Apám halálára

Imádkozó asszonyok, kezdjétek a Fájdalmas Urangyalát!
Szóljatok erősen, kiáltsatok fülébe – daloljátok fennen a legszörnyűbb imát,
hogy ő, aki porból vétetett s érzi már, szélben repül majd újra, mint a por:
higyje, valami mégis megmenekül belőle, kiszökik a por piszkos forgatagaiból!
Valami, ami ő volt, több e didergő testnél, – itt az idő,
távoli szép sejtés, lenge reménység: lélek, ha vagy, most tünj lebbenve elő!
Kit csalogattak: a férfi, a megpróbált, ím tartja magát még, néz mereven:
számotadás kell neki, Rend! Igazság s nem kegyelem!
Kalapját vánkosára kérte – úgy, ahogy illik –, tudja már ő, hogy eltávozik!
fekszik szigorún, szemrebbenésre se méltatja leánya kegyes hazudozásait.
Ritka haját borzolja a szél, nyitva az ablak – bólint hidegen –, nyitva az út!
Elvégzett íme mindent, gyónást, az imát, sorra az áldást és a búcsút,
mindent, ami kell! földjeiről is ott az írás, kis vagyonáról a vánkos alatt,
végső erejével, árnyékként mi a hajdani munkás karban visszamaradt,
ítéletet int: mellére jelet, az utolsó néma keresztet
s fölnéz komoran: átadja íme, lökjék vissza a földbe a testet.
Nem ez vala ő! Hogy mi volt: – most válik az el!
Most harcol az ottbent csapdája bogával, foszló kötelékeivel!
Harcol s rettegi ön-diadalmát – merre repül, ha ledönti honát? –
Imádkozó asszonyok, ti kilencen, harsogjátok erősen az ősi imát,
hogy az, ami ő volt, hogy a hajdani lélek, a férfi, ki benne lakott,
dal szárnyai közt szárnyalja keresztül azt is, azt az Éjt!
megvetve-feledve mindent, ami lesz, mindent, ami volt!
gyermekeit, házát, a határt, a hajnali drága fényt,
a mult gondjait s a játszi vak reményt!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]