Az élet fordulóján

Mosolyogd el bágyadt mosolyod, esti ég,
nézz rám, ahogy illik, komoly arccal s ti fák
takarjátok ritka lábnyomom avarral:
Im’ életem hűsebb magoslataira
fáradtan lépek a méh-zümmögő völgyből –
Hallgass el, sikongó, habzó ünnepély.
Ó, szép koszorúm, dongó cserfa-erdő,
gúnnyal téplek le már homlokomról, fonnyadj
csiklandozó fényes madárdalaiddal,
szerelembe futó lágy ösvényeiddel.
Ezer lengő karral búcsút integető:
utolszór látlak így, leomló ifjúság.
Kiértem belőled s nem tudtam meg semmit.
Évek csatlakoztak hozzám s évek hagytak
szótlanul el sorra s nem súgtak meg semmit,
sem ők, sem a karcsú hegyek, mik könnyedén
föl-fölnyújtottak a veszélyes ég felé.
Hunyjátok le zavart szemetek, virágok:
hűvösen csendül már az elkomoruló
vándor ajkaidról a magányos ének –
De fehér fejem’ bár dér fűzze be gyönggyel
ó mégis, ó mégis hirdessem a reményt,
ha oly pislákolót, olyan reszketőt is
mint ott ez az első könnyel küzdő csillag.
Fordítom szigorú arcom már és lépek
merre a másik völgy bokáimat rántja –
megyek panasztalan a férfias tájra.
Fenyves vonít itten, alatta törésre
váró lejtő szörnyű facsonkjaival s az
érdes lapályon túl a szürke, végtelen
tenger, mely dörögve ki-kilő a partra!
Férfiak tája ez, barátom! felette
nincs még leselkedő, étel-tolvaj isten.
Este, hogy a fejsze-csattogás elnémul,
a tömör hegyvidék vas csúcsai közül
egyenesen száll a füst az üres égbe.
A durva szabadság hona ez! szememnek
ez kell már, e barbár rend s e társas munka,
hol bérem kézfogás, mély lehü alvás lesz –
Bízom én erőmben – ezt visszhangozd, környék –
ahogy a gerincről még egyszer lenézek
a gyenge vidékre, mely mögöttem oszlik.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]