Anyánk

Térdedről gurulva milyen messziről látlak már, kis anyánk!
Ahogy kiszaladtam féltő kezed közül – mint nyögő gally, hogyha
kicsapja gyümölcsét a hirtelen vihar: kezed utánam nyúlt, majd az égre lebbent –
az úti por sodró habjairól még visszatekintettem, a kerítés mellett álltál hajladozva –
kék hegyek s füstölgő városok emelték lengő ingekből titkos karjaikat.
Tiszta szemeddel fürkésztem az ég s föld összegomolyodó, véres útvesztőit
s néztem hátrálva a fellobbant veszélyt: – a te szivedig rezzent! –
komor utcák során bujkáltam, vittem rohanva lázamat
és a bujtogatás mardosó csóváját s gyúltam végezetül
magam is sercegő, önemésztő lánggá, mint vad szerelemben, egy meg-megroppanó barrikád tetején.
Elestem, fölkeltem, megtöröltem kormos arcom átkozódva,
nem beszélek erről szomorú szüléke, mit tehetnél már te, mit tehettél volna –
igen, még sirtam is… te az istállóban este a fejőkén, homlokod a szelid tehén oldalához
hajtva Máriával társalogtál volna fiad érdekében?
mint olvasószemet húzogatva a jó vigaszt csobogtató rózsaszín tőgyeket.
De minden hajnalban új-új alagútból léptem ki, tisztára
mosdottam a szelek friss lehelletében s törülköztem a nap édes kendőibe,
ilyenkor gyakran eszembe jutottál –
egy mosolyt láttam rándulni a nyugvó nap körül, mosolyod egy leány áttetsző szemében, futottam utána,
csillagok alatt aludtam s aludtam karokban mint földben s reád emlékeztem.
Nagy-nagy kerülővel megtértem most hozzád, látod ilyen lettem,
öledből fakadva messze kanyarogtam, hiába füleled éji mormolásom,
nem feledhetem már, amiket megláttam, romokon és vérben tisztuló mezőkön csobog képzeletem –
ma még itt vagyok, ládd, aprítom a fát, de esténként újból szimatolva nézek kelet s nyugat felé –
fejemet kemény kék kötényedbe hajtom, – feledd el, szegény, kis babonáidat!
Kit nagy magányodban, üres éjszakádban csillagnak fogadtál, elárvult nénike,
s aki két melledből századok szomját és sós panaszait szivta éhes szájjal:
csillapíthatatlan szívvel megy, megy fiad hegyeken, völgyeken,
és át századokon hátra és előre, szomorúságával nem fér a világba –
vess keresztet, szegény, reggelre-elfeledt álmaid szaladnak, nekiszabadultan.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]