Az évszakok futásáról

 

1

Gyorsan röppentek az évszakok, be gyorsan,
 
be gyorsan, gyorsan, angyalom!
rozsdállott, fehérlett – zöldel az út újra
 
a domboldalakon.
Évszak, évszak után – milyen diadallal
 
futott le mindegyik
győztesen a maga színébe borítva
 
a nyír leveleit.
Dörögtek, cikáztak, óh be vakítottak –
 
már nem vakítanak,
lassul az iram már, szorongva lesem már
 
fordulataikat.
Jön a tavasz újra – be tétova már ez!
 
meg-megáll, csöndesen,
lépésről-lépésre jő, hogy ragyogását
 
megszokhassa szemem.
Szelíd napjaival úgy seregül körém,
 
mint ismerős család.
Egyenként veszem el, forgatom zavartan,
 
amit kezembe ád.
Mire jó már nékem, kérdezem tünődve –
 
ránézek s lepörög
lám a virág szirma, mit repkedő kezed
 
kabátomra tüzött.
 

2

Sört kortyolok, míg te kedvenc gyümölcsödet,
 
e tál epret eszed,
szívom a reggeli rét szagát és érzem,
 
ahogy öregedek.
Tisztul az illat is, ez is, az is külön
 
küldi lágy áramát;
oldódik a csomó, a régi, a tarka,
 
a boldog kuszaság.
Oldódik, s mi marad belőle? Ideje,
 
hogy nekem is legyen
kedvenc gyümölcsöm és kedvenc virágom itt
 
és kedvenc istenem.
Előbb a liliom sűrű illata, most
 
a tavalyi avar
rothadó szaga csap arcomba és vonna
 
lengő karjaival.
Erre-e vagy arra – jobb volna semerre,
 
jobb volna sehova!
szüköl a szív, mikor eszmélnie kell már
 
és választania!
Akármit választasz, csak szegényebb leszel,
 
szegény szív koldusabb,
míg a gazdag vásár csengő kincseivel
 
vígan tovább halad.
Elcsörömpöl s vissza már egyre ritkábban
 
fordítja a rudat…
Járt a tavasz hozzám s a rögös hegyhátban
 
egyszer csak elakadt.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]