Énekelj, költő

Nyomomban szelíd borju lépked fürgén, így láthattok engem, jövök a dombok közt.
Kemény homlokomra veres koszorút csapott a nap, mint Árionnak
S énekelni küldött –
Dalomtól fölhevül a levegő, délibábot villog, ha álmaimról szólok.
Jövök toronyiránt, meg-megállok néha, a szederfa alatt, hol kőkorsóban hűsöl
Az édes ivóvíz, el-eltünődöm, nyugtom sehol sincsen;
Megyek csak, megyek, lábaim váltakozása friss gondolataimat
Ütembe ringatja, lágy hullámokban úszik kedvem aranyló rozstáblák fölött.
Talpamnak ravasz titkokat kuncog a föld, az én földem ez, belőle fakadtam,
Pólyám a dülőút pora volt vagy selymes televény kotló krumplibokrok alján.
Az ég fürösztött s tett szárazba meleg ujjaival, míg anyám kapált lent a völgyben,
Megnőttem a fákkal, üszőkkel, szelekkel, ezernyi lármázó, hű tejtestvéremmel.
Fáradtan térek hazafelé este, füttyszómra a nyúl megáll, tiszteleg – éld világod, testvér!
Alkonyattal nyílik szívem, akár a tök virága, harmatosan,
Fent ülök a padlásajtóban vagy kazlunk tetején, a gólyák másik honáról álmodozom,
Vezénylem az éj hangversenyeit, békákét, kutyákét, hajnal előtt a madarakét.
Néha mégis elborul homlokom, koszorúm lehullik csörögve,
A kémény füstjében Dózsa György sercegő bőrére emlékezik orrom,
Mintha haraptam volna belőle, gyomrom felkavarog.
Köpésem vitriol, ha isten segít, megláthatjátok még fekete marását.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]