| Minden lány után, kit esküvőről hoznak, |
| nem titkolhatom én, fanyarkodva nézek. |
| Ájtatosan lépdel a kedves lány… ezt is, |
| lecsapták kezedről – gondolom – s emezt is! |
|
| Ott ülök a lagzin, eszem s szívem görbed – |
| ó drága hajadon, akit bekötöttek! |
| Hogyha te azt tudnád!… Tudtad volna nemrég, |
| mennyire értem én hajlongó lelkecskéd… |
|
| Senki a világon nem érthet így! Látod, |
| hogy meglátom most is lapos hunyorgásod |
| mögött riadalmad’ s illegésed’ egyre |
| s azt is: mért iszol itt olyan kényeskedve. |
|
| És mennyi benned is, ami hozzám illett |
| s illene! Hány finom részlet, mit csak benned |
| fedeztem fel s ami nélkül hideg, üres, |
| jövőm hiányos lesz, mint idegen leves. |
|
| Egyszer egy erdőben kis tisztásra értem, |
| lombokon át villogó ezer ugri fényre – |
| az volt a vidámság! Ó, gondoltam, hogyha |
| volna leány, aki rám így mosolyogna! – |
|
| Sok ilyen példám volt. A kutyánk is, teszem, |
| úgy tudja csóválni farkát, oly kezesen |
| néz félretett fejjel, hogy lelkének ezt a |
| mozdulatát amely leány utánozza – |
|
| Igen, igen! szívem, te kapkodó, balga, |
| ó te emlékezel s tekintsz jobbra-balra! |
| Örökké hontalan, megismerhetetlen |
| leszel, mint áruló népei közt isten! |
|
|