Szétvert sereg

…Ez kell nekünk, ez a testes csaplárnő és e vad zsivaj! E falnak-szánt pohár! s e borfoltos abrosz, mint téli harcmező… Bor, füst és félhomály – ez, ez kell már nekünk s e trágár férfi-dal! s a szutykos ujj közül vigan kipendülő ezüst! s a szolgáló röheje, mely véle arcátlan összecseng. Bömbölj vitéz! üvöltsd túl lelked jajszavát s a szörnyű roppanást, midőn a győzelem recsegve összedőlt… Ki egykoron fejed szűz mellre fektetéd s hallgattál kapkodón-vitázó dobbanást: borulj e rossz-szagú leányra most! röhögj, vond a sarok felé… ha már zuhanni kell! Jövődből, lázadó, egedből messzire repítve hát zuhanj! rejtsd égő arcodat szennyes karok közé, rántson ocsmány kolonc sorsod legmélyire. Széthullt a szép sereg! Vértől s vad harci daltól részegen hevernek távol a halottak s testükön az ellenség zömök szekereket vezet kurjantva… Rőt pernyét hullajtó éjeken fut át, mint életén s izzadságát nyeli a gyáva üldözött. Nem halhatott meg ő – falánk kisértetként folyton bolyongni fog, ablak alatt szalad, káromkodva csúszik a jégen, földreül, surranva inni gyűl… Körötte mult idők friss látképe forog! Néz s felsír hirtelen s társa vállára dűl. Ott künn a szél szaval. – Hallgass, komisz ripacs, atyáink szelleme! Szabadság? szent bosszú?! – fütty tör be, leng a mécs, félrőfnyi nyelvet ölt s kilobban bűzösen – Jön a tragédia! – Kezdd hát nemes zene a lánysikolyt, röhejt, hörgést, asztalverést! – Fölugrik, hasradől s vért hány a vén palack! – Kinek reménye nincs, nem él az ő se már! Önönmagunk kínos emlékei, táncra, barátim! – Véresen folynak az ablakok… mögöttük messze, lent, mint lázkép léptet át letiprott földünkön magos sovány lován a Hódító… nyerít s szétnéz az elhagyott havas vidékeken.