Újév napján írtam

Karácsonyra hó lesz, jósolta a naptár
és lett is valóban. Mintha ezer kaptár
nyílt volna az égen: zümmögve kerengtek,
belepték a pihék már az egész kertet.
Néztem hogyan szállnak,
 
néha visszaszálltak,
mint aki megfordul még egy búcsúszóra.
Rajzott az egész táj! Estefelé csöngve
szánok szaladtak el valahol a völgybe,
láthatatlan, mintha mind álmodtam volna…
A lágy alkonyattal szétömölt a tájon
 
a zsongó karácsony.
Nyugtalan forogtam a kicsi konyhában.
Mire vártam? Ma sem tudom mire vártam.
Akkoriban én úgy képzeltem az évet,
mint egy hosszú utat. Mostan ér majd véget,
hallottam és láttam, hogy mindenki örül,
 
a kis tűzhely körül. –
Akkoriban én úgy képzeltem az időt,
 
mint egy hosszú mezőt.
Elején tavaszi virágok nyílottak,
arrébb a nyár arany kepéi ragyogtak,
majd gyömölccsel terhes őszi fák… e megett
 
magas, havas hegyek –
s ott a hegyek mögött, ott volt az év vége:
iszonyú szakadék zuzmorával, jéggel –
így képzeltem nyáron… és hittem előre,
hogy ott feljutok majd valami tetőre
s megláthatom onnan, a havas táj fölött,
reményeink honát, azt a híres jövőt,
 
mit el sosem értem.
 
Szép ligetnek véltem,
lombjai a szélben fényesen lengenek,
felette koszorút állnak a fellegek.
 
Titkos szorongásban
éltem napról napra december havában.
 
Kint a nedves kazlak
reggelente harsány aranyszint ontottak.
Aztán hó lett és csend. Nagy csend, csak a bezárt
kakasok hallattak pár kukorékolást.
Szinte emelkedni éreztem a tájat,
a kedves dombokat, az ismerős fákat,
havas udvarunkat fürge talpam alatt –
És eljött az ünnep s minden régi maradt.
Évre évek multak s azóta én sokszor
vártam még gyermekként az évfordulatkor,
hogy majd csúcsra érek s gyakran már-már hittem,
látok is valamit –, másszor legyintettem
s Szilveszter csuszamló, sikongató éjén
részegen pörögtem az év meredélyén.
Megtörten ébredtem, sík, havas reggelen
járt szemem s borzongva láttam: ez a jelen,
ez a lapos hideg, amelyből sárosan
nyult egy-egy országút előre gyászosan –
Megindultam rajta, tudtam nem fölfelé,
fázva lépdeltem új s új szakadék elé.
Néha még fölvágtam rémülten fejemet,
 
feléd, régi liget!
Újév napján írtam, amit eddig írtam,
halott emlékeim fölött virrasztottam.
Melyen át először néztem szét e földön,
a kis ablakot most szomorúan törlöm
s nézem a hófedte határt fáradt szemmel:
fehér buckáival, mint megőszült tenger. –
Elállt a havazás, csak itt-ott csap még fel
egy kis halfarknyi hó, mint vihar szüntével
az utolsó habok, aztán az is elül –
s ím a hajótörött szemén könny melegül:
 
hol vagy te jövendő?
 
Hóban, ködben állnak
jegenyéi ott fenn a régi hegyhátnak
s az uj esztendőbe bukott vidék felett
el-eltünedeznek, mint a kisértetek.
Ország süllyedt itt hó, éhség, nyomor alá,
rajta mint vizipók futkároz a halál.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]