Utóhang

Ez voltam én. Mint megsajtolt gyümölcs
leve ujjaid közt kiserked,
sor-sor után szívemből úgy ömöltek,
csordultak gyöngyözőn e versek.
Érzem a sajtoló nyomást még,
ritka órákon még felém nyúl
egy titkos kéz a messzeségből,
emlékeim lágy vidékén túl.
Szorongás fog el – mit vétettem,
mit kell vezekelnem? – vívódva
találgatom, hogy megfeleljek
a szóra-keltő ősi okra.
Szorul a szív – de egyre ritkább
könnyítő édes csordulása,
ha csordul is, nincs édessége,
karca van csak, savanyúsága.
Halál, szabadság s kit nevén is
szégyelve szólítottam: isten –
elérnek – s mint vihar után a
felhők lebegnek el felettem.
Közeleg a tél felém. Tágul
a láthatár, a lombok hullnak;
élesedik a tág hidegtől
fénye a messzi csillagoknak.
Nő a világ, nő árvaságom.
És nő az árvaság szívemben.
Jön a szél, hogy meddő magányom,
törzsem jajait elrecsegjem.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]