Tavasz volt

Puskámmal vállamon, tapostam
a szántást órák óta már,
hajamat a szél lódítgatta,
bokáimat a barna sár;
futottam is, elért a zápor,
de egy bőlombú tölgy alatt,
mint óriás kotlós tövében
kibőjtöltem a zivatart;
dőlt az eső, de ott meleg volt,
mint fészkek fülledt fenekén,
vígan forogtam, míg fejemben
kölni kezdett e költemény;
kiderült újra, füttyentgetve
kószáltam tovább, a nyulak
(tilalom volt rájuk) nevetve
rázták felém kis jobbukat;
galambcsapat rebbent előttem,
mint széthulló fehér csokor,
fölfelé hulló tiszta szirmok!
mint bugyborék a víz alól!
Hirtelen mintha víz alatt, mély
tó alatt, egy mesebeli
tájon álltam és néztem volna
meleg sóhajom szállani!
egy füttynyi fürge buborékot,
mely szívemből lobban elő
és száll feléd föl, a fölszínre
levegős, napfényes jövő!
Már alkonyult, midőn a tisztes
malom mellett, melynek öreg
szíve oly békésen tagolta,
mérte a könnyű perceket,
amidőn ráeszméltem arra,
hogy nem a zsákmány, nem a vad
csalt el hazulról… mást kutattam,
a rejlő, bujkáló tavaszt,
az érkező tavaszt, a lágyan
csipegőt, be-beüzenőt,
azt hajszoltam, a megújuló,
a megújító friss időt
s tán ifjúságomat… merengve
indultam üresen haza,
fiatal kutyámat vidáman
messziről üdvözölte a
völgyből egy másik kis kutya.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]