Lefelé a hegyről

A gyönyörű égbolt elvonult fölűlünk, mint szörnyű átoktól kiapadó tenger. Ó, zajongó tavasz, csengve elvonuló! Tajtékkal érkező s elfutó sok évszak! Mennyi hullámotok csapott által rajtam és vitt, vitt valamit magosan belőlem. A röppenő fecskék szövik már az alkonyt, hegedj be, bukó nap, ég, ne vérezz értünk. Földrehajtott fővel jövök már az úton, mintha egy régi könyv sorait betűzném. Csak amit kedvesem tűzött kalapomhoz az ibolyacsokor illatoz és őrköd helyettem az éjbe.