Gyertyafénynél

Háromszáz ökör bőg köröttem,
lakásom körül – szakgatott
kórusuk csapong a vak éjben
mint meg-megiramló habok;
elülnek s újra nekitörnek,
szinte már asztalom verik –
az asztalon vén üveg ajkán
magányos gyertya küszködik.
Tanyán lakom most, itt a régin,
mely annyi romlás, szenny felett
úgy élt, úgy él emlékeimben
mint víhatatlan szép sziget;
mintha szigeten, hű magasban
ülnék s nem is itt, hanem ott,
azon a boldog ifjú tájon: –
reménykedek, ábrándozok.
Hajlik a gyertya, ejti könnyét,
szalad a könny az üvegen,
futnak szívemen csiklandozva
pajkos emlékek melegen;
leng a láng bent is, ott a szívben,
s ha meglebben is, föllobog,
peregnek róla percig élő
forró, futó indulatok.
Kis körben s enyhén mint a gyertya,
így jó már nékem fényleni,
országos sűrű sötétségben
virrasztani, merengeni:
végezni munkám… hogyha érte
nem ér is egyéb jutalom,
mint a mosoly, mely a dal végén
köszönni lebben ajkamon.
Künt zeng az éjjel, zeng a csorda,
a hegyről ma verték haza,
zeng, mint az őszi rengeteg, mint
az árvíz magas moraja,
mint kavargón ostromra szálló,
jelszavát bömbölő sereg,
amelybe itt-ott a vezérek
bikatorka is belezeng.
Lobog a gyertya – a fal hosszán
csatáztat kövér árnyakat,
mint künt a világ: azért vívnak,
hogy engem mulattassanak.
Elnézem őket és mosolygok;
a vén ágyból, hol dédszülém
aludt és fogant, kedvesemnek
lágy pihegése száll felém.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]