Betyár

Lógó bajsza, szemöldöke:
egy-egy havas borzolt bokor;
havas bokrok ütöttek ki
két füle hajlataiból.
Csapzott őszes haja a szélben,
ahogy lefödte vén fejét:
mint téli táj fölött gomolygó
zuzmorás, szélkavarta ég.
Így emlékszem rá, félszeme,
ép félszeme is, mint fagyott
pocsolyán az el-feltünő
téli nap, félve csillogott.
Hangja is, mint a téli szél,
mint félholt farkasok rekedt
üvöltése, kiket nagy messze
most ölnek épp az emberek.
Így állt a küszöbön. Mohón
falta a nagy bögre levest,
s törölte reszkető kezével
állán, mellén a csöppeket.
Majd alázatosan lerakva
a bögrét kis anyánk elé,
búcsúzott Krisztussal, megindult
eldülöngélt a domb felé.
Eltünt, mint egy darab fehér
tél, téli mese, tétován,
úgy, ahogy jött azon a forró,
tikkasztó nyári délután.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]