Az első tél, amire emlékszem1

Lehullt a hó, a szürkületben
villogva szálltak a pihék,
megülték a barna göröngyök
apróka alpes tetejét.
Falta őket a sár, de jöttek,
csak kanyarogtak – ügyesen
gyűltek, mint nemrég még a lepkék
a kis pocsolya-széleken.
Ökrök bőgtek az itatónál,
kapkodták gőzlő orrukat,
rázták panaszosan nyakukról
a konok fehér rajokat.
Távolról ebvonítás hallott,
tyúkok karácsolásai,
rémült csipogás, mint egy szétvert
sereg vad sikoltásai.
Sötétül egyre s a sötétre
mint egy „Mene-Tekel” nyoma
fenyegetőn kirajzolódott
a fák tündöklő ág-boga.
Vonal vonalra, ág után ág,
a hófehér sövény megett
fölálltak sorra a gyümölcsfák
mint visszajáró szellemek.
Mesékben élő gyermek, vártam
ott az ablaknál a – csodát;
most jön talán, mostan „jövend el”,
most, fehéren, a másvilág!
Csak a hideg jött. Hasoncsúszva
bujt, bujt be az ajtó alatt
és harapdálta, harapdálta,
harapdálta a lábamat.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]