Halott leány

Nem alszol te, tudom: meghaltál; mosolyod
Nem fűti álom, arcodon e kedv, mint a jégvirág –
Nem hazudom most már, a közelgő tavasszal nem hitegetlek.
Meghaltál örökre… fogaid között megállt a levegő.
Mi tegnap még küszködött, könyörgött, mint zajló téli patakocska:
összeállt szemedben, szálkás lett a fény;
szíved megnehezült, elfordult; gyenge
testedben elakadt a sűrüsödő vér.
Nem jössz soha már te a szöllőkbe velünk,
Dalolva a lágy homokútakon,
Kacagva, mint akkor, hogy a telt meggyfára emeltünk,
Kacagva lehúllt cipőid után,
Várva szerelmesedet a táj tetején –
Combjaidat örökre összezárta a halál.
Csigás hajadban elaludni ki vágyna most? Idegen,
Idegen vagy nékünk s tán ellenségünk is már.
Ráddübörög
Holnap a fagyos föld, s míg mi majd hazatérve
Vacsorához ülünk, bánatunk elűzni keressük,
A nyirkos deszkán át hűs csepp hull gyenge nyakadra s feletted
A friss hant összeolvad, a föld becsukódik könyörtelenül.
Gondolunk majd reád s azután… anyád is elfeled!
Emléked elhúll, mint sorsod, mely könyörtelen játéknak nyílt csupán.
Játéknak! – erre gondoltam, hogy jöttem a pattogó cserjésen át ma este.
Feledjük véled ifjúságunkat is, dalos kedvünk lassan
Ég el a kormosra öregedett szívben s kisleány lelked
Elhúzódik tőlünk, ha valahol mégis egymásra találunk!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]