző által utoljára korrigált s véglegesített szövegeket szerepelteti.
Illyés Gyula verseskönyveiben azonban – részint nyomdai okokból, részint a költő örökös jobbítási,
javítási szenvedélye miatt – sok szövegeltérés található; a fontos vagy említésre érdemes eltérésekről
a versekhez fűzött magyarázó jegyzetekben számolunk be.
|