Ami újra elmarad

Cseppre csepp, csöpög a hólé
sűrűn már az ereszen,
gyöngyfüggöny leng a ház hosszán,
hajladozik fényesen.
Minden ház egy tündérkastély,
csupa ékszer, csupa dísz,
gyémántos a kazal, boglya,
még a kutya óla is.
Cseng és csorog és sugárzik,
ünnepet ül a nyomor –
oly tétován, mint zokogó
koldus arcán a mosoly.
Süt a nap, a vékony sárban
vet biborló gyűrüket,
csülkig olvasztott aranyban
ballagnak a tehenek.
Oly fájdalmas, oly esetlen
ez a szikrázó öröm!
oly hontalan az új napfény
a fagyos göröngyökön,
oly fájdalmas, oly esetlen
a szívben is melege,
ingadozik, itt maradjon,
maradjon-e, menjen-e.
Hull arcomra, símogatja,
tűröm bársony-melegét,
félszegen bár, mint az árva
kegyes úrhölgyek kezét.
A cirógató, becéző,
jószagú ujjak nyomán
sötét bánat kél a szívben
igaz szeretet után!
Fénnyel, zajjal közelgő nyár,
elsőt csengő madarak,
azt idézitek csak újra,
ami újra elmarad.
Büszke nyitány, szép igéret,
harmincadik! – nagy zenéd
zajából kihallom az ősz
gúnyolódó fütty-jelét.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]