Hazatérés

Mikor még a futó szellők ízét is éreztem számon, egy leányt szerettem, évekkel ezelőtt,
sercegve nyíltak kamasz ábrándjaim az éltető fényben – úgy láttam:
mosolya istennek volt válasz, szemében délibábbá
hevült előttem a víz-szinű merengés.
Házuk előtt eljőve ma este felparázslott,
apró lángra kapott ezernyi kis gondom, megálltam melegedni
– bemenjek? – tünődtem – dideregve széthajoltak
tüzeim hirtelen – szégyen és önvád sistergett körülöttem.
S mint ázott venyige maró füstje szállt belőlem az emlék,
keserű ízét éreztem és hangját, Káin oltárának futó átkozódásait.
Könnyű szél mozdította hajam ott az uccán, lágy üzenetként a jövendő vádja:
hol siklott ki belőlem életem értelme, a lenge remény? nem akkor, midőn utoljára
megfogtam itt e leánynak kezét s gondolkodva eleresztettem?
Hova tünt a mezőt-kószáló vidámság? hova a kisded-altató meleg kedv?
– Ej! – indultam tovább, fogam közt fütyörészve
s mint üszök között a szél, sípolt át rajtam a férfias bánat.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]