Hársfák

Hosszú boros-pincét idéz ez a tavaszi hársfasor, hova az alkonyat határán az ellobbanó ég alól befordultam és enyhülést, vigaszt keresve, meg-megállva lépegetek magányosan egyre szagosabb félhomályba. A két oldalról összehajló nyirkos, hűs boltozat alatt ingerlő, sikos ízek úsznak, mint pincék nyers fala alatt. A bokrok, ágak, mint a dongák, minden lépésnél új zamat, fortyogó sűrű illatukkal emlékek állnak sorfalat. Mintha kétfelől a homályban nagyhasú hordók ontanák elmult nyarak hívogató hevének tiszta illatát. Mintha kétfelől mindegyik fa törzséből csepegő csapok nyúlnának, várnak, hogy nyikorgó nyakukat ha megcsavarod: hadd öntsék lelkesülve, mint a néma, ki megleli szavát, a föld, a hűtlen évszakoknak hízelgő édes vigaszát. Vigaszt a szívnek és ha kell, hát mámort, hogy annyi tél alól fényre vezet, tavaszra mégis ez a hajlongó folyosó… Más napra, égre – mosolyogva magam már úgy figyelek, oly megbocsátón, mint a csöndes csecsemő-léptű részegek. Úgy távolodom a városból, mint titkos alagúton át. Gyerünk, reméld te árva lélek, vár még egy másik, jobb világ.