A mécsesre a diófán

Diófán ég a vén pince-mécses.
Nem azért, hogy szájad el ne téveszd.
Int a hegyről hazabaktatóknak,
mint őrtorony tévelygő hajóknak.
Az ágbogas fa közepén ottfenn,
a harmatos, sötét levelekben,
úgy piroslik, mint a szív a testben
a nyárvégi hűvösödő estben.
Vén borisszák lassan botorkálva,
hosszúszőrű nagy homály-subába,
mint emlékek a multak ködéből,
támolyognak felé a sötétből.
Térdig vastag éjben gázol lábuk.
Úgy köszönnek: emlékszel-e rájuk.
Áldomásra úgy ülnek le néha,
ha másra nem, a Szent-Jánoséra.
Honnan jöttek? Mintha nem is szomszéd
pincékből, de dülöngélve onnét,
hol társaik horkolnak már holtan,
üdvözítő, örökös mámorban.
Köpenyemben a rossz falnak dőlve
felelgetek ritka kérdésökre.
Arcunkat a lámpa lágy aranyja
egy családdá szinezi-kavarja.
Elhallgatunk; a vén lámpát nézem.
Mintha fölöttem a közel égen
sors-csillagom volna az a lámpás –
Azt mutatja: itt van a megállás!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]