Fölkél a szél

Fölkél a szél. Nyugatról óriási
fekete táblákat emel az ég –
elnézem rajtuk a hamar Jövendő:
a villámok vad gyorsírás-jelét.
Mi fenyegethet? Se barmom kint, se búzám.
Egykedvűn nézem, bárhogy zeng-vakít,
a nyers erőt, a villogó dühöngés
tábláit és parancsolatait.
Eszelősen, a harmincon is túl már
képzelt világban élek hallgatag.
Férfi vagyok s a szeszes, könnyü lázat,
nem hevertem ki ifjúságomat.
A munka vár, a gond szorít – kitartón,
mint ki dolgában eljár emberül:
kószálok… és ha kérdeznek, gyanakvón
húzódom el a polgárok elől.
Micsoda szekta tagja vagy, tünődöm,
milyen istennek, szörnynek áldozol,
miket jártodban is mormolsz, a szókkal,
míg arcodon fintor fut és mosoly;
a rögeszmével, hogy mint a madárjós
mindenből, ami eléd lebben itt,
kifejtsd egy sose-volt, sosem-lesz létnek
szépségeit és jelentéseit?
Alkonyodik; a hegytetőn megállt a
véres nap egy vén jegenye hegyén:
a láthatárról mintha egy levágott,
karóba-szúrt fő meredne felém –
Mért véres fő? Mért nem béke pecsétje?
Vagy rózsa! Mely szirmát ejtve konyul?!
A lélek hallgat; mint a büszke bíró,
elnéz, vállát se rántja válaszul.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]