Íme, férfi lettem

Csúcson állok, íme, életem tájait
látom lent s fent szerte ragyogni köröttem,
látom gyerekkorom arany úszályait
úszni vízgyöngyösen dagadó ködökben,
Rácegres-pusztát száz hajló gledicsfával,
apámat botjával s két csahos kutyával.
Látom a hársfasort, melyen elindultam
a dombos világba mezétláb, dalosan.
Ezer vidámsággal, mint sereg vonultam.
Tudjátok, dalommal az eget én mostam
kékre fölöttetek? Folyó tőle pezsdült
s a bús szikár sziklák széle tőle pendült.
Átkeltem hegyeken, meg-megálltam néha
útmenti házaknál, – finom bablevessel
kínált a beszédes háziasszony s néma
férje pohár borral vagy egy nyaklevessel,
ha vacsora után a konyhaajtóban
hajadon leányát vígan átkaroltam.
Szerelemillatú széna között háltam
egyedül vagy mással… de hogy csipogással,
háp-háppal s csengetéssel a mély éjszakában
neszezett a hajnal s láttam, hogyan szárnyal
fényes tollaival a kelő nap, keltem,
ittam a friss kútból, füttyentettem s mentem
hajnali hűs porban… Hátra-hátranézve
vettem csupán észre, egyre magosabbra
léptem rajtad, éltem hajlongó vidéke!
Csúcsra értem végre… a másik oldalra
hogy letekintettem, innen merre az út?
Megtorpantam, látva az út lefelé fut.
Csúcson állok, szél fú, öblíti fejemet
és csavar mint tölgyet, hajam lobogva hull,
hova vándor még friss erőben elérhet,
elérkeztem, szomjas szemem körbe fordul,
kedvem s pályám csúcsa… a lent váró vidék
már az öregségnek küldi őszi ízét.
Látom még mi várhat, látom lent a tájat,
itt gyümölcsfák állnak, azután végtelen
mezőkön át egy út, nap tűz, felhők szállnak,
hófüggöny… s az ég fut, sose érinthetem!
Utam nem ér, tudom, soha magosabbra…
Mit állsz, hegyem? Vess föl, mint a tenger habja!
Se jobbra se balra, vissza vagy előre
nem vágyom én, ettem már minden gyümölcsből
s tudom milyen ízű a lány hamvas bőre.
Szétnézek… mi kéne még e kerek földről?
Ujjam közt kicsorog a világ, mit szerettem
mint homok. Felnézek… ime férfi lettem.
Felnézek s nyelnem kell… oda törtem mindig!
Igaz barátomat, igaz ellenfelem
ott sejtettem s vártam, egyszer majd megnyílik
egy kapu s meglátom… erre fegyverkezem!
Ki harcra, de harcra, halálosra vágyom,
kardom a tajtékzó rőt tengerbe vágom!
Itt állok meztelen ököllel és szájjal
kézzel markolni és izmokkal lebírni.
Ellenségemet is én a birkózással
megismerni vágytam… a véréből inni,
ha méltó szomjamat más nem csillapítja –
érző öklöm üssön, ne bérelt parittya!
Királyfi vagyok én, száműzött, hazámba
jöttem a völgyekből fölfelé álomban;
fölébredtem… Király! ki szépségem sárba
rejtetted, lépj elő veres palástodban,
ha méltó vagyok rád, fényeddel ragadj el,
ha méltatlan, örök titkomtól tagadj el,
De ne maradj fényes, legendás ködökkel
bélelt sátorodban, közönyös! – pusztulok,
mint tábor, amelyet ragály dúl, szöknek el
már áruló gyáva katonáim, futok
magam is tán holnap rémült falvak között,
nyelvem, mint a leprás csengője, jajt csörög.
Most ütközz meg velem: még hiszek célomban,
engedj mezeidre, bonts ki, ma még bízom
friss gondolatomban: csengő acélomban!
Itt állok – állok, mint dülő hajóhídon –
társaim!… – Felhő forg fenn az égi habon
és rohan, mint szétvert, gyáva forradalom.
Vonulj vert seregem, felhőim menjetek,
zászlódat, amelynek gombja a rőt nap volt
borítsd le, merészség… hagyjatok engemet,
tűnjön mint dal, ami egykor zaj és had volt.
Lépek mint holdkóros… Ifjúság párkánya!
Egy hang… s – Annám! – bukom pörgve a világba.
…Az esti csordából a hegynek gerincén
elmarad egy bika… s míg a völgy sötétül
ő felnéz s elmereng a folyó ég fényén.
Sötét gondolatán keserveset bődül,
azután megindul, bután, elátkozva
lefelé… nyála foly a röst úti porba.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]