Mint a mosolygó merénylő…

 

1

Huszonhat év, mondod? Mit akarsz? Nézd, sima
hajadra most kezd csak a napnak sugara
merőlegesen és ragyogtatón tűzni!
Ládd eddig vakított, mert szembe jött veled,
de most melléd pártol s kezd hátulról fejed
 
köré csokrot fűzni.
S szemfényvesztő kézzel lebbentve a fátylat,
ajándék-kosárként fedi föl a tájat –
igy beszél fiatal kedvesem és szelíd
szeme mint hű ebé figyel rám és nevet.
Hallgass el, kedvesem, öleld át fejemet,
 
ha öledbe esik.
Fényes tekinteted nem vigasztal engem!
Sem a nap arcáról ragyogó gyűrűkben
érkező mosolyok, – úgy állok zavartan
előttetek, mint az idegen, kit a lány
kedvesének néz, fut eléje szaporán –
 
Megáll majd riadtan!
 

2

Nem az vagyok, akit, kedvesem, látsz rajtam!
Ki itt áll: áll talpig álarcba takartan,
félszegen mosolyog, fél hogy mosolygása
megcsúszik és ajka torz átokra rándul,
mint ki nevet, nevet a gazda borától
 
s egyszerre kihányja.
Megvonagló arccal nézek vissza feléd
fáiddal s lányiddal hajbókoló vidék,
ki mint habos dagály ifjúságom korán
földobtál zajosan merre szívem vágyott.
Most rőten visszafutsz. Ősz van. Fázva állok
 
nyögő fák avarán.
Földre dobja lombját az ág, mit jobb kezem
markol, másik kezem gyönge vállon pihen.
Igy függök csüggedten kifeszített karral –
Kifuthat alólam ez a föld, ez a kor.
Nem az én korom ez. Fejem hátrahajol.
 
S az ég se vigasztal.
 

3

Nem ide jöttem én, nem ide indultam!
Valamit rámbíztak, amit elárultam.
Tapogatom arcom: hová is tévedtem?
S merre tűnök tova? Fülelek, az órák
futtukban megrázzák tornyok kongatóját,
 
s a dacét szívemben.
Nem az én időm ez! – Ó te lármás hajnal,
ó, hogy nem szégyenled, égre lengő karral
futván a gőzölgő hegyeknek tetején
fölfedni e bolyként szétfutó világot!
Nem az én országom ez a föld. Hazátok
 
nem hazám. Nem enyém
sem a ti istentek, sem a ti királytok.
Láttam én eleget. Kapkodva hátrálok –
Szolgák nyirkos hona! – ó nagyon eleget
láttam, hogy remegő szájjal elforduljak
és – magamat védve – lerontsak, fölgyújtsak
 
mindent hátam megett.
 

4

Futnék vissza jajjal, ahhoz, aki küldött.
Már alig emlékszem. Messze ritka füstöt
ereget egy tanya. A nyomornak szaga
visszacsapódik s úgy jár házai felett
dühödten, akár az eleve kivetett
 
Káin áldozata.
Onnan jöttem. Égő arccal, mintha lángok
közt siettem volna, az elémbe állott
éveken úgy vágtam át, a szegénységen –
Fiatal arcomat szolga-mosolygásba
rejtettem s ráégett, ráfagyott e lárva –
 
Tagadom, hogy éltem.
Bocsásd le kedvesem, nyakamról két karod,
nem engem ölelsz te, ki arcom csókolod.
S fordulj el te is, nap, te sem ismersz éngem!
Hogy igazi s méltó arcomat lássátok,
le kéne az egész mostani világot
 
szemem elől tépnem.
 

5

Most, hogy karok, ajtók nyilnának már felém
s nevemen szólítnak: félve nézek körém,
s hallgatom szívemet: oly árulón dobog.
Úgy fogom lüktető haragod, ifjúság
mint sima mosolyú merénylő a bombát –
 
lassan így bókolok.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]