Próba-futamok

Járhatnám Párist – mostoha
ifjúságom szép-labirintod,
mely bátran tévedni tanított –
És itt ülök
megint Gyánt s Ozora
közt egy vén kőasztal előtt –
az apró kávéházak teraszára
a szikvizként pezsgő, friss utcalárma
helyett vadméhek zsivajával
forog köröttem, zsong a nyári délelőtt –
és kinál könnyü italával…
*
Rigó füttyöng, harkály kopácsol;
kakuk ismétli bölcs szavát.
Tanulom a zöld iskolát.
Kikoptam megint a világból.
Megbuktam? – Mint vakáción rég,
két év kalodája között
lelkem fölnyult, kapkodva nőtt:
rab életem, nagyot nyújtóznék…
*
Nem a szabadság, a hires,
mit én is annyit énekeltem:
egy kis szabadság, négy hetes,
biztatja dalra csak a nyelvem.
Nem a békét keresem itt sem.
Nem a lágy vizet, de az örvényt.
A zavart mindig, nem a törvényt.
Nem lelt meg engem még az isten…
S ha a csönd hívott, ha az álom,
mit e föld föld-korától alszik,
legyek lidérc, kisértő arc itt:
legalább álmában kiáltson!
*
Mennyi fény – egy-egy boldog kiáltásra
rebbenő nyelv a millió levél –
Némán is milyen lelkes, büszke kórus
a körtefa, ha rálehel a szél!
Hangtalanul is milyen zengő kardal
vagyok én is, mert nyitva a szemem.
Boldog vagyok? Elnémulok. A szó is
kölönc a dalnak, mely indul velem.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]