Madarak szóltak fenn…

Törik a vadlibák vonala az őszi
tiszta magos égen s száll nagy karolással –
csapat csapat után, foszló ölelések
úsznak el feletted szűnő csipogással.
Madarak szóltak fenn s te ijedten kaptad
fejedet feléjük… s im most magad elé
bámulsz szótlanul és meg-megállasz, amíg
körül csikorogva fordul az esztendő –
Hányadszor, hányadszor, vándor s te még mindig
tanácstalan tekintsz erre-arra s várod
most valami lesz tán… tán ha hátratekintsz,
egy szelid titok, mint hű kar feléd nyílik…
Tél lesz újra, öcsém, hideg és koplalás!
Nyalja majd a vályú befagyott vizét a
szomjas barom és bőg, rózsaszín orrából
hosszan csap a gőz a hűvös alkonyatba.
Elfordul e táj is tőled és tovább küld.
Csörög lábad alatt majd a göröngyös út
vékony fehér jege, hogy föltürt gallérban
megindulsz hümmögve, merre rendeltetél.
Rázkódik a cserjés, rázza már magából
utolsó zajait, a végső madárdalt,
holnap föltünik és hegyeken, völgyeken
útaidra fekszik a szőrös fehér tél.
Dobd el virágaid s lépteid megnyújtva
födél után nézz már… rakj családi tűzhelyt,
erre figyelmeztet a ritka madárhang
s e távol erdőket durrogtató hideg.
Nem való vagy te már, hogy fűtetlen kamra
előtt rugdald újra lábadról a havat
bosszúsan, mert, lám, te nem gyűjtöttél most sem
se bort, se szalonnát, se kacagva törő
rőzsét, se kis hangon nevetgélő hitvest!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]