Növekvő szél

Nyerítve futnak a táj felett a felhők!
Lángkarikás csattan, a csillag-göröngyön
feldörög egy szekér, fordul – felkiáltok,
verj a lovak közé, hajrá, Dózsa Györgyöm.
Menekülj, mentsd magad! – Pocsolyák fröccsennek,
tüzes levük a vén kocsis arcába vág,
hátra és hátranéz, mögötte hajrázva
uszítja Zápolya százezer csahosát.
Leválnak a lőcsök, bukik a saroglya,
Dózsa gyeplőszárral veri a lovakat,
tört szekéren egymás nyakába karolva
ezt képzelem, szikár legények hajlanak
előre és hátra szédült részegségben
és közöttük állva én, én énekelek!
Századok egén így láthattok majd, lantos
ujjaimról tüzes pacsirták ömlenek.
Az út keletre tart, dalom az úszó por,
hogyha berekedek megitat majd a hold,
szél zúgja tanácsát, bosszulatlan holtak,
eltemetett élők hörgéseit dalold.
Varjú veri szárnyát még sűrű fürtömben
s mélyeszti konokul karcsú kemény horgát.
A kis állat, amely hasonfekve issza
az Ádriát, ránknéz egyszer Magyarország.
Ujjaim begyéből vért vágok eléje,
fölkel a kis állat, lerázza terheit.
Hajnalt abrakol majd, kocsink elé fogjuk,
nyerítve röpíti a nap vőfélyeit.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]