Nehéz föld1

1928

Quis hoc potest videre, quis potest pati

Nisi impudicus et vorax et aleo…

C. V. CATULLUS

 

 

 

Jel1

Didergő bokor koccantja ablakom,
– Ime a néma táj – mutat a völgyre –, ím őseid hona,
Csüggedt jegenyék őrzik a hegy taraját,
S csak egy elfeledett tűzhely füstje száll a januári híg levegőbe
A szegénység néma áldozása, eloszlik –
– Rejtett tűzhelyen, hajló lángokkal égett itt az én életem is,
Sercegve, ki-kigyulva, önemésztő lobogásokban,
De most, hogy fájva érezem már, szívemig kapott bennem ez a láng,
Szállj magosra kedvem az elfeledett völgy fölé kormosan
A csengő régiókba! a fölfegyverzett hideg fölé! s mint hajótöröttek
Széltépett rongya, lobogj, csattogj: emberek élnek itt!
Hajótlan hajósok, atlanti idők feledettjei,
Kik feledve hajdani utjukat, honukat, már önmagukat is feledik –
– Bitorolt földből táplálkozik bokrom, bitorolt földből fakadtam ki én,
Egy zsellérház udvarán, a grófi park mögött, vasárnap virradóra,
Recsegő hajlások törték, edzették, növelték derekam,
Virágom – te tudod, Anna – keserű mosoly.
Bitorolt földből napfényre fakadva görnyedt szolgák indítottak járni,
Tőlük tanultam a szót, mely lassan támad bennem, megvárja visszhangját,
Tőlük e tekintet, mely mindig messze bámul,
S erdő felett, barmok szemében közönyösen nézi, hogy füstölög, hogy leng a halál.
Sokfelé jártam, de magamat jól csak köztük érzem én,
Csendesek ők, az vagyok én is, csendesen utálom urainkat,
Észrevehetik, nem az ő gyönyörükre való a fény, mely néha lobot vetett bennem,
Együgyűbb sziveknek gondoltam innen jelt adni vele.

 

 

 

Énekelj, költő

Meleg szájammal, élő szavaimmal
úgy állok itt, mint akit szél ütött,
megbénitanak
villanó dühök,
sistergő hirtelen akaratok,
fegyverért kellene kapni karomat,
kiáltani! – és szédülök, csak
dadogok –
Hallom, hogy buknak árkokba a vakok – a ködben
vér bugyog, elhal… hallom, a ködben,
hogy sikoltja sorsát kifeszitett leány, hogyan
zuhog a hant a zokogóra, hogyan
csobban a víz, állat szűköl… hogy csattog a gőg
skárlát lobogója a csendben nyüzsgő táj felett –
Ha kibomolhatna hangom, mint a fergeteg! mint égi
kanóc! fojtott ereje rohanó sercegésbe ha gyúlhatna
pillanatra is – de lángolón!
láthatnátok
e völgyet, mint feldúlt hangyabolyt, tele
futó puposokkal, gyilkosokkal, kik arcuk eltakarják –
éles
suhanás ha lehetne, mint a sikos,
precíz istennyila.

 

 

 

Tékozló1

Üdvözlégy, falu, üdvözlégy, atyám, üdvözlégy, ájtatos ökör.
Megtért fiú porlepte cipőimben némán várom a csókot,
Eltékozoltam, mit eltékozolhattam, ifjuságom idejét, emlékeimet,
Nincstelenül és könnyedén mint születésem napján tárom felétek karjaim.
Kutasd ki zsebeimet, szél, fújj át fejemen, fogaim között,
Semmit sem hoztam magammal, mit elvittem vagy mit másutt gyűjthettem volna,
Ébredő fűzesek pilláim, nyugodtan folyhat köztük éltünk széles folyama,
Hűtlen szerető, hitszegő barát s a hon ezer baja.
Üdvözlégy, nehéz föld, horkoló Sárköz, Somogy kies bércei,
Kérődző torony, dögvészlengette méla táj,
Hol csak Ceres dalol, hol békés a világ, végtelen
És lapos, akár Galilei előtt –
Ezrediziglen e földbe gyökerezve, fajtám önkénytelen szava,
Jött-ment grófot, fürge izraélitát lenéző legátus az örök eklézsián,
Jogom van, szólván szivemből hozzátok, megfeddni az újszülötteket,
Kiprédikálni a késlő halottat, figyelmeztetni a gazdát, erény útjára vezetni a hajadont,
Kinek méhében csodálkozó arccal vár a kisded.

 

 

 

Számüzött

Megálmodott vagy elfeledett vidékek követe –
Úgy járok itt, oly rettegőn, mintha szívem
Hajlongó sötét tájain járnék –
Számban az enyhe szél, a sóhaj, a kiéhezett madarak.
Hol korom ülepszik a szájra, külvárosok forró rengetegeiben,
S ingó küszöbön elbűvölt szem issza a homályból a jövendő sós ízét,
Halottasház illatu vendéglőkben, omladozó sarkokon szerteszét
Várnak reám magányos testvéreim.
Esti falvak alatt útját kérdi tőlem az eltévedt jegenye,
Míg vetések iramló dalában én sorsunk szigorú jóslatát hallgatom
Tűzvészről, áradásról, egyenesülő kaszákról s látom
Barmok leheletében vérző lábai mint ragadják el az álmodó bérest.
Fölöttünk óvatosan mozdul a lég, a panaszokkal teli,
Szirénák jajai úsznak benne, a napszámos hétfő reggeli kedve,
Felvevő irodák csöndje, mindenestől a Grassalkovich utca,
S a katona utolsó áldása, ki hősleg honáért halt.
Csendben nyílik szivem, akasztófák szomoru virága,
Keserü próféta, csendben mondom átkaim imáit,
Forgószél gyors oszlopában forogva a dülőkön át
Magamban hadarom szörnyü jövendöléseimet a palotákról.
Ki életeden jössz át a fülelő erdei úton át jövet,
Szomoru ételek párájában, ki előtt álmok fanyar délibábja forr,
Magányos testvérem, neked hozok szívszakító üzenetet,
Elhajtott magzatoktól amit kaptam, holt levelektől, értünk hiába elhúllt halottaktól.

 

 

 

Énekelj, költő

Nyomomban szelíd borju lépked fürgén, így láthattok engem, jövök a dombok közt.
Kemény homlokomra veres koszorút csapott a nap, mint Árionnak
S énekelni küldött –
Dalomtól fölhevül a levegő, délibábot villog, ha álmaimról szólok.
Jövök toronyiránt, meg-megállok néha, a szederfa alatt, hol kőkorsóban hűsöl
Az édes ivóvíz, el-eltünődöm, nyugtom sehol sincsen;
Megyek csak, megyek, lábaim váltakozása friss gondolataimat
Ütembe ringatja, lágy hullámokban úszik kedvem aranyló rozstáblák fölött.
Talpamnak ravasz titkokat kuncog a föld, az én földem ez, belőle fakadtam,
Pólyám a dülőút pora volt vagy selymes televény kotló krumplibokrok alján.
Az ég fürösztött s tett szárazba meleg ujjaival, míg anyám kapált lent a völgyben,
Megnőttem a fákkal, üszőkkel, szelekkel, ezernyi lármázó, hű tejtestvéremmel.
Fáradtan térek hazafelé este, füttyszómra a nyúl megáll, tiszteleg – éld világod, testvér!
Alkonyattal nyílik szívem, akár a tök virága, harmatosan,
Fent ülök a padlásajtóban vagy kazlunk tetején, a gólyák másik honáról álmodozom,
Vezénylem az éj hangversenyeit, békákét, kutyákét, hajnal előtt a madarakét.
Néha mégis elborul homlokom, koszorúm lehullik csörögve,
A kémény füstjében Dózsa György sercegő bőrére emlékezik orrom,
Mintha haraptam volna belőle, gyomrom felkavarog.
Köpésem vitriol, ha isten segít, megláthatjátok még fekete marását.

 

 

 

Szomorú béres1

Porhanyó kenyerem, kiszítta a nap,
Italom langyos, langyosuló vérem
Lassítja a nap,
Ülvén gondjaim s verejtékem gőzei alatt
Köröttem némán fordul a mező –
Dél van,
Erdő fenekén alszik a szél s a jövendő.
Kasznár hintaja gördül,
Nehéz kezem fáradtan emeli kalapom,
Por temet engem, hamu és pernye,
Ökreim tekintete érleli szívem.
A por mögött, a fák mögött,
Felhők terebélye, por lombjai mögött,
Amerre egykedvűen eltántorog a nap,
Távol városok élnek, fényes terek forognak a csillagok alatt,
Vannak tengerek, úszó szigetek, égő aranyhegyek –
Mindenről tudok én,
Telve van a föld, telve van az ég,
 
de én,
Tanácstalan ülök idegen mezőben,
Kéretlen jövevény, ki munkám végeztével
Kicsépelt kazal árnyékában ősszel
Hangtalan fordulok a közönyös földbe.

 

 

 

Szárnyak

Madarak, madarak, madarak, madarak,
Ha több vagyok, mint test: lelkem a csicsergetésetek!
Hajnalodik már, dalolva jöttünk a réteken át haza,
Szárny volt ma éjjel nékem a szó, a korty, az óraütés, szárny a simogatás, kedvesem keze.
Szárny volt a dal, a kilincs, vígan feküdtem a lepedők szárnyaiba,
Már majd elaludtam, midőn ablakom előtt a májusi nap trombitaszavára
A fák kirázták magukból a madarakat! Lármás reggeli áldozat
Harsant: áriák, tollak, gondolatok színes gomolya szállt az ég felé.
Repdeső zászlók, angyalok rakétái, bomlott mezei ágyutűz,
Első zajos csók, miután, lobbanás, elrepül a szerelmesek inge!
Oly ragyogó, győztes volt e rajzás, hogy szabaduló kedvem feléje lebbent,
Síkosan, fürgén beléje fonódott, mint illatba az illat.
Vízcsobogás e zaj! – Miért siratni hát a tünő ifjuságot?
Szabad ragyogó égi mezőkre oszlik el selymes áldozati füstként.

 

 

 

Szegénylegény1

Bozótból bozótba,
Karom arcom előtt, futok szakadatlan,
Árnyékom is már leszakadt rólam,
Falvak fölé az esti szél
Hordja sötét áldásaimat,
Gazda óvatosan bezárja ajtait.
Mindenünnen kívül maradtam én, éjjeledik, mesgyék
Bokámra fonódnak,
Eddig és ne tovább –
Megállok az első házak előtt, hallom a csap csobogását,
Asszonyok kacaját, evőeszközök csengése ez, hallom –
Kuvaszok szőre fölborzad szagomra.
Fű alatt, láp alatt,
Elfeledett erdők éjféle alatt lakom én, kezemben
Furkóvá rándul a virágos ág is,
Így van – éhes vagyok.
Sóhajaimtól lebben a rengeteg,
Éjjel zsellér vezet, könnyezve mutatja ösvényemet, megáld,
Szoknyájuk alá rejtenek a lányok,
Ha szuronyaival keresgél a nap.
Itt alszom évekig.
Alszom forrás mélyén, határkövek alatt,
Érlelődik a csend –
A legsűrűbb éji óra alatt kel ki
Öklömből az első tűzmadár, égi rianás, a villám!
Megtorpan rá az ég
S – halljátok! – ő lép fölöttetek, döngve, ő a soselátott:
Patkó Bandi, likas csizmáiban! dülöng,
Énekel rekedten,
Nyakában a kötél,
Énekli rekedten
A halálraszántak részeg toborzóit.

 

 

 

Jövevény1

November tiszta lehellete illesse arcát, fenyők friss illatától
ébredjen tétovázó lelke a kalácstestű kis jövevénynek,
Ki búcsú nélkül, fájdalom nélkül indult el s ime közibénk érkezett ma
S fölsír az alacsony mennyezetű szobában,
Míg mi, nehéz rokonok, zsíros kezeinket kinyujtjuk
S vastag üvegpoharakban harsogva koccintjuk össze az újbort
A mélytekintetű anya felé.
Mély, mély tekintetű és messze lát ma ő.
Gyűrt vánkosok közt kicsi feje hátrahanyatlik,
Mint virág, kinek beteljesült vágya s boldog ájulatban
Hallgatja a méhek tompuló zümmögését,
Hátrahanyatlik s mosolyog: feldúlt testét máris elfeledte.
– Sokáig buzogott mélyen a víz, míg kiszakadt – szólok én hozzá – s látod, indul a forrás,
Éjjel majd hallani fogod halk csobogását s apró gügyögéseket hallasz a ritkuló csöndben,
Két oldalt fák hajolnak fölé, távoli szél lengeti lombjuk, szárnysuhogás ez, elalhatsz,
Pihenhetsz, néném, gyermeked pihegésének enyhe zenéjén…
Alhat ő – nyugodhat –, ő elvégezte dolgát! Csak mi kemény
Férfiak állunk itt esetlenül, tavasz és az ősz
Szelei alatt értelmetlenül, karunk mint a lomb hajlong,
– Igyunk, rokonaim – lehullhatunk mi, elsodorhat minket ez a szél,
Nevünk és szögletes arcunk emléke megmarad és eltemetett
Kedvünk is kivirradhat még az újszülött mosolyában.

 

 

 

Szerelem1

 

1

Amit már majdnem elfeledtél:
Csöndes rokonaid szavát tanuld meg újra.
A pohár friss víznél is jobban üdíti
A fáradt megtérőt a szivélyes fogadj isten,
Melyben baráti melegség gyöngyözik.
Ime itt a zsellérek csoportjában, kik a heti fizetséget várják,
Ingasd te is fejed, ha szólnak és csomós
Mondatokkal bontogatják sorsuk,
Nyomoruk okait,
Szájuk nehéz rebbenésében
Pihegő élet verdesi szárnyait.
Kaposváron egy fiatal utcában, melynek még neve sincsen,
Mindenszentek éjén tüzet kért tőlem egy férfi – szél fútt,
Egymáshoz szorultunk, egymás fölé vontuk kabátunkat,
Mint egy ölelésben,
A gyufa villanásánál arcába néztem,
Rám mosolygott,
Egy pillanatra szívünk egymásra ismert.
Kocsmában ültem máskor, sovány szabó kért helyet mellettem,
Oly örömmel, mintha az asztalra jó hazai ételt
Csomagolt volna ki, hogy megfelezzük:
Kibontotta előttem életét,
Előző héten kislánya született.
Ahány arc rádnyílik, reád süt: a te arcod annál jobban
Tisztul, fénylik, költő, rejtett melegüktől.
Ne szégyeld,
Hogy pillantásodban nagyanyád szemének
Tekintetét érzed langyosulni,
Hogy szíved pezsgett, mint boldog szamovár, forrt,
Midőn jó hírt mondhattál egy öreg kocsisnak,
Meleg pára csapta meg arcod,
Dadogtál az örömtől –
Ez érdes, szikkadt, sziklás talajon
Kedved gyökerei apró repedéseken át
Így találnak az édes televényre,
Egy arc hirtelen mélyedésén át,
Mit villanó mosoly nyit,
Egy szem pillanatra nyíló bogarán át –
Ez a föld táplál majd! s dalod így lesz hasonló
A mély gyökerű tölgyek lombsusogásához,
A legfölső levelek szívdobogásához,
Ahogy a magasban nesztelenül csúszó
Távoli szelek titkait kibeszélik.
 

2

Köszöntöm ezt a négy falat
Mely őrzi ifjúságom.
A patyolat mész illata
Tisztítja emlékeim.
Gyerekálmaim melege
Áramlik a sarokból,
Ahol annyiszor aludtam
Kis kutyánk karjában.
Jó állatom, teheneink
Ha tudnátok mi lettem,
Bejönnétek a szobába,
Hogy megvígasztaljatok.
Itt vagyok újra, alkonyi
Habos fény önt el mint bor,
A falakon a tányérok
Rózsái kivirulnak.
E nagy asztalra görbedve
Tanultam a betűket,
Míg kis néném a tűzhelynél
Őrizte a vacsorát.
Oly mélyről jő ez az emlék,
Hogy fáradtan örökre
Bennem marad, mint szegény
Forrás kis erdő-zugban.
Az ablakon az alkonyi
Nap meleg villanása
Anyánk szemének aggódó
Tekintete, mit egykor
Felénk-felénk vetett, amíg
Az udvar másik végén
Etette a malacokat
Az aranyszín fűz mellett.
 

3

A határt jártam egész nap kutyánkkal,
A munka meleg fáradtságát hoztam
Két vállamon este, mint jó köpönyeget,
Beléburkolóztam, szívem melegült fel tőle.
Lent a lombok között csipogott a szegény
Falu, elülő fészekalj, nehéz lehelletét ahogy megéreztem,
Mintha hegedő seb indult volna meg hirtelenül bennem,
Meg kellett állanom – pirosszoknyás bokor karjaiba dűltem –
Itt éltem – szennyes ködben és mocsárban, tudjátok meg jövendő férfiai!
Jöttem a hajlongó nyírfák alatt este, hajamat káromló szél verte szemembe,
Hoztam a szeretet súlyos örökségét, valakinek át kellett hoznia e koron,
Vidéki kocsmák mélyében ültem, szavam tüzesítőbb volt, mint a forró bor.
Néztem az asztalon elaludt kezeket, a búvó szemeket – ó ez a szegénység!
Mintha századok távolságából tekintett volna rám
A vén napszámos megvert pillantása: látod, semmi se változott…
Nahát változik majd! szökkent visszahajtott gallyként bennem a szó – susog a levél s átkozódva ömlik –
Zsellérek fia vagyok én, az vagyok, sose szégyenlettem, bennem forr örökre, mit emiatt nyeltem,
A visszafojtott hang erjedő melege nyílt abban a csókban mely életem adta, az ég a szívemben,
Igen! ez a félszeg mosoly az arcomon a vázáttörő cselédlány kezének ijedt rebbenése
S e pillantás a szolga rossz leselkedése, ki hátulról vágja urába a kést.
Egy költő szól itten népének nevében! kérdezetlenül bár
De ő tudja, szava a szél alatt hajló kalászok élő zsinatjából szakadt,
Egy elnyugvó zsellér falu lehébe nyujtja kezét és úgy esküszik hulltodra, bitor
Elnyomatás! –Tüze, úgy érzi, a földből futott fel szárnyasult szivébe.
– Soraim teljes hosszukban e földön feküsznek, belőle táplálkoznak:
Zöldelnek, szertehajolnak, pillantástok alatt, úgy érzem, meglebbennek, ágaik emelődnek,
Ápolatlan hajtottak nehéz fáradt földből, ó milyen szomjasak…!
Fiatal lány-szemek, örök tavasz-egek, öntözzétek meleg szerelemmel őket.
 

4

Meleg habjaival nyári
alkony fürdeti a fákat,
füvek selyem hullámai
futnak – futnak át a szíven.
Halk csillogású, szélfutó
Jóság! ezüstlő levelek
remegő fényes csókjait
hozza szájamra a szellő.
Ez az az óra, amikor
úgy érzem, gondolataim közt
a Kapos gyerek-habjai
csillognak, sugdolózkodnak.
Futnak, futnak át a szíven,
mint gondolat száll rajtam át
lombsusogás, fürjek füttye,
bugyborékoló madárdal.
Szavak, szavak, kik úgy keltek
máskor, mint megdobott veréb-raj,
nesztelenül suhanjatok
az esti áhitat szelén.
*
Ússz el lobogó nap,
ússzatok el felhők,
hold szép gondolája,
ússzatok emlékek.
Kertünkben alattad
úgy fekszem, örök ég,
mint e vízállás, mely
napról-napra apad:
szikkadó talajon
tudja sorsát, némán
száll el – némán száll fel
mellemből a panasz.
Álmomban már felhő
voltam, elsuhantam,
árnyékom se bántsa,
akiket szerettem.
 

5

Nem feledhetem én
Soha, honnan jöttem.
Szalonban is azt hiszem, hogy
kutyánk jár mögöttem.
Itt élek köztetek,
Hallgatok, beszélek
S úgy érzem, távolról néma
Népek, barmok néznek.
Csüggedés ha elfog,
Vágy lepi a lelket:
Must-ízű szénán aludni
Teheneink mellett.
Két karomban halt meg
Egy kis borjú hajdan,
Bús fejét ringató részvét
Él most is karomban.
Sose feledem már
Végső pillantását,
Megismertem, mi a szótlan,
Tiszta szomorúság!
Álmodom, beszélek,
S szívem körülállja
Kerek szemmel nagyapámnak
Hétszázhúsz birkája.
Ludakkal vitáztam,
Lovakkal beszéltem,
Szépérzékem ott finomult
Sörény-fésülésben.
Ha simogathatnám
Kedvesemnek képét,
Megérezné kezem madár-
Óvó melegségét.
 

6

Itt élek köztetek,
Úgy nyomom a tollat,
Mint nemrég feles földünkbe
Nyomtam az ásómat.
Lassan közelg a dal –
Mint ki eke mögött
Lép dallal és szétver minden
Kiforduló rögöt.
Habzó új Csörsz-árkán
Erjedő vidékek
Boldog szülővérzése küld
Követnek felétek.
Kiszikkadt földem úgy
Várja énekemet,
Mint nyári estéken messze
Úszó fellegeket.
Hosszú gondolatim
Lobogva feléje
Szállnak vissza, mint vásárra
Vert csorda bőgése.
Itt élek, itt élek,
De hogyan feledjem
Gyermekként hány kuss-paraszt-ot,
Bugris-t kellett nyelnem.
Hej szép gyerekkorom,
Fonom soraimat,
Mint pántlikát, mint sallangós
Fényes ustorokat.
A zsíros barázdán
Mit dalolva vágok
Utánam bugyborékoló
Vad víz tör hozzátok.
 

7

Cece és Sáregres közt fekszik ez a magányos kocsma
A malom mellett; ide jöttem be estefelé én.
Kifárasztott az út, szünetlen fecsegtem
Az útszéli verebekkel s szárnyas gondolataimmal.
– Mit jöttök egyre vissza! hagyjatok engem, repüljetek el,
Ha hideg is az ég!… Szivem nem lesz örökös fészketek –
Hess tovább! De ők visszaszálltak, lármáztak, csiripeltek,
Zsibongó madársereggel nyitottam be az ajtón.
Egyedül ültem a félhomályban – madaraim
Lángoló szárnyuk verdesték, égtek, rikoltoztak,
De hogy megitattam őket három pohár friss aranyszín borral,
Elaludtak sorra, tüzük sorra kialudt.
Sokáig őriztem őket mozdulatlanul merengve a sötétbe,
A csend engem is elaltatott néha
S ekkor elvétve, mint alvó gyerek gügyögésre,
Halk csipogásra neszeltem, elfojtott zokogásra.
 

8

Hárman könyököltünk a pudvás asztalon,
Háromfelől jöttünk; a kocsma előtt
Három út találkozik. Estefelé
El-elcserélik sorsukat, életük irányát.
Mellettem vén béres hörpintgette borát,
Kémlelte jövőjét pohara fenekén,
Szemben egy molnár várta vacsoráját.
Az üvegek fölött egy percre összenéztünk,
Amikor a lámpa hirtelen kialudt.
Nyitott szemünkből a kigomolygó álmok
A gyors sötétségben összekeveredtek.
Hármunk jövendője, szilfa három ága
Lengette lombjait, susogott felettünk,
Három ikertestvér hallgattuk csak messzi
hangját, mintha még meg sem születtünk volna.
Elmenet sokáig álltam a ház előtt,
Ott, ahol a három út egymásba szakad.
Elindított végre a gúnyos szél, mentem,
Mintha csak most jöttem volna a világra.

 

 

 

Szülőföldem1

 

1

Szekerem zajától
Rebbent föl a hajnal,
A növekvő nappal
Nőtt a táj és szivem!
Folyónkban hajukat
Mosogató fűzfák
A híd-dübörgésre
Mind felém fordultak.
Köszöntő zsebkendőt
Lengető kéményem!
Két karod az égre
Táró csacsi templom!
Nyuljatok, lengjetek,
Intsetek, szóljatok,
Lássam, hogy vártatok,
Oly megverten jövök.
 

2

A padlásgrádicson
találtam anyámra,
le kellett, hogy üljön,
úgy megörült szegény.
Nyakamat ölelő
karjain átfutott
a jó meleg, melybe
hajdan elringatott.
Kemény kötényéből
a tűzhely s az udvar
száz-szinű illata
szállt, megtörölgette
szivem, mint ébredő
szurtos gyerek-arcot:
mosolyogva néztem,
ebbe törölköztem.
 

3

Egy sugár, egy tünő pillantás is elég,
Hogy nevetve nyíljon, ami kész nyílani!
Az udvaron kutyánk egy kis fának szaladt,
Ömöltek rá a fa rózsaszín szirmai –
Megijedt a kutya, nézett föl az égre;
Hogy elállt a hullás, várt, azután sebten
Nekiugrott újra – álltam az ablaknál,
Fölnevettem: öröm hullt rám, fölébredtem!
Lágy szél öblítette ég ízével szemem –
A kis ablakokkal hunyorgató házak!
Illatjukkal karban éneklő virágok,
S a vén fák, helyeslőn bólintva egymásnak!
A tótágast álló fűrészbak! s hitvese
A tuskó s kölykeik a szőke aprófák –
Iszákos kútágas, kacagó kerítés,
Dolgos komoly disznók látták és hallották
Kedvem virágozni, arcomat nyílani
Egy alacsony szoba hasadt ablakából,
Vén parasztház nyirkos, könnyes homályából
Egy hangos májusfát az égre hajtani.
 

4

Különös tájról álmodtam ezen a délután a jászolban fektemben!
Vemhes tehenünk lágy lehelete pirositotta arcomat,
S míg az erjedő széna kedvesem szavait susogta minden mozdulatomra
S be-befüttyentett a nyár a pókhálós ablakon:
Én egy ösvényen lépdeltem Gyánt és Ozora között könnyedén!
Zsenge kukoricák között, mezétláb, leveles faággal kezemben,
Távol a völgyben egy cséplőgép verte a föld szivedobogását,
A friss szélben hajam örömömben majd’ kivirágzott,
Lábujjaimmal tréfált a bársony por, megismertem, nevetésre fakadtam,
S mikor egy fürj csattogva fölröppent előttem, kirobbant kedvem is,
S mikor a fordulónál egy vadszederbokor kedvesemről kérdezett,
Ej-haj, kitártam karom, feledtem életem, dalolni kezdtem!
S azonnal a völgyben a fák hajladozni kezdtek,
Mint kanóc gyors füstje táncolt az úton végig a forgószél,
Cicázott a fákkal, rohant részegen, részegen magát a Sióba vetette,
Felébredt a táj s a pihegő dombokra a nap csodálkozva nézett.
Egy alacsony kis felhőn két szelid tehén legelészett.
– Ej, meglepni őket – gondoltam –, megfejni, nem volna rossz dolog,
Megfejni s tejükkel megitatni kedvesem,
De ekkor már a vidám hegy csucsára értem,
A vén vadkörtefához, átöleltem, megrezzent koronája.
Egy kócsag úszott felettem az ég fodraiban
S kiáltott, kiáltott háromszor felém,
– Hej, kócsag! – feleltem –, hagyj békében engem,
Fiatal vagyok még, ezután csak kedvesemnek élek!
Egy toll hullott elém, felvettem, vele írok neki majd levelet.
Ha hegyemre ér a nap, aranyába mártom s vele írom meg vidám szerelmemet,
Ha ideér a nap… de a nap még szárnyát csattogtatva keringett odafönn magasan,
Leültem a fűbe, néztem a mezőket, a Sió bizalmasan rámnevetett,
Felemelte s lábam elé fektette fejét, szelid állatom! megsimogattam.
Így láttál volna kedvesem! A kis dombok a rónaságon szerteszét alattam
Összehajoltak, mint fiatal lányok, szoknyájukat fujta a szél,
Hátratekintgettek anyjuk felé; a Balaton szélinél
Ült ő komolyan s ezüst sugarakkal kötögetett.
Aranylegyek zümmögtek köröttem, zümmögő fényes gondolatok,
Virág virágzott, lomb lombosodott, emberek megemberesedtek,
Az erdőből égő nagy csillag szállt fel a horizontra,
Szivemre kellett szorítanom röpködni vágyó kezeimet.
Ezt álmodtam s ilyeneket; lombsusogást s szavakat oly lágyakat, hogy rögtön elfeledtem őket
S csak ízüket éreztem, röppenő illatuk, ahogy felébredtem,
Közönyös eső verdeste odakünn az udvart, a meleg ólak tetejét,
Csobogott, mormogott mint gyász-litánia, eloltotta kedvem fiatal kis tüzeit.
 

5

Kaszálásra érett
Sarjuban hevertem,
Hunyt pilláim előtt
Dél opál-vidéke.
Homlokomat meleg
Szél mosta, távoli
Kutyaugatásban
Szállt felém az álom.
Milyen nehéz lettem!
A rét hullámain
Csüggedten merültem
Gyerekkorom felé.
Már majd sírni mertem,
A rezedák anyám
Csókjának ízével
Csókolták homlokom.
 

6

Bús harmónika hangja szállt,
Lágy, karcsu éneket
Ölelt magába s szállt vele
Sötét falunk felett.
Leánydal volt –, be ismerős!
Megálltam a szelíd
Cseresznye-gally alatt, e dal
Rámrázta szirmait.
Énértem szállt a lány dala,
Kis öccse énnekem
Ölelgette vén hangszerét
Fent a szérüs-hegyen.
Ó, fám hótiszta csókjai,
Szerelmes havazás!
Reggelre elmegyek, e dal
Síró búcsuzkodás.
Legénykarom nem öleli
Azt, akit szeretek,
Hányszor kitárul –, s visszahull!
Dalt játszik teveled
Szívem, szelíd harmónikám!
Zengd csak jámbor dalod,
Aranypermet hull majd e szép
Tájra, mit elhagyok.
 

7

Nem vagyok való én,
Mint malom nyelvelni,
Oltatlan ezredes szomjra
Szelet-szavat nyelni.
Szűzi tejjel teli
Bögréje a holdnak,
Döntsétek fel, úszó felhők,
Szomjasak a holtak.
Ha előbb születek,
Betyár lettem volna,
Szegény-népek vadont búvó
Koldus pártfogója.
Sűrűk sűrűjében
Sírni sírni-valóm
S pisztolycsővel bekocogni
Búsan egy ablakon.
Bitófa királyi
Oszlopának dűlve
Ítélkezőn tekinteni
E néma vidékre.
*
Itt úgy ég csak bennem
a kedv, mint e hasadt
konyha-lámpa nyúló lángja,
kormosak a szavak.
Ellobbanok, testem
hallja csak a dörgést,
elfeledi hangom e táj,
mint a levélzörgést.
 

8

A kis ablakon át haldokló muskátlik
leheletével október híg árama
özönlik szobámba s táncoltatja lámpám,
agyagkorsóm teje
összeállt a csendben,
messze van a világ, mint egy búcsuintés
a csillagkönnyes éj
mély áhitatában
hallom a völgy felett úszó felhők torlódását
sötét istállónkban meleg teheneink
hogy’ harapják a fűvet
s a dombról az ugatást, mint áldozat füstjét
az asztal hideg
viaszosvásznára hajtott áldozó
homlokom csak ő, csak ő emlékezik
egy nyári délelőttre
enni
vittem az apámnak
s kilenc évem zajos gondtalansága
töltötte be habzó dalával ezt az egész völgyet
az ételes kosárt mint egy tömjéntartót
lóbáltam az örök lobogó nap felé
kedvem elvegyült a millió illattal
mit a dolgozó föld szerelméről gondolt,
elcsendült a dal, mik tőle ragyogtak
lehulltak, a halál messze tájaira sodródtak a lombok,
idegen lett a táj, szivem alig érti sötét susogását,
lehajló sövény alatt ültem ma sokáig
s szemlélvén az árok kiszáradt fenekét,
megbarátkoztattam szivemet a földdel,
ne féljen, lent igaz nyugalom melegül.
Mint sír mélyén búsan már úgy emlékezem
örömre s bánatra mik jártamban hajdan szivemet vezették
gondjaimra, melyek most oly magasra szállnak,
hogy utjukról csak e könnycsepp beszélhetne sima papiromon.
 

9

Itt fog kézen a szél, vezet, a patakban
Lassan elfoly a dal,
Bucsuszód.
A lombhullató táj tiszta és szelíd,
Szelíd s tétova, mint a köszönés,
Az elbocsátó, a szélbesodort
Mosoly.

 

 

 

Mint a harmat

 

1

Reádcsapódnék mint a harmat,
Mint folyóvíz átfolynék rajtad,
Gondolataim lágy szellőjét
Két kezeden megérezhetnéd.
Kezem úgy simul, mint hű állat,
Pilláim alá takarnálak,
Fektetnélek szép egem alá és
Jövendőm gyönyörű rétjére.
Hogy mondjam el? Midőn karodban
Legeslegelőször aludtam,
Álmomban gyerekkorom társa
Egy kis kutya nyalt a fülembe.
Búvok melléd s karolván védlek,
Győzelmi zászlómnak tűznélek;
Mint egykor anyámnak térdére
S borulnék úgy is rád, mint sírra.
 

2

Kacagásod fodrain még megcsillant a lebukó nap,
Pilláit mégegyszer reádnyitotta,
Azután buzogó örömödtől megittasulva elaludt
A puha dombok ölén.
Milyen nyüzsögés támadt a szürkületben!
Aztán mély tehénbőgések s kolompcsörgés között
Ömölni kezdett
Hegyeinkről az est,
Színig töltötte a völgyet,
Pezsegő tavunkból a halak már az almafák
Ágai között kergetőztek.
Aztán elaludtam én is
Karjaid közt a szegénység
Tápláló melegén, Annám!
 

3

A szomszédleány –
Egy fiatal parasztleány a kedvesem, mit tagadjam,
Hátán hátrakötött kendőben lép el ablakom előtt, hordja a vizet
S rámnevet együgyűn, mint ez a téli nap,
Dió-szemében ökreim bizalma,
Barna, szelíd arca maga a föld, szülőföldem derűs folyóival.
Ő tetszik nékem, néki tetszem én,
Estelente elüldögélünk az istálló küszöbén,
Fecseg, rám-rámnéz, fürkészi arcom, én hallgatok,
Mit is mondhatnék neki a hánytorgó hegyekről, melyeket megjártam.
Pislog, karomba hajlik, bárányfogai közt jóízűn ropog a nyers sárgarépa.
Hallgatok hát, hallgatom s hallgatom hogy süllyed
Bennem egy vidék, lebuknak a tornyok, serceg, kihuny a gőg.
Mit is akartam én, mit míveltem, amit elmondhatnék
Világosan mint a patak, érthetően mint a kasza suhogása –
Hallgatok, köröttünk átmelegszik a csend.
Szerencse, hogy kemény legény vagyok mégis, megpörgetem a kút kerekét,
Hányom az almot, elbirkózok a béresekkel, Anna híg kacagása
Itatja izmaim, fehér szoknyájával megtörli homlokom,
Leheletétől kivirágzik álmomban egy kert,
Míg friss mellein fejem elpihen, mint egy állat.
 

4

Ablakom előtt a karcsú torony, rajta a forgó kakas,
a nyújtózó felhő, a lármázó patak,
egy vidám kurjantás, e lekváros kenyér a kezemben,
a fürge fény, a dal:
mindez kedvesemre emlékeztet engem!
Barna leány ő, énértem született,
anyját elfeledte,
reményeit, multját,
szemlátomást nő a növekvő nappal,
este látjuk egymást, addig énekel
panaszos dalától míg bealkonyodik.
A homlok szelíd kemencéje süt,
melegít a tájnak olthatatlanul;
ha belétekintek, a két szem
micsoda tájra mutat,
lengő erős vidék,
jövendőm,
békésen legel a domboldalon a nyáj,
pásztortalanul.
Pezseg az egész test, zajlik, nyüzsög, forr,
szája mint víg madár csapkodja színes szárnyait,
álmában is rebben, hogy kezemben alszik:
fülébe jár hálni a legfínomabb
tengeri szellő sikos dallama,
szívében lassan mint a gyöngy érik
az opálos fényű
kisded-szeretet.
 

5

Mint meleg állat-lehelet
Érte jóság a szivemet,
Jöttem egy lánnyal a fasorba,
S hirtelen sírni mertem volna.
Völgyi falunkból úgy szállt, oszlott
A jó vasárnap, mint egy boldog
Gondolat a szegény fejéből.
Szállt az élet, a gőz a rétről.
Dalolt a lány és szállt remegve
Tekintete, mint az egekbe
Lágy áldozati füst, foszló jajjal,
Szállt az ifjuság szánkból a dallal.
Rongyszoknyás nyárfáim az árok
Partján mint meggyalázott lányok
Forogtak, sírtak, águkkal bután
Kapkodtak bukó levelük után.
Suhant a tájon a rőt elmúlás
Kedvesem dala mint sziromhullás
Lobogott –, mellemre vontam a tört
Fejet mint fázó rózsafőt a föld.

 

 

 

Föld alatt…1

Föld alatt utazik a városokban ő, reggel a jövendő
S este a halál felé,
Tavasz-ősz, sövényei között az ébresztőóra vihara
Indítja a varrógép kerekét,
Dalaim kerekét
Hajta a varrógép szele,
Anna szive
Forog a varrógép dalán,
Hajtószijak forognak ég és föld között
S míg hervadó ujjai között zizegő vászon folyik, zizegő emlék,
A csattogó tű szaporán férceli
Délutánra az estét, estéire álmot,
Álmaira sóhaj lebbenő csipkéit.
Emeletek fölött, a szél fölött, ül Anna, ül, gyenge lábai rohannak,
Befutják a kemény meredek szirteket,
Tejnedvű fűveket, szájam cserepeit,
Hol jár: nyomor vitorlái lebbennek utána: száradó lepedők,
Gyárfüst, száradó ing
A kötelén száradó akasztott –
– Így száll tova Anna, kit elszántan követek
Könnyező ablakok alatt, sikátorokon át,
Hol a csend csapdája vigyáz, éjféli tulipán,
S fürkészve köszönt a gyanús ismerős –
Így őrzöm napjaim anyját, névszerint Orosz Annát,
Szomorú kezeim levelei így hullnak rá, rejtik, védik a téltől.
Csókom így zárja barna szemeibe lázadó
Ifjúságom erős, gyönyörű vidékeit.

 

 

 

Látod, hogy gőzölög…1

Látod hogy gőzölög vén Mecsekünk már! Sűrű
Habokban csapódik lábához az őszi
Köd árja! Gúnyos szél rázza fáink jajongó
Ágait, leveri utolsó gyümölcseinket is.
S antik gondokkal koszorúzza ifjú fejünket!
S ránk száll lassan a tél, Annám… s e százados bánat
Hűvös üzenetként szálló a Kapos némuló völgyeiből –
Hallgasd – már a bibic csipog csak – fiait gyűjti az útra.
Egy hét s üres lesz szerte a táj és megered újra
A szennyes eső, elmossa e bíborban pompázó
Templomi szőnyegét az útaknak… cuppan a nehéz
Barmok patája majd a vas-színű sárban
S ereszünkről lerohanó víz bugyborékolva zokog…
Mit se sirassunk mi! Önnön mérgeitől
Bomlik e förgeteg és termékeny csend havazik majd
A vetések álmaira… Rakj addig a tűzre
S fonván sötét karod nyakam köré, dalolj
Madarak elhangzott versenyéről, ágaskodó göndör
Bárányokról, egy fel nem osztott tájról,
Melyről mint gyermekét viszi kalászát a barna arató.

 

 

 

Dal a galambról

Már ötödik napja haldokolt
szomszédunk leánya, nem tudott meghalni,
a hatodik reggel egy galambot kért,
lehoztam néki a ducról a legszebbet.
Hamvas-szürke volt ez a galamb,
a fészkek közt repkedett, nem félt még senkitől,
csőre puha volt s fénylő mint a rügy,
szemei, mint az inggombok, halaványkékek.
Mint a fészekben, úgy ült a lány kezében.
Ha eleresztette, forró kis arcához húzodott,
a pap szavait már nem értette a lány,
de a galamb susogásaira még egyre mosolygott.
A reggel, midőn halva találták a leányt,
a galamb ott ült két kis melle között.
Hogy megjöttünk a temetőből, tegnap,
a szomszédasszony sírva visszaadta.
Azóta itt ül az asztalomon,
egy rossz sapkában a tintatartó mellett,
néz-néz rám szüntelen, fejét félrehajtja.
– Költő, mit tudsz szólni a halálról?
Nem fú szél, ablakom előtt
önmagának bólongat a holdfényben a nyárfa,
egy sercegő lámpa, egy fázó galamb
voltak tanuim: mellem megérezte a legfinomabb szellőt.
Igen, most száll, most oszlik ifjuságom,
tudom, mi jöhet még, ma este meggyóntam magamnak,
s hol egykor kedvesem kezét
gondoltam melegíteni: szívemen egy galambbal aludtam el.

 

 

 

Halott leány

Nem alszol te, tudom: meghaltál; mosolyod
Nem fűti álom, arcodon e kedv, mint a jégvirág –
Nem hazudom most már, a közelgő tavasszal nem hitegetlek.
Meghaltál örökre… fogaid között megállt a levegő.
Mi tegnap még küszködött, könyörgött, mint zajló téli patakocska:
összeállt szemedben, szálkás lett a fény;
szíved megnehezült, elfordult; gyenge
testedben elakadt a sűrüsödő vér.
Nem jössz soha már te a szöllőkbe velünk,
Dalolva a lágy homokútakon,
Kacagva, mint akkor, hogy a telt meggyfára emeltünk,
Kacagva lehúllt cipőid után,
Várva szerelmesedet a táj tetején –
Combjaidat örökre összezárta a halál.
Csigás hajadban elaludni ki vágyna most? Idegen,
Idegen vagy nékünk s tán ellenségünk is már.
Ráddübörög
Holnap a fagyos föld, s míg mi majd hazatérve
Vacsorához ülünk, bánatunk elűzni keressük,
A nyirkos deszkán át hűs csepp hull gyenge nyakadra s feletted
A friss hant összeolvad, a föld becsukódik könyörtelenül.
Gondolunk majd reád s azután… anyád is elfeled!
Emléked elhúll, mint sorsod, mely könyörtelen játéknak nyílt csupán.
Játéknak! – erre gondoltam, hogy jöttem a pattogó cserjésen át ma este.
Feledjük véled ifjúságunkat is, dalos kedvünk lassan
Ég el a kormosra öregedett szívben s kisleány lelked
Elhúzódik tőlünk, ha valahol mégis egymásra találunk!

 

 

 

Lombtalan

Jobban hullatom leveleimet én, mint te, őszi tölgy!
Panaszló csörgés fakadt minden léptem után, ahogy
A sűrű völgyből feléd jöttem e dombra –
Híg levegő borzolja itt hajam, a halál lehelete.
A völgyben
Még láttam egy rózsát; hogy leszakítottam
Szirmai habzón ömöltek lábam elé –
Egy leányt is megszólítottam.
Kezem érintésére ijedten rezzent, megdidergett,
Lezizzent a mosoly ajkáról, elköszöntem tőle,
Jöttem tovább felfelé s mintha a sűrü év
Völgyeiből léptem volna egyre magasabbra, kifelé.
November magaslatán megállok itt, érzem, a csendben
Hogy’ lengedez belőlem az utolsó levél –
Szólj, kemény tölgy hozzám! feléd indultam én, kezemben
Szikkadt koponyájával az utmenti virágnak.

 

 

 

Egy ősz

 

1

Fáradó szél gyanánt az esztendő lassítva szárnyalását
Lesiklik a magasból, hajladozva zúgnak fáink koronái.
Tetőtlen Július! alig emlékszünk rád, szemünk a földre fordult,
Hol a megtérő év véresen kúszik a csörgő, rőt lapályon.
Megáll nemsokára egy hóviharos éjen: zuzmarás forgószélben
Foszlik jajongva szét a csengő ürbe s véle napos ifjúságunk.
Ittam a forrásból ma este és számban megéreztem
Üzenetedet rút öregség, számban, mellemben, tagjaimban.
Fénylő-rezgő kedvem, mint a lomb foszlott, ágaim,
Gyökereim fázva huzódtak vissza hozzám.
Az utolsó madár átkot kiáltva száll a vérben gőzölgő erdőből.
Mely egykor arcom mutatta, fátylat borít magára a víz.
Fáztam, el kellene mennem, gondoltam, itthagyni ezt a tájat,
Futni, mint hontalan, komor hegyek élén a hold fényes útjait követve.
Vége a játéknak! Tudom én, magam vagyok én hegyeimmel,
Az isten messze él, ha él, ezt tudom csak, mást nem mondhatok róla.
Futni köpenybe burkolva arcom, hátra se nézve kiáltani:
Egy igazi Urat ismertem itt meg én, a halál csámcsogó hatalmát!
Hanyatlik a nap, köd mossa a völgyeket, hallom
A takarodó nyáj ebeinek csaholását s a gyenge harangszót.
Mintha az utolsó kenet csengetyűzője közeledne felém –
Boruljatok le, fák, helyettem –
 

2

Az októberi alkony
fénye oly átható volt,
oly szívjáró mint kedvesem
bucsuzó pillantása.
Arany terhétől hajlott
a nyirfák koronája,
csengő lombok közt jártam,
mint emlékeim táján.
Messze-messzire láttam
egy percre önmagamban.
Mezők gőzölték szerte
az égre nyári kedvük.
Rossz recsegés felel már
bennem, ősz, szeleidre!
Folyóim megvakultak,
diszeim földrehulltak.
Bokraim véres karját
ápolgató ökörnyál,
befonhatnád ősz-nyirkos,
lombtalan bátorságom.
 

3

Lezúdul a szél a hegyekből – túlérett gyümölcsök,
Nehéz bucsuja s a halál vörhenyeges
Árnyéka bolyong kertünkben; az őszi
Levél bús kérdést csörrentve hullik a nap
Pocsolyái között a hidegülő földre –
Ápold csak telő szőleidet s vigadj,
Boldog apám! s dudolj, dudolj,
Hogy már szagos dongáju hordaid mosogathatod –
Nyári melegében, mit a munka nemes
Gyöngyei koszorúztak: homlokod derülhet:
Tavaszi kedved csillan nemsokára elő
Arany borodban, ha köszöntve a napfénybe emeled –
Föl, föl az égi lángba emeld s múló
Életünkre köszöntsed,
Megért szivünkre, mely mint falevél leng
Szállani vágyva az őszi szelekkel!
 

4

Emlékszel a havas novemberi
reggelre, amikor
ablakunkat kitárván a völgy
dér gyémántporában csillogott elénk,
hűvös pompájaként a halálnak?
Szemedből még egy percre
tavasz patak-mosolya villant reám,
a délután kedve! – márciusi
rügyeken át csörgedezve patakzott
fejünkre a napfény egyszer az erdőn!
Most mellemen fejed –
miért szóltál volna? tudtad,
hallom,
szivedbe száraz levelekként
zizzentek a percek.
 

5

Az őszi éjjel íze itt maradt ezen a tájon,
soha közelebb
nem éreztem magam a földhöz.
Az országút két oldalán a szürke köd falai.
Ilyen kihalt városban, félve
álmomban jártam egyszer.
Minden léptemben elmarad valami belőlem,
ködbe felejtődik,
utcáról-utcára, sarokról-sarokra,
zörgő folyók felett hidakról-hidakra
hív tovább egy hang,
mint álomban,
lassan megyek, lassan, egyre sulyosabban,
gőzölgő fehér források mentén,
a csend,
az öröklét szürke tornyai felé.
 

6

Észrevétlenül, mint a délutáni ég
borul homlokom alkonyatba; még nem
hagyott el a daloló bátorság, de egyre
lassabban jár mögöttem, meg-megáll, hangját
egyre távolabbról hallom a szürkületben. Dala
völgyi erdők felé hajlik már s hajdani
magosságát siratja bús vízesés gyanánt…
Huszonöt éves koromban
komoran, mint a tünődő hegyi fák
hallgatom a völgyet,
kardom markolata megnehezül kezemben.
Istentelenül s reménytelenül
nézem a tájat, meleg szemem fátylas délibábot játszik,
felhő kerekedik amottan, hangtalan
villám villan föl, dörgése egyre késik,
fáradt már útrakelni.
Vércse-vijjogás s szél – szél s fent madársírás:
fent már a tél vonul éles kürtjeivel!
– fáim levelei moccanni is félnek:
pihegő ajkak! lengő-hulló szivek!
Sűrű seregivel jön már a győzhetetlen –
Fegyverem csörrenve bukik ki kezemből.
Vártán, fegyverben is, ölelésre vártam.

 

 

 

Elégia1

Nem volt elég a szerelem,
A gazdagság sem volna elég
S ha piros szájamról úgy ömlene
A dal mint habzó esti ábránd.
Nem volna elég a dicsőség
S ha jártamkor az utcán minden ember
Úgy fordítaná arcát felém mint selymes
Tavaszi napba –, akkor sem volnék boldog.
Ennek az országnak legszebb leánya
Fonja két karját nyakam köré,
Pelyhes jósága szívemet úgy takarja
Mint szerelmes szárnyak madárfiókát.
Feküdtem forrón mint fészekben
Puha arc sugallta mellembe melegét
Nem költem ki, nem feledtem el
Magamat, egyedül, egyedül voltam.
Egyedül voltam s míg két szemem
Csókok lágy vigaszát itta,
Szívem alatt hűvös áram
Húzott mint nyitott ablakokon.
*
Nyílani vágyó fényes szárnnyal
Számon mindig maradt egy csók,
A legutolsó, a legelső,
Miben életem heve rebben.
Legtisztább könnyeim fagy utáni
Ágak zöld vízcseppjeként
Remegve ültek, néztek,
Nem hullottak ki belőlem.
A legzengőbb magasban,
A legsüketebb mélyben,
Az elfulladt vagy összetört szívből
Szállana mindig egy sóhaj még tovább.
Hajlongó, őszi kertem
Kőasztalán síkos boromat
Hűsitő hold, szomjamat szédítő
Fényed sem csillapítja.
Hajnalok gőzölgő bokrai
Között siettem dús fejemen
Harmatok csengő ékszerével
Nem volt elég a diadal sem.
Nem volt elég a szabadság sem,
Csillagok hangos részegese
Jártam dűlöngve dallal
S keserű ízzel számban.
*
Merűltem karokba, részeg
Álomba, feledésbe.
Felmerűltem, partradobódtam,
Kihányt e tenger.
Felébredtem, a kerek táj
Fejemet úgy szorította
Mint Dózsa Györgyét a vakító
Fehéren izzó vaskorona.
Nem volt elég a hazúgság sem,
Nem vigasztalt meg engemet,
Hogy élni élnem kellett
Mint állat többi állatokkal.
Mosakodó lombok, kerti éjjel,
Ime, erőmmel már felszálló,
Szívem verése ver hullámot?
Mint hajótörött palackját, úgy bizom rád.
Egy dobbanásban halhatatlan
Magos szerelmem’ szálljon e vad
Zavaros, embertelen korból
Mint forgó gyémánt buborék.

 

 

 

Úrfelmutatás

Poharainkban már a hajnalcsillag tüzes
Tekintete sistereg… Barátaim, az én magányosságom
Nagyobb, mint ez az éj! Keserűbb, nehezebb
Volt nekem ez az éj, akár az óceán.
Nem veszem számra az isten nevét,
Ha nem látom szenvedésem okát,
Ha nincs kire panaszkodnom –
Lapúlva szűköl, forog mellemben egy állat.
Egy állat, mely kínjaiban saját
Lábába harap. Nem vonít ő, tudja,
Üres az éj, az ég. Tudja, egyedül van.
Néma tanúja leszek halálig önmagamnak:
Bármit tegyek is, ártatlan vagyok.

 

 

 

Novemberi ég alatt

Rémülten egymás
Kezét keresve
Egymásba bukva
Futnak a hajszolt
Felhők – –
 
– nékem
Ki mondja mitől
Kellene jaj futnom
Ha egyedűl is
Szálló könnyekkel
Sírja színét és
Tavaszi kedvét
S ég felé ijedten
Kapkod a cserfa.

 

 

 

Búcsúztató

 

1

Testvéremet, testem hasonmását tették le a sírba –
S én, kinek vére forog még, kinek nyelve mozdul még, hasztalan kiáltanék. Hasztalan,
Süketen, mint anyánk susogása áramlik, cseng a szivembe, meghalt ó, megölték,
Szájából szakadatlan habzik a híg, tört vér, a panasz, porba bukott szívének hangtalan átka.
Vér, mely a véremmel egy forrásból eredt évezredek mélyén,
Mintha az én szivemből folyna nehéz csobogással – sajogva hanyatlik
Szivem a földre, fivér, mely ma honod lett s hallgatva hallgat az éjben,
Első éjed ez ott! Hova vittek tőlünk, mit míveltek véled az éji hatalmak!
Földreborult testedből merre futott jajongva az, ami voltál, mily beborult tájak csúcsa felé menekült el!
Merre kiáltsak s mily névvel ma utánad, testvéred vagyok én, nem hagytalak én el!
Bágyadt fejemet szivesen hajtanám én most is, ez éjjeli órán, a karodba, mint amikor még
Édesanyánk lábánál aludtunk összefonódva.
Mint akkor, amidőn álmodban néha beszéltél: két napig remegve néztem fagyos ajkad,
Remegve vártam, a halál szörnyű susogásaira ha kiáltsz iszonyodva,
Melletted legyek én, aki élek, felrázzalak a szörnyű nyomásból,
Néma maradtál, álmodban egyre mélyebbre zuhantál –, betemettek.
Magát siratta mindenki miattad, mialatt a
Nyári meleg föld rettenes hála gyanánt felcsapva porát dörögve reádhullt,
Csak én éreztem sorsod, a komor Temetőhegy tetején nyirkos sírodba lenézve
Én tehelyetted sírtam, én tehelyetted fordultam átkommal az égre,
S néztem már, mint emléket a tájat, nagytávolban az égre lövő Balatont,
Lent a virágzó völgyet, ahol két csecsemő fiad aludt künt a napon,
Éreztem, testvér, mit tesz a földbe feküdni, éreztem, hogy’ torzul el arcod örökre,
Hallgatván kislány-feleséged sikolyát s a falánk föld zuhogását.
 

2

Mit tudunk mi a fájdalomról, a fájdalomról, minek már jaja sincs,
Szörnyű szárnycsapások, közeledtükre bújva hajlik a föld felé a test,
Felröppen a lélek, sikoltva kereng, visszafut honába, ó mit tudunk mi, mit a fájdalomról,
Az utolsó csengésről, mit hallat a szív s szüntével rezegve eláll dobogása,
Néz percig elszálló fénye után a szem, azután lefordul emlékeivel.
Sorsának összeállt vidékeit nézi az, aki meghalt, a tárgytalan, örök-élettelen tájat,
Melyen csak susogó bánata leng –
A legkönyörtelenebb kín, amely megölte őt, áll egyre felette, mint felettünk a hold,
Fekszik a halott, nincs égtáj körötte, tudja, nem pirkad már; karjait gyökér fűzi át,
Várja, bomoljon szét rettentő bomlással, talán fájdalma is felbomlik véle,
Kisarjad a földből és egy virágon át nehéz illattal egyszer eloszolhat,
Felszívja az éjjel s ő feledi magát –
Ó, ez a fájdalom! zengj fatörő szél, sikoltsd el villám, vidd magaddal felhő,
Ti, kik tápláltátok, hitegettétek, futó elemek, vegyétek magatokra testvérem bánatát,
Adjatok örök nyugodalmat neki.
 

3

„Élt huszonnyolc évet…” Fiatal hónapok, szárnyas hetek, zúgó
Századok! sikos szeleiddel felettünk magosan iramló jövendő!
„Élt huszonnyolc évet…” Megbotlott, évszakok
Egy percnyi résén át mozdulatlan, süket tájra hullt a bátyám.
Megbotlott – a földben, levegőben kúszó embertelen szörnyek
Reárohantak, hogy ifjú testén seb ütődött –
Nem védted meg, anyja, föld! Hajnal, fátylaiddal nem kötötted be sebét!
Hurkot vetettek rá, iszonyú csápok szívták ki életét, föld alá rántották egyetlen fivérem.
Ki e síkos piócáknak férgeknek parancsolsz, Bujkáló,
Alattomos, szörnyű pofáddal ne csaholj,
Nem rettegem én a fogad, Orgyilkos, nem rettegem én a színed,
Ha eléd kerülök –
Szennyes karmaidat, aki élő testekbe meríted, Dögevő –
– Mint fa, melynek letörték egyetlen páros ágát, csonka
Sorsom jajongva hajladoz a szélben.
 

4

Vihar támadt az éjjel, rázta az ablakot,
Rezzent vele szívem, mint hívásra keltem: nem testvérem kopogtatott?
Két kutyánk szűkölve vonított az udvaron,
Nem bátyám üres hangját hallották az udvaron?
És ha künt áll ő, láthatatlanul a kocsik s ekék között?
Künt áll tehetetlen, nem mer közeledni, csak néz s szeme könyörög.
Ha künt áll, mi bátyám volt, örök, s néz be az ablakon,
Néz engem szünetlen, mint szívemet védve görnyedek az asztalon.
Ahonnan száműzték: nézi a falakat s nincs tekintete.
Villám gyúllad föl, átvág rajtam tüze, mint emlékben az ő tekintete.
Fellobban pillanatra, bevilágítja a kútat, az udvart, a kerteket –
Testvérem, testvér, nem félek én, jöjj, szólítsd, érintsd meg testvéredet!
Engem fájó kötelek fognak még s tart itt lenn rossz burok,
Megbúvok benne, hátrálok benne, gyáván meglapulok.
De élő fájdalom, mint tojásának héját a madár,
Kaparja ezt a burkot és szállna-szállna már!
Testvér, ha árnyékodból átláthatsz rajtam, ki botlok harsogó lángok előtt,
Fogadd majd magadhoz, mentsd meg igazabb életem, a szárnyverdesőt.
Váltakozó fény és sötétség, pillanatnyi fény s örök titok:
Halál! érzem mozdulni, ami bennem is örök, keltik erjesztő, forró kínok.
Él, éhes a lélek, eszi lakását, már átdereng hozzám a külső világosság,
Bátyám, a te arcod fogadjon majd, ha rámtör a szörnyű örök-világosság!
 

5

Felszáll ez az éj is, már a barackfa könnyeit égi sugár
Hörpinti magába, csillog az elszállt könny csókjától a lomb –
Harmat-verte, dagadt szívemen is lágy fényt vet a reggeli ég,
Békét melegít… kezdődne az élet –
Kezdődik az élet – a kút-lánc már csikorog, füst száll szelíden,
Im, mozdul a táj… csak az én testvérem nyugszik örökre,
Fiatal arcát komoran fordítja a sír fenekére,
Elnémult szájából szakadatlan csurran a porba a vér.

 

 

 

Forrás

„ad aquae lene caput sacrae” (Horatius)

 
Feloldta a nap a vidéket, napbahunyorgó virágok között
Vigan dúdol patakom, villog a kedve, fecseg –
Hallgatom, itt fekszem partján, értem jól szavait.
Átfoly rajtam e boldog zaj, percenként ellep a béke,
A feloldódó csend, a szeretők csendje, a sziveket átmelegítő –
Feloldódik bennem s hangtalan elfoly a dal –
A dal, a szólító, az egyetlen, a kiáltó!
A dal, amire készültem, amire vártam!
Amit annyi fényes reggelen, midőn házunkból a ragyogó udvarra kiléptem,
Éreztem rebbenni, szárnyat bontani bennem.
A dal, amibe annyiszor belekezdtem, elnémultam, hangom sose volt elég tiszta hozzá,
Sose elég bátor.
A dal, a kiáltó áldozás, amiről hittem, nem hangzik hiába,
Nem párolog köddé – földeket önt el!
A dal, minek hallatára, ezt hittem, ablakok nyílnak, asztalától felkel a szikár napszámos,
Hallgatózva megáll a konyhában a leány, műhelyéből kilép a kovács s széttekint,
Megállítja lovait a szántó, fölegyenesednek a kapálók,
A dal, mire fölébred ez a völgy, zászló lesz jegenyém,
A domb taraján! mitől felhő foszlik, mi után dörögve
Századok betelő jóslatát halljátok menetelni s a jövendő éles kürtszavát –
Ami megtörli arcotok,
Mint a fiatal anya mosolygása.
A dal!… fájdalmam oly nehéz,
Oly sűrű, oly mozdíthatatlan volt,
Alig lélegezhettem –
Hány hangot próbáltam! – szóltam keményen, lázasan, lágyan,
Hizelgőn, mint a csiga-csalogató – kiáltottam haraggal,
Napsütésben forrás boldog csergését sohasem éreztem –
Süss nap, nőjj virág, dalolj csak patakom,
Megindul belőlem is egyszer a szó – nem az altató,
Az én szivemből való, a vérből induló, a kiáltó,
A számotadó, az elszámoló, a vádló –
Ne feledjetek el
Itt élek
Megrághatatlan szavaimmal, téli gondolataimmal, oldhatatlan kínnal.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]