Három öreg1

1931

 

 

 

 

Előbb a kalapot, aztán a kabátot,
aztán nyakkendőmet tettem le a székre.
Hazaértem. Anyám gyors főzéshez látott,
hallatszott a sülő tojás sercegése.
Nyitva volt az ablak, künt liba csapkodott
a házvégi ólban, ugattak a kutyák.
Ültem csak merengve, az ismerős zajok
hozzámnyúltak s lágyan vetkőztettek tovább.
Fáradtan hajtottam a viaszos vászon
hűs lapjára arcom, átadtam magamat.
Apró pöfögéssel ment tova a tájról
utolsó emlékem, az estéli vonat.
Ültem csak egykedvűn s éreztem, hogy kedves
ujjak szívem körül babrálnak már s róla
fejtenek valamit… Ültem mosolyogva,
mint ki elérkezik egy szép értelemhez.
Hogy mit is értettem? Hallgattam egy szelíd
tehén szuszogását a tiszta nagy estben,
majd egy kisded sírást… Hallgattam a csendben
a nyugvó szegénység halk csobbanásait.
Ültem s fülemen át fürge gondolatok
sürögtek mint fényes halak és madarak,
néha-néha majd elnevettem magamat,
egyik-másik oly víg volt, úgy csiklandozott.
Tétován az öreg szekrény tetejéről
kinyúlt ekkor felém s szinte hivalkodva
illatával hitet tett egy téli alma
a szegények rejtő, halk szeretetéről.
Ez volt a nagy élmény. Dalra méltóbb minden
csörömpölő harcnál! Mint szelíd karok közt
pislogtam, forogtam a vén butorok közt
s a meghatottságtól torkom köszörültem.
Igen, hazaértél, ilyesmit értettem,
– ó forró szegénység, ömölj által rajtam!
életem, jövendőm a te sorsodban van
s itt-ott benned csillog most is ifjú kedvem.
 

1

Nem volt olyan szigorú
ember a szegény nagyapa,
mint ahogy ez a nagyitott
fényképe mutatja.
Ahogy reggel szalonnázás
után megtörölte száját,
egész napra mosolyának
csinált helyet bajsza alatt.
Keveset beszélt, annak is
vége mosolyba változott,
további véleménye már
szája körül fénylett tisztán.
Így nézett szét reggelente
a fényes világba lépve,
kiballagott a méhesbe
s ott motoszkált ebédig.
Déltájt egy kicsit farigcsált,
igen ügyes volt mindenben,
rudat csinált a szomszédnak
vagy egy kocsikereket.
Templomban, mióta emlékszem,
egyetlen egyszer se volt,
ujság sem járt a házhoz,
csak egy méhész folyóirat.
Nem ment hazulról el soha,
bár volt szép ruhája a sifonban,
levágott csizmaszárt viselt s alatta
fiától örökölt bakancsot.
Harminchat esztendőt szolgált
az Apponyiak uradalmán,
munka közben most már gyakran
leült és két kezét nézte.
Egy ideig kapott havi
öt pengő kegydíjat a gróftól,
később ezt is beszüntették,
ma sem tudja senki, miért.
Harminchat évig nagymama
évente öt malacot hízlalt,
így tudták venni ezt a házat
békében hatszázhúsz forintért.
És férjhez adtak három leányt
s elég jól, a középsőt
egy módos juhász-számadó
hatodik fia vette el.
Ezt emlegette, ha idegennel
társalgott vásáron, vasúton
s elmondta kiki sorsa útját,
mint utazók vad világrészben.
Szegény nagyapa hunyorgásán
meglátszott ilyenkor, hogy szive
háromfelé is hogy futna szét
egy-egy röpke látogatásra.
Így múlt szépen az élete,
egyszer régen összekapott
legjobb barátjával, de később
szerencsésen kibékültek.
Ha néha borozás mellett
a nyelvek sorra megoldódtak,
ő e barátjáról beszélt,
Junkuncz István kovácsmesterről.
Jókedvű ember volt e kovács,
megtudtam sok-sok szép kalandját,
katonáéknál egy vasárnap
bevágott négy görögdinnyét.
S volt dolga egy özveggyel is,
nagy kópé volt… mosolyogta
kalandjait a nagyapa,
mintha ő lett volna a hősük.
Hogyha beszélt a nagyapa,
szeme a messzeségbe nézett,
bajsza komolyan bólogatott,
igazolta a szavait.
Örökségül tőle én egy
saját faragású fényes
rézzel pántolt botot kaptam
s e tünődő tekintetet.
A családból én ütöttem
legjobban rá, szégyellem is
dicsérni külső, belső ékét,
minthogyha önmagam dicsérném.
Ezernyolcszáznegyvennégytől
kilencszázhuszonnégyig élt,
Ferenc Józsefnél nagyobb volt ő
s e kor minden királyinál.
Most már három éve halott.
Az volt az utolsó gondja, hogy
ne ünneplőben temessék el,
kár volna a drága ruháért.
A cecei református
temetőben fekszik kopott
kabátjában otthonosan
több jó ismerőse között.
Ha lelke visszatérhet néha
e földre, tudom méhei
szárnyán csillog vagy a fényes
topor élén örvendezik.
Ha tükörbe nézek, reá
emlékezem és este így
rágondolván, szivemen áthúz
a százados szelid szegénység.
 

2

Elmondanám másik nagyapám életét,
aki negyven évnél tovább szintén cseléd
volt, de az ő sorsát, élete folyását
messziről látom csak, mint szerény folyócskát
egy távoli völgyben… Fűzfabokrok fedik,
ott megy észrevétlen s csak egy-egy kanyarnál
hunyorgatja felém ravaszkás fényeit –
Juhász volt ő a gróf gyánti uradalmán.
Gyánt, közel Cecéhez, a Kapos lapályán
fekszik Simontornya és Ozora között…
Vasárnapi hangos reggelre emlékszem,
amidőn pirosra mosdott s törülközött
arccal és ünnepi fekete zekében
mi gyerekek vidám, boldog izgalomban
ültünk sivalkodva a kocsiderékban,
míg a bakon apám ifjú anyám mellett
a lovakhoz beszélt, a zöld búzaföldek
mentén csettintgetve – Gyánt felé röpültünk,
fogtuk a lőcsöket, úgy rázta belőlünk
az ugráló szekér a csengő kacagást.
Mily ünnepi nap volt! Az úton fölöttünk
összehajoltak a kövér szedergallyak;
el-elkaptuk őket s dőlt reánk a harmat.
Kétfelől a dombok riadtan szaladtak
hanyatt hátrafelé, mint ijedt hatalmak.
Messzire füstölgött kocsink után az út.
Távolban ha láttunk egy-egy fehér falut,
fölálltunk s zötyögve bámultuk a tornyát.
 
Szegény pusztaiak
még falut sem láttunk. Mikor Simontornyát
elértük, hát Klári szava is elakadt.
Zengett a Sió-híd a gyors paták alatt!
Miséről tódultak ki ott épp a népek
s a vidám fogatra mosolyogva néztek.
Tündökölt a fényben a sok piros bársony,
álom ez már nékem, tarka, boldog álom,
ahogy kiabáltak, intettek utánunk…
Aztán újra duzzadt dűlők között jártunk,
mint éljenző tábor: a tengeri táblák
kardjukat jöttünkre ragyogtatva rázták.
Vagy mint lázadt sereg, mely a jelet várja,
hogy szerterohanjon, végre otthonába
térjen ezredéves, kínos szolgaságból?
Egyetlen nagybirtok az egész Dunántúl.
Aztán átkocogtunk a Kapos fahídján,
ahol három krajcár volt akkor a hídvám,
mért morgott is apám – és mi is utána,
míg hátra nem nézett. – Ezután már láttunk
nagy birkanyájakat. Ez már Gyánt határa,
látszott a számadó frissen meszelt háza,
de mielőtt oda lehajtottunk volna,
megálltak a lovak, tetején a csúcsnak,
lekefélte anyánk fölborzolt hajunkat,
megtöröltük sorra csizmánkat a fűben
s így vágtunk a völgynek, tisztán és kevélyen;
mint az uraságok, mi gyerekek hárman
kihúztuk magunkat a fonott ülésben.
Láttuk nagyanyánkat futni a tornácban
s nagyapát a porban lépegetni felénk.
Kiemeltek minket. Finom birka-ebéd
illata keringett a szikrázó légben.
Apám apja ezernyolcszázharmincnégyben
született Gyulajon. Az apja is juhász
volt s a nagyapja is hasonképen juhász
s annak apja szintén. Tán Ádámig juhász
volt a család, csupán ezerhatszáz táján
áll a hosszú sorban egy bús kanász árván.
Mosolygás csikordult nagyapánk arcára,
mint láncokat rázta ráncait a vén arc
ahogy ránk nevetett. Bementünk a házba,
amely egyszerű volt mint egy kisleány-rajz.
Két szoba volt benne, mindegyik szobában
egy-egy család lakott, hány, annyi tagjával.
A két szoba között volt a közös konyha,
nyitott tűzhelyekkel. Nagyapám szomszédja
az öreg parádés-kocsis volt. Bokrétás
kalapját, emlékszem, fejembe próbálták.
A kicsiny szobában együtt lakott vele
négy fia, két lánya és az egyik veje
és az egyik fiú négy fehér egere…
Hol nagyapám lakott, a szoba belseje
olyan volt, mint hűvös ünnepi kápolna.
Le volt függönyözve. A falakon sorba
nagy szentképek függtek, fölülről reájuk
a szögre akasztva dús rozmaring-ágak
borultak; alattuk a lepedős szentek,
mint honukban, pálmák hűsén lépdelgettek.
Volt a szobában még egy szép örökmécses,
nagy kék pohár volt ez s benne olaj égett.
Felette kereszten függött isten fia
és az ablak fölött egy szép harmonika.
Kicsiny volt a szoba, ámde hajdanába,
mint bővizű forrás vidám zajjal buzgott,
minden esztendőben új kisgyerek kúszott
kopott küszöbéről ki a napvilágba!
Felnőttek a fiúk és szerteoszoltak,
egyik fölfelé ment, a másik lefelé;
kiapadt a forrás. Már csak imádkoztak
az öregek s egyre több unoka-képet
akasztottak a nagy Mária-kép köré.
Középütt Mária s körülötte rajban
húsz-harminc meztelen tatárképű angyal;
fehér vánkoson a keretüveg alatt
úgy úszkáltak ott, mint a tóban a halak.
Ó fájdalmas Anya, akinek a könnye
hét zord tőrre csordult s vegyült piros vérrel,
hogyha rájuk néztél és e két öregre,
mosolyogtál mégis, legalább is éjjel.
Így éltek ők csendben s csak vasárnap reggel
dobogott fel szívük minden kocsizajra
s találgatták, hogy a dombtetején porzó
kocsi hátha egyik családjukat hozza.
Ha az jött, ó én is el tudom képzelni,
mily öröm lehetett nézni pisla szemmel,
ahogy a szekérből, mint előbb is láttuk,
egy halom víg gyerek, mint tej a lábosból
sisteregve három oldalra kifordul –
s ugrálnak, élesztik összezsibbadt lábuk…
S mily öröm lehetett nézni, hogy az asztal
végén miként nyelik, zsírtól fényes arccal
a sok nagy darab húst, amiket az anyjuk
rózsás tányérjukra szépen összevagdal.
Ebéd után egy-egy kockacukrot kaptunk,
vörösborba mártva. Azután nagyapánk
kivett a sublótból egy hosszú furulyát,
ránkpislantott egyet s ment ki a ház elé.
Meghatva veszem még most is néha elő
ezt a régi eszközt. Tétován kereső
ujjaim nyomában félve úgy kerengnek
az apró lukakból az elfeledt dalok,
mint sírhantok alól hosszú sovány lelkek –
egyik nevet, másik hirtelen felzokog,
jajongva szalad ki a tárt ablakon át,
sír, a régi fényes világ után kiált –
Amikor még éltek! Amikor még övék
volt a lapály s a gyors kapák fényeivel
kilométerekre kacsintó hegyvidék!
Úgy repdeshettek ott, mint madarak, szóltak,
a szeretők között hireket váltottak.
Volt ki börtönrácson csapott ki a szabad
levegőbe és szállt, mint a postagalamb,
fölhangzott egy tanyán és senki sem tudta,
mért fakad el sírva egy tízéves kislány
s mért szipog sokáig anyja széles vállán,
mikor azt a dalt egy sánta koldus fujta.
Pihegett nagyapánk, kis öreg tüdeje
meg-megakadt néha és ilyenkor vele,
megállt az ének is, mintha csak fülelne,
kijöjjön-e vajon az ósdi szerszámból.
Megcsóválta fejét az öreg varázsló,
lélekzetet vett és újra nekikezdte
s most ömöltek azok, jöttek kavarogva,
táncoltak a légben; összecsimpaszkodva
járták azt az édes láthatatlan táncot,
amit csak a lélek, s az se mindig láthat.
Hallgattam, hallgattam s úgy éreztem mintha
a dalok a fényes, csillogó gyepen s a
ragyogó lombokon ugrándoztak volna.
Körénk gyűlt a puszta egész gyereksége.
Kérkedve pislogtunk nagyapánk kezére,
amely járt, járt fürgén, fonogatta csodás
szallagát a dalnak… mikor abbahagyta,
hallatszott bentről az edény-mosogatás
és nagyanyánk szava, ahogy oktatgatta
eretnek kis menyét sütésre, főzésre,
fia szokásira s a szent üdvösségre…
Aztán zsivajogva csak fölkerekedtünk,
elmentünk megnézni a pusztát. Serényen
szedte nehéz lábát nagyapánk közöttünk,
 
mindegyik kezében
egy-egy kisgyerek-kéz csapdolódzott… Lássák,
visznek ezek engem, ezek a szárnyacskák,
mondta, hogyha itt-ott megkérdezték tőle:
nem fáradsz el, János, a nagy sietségbe?
Fáradt szegény, fújt, de jött mégis, nevetve
vonszoltatta magát, amerre akartuk,
megnéztük a rácson át a grófi hattyúk
úszkálását, s szintén rácson át, a kertet,
hol a pávák éltek; sajnos nem láthattuk
farkukat mert éppen ketrecükben ültek.
De láttuk a birkaitatást, a birkák
kiváncsin emelték felénk okos arcuk
s hirtelen kórusban s mintegy vezényszóra
 
mind bégetni kezdtek –
Benyitottunk aztán minden istállóba;
kicammogott itt-ott a tehenek közül
egy-egy csirásbéres, a kezét nyújtotta
nagyapánknak, aztán tréfából nekünk is.
Kezeltünk komolyan és megmondtuk sorra
nevünket, korunkat, apánk, anyánk nevét
s némi faggatásra, hogy mi volt az ebéd.
Hirtelen az ólak tájáról az egész
pusztát vad visongás, torz jajveszékelés,
üvöltés és hörgés egetverő zaja
töltötte be, mint egy szörnyű görög csata.
Így kezdődik mindig a disznóetetés.
Szaladva rángattuk nagyapánkat oda.
Apánkat leltük ott, a kis keritésre
könyökölve szítta pipáját s szemlélte
szakértő szemmel a csíkos állatkákat,
visítozva egymás hátára ugráltak.
Ez aztán a jószág! Az etetők közül
sokan mellénkgyűltek bámulni a falkát.
Kifogtak belőle egy hangos malackát
s méricskélték szegényt két lábánál fogva,
aztán kérésemre a kezembe adták –
Elcsitult és orrát hónom alá nyomta.
Így telt a nap Gyánton. Még sok mindent tudnék
beszélni e napról, melynek napja-holdja
mintha nagyapánk vén bronz-arca lett volna.
 
Az sütött be mindent.
 
Egyre újabb emlék
jön felém dödögve, mint estéli dongó.
Egy húron zenélve édes, szívbezsongó
dallal kötnek körül, hogy körberepdesnek.
Gyermeki reménység buggyan meg a szívben,
vigasztaló meleg bizalom a földben,
mint egykor anyánkban, ha az éj közelgett.
Remény és bizalom mégis a jövőben,
mintha most is ama régi gyánti estnek
tehénbőgései zengnének köröttem –
hasonlón egy harsány győzelmi nyitányhoz.
Még megvacsoráztunk. És vacsora után –
 
Arra még emlékszem
hogy vitt a kocsihoz zihálva nagyapám,
s a zörgő szalmával hogy takart be szépen.
Aztán megindultunk. Néha fölébredtem,
zötyögött a kocsi, pihegve mellettem
kicsi néném aludt s mellette kis bátyám
s lábukon keresztben egy ajándék bárány.
Szüleim halk hangon beszéltek a bakon.
Néha apám súgva rászólt a lovakra.
Fent csillagok égtek s köztük hallgatagon
úszott utánunk a hold arany ladikja.
Ladik, vagy hogy újra révedve fölnéztem:
mint fényes vadkacsa fiai körében.
Reggel álmélkodva ültem föl az ágyban,
egyetlen szép álom lett az, amit láttam.
Távoli kis tanya, hadd dobjam le reád
innen a távolból s immár férfi kézzel
emlékezetemnek fényes angyalhaját!
Tündökölj örökre e különös fénnyel;
a futó időben kis cselédházaid,
óljaid vidáman ragyogjanak, mintha
hálás tekintetem aranyozni tudna.
Viharok jönnek majd, dörögve omlanak,
tornyok és országok, de te földre fekve
őrzöd mint nőstény eb csöndes fiaidat.
 
Ó e csöndes népek –
ne is sejtsék, hogy dal szól róluk; az ének
hangosan ünneplő fényében feszengve
 
forgatnák nyakukat,
a sok tekintettől zavarba esnének.
 

3

A beteg béresnek,
ki tanított írni engem,
most is, hogyha betűt vetek
itt érzem kezét kezemben.
Reszkető kezedet
úgy vágyom most is, Czabuk Pál,
mint midőn ácsplajbászt nyalva
kinlódtunk az istállóknál.
Anyámnak nagybátyja,
gyönge volt már az ostorra,
mig társai a dülőkben
boronáltak kurjongatva:
ő két kanna között
jobbra-balra hajladozva
ott dülöngélt bent a pusztán,
a kis borjakat itatta.
S én, magányos gyerek,
kutyaként folyton mögötte.
Munka után le-lepihent
a nagy istálló-küszöbre.
Ott ült fent a dombon,
nézett csüggedten a völgybe,
visszanézett életére,
mely elfért e kicsiny völgyben.
Felesége meghalt
s négy fia is – szegény árva,
elsírta magát az ispán
első keményebb szavára.
Reszketett vén feje,
járt, járt, egyre nemet intett.
Mit tagadtál, szegény öreg?
Azt hogy nincs boldogság itt lent?
Azt hogy nem igazi
élet, nem élet az élet,
mit az isten s a gróf itten
élni rendelt a szegénynek?
Így látlak én, most is
fejet rázva e világra,
hol hatvan év robot után
sem lel a szegény hazára.
Anyámnak nagybátyja,
az itatás után vénhedt
hangon magad mellé hívtad
porban futkosó öcsédet.
Hallgattam, kapkodtam
összerázott szavaidat.
Hízelegve ujjad közé
fontam apró ujjaimat.
Írtunk, írtunk, írtunk
porba, kőre, meszelt falra,
ablakával szülőházam
ránk-ránkkacsintott biztatva.
Betűim, a néma
lélek jelei, a szavak
ott öltöttek testet, küzdve
mozgatták torz tagjaikat.
Szavaim először
ott indultak útra, ottan
lépegettek, bukdácsoltak
mint kis kacsák a homokban.
Lelkem jelei, ó
repülni ott tanultatok,
egy reszkető vén száraz kéz
segített, ha megálltatok.
Láttatok madarat
mint viszi karma között föl,
mint biztatja gyönge fiát
kirepülni a fészekből?
Mint ingerli szállni
fönt, fönt, a nagy levegőben?
– Lelkem apja, vén Czabuk Pál,
mit reméltél te éntőlem?
Te akartad, kérted,
hogy tanulhassak. Tanultam,
évezredek tanulsága
fortyog, zúg ifjú agyamban.
Emlékszem, mit vártam
attól, ha majd írni tudok:
nyúlként futnak, sasként szállnak
ujjamból a gondolatok.
Ó, a sorok széles
szárnycsapásokkal ragadtak,
s én repültem útján magas
gondolatoknak, daloknak.
Tegnap visszatértem
évek múltán e vidékre,
madárszivem, emlékezzél
a feldobó meleg kézre.
Tegnap óta újra
itt vagyok a régi pusztán,
emlékezem s akadozik
ujjam közt az írószerszám.
Most, most, hogy bejártam
minden utat, ami kint várt,
holt mesterem, tanácskérőn
látnád a régi tanítványt.
Tudom már, mit kéne
szólanom, de ládd lelkemben
gubbadnak a szavak, szárnyuk
próbálgatva, félve rebben.
Villám villan, fegyver,
köröttem egy néma ország,
jaj reccsen, de fülét fogja
aki hallja e jajongást.
Nyulj ki a sírodból,
tedd kezemre újra kezed,
nézzem e sort, mintha volna
félig enyém, félig tied.
Láttam a világot
s én is, én is nemet intek,
öreg bátyám, mégis, mégis
emeljük fel sziveinket.
Nemet intek én is
de még nem bús lemondással,
de haraggal, de kihívó,
harcra szító jeladással.
Aki papír hijján
irkáltam itt tenyeremre,
akarok e néma tájról
írni eleven szívekre.
Nagy-nagy bátorságra
van szükségem, segítségre,
őseim tömör szavára,
gyermekszemem friss fényére.
Most ébredek reá,
mért kellett nekem tanulnom,
mért kellett egykor zokogva
idegenbe kiindulnom.
Mért kellett apámnak
fáradtsága, anyám könnye
s búcsúzáskor a te selymes
simogatásod fejemre.
Azért kellett talán
dalolni száz holt parasztnak
és tűnődni szántás közben,
hogy én majd szóra fakadjak.
Nyelte le azért tán
haragját egykor keservvel
ura előtt egy jobbágy, hogy
belőlem keseredjen fel.
Csattogott az ostor,
a jobbágy ajkát harapta,
hogy az a jaj egykor fényes
hanggal szálljon a magasba.
Nyujtsd föl a grófi
földből szétmállott markodat,
vén bátyám s ti többiek mind,
ti mutassátok az utat.
Nemet intek én is
s kiáltok is e világra
és kiáltva és biztatva
nézek egy új pirkadásba.
Magyarország népe,
történelem mostohája,
kerekedj föl a pusztából
egy nagy új honfoglalásra.
Itt állok a földön,
amely neked igértetett,
nyögő fa vad vihar előtt,
hajladozok, integetek.
Repüljetek szavak,
kiáltsatok, ti emlékek,
zúdulj föl nép, sustorogd szét,
a te nevedben beszélek.
Állj mögém, Czabuk Pál,
te diktáld a hangos szókat.
Légy velem s ha büntetnének,
karjaid közé omoljak.
Nem előre – hátrafordulva
mondom búcsúm, az ellenséges
szél, mely arcom egy percre megkíméli,
hosszan elnyujtva viszi hangom –
Kiáltásom! – de meghallják-e?
és megértik-e az előörs
hosszú szavát, amely a sodró
időben egyre vékonyul s tán
csak halni érkezik haza –
Ó ti, akik utánunk jöttök –
Álljatok meg egy percre majd sírunknál.
Ha sírjainkra rátaláltok.
A dalos kedv, mellyel indultunk
hű völgyeinkből: csikasz-üvöltés
s gyanú, düh pokla lett az arc, mely
egykor mosolyok fészke volt.
Hazátlanok – így kémlelődtünk
fogcsikorgatva a jövendő
síkos hágóin, szerteszórva,
fegyverek, csapdák, vérebek közt.
De szűkölve is úgy halódtunk
győztes torokkal, hogy talán
meghallja ott lent jeladásunk:
kinek én itt is meggyalázott
nevére hitet teszek, igen:
egy új Dózsa egy új sereggel!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]