Itt az első csillag

Bocsássátok meg egyszerű boldogságomat.
Ülök le-lehajló eperlombok alatt
egy útmenti kocsma udvarán, az ágak
az alkonyban lágyan meg-megverik vállam;
közöttük mintha most vonulna el végső
szélvésze sorsomnak, csendesül a szellő.
Csendesül, csak arcom simítja még egyszer,
anyámra emlékszem s szinte hallom: nézz fel;
szava a hajdani kedvességgel reszket:
hadd csipegessem le pilládról a könnyet.
Ide-oda lengve, mint tétova tenyér
suhan asztalomra egy nyárvégi levél,
mintha a mult, a mult idők szenvedése,
rossz istenem adná kezét békülésre.
A hegy mögött a nap
lebukott már, de a sötétlő ég alatt
jönnek a csúcs mögül rózsaszín fellegek,
mint rég várt levelek,
mint egy messze testvér szép üzenetei,
sötét napok fényes magyarázatai.
Indítják az arcot békülő derüre.
Könyökömre dűlve
a lágy estből nyugton nézek már elükbe.
Fejükön kosárral a puffogó porban
a hegyről itt lányok jönnek hosszú sorban.
Igy jönnek az évek is majd. Egyik tikkadt
szájjal, szegett fővel, másik rádkacsintgat
s mosolyogva hosszú szőllőfürtöt kinál.
Itt az első csillag. Langyos szememen át
szívembe csurgatja csiklandó vigaszát.
Pezsdül a sziv s ami rajt azelőtt seb volt,
a melegség mostan ottan bugyborékol,
ott ömöl legjobban… Lehajtom fejemet,
a villogó remény, nyugtalan szeretet
futkározásától nehogy fölnevessek.
Mintha az ég mostan fizetné a szegény
népeket, harang cseng a falu közepén.
De szólnék helyette,
csengnének-zúgnának szavaim az estbe,
előbb tétován, majd önmaguktól lassan
bátorkodva egyre-egyre hangosabban
a puszta határból csüggedten lépkedő
cselédnépek felé.
Ó ti üres kézzel, de nagy nehéz szívvel
közelgő testvérek, más világ lesz itten!
pirkad már a jövő, siet már hozzátok,
egyszer csak recsegni kezdnek a határok
és leomló falak porfelleges résén
egy új kor löveli kápráztató fényét,
igavonó népek, csodálkozva állunk,
pislogunk és gyorsan emberekké válunk.
Vegyétek éntőlem küzködéstek bérét:
a jövendő vígan közelgő csöngését.
Tisztán hallom én már, meleg hangon csendül
fegyver-ropogáson, jajokon keresztül –
Közeledik egyre… a sok szenvedőnek
szeméből hirtelen elmúlnak a könnyek,
mint a harmat, amely a legelők szelíd
növényein csillog és délre eltűnik.
*
Igy alkonyul reám az idő, az élet,
Kaposvárhoz közel egy országút mellett.
Künt az országúton napszámosok mennek
s ismeretlenül is hangosan köszönnek.
Ahogy tovább lépnek, vállukon a kapa
a holdfényben mintha visszamosolygana –
vagy fogát mutatva visszavicsorgana?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]