Hegyen tanyázom…

Hegyen tanyázom, présház a lakásom,
csúcson, mégis meredek part alatt.
Mint fecske-fészekből nézem a tájat,
életemet is, amely lent maradt.
Por burkolja a kis falut; felette
a temető villog csupán ide;
kacsint a déli fény egy-egy keresztről:
a halál ravaszdi tekintete.
És ott nyugatra túl a láthatáron,
a gyümölcsfákkal csipkés halmokon,
mint óriási tündérkatlan izzik
a hegyek közt rejtőző Balaton.
Habját nem látni, csak a déli napnak
a vízről égre robbant sugarát –
ragyogtatja a tó, mint összehajló
szerelmes arcok egymás mosolyát.
Napszámra vén kőasztalomra dőlve
e két fény játékát nézegetem:
az életét és arrébb a halálét;
korty közben rajtuk áll meg a szemem.
Élet, halál – oly mindegy itt nekem már,
az egyik nem víg, másik nem setét:
egy óriási arc nyitja cserélve
reám hol egyik, hol másik szemét.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]