Hősökről beszélhetek végre.
Törvénnyel, joggal szembeszállva,
vagy előle bölcsen kitérve
kelnek naponta új csatára.
Ezer veszély közt tíz körömmel
kaparnak rettegve hazát.
Hordtam fegyverük én is –, büszkén
kezdem ma dalba fogni hát
e viadal diadalát.
 

1

Egyetlen tolvaj-társaság
volt a puszta, hol nevelődtem.
Ujjak nyúlnak az uraság
java felé képzeletemben.
Ujjakat, mohó markokat
vélek látni a mult sötét
éjében, matatásukat
hallom s a csőszök füttyjelét;
dobogó futást szerteszét.
Szegény szegények, kényszerült,
ártatlan, kedves tolvajok,
hogy róná nektek föl e bűnt,
ha dalt kezd róla fiatok,
ha a mult vastag éjjelébe
futó sorai fölfedik,
mint tolvaj-mécs cikázó fénye
arcotok rebbenéseit,
akkor volt az legemberibb.
Ha leemeli eltünődve
a kis tanya éj-fedelét…
Mint kőalatti hűs homályból
fölriasztott bogárka nép
futkos lám emlékezetemben
máris sok kedves kis alak.
Néhányukat nagy sietségben
látom testes terhek alatt,
ahogy a hangya-had halad.
Ó kedves táj, derűs idill
hona, mi drága vagy nekem!
Mint friss korty után, úgy üdül
lelkem, ha rád emlékezem!
Ó tiszta, lágy vidéki esték!
hallom ma is a neszeket…
minden hang után egy-egy emlék
villan, lehunyom szememet
mint hangverseny alatt. Meleg
borjúbőgés gordonka-hangja
hullámzik, leng a tájon át!
Mélyen zeng, mégis mintha kisded
fújná végtelen panaszát.
Ó régi, kedves, ismerős hang,
te indítsd el e tétova
emlékek sorát s vidd e verset
magasabb kanyarjaira,
mint postakocsi-trombita.
Vén istállóból jön a zengés.
Vén néne hallja a panaszt,
kapja vállára a nagykendőt,
gyereket, kutyát elriaszt
s megy, mintha sajátjáért menne
gyors papucsában sebtiben
az urasági szérűskertbe…
Hogy lopni megy, az fejiben
nem fordul meg egy percre sem.
Kezében lazsnak és szívében
békés, ájtatos nyugalom –
nem első alkalommal lépdel
azon a meredek uton.
Éhes a jószág, széna kell hát
s széna csak arra van, ugyan
urasági, igaz, de itt rég
e szónak oly értelme van:
mindenkié, csak titkosan.
Mint mesebeli élet-forrás
kiaszott vidék közepén,
kietlen sorsa sivatagján
az a szegénynek a tehén.
Abból jő, ami jó: a tej, vaj –
aranytej, örök valuta!
Azon át jut sóhoz az asszony,
egy kis füsthöz a ház ura,
és irkához az unoka…
Dicsőség néked, drága állat,
Egyiptom szentje, India
védője, nem is forrás vagy te:
éginél édesebb anya!
Mint a római anyafarkas
szobra alatt a két iker,
úgy ült egy-egy család alattad
jótorkú kisdedeivel,
szemét rád úgy vetette fel.
Dicsőség néked, tőgy, jövendőnk
áldást himbáló fellege,
fehérvillámú, aki töltöd
csuprunkat csordultig tele!
Tehén, Egyetlen, Egy, Hatalmas!
innen is úgy látlak: az ég
a te négy hű lábadon nyugszik,
annyi hő álom szállt feléd,
annyit folyt rólad a beszéd.
Mi lenne, ha elapadnának
egyszer ezek a rózsaszín
reménység-tömlők, e kis felhők
sorsunk sötét mennyboltjain,
hogyha hívebben, mint a bálvány
kövét a pogány: jászladat
nem rakhatnák meg reggel-este
szénával a pusztaiak?
Egy, az ő istenük te vagy!
Mint fészekben lágy völgyben bú meg
a puszta – felette komor
hegyen a szérű: boglyák, pajták
s kazlakból egész utcasor.
Messziről, mintha egy holt város
házteteje, toronycsucsa
világolna a hűs holdfényben –
körötte jegenyék sora,
megannyi sötét katona.
A határ körben urasági
meddig nappal ellát a szem,
sőt azon túl is… urasági
a láthatár, a nap, a menny.
Minden övé, ki láthatatlan
akár a mennybéli maga,
törvénye van, mint annak, ámde
a szegény mire jutna, ha
minden igét betartana?
Megy nagyanya is hát az estben
s bár óvatosan széttekint,
gyorsan kapaszkodik a hegyre,
meg-meghalkítja lépteit.
Látom siető kis alakját,
kerülgeti a bokrokat,
tolnám szét az egek kárpitját,
hogy a hold lágy fénye alatt
biztosan lássa az utat.
Azt az utat, mely a boglyákhoz
hátulról vezet s amelyen
a cselédekhez, kik felhordták
visszaszivárog szelíden
valamicske a gazdagságból…
Vékony az út, bár néhanap
meg-megdagad és úgy iramlik,
mint zajló, regényes patak,
ha tavaszi hegyről szalad.
Megy hát nagyanyám, hajtogatja
az ágakat maga elől,
rázza fejét, ha a lombokról
a friss harmat arcába dől;
megáll, visszanéz, a cserjésben
mintha hangokat hallana –
bátran tovább kúszik és véle
kúszik tovább a féltanya,
mint elszánt várvívók raja.
Húsz család él ott lent a mélyben,
kommenciós béres, kocsis
nyüzsögő, tompa zümmögésben,
bár néha fölcsattannak is.
Egyetlen hosszú házban laknak,
mely félig földre roskadott,
alóla bújnak ki surranva,
mint karcsú, okos állatok,
amint feléjük int a hold.
S ők, akik nappal marják egymást,
most oly békésen sürgenek,
mint lakmározó fürge ürgék,
valami dús falat felett.
Nincs vita most; itt ősi jóság
fűzi egymáshoz szívüket –
mit bánom én, hogy milyen célra –
boldogan zengem éneked,
megértés, testvérszeretet!
Naponta lop a kicsi béres,
hetente csen a számadó,
a gazdatisztek negyedéves
részben húzzák a gróf alól
a gyékényt, az viszont… de hagyjuk!
Elég nekünk a szép jelen,
a dicső múltat ne bolygassuk,
kész így is a kör: kecsesen
forog, mint fényes táncterem.
Kövessük csak a kis anyókát,
ahogyan én őt hajdanán
legelső ízben elkísértem
egy tiszta őszi éjszakán.
Lépdel, csusszan, zihálva is
mormolgat, terveken dönög,
végre ott áll a kert árkánál,
pihen az új munka előtt,
hosszan fújja a levegőt.
 

2

Közelebbről a hegy nem olyan
félelmetes, mint messzirül,
sötét képe, morcos alakja,
lépésenkint enyhül, derül.
Ó, képzeletben is sietve
igyekszem vissza én szelíd
hajlataira, dús ölébe,
hol ősi szokásuk szerint
föl-föltűnnek már hőseink.
Szentiván-éji tündérnépek,
víg olimpuszi istenek,
magas honotokban talán ti
éltetek úgy, sürögtetek,
oly boldogan, mint e kis népek
ott a szérűshegy tetején! –
Mint maszkos, bajszos angyalok
dagadó felhők peremén
kémlelnek, pislognak felém.
Nyujtja nyakát egy a sövénynél,
az ismerőse ráköhint
és hosszan huhog, ha olyat lát,
kinek egy furcsa jog szerint,
valami messzi érthetetlen,
urak-fundálta hatalom
szerint több köze van e kerthez,
mint nekik, kik mint a barom
túrnak érte az ugaron.
Arrébb, már a sövény mögött friss
csoport hajladoz, dolgozik –
hány kedves hívet ismerek meg
köztük a mozgásáról is!
S ismernek ők is mindahányan,
ha közöttük most hirtelen
testem is megjelenne: csöndben
sorra kezelnének velem
hogy persze, van köztük helyem.
Látom a szent hegy tisztes őszét,
nagy bottal jár, parancsnokol;
ő volna épp a szérű-csősz itt –
ám hívna arcára mosolyt,
aki most eszébe idézné,
mert annak jutna ez csupán
eszébe, oly vad-idegennek,
ki most hullt le az ég taván
csónakázó holdból talán.
Ő itt a csősz…? hisz épp azért megy
a dolog olyan rendesen!
nem túrnak össze semmit és nem
zaklatják őt fél-éjjelen.
Nagy rend van itt, s ő tudja jól,
kinek-kinek miből mi jár.
Intézkedik s az öregebbnek
segít emelni is, ha már
az indulásra készen áll.
Mert rendet tart ő s hogyha kell, hát
tudja azt is, mi a szigor,
sőt csak azt tudja… hangja itt is
egy kis mennydörgés, hogyha szól:
„A teremtésit! A nemjóját!”
Sőt: „A keserves rossebit,
még ezt sem tudod vállra venni?”
S: „Egyszerre minden kell nekik!
Nem voltál harmadnapja itt!”
Komor aggastyán meghatottan
idézem hajlott alakod,
keresztapám, kinek kezére
a lelkem üdve bízatott!
Látom, amint egy kis csoportból
a szérű árkához siet,
nyújtja két kezét nagyanyámnak,
magához rántja, rárecseg,
amiért késve érkezett.
Itt van hát ő is… szertenéz; ha
egykor a mennybe érkezik
– óh Mária – együgyű lelke
tán ott örvend úgy, ahogy itt.
Micsoda föld, mily mesebéli
táj ez, milyen tündérliget!
Csupa kincs hever szanaszét és
amit csak megkíván szived,
már rá is mondják, hát vigyed…
Micsoda ország! a szegények
álmában épül csak ilyen!
répahegyek és széna, széna
tíz évre is, oly bőviben –
jártatja szemét jobbra-balra
mint koldus úri lakomán
s alig tudja, hogy mit kívánjon
a gazdagságból, oly vidám,
ahogy lépdel a csősz után.
Kétoldalt hosszan szőke kazlak
dugják egymáshoz fejüket,
hallgatóznak, mint méla, csöndes,
fejésre váró tehenek.
Egyik-másiknál apró boglyák,
mint jámbor borjak alszanak,
szinte érezni lélekzésük:
szecska és sűrű repceszag
kereng a tiszta hold alatt.
Haladnak – itt-ott a kazalnál
halk beszéd folyik suttogón,
arrébb tán épp szerelmet fűz a
csábító édes alkalom –,
közöttük lépdel el a mord csősz
s nem lát akkor se, hogyha lát –
mögötte lépésre, mint illik,
szülém; mint furcsa bálon át
követi néma lovagát.
Beljebb egy jámbor kazal mellől
szigony-hegyű széna-vonót
vesz föl a zord agg, nekihajlik
és villámgyors fejésbe fog.
Minden vonásra jó nyalábnyi
dől ki a kazal oldalán,
omlik a széna, mint a friss vér
a szívbedöfött kard nyomán,
lelkesülve és szaporán.
Ontja vérét a kazal, szüli
a halmot, nő a kis halom,
enyhül a csősz, de szinte táncol
a nagyanya a lazsnakon,
tipor a szénán, hogy minél több
legyen csak, hogyha már lehet!
Hogy neki kell majd lecipelni?
Ha bíztatnák egy keveset,
vállalná az egész hegyet.
Nyalja otthon a vályú szélét
a kis tehén s az éjbe bőg,
szorul a szüle szíve, mintha
hallana éhes csecsemőt.
Megyek már, megyek, szól magában,
sőt bólogat is válaszul.
Boldog attól is, hogy panaszt hall,
mert hiszen most majd elcsitul:
nem járt-kelt ő hasztalanul!
Vidám a hold is fenn az égen,
nevet ottfenn a grófi hold,
vigyorog bárgyún ura kárán,
mint a félküllős udvaronc,
egyik szeme tán oda néz, hol
a gróf most alszik, vagy eszik
mérföldre innen – másikával
hunyorogva idetekint,
tudja, hogy mi következik.
Telik a lazsnak, próbálgatják,
összeér-e négy sarka még,
kár volna, hogyha itt maradna
hacsak egy marék maradék!
Gyömködik térddel mind a ketten,
erőltetik a sarkokat,
foggal húzzák a csomó csücskét,
hogy lélegzésük elakad
a szívbeli munka alatt.
Készen van végre, rátelepszik
a batyujára nagyanyám,
ül rajta diadallal, mint a
győztes vezér a várfokán,
törli homlokát kötényébe
s hogy nagy sóhajok közt kiszáll
a fáradtság melléből, fürge
szavak csapatja szállna már
nyomába, mint sereg madár.
Beszélne… ám a csőszt, a csőszt azt
elszólítja a hivatal,
hát ott is hagyja zsörtölődve
szülémet kész szavaival,
s tűnik a boglyák közt el, onnan
hallhatjuk békétlen szavát,
tanácskoznak… egy idő múlva
kapa csesszen… egész család
vermel ki egy kis burgonyát.
Megy itt is, ott is a dolog s ő
vigyázva jár a kert körül,
újra az árokpartra ballag,
hosszú botjára könyökül,
nézi a holdas, tiszta völgyet,
várja mérgesen, hogy mikor
érkeznek újabb ismerősek,
zord jóestével odaszól,
ha meg-megrezzen a bokor.
Álmos a hold már, ki-kidugja
fejét a lágy felhők alól;
rendbe megy minden… fordul egyet,
a takaró alá hajol.
Horkol az ispán is… ha percre
nem rezegtetné ablakát:
árvízként futna szét a vészhír –
De alszik ő… lágy muzsikát
zenget: forogj tovább világ!
Alszik a gazdatiszt, a gazda,
csak a kulcsár van éberen,
a magtár felé indul… ő is
porciót oszt majd csendesen…
Rend van mindenütt, ezredéves,
őshagyomány-szentelte rend!
Alszik az alvó, jár az élő –
Elnéz a tájon odafent
vén barátunk és elmereng.
Mire gondolhat? Talán erre:
jól esnék egy pipa dohány
egy pohár bor tetejébe
egy tisztes vacsora után
egy szőlőhegyen, a sajátján,
túlesve már a szüreten,
a pince előtt üldögélve
négy szép szál fia köriben
– ki mind a föld alatt pihen!
Nézi a völgyet, mennyi ösvény
mozog ott, él most, hány kis út!
Csak ő magányos… odaint egy
magában lődörgő fiút.
„Neked, mordul rá, semmi dolgod?
Mi vagy te, keresztfiam, úr?”
Válaszul az csak mellé áll és
vele szemléli szótlanul
a völgyet; ám így is okul.
Ilyenkor éjjel, mintha ott lenn
a réttel, fákkal tiszta táj
színét-visszáját fölcserélné:
a nappal oly hímes határ
mögött megérzed a szép hímzés
alapját, kúsza hátterét. –
Sorsok bogzódnak, szövik lentről
a vidék, az isteni nép
nemzetdíszítő életét.
 

3

Elfeledve és szerteszórva
emlékek, drága kincseim,
ragyogjatok fel hivalkodva
a mult kis rejtekhelyein!
Minden bokroddal ismerős hegy,
mesebeli gyémánthegyem,
kedves titkok világa! – gyúlj fel,
világosítsd meg énekem
messze lobogva, győztesen!
Hirdesd konokul hősi harcod
egy világ ellen – igazad,
mely százszor föld alá tiporva
százegyszerte is égre csap!
Vess fényt az elszánt harcosokra –
komor küzdelmük közben épp
pihennek egyet… a lágy szellő
üdvözlés, pusmogás neszét
kavarja és lebbenti szét.
Semmi veszély… végig a pusztán
béke lebeg, csönd, nyugalom,
egekbe zengő, méla hálát
bődül, ha bődül még barom.
Messziről bíbic-lárma hangzik
a sárvíz mocsaraiból,
vagy ehhez hasonlóan édes,
csiklandozó leány-sikoly,
a bokrok közül valahol.
Vagy ott fenn a kazlak tövében,
hova lassanként összegyűl,
kinek csak dolga lehet itt fenn –
de itt forog rajtuk kivül,
kit ébren tart, nem hagy nyugodni
valami öröm, fájdalom,
valami jó hír, mely oszolni,
szállni vágyik, mint a szirom,
ha rá lehel a fuvalom.
S a kazlak tetején… ó hányszor
hevertem én is ott! Hanyatt
feküdve ábrándoztam, néztem
a fészkelő csillagokat.
Hallgattam, mi történt a pusztán
s hallgattam később szivemet:
el-elakadva, majd rohanva
verte a zsúfolt perceket,
míg akit várt, meg nem jelent.
S megjelent. Messziről a versek
szűz-dicsfényében közeleg,
csak közelebb látni meg édes
kezében a jó kötelet,
a zsákot… széttekint szerényen;
nézem, míg forró vágy füröszt,
hogy száz gróflánynál ékesebben
mint válogat a répa közt
elvetvén rothadót, rögöst.
Ha buzg a szív, hogy nekibuzdul
a mellben attól külön is,
hogy gondos asszony lesz belőled,
világravaló, kis Maris!
Néztem, be gyorskezű tapasztalt,
jó anyja mellett – be serény!
S be helyre ottan is, a másik
szénakazlon, a lányokén.
Dúdol; onnan dalol felém.
Csak egy üdvözlést, így útközben,
hálaszót neked, szerelem,
ifjúságom napja, ki most állsz
delelőben tág egemen,
csak egy intéssel hadd köszöntsem
mosolygó szemed és kegyes
ajkad s köszönjem, hogy már ott is
kedves voltál hozzám, kezes,
bár egy kissé szemérmetes.
Lent az öregek s fent a kazlak
lágy tetején mi ifjúság,
kézből-kézbe ragadva fújtunk
egy-egy szál szájharmonikát.
Szállt a gyenge dal, néha-néha
szava elakadt hirtelen,
csúsztunk lefelé megriadtan
egymás fején át, hogyha lenn
mozgás támadt, veszedelem.
Majd vissza újra. Tanulgattuk
a baglyok, a békák szavát,
a fülemüléét – madárdal
töltötte be az éjszakát.
Párja hangjával fölkeltettük
a sárgarigót – álmosan
felelt egy-kettőt s aludt ismét,
új álmában tán boldogan
már kedvese szárnyaiban.
Egyik kazalról a másikra
villanó, fürge füttyjelek
repdestek össze-vissza tarkán
megannyi titkos üzenet:
ki távozott, ki érkezett meg
és aki megjött: hova tért?
egész hadsereg üdvözölte,
víg zenekar a jövevényt,
ha felkapaszkodott közénk.
Telt az idő, telt egyre jobban,
elevenült a szérű is,
egész kis család öregasszony
cseveg már szülém körül is;
kapkodják egymástól a szót, hogy
majd összeverik fejüket,
hajlongnak fürgén, mint a tyúkok,
ha az asszony udvarra vet
egy-egy marék ocsus szemet.
Néha hátranéz egyik-másik,
mintha keresne valakit:
hol az a lány? – szól, tudja bár jól,
hogy hol lehet, ha nincsen itt.
Elhallgatnak, ha késve néha
valaki feljön még, noha
ki nem jött fel végül? Sürít csak
a képzelet: egy éjszaka
idézve mindenkit oda.
Itt a vénasszonyok csoportja,
ott a menyecskéké – amott
sötét férfiak támogatnak
egy hosszú bükköny-asztagot.
Mindegyik közelében ott van,
sőt egypárnak hátán van a
lazsnak, a batyu, készen arra,
hogy ha huhog az őr szava,
könnyű legyen inalnia.
Mit tudod te, mi az, egy korty bor,
ki bár pohárszámra ihatsz!
Eszel éhedre – mit tudod te,
egy falatnyi hús is – mi az?
Micsoda boldogan zsibongó
úton – mint éljenző tömeg
sorfala közt az ünnepelt hős –
bátorítják a csüggeteg
rostokon át a – lelkedet!
Facsarja nedved ki a munka
s nyúljon feléd egy telt pohár:
a földé vagy, megérted akkor,
eredben annak vére jár,
általa vagy atyafiságban
a nyírfával, a repülő
sassal – az ős léttel! Ezért lesz
minden kínálás hittevő
szertartás, lélekemelő!
Itt vannak mind… És nemcsak visznek,
hoznak is olykor – példa rá
a pintesüveg, mely az asztag
tövén épp szájról-szájra jár.
Dícsérik, aki mérte… az csak
hunyorog, mint a néma – ő
a grófi pincék vincellérje –,
egy másik nyulat vesz elő:
ez meg az erdőkerülő.
Mellettük a szárító pajta
hallgatag őre álldogál,
kiosztódott a szűr ujjából
már az ígért kis szűzdohány…
Nyújtják neki épp áldomásra
a pintest – bajszához teszi,
nézi a holdat, véle – lassan
alakot vált az s mint deli
kakas, farkát billegeti.
Itt van a magtáros – ha semmit
nem hozott is, nagy tisztelet
fogadja mindenütt: ő méri
havonta a sórészletet…
A két juhász se hozott semmit,
se a bognár, se a kovács –
bizalom van itt… mindahánnyal
íratlan testvéri szokás
rendel viszontszolgáltatást.
Amit ma itt kapsz, évek mulva
adhatod vissza és ha nem,
majd a fiad… ha egy parányi
emberség marad szíviben.
Fűzik békén a puszta sorsát,
dörzsölik széles kezüket,
tanácskoznak bölcsen, mint némely
országban a miniszterek,
népvezérek és hercegek.
Ki viszi sorsod jóra, ország?
Nem aki föl, a bakra lép,
ők, akik lentről nyomják-tolják
rozzant szekered, árva nép,
árva magyarság! az ezer bajt
elütő nénék, nagyatyák,
öreg kocsisok, bölcs kapások –
az ő szemük lényegre lát,
őket csodáld ország-világ!
Hajtsd végre csak egy próbahétre
mind a parancsot és szabályt,
mellyel csendőrön, szolgabírón
által a felsőbb hely megáld
és háztetődön nő a búzád
és ekét húznak fiaid –
húznának, ha nincs elme lent is;
a sok szabályon valamit
az javít és az igazít.
Így kormányoz ez a mienk is,
parancsot oszt, törvényt szerez
s bölcs határozatának otthelyt
saját maga érvényt keres.
Jön barmodért a végrehajtó?
Ez mondja ki, hogy azt ugyan
nem viszi el senki a háztól,
nem veszi meg a faluban,
ha derekára gondja van.
Lép eléd pirulva a lányod,
hogy rövidül rajt a kötény?
A széptevőt ez fogja szóra:
tudd dolgod mostan is, öcsém!
Hirdetik mondák, víg legendák
e kormányzat bölcs tetteit,
fűtik jókedvvel a cselédek
lámpátlan, téli estjeit.
Említsek csak még egyet itt.
Híre kelt hajdan: az újonjött
tanítónál, aki szerény
ifjú férj volt akkor, szemérmes,
hétszámra koplal a tehén.
Aznaptól fogva minden este
s attól fogva nyolc héten át
telelopták padlását, csűrjét,
míg meg nem emberlé magát
és maga is a hegyre járt.
Ez volt a mult – a csősz, a fő hős
beszélte egykor el nekem. –
Ez volt a hősi mult, de tőle
nem marad messze a ma sem.
Szólok arról is… de – mi történt? –
mint szisszentető nyilalás
merengésembe vág egy újabb
emlék… viharként huhogás
zúg s mindent reszketésbe ráz.
 

4

Hosszú huhogás, rá fütty s újabb
füttyök, gyors veszéllyel tele!
Hallom a lármát, mintha most is
fülem mellett süvítene.
Hallom az éles szaggatott jelt,
a rohanó léptek zaját,
a percnyi csendet… majd a völgyből
a káromkodást s odaát
ebcsaholást, csengők szavát.
Majd lódobogást és egy régibb
éjből három kemény lövést –
mintha szívemen át tolongna
a bomlott, vak menekülés!
Torkomban érzem, itt ver egyre
a megindult riadalom
s a félelem, ahogy lihegve
átugrálnak az árkokon,
hőseim, a domboldalon.
Mint villám, mint jég, mint szapora
gépfegyverek magvas szele
söpör a kerten végig a vész
meg-megismétlődő jele.
Látom a kedves nénikéket,
mint megriasztott madarak
rebbennek széjjel; forgolódik,
kapkod kis nagyanyám, szalad,
botlik a nagy teri alatt.
Amott a bokrok közt fehérlő
szoknyák villognak: a sötét
éjben leánykák, lengő hajjal,
szállnak mint fürge őzikék.
Repülnek hangtalan – mögöttük
meglett férfiak, gyors fiúk –
meg- és megállnak, visszanéznek,
viszik, vagy gördítik az út
mentén a duzzadó batyut.
Mentik lihegve a zsákmányt, mely
az életnél is fontosabb:
megannyi kő, miből tán egyszer
egy kis falusi ház tapad.
Húzzák, cibálják, mint a hangyák,
átesnek rajta, púposan
kúsznak csigaként véle, míg lent
a két gazda, papucsosan
egyszerre hétfelé rohan.
Süvít a fütty, sokszorozódik,
vérveres, álmos szemeket
nyit egymásután lent a kastély,
a pöffedt, irígy szörnyeteg.
A hétfejű, húszfejű sárkány
dugja ki fejeit a mult
mély mocsarából s nyitja öblös
száját, a nagy kastélykaput –
már az is megvilágosult.
S fölmorran s ugrik ura mellé
a sárkány szolgahada is:
villantja szemeit az éjbe
az ispán, kasznár laka is
s folyik a hajsza és ki tudja,
hogyan folyna ma is tovább,
ha nem rejtené minden árok,
bokor, fa, sőt a csősztanyák
a rémült tolvajok nyomát.
Ahogy a kutya kölyke-védvén
kimutatja fehér dühét,
ahogy a kotlós szembefordul,
ha szétzavarják a csibét:
apáért, testvérért, legázolt
népemért hirtelen harag
fordul szívembe, elfelejtett
átkok élednek, vad szavak
fortyognak és morajlanak.
És vágynék vágyva visszafutni,
állni a régi táj fölött
védelmezőként, óriási
karral a fellegek között,
hatalmas testtel s mintha hangom
a tátott holdból ömlene:
kiáltani keserűen, mint
a föld és vizek szelleme
messzedörgőn a völgybe le.
Lopjatok! helyes! tiszta szívvel
mondom, csak bátran, lopjatok,
ez karddal harcol, az arannyal:
tinektek ez a harcotok!
És csak ügyesen! gyomrotokban
a tétova, halk kordulás,
első didergése a testnek,
felsőbb, isteni bíztatás,
tiszta kinyilatkoztatás!
Akinek nincs, nem azért nincs, mert
nem jut neki – hanem azért,
mert lefoglalta, ki korábban
nyitotta ki szemét, kezét.
S akinek van, ugyan miből van?
Két keze után nemigen!
Így, avagy úgy: szerezte, mondják;
még jó szerencse, hogyha nem
véren szerezte, fegyveren!
Látom én jól, hogy szavaimra
felém e szép dombok megett
börtönajtók nyílnak maguktól,
mint hajlongó lakájsereg –
mit bánom azt is! Mit ma mondok,
adósság, ősi tartozás –
jobbra és balra fizetnem kell:
oda bosszú és vádolás,
ide hála s vígasztalás.
Szólhat a pap: ez isten ellen
való bűn, másképp élj fiam,
feleljétek illemtudóan
a kegyes atyának: – hogyan?
Szólhat a bíró: büntetés jár,
s ha az jár, bátyámuramék,
másképp kellene élni, másképp –
válaszul neki is elég
ez az egy csöndes szó: – miképp?
S szólhat a társadalombölcsész,
csavartan, mint a lápi ér
és annyi szent idegen szóval,
mennyi tíz misébe se fér,
vonjátok elém ezt a bölcset
erdőnyi kötete alól,
hogy sok szavára ráidézzem
egy igaz bölcs szavaiból:
la propriété c’est le vol!
Lopás lett a tulajdon! – mondá
ez a derék jó francia,
arra mondta, kinek más bőrén
sikerül gazdagodnia.
De kiéből vesztek ti, kérdem,
ha sikerül markolnotok?
A napszámért mentek, amelyet
az erőszak visszafogott,
– mely testi tulajdonotok!
Megvetem én, ki a szegénynek
óljából egy tyúkfit kiás,
az uzsorást, a félkézkalmárt,
sőt a kétkezit, az sem más!
De itt ti vagytok meglopottak,
ti vagytok itt az áldozat!
De minek is a magyarázás,
hol ős időktől bűntudat
nélkül az ösztön ad utat!
Minden sorsban akad olyan perc,
amidőn – mert nincs módja más –
maga az igazság kiáltja
sorodat, önbíráskodás!
Ha millióknak mondja, akkor
jelensz te meg, forradalom –
Nektek csak susog még, de nékem
megadatott már hallanom
nagy szavát is; továbbadom.
Egy ország volt a föld, s egy ország
lesz, azé, aki műveli,
hamis a jog, az ige, törvény
mely másként s másnak rendeli!
Nem vesztek, mondom, visszavesztek,
nincs mit szégyelni! – nézzetek
a vádlók, üldözők szemébe,
míg pillájuk meg nem remeg:
ki itt a tolvaj – emberek?
Jön a válasz már, jön a válasz,
mennydörgőn hova odavág,
dadogó visszhanggal dől össze
a fal előled, jobb világ!
aztán eljön a kor, midőn majd
a megtisztult mezők, hegyek
felől nyugodtan hozza terhét
haza az őszi fellegek
alatt, ki szántott és vetett.
Közel a kor – szinte szagát is
érzem én –, könnyű, mint a tél
szennyes hava fölött ha egy nap
hirtelen meglágyul a szél.
Fürge, friss tavaszok sietnek
felénk, mint portyázó hadak –
a magaslatról, hova az ének
váratlan heve fölragadt,
látom gyors kanyargásukat!
Lobogóikat! s csillogást, mint
távol folyók acél-tüzét,
hozzák, mint ár, az osztályharcok
merész, magas üzenetét –
Előre! kiáltom búcsúzván,
betöltik végre az időt!
Kevély oszlopaival szédült
fordulatot végez a föld,
jog lesz, mi bűn volt azelőtt!
Lesz kor, midőn e mái furcsa
harcokon késő fiatok,
ha hallja őket: eltünődve
könnye között is mosolyog.
E mosolyért is, a derülő
jövőért, készülj kis sereg
keményebb harcokra, de közben,
mint minden hadbaszállt sereg,
tartsd fenn magad, ahogy lehet!
Tartsd fenn magad és gyüjtsd erődet
barátkozva, bajtársian,
mígnem egy nap majd az egészért
indul egy széles, szép roham!
S vidáman mindezt – már előre
ízlelve a jó örömöt:
a győzedelmet, a békét, mint
jó ügyért hadbaöltözött
katonák két csata között.
Lám én is, kit az ősi harc egy
hulláma előre dobott:
fiatok, én is már derülten
figyelem bujkálásotok.
Előbb még harag, most mosoly ráng
beszélő szájam szögletén,
így nézek kis szülém után is
fut-fut a veszély éjjelén,
mint a megtestesült remény.
Lelapul, fülel, megiramlik,
hogyha utat enged a csönd,
görnyedten igyekszik előre
árok alján, palánk mögött.
Viszi a lazsnakot és mintha
sorsom, jövendőm mentené
ős bozótjából a nyomornak:
hálásan szaladnék elé,
emelni egy világ fölé.
Hogy itt vagyok, övé a hála!
Kis batyujával ő emelt
felsőbb világba, iskolába,
egész Párisig – ő nevelt!
Ha ő lopott, hát mindenestül
én is egy nagy lopás vagyok,
lopás eszem, szívem, tudásom,
lelkem – mely folttalan ragyog,
így köszöntöm a nagyanyót.
Eltűnik előlem, de újra
fölbukkan… mily vígan szalad!
nézem és hangom elakasztja
szívbéli forró indulat
s elnémulok meghatva, hogy lám
haza ér… hogy az éjszaka
mélyén fölcseng egy kis tehénke
elégedett, öntelt szava,
mint győzedelmi harsona.
UTÓHANG
Csönd van köröttem s emlékeim közt.
A városból, hol most lakom,
hosszan nézek a sűrű éjbe,
könnyű ceruzám forgatom:
valamit még… de mit mondhatnék,
mit szólhatnék még? – nehezen
válok tőled, szép, nagy családom;
törném, törném soká fejem
valami jó üzeneten:
Adjatok jelt, ti adjatok hírt,
hogyan éltek most ott, ahol
tudom a jaj is félve száll ki
a Rend, a szörnyű talp alól.
Ti üzenjetek végre nékem,
adjatok bátor harcijelt,
hogy él a testvér összetartás,
lobogva bátrabb harcikedv,
miről fiatok énekelt.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]